Légiveszély

Kihívó és talányos hangleütéssel indul Esterházy Péter nagyregénye: a Harmonia caelestis. Íme a nyitó mondat: „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.”

Ösztönösen nemcsak az olvasást hagyom abba, hanem szinte a lélegzést is, hiszen egy nagy erejű gondolatbomba robbant föl az arcom előtt, pontosabban a fejemben.

Ha a Bölcsességek könyvében olvasom ezt a mondatot, akkor is megállok néhány másodpercre vagy akár hosszabb időre is, hogy filozófiai és lélektani értelemben egyaránt a mélyére pillanthassak, de egy regény elején úgy hat rám ez a váratlan kijelentés, mintha valaki egy kőhöz erősített papírlapon rejtélyes üzenetet dobott volna be az ablakomon.

Egy ilyen mondatnak csakis komoly következményei lehetnek a későbbiekben, gondolom magamban kissé babonásan.

Tíz sorral alább újra fölbukkan a mondat, de már nem olyan elvontan, személytelenül, mint az elején. Itt már beilleszkedik valamilyen álombeli vagy szürrealista elbeszélés jelenetébe. Sőt már azt is megtudjuk, hogy ki mondta, kinek: egy tizenhetedik századi barokk főúr – a történelmi édesapa – mondta a történelemből ismert Lipót császárnak. Széllebbenés? Még az sem, és a történelmi édesapa meg se várva a hatást, gyorsan fölpattant Zöldfikár nevű lovára, és elvágtatott a tizenhetedik századi tájleírásba.

Az izgalomkeltés tehát hatásosan halad előre.

Az eddigiekből arra következtetek, hogy maga a baljóslatú mondat vagy a belőle szétszivárgó életigazság mint titokzatos szervezőerő, újra és újra fölbukkan majd a könyvben.

De amíg ezeken a lélektani és mesterségbeli dolgokon füstölgök, ugyanaz az ördög csíp belém, amelyik Esterházyba is belecsípett. Fölszisszenek tőle, és kötekedő leszek: jó, jó ez az indító mondat, de inkább tetszetős, mutatványos, mint lényegre törő. Mennyivel súlyosabb és lidércesebb volna, ha Esterházy két ásónyommal mélyebbre ás, és így kezdi könyvét: Lehet, hogy kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ismeri az igazságot, de mennyivel nehezebb úgy, ha ismeri!

Korunk hősei ugyanis már réges-rég itt tartanak. S ezt Esterházy Péternek is tudnia kell.

 

*

 

Irodalom. Leírom a szót, és utána gyorsan zavartan nézek körül a Gellért presszóban: nincs-e a vendégek között egy kivételes képességű gondolatolvasó férfi vagy nő, aki belém lát, s némi részvéttel nyugtázza, hogy mire is pocsékolom az időmet.

Hát idejutottunk!

A hatvanas években legalább nyolc éven át ez a szolid, de rangos kávézó volt a munkahelyem, a főhadiszállásom. Reggel fél nyolckor itt ültem már ugyanennél az asztalnál, itt bent a sarokban, hátam mögött a fal, jobb kezem felől az ablak, ahonnét akadály nélkül kiláthattam a Dunára, a Szabadság hídra. A benti csönd, meg-megszakítva a kávéfőzőgép sziszegésével és a kinti zaj egyszerre hatott rám. Ettől a kettősségtől mintha egy külön mesterséges térben léteztem volna. S ez a mesterséges tér arra sarkallt folyamatosan, hogy izgalmasan kitöltsem. Nekem akkor egyetlen eszközöm volt ehhez: az irodalom. Napokig verset írtam, szociografikus esszéket vagy forgatókönyveket hetekig. Egyszerűen boldog voltam, hogy írhattam. Ott volt körülöttem az ország, a szövetkezetekbe betaszigált parasztok sokasága, az öngyilkosok félrecsúszott kabátja, a fölöslegessé vált lovak patazaja; ott voltak olyan mondatok, amelyek fölkeresték az Istent, de tanácstalanul jöttek vissza a földre. Bármiről írtam, ott éreztem magam körül az egész magyar irodalom légkörét, magasfeszültségét és magabiztosságát. Adyét, Kosztolányiét, Illyését, József Attiláét, Németh Lászlóét, Juhász Ferencét, Nagy Lászlóét. A történeteimet Móricz háta mögül, de az ő mércéjével mértem. Politikai indulattá is az vált csak bennem, ami bennük is politikává változott. A kritikusok ezt nevezik a hagyomány erejének.

Ebből mára már semmi se maradt. A magyar irodalom hatalma ma nem határoz meg semmit, még önmagát sem, nemhogy a közélet és a politika világát. Elillant a környezetünkből. Helyét mindenütt a nyers, az áttételek nélküli politika foglalta el. Ha valaki ma Magyarországon ürgét akar önteni, számítson rá, hogy az ürgelukból is politika mászik elő lucskosan, már-már undorítóan. Életünk elzüllésének legdöbbenetesebb példája épp most zajlódik előttünk. Pokorni Zoltán története. Pokorni az utolsó négy év egyik fontos közéleti szereplője volt: pártelnök és a parlamenti képviselőcsoport vezetője. Néhány napja megtudta, hogy édesapja a Kádár-rendszer beszervezett ügynöke, besúgója volt. A hírt az egykori beszervezők bennfentes embere közölte a nyilvánossággal s természetesen Pokorni Zoltánnal is. Az orvlövészek lőnek így rá fa mögül, kémény mögül, háztetőről kiszemelt áldozatukra. A merényletet Pokorni alig élte túl. Pedig az életét mentő elsősegélyt ugyanattól az igazságtól kapta, amely halálosan megsebezte. Az előkerült iratokból egyértelműen kiderült, hogy édesapját rendszerellenesség vádjával 1953-ban tizenkét évre lecsukták. Félhalál? Inkább egész. A börtönből az 1956-os forradalmárok szabadították ki. Ha bűnösnek érezte volna magát, életösztönére hallgatva, elhagyhatta volna az országot, mint annyian mások, de maradt. Nyilvánvalóan azt gondolta jóhiszeműen, hogy egy véres forradalom után még azok sem ismétlik meg bűneiket, akik miatt kitört a forradalom. Sajnos, tévedett. A forradalom leverése után visszatért kommunisták válaszút elé állították: vagy visszamegy a börtönbe, és letölti a hátralévő kilenc évét, vagy az ő besúgójuk lesz. Az efféle választás eleve hamis választás. Egyértelmű, tiszta helyzetben még vértanú is lehet az ember, de mások bűnéért hogyan áldozza föl magát tiszta lélekkel valaki?

Pokorni édesapja, mint ahogy kiderült, túléléséért annyit tett csak, mint azok a gályarabságra elhurcolt protestáns prédikátorok, akik rabságuk alatt nem tagadták meg hitüket, de minden evezőlapát-csapásukkal elítélőiket segítették. Azaz: kétszeresen is áldozatok voltak. Léha vélekedők persze mondhatnák azt is, hogy amikor nem voltak odakötözve a gályapadhoz, beleugorhattak volna a tengerbe is. Csakhogy meghalni hiábavalóan, a semmiért: nem akkora bűn-e önmagában, mint némán szolgálni mások bűnét?

Ez csak egy kérdés a morális kérdések sokaságából, amelyre nemcsak Pokorninak, de mindnyájunknak feleletet kellene keresnünk. Pokorni azzal kezdte a maga válaszát, hogy lemondott minden tisztségéről és rangjáról. Még a képzettársítások halvány fölvillanása miatt sem akart a bűn közelében maradni. Sőt a maga megbüntetésével a közélet megtisztulásáért hozott áldozatot.

Lemondását a politikai élet baloldala felől fanyalogva, epés megjegyzésekkel fogadták. Képmutató, szenvelgő ripacs – írták, nyilatkozták róla sokan. A szellemi élet liberális dúvadjai is, akik egykor Camus mellett, Szolzsenyicin mellett, Simone Weil mellett álltak, besoroltak a kisszerű fanyalgók közé. Mintha sose hallottak volna irodalomról, szembesülésről, hatalmas lelki gyötrelmekről. Ahol van irodalmi élet, telített, feszült irodalmi légkör, ott a politika nem előzheti meg se jobbról, se balról az erkölcsi szükségszerűséget.

Szegény Magyarország, mit tettünk veled az utolsó, kilúgozott évtizedben!

 

*

 

„1840 és 1860 között a magyar nemzet éppen azért viselkedett olyan fényesen és öntudatosan, mert a pártok ellentéte alatt megvolt benne az irodalmi nevelés egysége.”

Ezeket a sorokat Németh László írta 1943-ban. Ugyanabban az évben, amikor elmondta máig visszhangzó második szárszói beszédét.

Lesz-e még valaha magyar író, aki ilyen öntudattal beszélhet a maga korának irodalmáról?

 

*

 

Hosszú hőgutás hetek után nagyot fordult az idő. Este még csak a villámok üzenték, hogy valami készülődik. Ablakommal szemben a Nagykevély olyannak látszott, mint egy hatalmas diófatuskó, amelyet kifordítottak ugyan a földből, de se villámokkal, se az éjszaka fejszéivel nem lehet széthasogatni. Szép volt minden kísérlet, de még szebb volt a látható konokság.

Aztán a szétröpködő villámsürgönyök után, éjfél körül, megérkezett a nyári zivatar. A szél feszegette a tetőt, vitte volna magával, az eső pedig hosszú szögekkel erősítette oda a tartógerendákhoz. A birkózást beethoveni mennydörgések kísérték.

Fölüdülést végül nemcsak a régóta várt eső hozott, hanem a természet tiszta szenvedélye is. Isten tudja, miért, megint az irodalomra gondoltam. Ne felejtsük el: régen a legtöbb bűnt szenvedélyből követte el az ember. Ezt ábrázolták többek közt a tizenkilencedik és részben a huszadik század nagy klasszikus regényei. A bűnt ma inkább szenvedélytelenül, érdekből követik el az emberek.

Mit árul el erről a változásról az irodalom?

Szinte semmit.

 

*

 

Sokszor már azt érzem, a végzet szerepét lassan a banalitás veszi át. Légiveszély! Légiveszély! Meg kellene szólalniuk a szirénáknak.