A demokrácia háborúja

A környezetemben élő barátaim, családtagjaim, közeli és távolabbi ismerőseim kivétel nélkül bizonyosak voltak abban, hogy az idén esedékes országgyűlési választásokat a nemzetinek is nevezett, jobboldali pártok nyerik meg. A négy éve kormányzó erők, méghozzá parádés fölénnyel.

Ezt a hitet erősítette a sajtó egy része, ezt erősítették a közvélemény-kutató intézetek, köztük olyanok is, akiknek a munkatársai szívesebben találkoztak volna éjjel a Lánchídon egy tizenkétfejű sárkánnyal, mint a kormány sikerét bizonygató, újabb és újabb számadatokkal.

Szerkesztőségünk író és tudós tagjai is a reménykedők táborához tartoztak. Azt hiszem, csak a babonás jólneveltség tartotta vissza őket, hogy ne igyanak előre a medve bőrére.

Az áthevült reménykedők között egyedül csak én, a „korelnök” fészkelődtem idegesen a székemen; néztem a padlót, a mennyezetet, s aggályoskodó fejcsóválások közben recsegtettem elmeszesedett nyakcsigolyáimat.

Hosszú ideig ez volt az én beleszólásom a vitába.

De valamelyik keddi napon egy émelyítő, baljóslatú hír robbant be szerkesztőségünkbe. A hír arról tudósított minket, hogy egyik munkatársunk testvérbátyja, régi demokrata fórumos tag X. városkában, mint eddig már három alkalommal, most is szavazókat toboroz a nemzeti oldalnak. Az illető tiszteletben álló embere a városnak, ráadásul megszállott méhész. Eddig semmilyen baja nem származott nyíltan vallott nézeteiből. Most azonban lecsapott mellé a villám. Egyik délután három jól öltözött, üzletkötőnek, vállalkozónak látszó fiatalember kopogtatott be hozzá. A méhészkedés nagy távlatú lehetőségeiről faggatták: össze lehetne-e úgy hangolni a vidék méhészeit, hogy erős érdekszövetséget alkossanak, mire Magyarország az Európai Közösség tagja lesz. A barátságos, töprengő beszélgetés közben arra kérték: megmutatná-e nekik a „birodalmát”? A válasz egyértelmű volt. Boldogan megmutatja. Az „úriemberek” fölajánlották, hogy menjenek az ő autójukkal.

Alig hagyták el a házat, néhány semmitmondó mondat után, a három „úriember” hangot váltott. Kávéházi hang helyett mészárszéki hangot ütött meg.

– Hát ide figyelj, te Jósika báró! Ha nem hagyod abba a „magyartoborzást”, kinyírunk. A temető virágairól gyűjtheted a mézet már az idén. Érted? Már az idén! Most pedig tűnj el a balfenéken!

A kilökött férfi az elporzó autó rendszámát szerette volna agyába vésni. De az autóról véletlenül hiányzott a rendszámtábla.

A megfenyegetett és a velejéig megalázott ember el se tudta képzelni, kik lehettek a merénylők. Annyi bizonyos, hogy politikai maffiózók voltak, és kitűnő terepismerettel rendelkeztek. Pontosan tudták, mikor van ő egyedül otthon, beavatottként ismerték a csábítás kulcsmondatát, s mérnöki körültekintéssel tudták azt is, hogy hol lehet kilökni őt az autóból anélkül, hogy bárki szemtanúja lehessen a jelenetnek.

Emberünk első indulatában elhatározta, hogy bemegy a rendőrségre, és följelent három ismeretlen tettest.

De hamarosan ráébredt, hogy annyit érne vele, mintha a Holdat jelentené föl vagy a Göncöl-szekeret. A titkosügynökök, a jól képzett terroristák játszi könnyedséggel úsznák meg ezeket az ügyeket. Följelentés helyett ki kellett volna állnia az ország nyilvánossága elé, és elmondani, mi történt vele. A három személyre persze így se lehetett volna ráismerni, de a módszerre igen. Az ötvenes és az ötvenhat utáni idők tapasztalatai alapján könnyű lett volna kitalálni, kinek a fogadott vagy fogadatlan zsarolói voltak.

Sajnálom, hogy munkatársunk bátyja nem így cselekedett, de megértem, ha a siker reménye nélkül nem akart hiábavaló áldozat lenni. Egy gondolat, egy eszme vértanúja elvétve még ma is lehet valaki, de közönséges aljasságé nem.

A történet a kampányidőszak első napjaiban játszódott le. Angyal helyett ördög is leszállhat Babilonban? Nem tudtam, mit kezdhetek a lidérces jelenettel, csak azt éreztem, hogy ijesztő előjel.

A reménykedők torkán is megakadt egy pillanatra a levegő, de csak annyira érezték zavarónak, mint amikor fekete macska fut át a lakodalmas menet előtt.

Kételkedőrohamaim közben a munkatársaim közül ketten is nyomták belém a nagy adag reményinjekciókat, hogy nyugodjak meg: a múlt még visszajárhat kísérteni, de a mai Magyarország teljesen más, mint a régi.

Az injekciók hatására néhány órára megnyugodtam, de amikor a bódulat elmúlt, újra megjelent bennem valamiféle baljós előérzet és szorongás. És nem a fejemben kezdett garázdálkodni, hanem a gyomrom tájékán. Mintha valaki nagy messziről és ismeretlen időből küldene rám erőszakos, érzékfölötti üzeneteket, amelyeknek az a lényegük, hogy ne engedjem elvakítani magam se reménnyel, se hiedelemmel, se hamis szavakkal sugdosó politikával, mert koromra való tekintettel tudnom kell, hogy a magyar történelemben soha nem az történik, ami logikus, ami szükségszerű, hanem amit valamilyen kisiklás eredményez. Valami váratlan félelem, rögeszme vagy eszelősség. Magyarán szólva: nálunk csak az bizonyos, ami befejezett tény. Aminek van már múltideje. Persze ez se mindig. Egyik-másik népnek még történelmet is teremthet a képzelet, a szenvedélyesen megszerkesztett valótlanság. Elhíresült példája ennek, többek között, a szomszédos román nemzet, amelyet nem a nagy tettek és a nagy áldozatok forrasztottak eggyé s tettek naggyá, hanem a történelembe oltott költészet és mese. Csak el kellett hinni, és máris létezett az, amiben hittek. A dákoromán kontinuitás elmélete törés, kisiklás nélkül hódította meg szomszédainkat s teremtett olyan látszatot, mely erősebb a valóságnál.

Sajnos, történelmünket nemhogy a képzelet nem tudta jótékonyan és tartósan befolyásolni, legtöbbször még a tanulságokat kínáló, tragikus tapasztalatok se tudták. Mert a történések mélyén folyton megjelenik valamilyen meghasonlás, amely váratlanul más irányt ad az eseményeknek. Hányszor, de hányszor megtörtént már velünk, hogy célegyenesben voltunk, egy-egy meghódítandó magaslat csúcsához közel, s a beteljesülés előtti pillanatokban zökkent egyet a föld nyugaton vagy keleten, valakit épp lelőttek, s a láthatáron szétfutott a vére, s történetünk menete ettől gyorsan megváltozott. Gondoljuk csak végig: nem ilyen történt-e velünk az 1848–49-es szabadságharc idején? Mindenre számíthattunk, de az orosz cár közbelépésére nem. I. Miklós néhány év múlva téphette a haját az osztrákok hálátlansága és áruló viselkedése miatt, ez azonban már rajtunk nem segített. Vagy gondoljunk a két háború közti időre. Trianon ájulatba döntő csapásait kezdi kiheverni az ország. Rendkívüli szellemi és gazdasági erőkifejtésével eléri, hogy az elveszített országrészek egy részének a visszaszerzésével új történelmet kezdhessen Gyergyószentmiklóstól Szabadkáig, Kassáig, Nagyváradig. S mi lett a vége? Az előbbi kudarcoknál is nagyobb kudarc. De ugyanebbe a történéssorozatba illeszthető bele az 1956-os forradalmunk is. Tizenkét vakmerő és csodálatos nap, amely lenyűgözi a világ nagyobbik részét. A parittyás Dávid szembefordul Góliát tankjaival, és halálos sebet ejt magán Góliáton is. Emlékszem november 3-ára. Elhallgattak a fegyverek a városban. Abban reménykedtünk, hogy a véres és szimbolikus események után csakis a józan megegyezés ideje jöhet. Az egyetemisták izzó gyűrűjéből kiszakadva Déry Tiborral együtt a Parlament épületébe siettünk. Egyenesen Losonczy Gézához. Mindketten jól ismertük Losonczyt. Én onnét, hogy amikor az ötvenes évek elején kijött Rákosiék börtönéből, és szerette volna megtudni, bentléte alatt mi történt a parasztsággal, egyik „fölvilágosítója” anyám volt, aki mindent elmondott neki a padláslesöprések és a kommunista végrehajtók rémtetteiről. Losonczy akkor, november 3-án délután átszellemült arccal újságolta nekünk, hogy öt perce beszélt a Tökölön tárgyaló magyar kormányküldöttség két tagjával: Erdei Ferenccel és Maléter Pál honvédelmi miniszterrel, akik megegyeztek a szovjet hadsereg tárgyaló képviselőivel. Megegyezésük lényege az, hogy katonáik nemcsak hogy nem avatkoznak bele a magyarországi eseményekbe, de kivonulnak az országból, mint ahogy egy évvel előbb Ausztriából is kivonultak. Természetesen nem vesztesként vonulnak ki, hanem úgy, ahogy 1944–45-ben bejöttek, fölszabadítóként, virágátadás, katonazene és köszönetet mondó búcsúbeszédek közepette. „Én akarom írni az első országos búcsúztatót” – mondta Déry Losonczynak, s gyorsan hozzátette, hogy remekművet fog írni. Derűs fogadalma annyira megérintett engem, hogy magánszorgalmú fiatal íróként elhatároztam: én is írok egy búcsúszöveget, ha másért nem, hát azért, hogy tanúja lehettem a bejelentés történelmi pillanatának.

Fejben el is készültem vele még éjfél előtt. Boldogan aludtam el.

És hajnalban iszonyú ágyúdörgésre ébredtem. Pontosan ugyanolyanra, amilyet 1944. december közepétől 1945 márciusáig nagyon sok napon és hajnalon végigéltem Székesfehérvár–Zámoly–Pátka–Pákozd és Kápolnásnyék térségében a megrekedt front kiszolgáltatott menekültjeként.

Egyetlen pillanat alatt veszett el azon a novemberi hajnalon minden, ami tegnap még ígéret volt és megváltó remény. És ha csak elveszett volna, de az ellenkező végletbe csapott át: fehérből feketébe.

 

*

 

Kezdettől fogva hamisnak és elégtelennek éreztem újszülött demokráciánkat. Csúnyácska volt, kissé vörhenyes, de gondoltam, kinövi. Bíztam benne. Az eddigi három választás előtt egyszer se rohantak meg gyomortáji remegések, amelyek veszedelmet jeleztek volna. Most azonban jeleztek. És épp az országos remény és magabiztosság hozta rám a bajt. Hogyan is szoktak végződni nálunk az események? Valahogy úgy, hogy mi akkor szoktunk kiesni az árbockosárból, amikor már látszik a föld. Hétköznapibban fogalmazva: többnyire akkor veszítünk s veszítjük el magunkat is, amikor már bizonyosak vagyunk a győzelemben.

Elismerem, hogy hülyeség és avas babona ez, de mintha közben törvény is volna. Vagy mostantól kezdve másként lesz? Az elferdült, mélylélektani fintor most fog kisimulni? Hogy mondja Napóleon? Csak egy kicsit is elég győzni. Talán nem is győzni kellene, csupán annyival előzni meg a baloldalt és a vele szövetkező balliberálisokat, amennyi előnyt meg tudtak ők szerezni, közvetlenül vagy közvetve, szüleik révén az előző rendszerben.

Miért éppen most jött el ennek az ideje? Azért, mert az úgynevezett rendszerváltást eddig csak politikailag sikerült végrehajtanunk. Hamisan, felszínesen. Ha a választást mégiscsak a negyven éven át földbe taposott jobboldal nyerhetné meg, győzelme nem politikai győzelem lenne, hanem – ne rémüljön meg senki a szótól – ontológiai természetű, amelynek a következményei messze túlmutatnának a társadalmi, a piaci, a szociális, a gazdasági élet gondjain; túl a szűken értelmezett demokrácia határain.

Hogy az ontológia szó jelentése ne rekedjen meg a filozófia bozótosában, egyik kiváló, kortárs lengyel írótól Kazimierz Brandystől kölcsönzök egy nagyfényű gondolatot. Brandys, történész édesapjára emlékezve, a két klasszikus népet: az ókori görögöket és a rómaiakat emlegeti. Azt írja róluk, hogy a görögök mindent tudtak az életről, a rómaiak pedig mindent tudtak a hatalomról.

Félreérthetetlen, világos beszéd. Költői képek, metaforák tudnak csak ilyen egyértelműen eligazítani minket a lét szövevényes dolgaiban. Nem tudom, kezelhetünk-e metaforaként egy-egy gondolatot is, mert ha igen, akkor Brandys mondatát alkalmazni szeretném a két választási pártszövetség jellemzésére. A jobbközép táborról azt tudnám elmondani, amit Brandys a görögségről mond, a baloldalról és a velük szövetséges liberálisokról pedig azt, amit a rómaiakról.

Miből merek ilyen nagyvonalúan, mondhatnám, költőien erre következtetni?

Négy évtizedes régi és egy évtizedes újabb tapasztalataimból.

A baloldaliakat komoly terhek nyomasztották a demokrácia megalapozása idején a szocializmusban vállalt szerepükért. Lélektanilag ez teljesen érthető. Hiszen alig akadt köztük tíz igaz ember: párttag és képviselő, aki például az 1956-os világraszóló eseményeket nyíltan és következetesen forradalomnak merte volna nevezni. Márpedig a forradalom vállalása nélkül, pontosabban: a forradalom tagadásával hogyan lehet demokráciát alapozni Magyarországon? Csak úgy, ha a vértanúk sírját lábujjhegyen mindennap megkerülik az újhitű demokraták. Testedzésnek ez bizony kevés lenne, vezeklésnek pedig hiteltelen.

A szabaddemokratákkal más a helyzet. Ők lenyűgöző bátorsággal vállalták és ápolták a forradalom emlékét. De miután 1990-ben nem ők nyerték meg a választásokat s a kormányzásból is kiestek, megsértődtek a sorsra, és velünk, magyar demokratákkal még a közös ellenzéki múltat is megtagadták. Sérelmükhöz új társat kerestek. Így „melegedtek” össze valamennyire a szocialistákkal.

Mindkettőjük sérülése bevallhatatlan, titkos nyavalya volt. Megértették, hogy ettől a nyavalyától csak úgy szabadulhatnak meg, ha ők szerzik meg a hatalmat. A görögök ilyen helyzetben katarzisra törekedtek, a rómaiak másra.

A szocialisták logikája és lélekismerete egyébként jól működött. Tudták, hogy Magyarország a felejtés országa is, és ha ők a demokrácia körülményei között látványosan be tudnák bizonyítani: nemcsak a szocializmus révén akartak jót ennek a népnek, de a megszárnyasodott kapitalizmus és globalizáció révén is, a tömeg öt perc alatt végleg elfelejt mindent.

Mire utal ez? Arra, hogy a baloldalnak a Kádár-rendszer éppúgy megfelelt, mint ami ma van. Számukra tehát egyedül a hatalom fontos.

Szövetségesük legalább ennyire életrevaló. A szabaddemokraták évtizedeken át legendásan gyűlölték a kommunistákat. Földalatt megjelenő könyvek, újságcikkek sokasága tanúskodik erről. És tüntetések, amikor még nem színpadi jelenet volt egy-egy tüntetés. Ezt azonban néhány önmegnyugtató magyarázat után tüntetően elfelejtették. Az első számú magyarázat így hangzott: a történelem kényszere sodort először és az sodor most másodszor is egymáshoz minket. Kényszer? Patetikus mellébeszélés. Ugyan ki kényszeríthet ma hamis egységkötésre bárkit is kívülről – Magyarországon? Senki! Külső kényszer nem létezik, csak belső lehetséges, amelyet nem akármilyen érdek irányít.

 

*

 

Nézzük még tágabb körben a két tábor egymást kizáró természetét. Érvelésemhez ismét az élményeimet hívom segítségül.

Másfél hónappal ezelőtt búcsúzott el gyülekezetétől a marosvásárhelyi Vártemplom református lelkipásztora, Fülöp G. Dénes. Az ünnepségre engem is meghívott. A templom a kárpát-medencei magyarság egyik legnevezetesebb helyszíne. 1570-ben ebben a templomban erősítették meg a két évvel előbb Tordán kihirdetett törvényt a vallási türelemről. Az emberiség első ilyen törvényét.

A hely tehát nem akármilyen hely. A falak nem akármilyen falak. Ami közöttük elhangzik, az a történelemé.

Az istentisztelet végén, az úrasztala közelében, odalépett hozzám néhány férfi, később megtudtam, hogy presbiterek. Szószólójuk minden bevezető nélkül üzenetközvetítésre kért.

– Csoóri úr, innen a templomból üzenjük magyarországi testvéreinknek, hogy ha a sors kegyéből április 7-én mi is szavazhatnánk, nyolcvanhét százalékban a mostani Orbán-kormányra szavaznánk. Ön is tudja, hogy miért. A száz százalékot azért nem ígérhetem meg, mert a tizenhárom százalékunk Kovács László úrékra szavazna, akik egyívásúak Iliescu elnökkel. Előttünk a kép most is, ahogy Temesváron mosolyognak, mikor az alapszerződést írták alá. Mi volt az nekünk? Farba rúgás. Grósz Károly aradi meghunyászkodásának a megismétlése. Orbánék alapszerződés helyett a kedvezménytörvényt harcolták ki a számunkra. Önnek bizonygassam, hogy ég és föld a kettő! Ha nem a pokol! Különben bocsássa meg nekünk, ha kérésünkkel megterheljük.

Ki ne ismerné ezt a mentegetőző, szomorú hangot? A kívülrekedtek hangját. A határon túli magyarok szólalnak meg mindig így, ha olyan kérdésekről van szó, amelyek rájuk is tartoznának, de a végén általában másfelé szokott kanyarodni a beszéd. Ők azok, akiknek csak szülőföldjük van, de hazájuk nincs. Hacsak a senkiföldje nem a hazájuk. A szocializmus bukása után valamirevaló országban a fönti hang fölerősítése nélkül már nemcsak szavazni se lehetne, de a politika közelében mozogni sem. Nálunk azonban ez is lehetséges. Kádári összekacsintással még azt is meg lehet üzenni az elnemzetlenített hazai magyaroknak, hogy ne féljenek: a szocialista párt mindenekelőtt a magyarországi tízmillió érdekeit képviseli, ha szükséges, akkor a határon túli magyarok ellenében is.

Én még emlékszem a szocialisták nemzeti szárnyára, amely becsülettel küzdött a határontúliak jogaiért, de újabban megcsöndesedett ez a csapat. Meghalványult és szét is szóródott. Vagy nem találja azt a nyelvet, amely a történelmi igazságnak, a megváltozott idők szellemének és a szocialisták legújabb pártprogramjának is megfelel? A reformkommunisták, föllépésük idején, a nemzeti eszme vállalásával elsősorban önmagukat erősítették a Kádár-rendszer nemzetellenes politikájával szemben, de a demokrácia eljövetelével nem az egykori reformkommunisták erősödtek meg a pártban, hanem azok a pragmatista erők, amelyeknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a nemzeti gondok lényegére figyeljenek. Ennek a pragmatikus magatartásnak a legdöbbenetesebb iskolapéldáját nemrég a szocialisták egykori külügyminisztere, a későbbi miniszterelnök, Horn Gyula szolgáltatta. Horn ösztönös, nyers politikus, nemigen tűri maga körül a kölniillatot, és mindig azt mondja, amit párttársai gondolnak, de nyíltan nem hangoztatnak. Horn Gyula a felvidéki Duray Miklóst próbálta megleckéztetni azért, mert beleszólt a hazai közügyekbe. Szó szerint idézem nyilatkozatát: „Régóta nem foglalkozom Durayval, szeretném, ha nem foglalkozna a magyar belügyekkel, ő nem magyar állampolgár, nem itt fizeti az adóját.”

Legalább olyan furcsa egy volt magyar miniszterelnök szájából hallani ilyen mondatokat, mintha egy katolikus vagy református főpap, magáról megfeledkezve, káromkodna. Önkéntelenül az jut eszembe, hogy ha valamilyen történelmi földcsuszamlás következtében Horn Gyula zuhant volna olyan kisebbségi helyzetbe, mint Duray, neki éppúgy kellene viselkednie, ahogy évtizedek óta Duray viselkedik. Mert a Durayéval ellenkező viselkedés nem egyszerűen csak meghunyászkodás volna a sors előtt, beletörődés a végzetbe, hanem cserbenhagyása minden, történelemben elkövetett igazságtalanságnak, amellyel nekünk is szembesülnünk kell. Ha Trianon „csak” annyi és „csak” az lett volna, ami megszületése pillanatában volt, talán együtt lehetett volna vele élni, de Trianon a következményeivel vált igazán azzá. Azaz: Trianon jelen idő. A szlovák közigazgatási törvény, amely függőleges részekre osztja Szlovákiát, s a magyar lakta területek századokon át kialakult egységét mesterségesen szétroncsolja, a valamikori Csehszlovákián belül elképzelhetetlen lehetett volna. A csehek nem járultak volna hozzá. De most lehet. Hogyan s miért? A kérdést századszor is el kell ismételnünk, ugyanis a Felvidéket az első és a második világháború után a nemzetközi „békeszerző hatalmak” nem Szlovákiának adták, hanem a kettős államnak: Csehszlovákiának. A ’91-ben lezajlott válásuk jogkövetkezményeivel egyáltalán nem foglalkoztak azok a nemzetközi szervek, amelyek „házasságukat” s a „házasságukkal” járó birtokviszonyaikat jóváhagyták. A felvidéki magyarok Szlovákiához való egyértelmű kerülésében jelen van tehát valamiféle földolgozhatatlan törvénytelenség, amellyel senki nem akar és nem is tud kezdeni semmit. Pedig lehetett volna! Méghozzá példamutató módon. A Csehszlovákiából könnyedén kivált és könnyedén autonómmá vált Szlovákia történelmi méltányosságból is valamiféle autonómiát adhatott volna a felvidéki magyarságnak, hogy otthonosabban érezhesse magát az új országban.

Ehelyett épp az ellenkezőjét cselekedte. Trianon szellemét követve: belső szétdarabolással újabb veszedelmet szabadított a felvidéki magyarokra, hogy kisebbségi helyzetük még hátrányosabb legyen.

Azt állítja a közbeszéd, hogy az embernek csak az a hazája, ahol nem kell minden percben mentegetőznie és magyarázkodnia. A határon túli magyaroknak kell!

Hogyan akar kormányozni olyan párt vagy pártszövetség, amely ebből a fojtogató helyzetből nem érzékel semmit, sőt, hatalmi érdekeit követve, nem a börtönviselt és tragikusan gyötrődő Durayval ért egyet, hanem azokkal, akik már kétszer is börtönbe csukták őt, most pedig a föld alá vagy a Holdra száműznék legszívesebben. Micsoda abszurditás: a nemzetietlen magyar baloldal és balliberális segédcsapata inkább egy nacionalista szlovákiai párttal ölelkezik, mint a Szlovákiában élő magyar kisebbséggel. Az ember a Komintern-idők naftalinszagát érzi maga körül lengeni.

 

*

 

Bárhol s bármerre keresem tehát a jövőt a megélénkült baloldal térfelén, állandóan a múltba bonyolódom bele. Szavakban persze hallok nemzeti programokról, de ha a szavak mögé nézek, jószerével olyan nemzeti politika dereng föl, amely a nemzet egyesítése ügyében az alapszerződésekig jutott. Ezek az alapszerződések is naftalinszagúak voltak; a régi szocialista országokkal kötött baráti szerződések szomorú idejét idézték. Felszínességük kritikáját a jobboldali kormány által létrehozott kedvezménytörvény végezte el nagyvonalúan. Az alapszerződés egyetlen határon túli magyart nem lelkesített és nem töltött el reménnyel. A kedvezménytörvény százezreket mozgósított. És elsősorban nem azért, mert ígért valami kézzelfogható segítséget, hanem mert egy rettenetes történelmi igazságtalanságra keresett megoldást. Egy erdélyi asszony vallomása mondja el legtisztábban a kedvezménytörvény lényegét: „Én nem azért váltom ki az igazolványt, hogy bármit is kapjak Magyarországtól, hanem azért, hogy a koporsómba tehessem, mert magyarként akarok meghalni.”

Ez a vallomás ugyanolyan mélyről szakad föl, mint József Attila verssorai:

 

S mégis magyarnak számkivetve lelkem sikoltva megriad – édes Hazám, fogadj szivedbe hadd legyek hűséges fiad.

 

Ahogy ezekre a sorokra is kormányprogramot lehetett volna alapozni, az erdélyi asszony szavaira a jobboldali kormány azt is alapozott.

Hosszadalmas kitérők után így jutunk vissza Brandys görögökről mondott véleményéhez. Nem a hatalom, hanem az élet! A kettő között pontosan tudjuk, mi a különbség. Élni természetesen olyan országban is lehet, ahol közvetlenül vagy rejtetten működő cselek révén a hatalom szabja meg a dolgok menetét, de mennyivel könnyebb úgy élni, amikor azt érzi az ember, hogy a politikai gondok s küzdelmek nem idegenek az élet természetétől, sőt egyenesen abból erednek.

Az utolsó négy esztendő ebből az érzésből kínált meg sokunkat néhány kortynyival.

 

*

 

1996-ban a honfoglalás ezerszázadik évfordulóját „ünnepeltük”. Az idézőjel ezúttal épp a fonákját jelenti az ünneplés szónak. Vagyis hogy nem ünnepeltük. 1995 szilveszter éjszakáján izgatottan vártam, hogy a köztársaság elnöke, Göncz Árpád bejelenti-e hivatalosan és líraian, milyen esztendő köszönt majd ránk. Vártam, hogy öt-hat megrendült mondata után poharat emel honfoglaló elődeinkre.

Nem emelt.

Az újév első napján ezt vártam a miniszterelnöktől, Horn Gyulától is. Ő sem emelt. A szabaddemokrata Göncz és a szocialista Horn az előző ötven év nemzetietlen közönyével engedték tovább folyni az Időt.

Mit gondoltam ekkor magamban róluk? Azt, hogy államférfinek alkalmatlanok. A nemzet nem multinacionális cég, nem összeszerelő nagyüzem, amelynek csupán ügyes, mozgékony vagy éppen atyáskodó vezetőkre van szüksége, hanem rejtélyesen és határozottan működő szellem is. Ugyanis ha nem volna szellem, nem is létezne már.

Hogy egészen világossá tegyem a mondatomat, Németh László egyik alapgondolatát hívom segítségül. A Nyugat elődei című tanulmányában ezt írja: „1850 és 1880 közt a magyarság nem harminc évet, hanem három századot öregedett. Öregedett – bonyolultabb lett és gonoszabb. Megvalósította Széchenyi reformjait, és kiirtotta magából Széchenyi szellemét.”

Az efféle veszély a történelemben újra és újra megjelenik közöttünk.

Az 1998-ban hatalomra került jobboldali kormány, válaszul a több évtizedes szellemirtásra és válaszul az Antall-kormány tapintatos szellemébresztésére, rögtön a legfontosabb teendőkkel kezdte munkáját: a nemzetet saját magával, saját eredetiségével szembesítette legelőször. Azzal a kezdettel, amely történelmében minden mást, sőt minden új kezdetet megelőz: ki népe is vagyunk tulajdonképpen, és mi az, ami minket leginkább meghatároz?

A millenniumi ünnepségekkel egy revíziós folyamat indult el valójában: a múlt idő revíziója. A múltunk ugyanis nem múzeumi kincs, mint ahogy a Szent Korona sem az, hanem eleven, sugárzó tárgy. A hozzá való viszonyunk egyenként határoz meg bennünket. Aki svájcisapkának látja, föltehetően rövidlátó vagy más égitest lakója. Mindnyájunkat egy olyan teljességre emlékeztet, amely a töredékeknek és a részleteknek is értelmet ad. A nemzet határok fölötti egyesítése elképzelhetetlen e nélkül a látomás nélkül.

Keyserling, a huszadik századelő német társadalombölcselője mondja: „Az alapvető kérdés nem az, hogy milyen módon értem meg a világot, hanem az, hogy milyen mélyen értem meg.” Orbán Viktor kormánya nem filozófusokból áll, de azt az egyet ez a kormány megértette, hogy az Európai Közösségbe nem csupán egy olajozottan működő államnak, piaci és termelési egységnek kell belépnie, hanem egy jó képességű nemzetszemélyiségnek, amelyik nemcsak azért küzd majd, hogy a búza ára és a paradicsom ára mindig elfogadhatóan alakuljon, hanem azért is, hogy az új évezredbe belépett Európa keressen új értelmet a züllésbe fordult létezésnek, és a Nyugat jól karbantartott dekadenciájával szemben használja föl a közép-európai országok, sőt a balkáni népek katartikus életerejét. Ez azt jelentené, hogy az Első Felvilágosodás kritikájaként közösen kell a Felvilágosodás második korszakát megteremtenünk.

Tételesen megfogalmazva ilyen szándék persze soha nem hangzott el, de a miniszterelnök külpolitikája, folyamatos határtágítási igyekezete ebbe az irányba mutatott. Európa országai 1956 óta először nyitottak úgy ajtót Magyarország előtt, hogy az ajtónyílásban megjelenő arcokon a rokonszenv, a kíváncsiság kifejeződése mellett a barátságos mosoly is megjelent. Százötven év óta először! A szabadságharc leverése után, Kossuth szónoklatainak köszönhetően, egy ideig még példanemzet voltunk, Liszt Ferenc díszkarddal az oldalán, magyar viseletben jelent meg Nyugat-Európa hangversenytermeiben, de a figyelem hamarosan a velünk ellenségesen viselkedő népeket emelte magasba: a cseheket, románokat, szerbeket. Elterjedt rólunk, hogy durvábbak, műveletlenebbek vagyunk ezeknél a népeknél, és még mindig érződik rajtunk az ázsiai lószag, az Attila-rokonság bizonyítékaként. Tudjuk, hogy az előítéletek évszázadokig életben maradnak, s politikai erővé válnak. A trianoni döntőbírák lelke mélyén ott iszaposodtak ezek az előítéletek.

Bármilyen hihetetlen is: a diplomácia hamiskodó köréből hosszú-hosszú évtizedek után fiatal miniszterelnökünknek sikerült csak kitörni. Sokszor persze csak egyet léphetett, de ez az egy lépés történelmi volt. Egy új stílusú fiatal politikus frontáttörése. Minden politikai ügyeskedés és rámenős propaganda nélkül sok országgal és politikussal el tudta hitetni, hogy Magyarország nem „idényszereplője” a jelen időnek, de figyelemre méltó európai ország, nagy történelmi múlttal az idegrendszerében. Továbbá el tudta hitetni azt is, hogy a magyar kultúrából kinőtt Bartókok, Kodályok, Szilárd Leók, Bay Zoltánok, Teller Edék, Szent-Györgyi Albertek, Neumann Jánosok alkotói tehetsége és az 1956-os forradalmunk következményei nélkül ma más volna a világ. És ezt nem úgy hitette el, hogy magyarázta és bizonygatta volna, hanem úgy, hogy nemzete észjárása és stílusa szerint gondolkodott és viselkedett. A háttér hitelesítette őt, és ő hitelesítette a hátterét.

 

*

 

Arra eszmélek rá, hogy az írás néhány részlete kortesbeszédnek is beillene. Természetesen csak akkor, ha a választás második fordulója előtt nagy nyilvánosság előtt megjelenne. De nem jelenik meg. Egyrészt azért, mert a nemzeti oldalnak nincs olyan hetilapja, mint amilyen az Élet és Irodalom, ahol ilyen nagy terjedelmű írás a szerkesztő fogszívása nélkül megjelenhetne, másrészt én se akarom, hogy az utolsó pillanatban zavart okozzak bárkinek. Körülöttem amúgy is mindenki túlfűtött: egyszerre reménykedik és szorong. Sokan közülük most döbbennek rá, hogy a választás nem az Utolsó ítéletre hasonlít, ahol Isten intésére a jók jobbra mennek, a rosszak pedig balra, hanem a választás: a demokrácia háborúja. Csípés, harapás, rúgás, az egri nők forrószurok-öntését utánozva lúgkőzúdítás az ellenfél fejére. Nyilván másutt is hasonló, de nálunk a nagy történelmi ellentétek miatt még inkább elborzasztó. Milyen génekben megőrzött ellentétekre gondolok? Például a reformátorok és az ellenreformátorok múltbeli szilaj gyűlöletére; a kurucok–labancok kibékíthetetlen indulatára; a kiegyezők és a negyvennyolcasok, a népiesek és az urbánusok, a kommunisták és a kommunistaellenesek, a nemzetiek és a nemzetietlenek örökös ökölrázására.

A jobboldal magabiztosan azt hitte, hogy a négyéves kormányzás eredményei őt fogják igazolni. Eszükbe se jutott, hogy az irracionalitást ugyanúgy lehetetlen gyógyítani, mint az alkoholizmust. Egy-egy alkoholista abbahagyhatja az ivást, akár évekre is, de a kóros szenvedély ettől nem múlik el. Bármikor kiújulhat. Az alkoholista mindig alkoholista marad.

 

*

 

A televízió esti híradójában ma is látom a fiatal miniszterelnököt szónokolni egyik vidéki városunkban. Az első forduló után talán ez a tizedik szereplése. Lélekszakadva járja az országot, naponta több helyen is föllép. Láthatóan nagyon sikeres mindenütt és nagyon magányos. Mint a Széchenyi- és a Teleki Pál-féle magyarok.

Nem először látom ilyennek. Igazság szerint néha gőgösnek, túlzottan magabiztosnak láttam, s nem vettem észre, hogy a megkeményített arc ezt a magányt rejtegeti.

Hirtelen bűntudatot érzek: nem próbáltam segíteni neki. Illetve megkíséreltem néhányszor, de zátonyra futottam. Hol időnk nem volt találkozni, hol a titkárnő azt tanácsolta: írjam le egy fél oldalon, miről óhajtanék beszélgetni a miniszterelnök úrral.

Nem írtam le.

Nem sértődtem meg, de fontoskodni se akartam. Az viszont gyakran eszembe jutott, hogy Aczél Györgynek én nyílt és elég konok ellenfele voltam, azonban ha irodalmi, kisebbségi ügyben perelni akartam vele, két napon belül mindig kaptam tőle időt.

Most érzem, hogy erőszakosabbnak kellett volna lennem. Talán nyílt levélben megírnom: mi az, amiben történelmi súlyúnak érzem kormánya és pártja szerepét, s mi az, amiben léhának, felszínesnek. Egyszer már egy Fellini-vallomást is kimásoltam valamelyik könyvből magamnak, hogy a Fidesz vezetőit rádöbbentsem igaz céljaik mellett fiatalos felszínességükre. Fellini egy felfordult világ kulturális mítoszáról gondolkodik: „Azon gondolkodom, hogy mi történhetett egy adott pillanatban, miféle rontás sújtotta a mi nemzedékünket, hogy hirtelen úgy kezdtük tekinteni a fiatalokat, mint valami abszolút igazság küldötteit.”

Hogy miért nem írtam meg egy ilyen nyílt levelet? Azért, mert az ellenfeleik, akik éppen úgy mocskoltak engem is, mint őket, engem kiáltottak volna ki koronás felperesnek, vádlónak.

Romlott közéletünk logikája súgta ezt nekem. Tilos lett volna ezt a belső hangot meghallanom. Ha veszítünk, ezt a mulasztást sose bocsátom meg magamnak. Ha nyerünk, akkor sem. Egy író ne taktikázhasson a maga igazságaival. Különösen, ha már volt idő, amikor nem taktikázott.

 

*

 

Aggódva várom a vasárnap estét.