A demokrácia háborúja

 

A demokrácia háborúja

A környezetemben élő barátaim, családtagjaim, közeli és távolabbi ismerőseim kivétel nélkül bizonyosak voltak abban, hogy az idén esedékes országgyűlési választásokat a nemzetinek is nevezett, jobboldali pártok nyerik meg. A négy éve kormányzó erők, méghozzá parádés fölénnyel.

Ezt a hitet erősítette a sajtó egy része, ezt erősítették a közvélemény-kutató intézetek, köztük olyanok is, akiknek a munkatársai szívesebben találkoztak volna éjjel a Lánchídon egy tizenkétfejű sárkánnyal, mint a kormány sikerét bizonygató, újabb és újabb számadatokkal.

Szerkesztőségünk író és tudós tagjai is a reménykedők táborához tartoztak. Azt hiszem, csak a babonás jólneveltség tartotta vissza őket, hogy ne igyanak előre a medve bőrére.

Az áthevült reménykedők között egyedül csak én, a „korelnök” fészkelődtem idegesen a székemen; néztem a padlót, a mennyezetet, s aggályoskodó fejcsóválások közben recsegtettem elmeszesedett nyakcsigolyáimat.

Hosszú ideig ez volt az én beleszólásom a vitába.

De valamelyik keddi napon egy émelyítő, baljóslatú hír robbant be szerkesztőségünkbe. A hír arról tudósított minket, hogy egyik munkatársunk testvérbátyja, régi demokrata fórumos tag X. városkában, mint eddig már három alkalommal, most is szavazókat toboroz a nemzeti oldalnak. Az illető tiszteletben álló embere a városnak, ráadásul megszállott méhész. Eddig semmilyen baja nem származott nyíltan vallott nézeteiből. Most azonban lecsapott mellé a villám. Egyik délután három jól öltözött, üzletkötőnek, vállalkozónak látszó fiatalember kopogtatott be hozzá. A méhészkedés nagy távlatú lehetőségeiről faggatták: össze lehetne-e úgy hangolni a vidék méhészeit, hogy erős érdekszövetséget alkossanak, mire Magyarország az Európai Közösség tagja lesz. A barátságos, töprengő beszélgetés közben arra kérték: megmutatná-e nekik a „birodalmát”? A válasz egyértelmű volt. Boldogan megmutatja. Az „úriemberek” fölajánlották, hogy menjenek az ő autójukkal.

Alig hagyták el a házat, néhány semmitmondó mondat után, a három „úriember” hangot váltott. Kávéházi hang helyett mészárszéki hangot ütött meg.

– Hát ide figyelj, te Jósika báró! Ha nem hagyod abba a „magyartoborzást”, kinyírunk. A temető virágairól gyűjtheted a mézet már az idén. Érted? Már az idén! Most pedig tűnj el a balfenéken!

A kilökött férfi az elporzó autó rendszámát szerette volna agyába vésni. De az autóról véletlenül hiányzott a rendszámtábla.

A megfenyegetett és a velejéig megalázott ember el se tudta képzelni, kik lehettek a merénylők. Annyi bizonyos, hogy politikai maffiózók voltak, és kitűnő terepismerettel rendelkeztek. Pontosan tudták, mikor van ő egyedül otthon, beavatottként ismerték a csábítás kulcsmondatát, s mérnöki körültekintéssel tudták azt is, hogy hol lehet kilökni őt az autóból anélkül, hogy bárki szemtanúja lehessen a jelenetnek.

Emberünk első indulatában elhatározta, hogy bemegy a rendőrségre, és följelent három ismeretlen tettest.

De hamarosan ráébredt, hogy annyit érne vele, mintha a Holdat jelentené föl vagy a Göncöl-szekeret. A titkosügynökök, a jól képzett terroristák játszi könnyedséggel úsznák meg ezeket az ügyeket. Följelentés helyett ki kellett volna állnia az ország nyilvánossága elé, és elmondani, mi történt vele. A három személyre persze így se lehetett volna ráismerni, de a módszerre igen. Az ötvenes és az ötvenhat utáni idők tapasztalatai alapján könnyű lett volna kitalálni, kinek a fogadott vagy fogadatlan zsarolói voltak.

Sajnálom, hogy munkatársunk bátyja nem így cselekedett, de megértem, ha a siker reménye nélkül nem akart hiábavaló áldozat lenni. Egy gondolat, egy eszme vértanúja elvétve még ma is lehet valaki, de közönséges aljasságé nem.

A történet a kampányidőszak első napjaiban játszódott le. Angyal helyett ördög is leszállhat Babilonban? Nem tudtam, mit kezdhetek a lidérces jelenettel, csak azt éreztem, hogy ijesztő előjel.

A reménykedők torkán is megakadt egy pillanatra a levegő, de csak annyira érezték zavarónak, mint amikor fekete macska fut át a lakodalmas menet előtt.

Kételkedőrohamaim közben a munkatársaim közül ketten is nyomták belém a nagy adag reményinjekciókat, hogy nyugodjak meg: a múlt még visszajárhat kísérteni, de a mai Magyarország teljesen más, mint a régi.

Az injekciók hatására néhány órára megnyugodtam, de amikor a bódulat elmúlt, újra megjelent bennem valamiféle baljós előérzet és szorongás. És nem a fejemben kezdett garázdálkodni, hanem a gyomrom tájékán. Mintha valaki nagy messziről és ismeretlen időből küldene rám erőszakos, érzékfölötti üzeneteket, amelyeknek az a lényegük, hogy ne engedjem elvakítani magam se reménnyel, se hiedelemmel, se hamis szavakkal sugdosó politikával, mert koromra való tekintettel tudnom kell, hogy a magyar történelemben soha nem az történik, ami logikus, ami szükségszerű, hanem amit valamilyen kisiklás eredményez. Valami váratlan félelem, rögeszme vagy eszelősség. Magyarán szólva: nálunk csak az bizonyos, ami befejezett tény. Aminek van már múltideje. Persze ez se mindig. Egyik-másik népnek még történelmet is teremthet a képzelet, a szenvedélyesen megszerkesztett valótlanság. Elhíresült példája ennek, többek között, a szomszédos román nemzet, amelyet nem a nagy tettek és a nagy áldozatok forrasztottak eggyé s tettek naggyá, hanem a történelembe oltott költészet és mese. Csak el kellett hinni, és máris létezett az, amiben hittek. A dákoromán kontinuitás elmélete törés, kisiklás nélkül hódította meg szomszédainkat s teremtett olyan látszatot, mely erősebb a valóságnál.

Sajnos, történelmünket nemhogy a képzelet nem tudta jótékonyan és tartósan befolyásolni, legtöbbször még a tanulságokat kínáló, tragikus tapasztalatok se tudták. Mert a történések mélyén folyton megjelenik valamilyen meghasonlás, amely váratlanul más irányt ad az eseményeknek. Hányszor, de hányszor megtörtént már velünk, hogy célegyenesben voltunk, egy-egy meghódítandó magaslat csúcsához közel, s a beteljesülés előtti pillanatokban zökkent egyet a föld nyugaton vagy keleten, valakit épp lelőttek, s a láthatáron szétfutott a vére, s történetünk menete ettől gyorsan megváltozott. Gondoljuk csak végig: nem ilyen történt-e velünk az 1848–49-es szabadságharc idején? Mindenre számíthattunk, de az orosz cár közbelépésére nem. I. Miklós néhány év múlva téphette a haját az osztrákok hálátlansága és áruló viselkedése miatt, ez azonban már rajtunk nem segített. Vagy gondoljunk a két háború közti időre. Trianon ájulatba döntő csapásait kezdi kiheverni az ország. Rendkívüli szellemi és gazdasági erőkifejtésével eléri, hogy az elveszített országrészek egy részének a visszaszerzésével új történelmet kezdhessen Gyergyószentmiklóstól Szabadkáig, Kassáig, Nagyváradig. S mi lett a vége? Az előbbi kudarcoknál is nagyobb kudarc. De ugyanebbe a történéssorozatba illeszthető bele az 1956-os forradalmunk is. Tizenkét vakmerő és csodálatos nap, amely lenyűgözi a világ nagyobbik részét. A parittyás Dávid szembefordul Góliát tankjaival, és halálos sebet ejt magán Góliáton is. Emlékszem november 3-ára. Elhallgattak a fegyverek a városban. Abban reménykedtünk, hogy a véres és szimbolikus események után csakis a józan megegyezés ideje jöhet. Az egyetemisták izzó gyűrűjéből kiszakadva Déry Tiborral együtt a Parlament épületébe siettünk. Egyenesen Losonczy Gézához. Mindketten jól ismertük Losonczyt. Én onnét, hogy amikor az ötvenes évek elején kijött Rákosiék börtönéből, és szerette volna megtudni, bentléte alatt mi történt a parasztsággal, egyik „fölvilágosítója” anyám volt, aki mindent elmondott neki a padláslesöprések és a kommunista végrehajtók rémtetteiről. Losonczy akkor, november 3-án délután átszellemült arccal újságolta nekünk, hogy öt perce beszélt a Tökölön tárgyaló magyar kormányküldöttség két tagjával: Erdei Ferenccel és Maléter Pál honvédelmi miniszterrel, akik megegyeztek a szovjet hadsereg tárgyaló képviselőivel. Megegyezésük lényege az, hogy katonáik nemcsak hogy nem avatkoznak bele a magyarországi eseményekbe, de kivonulnak az országból, mint ahogy egy évvel előbb Ausztriából is kivonultak. Természetesen nem vesztesként vonulnak ki, hanem úgy, ahogy 1944–45-ben bejöttek, fölszabadítóként, virágátadás, katonazene és köszönetet mondó búcsúbeszédek közepette. „Én akarom írni az első országos búcsúztatót” – mondta Déry Losonczynak, s gyorsan hozzátette, hogy remekművet fog írni. Derűs fogadalma annyira megérintett engem, hogy magánszorgalmú fiatal íróként elhatároztam: én is írok egy búcsúszöveget, ha másért nem, hát azért, hogy tanúja lehettem a bejelentés történelmi pillanatának.

Fejben el is készültem vele még éjfél előtt. Boldogan aludtam el.

És hajnalban iszonyú ágyúdörgésre ébredtem. Pontosan ugyanolyanra, amilyet 1944. december közepétől 1945 márciusáig nagyon sok napon és hajnalon végigéltem Székesfehérvár–Zámoly–Pátka–Pákozd és Kápolnásnyék térségében a megrekedt front kiszolgáltatott menekültjeként.

Egyetlen pillanat alatt veszett el azon a novemberi hajnalon minden, ami tegnap még ígéret volt és megváltó remény. És ha csak elveszett volna, de az ellenkező végletbe csapott át: fehérből feketébe.

 

*

 

Kezdettől fogva hamisnak és elégtelennek éreztem újszülött demokráciánkat. Csúnyácska volt, kissé vörhenyes, de gondoltam, kinövi. Bíztam benne. Az eddigi három választás előtt egyszer se rohantak meg gyomortáji remegések, amelyek veszedelmet jeleztek volna. Most azonban jeleztek. És épp az országos remény és magabiztosság hozta rám a bajt. Hogyan is szoktak végződni nálunk az események? Valahogy úgy, hogy mi akkor szoktunk kiesni az árbockosárból, amikor már látszik a föld. Hétköznapibban fogalmazva: többnyire akkor veszítünk s veszítjük el magunkat is, amikor már bizonyosak vagyunk a győzelemben.

Elismerem, hogy hülyeség és avas babona ez, de mintha közben törvény is volna. Vagy mostantól kezdve másként lesz? Az elferdült, mélylélektani fintor most fog kisimulni? Hogy mondja Napóleon? Csak egy kicsit is elég győzni. Talán nem is győzni kellene, csupán annyival előzni meg a baloldalt és a vele szövetkező balliberálisokat, amennyi előnyt meg tudtak ők szerezni, közvetlenül vagy közvetve, szüleik révén az előző rendszerben.

Miért éppen most jött el ennek az ideje? Azért, mert az úgynevezett rendszerváltást eddig csak politikailag sikerült végrehajtanunk. Hamisan, felszínesen. Ha a választást mégiscsak a negyven éven át földbe taposott jobboldal nyerhetné meg, győzelme nem politikai győzelem lenne, hanem – ne rémüljön meg senki a szótól – ontológiai természetű, amelynek a következményei messze túlmutatnának a társadalmi, a piaci, a szociális, a gazdasági élet gondjain; túl a szűken értelmezett demokrácia határain.

Hogy az ontológia szó jelentése ne rekedjen meg a filozófia bozótosában, egyik kiváló, kortárs lengyel írótól Kazimierz Brandystől kölcsönzök egy nagyfényű gondolatot. Brandys, történész édesapjára emlékezve, a két klasszikus népet: az ókori görögöket és a rómaiakat emlegeti. Azt írja róluk, hogy a görögök mindent tudtak az életről, a rómaiak pedig mindent tudtak a hatalomról.

Félreérthetetlen, világos beszéd. Költői képek, metaforák tudnak csak ilyen egyértelműen eligazítani minket a lét szövevényes dolgaiban. Nem tudom, kezelhetünk-e metaforaként egy-egy gondolatot is, mert ha igen, akkor Brandys mondatát alkalmazni szeretném a két választási pártszövetség jellemzésére. A jobbközép táborról azt tudnám elmondani, amit Brandys a görögségről mond, a baloldalról és a velük szövetséges liberálisokról pedig azt, amit a rómaiakról.

Miből merek ilyen nagyvonalúan, mondhatnám, költőien erre következtetni?

Négy évtizedes régi és egy évtizedes újabb tapasztalataimból.

A baloldaliakat komoly terhek nyomasztották a demokrácia megalapozása idején a szocializmusban vállalt szerepükért. Lélektanilag ez teljesen érthető. Hiszen alig akadt köztük tíz igaz ember: párttag és képviselő, aki például az 1956-os világraszóló eseményeket nyíltan és következetesen forradalomnak merte volna nevezni. Márpedig a forradalom vállalása nélkül, pontosabban: a forradalom tagadásával hogyan lehet demokráciát alapozni Magyarországon? Csak úgy, ha a vértanúk sírját lábujjhegyen mindennap megkerülik az újhitű demokraták. Testedzésnek ez bizony kevés lenne, vezeklésnek pedig hiteltelen.

A szabaddemokratákkal más a helyzet. Ők lenyűgöző bátorsággal vállalták és ápolták a forradalom emlékét. De miután 1990-ben nem ők nyerték meg a választásokat s a kormányzásból is kiestek, megsértődtek a sorsra, és velünk, magyar demokratákkal még a közös ellenzéki múltat is megtagadták. Sérelmükhöz új társat kerestek. Így „melegedtek” össze valamennyire a szocialistákkal.

Mindkettőjük sérülése bevallhatatlan, titkos nyavalya volt. Megértették, hogy ettől a nyavalyától csak úgy szabadulhatnak meg, ha ők szerzik meg a hatalmat. A görögök ilyen helyzetben katarzisra törekedtek, a rómaiak másra.

A szocialisták logikája és lélekismerete egyébként jól működött. Tudták, hogy Magyarország a felejtés országa is, és ha ők a demokrácia körülményei között látványosan be tudnák bizonyítani: nemcsak a szocializmus révén akartak jót ennek a népnek, de a megszárnyasodott kapitalizmus és globalizáció révén is, a tömeg öt perc alatt végleg elfelejt mindent.

Mire utal ez? Arra, hogy a baloldalnak a Kádár-rendszer éppúgy megfelelt, mint ami ma van. Számukra tehát egyedül a hatalom fontos.

Szövetségesük legalább ennyire életrevaló. A szabaddemokraták évtizedeken át legendásan gyűlölték a kommunistákat. Földalatt megjelenő könyvek, újságcikkek sokasága tanúskodik erről. És tüntetések, amikor még nem színpadi jelenet volt egy-egy tüntetés. Ezt azonban néhány önmegnyugtató magyarázat után tüntetően elfelejtették. Az első számú magyarázat így hangzott: a történelem kényszere sodort először és az sodor most másodszor is egymáshoz minket. Kényszer? Patetikus mellébeszélés. Ugyan ki kényszeríthet ma hamis egységkötésre bárkit is kívülről – Magyarországon? Senki! Külső kényszer nem létezik, csak belső lehetséges, amelyet nem akármilyen érdek irányít.

 

*

 

Nézzük még tágabb körben a két tábor egymást kizáró természetét. Érvelésemhez ismét az élményeimet hívom segítségül.

Másfél hónappal ezelőtt búcsúzott el gyülekezetétől a marosvásárhelyi Vártemplom református lelkipásztora, Fülöp G. Dénes. Az ünnepségre engem is meghívott. A templom a kárpát-medencei magyarság egyik legnevezetesebb helyszíne. 1570-ben ebben a templomban erősítették meg a két évvel előbb Tordán kihirdetett törvényt a vallási türelemről. Az emberiség első ilyen törvényét.

A hely tehát nem akármilyen hely. A falak nem akármilyen falak. Ami közöttük elhangzik, az a történelemé.

Az istentisztelet végén, az úrasztala közelében, odalépett hozzám néhány férfi, később megtudtam, hogy presbiterek. Szószólójuk minden bevezető nélkül üzenetközvetítésre kért.

– Csoóri úr, innen a templomból üzenjük magyarországi testvéreinknek, hogy ha a sors kegyéből április 7-én mi is szavazhatnánk, nyolcvanhét százalékban a mostani Orbán-kormányra szavaznánk. Ön is tudja, hogy miért. A száz százalékot azért nem ígérhetem meg, mert a tizenhárom százalékunk Kovács László úrékra szavazna, akik egyívásúak Iliescu elnökkel. Előttünk a kép most is, ahogy Temesváron mosolyognak, mikor az alapszerződést írták alá. Mi volt az nekünk? Farba rúgás. Grósz Károly aradi meghunyászkodásának a megismétlése. Orbánék alapszerződés helyett a kedvezménytörvényt harcolták ki a számunkra. Önnek bizonygassam, hogy ég és föld a kettő! Ha nem a pokol! Különben bocsássa meg nekünk, ha kérésünkkel megterheljük.

Ki ne ismerné ezt a mentegetőző, szomorú hangot? A kívülrekedtek hangját. A határon túli magyarok szólalnak meg mindig így, ha olyan kérdésekről van szó, amelyek rájuk is tartoznának, de a végén általában másfelé szokott kanyarodni a beszéd. Ők azok, akiknek csak szülőföldjük van, de hazájuk nincs. Hacsak a senkiföldje nem a hazájuk. A szocializmus bukása után valamirevaló országban a fönti hang fölerősítése nélkül már nemcsak szavazni se lehetne, de a politika közelében mozogni sem. Nálunk azonban ez is lehetséges. Kádári összekacsintással még azt is meg lehet üzenni az elnemzetlenített hazai magyaroknak, hogy ne féljenek: a szocialista párt mindenekelőtt a magyarországi tízmillió érdekeit képviseli, ha szükséges, akkor a határon túli magyarok ellenében is.

Én még emlékszem a szocialisták nemzeti szárnyára, amely becsülettel küzdött a határontúliak jogaiért, de újabban megcsöndesedett ez a csapat. Meghalványult és szét is szóródott. Vagy nem találja azt a nyelvet, amely a történelmi igazságnak, a megváltozott idők szellemének és a szocialisták legújabb pártprogramjának is megfelel? A reformkommunisták, föllépésük idején, a nemzeti eszme vállalásával elsősorban önmagukat erősítették a Kádár-rendszer nemzetellenes politikájával szemben, de a demokrácia eljövetelével nem az egykori reformkommunisták erősödtek meg a pártban, hanem azok a pragmatista erők, amelyeknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a nemzeti gondok lényegére figyeljenek. Ennek a pragmatikus magatartásnak a legdöbbenetesebb iskolapéldáját nemrég a szocialisták egykori külügyminisztere, a későbbi miniszterelnök, Horn Gyula szolgáltatta. Horn ösztönös, nyers politikus, nemigen tűri maga körül a kölniillatot, és mindig azt mondja, amit párttársai gondolnak, de nyíltan nem hangoztatnak. Horn Gyula a felvidéki Duray Miklóst próbálta megleckéztetni azért, mert beleszólt a hazai közügyekbe. Szó szerint idézem nyilatkozatát: „Régóta nem foglalkozom Durayval, szeretném, ha nem foglalkozna a magyar belügyekkel, ő nem magyar állampolgár, nem itt fizeti az adóját.”

Legalább olyan furcsa egy volt magyar miniszterelnök szájából hallani ilyen mondatokat, mintha egy katolikus vagy református főpap, magáról megfeledkezve, káromkodna. Önkéntelenül az jut eszembe, hogy ha valamilyen történelmi földcsuszamlás következtében Horn Gyula zuhant volna olyan kisebbségi helyzetbe, mint Duray, neki éppúgy kellene viselkednie, ahogy évtizedek óta Duray viselkedik. Mert a Durayéval ellenkező viselkedés nem egyszerűen csak meghunyászkodás volna a sors előtt, beletörődés a végzetbe, hanem cserbenhagyása minden, történelemben elkövetett igazságtalanságnak, amellyel nekünk is szembesülnünk kell. Ha Trianon „csak” annyi és „csak” az lett volna, ami megszületése pillanatában volt, talán együtt lehetett volna vele élni, de Trianon a következményeivel vált igazán azzá. Azaz: Trianon jelen idő. A szlovák közigazgatási törvény, amely függőleges részekre osztja Szlovákiát, s a magyar lakta területek századokon át kialakult egységét mesterségesen szétroncsolja, a valamikori Csehszlovákián belül elképzelhetetlen lehetett volna. A csehek nem járultak volna hozzá. De most lehet. Hogyan s miért? A kérdést századszor is el kell ismételnünk, ugyanis a Felvidéket az első és a második világháború után a nemzetközi „békeszerző hatalmak” nem Szlovákiának adták, hanem a kettős államnak: Csehszlovákiának. A ’91-ben lezajlott válásuk jogkövetkezményeivel egyáltalán nem foglalkoztak azok a nemzetközi szervek, amelyek „házasságukat” s a „házasságukkal” járó birtokviszonyaikat jóváhagyták. A felvidéki magyarok Szlovákiához való egyértelmű kerülésében jelen van tehát valamiféle földolgozhatatlan törvénytelenség, amellyel senki nem akar és nem is tud kezdeni semmit. Pedig lehetett volna! Méghozzá példamutató módon. A Csehszlovákiából könnyedén kivált és könnyedén autonómmá vált Szlovákia történelmi méltányosságból is valamiféle autonómiát adhatott volna a felvidéki magyarságnak, hogy otthonosabban érezhesse magát az új országban.

Ehelyett épp az ellenkezőjét cselekedte. Trianon szellemét követve: belső szétdarabolással újabb veszedelmet szabadított a felvidéki magyarokra, hogy kisebbségi helyzetük még hátrányosabb legyen.

Azt állítja a közbeszéd, hogy az embernek csak az a hazája, ahol nem kell minden percben mentegetőznie és magyarázkodnia. A határon túli magyaroknak kell!

Hogyan akar kormányozni olyan párt vagy pártszövetség, amely ebből a fojtogató helyzetből nem érzékel semmit, sőt, hatalmi érdekeit követve, nem a börtönviselt és tragikusan gyötrődő Durayval ért egyet, hanem azokkal, akik már kétszer is börtönbe csukták őt, most pedig a föld alá vagy a Holdra száműznék legszívesebben. Micsoda abszurditás: a nemzetietlen magyar baloldal és balliberális segédcsapata inkább egy nacionalista szlovákiai párttal ölelkezik, mint a Szlovákiában élő magyar kisebbséggel. Az ember a Komintern-idők naftalinszagát érzi maga körül lengeni.

 

*

 

Bárhol s bármerre keresem tehát a jövőt a megélénkült baloldal térfelén, állandóan a múltba bonyolódom bele. Szavakban persze hallok nemzeti programokról, de ha a szavak mögé nézek, jószerével olyan nemzeti politika dereng föl, amely a nemzet egyesítése ügyében az alapszerződésekig jutott. Ezek az alapszerződések is naftalinszagúak voltak; a régi szocialista országokkal kötött baráti szerződések szomorú idejét idézték. Felszínességük kritikáját a jobboldali kormány által létrehozott kedvezménytörvény végezte el nagyvonalúan. Az alapszerződés egyetlen határon túli magyart nem lelkesített és nem töltött el reménnyel. A kedvezménytörvény százezreket mozgósított. És elsősorban nem azért, mert ígért valami kézzelfogható segítséget, hanem mert egy rettenetes történelmi igazságtalanságra keresett megoldást. Egy erdélyi asszony vallomása mondja el legtisztábban a kedvezménytörvény lényegét: „Én nem azért váltom ki az igazolványt, hogy bármit is kapjak Magyarországtól, hanem azért, hogy a koporsómba tehessem, mert magyarként akarok meghalni.”

Ez a vallomás ugyanolyan mélyről szakad föl, mint József Attila verssorai:

 

S mégis magyarnak számkivetve lelkem sikoltva megriad – édes Hazám, fogadj szivedbe hadd legyek hűséges fiad.

 

Ahogy ezekre a sorokra is kormányprogramot lehetett volna alapozni, az erdélyi asszony szavaira a jobboldali kormány azt is alapozott.

Hosszadalmas kitérők után így jutunk vissza Brandys görögökről mondott véleményéhez. Nem a hatalom, hanem az élet! A kettő között pontosan tudjuk, mi a különbség. Élni természetesen olyan országban is lehet, ahol közvetlenül vagy rejtetten működő cselek révén a hatalom szabja meg a dolgok menetét, de mennyivel könnyebb úgy élni, amikor azt érzi az ember, hogy a politikai gondok s küzdelmek nem idegenek az élet természetétől, sőt egyenesen abból erednek.

Az utolsó négy esztendő ebből az érzésből kínált meg sokunkat néhány kortynyival.

 

*

 

1996-ban a honfoglalás ezerszázadik évfordulóját „ünnepeltük”. Az idézőjel ezúttal épp a fonákját jelenti az ünneplés szónak. Vagyis hogy nem ünnepeltük. 1995 szilveszter éjszakáján izgatottan vártam, hogy a köztársaság elnöke, Göncz Árpád bejelenti-e hivatalosan és líraian, milyen esztendő köszönt majd ránk. Vártam, hogy öt-hat megrendült mondata után poharat emel honfoglaló elődeinkre.

Nem emelt.

Az újév első napján ezt vártam a miniszterelnöktől, Horn Gyulától is. Ő sem emelt. A szabaddemokrata Göncz és a szocialista Horn az előző ötven év nemzetietlen közönyével engedték tovább folyni az Időt.

Mit gondoltam ekkor magamban róluk? Azt, hogy államférfinek alkalmatlanok. A nemzet nem multinacionális cég, nem összeszerelő nagyüzem, amelynek csupán ügyes, mozgékony vagy éppen atyáskodó vezetőkre van szüksége, hanem rejtélyesen és határozottan működő szellem is. Ugyanis ha nem volna szellem, nem is létezne már.

Hogy egészen világossá tegyem a mondatomat, Németh László egyik alapgondolatát hívom segítségül. A Nyugat elődei című tanulmányában ezt írja: „1850 és 1880 közt a magyarság nem harminc évet, hanem három századot öregedett. Öregedett – bonyolultabb lett és gonoszabb. Megvalósította Széchenyi reformjait, és kiirtotta magából Széchenyi szellemét.”

Az efféle veszély a történelemben újra és újra megjelenik közöttünk.

Az 1998-ban hatalomra került jobboldali kormány, válaszul a több évtizedes szellemirtásra és válaszul az Antall-kormány tapintatos szellemébresztésére, rögtön a legfontosabb teendőkkel kezdte munkáját: a nemzetet saját magával, saját eredetiségével szembesítette legelőször. Azzal a kezdettel, amely történelmében minden mást, sőt minden új kezdetet megelőz: ki népe is vagyunk tulajdonképpen, és mi az, ami minket leginkább meghatároz?

A millenniumi ünnepségekkel egy revíziós folyamat indult el valójában: a múlt idő revíziója. A múltunk ugyanis nem múzeumi kincs, mint ahogy a Szent Korona sem az, hanem eleven, sugárzó tárgy. A hozzá való viszonyunk egyenként határoz meg bennünket. Aki svájcisapkának látja, föltehetően rövidlátó vagy más égitest lakója. Mindnyájunkat egy olyan teljességre emlékeztet, amely a töredékeknek és a részleteknek is értelmet ad. A nemzet határok fölötti egyesítése elképzelhetetlen e nélkül a látomás nélkül.

Keyserling, a huszadik századelő német társadalombölcselője mondja: „Az alapvető kérdés nem az, hogy milyen módon értem meg a világot, hanem az, hogy milyen mélyen értem meg.” Orbán Viktor kormánya nem filozófusokból áll, de azt az egyet ez a kormány megértette, hogy az Európai Közösségbe nem csupán egy olajozottan működő államnak, piaci és termelési egységnek kell belépnie, hanem egy jó képességű nemzetszemélyiségnek, amelyik nemcsak azért küzd majd, hogy a búza ára és a paradicsom ára mindig elfogadhatóan alakuljon, hanem azért is, hogy az új évezredbe belépett Európa keressen új értelmet a züllésbe fordult létezésnek, és a Nyugat jól karbantartott dekadenciájával szemben használja föl a közép-európai országok, sőt a balkáni népek katartikus életerejét. Ez azt jelentené, hogy az Első Felvilágosodás kritikájaként közösen kell a Felvilágosodás második korszakát megteremtenünk.

Tételesen megfogalmazva ilyen szándék persze soha nem hangzott el, de a miniszterelnök külpolitikája, folyamatos határtágítási igyekezete ebbe az irányba mutatott. Európa országai 1956 óta először nyitottak úgy ajtót Magyarország előtt, hogy az ajtónyílásban megjelenő arcokon a rokonszenv, a kíváncsiság kifejeződése mellett a barátságos mosoly is megjelent. Százötven év óta először! A szabadságharc leverése után, Kossuth szónoklatainak köszönhetően, egy ideig még példanemzet voltunk, Liszt Ferenc díszkarddal az oldalán, magyar viseletben jelent meg Nyugat-Európa hangversenytermeiben, de a figyelem hamarosan a velünk ellenségesen viselkedő népeket emelte magasba: a cseheket, románokat, szerbeket. Elterjedt rólunk, hogy durvábbak, műveletlenebbek vagyunk ezeknél a népeknél, és még mindig érződik rajtunk az ázsiai lószag, az Attila-rokonság bizonyítékaként. Tudjuk, hogy az előítéletek évszázadokig életben maradnak, s politikai erővé válnak. A trianoni döntőbírák lelke mélyén ott iszaposodtak ezek az előítéletek.

Bármilyen hihetetlen is: a diplomácia hamiskodó köréből hosszú-hosszú évtizedek után fiatal miniszterelnökünknek sikerült csak kitörni. Sokszor persze csak egyet léphetett, de ez az egy lépés történelmi volt. Egy új stílusú fiatal politikus frontáttörése. Minden politikai ügyeskedés és rámenős propaganda nélkül sok országgal és politikussal el tudta hitetni, hogy Magyarország nem „idényszereplője” a jelen időnek, de figyelemre méltó európai ország, nagy történelmi múlttal az idegrendszerében. Továbbá el tudta hitetni azt is, hogy a magyar kultúrából kinőtt Bartókok, Kodályok, Szilárd Leók, Bay Zoltánok, Teller Edék, Szent-Györgyi Albertek, Neumann Jánosok alkotói tehetsége és az 1956-os forradalmunk következményei nélkül ma más volna a világ. És ezt nem úgy hitette el, hogy magyarázta és bizonygatta volna, hanem úgy, hogy nemzete észjárása és stílusa szerint gondolkodott és viselkedett. A háttér hitelesítette őt, és ő hitelesítette a hátterét.

 

*

 

Arra eszmélek rá, hogy az írás néhány részlete kortesbeszédnek is beillene. Természetesen csak akkor, ha a választás második fordulója előtt nagy nyilvánosság előtt megjelenne. De nem jelenik meg. Egyrészt azért, mert a nemzeti oldalnak nincs olyan hetilapja, mint amilyen az Élet és Irodalom, ahol ilyen nagy terjedelmű írás a szerkesztő fogszívása nélkül megjelenhetne, másrészt én se akarom, hogy az utolsó pillanatban zavart okozzak bárkinek. Körülöttem amúgy is mindenki túlfűtött: egyszerre reménykedik és szorong. Sokan közülük most döbbennek rá, hogy a választás nem az Utolsó ítéletre hasonlít, ahol Isten intésére a jók jobbra mennek, a rosszak pedig balra, hanem a választás: a demokrácia háborúja. Csípés, harapás, rúgás, az egri nők forrószurok-öntését utánozva lúgkőzúdítás az ellenfél fejére. Nyilván másutt is hasonló, de nálunk a nagy történelmi ellentétek miatt még inkább elborzasztó. Milyen génekben megőrzött ellentétekre gondolok? Például a reformátorok és az ellenreformátorok múltbeli szilaj gyűlöletére; a kurucok–labancok kibékíthetetlen indulatára; a kiegyezők és a negyvennyolcasok, a népiesek és az urbánusok, a kommunisták és a kommunistaellenesek, a nemzetiek és a nemzetietlenek örökös ökölrázására.

A jobboldal magabiztosan azt hitte, hogy a négyéves kormányzás eredményei őt fogják igazolni. Eszükbe se jutott, hogy az irracionalitást ugyanúgy lehetetlen gyógyítani, mint az alkoholizmust. Egy-egy alkoholista abbahagyhatja az ivást, akár évekre is, de a kóros szenvedély ettől nem múlik el. Bármikor kiújulhat. Az alkoholista mindig alkoholista marad.

 

*

 

A televízió esti híradójában ma is látom a fiatal miniszterelnököt szónokolni egyik vidéki városunkban. Az első forduló után talán ez a tizedik szereplése. Lélekszakadva járja az országot, naponta több helyen is föllép. Láthatóan nagyon sikeres mindenütt és nagyon magányos. Mint a Széchenyi- és a Teleki Pál-féle magyarok.

Nem először látom ilyennek. Igazság szerint néha gőgösnek, túlzottan magabiztosnak láttam, s nem vettem észre, hogy a megkeményített arc ezt a magányt rejtegeti.

Hirtelen bűntudatot érzek: nem próbáltam segíteni neki. Illetve megkíséreltem néhányszor, de zátonyra futottam. Hol időnk nem volt találkozni, hol a titkárnő azt tanácsolta: írjam le egy fél oldalon, miről óhajtanék beszélgetni a miniszterelnök úrral.

Nem írtam le.

Nem sértődtem meg, de fontoskodni se akartam. Az viszont gyakran eszembe jutott, hogy Aczél Györgynek én nyílt és elég konok ellenfele voltam, azonban ha irodalmi, kisebbségi ügyben perelni akartam vele, két napon belül mindig kaptam tőle időt.

Most érzem, hogy erőszakosabbnak kellett volna lennem. Talán nyílt levélben megírnom: mi az, amiben történelmi súlyúnak érzem kormánya és pártja szerepét, s mi az, amiben léhának, felszínesnek. Egyszer már egy Fellini-vallomást is kimásoltam valamelyik könyvből magamnak, hogy a Fidesz vezetőit rádöbbentsem igaz céljaik mellett fiatalos felszínességükre. Fellini egy felfordult világ kulturális mítoszáról gondolkodik: „Azon gondolkodom, hogy mi történhetett egy adott pillanatban, miféle rontás sújtotta a mi nemzedékünket, hogy hirtelen úgy kezdtük tekinteni a fiatalokat, mint valami abszolút igazság küldötteit.”

Hogy miért nem írtam meg egy ilyen nyílt levelet? Azért, mert az ellenfeleik, akik éppen úgy mocskoltak engem is, mint őket, engem kiáltottak volna ki koronás felperesnek, vádlónak.

Romlott közéletünk logikája súgta ezt nekem. Tilos lett volna ezt a belső hangot meghallanom. Ha veszítünk, ezt a mulasztást sose bocsátom meg magamnak. Ha nyerünk, akkor sem. Egy író ne taktikázhasson a maga igazságaival. Különösen, ha már volt idő, amikor nem taktikázott.

 

*

 

Aggódva várom a vasárnap estét.

Légiveszély

Kihívó és talányos hangleütéssel indul Esterházy Péter nagyregénye: a Harmonia caelestis. Íme a nyitó mondat: „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.”

Ösztönösen nemcsak az olvasást hagyom abba, hanem szinte a lélegzést is, hiszen egy nagy erejű gondolatbomba robbant föl az arcom előtt, pontosabban a fejemben.

Ha a Bölcsességek könyvében olvasom ezt a mondatot, akkor is megállok néhány másodpercre vagy akár hosszabb időre is, hogy filozófiai és lélektani értelemben egyaránt a mélyére pillanthassak, de egy regény elején úgy hat rám ez a váratlan kijelentés, mintha valaki egy kőhöz erősített papírlapon rejtélyes üzenetet dobott volna be az ablakomon.

Egy ilyen mondatnak csakis komoly következményei lehetnek a későbbiekben, gondolom magamban kissé babonásan.

Tíz sorral alább újra fölbukkan a mondat, de már nem olyan elvontan, személytelenül, mint az elején. Itt már beilleszkedik valamilyen álombeli vagy szürrealista elbeszélés jelenetébe. Sőt már azt is megtudjuk, hogy ki mondta, kinek: egy tizenhetedik századi barokk főúr – a történelmi édesapa – mondta a történelemből ismert Lipót császárnak. Széllebbenés? Még az sem, és a történelmi édesapa meg se várva a hatást, gyorsan fölpattant Zöldfikár nevű lovára, és elvágtatott a tizenhetedik századi tájleírásba.

Az izgalomkeltés tehát hatásosan halad előre.

Az eddigiekből arra következtetek, hogy maga a baljóslatú mondat vagy a belőle szétszivárgó életigazság mint titokzatos szervezőerő, újra és újra fölbukkan majd a könyvben.

De amíg ezeken a lélektani és mesterségbeli dolgokon füstölgök, ugyanaz az ördög csíp belém, amelyik Esterházyba is belecsípett. Fölszisszenek tőle, és kötekedő leszek: jó, jó ez az indító mondat, de inkább tetszetős, mutatványos, mint lényegre törő. Mennyivel súlyosabb és lidércesebb volna, ha Esterházy két ásónyommal mélyebbre ás, és így kezdi könyvét: Lehet, hogy kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ismeri az igazságot, de mennyivel nehezebb úgy, ha ismeri!

Korunk hősei ugyanis már réges-rég itt tartanak. S ezt Esterházy Péternek is tudnia kell.

 

*

 

Irodalom. Leírom a szót, és utána gyorsan zavartan nézek körül a Gellért presszóban: nincs-e a vendégek között egy kivételes képességű gondolatolvasó férfi vagy nő, aki belém lát, s némi részvéttel nyugtázza, hogy mire is pocsékolom az időmet.

Hát idejutottunk!

A hatvanas években legalább nyolc éven át ez a szolid, de rangos kávézó volt a munkahelyem, a főhadiszállásom. Reggel fél nyolckor itt ültem már ugyanennél az asztalnál, itt bent a sarokban, hátam mögött a fal, jobb kezem felől az ablak, ahonnét akadály nélkül kiláthattam a Dunára, a Szabadság hídra. A benti csönd, meg-megszakítva a kávéfőzőgép sziszegésével és a kinti zaj egyszerre hatott rám. Ettől a kettősségtől mintha egy külön mesterséges térben léteztem volna. S ez a mesterséges tér arra sarkallt folyamatosan, hogy izgalmasan kitöltsem. Nekem akkor egyetlen eszközöm volt ehhez: az irodalom. Napokig verset írtam, szociografikus esszéket vagy forgatókönyveket hetekig. Egyszerűen boldog voltam, hogy írhattam. Ott volt körülöttem az ország, a szövetkezetekbe betaszigált parasztok sokasága, az öngyilkosok félrecsúszott kabátja, a fölöslegessé vált lovak patazaja; ott voltak olyan mondatok, amelyek fölkeresték az Istent, de tanácstalanul jöttek vissza a földre. Bármiről írtam, ott éreztem magam körül az egész magyar irodalom légkörét, magasfeszültségét és magabiztosságát. Adyét, Kosztolányiét, Illyését, József Attiláét, Németh Lászlóét, Juhász Ferencét, Nagy Lászlóét. A történeteimet Móricz háta mögül, de az ő mércéjével mértem. Politikai indulattá is az vált csak bennem, ami bennük is politikává változott. A kritikusok ezt nevezik a hagyomány erejének.

Ebből mára már semmi se maradt. A magyar irodalom hatalma ma nem határoz meg semmit, még önmagát sem, nemhogy a közélet és a politika világát. Elillant a környezetünkből. Helyét mindenütt a nyers, az áttételek nélküli politika foglalta el. Ha valaki ma Magyarországon ürgét akar önteni, számítson rá, hogy az ürgelukból is politika mászik elő lucskosan, már-már undorítóan. Életünk elzüllésének legdöbbenetesebb példája épp most zajlódik előttünk. Pokorni Zoltán története. Pokorni az utolsó négy év egyik fontos közéleti szereplője volt: pártelnök és a parlamenti képviselőcsoport vezetője. Néhány napja megtudta, hogy édesapja a Kádár-rendszer beszervezett ügynöke, besúgója volt. A hírt az egykori beszervezők bennfentes embere közölte a nyilvánossággal s természetesen Pokorni Zoltánnal is. Az orvlövészek lőnek így rá fa mögül, kémény mögül, háztetőről kiszemelt áldozatukra. A merényletet Pokorni alig élte túl. Pedig az életét mentő elsősegélyt ugyanattól az igazságtól kapta, amely halálosan megsebezte. Az előkerült iratokból egyértelműen kiderült, hogy édesapját rendszerellenesség vádjával 1953-ban tizenkét évre lecsukták. Félhalál? Inkább egész. A börtönből az 1956-os forradalmárok szabadították ki. Ha bűnösnek érezte volna magát, életösztönére hallgatva, elhagyhatta volna az országot, mint annyian mások, de maradt. Nyilvánvalóan azt gondolta jóhiszeműen, hogy egy véres forradalom után még azok sem ismétlik meg bűneiket, akik miatt kitört a forradalom. Sajnos, tévedett. A forradalom leverése után visszatért kommunisták válaszút elé állították: vagy visszamegy a börtönbe, és letölti a hátralévő kilenc évét, vagy az ő besúgójuk lesz. Az efféle választás eleve hamis választás. Egyértelmű, tiszta helyzetben még vértanú is lehet az ember, de mások bűnéért hogyan áldozza föl magát tiszta lélekkel valaki?

Pokorni édesapja, mint ahogy kiderült, túléléséért annyit tett csak, mint azok a gályarabságra elhurcolt protestáns prédikátorok, akik rabságuk alatt nem tagadták meg hitüket, de minden evezőlapát-csapásukkal elítélőiket segítették. Azaz: kétszeresen is áldozatok voltak. Léha vélekedők persze mondhatnák azt is, hogy amikor nem voltak odakötözve a gályapadhoz, beleugorhattak volna a tengerbe is. Csakhogy meghalni hiábavalóan, a semmiért: nem akkora bűn-e önmagában, mint némán szolgálni mások bűnét?

Ez csak egy kérdés a morális kérdések sokaságából, amelyre nemcsak Pokorninak, de mindnyájunknak feleletet kellene keresnünk. Pokorni azzal kezdte a maga válaszát, hogy lemondott minden tisztségéről és rangjáról. Még a képzettársítások halvány fölvillanása miatt sem akart a bűn közelében maradni. Sőt a maga megbüntetésével a közélet megtisztulásáért hozott áldozatot.

Lemondását a politikai élet baloldala felől fanyalogva, epés megjegyzésekkel fogadták. Képmutató, szenvelgő ripacs – írták, nyilatkozták róla sokan. A szellemi élet liberális dúvadjai is, akik egykor Camus mellett, Szolzsenyicin mellett, Simone Weil mellett álltak, besoroltak a kisszerű fanyalgók közé. Mintha sose hallottak volna irodalomról, szembesülésről, hatalmas lelki gyötrelmekről. Ahol van irodalmi élet, telített, feszült irodalmi légkör, ott a politika nem előzheti meg se jobbról, se balról az erkölcsi szükségszerűséget.

Szegény Magyarország, mit tettünk veled az utolsó, kilúgozott évtizedben!

 

*

 

„1840 és 1860 között a magyar nemzet éppen azért viselkedett olyan fényesen és öntudatosan, mert a pártok ellentéte alatt megvolt benne az irodalmi nevelés egysége.”

Ezeket a sorokat Németh László írta 1943-ban. Ugyanabban az évben, amikor elmondta máig visszhangzó második szárszói beszédét.

Lesz-e még valaha magyar író, aki ilyen öntudattal beszélhet a maga korának irodalmáról?

 

*

 

Hosszú hőgutás hetek után nagyot fordult az idő. Este még csak a villámok üzenték, hogy valami készülődik. Ablakommal szemben a Nagykevély olyannak látszott, mint egy hatalmas diófatuskó, amelyet kifordítottak ugyan a földből, de se villámokkal, se az éjszaka fejszéivel nem lehet széthasogatni. Szép volt minden kísérlet, de még szebb volt a látható konokság.

Aztán a szétröpködő villámsürgönyök után, éjfél körül, megérkezett a nyári zivatar. A szél feszegette a tetőt, vitte volna magával, az eső pedig hosszú szögekkel erősítette oda a tartógerendákhoz. A birkózást beethoveni mennydörgések kísérték.

Fölüdülést végül nemcsak a régóta várt eső hozott, hanem a természet tiszta szenvedélye is. Isten tudja, miért, megint az irodalomra gondoltam. Ne felejtsük el: régen a legtöbb bűnt szenvedélyből követte el az ember. Ezt ábrázolták többek közt a tizenkilencedik és részben a huszadik század nagy klasszikus regényei. A bűnt ma inkább szenvedélytelenül, érdekből követik el az emberek.

Mit árul el erről a változásról az irodalom?

Szinte semmit.

 

*

 

Sokszor már azt érzem, a végzet szerepét lassan a banalitás veszi át. Légiveszély! Légiveszély! Meg kellene szólalniuk a szirénáknak.

Rövid megjegyzés
Ács Margit egyik szövegéhez.
És egy levél

Vannak írók, akik szemrebbenés nélkül fogalmazzák meg a leggorombább igazságokat is. Sőt minél kényesebb egy ügy vagy egy gondolat, annál élvezetesebben.

Ács Margit nem ezek közül az írók közül való. Ő a pehelysúlyú igazság kimondásába ugyanúgy belepirul, mint a nehézsúlyúakéba. Mondaná is őket meg nem is, végül mégiscsak mondja.

A kifinomult közléstechnikák korában számára a beszéd, a fogalmazás ma éppolyan nehéz, mint régen, hasonlít a kőfejtéshez, a kútásáshoz, a tarackos föld megműveléséhez. Nem lehet elkapkodni egyiket sem.

Írásait olvasva mindig egyszerre vagyok kíváncsi a gondolataira és az arcpirulásaira, mert tudom, hogy ez a látszatra megkettőzött figyelem visz igazán közel fölismeréseihez vagy cáfolataihoz.

Így olvastam a Kortárs augusztusi számában közölt szövegét, vallomását, kis esszéjét is, amelyben egy nemrég megjelent versgyűjteményről mondja el árnyalt, határozott véleményét. A könyv címe – kissé álságos tapintattal -: Agitatív antológiaköltészet Magyarországon 1945–1956-ig.

Ács Margit írásának első mondata így hangzik: „A fiatalok láthatólag megelégelték, hogy hullákat őrzünk a gardróbban.” Kihívó, nyers hangleütés. Van benne némi udvarlás az ifjú nemzedéknek, ugyanakkor egy női pofonnal fölérő gúny is a türelmetlen és tájékozatlan fiataloknak.

A mondat ettől függetlenül rémtörténetre utal. Elmaszatolhatatlan bűntényre. Ács Margit arcpirulással kezd bele itt is mondandójába, de a „rémtörténetekből” egyetlen részletet sem enged át a pletykairodalom művelőinek, ínyenc kritikusainak, hanem dokumentumként átemeli őket a történelembe, s megkeresi számukra a megfelelő tárlókat, ahol több oldalról is megnézhetők, sokkal jobban, mint egy zűrzavaros roncstelepen vagy egy politikai kacatokkal túlzsúfolt bolhapiacon.

S mivelhogy én is szerepelek ebben az agitatív antológiában, úgy gondoltam, hogy egy levélbeli vallomással megerősíthetem és árnyalhatom Ács Margit becsületes és bátor okfejtését.

A levelet három héttel ezelőtt Báron Györgynek, a Magyar Rádió egyik szerkesztőjének írtam. Az antológiáról szóló műsorban föl is olvasták.

 

 

Íme a levél.

 

 

Varga László könyvét lapozva

Varga László új könyvének a bemutatását a fedőlappal kell kezdenem. Egyszerűen azért, mert a könyv mondanivalója, sugalmazó közlendője nem a belső, fehér lapokon indul, hanem szokatlan módon már a fedőlapon.

Rejtélyes megjegyzésem kétségen kívül vonatkozhatna a szerző itt látható portréjára is, amely mögött a legendás folyó, a Duna s amögött pedig az Országház olyan szimbolikus és mágikus teret teremt, ahová a huszadik század történelmi képzettársításainak a sokasága zúdulhatna be. A háború előtti, a háborús és az 1945 utáni időké egyaránt.

Ezúttal mégsem erre célzok, hanem a szerző nevére. Dr. Varga László – ez áll a könyv homlokán. Nincs és tudomásom szerint eddig sem volt magyar író, aki címét vagy rangját odaírta volna megjelenő műve címlapjára. Bizonyára elcsodálkoznánk, ha például Dr. Babits Mihály, Dr. Kosztolányi Dezső, Dr. Németh László vagy Dr. Nemes Nagy Ágnes nevével jelennének meg klasszikus versek, regények, esszék. Varga László mégis így jegyzi könyvét. Talán ha nem Szerb Antal lett volna az irodalomtanára, másképp cselekszik, de tőle hibátlanul tanult meg mindent. Pontosan megtanulta, hogy a világ minden és semmi egyszerre, ha csak nézzük, de hogy valóságos legyen, ahhoz az embernek be kell avatkoznia. Ilyen beavatkozás maga az írás is. Egyszóval: létszükséglet, az élet metafizikus tevékenysége, de csak akkor, ha teljes életünket áldozzuk érte cserébe. Varga László a neve elé odaírt Dr.-rel már a címlapon félreérthetetlenül tudatni akarja velünk, hogy számára az irodalom nem egyetlen eszköze a világ lírai és gondolati megértésének, hanem csak az egyik. Hisz ott van mellette a politika, a jog, a filozófia, a kiérlelt humanizmus számtalan formája, ott van a gyakorlati cselekvésé, sőt – a száműzetések népéről lévén szó – ott van még a földönfutásé is, amely közölhet annyi tanulságot velünk, amennyit egy színpadi dráma közöl. És ha már itt tartunk, hadd említsek meg egy máig megválaszolatlan kérdést. Az irodalom mélyvilágának az ismerői egymás közt gyakran vitatkoznak arról, hogy egy remekműként megteremtett élet nem ad-e többet magának az irodalomnak is, mint egy jellemhibás ember élete, aki csak nagy író?

Varga László küzdelmes, gazdag élete eldöntheti a kérdést.

Ahhoz, hogy minden este a Savoyban vacsorázzunk – mondja Albert Camus –, nem kell tehetség… – De ahhoz – egészítsük ki gyorsan a nagy francia írót –, hogy valaki a huszadik század fölfegyverzett rögeszméivel és bűneivel szembefordulva tudjon élni, az elvárható tehetségnél több kellett mindig. Kellett a becsület és a hűség gondosan ápolt immunrendszere, s a hazaárulások züllött éjszakáin pedig a legősibb józanság, hogy az embernek mindig önmagáért kell helytállnia.

Varga László most megjelent hetedik könyve – Orbán Viktor előszavával és Tamási Orosz János értelmezésével – mindvégig erről szól.

Azt hiszem, soha jobbkor nem jelenhetett volna meg ez az életutat bemutató és az életút tanulságait összefoglaló kötet, mint napjainkban. Akarva-akaratlanul máris erkölcsi ellenpontja lehet sok olyan politikai és filozófiai nyegleségnek, amely itt majálisozik körülöttünk. Mondok egy példát. Az ország legkedveltebb napilapjának egyik jó nevű kritikusnője arról elmélkedik, hogy ideje volna észrevennünk: lejárt a történelem szavatossági ideje. Végül is hol van a hidegháború kora, hol a szovjetrendszer, hol vannak a közép-európai diktatúrák, a marxizmus szalonképes próbálkozásai nyugaton, hol az amerikai magabiztosság gesztusvilága és így tovább? Igaz, eltűntek, átalakultak. De ettől a történelem szavatossága nem járt le, mivelhogy a történelem nem baracklekvár s nem is a nagymama meggybefőttje.

Persze értem én a kritikusnő abbeli igyekezetét, hogy meg kell változtatnunk a történelemhez való viszonyunkat, mert az elavult, de ettől a változtatáskényszertől maga a történelem sose jár le.

A kritikusnőnek és másoknak is Illyés Gyula gondolatait ajánlom eligazításul. Ezt írja Illyés: „A múltat is teremteni kell… egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják… Valamirevaló múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el se megy; ködszerűen üli meg a tájat és az elmét.”

A Fények a ködben című kötet ennek a múltat teremtő föladatnak egyik illusztrációja. Más szóval: megtestesülése.

A könyv a hazaelhagyás kényszerű drámájával és életveszélyes kalandjával kezdődik, 1948. november 5-én.

Ez az az időszak, amikor a jaltai egyezményben biztosított szabadságjogok s demokráciaremények utolsó morzsáit is megették már a hangyák Magyarországon. S a szabad választások is inkább a horror-kabarék jeleneteit utánozták. Ez az az időszak, amikor a szovjet segítséggel megerősödött hazai kommunisták véglegesen meg akarták törni az ezer évet megélt keresztény Magyarországot. A háború és a rohamozó diktatúrák ütközeteiben megedződött materiális erők látványosan feszültek neki az ország spirituális erőinek.

A Terror Háza emlékeztető dokumentumai jó kalauzaink lehetnek ebben a korban.

Akadnak persze fő-fő politikusok, köztük egy miniszterelnök is akad, aki ma, 2002 júliusában egy elromlott gramofonlemez buzgalmával azt ismételgeti: fátyolt reá, fátyolt reá, az embereket nem érdekli a múlt.

A gramofonlemez kezelőinek azt üzenem: gyorsan állítsák le a készüléket, mert az a mondat, hogy az embereket nem érdekli a múlt, magyarul azt is jelenti, hogy nem érdekli őket az igazság, az ország sorsa, nem érdekli őket a becsület.

Miért is érdekelne némelyeket, hiszen ügynöknek beállni jó pénzért valamivel nyugalmasabb küldetés, mint a becsülethez ragaszkodva elhagyni a hazát. Elhagyni és elhagyatottan is ragaszkodni hozzá.

Márai Sándor, egyik legnagyobb és legszigorúbb száműzöttünk meghökkentő vallomást rögzít 1951-es naplójegyzetében: „Nagyon nehéz emigránsnak lenni, ha a számkivetettet nem fűti az elhagyott haza ellen füstölgő harag… A harag az emigráns életének oxigénje…”

Megkeseredett, már-már törvényerejű mondatok. De úgy látszik, nem érvényesek minden emigránsra. Például Varga Lászlóra sem. Varga László száműzöttnek is rendhagyó volt: a harag oxigénje nélkül is tudott élni. Sértődés? Gyűlölet? Modern, rodostói elégiák? Ő egyikbe se bábozódott bele. Talán ki se pihente még a lezárt határon való átjutás izgalmait, 1949 januárjában már körlevélben tudósítja a nyugati magyar világ újságjait az idehaza elhatalmasodó kommunista diktatúráról. Furcsa mozzanat, s épp ezért érdemes megemlíteni: hazulról, a titkosrendőrség bozótosaiból az a vád kígyózik utána nyugatra, hogy a ÁVO-t megbocsáthatatlan eretnekségként a nácik Gestapójával hasonlította össze. Tegyük hozzá, hogy jó ösztönnel.

Éppen ötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Kommunizmus fekete könyve nyomán európai történészek is megállapítsák a kommunizmus és a fasizmus mélyben gyökerező azonosságát.

Ha csak efféle, korát előző fölismerések tapadnának a nevéhez, akkor is baráti főhajtással kellene üdvözölnünk Varga Lászlót. De ő jóval többre és nagyobbra vállalkozott ennél. Műhelyt, politikai laboratóriumot „csinált” a száműzetésből. Mint aki nagyon rácsodálkozott a magasba nyúló ENSZ-palotára, képzeletében fölépített egy kicsinyített palotát, amely „bolygója” lett ama nagynak. Ebben az Amerikában tető alá hozott szellemépületben a magyar ügyek sokaságát intézte évtizedeken át. Egyik termében a Közép-európai Keresztény Uniónak nyitott irodát, mert tájékoztatni akarta Csehszlovákia, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Horvátország, Szlovénia keresztény pártjait a némaságra ítélt magyarországi keresztény pártokról. A másik teremben a recski munkatáborról készít beszámolót, amikor az ávósokon és az elítélteken kívül a világ nemigen tud arról, hogy Magyarországon is létezik egy szovjet mintájú gulágtelep. A harmadik szobában ő rendez be magának ügyvédi irodát, mert úgy érzi, nem elég csak öklöt rázni hazafelé s elátkozni a rendszert, amely például Mindszentyt koholt vádakkal életfogytiglani börtönre ítéli, de szét is kell szedni ízeire az ítélkezők züllött logikáját. Varga László, Mindszenty fölkéretlen, eszményi ügyvédeként megcáfolja a Rákosi-rendszer minden hazug állítását. Beszédét nem egy valóságos tárgyalóteremben mondhatta el, hanem egy jól körülhatárolható morális térben. L’art pour l’art tette ezt meg magyarul és angolul? Szó sincs róla. Az igazság sose magánügy, magánszám, rögtön sokak ügye lesz, ha megfogalmazzák és kimondják. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy 1992-ben egy nemzetközi konferencián tizenkét ügyvéd olyan ügyekben mondja el védőbeszédét, amelyekben a vádlottak koholt perek áldozatai voltak, és a per idején nem állt módjukban védőügyvédet választani. A tizenkettő közül az egyik Varga László volt, aki a magyar bíboros ügyét utólag is a huszadik századi emberiség emlékezetes ügyévé avatta.

Az 1956-os forradalom eszméiért Washingtonban és New Yorkban ugyanolyan elszántan küzd a Biztonsági Tanács elfoglalható állásaiban, mint ahogy a Korvin köziek küzdenek idehaza. Mondhatjuk, szemtanúként nézi végig, hogy az Egyesült Államok kormánya hogyan hagyta cserben a magyar forradalmat, Eisenhower elnökkel és Dulles külügyminiszterrel az élen.

Amikor leverték a forradalmat, a száműzöttnek egy újabb hazáról kellett volna lemondania: a reményről. De Varga László nem ismerte a lemondás technikáit sem akkor, sem később.

A könyv egymásra halmozódó tényeiről, eseményeiről nem beszélhetek tovább, mert ismertetésükhöz holnap estig itt kéne maradnunk, és a végén Varga László rólunk is elmondhatná, amit egykori párttársáról, Füzessy Tiborról mondott: „…Füzessy véleménye száraz okoskodás, hosszú és gyakran unalmas. Azt azonban el kell ismernem, hogy Füzessy tárgyilagos is: hiszen többször saját beszéde közben is elalszik…”

Összefoglalásként tehát csak annyit mondhatok, hogy a könyv egy magyar keresztény demokrata férfi életének a próbáit, vesszőfutásait és szolgálatát tárja elénk. Attól a pillanattól kezdve, hogy 1945 februárjában a Budapesti Nemzeti Bizottmánytól ő szerzi meg a Demokrata Néppárt engedélyét, egészen mostanáig, amikor is a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség és a Fidesz Magyar Polgári Párt jelöltjeként autonóm képviselői munkáját végzi. Abban pedig, hogy hosszú ideje ő a Magyar Országgyűlés korelnöke is, én a biológia és a szellem, a biológia és az erkölcs konzerváló, közös sikerét látom. Az élet igazolta az eszmét, az eszme igazolta az életet.

A könyvbemutatónak itt kéne véget érnie. Az utóbbi idők politikai földrengései azonban felszínre hoztak egy olyan időszerű igazságot, amely hozzátartozik a könyv legmélyebb lényegéhez, és nem hallgathatunk róla. A történelmi tétel így hangzik: vajon a Magyar Szocialista Párt és szövetségese győzhetett volna-e egyszer is, ha 1945-től a nyolcvanas évekig nem iktatnak ki a közéletből, nem hallgattatnak el, nem semmisítenek meg, vagy nem kergetnek száműzetésbe annyi kitűnő embert, mint amennyit megöltek vagy elkergettek. Köztük olyanokat, mint Kovács Imre, Nagy Ferenc, Eckhardt Tibor, Barankovics István, Donáth György, Kiss Sándor, Arany Bálint és még százak és százak, akik, az említett párttal és szövetségesével ellentétben a nemzetet képviselték. Újra beigazolódott Vörösmarty Szózatának fölismerése:

 

Elhulltanak legjobbjaink A hosszu harc alatt.

 

És ahogy az anyag se vész el a világban, csak átalakul, láthatjuk, hogy a hóhérok és az egykor hatalmon lévő párt örökségével is ez történik. Nem veszett el ez sem, csak átalakult. És a végén még nemzeti politikát fabrikálnak belőle.

Hogyan is állunk hát a múlttal, barátaim?

A választ közösen kell megkeresnünk.

Segít ebben Varga László könyve is.

Pipacsok és restauráció

Rendkívüli napra ébredtem: a közeli ötholdas parlagon kinyílt minden pipacs. Nyilvánvaló, hogy valamilyen titkos gongütésre zajlódott le az esemény, mert tegnap dél körül, amikor arra jártam, még híre-hamva se volt ennek a virágba borulásnak. Nézem, nézem a pipacstáblát, s úgy érzem magam, mintha Dél-Korea valamelyik nemzeti ünnepének a résztvevője volnék egy hatalmas téren, s körülöttem ötszázezer ember állna fegyelmezetten élénkszínű, piros kabátban.

Megdöbbenek: mit keres az én képzeletem Dél-Koreában egy téren ennyi egyenruhás ember között? Sose jártam az országban, sőt vágyni se vágyakoztam oda, tehát elképzelni se tudom, mi termékenyíthette meg tudatalatti sóvárgásomat. A ludas egyedül a televízió képernyője lehet, amelyre csak úgy oda-oda pillantgat az ember, s nem is tudja igazán, mi raktározódik el benne.

Mit mondanak erre a nagyokosok? Azt, hogy élményeink úgy válnak egyre egyetemesebbekké, hogy a bennünk lezajló változásokat igazán észre se vesszük.

 

*

 

Hány és hány ilyen fordulatot nem vesz észre magában az ember! Vagy ha mégis, csak nagyon sokára. Itt van például az állampolgári bátorság, az úgynevezett civil kurázsi kérdése. Bibó István maga mondta el nekem, hogy elméleti ember létére 1956-ban azért vállalt közéleti szerepet, mert Keresztury Dezső, Illyésék s mások társaságában azt mondtam róla, hogy senkiben sincs olyan természetes és olyan görcsök nélküli civil kurázsi, mint benne. Bibó szinte belepirult ebbe a baráti fölmagasztalásba, s végül ezért fogadta el 1956. november 3-án államminiszteri kinevezését.

Az 1960-as évek elején mindennapi gondunk volt nekünk is az, hogy a kivégzések, a lecsukások, a hisztérikus sietséggel megépített Berlini Fal árnyékában hogyan viselkedjünk.

A józanság kezdetben azt súgta: maradjunk csöndben, ne ugráljunk, a karhatalmista évek előbb-utóbb megroggyannak. A legmélyebbről föltörő életösztön épp az ellenkezőjét súgta: a sok józanság majdnem olyan ártalmas, mint a folyamatos lerészegedés. Védi az embert, de be is tokosítja. 1956 után három-négy év elteltével arra kellett ráébrednünk, hogy csak az lehet a mienk, amiért megfizetünk. Nem volt senki, akit vagy akiket mozgósíthattunk volna a hatalom ellen, így hát magunkat kellett. Az egyéni kirobbanások után az ellenzékiek összehangolt lázadásainak is eljött az ideje. Ezek nélkül a lázadások nélkül nem „puhult” volna föl a Kádár-rendszer. Ilyen lázadás volt többek között a ’77-es Charta aláírása, a Duray-könyv megjelentetése a sok gondot okozó előszóval, ilyen a Király Károly-ügy romániai, itthoni és nemzetközi bonyolítása, az Ellenzéki Kulturális Fórum engedély nélküli megszervezése vagy a monori találkozó.

A demokrácia eljövetelével ezek a körülmények teljesen megváltoztak. A bátorság, a lázadás, a vakmerőség lassan olyan idejétmúlt értékké vagy „eszközzé” vált a közéletben, mint végvári verekedésekben a páncélöltözet.

A folyamat egyébként törvényszerű, hiszen tizenkét év után mindnyájan azt élhetjük át, hogy a demokrácia újra és újra sokat ígér, de ígéreteit feliből-harmadából teljesíti csak, miközben elvárja tőlünk, legyünk megértőek, belátóak, türelmesek. Márpedig türelem és lázadás nem fér meg egymással egy lélekben. Marad tehát a „demokratikus középút”, a lehangoló középszerűség. Igazságok helyett a féligazságok. Ha ilyen ütemben hígulnak a dolgok, ahogy eddig, a bátor beszédhez lassan elegendő lesz a hazugság is.

 

*

 

A fönti töprengésből mit szűrhetünk le? Legelőször is azt, hogy a demokráciával együtt járó fölszabadulás nemcsak a jót segíti, gazdagítja, hanem a rosszat is. A Rákosi- és a Kádár-féle diktatúrában a Nagy Személytelen bűnöző elsősorban maga a rendszer volt. A szocialista állam, amely – eredendő bűnben foganva – kifinomult érzékkel találta meg legalkalmasabb működtetőit. Ha gyilkos kellett neki, a gyilkost, ha besúgó kellett, a besúgót, ha összekacsintó cinkos kellett, akkor azt.

Az állam kötelékeiből kiszabaduló lelkek a mi rendszerváltás utáni demokráciánkban szinte szabad utat kaptak mindenhez. S mivelhogy elmaradt a felelősségre vonás, a tegnapi szereplők az állami bűnözésből gátlástalanul léptek át az egyéni bűnök világába, az állami korrupciókból az egyéni korrupciókba. Ionescót, Örkényt, Mrožeket túlszárnyaló abszurd komédiákat lehetne írni azokból a helyzetekből, melyek hitelesen idéznék föl számunkra, hogy a leghívebb kommunistákból hogyan lettek a legügyesebb „újkapitalisták”. Sikeres gazdasági és pénzügyi vállalkozók. A komédiák íróinak nem kellene még a szereplők nevén se törni a fejüket. Legfeljebb csak annyira, hogy Fekete János helyett Fekete Csabát írnának, Szekeres Imre helyett Szekeres Timótot, Máthé László helyett Csintalan Pétert, már csak azért is, hogy a képzettársítások nyüzsgése közben véletlenül se kallódjon el Medgyessy neve.

Ha visszagondolunk a magánosítás magyarországi „hőskorszakára”, még ma is úgy jelenik meg előttem, mint az a szovjet katona, aki bejött hozzánk a pincénkbe, és S. Gyula lábáról azonnal lehúzta az alvadtvér-színű birgericsizmát, és mosolyogva veregette meg a vállát: hárásó, hárásó. Mintha ő tett volna jót szerencsétlen Gyulával.

Ajánlatos lesz fölírni a naplómba, hogy jöhet még olyan világ is, amikor a bűnösök vigasztalgatnak minket, áldozatokat, sőt ők kezdenek beszélni legaggodalmasabb hangon az igazságról. Föltehetően azért, mert már semmi gondot nem okoz nekik ez sem.

 

*

 

Lassacskán egy hónapja új miniszterelnöke van az országnak. Nem tehetek róla, de csak félszemmel tudok odanézni a képernyőre, ha meghallom a hangját. A mosolya olyan vigasztaló és bátorító, mint a csizmát lehúzó szovjet katonáé. Megválasztása utáni napokban hosszan elmondtam róla a véleményemet egykori barátomnak, szerzőtársamnak, Kósa Ferencnek. Ő lelkesedett érte, én nem. Anélkül jellemeztem persze, hogy alaposan ismertem volna a múltját. Csupán a mondatszerkezeteit ismertem. És iskolás logikáját. Nem mondhatom, hogy ellenszenves volt, főleg akkor nem, amikor nevetett, mint valamilyen amerikai színész vagy reklámember, de egyszer-egyszer, amikor magára maradt az arca, olyan volt az egész ember, mint aki szakadékot lát maga előtt.

És tessék, néhány napja kiderült róla, hogy éveken át kémelhárító tiszt volt a pénzügyminisztériumban. A hely szelleméhez méltóan – jó pénzért. Üsse kő, ezt még el lehetett volna neki néznünk. Azt azonban már nehezen emésztgetem magamban, hogy Medgyessy egy napig tagadja múltját, tapintatosan szólva: hazudik, a következő nap viszont büszke arra, amit tegnap hősiesen tagadott. Bevallom, nem akármilyen teljesítmény. Hát még, ha hozzáadom a teljesítményéhez azt is, hogy mindkettőt hazafiként cselekedte.

Ha igaz, amit mond, mért nem mondta hazafiként a megválasztása előtt? Mi nem voltunk kágébések, akik elől el kellett volna rejtenie a magyar érdekeket. Egy miniszterelnök-jelölt nem szokott titkolózni az erényeivel. Ellenkezőleg, leltárt készít belőlük, és úton-útfélen emlegeti őket. Épp a háromperkettős erényeit felejtette volna ki a leltárból? Netán saját maga előtt is titkolózott? Ki tudja? Sötétben tapogatózik az ember, s arra kényszerül, hogy újfajta logika csapásain induljon tovább.

Induljunk ki abból, hogy a hazafiak nálunk – ha csak nem arisztokrata leszármazottak voltak a múltban – nem szoktak hazafiasságukból gyorsan meggazdagodni. Pozsgay Imre vagy Szűrös Mátyás semmivel se volt fakóbb vagy haszontalanabb tagja az MSZMP egykori csapatának, mint Medgyessy Péter, de hozzá képest ők mezei hazafiak maradtak máig.

Bárhonnan nézzem is az új miniszterelnököt, bujkál valamilyen zavaró talány a szerencséje mögött. S ez a talány nem a szakmájával, nem a sorsával kapcsolódik össze, hanem a jellemével. Száznapos kormányzásának első áldozata nem véletlenül épp az igazság lett, amely most is temetetlenül fekszik előttünk. Neve hallatára az ország fele minden percben a hazugságra is gondol. Ha két fejünk volna, az egyikkel másra is tudnánk gondolni, de sajnos csak egy van.

A hatalom és a demokrácia persze kezelni tudja a bűnt, megsemmisíteni azonban nem. Arany János balladáiban olvashatunk egyet-mást a kísértetként visszatérő bűnökről s a lelkiismeret-furdalásról.

 

*

 

Mit is hallottam az előbb a hírekben? Azt, hogy a rendőrség országos főkapitánya is hasonló cipőben jár, mint a miniszterelnök. Nem túl sok ez egyszerre? Salgó László… A név nagyon ismerős. Lehet, hogy a nyolcvanas években rólam írt besúgói jelentésekben olvastam a nevét? Meg is nézem. Csakugyan ott van: Salgó László Csongrád megyei rendőr százados. De ha már megnéztem az ő nevét, megnézem a fedőnév alatt dolgozó munkatársait is: a följelentőimet. Csángó, Búvár, Diós, Bajai, Kerekes.

Már rég elfelejtettem őket. De hirtelen arra gondolok, hogy most újra én leszek a bűnös, mivel a két fontos közszereplőről előkerült dokumentumok eszembe juttatták őket. Szép világ, mondhatom.

Történelmi ismereteim szerint az ilyen fejlemények általában restaurációs kísérletről árulkodnak.

Karnyújtásnyira a felhőktől

Kis János. Nádas Péter. Bojtár Endre. Három név együtt – egy vitában. Nem akármilyen nevek, nem akármilyen vitában. A téma ismerős, itt forog-pörög körülöttünk, mint a forgószél, legalább fél esztendeje. Lényegét úgy tudom röviden összefoglalni, hogy a politika és az erkölcs szerepe a demokráciában, s ezen belül pedig az, hogy mi a viszonyuk egymáshoz. Oda s vissza.

A jelképes kályha, ahonnét a vitázók elindultak, és ahova újra és újra visszatérnek: Medgyessy Péter miniszterelnök viselkedése. Hallgatása arról, hogy éveken át háromperkettes ügynök volt, majd a bevallása a nemrég még eltitkolt ténynek.

Kis János erkölcsi ítélete szerint a miniszterelnök jóvátehetetlen vétséget követett el. Nemcsak azért, mert hallgatásával sokakat megtévesztett, s ezzel sikerült győznie, hanem azért is, mert titkolózásával cinkosságot vállalt az előző rendszerrel, miközben azt állítja, hogy a rendszer lebontása érdekében végezte „elegánsnak” tekinthető ügynökösködését.

Aki ilyen belső zavarral akar egyértelmű ügyet szolgálni, előbb-utóbb minden jó ügynek ártani fog. Megterheli a közéletet, a demokráciát, és önmagával együtt átláthatatlan erkölcsi relativizmust juttat hatalomra, amely mások életét, munkáját és döntéseit is relativizálja. A jó így szokott elromlani. Egyszóval: Medgyessy Péternek erkölcsi kötelessége lett volna lemondania.

Nádas és Bojtár azonban egészen mást gondol erről. Szerintük a miniszterelnök viselkedése, magatartása nem erkölcsi, hanem politikai kérdés. Nem lezárulása valaminek, hanem épp a föltárulása. Egy folyamat része, amely a taktikával érintkezik inkább, mint a morállal. Paradox módon a Medgyessy-ügy csak akkor válna erkölcsi kérdéssé, ha lemondana, mert ezzel zűrzavart okozna az országban, szaporítaná a rosszat, és az előre nyomuló politikai erkölcstelenség előtt emelné föl a sorompókat.

Bojtár nemcsak elméletileg támadja Kis Jánost, de néhány ténybeli állítását is megkérdőjelezi. Saját érvei megerősítése érdekében közönséges hamisításnak nevezi Kis Jánosnak azt az állítását, hogy két olyan önként lemondó politikus, mint amilyen Willy Brandt német kancellár és Amerika egykori elnöke, Richard M. Nixon volt, nem politikai, hanem erkölcsi okok miatt mondott le.

A szorgalmas olvasó egy pillanatra megtorpan, elbizonytalanodik, mert eddig szentül azt gondolta ő is, amit Kis János mond, de hogy ne maradjon ködben, leveszi a polcról Umberto Eco nemrég olvasott Öt írás az erkölcsről című könyvét, és föllapozza. Szó szerint ezt olvashatja egyik tanulmányában: „A Washington Post Watergate-ről szóló oknyomozó riportja előtt Nixonnak csak a politikáját támadták, elnöki mivoltát és tisztességét nem. Ha csupán a csalás tényét tekintjük, az elnök könnyen megvédhette volna magát azzal, hogy túlbuzgósággal vádolja munkatársait. De elkövette azt a hibát, hogy rögtön az elején hazudott. Ettől fogva a sajtóhadjárat arra összpontosított, hogy az Egyesült Államok elnöke hazudik, és Nixon nem azért bukott bele, mert közvetlenül bűnös volt a betörésben, hanem mert a hazugság vétkét követte el.”

Ha a magyar újságírók nagy részének az lett volna az érdeke, hogy az erkölcs magasából úgy csapjanak le Medgyessyre, ahogy amerikai társaik Nixonra lecsaptak, ma – körülmények és mentségek ide vagy oda – más miniszterelnöke volna Magyarországnak.

De a hangadó újságírók érdeke más volt. Őket nem az erkölcs és a politika értékrendje, illetve egymáshoz való viszonya érdekelte, hanem csak a politika. Ebből eredeztettek mindent. És ha csak ez van – miért volna más is? Nem egyszerűbbek így a dolgok? Sajnos, a baloldali és a szabadelvűnek nevezett értelmiségiek jelesei közül is sokan őket támogatták.

 

*

 

Én kezdettől fogva Kis János érveihez álltam közel. Ennek ellenére kíváncsian követtem a vele vitázók okfejtéseit. Kaptattam velük a csúcsok felé. De elérkezve bizonyos magasságig, egyszer csak arra döbbentem rá, hogy egy értelmiségi káprázat turistájaként viselkedem. Odaadóan követem a hegymászókat, föl oda, ahonnét gyönyörű a kilátás, és szinte már csak karnyújtásnyira ácsorognak a felhők az ember feje fölött, ámde a megoldásra váró kérdések továbbra sem oldódnak meg, készülnek épp belemosódni az égbe. És ekkor kezd el a józanság magában morfondírozni: vajon a vitázók nem bonyolították kissé túl a Medgyessy-ügyet? Politikai kérdés? Erkölcsi kérdés? Filozófiai? Nem inkább egyszerű stíluskérdés, amely okoskodások nélkül intéz el bizonyos dolgokat? Ha valaki ismerte saját múltját, Medgyessy Péternek töviről hegyire ismernie kellett. Tudta, hogy néhány tényről, adatról hallgatnia kell, de tudnia kellett azt is, hogy a múlttal kapcsolatos hallgatására nem alapozhat jövőt. Mint ahogy „ártatlan, jóhiszemű” füllentésére Nixon se alapozhatott. Egyébként is egy negyven éven át bármilyen okból félrevezetett országot megtetézni újabb félreértéssel – stílustalanság. Ami bűn. Ráadásul értelmezhetetlen, mint az emberi csúnyaság.

A politika és az erkölcs örökösen föllobbanó vitájában a stílusos viselkedés az egyedüli erkölcs. Magyarázkodások nélkül dönt ilyenkor az ember, vagy ahogy mondani szokták: elvetődik. Medgyessy világosan látta az elhallgatás és a dolgok bevallásának mindkét oldalát, s ezzel igazán azt árulta el, hogy nem lát semmit.

Bizonyos idő után más vagy mások döntenek helyette.

 

*

 

Manapság minden a győzelemről szól és vele párhuzamosan a vereségről. Az újságírók, a politikusok, a helyzetmagyarázók ezért mozgósítják oly lelkesen a számokat. Mert az élet óriáskereke láthatóan ezek körül a dolgok körül forog. Az persze, hogy a számok hogyan és miért alakultak úgy, ahogy alakultak, nemigen érdekel senkit. Így az sem, hogy a győzelemnek a jobb, a hasznosabb igazsághoz van-e inkább köze vagy a zülléshez.

Ez már a tömegtársadalom észjárása és lélektana. Talán nem véletlen, hogy hajnaltájt, a tilalmas gondolatok órájában, olyasmi jut az ember eszébe: mi lenne, ha a kíváncsi társadalomkutatók azt próbálnák egyszer kideríteni, hogy a vesztesek között vagy a győztesek között van-e több jellemes ember?

 

*

 

Ha műveltebb, ha önállóbb, ha egységesebb volna a magyar társadalom, az újságoknak, a televízióknak, a rádióknak – sokkal kisebb befolyásuk volna rá. Értesüléseit nem a rikoltozó, a harsány, a giccses lapokból szerezné, hanem máshonnan is.

A helyzet, sajnos, egyre vigasztalanabb. Minél műveletlenebb az átlagember, a sajtó annál behízelgőbb hangon tudja megszólítani: nekem nősz nagyra, szentem!

 

*

 

A Rákosi-rendszerben volt egy világhírű labdarúgócsapatunk, az úgynevezett Aranycsapat, és volt egy nemzetellenes ólomcsapatunk: a politikai vezetők együttese. Meghasadtságunkat jól érzékeltette, hogy a Fiúkat a rajongók legszívesebben a vállukon hordozták volna végig Budapest utcáin, végig az országon, az „ólomcsapat” tagjaitól viszont a rajongás éveit követő nagy csalódás után rettegniük kellett.

Elképzelek egy jövőbeli pillanatot, amikor egyszerre tudunk majd lelkesedni a Nemzeti Tizenegyért és azért, hogy a politikában is összeállt végre egy hasonló Nemzeti Tizenegy!

 

*

 

Egyre gyakrabban tapasztalja az ember, hogy a régi, megszokott szocialista bűnök után megjelent köztünk a demokratikus bűn. A szabad, a nyilvánosság előtt ártatlanul elkövethető bűn, amely néha még erénynek is beillik. Hadd idézzem közülük én is a legismertebbet, a legnagyobb hatásút: a hazai magyar lakosság megrémisztését huszonhárommillió román munkavállalóval. Elöntenek minket, mint az árvíz, elveszik, ellopják előlünk a munkalehetőséget, és mi bamba árvízkárosultként állunk csak az ég alatt. A rémképekkel ijesztgető külügyminiszternek tudnia kellett, hogy ilyen nagyotmondásra még Háry János se szánta el magát. Ha nem tudta, alkalmatlan a megbízatására, ha pedig tudta, még inkább alkalmatlan, hiszen értelmezhetetlen és emlékezetes bűnnel terhelte meg közéletünket, amellyel – ha tetszik nekünk ez, ha nem, együtt kell élnünk. Kérdőre vonni? Ugyan! A demokratikus szavazás eredménye még nagyobb szélhámosság vétke alól is fölmenthetne, sőt igazolna egy politikust.

 

*

 

Rám nézett az öreg, s miközben leveses kanalát öblítette le a csap alatt, ennyit mondott: „Maga is tudja, író úr, hogy aki ma csak egy kicsit is ártatlan, magányos lesz ebben a világban.”

 

*

 

Ülök az ablak előtt. Hol a Nagykevélyen, hol a Kiskevélyen áll meg a tekintetem. Hegy-testvérek. Erdő borítja mindkettőjüket. Fehér karácsony után feketék az újesztendő első napjai. Ha havas volna a táj, jobban át lehetne tekinteni. A szürkeség, pontosabban a seszínűség nemcsak egy gondolatot szegényít el, hanem egy tájat is.

Már nyolc-tíz perce kalandozgat a szemem az elém táruló térben, s az tűnik föl, hogy elvétve látok csak madarakat röpdösni ide-oda. Néha egy varjút, egy-két galambot. De hol lehetnek például a cinkék, a feketerigók, a verebek vagy a téli kenderikék? Gyerekkoromban még télen is tőlük volt élénk a világ. Igaz, beszorultak a házak közé, mert élni jószerével az istállók, az ólak, a padlások, a pajták körül lehetett. Este és reggel a disznók vályúja volt a szenthely. Etetéskor mindig jutott nekik egy-egy főttkrumpli-foszlány, kukoricaszem, kenyérhéj-töredék, amelyet egyébként csak életveszélyes ügyeskedéssel lehetett megszerezni az örökké éhes anyadisznók, süldők, hízók elől. Szabályosan szurkoltam nekik: hopp, megvan a zsákmány! A gyönyör, a siker édenkerti volt. Nekik is, nekem is.

Most üres a levegő. Hiányzik belőle az élet, a szín, a mozgalmasság. Csak a nagy-nagy elvontságokat érzékeli az ember. A kiüresedést.

Lehet, hogy azok a sokat kárhoztatott absztrakt festők mégiscsak megéreztek előre valami szörnyűséget?

Karácsonyi napló

A hiedelmek hosszú életűek, akár a mítoszok. Gyökeret eresztenek az emberi agyban, az emberi lélekben, s ott maradnak századokig. Európa néhány keresztény népe egyetlen mondatot jegyzett meg rólunk ezerszáz évvel ezelőtt, a kalandozások korából: „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”

Ez a mondat nemcsak egy sikeres ima első mondata, de történelmi ismeretnek is elégséges. Aki ismerte ezt a fölsóhajtást, mindent tudott rólunk. És ez az őstudás szinte máig eleven maradt.

Azért mondom ezt ilyen keserűen, mert a történelem során legalább kétszer meg kellett volna jegyezniük a tőlünk nyugatabbra élő népeknek, hogy a magyarok kiknek a „nyilaitól” védték őket akarva is meg akaratlanul is.

 

*

 

Nyugat és Kelet. Sokkal inkább politikai, történelmi, társadalomszerkezeti, mint földrajzi fogalmak. A föntiek mellett a biológiait is megemlíthetném. Ezt erősítik bennem régóta már a legszemélyesebb tapasztalataim. Szeretnék beszámolni a legutolsóról.

Jó reformátusként én is elmentem tegnap a karácsonyi istentiszteletre. Sőt pápai diákéveim emelkedett, nagy ünnepeire emlékezve, úrvacsorát is vettem. Sokakkal együtt, követve szüleim, rokonaim, őseim példáját.

Az úrvacsoraosztás szertartása eltartott jó háromnegyed óráig. Belső önvizsgálatom mellett így bőven jutott időm külső vizsgálódásra is. Szinte egyenként nézhettem végig hittársaim öltözetét, testtartását, arcszínét, a szemük alatti árkokat.

A legtöbb arcról Ady megrendítő vallomásának kölcsönzött fénye hatolt el hozzám:

 

Hiszek hitetlenül Istenben, Mert hinni akarok… – – – – – – – – – – – – – – – Minden titok e nagy világon S az Isten is, ha van, És én vagyok a titkok titka, Szegény hajszolt magam.

 

Ady hajszolt jelzője még sose szaladt úgy belém, mint most. Egy rettenetesen megviselt nép férfijai és női, felnőttjei és öregei vonultak el előttem. Alig volt néhány kihúzott gerinc, emelt fő, vakmerő, szabad lélek. A legtöbb mellkas tele volt bombatölcsérrel, mint szülőfalum földje 1945 után. Az arcokon a kialudt szégyenek nyoma látszott, a szemekben a becsapottságé. Kikhez is tartozunk mi? Kinek az igazsága a miénk? Jézus megszületett, de mi a Heródes katonáit és ügynökeit többször láttuk, mint a jászol fényét. A lélek bajai mellett erősen megmutatkoztak a test bajai is.

Bizonyos idő után lehajtottam a fejemet.

Estére talán valamennyire megnyugodtam volna, ha nem nézem végig az angol televízió egyik kétórás műsorát. Erzsébet királynő beiktatásának ötvenedik évfordulóján a Buckhingam-palota kertjében világra szóló hangversenyt rendeztek. Több ezer hallgatója volt ennek a hangversenynek. Ötezer? Tíz? Nem tudtam megítélni, noha a kamerák a szereplő művészeken kívül folyton mutatták a többi jelenlévő szereplőt is: a közönséget. Anglia polgárait, akik sorsolás révén vehettek részt az ünnepségen.

Tehát az ide-oda sétáló kamerák tárgyilagos képet közvetítettek a résztvevőkről. Porig sújtottan ültem a képernyő előtt. A délelőtt látott meggyötört, úrvacsorázó magyarok után az angliai tömeg üde látomás volt. Kisimult, barázdálatlan arcok, felhőtlen homlokok. A fiatalok tekintete nem szóródott szét a térben, nem röppent föl a közeli fák ágaira vagy a palota tetejére, holott nem beatzenével szórakoztatták őket, hanem klasszikus zenével. Az öregek pedig horpadások nélküli öregek voltak. Ültek és tapsoltak, anélkül hogy kísérteties üregek verték volna vissza bennük a tapsot.

Hát így vagyunk. Kelet és Nyugat. A sorsnak sok tolmácsot kell alkalmaznia köztünk, hogy egyszer majd megértsük egymást.

 

*

 

Ha Keleten az ember olyan színvonalon akar élni, mint ahogy a vele egy rangon élő nyugati ember ma él, annyit kell dolgoznia, hogy abba előbb-utóbb belerokkan, vagy át kell adnia magát testestől-lelkestől a demokráciában szabadon kivirágzó korrupciónak, egyúttal honfitársai elárulásának is. S ez mindkettő roncsolja a testet és a lelket is.

 

*

 

Hamvas Béla Az öt géniusz című remek esszéjében – ha tapintatosan is, de naiv nacionalistának nevezi Széchenyit, aki azt hitte: ha ő magyarul beszél, mindenki érti, amit mond, amit szeretne megcsinálni. Pedig – Hamvas szerint – Sopront, Nagycenket, Kőszeget, sem akkor, sem később nem lehetett volna összeforrasztani a Nagykunsággal, hisz a hely szelleme annyira más az ország nyugati felén, mint a nagy Alföldön.

Ez igaz, de azt gondolom, talán senkit se lehetett volna olyan tökéletesen lefordítani bármelyik magyarországi tájhaza nyelvére, mint éppen Széchenyit.

 

*

 

Néha én is úgy érzem magam a mai Magyarországon, mint ahogy régebben Kertész Imre érezte magát. Becsomagolt bőrönddel várta azt a pillanatot, amikor szirénázik neki a sors, hogy mennie kell. Ahogy 1990 után őt sem üldözte senki, engem sem üldöz. És mégis űzött vagyok. Tombol a stílustalanság körülöttem. A rádió, a televízió hírei, hírmagyarázói csakis azoknak a nyelvén szólalnak meg, akikre én nem haragszom, de el se tudom képzelni, mit akarnak csinálni ebből az országból. Mit a szerencsétlenségéből, amelyről néha úgy látom, fogalmuk sincs. A miniszterelnök, a külügyminiszter, az egykori köztársasági elnök elmegy a román miniszterelnökkel együtt ünnepelni – Magyarországon! – december elsejét, a románok nemzeti ünnepét, mert azt mondják, a gyulafehérvári határozatnak semmi köze sincs még Trianonhoz. Ha Medgyessynek nem, de Göncz Árpádnak és Kovácsnak ismernie kellene azt a dramaturgiai törvényt: ha egy három felvonásos dráma első felvonásában behoznak a színpadra egy fegyvert, annak előbb-utóbb el kell sülnie. Románia és Erdély egyesítése ilyen fegyver volt. A megerősödés roppant erejű fegyvere. Tudni lehetett, hogy később sorsdöntő szerepe lesz neki az események alakulásában. Mint ahogyan annak a gyalázatos magyar döntésnek is az volt, hogy Károlyi Mihály tíz napra kinevezett hadügyminisztere 1918. október végén szétzavarja a magyar katonákat. Senki se beszélt eddig róla, de lehet, hogy 1918. december 1-jén más hangsúlyai lettek volna a határozatnak, ha Magyarország egy hónappal előbb nem adja föl magát végképp. Valószínű, hogy Károlyiék azt hitték: ha békésnek mutatja magát a magyarság, méltányosabbak lesznek hozzá. Ez műkedvelői hiszékenység ilyen időkben, fölér az árulással. Békét egyébként is ugyanúgy erővel lehet teremteni, mint ahogy erővel lehet győzni a háborúban is. Rossz helyzetben voltunk? Reménytelenben! Ekkor lett volna szükség olyan politikusokra és államférfiakra, akik ha mindenben veszítenek is, a példaadásban és az erkölcsben nyertesek maradnak.

Hajnalonta ismétlődő rémképem az, hogy a mai magyar kormány embereibe a zűrzavaros, a kalandokra hajló Károlyi Mihály hazátlan szelleme jár vissza – politizálni.

Ilyenkor is a bőröndre gondolok. De vajon, hova utazhatnék én el? legföljebb Debrecenbe.

 

*

 

Életem során hányszor tapasztaltam, hogy gyakran épp az igazság a legerőtlenebb érték a társadalomban. Ha erős volna, könnyű lenne választani. Így többnyire csak azok választják, akik maguk erősek.

De már ez se ennyire egyértelmű.

Az igazság keresése lassan olyan különös, furcsa, avítt vállalkozás lesz, mintha 2003-ban valaki elveszett kanásztáncelemeket keresne szülőfalumban.