Megleltem igazibb hazámat

„…Megtörtént velem a csoda: amitől az első rádöbbenés után halnom kellett volna, attól újultam és erősödtem. Szavak, mondatok sebeztek meg, amiket szerelmesen hallgattam végig. Dalokat napokon, éjszakákon át, ismeretleneket, de a hiányuknak ott kellett élnie bennem, mert első hallásra belém fészkelték magukat. Mintha gyerekkoromat kaptam volna vissza felnőtt fejjel egy földi Isten akaratából; igazibb hazámat a sorstól, hiszen a küszöbök, melyeken átléptem, a köszönések, melyekkel megtiszteltek, ismerősök voltak. Ismerős volt a kenyér íze, a pálinka íze, a húslevesé. A dévajkodások fölött rokon szemvillanások jelezték: rúgjon meg bennünket az Isten lova, és bolondozzunk csak, mert ha nem bolondozunk, megbolondulunk. A sarat fakasztó mezőségi faluk azzal fogadtak, amit Zámoly réges-rég megtagadott tőlem. S mint aki a töredékesen tanult anyanyelvét a szüleinél is ízesebben beszélő rokonaitól újratanulja, mohón tanultam én is mindent: igéket, sóhajtásokat, gyöngynek fölfűzhető káromkodást, melyben a keresztyénség előtti hit villogott inkább, mint az elvetemültség; köszöntőket, csujjogatókat, népdalokat. Nosztalgia – hallottam megszólalni magamban a sanda hangot. Romantika – hallottam az előbbi megerősítését a hátam mögül. De hiába pitypalattyolt fölöttem, mögöttem nagy magasságban bármily fölény, képtelen voltam hátat fordítani ennek a romantikának. Talán még akkor is képtelen lettem volna, ha csupán egy épebben maradt paraszti világ kultúrájától szédülök meg, de réginek mondható nyelvet és népdalt én úgy tanultam Gyergyóban, Kalotaszegen, Gyimesben, hogy közben nagyon is mai, nagyon is jelenkori idők vallatólámpája világított az arcomba. Úgy tanultam, hogy ami panaszként és megformálhatatlan keserűségként ott hánykolódott az éneklők idegeiben, azt a dalok minden tilalmon átlendülve kibeszélték. Ártatlan határsértőkké váltak, mert egy összezsugorított, ketreces létben a határtalanságot vállalták: a teljes emberi kitárulkozást.”

 

– Tenger és diólevél című esszédből emeltem ki vallomásodat. Költészetet avagy emberséget tanultál „újra”, a még tisztán fennmaradó parasztságtól? Szétválasztható-e egyáltalán egymástól a kettő?

– Engedd meg, Laura, hogy először ne ezekre a kérdéseidre válaszoljak. Nem azért kérlek erre, mert a következő egy-két órában szabálytalan beszélgetőtársad akarok lenni, ide-oda cikázó, posztmodern lángész, hanem olyan múltra nyitottad rá hirtelen az ajtót, amely engem mindig fölkavar. Ráadásul ezt az idő vaspántjaival megvasalt tölgyfa ajtót már nagyon régen nem nyitotta rám senki. Legalább huszonöt éve. Ha nem sütne olyan szépen a novemberi nap, talán még el is érzékenyülnék.

– Napsütésben tilos?

– Fényűzés volna. Ellágyulás helyett inkább össze kell szednem magamat. Torokköszörülésül Illyést fogom idézni. Egy korai vallomását. 1938-ban, háta mögött hét, forradalmian új verskötettel, néhány országos megrendülést kiváltó szociográfiájával, köztük egy olyan könyvvel, mint amilyen a Puszták népe, megpróbálja összefoglalni, hogy mi volt a falukutató fiatal népi írók szerepe addig. Ezt mondja: „Érdemünk a mesebeli gyermeké volt, aki a királyra rámondta, hogy meztelen. Azzal a különbséggel, hogy mi a népre mondtuk ezt…” Nem szeretnék túlozni, de a népi kultúra, a népművészet legújabb kori föltámasztásával hasonlót cselekedtünk mi is.

Ez így közönséges dicsekvésnek is hangozhat, de ha föltárjuk a kijelentés politikai, történelmi, művelődéstörténeti és lélektani hátterét, kiderül, hogy szó sincs efféléről.

Az én nemzedékemnek három meghatározó élménye volt kamaszkorunk és felnőtté válásunk meghatározó éveiben. Az első a háború és a megszállás; a második az új világ megteremtésébe vetett hit és a csalódás; a harmadik az 1956-os forradalom megigazulást jelentő élménye…

– …és ami utána jött.

– Igen, november negyedike, a Kádár-rendszer haynaui korszaka, kivégzések, börtön, becementezett szájak, aztán a félelem légkörében az igazi gerinctörés: a téeszesítés, talán pontosabb, ha kolhozosítást mondok. 1956 után három évvel! Ma még jobban beleborzongok, mint akkor! A több száz éves paraszti társadalmat Kádárék éppúgy robbantották föl, ahogy a Nemzeti Színház épületét. Mit számított az, hogy a szovjet mezőgazdaság belerokkant a kolhozosításba? Mi hűséges követői vagyunk a szovjeteknek. A korszerűsödést a magyar paraszti társadalom se kerülhette volna el, de megújulni csakis a maga belső törvényei szerint újulhatott volna meg. Idegen példát követve éppen hogy magától idegenedett el. Soha ennyire, mint ennek a kényszerítésnek a következtében.

– A szüleid is parasztok voltak, tehát te nemcsak tanú voltál, de a bőrödön éreztél mindent.

– Ekkor kezdtem el újra járni az országot. Ekkor írtam a Tudósítás a toronyból című könyvemet és az Iszapesőt. Nem hallgathatom el, hogy űzöttségemben is megpróbáltam hinni valamiféle csodában. Olyasmiben, hogy mi, magyarok, hátha megtaláljuk a szövetkezetesítés legjobb formáját, mint ahogy megtalálták például a dánok. De rövidesen egyre világosabban kezdtem látni, hogy a mesterségesen megteremtett közösségek – közösségellenesek. A faluk látványosan hulltak szét. Veszítették el arcukat, egyéniségüket, s ezzel együtt a hagyományt is. Megrendülésem és kétségbeesésem nemcsak szociografikus írásaimba zúdult bele, de belekerült azokba a filmekbe, amelyeket közös élményeink alapján, Kósa Ferenccel és Sára Sándorral készítettünk.

– A Tízezer napról és a Földobott kőről beszélsz, ugye?

– Igen. De ha már a filmekig jutottunk, meg kell említenem, hogy éppen a filmezés révén történt meg velem életem talán legnagyobb fordulata. Dózsáról írtunk egy forgatókönyvet Kósával. S a könyvből készült filmet félig kényszerből és félig szerencséből magyar–szlovák és román együttműködéssel forgattuk le.

A forgatás elő- és utótörténete minden erőltetés nélkül szépen beleillene egy kalandregénybe, de erről most nem beszélek. Legfontosabb mozzanatát azonban nem hagyhatom ki. A románok akkor, a hatvanas évek végén mindent elkövettek, hogy a film ne igazi magyar film legyen, még azt is megengedték, hogy a film nagy részét Erdélyben forgathassuk. Magyar film forgatása Erdélyben? Ráadásul erdélyi magyar színészekkel is? Még a gondolata is hajmeresztő volt. Az ember egyszerre ismerkedett meg az erdélyi magyarok könnyeivel és a ránk állított szekustisztek belső küzdelmeivel. Öngyújtó nagyságú magnetofonokkal hallgatták le ebédközben beszélgetéseinket is. Mindegy, de a helyszínkeresés ürügyével Kósával és Sárával bejártuk egész Erdélyt. Vajdahunyad várától Fogaras váráig, Kalotaszeg faluitól a Békás-szorosig, Gyulafehérvártól Segesvárig, a Gyimesekig, az Egyeskő fennsíkjáig, Madéfalvától Székig, Pusztakamarásig és tovább. Sőt egy szekustiszt segítségével még Moldvába is kiszöktünk, Szervátiusz Tibor román rendszámú autóján.

Az emlékezetrevízió első nagy rohama volt ez. Egy elfüggönyzött világ leleplezése. Minden székely faluban, minden esztena előtti farönkön ülve a múlt idők fájdalma és őrülete szakadt rám. A trianoni döntés eddig elvont fogalom volt számomra, de ettől kezdve megelevenedett. Megelevenedett? A valóság világából átsiklott gyorsan az abszurditások világába.

S már csak ez hiányzott nekem! Nem volt elég a háború, a Rákosi-rendszer, az ’56-os forradalom élménye s mindaz, ami még utána jött, az Ítélet című filmünk révén föltárult előttem a határon túli magyarok elesettsége, nyomora, daca. Ahogy említettem, jártunk Gyulafehérváron is, a püspökségen, s én csak ott tudtam meg, egy kezembe csúsztatott cédula két ceruzavonásából, hogy a Nagy Fogoly, Márton Áron püspök úr itt lélegzik a közelünkben, itt él házi őrizetben. Gondoljunk rá!

– Mikor történt ez?

– 1968-ban.

– Hogyan bírtátok lélekkel?

– Ment minden befelé. Telítődtem igazságtalanságokkal és borzalmakkal. Töményen. A szerencsém az volt – a szerencsétlenségek közben –, hogy egy-két év alatt minden rendű és rangú emberrel beszélhettem Erdélyben. Püspökökkel és hegyi pásztorokkal, írókkal, színészekkel, bányászokkal, tanárokkal, néprajzosokkal, hímző- és siratóasszonyokkal, lakodalmakban és táncmulatságokban zenélő cigányokkal.

És amikor a hetvenes évek elején már jobban lehetett utazni, elárvult erdélyi ismerőseim egymásnak adták a kilincset előbb az Apostol utcában, majd a Keleti Károlyban. Általában persze pénz nélkül érkeztek, honnan is lett volna pénzük, de hoztak magukkal eladni való varrottasokat, törülközőket, hímzett ingvállakat, tarisznyákat, kozsokot, bujkát, csergét, bokályt, kalotaszegi viseletet, gyöngyöket. S ezeket mindet el kellett adni barátoknak és ismerősöknek.

Ha a hatvanas évek végétől, mondjuk, a hetvenes évek végéig elkészítenénk egy leltárt: hány párnahajat, mezőségi tányért és paraszttörülközőt adtam el, bizonyára magam is elhűlnék. Be kell vallanom: a közreműködésem óriási hasznot hozott. Szinte minden törülköző, bokály eladása után megismertem egy-egy felejthetetlen élettörténetet, egy-egy mondatot, új szót, fogalmat, népdalt, balladát, igazságot, sóhajt, amely szemem láttára hajlott szét az egeken.

Azt hiszem, ez az a domb, ez az a magaslat, ahol megállhatunk, s ahonnét már jól láthatóan szemügyre vehetjük, hogy mi is történt velünk a huszadik század hatvanas-hetvenes éveiben. Sokan még ma is azt hiszik, hogy a népi kultúra reneszánsza: divatjelenség volt. Ugyanolyan, mint a hosszú haj, a miniszoknya vagy újabban a férfifülekben csillogó karikák. Kár volna tagadnunk, hogy a felszínen érintkezett a divat szélfutamaival is, de a mélyben egészen más dolgokhoz kapcsolódott. Legalábbis bennem. Aki – talán nem tekinted kérkedésnek, fontoskodásnak – egyik meghatározó résztvevője voltam az egész mozgalomnak, Muharay Elemérrel, Vargyas Lajossal, Martin Györggyel, Tímár Sándorral, Novák Ferenccel, Vásárhelyi Lászlóval, a felvidéki Ág Tiborral, Kósa Lászlóval, a Pesovár testvérekkel, Vitányi Ivánnal, a fiatalabbak közül Zelnik Józseffel, aztán Sebőékkel, Halmossal, a Muzsikás együttessel s veletek, énekesekkel. A körhöz természetesen olyanok is odatartoztak, mint Nagy László, Makovecz Imre, Fodor András, Tornai József, Csete György. Sőt azok a népművelők is, akik nagy odaadással a Kecskeméti Népzenei Találkozókat rendezték és a többi ehhez hasonló, hagyományt ápoló sereglést.

Nagyon izgalmas tanúvallomás-gyűjtemény volna, ha húsz-huszonöt évvel ezelőtt az események alakítói, főszereplői sorra elmondanák, miért is vettek részt ebben a korszakos mozgalomban, amelyből természetes hajtásként nőtt ki a táncházmozgalom. Ma jóval gazdagabb tudattal, sőt öntudattal élhetnénk e hazában. Sajnos, ez az érzelmi és történelmi vallomás elmaradt. Pedig manapság nem elég csak csinálni valamit, legalább olyan odaadással és magyarázattal értelmezni is kell, hogy mit csinálunk. A lényegre én is inkább csak utaltam, utalgattam az olyan tanulmányaimban, mint amilyen a Tenger és diólevél volt, vagy a Szántottam gyöpöt.

– Most azonban, ha késve is, de itt az alkalom, hogy legalább Te, elmondd a magadét… És most már kezdem azt is érteni, miért nem a kérdésemre válaszoltál először.

– Köszönöm. Persze, ne hidd, hogy könnyű lesz. Kezdem a leglényegesebb dologgal: az ’56-os forradalommal. Mi derült ki a tizenhárom nap alatt? Az, hogy a század egyik legfontosabb eseménye, amit nem én állítok, hanem Albert Camus, egyszerre volt társadalmi forradalom és függetlenségi harc. Egyszerre jelezte, hogy a szocializmusnak a szovjet alkatú kommunizmusnak előbb-utóbb vége lesz, és azt is, hogy a történelemben kialakult nemzeteket nem lehet félretaposott rabszolgabakancsban járatni. A hatvanas évek vége felé, a prágai tavasz élénkítő fuvallatait érzékelve, egyre többen bizonyosak voltunk abban, hogy a század legégetőbb és megoldásra váró kérdései a nemzeti kérdések lesznek. A nemzeti és a nemzetiségi kérdések. Igen ám, de ezekről nyíltan lehetetlen volt beszélni. A hatalom már a fogalmaktól fölborzolódott. Rögtön az ’56-os dolgok jutottak eszébe. Meg kellett tanulnunk szimbolikusan fogalmaznunk, sőt szimbolikusan cselekednünk. És a legtisztább szimbólumokat a népi kultúra világán belül találtuk meg. Azt például, hogy egy nemzet tagjai vagyunk mindnyájan: erdélyi magyarok, felvidékiek, hazaiak, délvidékiek, kárpátaljaiak, botrányos provokáció lett volna hangoztatni, belerendült volna a béketábor, de ha a Kecskeméti Népzenei Találkozón egymás mellett hangzott el, mondjuk, egy kalotaszegi népdal egy Zobor vidékivel vagy egy szatmárival, az összetartozás minden magyarázat nélkül is nyilvánvaló volt. A népdal nem vált politikai áruvá, de az öröm, a felszabadult öröm, hogy együtt énekelhetünk – már igen. És az egymástól elszakított részek szinte tüntetően keresték egymást. Nemzetegyesítés? Valljuk be, ilyesmivel kezdődött. Először csak egy kis patakocska indult el valamelyik forrásból, aztán újabb forrásból egy másik, egy még újabból egy harmadik és így tovább.

– A tanulmányaidból persze más is kiderül. Valami olyasmi, ami messze túlmutat a népdalokon, a politikai helyzeten, az érzelmi ellenállás leegyszerűsített formáin. A leghatározottabban azt állítod, hogy nagy hatása csakis az olyan eszmének lehet, amelynek eljött az ideje. Akarás és nyögés még a szent ügyeknek se segít. Jól idézlek?

– Az ég is elsötétedne, ha te is félreértenél. Épp elegen vannak ebben az országban, akik elemi gyűlöletből vagy jó haszonért örömmel félremagyaráznak. Nézzük csak, mit is jelent az általam emlegetett eszme, amelynek eljön az ideje? Egy percre visszakanyarodom a beszélgetésünk elejére. Az ’56 utáni időkre, pontosabban a paraszti társadalom meggondolatlan szétverésének idejére. A szétverésben természetesen nemcsak a politikának volt nagy szerepe, hanem a civilizációnak is. Hat szép ökörről valamikor még lehetett énekelni, de hat szép traktorról vagy a legújabb tárcsázógépekről már nem. A paraszti kultúrát teremtő közösségek léthelyzete véglegesen megváltozott. A haldoklás szakaszába lépett. Egy-két évtized, és már nemcsak az utolsó nótafák dőlnek ki szemünk láttára, hanem maguk a hagyományőrző közösségek is. Nem egy cserfa, hanem egy egész erdő. Mikor tudatosult bennem ez a veszély, szabályosan megrémültem: minden odalesz? Vagy minden bekerül a múzeumokba? A dalok, a táncok, az öröm és a szenvedés évszázadai üveg alá? A bánatot őrlő malom is? A sármelléki magas torony, amelybe egy fiatal legény ostora beleakadt? Ez lehetetlen! De ha ez lehetetlen, akkor mi lehetséges? A választ az Idő adta meg. Ha a hagyományt eddig elsősorban a parasztság őrizte, és most kényszerűségből le kell mondania róla, a magyar értelmiségiek kutyakötelessége, hogy ezt a föladatot magukra vállalják. Ugyanúgy, ahogy az irodalom szellemi és érzelmi hagyományait is vállalták Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig.

Ha emlékszel, ezt a „napiparancsot” ismételgettem éveken át rögeszmeszerűen. Ha nem veszett el a görög dráma, ha nem vesztek el a gyönyörű gregorián énekek, a mi népdalainknak, táncainknak, hangszeres népzenénknek és balladáinknak se szabad elveszniük. Közben persze jól tudtam azt is, hogy az értelmiség nem irgalmas szamaritánus, aki az út szélén heverő, kivérzett kultúra fölé hajol. Az értelmiség csak olyan ügynek lehet a védelmezője, amelyben alkotóként is részt vehet.

Ez az alkotói részvétel ebben az esetben történelmi föladatként jelentkezett. Nézzük a dolgot közelebbről. A népi kultúránk megismerése a tizennyolcadik század végétől részletekben történt. Először csak a népdalok szövegeire figyeltek oda, elsősorban persze a költők. Virág Benedek, Csokonai, Dajka. A tizenkilencedik században Erdélyi Jánost is csak a szövegek érdekelték. A huszadik század fordulóján Bartók és Kodály már a zenével együtt gyűjtötte a népdalokat. De a szervességből hiányzott még a harmadik elem: a tánc. Hogy mennyire, azt igazán a táncházmozgalom mutatta meg, illetve bizonyította be a legtermészetesebb módon, még akkor is, ha Molnár Istvánék már a negyvenes években komoly táncgyűjtést rendeztek az elszakított területeken.

És a korona még mindig hátravolt. A korona: a stílus. Gondoljuk csak végig: mi őriz, mi véd, mi balzsamoz, idegen szóval: mi konzervál legtisztábban egy-egy maradandó értéket? A stílus! A gótika nem gótika, a barokk nem barokk, ha elmaszatolják, ha eltorzítják a jegyeit.

Érvényes ez a népi kultúránkra is. A táncok, az énekek eredetiségét őrizve őrizhetjük meg lényegüket leginkább. Emlékszem, volt olyan idő, amikor hegedű és zongora szavára táncolt egyik-másik néptáncegyüttes. A táncházmozgalom előszedte a régi, eredeti hangszereket is, hogy a stíluson ne essen csorba. Így került elő a tekerőlant, a töröksíp, a duda, a köcsögduda, a doromb, a sokféle furulya satöbbi, satöbbi. Ma már nem vitás, hogy az eredetiség révén nemcsak a dalokhoz, a táncokhoz kerültünk közelebb, hanem magunkhoz is. Az eredetiség ugyanis mindent megelőz. Minden tudást és minden sejtést is. Az eredetiség: rendező elv, belül a lélekben és az ösztönökben.

Talán ez után a hosszúra sikeredett monológ után, még jobban érted, miért nem válaszoltam az első kérdésedre.

– Nagyon is értem. Igazad volt. Ezzel a háttérrel egészen más értelmet kaphat az, amit mi a népi kultúra reneszánszának neveztünk. Kár, hogy manapság nemigen olvashat az ember olyan magyarázatokat, értelmezéseket, amelyek leginkább abban segítenének bennünket, hogy a múltban ne csak a múltat értsük meg, hanem ahogy T. S. Eliotra hivatkozva, Te mondod: a múlt aktualitását.

– A válasz nélkül maradt kérdésedre pedig most válaszolok. Hogy mit tanultam én a paraszttársadalom kultúrájától? Költészetet vagy emberséget? A világhoz, egyáltalán a valósághoz való viszonyom természetességét. Például olyasmit, hogy a jégveréssel szemben senki se lehet pökhendi; vagy azt, hogy szenvedést látva senki se lehet nyegle vagy kárörvendő. Másképp fogalmazva: tartást tanultam és stílust. Sajnos, a háború és a kommunizmusnak elkeresztelt baromság teljesen szétzüllesztette a gyerekkoromban megismert paraszti világ értékeit. De itt mondom el, hogy nagy ajándékot kaptam a sorstól, amikor már felnőtt fejjel megismerhettem az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai magyar faluk életét. Ezek a faluk sokkal épebben őrizték azt, amit én elveszítettem. Széken, Mérán, Bátorkeszin, Péterfalván, Magyarpalatkán, Kibéden egy-egy lakodalomban vagy egy Márton-napi összejövetelen ugyanaz folytatódott, ami az én szülőfalumban 1944 telén örökre elmúlt.

– Mondd, az is megtörténhetett volna veled, hogy annyira megörülsz gyerekkorod föltámadásának, a tömegesen rád zúduló népdaloknak, szokásoknak, történeteknek, hogy egyszerűen a foglyuk is leszel?

– Ez se lett volna nagy csoda, de sokan gondoskodtak arról, hogy ez ne történjék meg. Emlékezz csak arra, hány nagyképű újságíró, urbánus és maoista messiás jelent meg akkortájt a színen és támadt ránk, mondván, hogy mit akarunk a gatyakultúrával elérni a modern időkben… nos, ezek a nagyokosok arra kényszerítettek engem, hogy népi kultúránkat, elsősorban persze a népköltészetet próbáljam elhelyezni az európai kultúrában. Az elhíresült népi szürrealizmus kifejezés jól érzékeltette azt, hogy még nyelvileg is milyen mély kapcsolatok kötik össze az ősköltészet, a népköltészet és a modern költészet természetét, mondhatnám azt is, hogy az esztétikáját.

– Ezekben az írásaidban emlegeted Lorcát is. Az ő népiségét és modernségét együtt, sőt azt a sejtelmes, titkos, költői erőt, amelyet a spanyolok duendének hívnak, s amelyet mindenki érezhet, de egyetlen filozófus se tud megmagyarázni. Lorca nemcsak költőkkel kapcsolatosan emlegeti a duendét, hanem énekesekről szólva is. Ezt írja: „a dalos, amikor énekel, ünnepélyes szertartást végez, esszenciává párolja a régi, szunnyadó ízeket, hangjába burkolja, és a szélbe szórja őket… A dalt mély vallásos révületben tolmácsolja. Őket használja föl a fajta, hogy fájdalmát és igaz történetét elmondhassa. Csupán médiumok, egy nép lírájának kifejezői.” A duende – tanítható? Tanulható? Ezt az énekes kérdi Tőled.

– Erre nem tudok válaszolni. Lorca azt állítja, hogy duendéjük csak nekik, spanyoloknak van, és a mexikóiaknak. És a duende náluk is csak akkor jelenik meg a színen, ha lehetőséget lát a halálra. Nekünk magyaroknak is van valamink, ami hasonlíthat a duendére, noha nem azonos vele. Leginkább balladáink sötét, földúlt hangjában ismerhetünk rá erre a hangra:

 

Lassan járj, lassan járj, én jegybéli mátkám, már aranykoszorúm félig vérben úszik…

 

Persze énekeseket is hallottam eleget, akik ezen a bizonyos titokzatos hangon tudtak megszólalni. Természetesen, ezek többnyire mind parasztok voltak. Egy olyan világ emberei, ahova szerencsénkre annak idején Bartóknak és Kodálynak is sikerült bejutnia.

– Megköszönve a beszélgetést, a Tenger és diólevélből idézem biztató soraidat, majd Bartók Béla gyűjtéséből egyik kedves népdalodat „éneklem el”, Maros-Torda mentéről…

 

„A megállíthatatlan folyamat sodrában állva, miért is gondolom azt, hogy a népművészetből valami elevenen mégis fönnmaradhat? Azért, mert azt szeretném, hogy fönnmaradjon? Azért, mert makacs ábrándhajszoló vagyok ebben is, mint annyi másban? Vagy, mert valóban látok rá valamiféle történelmi esélyt?

A kérdésre nincs egyértelmű válaszom, mert nem is lehet. Legszívesebben azt mondanám: hiszek a fönnmaradásban, mert hinni akarok benne. Ábrándkergető is vagyok, mert csak a világ ábrándkergető szerelmeseiben hiszek odaadóan. S a tetejében még történelmi esélyt is látok benne.”

 

Nem arról hajnallik, amerről hajnallott, Nem arról hajnallik, amerről hajnallott, Magam sorsa felől szomorú hírt hallok, Magam sorsa felől szomorú hírt hallok. Árad napról napra bánatja szívemnek, Árad napról napra bánatja szívemnek. Már végire jártam szabad életemnek, Már végire jártam szabad életemnek.