Az eredetiség természete

Két esztendővel ezelőtt Németh László születésének századik évfordulóját ünnepeltük meg országosan, tavaly pedig az 1902-ben született Illyés Gyuláét.

Ha ez a két évforduló csupán a naptári idő természetes eseménye lett volna, jó lelkiismerettel mondhatnánk, hogy becsületes örökösökként emlékeztünk meg a nemzet két nagy írójáról, ahogyan ez kiművelt, rangos nemzetek szokásrendjében nemcsak illendő, hanem kötelező is.

De valljuk be gyorsan, hogy egyik évforduló se csak a naptári idő eseménye volt, sokkal inkább a lelkiismeret-furdalásunké. Ugyanis mindkét író körül már régóta méltatlan és fölháborító volt a csönd, a hallgatás, halhatatlanságukat látványosan fölverte a gaz, és mi, hanyagok vagy erőtlenek voltunk ahhoz, hogy megtisztítsuk körülöttük a terepet.

Ha nem lép elénk az Idő, a Herkules erejű Századik Év, talán még ma is bénák vagyunk.

De elénk lépett, és megrázott minket: „térjetek magatokhoz, és figyeljetek a tieitekre!”

Amit eddig mondtam, hasonlatnak szántam. Példabeszédnek egy újabb, száz éve született alkotó emberünk megünnepléséhez: Szervátiusz Jenőéhez.

Nagyjából vele is az történt, ami Németh Lászlóval és Illyés Gyulával. El kell ismernünk, hogy volt olyan két évtizednyi időszak, amikor megnyomorító évtizedek után Szervátiusz Jenő is kitörhetett a rákényszerített politikai, kisebbségi és művészeti illegalitásból. S ez az időszak elég volt ahhoz, hogy végre megmutathassa magát, megmutathassa szobrait, a fia, Szervátiusz Tibor világával együtt. Erdélyben, természetesen, addig is ismerték őket, de művészetük ott csak véka alá rejtett gyertyaként világíthatott. Az anyaország ocsúdása, döbbenete, rácsodálkozása, sőt akarata kellett hozzá, hogy a lefojtottság csöndjében épülő két életmű megelevenedjen, és rangjához méltó helyet kaphasson a magyar művészet világában.

Emlékszem, kezdetben sok hazai képzőművész ferde szemmel figyelte mindkét Szervátiusz sikerét, térhódítását. Népszerűségüket mindenféle nemzeti mítosszal s Erdély föltámadó történelmi romantikájával magyarázták.

Mítosz és romantika? Bárcsak ezek emelték volna őket! A romantikusnak és magyarkodásnak gondolt képzetek mögött nem bearanyozott történetek izzottak, hanem a trianoni és a párizsi béke utáni Erdély valóságosnál is valóságosabb tragédiája. A magyartalanítás magabiztos eszméje.

Az Apa és a Fiú testében hordozta ezt a tragédiát. A tartásában, a mozgásában, az öltözetében. És abban is, ahogyan fölnéztek a Hargitára, a Kelemen-havasokra, a Nagyhagymásra; ahogyan megnéztek egy szekéren ülő csíki embert, egy temetőt, egy földre döntött daliás fát. Életem egyik legsűrűbb időszakában sokat voltam együtt velük. Együtt a házukban, munkájuk közben, hegymászás közben, meghányva-vetve súlyos gondjaikat, de bármilyen élethelyzetbe sodródtunk is bele, viselkedésükből újra és újra azt a tanulságot szűrhettem le, hogy a művészi tehetség legközelebbi viszonyban mégiscsak az erkölccsel van. Követ faragni erkölcstelenül – maga a bukás.

Azt hiszem, négy évtized után ma már dadogás nélkül vallhatom be, hogy azokban az időkben nemcsak mi, magyarországiak segítettünk a két Szervátiusznak, de konokságukkal és emberi tartásukkal ők is nekünk.

Sajnos, a hatvanas-hetvenes évek megtermékenyítő légköre a kilencvenes évekre egyszerűen szétfoszlott. Jól példázza ezt Szervátiusz Jenő sorsa is. A szerény Mester 1983-ban halt meg, s halála óta alig hallani róla valamit. Mintha csak vendég lett volna közöttünk. Balladás, furcsa vendég. Tagadhatatlan, hogy balladásnak balladás volt, a különösek között is különös, de nem vendég! Mint ahogy a Prágában látható Szent György lovas szobrát megalkotó Kolozsvári testvérek sem voltak azok.

Azt gondolom: ennek az évfordulós emlékkiállításnak egyik fő célja épp az, hogy az erdélyi Szervátiusz Jenő végre ugyanolyan otthonos legyen a magyar szobrászat világában, mint Tamási Áron az irodaloméban.

*

Jean Paul Sartre Tintorettóról szóló könyvében azt írja: Michelangelo lecsúszásnak érezte, hogy a pápának kell dolgoznia. S föltehetően azért érezte ezt, mert ő egyenesen az Istennek szeretett volna dolgozni. Ne tekintse senki szentségtörésnek a hivatkozást, de meggyőződésem, hogy a százszorta mostohább körülmények között élő Szervátiusz Jenőben is hasonló becsvágy munkálhatott: dolgozni ő is a Fennvalónak és saját népének akart.

Erről tanúskodik kezdeti, keresgélő ösztönössége és későbbi tudatossága. Erdélyben, mint tudjuk, volt irodalom, tudomány, teológiai műveltség, színház, festészet, zene, de az előbb megemlített Kolozsvári testvérek korszakos jelentőségű művészete óta szobrászat nem volt. Legföljebb csak templomi szobrokat vagy épületdíszeket faragó mesterek voltak. Éppoly személytelenek, mint a kő, mint a megmunkált fa. Kellett valaki, aki a mesterséghez a maga belső világának, egyedi életének a szakralitását hozzáadja: hitét, szenvedéseit, kijátszottságát, ellenállását. Egyszóval: a maga költészetét.

A költészetet nem szakmai elfogultságból emlegetem, hanem a valóság mélyebb megértése miatt, mivelhogy Szervátiusz Jenő minden szobra mögött éppoly történetekkel hitelesíthető élmények parázslanak, mint Petőfi versei mögött. Talán nem véletlen, hogy szobrász létére Szervátiusz Jenő a harmincas években és persze később is, úgy járta Erdélyt, mint ahogy annak idején Petőfi járta az országot. Tudta, hogy Erdély összetéveszthetetlen szelleme, lelkülete nélkül nem születhetik meg Erdély szobrászata. Meg kellett ismernie az Emré bákat, a Kokojzaevő családot, a Bivalyosokat, a hegyi patakokban mosó, sulykoló lányokat, hallgatni énekeiket, elképzelni a balladák szereplőit, akik épp a halál szakadéka felé indulnak el.

Akadtak és sajnos még ma is akadnak fölkent, de ferdeszemű műkritikusok, akik Szervátiusz Jenőt épp a balladás és úgynevezett „népies” tulajdonságai miatt Bartók és Kodály művészetének az illusztrátoraként próbálják meg értelmezni. Mondjuk ki nyersen: az esztétikai provincializmus bélyegét szeretnék a homlokára sütni.

Ideje szembefordulnunk a „napnyugati bölcsek” hazátlan okoskodásával. Már csak azért is, mert a fölényes és hanyag minősítések nem csupán az életrajzi, hanem a művelődéstörténeti tényekkel is hadilábon állnak. Az őstehetségnek számító ifjú szobrászt a húszas évek Párizsában sokféle hatás éri. Az asszír, a sumér, az egyiptomi, a görög művészet mellett a modern művészetek legújabb izmusaira csodálkozhat rá: a futurizmusra, a kubizmusra, az expresszionizmusra, a szürrealizmusra, s ezeken belül olyan alkotókra, mint Modigliani, Picasso, Brâncuşi, Kandinszkij, a szobrász Archipenko, Barlach és mások. A bartóki modell ekkor még csak eszményi értelemben létezett, jóval később találta meg a maga karakteres formáját és sugalmazó erejét. De létezett valami más, ami hasonlított rá, s mint valami frissítő Golf-áramlat élénkítette meg Európa szellemi életét. Ez pedig az őskultúrákra, az ősművészetekre és velük párhuzamosan a népi kultúrákra való rácsodálkozás volt. Elég, ha csak néhány szimbolikus nevet említek: az orosz Jeszenyin, a spanyol García Lorca és a mi Sinka Istvánunkét, aki Csokonai, Petőfi, Arany realista és irodalmi népiessége után olyan soha nem hallott népiséget szólaltatott meg, amely ha a teljesítményben nem is, de mélységben és eredetiségben méltó társa a bartóki és a kodályi hangnak.

Meggyőződésem, hogy Szervátiusz Jenőt ugyanaz a hang szólította meg, mint Sinka Istvánt. Sőt ugyanaz, mely valamikor Körösi Csoma Sándort. Ha nem így lett volna, talán épít magának egy műtermet, ahol a klasszikus vagy a modern Európa ízlése szerint szobrászkodik élete végéig. De az ő műterme: Erdély lett, a helyszíneivel és a sorsával együtt.

Ez, a századik születési évhez kapcsolódó emlékkiállítás eléggé töredékes, de így is méltóan képviseli Szervátiusz Jenő munkásságát. A fölidézhető élmények és képzetek világából azonban nagyon hiányzik valami: a másik Szervátiusz világa. Szervátiusz Tiboré. A hiányt egyetlen példával tudom érzékeltetni. A két Bolyaiéval. Az Apát és a Fiút, különbözőségük ellenére is csak hideg elmével, illetve agyafúrtsággal lehetne elválasztani egymástól. Ugyanezt gondolom a két Szervátiuszról is.

De miért is kellene őket elválasztanunk? Paul Éluard, a neves francia szürrealista költő egy különös aforizmát fogalmaz meg lírai tapasztalatai alapján. Azt állítja, hogy a költő az, aki inkább ihletet ad, mintsem az, aki ihletett. Szervátiusz Jenő egész életének és művészpályájának nemcsak a szobrok a részei, de szerves része az imént emlegetett ihlető erő is.

Ennél a mondatnál azonban meg kell állnunk egy pillanatra, s véglegesen tisztáznunk valamit. Ha úgy tetszik, filozófiailag. Mégpedig azt, hogy egy fiú sok mindent örökölhet az apjától: hajlamot, érdeklődést, ilyen-olyan képességet, de eredetiséget soha. Mivelhogy az eredetiség nem a szakma, hanem a lét fejleménye. Szervátiusz Tibor Kolozsvári Krisztusa, hegesztett apokaliptikus Dózsa-szobra, andezitbe faragott Ady-feje bizonyára nem született volna meg az apa, Szervátiusz Jenő megtermékenyítő világa nélkül, de a megnevezett szobrok nem az átöröklés eredményei. Miként a bibliai Újszövetség sem egyszerű folytatása az Ószövetségnek.

Természetes, hogy a száz éve született Szervátiusz Jenő emlékkiállításán csakis az ő szobrait látjuk, de azt gondolom, épp ennyire természetes, hogy a sors különlegességét figyelembe véve, az apa szobrai mögött, egy bensőséges látomás keretében Szervátiusz Tibor műveire is rátekinthetünk.