Farkas Ferenc márványköve

Azt írja Szent Pál egyik apostoli levelében, hogy a láthatatlant mindig a látható segítségével kell megismernünk. Bármilyen meglepő is, de ez a kijelentése még nem az új vallás, nem a terjedő kereszténység logikájából eredt, hanem a görögségéből, amely a nagyhatalmú isteneit is a földi ember természete, viselkedése, sőt arcvonásai szerint tudta csak elképzelni. Elég volt neki egy jel, egy villanás, hogy a fölfoghatatlant megközelítse és fölfoghassa. Nem titok, hogy mi mindmáig ennek a szimbolikus és metafizikai képzeletnek az örökösei vagyunk.

Itt állva Farkas Ferenc fölavatandó márvány síremléke előtt, nekem is elég az Andrássy Kurta János által megmintázott arc szellemképe, hogy a soha többé nem látható művész és mester világát megközelítsem. Világát? Előszörre őt, magát! Az élő, eleven embert! Mégpedig olyan pillanatban, amely az egész életét összefoglaló, nagy látomás jelképes pillanata is lehet. Három vagy négy évvel ezelőtt, egy augusztus végi vasárnap délután, a Pasaréti úton haladtam lassan autóval Hidegkút felé. Járókelőt alig láttam az utcán. Autót is csak elvétve. De a Gábor Áron út és a Pasaréti út kereszteződését elhagyva, egy vakító fehér ruhába öltözött embert láttam közeledni, hajlottan, mindkét kezében bottal. Az arcát nem láthattam, fehér kalapkarimája rejtette el előlem. A látvány az első odanézésre lenyűgözött. A férfi, hajlottsága és az egymást váltogató két botja ellenére, szinte rohant. Mintha halaszthatatlan dolga volna valahol, de nem a városban, nem Budán, hanem a létben. A látvány az impresszionista festők valóságból a valóságfölötti világba való átlépésének a tüneményét idézte elém. Leálltam az autóval a járda szélén, és a közeledő emberben Farkas Ferencet ismertem föl. Augusztus nagy fénye kísérte s egy-egy falomb játékos árnya. Gondoltam, kiszállok az autóból, s köszöntöm nagy tisztelettel, de gyorsan eszembe jutott, hogy a csodát ne rontsa el az ember.

Nem vagyok zenész, nem vagyok beavatott, zeneértő is csak annyira, amennyire az ösztöneim belülről kormányoznak, de úgy érzem, hogy véletlen tanúskodásom révén ott, azon az augusztusi délutánon kerültem igazán közel Farkas Ferenc alkotói világához. A fény, a vonulás, az impresszionizmus utcai diadala újraértelmeztette velem nemcsak a műveit, de sorsát, életfölfogását, ezzel együtt még az életrajz jól ismert adatait is. Mindenekelőtt épp a szülőföld: Nagykanizsa meghatározó szerepét. Hamvas Béla szellemi földrajza szerint a szülőváros és környéke olyan országrészben fekszik, amely nem a Kárpát-medencéhez tartozik, hanem a karszton átnyúlva Isztria, Dalmácia, illetve az Adria déli, világosabb és melegebb világához. Ezt írja róla: „Az egész országban ez az a hely – tegyük hozzá, hogy csupán másfél megyényi szegeletről van szó –, ahol az ember tudja, hogy az élet akkor magasrendű, ha művészi. Nem úgy, hogy esztétikus, hanem úgy, hogy orfikus, vagyis hogy az ember az éneklő világban, a kozmosz-aoidászban él és az elemekkel együtt énekel. Nyugaton az elementáris lét lefokozódik, ott az első a civilizáció, és minden egyéb csak ezután következik. Északon első a természet. Keleten első az Én, aki az egész világot lenyeli. Délen tudják, hogy az életnek zenének kell lenni, s mint ahogy Kínában mondják, az embert a dal ébreszti fel, az erkölcs erősíti meg és a muzsika teszi tökéletessé.”

Nem tudom, Hamvas Béla ismerte-e Farkas Ferenc művészetét és a magyar zenei életben betöltött szerepét, de azt tudom, hogy az imént elhangzott mondatait fölírhatnánk akár erre az előttünk álló márványkőre is. Hisz nemcsak ars poeticának illene be, de sorsmagyarázatnak is.

Bartók és Kodály a magyar zene nagy templomépítő lángelméi voltak. Mindegyik megépítette a maga magasba törő Mátyás-templomát, Notre-Dame-ját. Úgy is mondhatnánk, hogy az Idők küldöttjeiként, tehetségük belső parancsára hallgatva, mindketten elfoglalták a fölkínálkozó magasságot. Az utánuk érkezőknek fölfele terjeszkedni szinte lehetetlen volt. Vagyis hódítani már nem az ég felé, hanem csak horizontálisan lehetett. Farkas Ferenc ezt a lehetőséget fedezte föl magának: betölteni maga körül zenével minden ürességet. Zene legyen az árva csönd helyén, a romok helyén, a káromkodások és a leveretések helyén, zene a gyilkos ösztönök helyén, mivelhogy a zenének éppolyan nemesítő hatása van az ember tudatalattijára, mint a jó gondolatoknak a tudatra.

Farkas Ferenc így lett a „zenei panteizmus” egyik legmarkánsabb hitvallója és képviselője hazánkban. Látszatra nem a küzdő, nem a tusakodó művészek közé tartozott, de ha meggondoljuk, hogy a tömegzenék, a terrorista zenék, a globális piaci zenék korában ő a tiszta, nemes zene fennmaradásának szentelte minden óráját, minden percét, csöndesen megállapíthatjuk, hogy a maga módján frontkatona volt.

Életműve a bőségével is erről tanúskodik.

Amikor a fiától, Farkas Andrástól a napokban megkaptam a teljes életmű katalógusát, szinte megszédültem a termékenység hatalmától. Művek százszámra: zongoraművek, kórusok, operák, oratóriumok, filmzenék, balettzenék, misék, versmegzenésítések, gyermekdalok, háttérben a népköltészet és az egész magyar költészet láthatára Janus Pannoniustól Csokonain, József Attilán át Dsidáig, Weöres Sándorig, Páskándiig s tovább, de ugyanúgy ott van a háttérben az európai költészet teljessége is. Tudjuk, hogy volt idő, amikor semmilyen vers nem létezett dallam, illetve zenekíséret nélkül. Nem állíthatjuk, hogy ezek voltak a boldogabb korok, de azt igen, hogy teljesebbek és organikusabbak voltak a mienknél. A százszámra megzenésített verseivel Farkas Ferenc tehát nemcsak a testvérmúzsáknak hódolt és nem is csak a költőknek, hanem egy árván maradt gondolatnak is, amely azt súgta neki: a kultúra akkor teljes, akkor virágzik, ha működtetni képes minden műfaját.

Egy esztendővel ezelőtt, a búcsúztató szavak és a gyászoló írások úgy köszöntek el Farkas Ferenctől, mint az elmúlt század utolsó, nagy mesterétől, aki műveivel nem megváltani akarta a világot, hanem csak a meglévőt akarta dúsabbá, emelkedettebbé és otthonosabbá tenni.

Bizonyára igazuk volt a megrendült búcsúztatóknak, de engedjék meg nekem, hogy egy néhány mondatos, csöndes utószót fűzzek szavaikhoz: abszurditásokkal zsúfolt korunkban egy-egy alkotó néha épp azzal hökkent meg bennünket, hogy nem a hódítást vállalja, hanem a megőrzést. Azt üzeni mindnyájunknak, hogy züllesztő korokban a legnagyobb bűn felületesnek lenni.

Mi ez, ha nem a megváltás egyik formája?

Hogy ez az életelv és életigazság mennyire nemcsak a körülmények által meghatározott kényszermegoldás volt számára, hanem tudatos filozófia és pedagógia is, leghitelesebben Farkas Ferenc tanítványai igazolják. Már csak azért is, mert a művei közé – eszményi értelemben – az ő nevük is odatartozik. Oda első renden Ligeti Györgyé, Kurtág Györgyé, Vass Lajosé, Durkó Zsolté, Petrovics Emilé, Szokolay Sándoré, Kocsár Miklósé, Bozay Attiláé. Mindegyik név: külön világ, külön válasz a létre, külön gazdagítása nemzeti és egyetemes kultúránknak.

Ezt a tényt, ezt a megkoronázható igazságot ez az időnek ellenálló márványtömb is hirdetni fogja: a láthatatlant a láthatóval testesítve meg.