Szántó Tibor

Szántó Tibort a halálos ágyán láttam utoljára. Ágyban, párnák közt, lesoványodva, hanyatt fekve. Hiába élt meg nagy kort, szép időt, teljesen idegen volt tőle ez a helyszín, ez a kiszolgáltatottság. Röstellte is magát elesettsége miatt. „Látod, elgyengültem” – mondta mentegetőzve, amikor leültem ágya mellé, pedig láttam rajta, hogy azt akarta mondani: „Látod, haldoklom.” De nem mondta. Bizonyos vagyok benne, hogy tapintatból hallgatott, illetve udvariasságból, hiszen egy igazi házigazda nem zavarhatja meg a vendégét soha semmivel. Különösen nem a haldoklásával.

Ha filozófusnak születünk, bizonyára találtunk volna magunknak olyan végső mondatokat, amelyek átsegítenek minket a retteneten, elvégre „filozofálni annyi, mint megtanulni azt, hogy hogyan kell meghalnunk”. De hát egyikünk se született annak. Megátalkodott érzelmi lények lévén, lábra állásunk óta inkább azt tanultuk meg, hogy akár a balszerencsék közben is hogyan folytassuk életünket, s nem azt, hogy hogyan fejezzük be.

Talán a párnán nyugvó fejről is azért siklott föl tekintetem az ágy fölött függő festményre, amely hatvanévesen őt ábrázolta. Egy belső hang időnként azt súgta: áruló vagyok, közönséges cserbenhagyó, de bűntudatom közben is azt éreztem, hogy a festmény az igazabb. Hogy az ecsettel meghúzott, élettelen arcél az élőbb. A képen természetesen ott volt a „pillangó” is, amelyet mások közönséges csokornyakkendőnek láttak, csak én láttam mindig óriás lepkének. Ugrattam is miatta sokszor. „Tibor, nem szűnhet meg a varázslat, torkodra szállt megint a lepke!” „Akkor irány az ég!” – mondta ilyenkor mosolyogva.

A halottas szobában nem a közeledő gyász, hanem a képzelet nyűgözött le és szorított oda a falhoz. Körös-körül a könyvespolcokon az ő munkáinak a nagy részét láttam. Legalább hetven esztendő kiválogatott termését.

 

*

 

Vörösmarty a tizenkilencedik század közepén az emberiség egyik legnagyobb kérdését teszi föl mindnyájunknak. Az emberi művelődés hamleti kérdését: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?”

A huszadik század két világháborúval, haláltáborokkal, diktatúrákkal s politikai ocsmányságokkal felelt erre a kérdésre. Névre szólóan magának Szántó Tibornak is, hiszen az események őt is oda sodorták, ahol az ökrök száján véres nyál csorgott, s az emberek mind véreset vizeltek. Személyes válasza lehetett volna átokmonológ, életkáromlás, röpiratos fölszólítás könyvégetésre, de épp ő, a minden szörnyűség tanúja s átélője egész életét a könyvek világának szentelte.

Küldetéstudatát, saját vallomása szerint, a magyar művelődés múltjának három nagy „könyvcsináló” személyisége fejlesztette ki és erősítette meg. Az első Misztótfalusi Kis Miklós, a tizenhetedik századi, nagy tudású, erdélyi nyomdász, világhírű betűmetsző, akire a pápai udvar és a grúzok fejedelme is fölfigyelt, a másik kettő pedig már a huszadik századból: Kner Imre és Tevan Andor. Az első a tiszta tipográfiát sajátíttatta el vele, a második az illusztrációk újfajta szerepére irányította rá a figyelmét. Mindkettő a könyvcsinálás szakembere, mestere volt, de Szántó fölfedezte, hogy a kétféle tehetség ötvözetéből új minőség jöhet létre: a magyar könyvművészet.

Emlékszem egy különös eszmecserénkre a nyolcvanas évek elejéről. „Idézek neked egy különös mondatot Malraux Az obszidián fej című könyvéből” – kezdte Tibor a beszélgetésünket. „A mondat így hangzik: Ha a keresztények olyan erényekkel rendelkeznének, mint Cézanne képei, jobb volna a világ… Mit szólsz hozzá? Sose fogalmaztam ilyen ars poeticát a könyvkészítésben magamnak, de ösztönösen ilyen elképzelést követtem máig. Engem valójában a modern képzőművészek neveltek. A kubisták, a szürrealisták, az expresszionisták. Még közelebbről a Bauhaus iskolához tartozók. Kassákék, Bortnyikék, mások. Igaz, lassan ismertem meg mindazt, ami a huszadik század elején virágzott ki Európában, de talán ez a termékeny lemaradás jót tett nekem. Egy vakmerő nagy korszakot, egy új reneszánszot ismertem meg, de már kikristályosodott alakzatokban. A stilizálhatóság könnyen érthető és átélhető állapotában.”

Valójában ekkor értettem meg Szántó Tibor művészetének újdonságát, s nemcsak a hazai keretek között, hanem az európai könyvművészet tágabb mezőnyében is.

Mi volt az ő egyszerű, de eredeti találmánya? Az, hogy amit a század modern képzőművészeitől tanult: Picassótól, Braque-tól, Klee-től, Max Ernstől és a hazaiaktól, nem korlátozta saját korára, kortársi könyveire, hanem kiterjesztette ezt az emberi művelődés előző évezredeire is. Kubista, expresszionista, szürnaturalista, konstruktivista tekintettel pásztázta végig Homérosz korát, Dante korát, a nagy vallásokét, Goethéét, Vörösmartyét, Adyét, Radnótiét, Illyését, s ezzel a „szemléleti gesztusával” a különféle kultúrák egyidejűségére utalt és arra, hogy időszerűségük a történelemben állandó és változatlan. A modernség ilyen természetes kiterjesztése a múltra: az idő és az emlékezet forradalmasítása. Más szóval: a klasszicizmus előtti főhajtás.

Witold Gombrowitz, a világhírű lengyel emigráns író azt vallja egyik hatvanas évekbeli interjújában, hogy eljárt az idő a rendes olvasás felett, s nyugodjunk bele abba, hogy lassan maga a változó szépség is kimúlik. Hamvas Béla jóval Gombrowitz keserű nyilatkozata előtt már arról beszél, hogy „olyan idők következnek, amelyek minden múltat elfelejtenek… A betű kora különben is elmúlt. Írni időszerűtlen szenvedély és még inkább az lesz…”

Szántó Tibor nagyon jól ismerte ezeket a kiábrándult, megrázó vallomásokat. Tudta, hogy szörnyű csalódások és szörnyű igazságok szülték őket. Éppen ezért sohasem legyintett rájuk, de a hangos és a jósolgató prófétákat hallva, ő a némán mosolygó szellemi ember hitével hitte, hogy jöhetnek újabb szűkesztendők, lealjasodó hitvány korok, a könyvek ideje mégsem múlhat el soha, mert mi humanizálhatná újra és újra a bennünk és a körülöttünk fölhalmozódó embertelenséget, ha nem a könyvekben végigélt és megörökített katarzisok sora? Némi pátosszal szólva: a mindenkori megvilágosodás és a magára talált remény.