A dombtetőn varjú táncol

Egyszer csak azt hallom a rádióból, hogy életének hetvenharmadik évében meghalt Sinkovits Imre. Az Istenért – szalad ki a számon egy zavarodott kiáltásféle, amelyről azt se tudom, hogy imádság akart-e lenni vagy káromkodás. Gyorsan odalépek a készülékhez, és kikapcsolom. Mint aki bombázás közben kiáltaná el magát, hogy csönd legyen!

Csönd is lett rögtön. Most mit csináljak? Kit hívjak? Kivel beszéljek? Telefonálni egyedül csak neki, a halottnak telefonálhatnék, mert amit nekem ebben a fölfoghatatlan pillanatban tudnom kéne, egyedül ő tudhatná.

 

*

 

Imre sokszor eljátszotta a halált is, de ez most hogyan van? A halált nem lehet halottan eljátszani.

 

*

 

Kinyitom az ablakot, megcsap a hideg. A tél hidege ez, vagy valamilyen ismeretlen idegenségé? A semmié? Az egymásra torlódó, szemközti háztetőkről öt tévéantenna tányérja bámul rám a bálványok ridegségével. Némaságuk beszédes. Tudom, hogy révükön Magyarország minden lakásában Sinkovits Imre lesz újra a főszereplő. Vendégjátékában elköszön mindenkitől.

 

*

 

Valahonnan a magasból, a domb fölül és a háztetők fölül tisztán hallok egy mondatot: „A művészet és a szeretet mindig képes korrekcióra, a halál sose.” Megrázkódom. Imre nagyon szerette az efféle egyszerű, eligazító mondatokat. Ilyenkor teleszívta a tüdejét levegővel, a lélegzést néhány másodpercre fölfüggesztette, közben pedig kétszeresére nőtt meg a szeme, mintha magát a gondolatot is látná, nem csak hallaná.

Istenem, minden közös ámuldozásunknak vége…

 

*

 

Becsukom az ablakot. Valószínűleg azért, hogy történjék velem valami. És történik is. Mint aki kényszeresen beszélni kezd a puszta falaknak, ismeretlen sorokat motyogok magam elé:

 

Most már minden mindegy. Meghaltál. Mit mondhatok? Kiver a veríték, mint málhát cipelő szamarat. Fönt a dombtetőn egy varjú táncol a sárban, mintha Hamlet táncolna ázott, fölbolygatott temetőben. Hamlet! Hamlet! Lehettél volna te is sértett és sértő, eszelős királyfink, ki karddal fekszik holdfényes ágyán…

 

A sorok abbamaradnak, mert mást akarnak mondani, mint amit érzek. Igen, igen; ahogy Sir Lawrence Olivier az angolok között, Sinkovits Imre ugyanúgy lehetett volna Magyarország „világokleveles” színésze Hamlet szerepében, akit megbámul Európa, de amióta testközelből is megismerhettem őt, épp az volt a legmeglepőbb élményem, hogy Sinkovits Imréből teljesen hiányzott ez az „esztétikai arisztokratizmus”, ez a válogatós becsvágy. Megtehette volna, hogy kivételes képességét a klasszikus drámairodalom legnagyobb alakjaira összpontosítsa, illetve szűkítse le: a régi görögök, Shakespeare, Ben Jonson, Racine, Goethe, Schiller, Katona József, Madách, Ibsen nagy fényben mozgó szereplőire, de ilyesmi eszébe se jutott. Baráti szeméremből eddig sose mondtam ki, de most, a halál órájában csöndesen kimondom, hogy Sinkovits Imre színészi alkata, természetessége, elemi ereje és tágassága Petőfiével rokon mindenestől. Petőfi szemében azért nincsenek kiváltságos témák, mert számára az egész létezés kiváltságos. Ihletett és ihlető. A disznótor, az apjával együtt eltöltött este otthon, az anyja tyúkja, a szamarazgató juhász ugyanolyan rangú élmény, mint a szabadságharcok története. A patak vizében mozgó piócákról s futó bogarakról ugyanazzal a tollal ír, mint a megjövendölt vérpanorámákról. Sinkovits is, ha mozdonyvezetőt játszott, ha balga katonát vagy elszerencsétlenült tűzoltót, az emberi létezésnek ugyanazokat a mélységeit mutatta meg, mint amikor Ádám volt, Bánk bán, Dózsa, Mózes, Teleki László vagy Bolyai János. Közhelyszerűen azt is mondhatnám, hogy a kisemberszerepek és a nagyemberszerepek úgy viszonyultak benne egymáshoz, ahogy a mikrokozmosz a makrokozmoszhoz. Egy olyan világban, ahol semmi se volt igazán igaz, semmi se volt igazán nagy és megrendítő, Sinkovits a saját képességeire hagyatkozva kárpótolt minket a hiányért. Nem emlékszem, hogy középszerű, unalmas senkiembert ábrázolt-e egyszer is, akár színpadon, akár filmen, de bizonyos vagyok benne, ha ez lett volna a föladata, azért formálta volna meg élethűen, hogy elborzadjunk tőle.

 

*

 

1981-ben együtt utaztunk Amerikába, a New Yorkban megrendezendő március 15-i ünnepségre. Imrét verset mondani hívták, engem pedig, ellenzéki íróként, szónoklatot tartani. Könnyebb dolga neki volt, mert ekkor már nem lehetett kicenzúrázni semmilyen ünnepségről a Himnuszt, a Nemzeti dalt, a Szózatot. Ellenben az én szövegemet irgalmatlanul tönkre lehetett volna tenni. Aczél György Pozsgay Imre jelenlétében „barátian” kért arra, hadd olvassa el az előadásom szövegét. Kérését „barátian” elhárítottam, mondván, hogy az útlevél-huzavonák miatt nem készültem el vele. Aczél gyanakodva nézett rám, azt gondolta: hazudok neki. Pedig nem hazudtam, mert csak az elutazásunk előtti éjszakán tudtam befejezni. Két példányban gépeltem le, az egyiket beraktam a bőröndömbe, a másikat pedig a kézitáskámba. Abban reménykedtem, hogy egy példányt mindenképpen kicsempészhetek, mert ha nem, akkor rögtönöznöm kell több száz magyar emigráns előtt, ami zötyögőssé, rossz esetben pedig botrányossá tehetné a kivételes alkalmat.

– Bízd rám a vámosokat – mondta Imre az autóban –, majd én elszórakoztatom őket. Tudod, hogy mi, hétpróbás ripacsok, értünk az ilyesmihez.

– Mit csinálsz velük?

– Még nem tudom. De te légy ott a hónom alatt.

Úgy vonultunk be a repülőtérre, mint a világ legártatlanabb turistái. Bomba nincs, fegyver nincs, ez a lényeg; a tilalmas irat pedig majd csak átcsúszik valahogy.

Amikor a vámosok meglátták Imrét, egy pillantás alatt megélénkültek. Mindenki őfelé fordult.

– Jó reggelt, művész úr! Hova, hova?

– Amerikába, fiúk. Amerikába.

– Először?

– Először.

– Szereplés?

– Szó sincs róla. Bizonyára tudjátok, hogy Reagen elnök – kolléga. Színész. Tapasztalatcserére hív. Állítólag a közeljövőben egy Jancsó-filmben fog szerepelni, öreg betyárként, de nem tudja, hogy a közép-európai betyárok hogyan ülik meg szőrén a lovat, és a fokost hogyan vágják bele a csárda gerendájába… Hát majd megtanítjuk neki. Viszünk is neki egy fél üveg hazai papramorgót.

– De nem többet! – kacsintott ránk a főnöknek látszó tiszt.

– Szó sincs róla. Csak nem idézünk elő szeszhiányt idehaza.

Mire a „színpadi párbeszéd” véget ért, mi úgy csusszantunk át mindenféle ellenőrzés nélkül a biztonsági és szellemi vámhatáron, mintha beszappanozott volna minket valaki.

Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy a repülő utasai közül egyedül az én csomagom tévedt el az űrben, és csak az ünnepség után két nappal talált meg engem New Yorkban.

 

*

 

Megrémülök. Én már úgy beszélek a múltról, mintha a jelen is az volna. Sőt a jövő is. Pedig még azt se tudom elképzelni, hogyan múlhat el ez az év, az év utolsó napja, Sinkovits Imre nélkül. Nem lesz ott, ahol én leszek? És nem ő mondja azokat a sorokat a rádióban vagy a televízióban, hogy: Hazádnak rendületlenül, Légy híve, ó magyar…? Hát – kicsoda?