A dombtetőn varjú táncol

 

A dombtetőn varjú táncol

Egyszer csak azt hallom a rádióból, hogy életének hetvenharmadik évében meghalt Sinkovits Imre. Az Istenért – szalad ki a számon egy zavarodott kiáltásféle, amelyről azt se tudom, hogy imádság akart-e lenni vagy káromkodás. Gyorsan odalépek a készülékhez, és kikapcsolom. Mint aki bombázás közben kiáltaná el magát, hogy csönd legyen!

Csönd is lett rögtön. Most mit csináljak? Kit hívjak? Kivel beszéljek? Telefonálni egyedül csak neki, a halottnak telefonálhatnék, mert amit nekem ebben a fölfoghatatlan pillanatban tudnom kéne, egyedül ő tudhatná.

 

*

 

Imre sokszor eljátszotta a halált is, de ez most hogyan van? A halált nem lehet halottan eljátszani.

 

*

 

Kinyitom az ablakot, megcsap a hideg. A tél hidege ez, vagy valamilyen ismeretlen idegenségé? A semmié? Az egymásra torlódó, szemközti háztetőkről öt tévéantenna tányérja bámul rám a bálványok ridegségével. Némaságuk beszédes. Tudom, hogy révükön Magyarország minden lakásában Sinkovits Imre lesz újra a főszereplő. Vendégjátékában elköszön mindenkitől.

 

*

 

Valahonnan a magasból, a domb fölül és a háztetők fölül tisztán hallok egy mondatot: „A művészet és a szeretet mindig képes korrekcióra, a halál sose.” Megrázkódom. Imre nagyon szerette az efféle egyszerű, eligazító mondatokat. Ilyenkor teleszívta a tüdejét levegővel, a lélegzést néhány másodpercre fölfüggesztette, közben pedig kétszeresére nőtt meg a szeme, mintha magát a gondolatot is látná, nem csak hallaná.

Istenem, minden közös ámuldozásunknak vége…

 

*

 

Becsukom az ablakot. Valószínűleg azért, hogy történjék velem valami. És történik is. Mint aki kényszeresen beszélni kezd a puszta falaknak, ismeretlen sorokat motyogok magam elé:

 

Most már minden mindegy. Meghaltál. Mit mondhatok? Kiver a veríték, mint málhát cipelő szamarat. Fönt a dombtetőn egy varjú táncol a sárban, mintha Hamlet táncolna ázott, fölbolygatott temetőben. Hamlet! Hamlet! Lehettél volna te is sértett és sértő, eszelős királyfink, ki karddal fekszik holdfényes ágyán…

 

A sorok abbamaradnak, mert mást akarnak mondani, mint amit érzek. Igen, igen; ahogy Sir Lawrence Olivier az angolok között, Sinkovits Imre ugyanúgy lehetett volna Magyarország „világokleveles” színésze Hamlet szerepében, akit megbámul Európa, de amióta testközelből is megismerhettem őt, épp az volt a legmeglepőbb élményem, hogy Sinkovits Imréből teljesen hiányzott ez az „esztétikai arisztokratizmus”, ez a válogatós becsvágy. Megtehette volna, hogy kivételes képességét a klasszikus drámairodalom legnagyobb alakjaira összpontosítsa, illetve szűkítse le: a régi görögök, Shakespeare, Ben Jonson, Racine, Goethe, Schiller, Katona József, Madách, Ibsen nagy fényben mozgó szereplőire, de ilyesmi eszébe se jutott. Baráti szeméremből eddig sose mondtam ki, de most, a halál órájában csöndesen kimondom, hogy Sinkovits Imre színészi alkata, természetessége, elemi ereje és tágassága Petőfiével rokon mindenestől. Petőfi szemében azért nincsenek kiváltságos témák, mert számára az egész létezés kiváltságos. Ihletett és ihlető. A disznótor, az apjával együtt eltöltött este otthon, az anyja tyúkja, a szamarazgató juhász ugyanolyan rangú élmény, mint a szabadságharcok története. A patak vizében mozgó piócákról s futó bogarakról ugyanazzal a tollal ír, mint a megjövendölt vérpanorámákról. Sinkovits is, ha mozdonyvezetőt játszott, ha balga katonát vagy elszerencsétlenült tűzoltót, az emberi létezésnek ugyanazokat a mélységeit mutatta meg, mint amikor Ádám volt, Bánk bán, Dózsa, Mózes, Teleki László vagy Bolyai János. Közhelyszerűen azt is mondhatnám, hogy a kisemberszerepek és a nagyemberszerepek úgy viszonyultak benne egymáshoz, ahogy a mikrokozmosz a makrokozmoszhoz. Egy olyan világban, ahol semmi se volt igazán igaz, semmi se volt igazán nagy és megrendítő, Sinkovits a saját képességeire hagyatkozva kárpótolt minket a hiányért. Nem emlékszem, hogy középszerű, unalmas senkiembert ábrázolt-e egyszer is, akár színpadon, akár filmen, de bizonyos vagyok benne, ha ez lett volna a föladata, azért formálta volna meg élethűen, hogy elborzadjunk tőle.

 

*

 

1981-ben együtt utaztunk Amerikába, a New Yorkban megrendezendő március 15-i ünnepségre. Imrét verset mondani hívták, engem pedig, ellenzéki íróként, szónoklatot tartani. Könnyebb dolga neki volt, mert ekkor már nem lehetett kicenzúrázni semmilyen ünnepségről a Himnuszt, a Nemzeti dalt, a Szózatot. Ellenben az én szövegemet irgalmatlanul tönkre lehetett volna tenni. Aczél György Pozsgay Imre jelenlétében „barátian” kért arra, hadd olvassa el az előadásom szövegét. Kérését „barátian” elhárítottam, mondván, hogy az útlevél-huzavonák miatt nem készültem el vele. Aczél gyanakodva nézett rám, azt gondolta: hazudok neki. Pedig nem hazudtam, mert csak az elutazásunk előtti éjszakán tudtam befejezni. Két példányban gépeltem le, az egyiket beraktam a bőröndömbe, a másikat pedig a kézitáskámba. Abban reménykedtem, hogy egy példányt mindenképpen kicsempészhetek, mert ha nem, akkor rögtönöznöm kell több száz magyar emigráns előtt, ami zötyögőssé, rossz esetben pedig botrányossá tehetné a kivételes alkalmat.

– Bízd rám a vámosokat – mondta Imre az autóban –, majd én elszórakoztatom őket. Tudod, hogy mi, hétpróbás ripacsok, értünk az ilyesmihez.

– Mit csinálsz velük?

– Még nem tudom. De te légy ott a hónom alatt.

Úgy vonultunk be a repülőtérre, mint a világ legártatlanabb turistái. Bomba nincs, fegyver nincs, ez a lényeg; a tilalmas irat pedig majd csak átcsúszik valahogy.

Amikor a vámosok meglátták Imrét, egy pillantás alatt megélénkültek. Mindenki őfelé fordult.

– Jó reggelt, művész úr! Hova, hova?

– Amerikába, fiúk. Amerikába.

– Először?

– Először.

– Szereplés?

– Szó sincs róla. Bizonyára tudjátok, hogy Reagen elnök – kolléga. Színész. Tapasztalatcserére hív. Állítólag a közeljövőben egy Jancsó-filmben fog szerepelni, öreg betyárként, de nem tudja, hogy a közép-európai betyárok hogyan ülik meg szőrén a lovat, és a fokost hogyan vágják bele a csárda gerendájába… Hát majd megtanítjuk neki. Viszünk is neki egy fél üveg hazai papramorgót.

– De nem többet! – kacsintott ránk a főnöknek látszó tiszt.

– Szó sincs róla. Csak nem idézünk elő szeszhiányt idehaza.

Mire a „színpadi párbeszéd” véget ért, mi úgy csusszantunk át mindenféle ellenőrzés nélkül a biztonsági és szellemi vámhatáron, mintha beszappanozott volna minket valaki.

Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy a repülő utasai közül egyedül az én csomagom tévedt el az űrben, és csak az ünnepség után két nappal talált meg engem New Yorkban.

 

*

 

Megrémülök. Én már úgy beszélek a múltról, mintha a jelen is az volna. Sőt a jövő is. Pedig még azt se tudom elképzelni, hogyan múlhat el ez az év, az év utolsó napja, Sinkovits Imre nélkül. Nem lesz ott, ahol én leszek? És nem ő mondja azokat a sorokat a rádióban vagy a televízióban, hogy: Hazádnak rendületlenül, Légy híve, ó magyar…? Hát – kicsoda?

 

Szántó Tibor

Szántó Tibort a halálos ágyán láttam utoljára. Ágyban, párnák közt, lesoványodva, hanyatt fekve. Hiába élt meg nagy kort, szép időt, teljesen idegen volt tőle ez a helyszín, ez a kiszolgáltatottság. Röstellte is magát elesettsége miatt. „Látod, elgyengültem” – mondta mentegetőzve, amikor leültem ágya mellé, pedig láttam rajta, hogy azt akarta mondani: „Látod, haldoklom.” De nem mondta. Bizonyos vagyok benne, hogy tapintatból hallgatott, illetve udvariasságból, hiszen egy igazi házigazda nem zavarhatja meg a vendégét soha semmivel. Különösen nem a haldoklásával.

Ha filozófusnak születünk, bizonyára találtunk volna magunknak olyan végső mondatokat, amelyek átsegítenek minket a retteneten, elvégre „filozofálni annyi, mint megtanulni azt, hogy hogyan kell meghalnunk”. De hát egyikünk se született annak. Megátalkodott érzelmi lények lévén, lábra állásunk óta inkább azt tanultuk meg, hogy akár a balszerencsék közben is hogyan folytassuk életünket, s nem azt, hogy hogyan fejezzük be.

Talán a párnán nyugvó fejről is azért siklott föl tekintetem az ágy fölött függő festményre, amely hatvanévesen őt ábrázolta. Egy belső hang időnként azt súgta: áruló vagyok, közönséges cserbenhagyó, de bűntudatom közben is azt éreztem, hogy a festmény az igazabb. Hogy az ecsettel meghúzott, élettelen arcél az élőbb. A képen természetesen ott volt a „pillangó” is, amelyet mások közönséges csokornyakkendőnek láttak, csak én láttam mindig óriás lepkének. Ugrattam is miatta sokszor. „Tibor, nem szűnhet meg a varázslat, torkodra szállt megint a lepke!” „Akkor irány az ég!” – mondta ilyenkor mosolyogva.

A halottas szobában nem a közeledő gyász, hanem a képzelet nyűgözött le és szorított oda a falhoz. Körös-körül a könyvespolcokon az ő munkáinak a nagy részét láttam. Legalább hetven esztendő kiválogatott termését.

 

*

 

Vörösmarty a tizenkilencedik század közepén az emberiség egyik legnagyobb kérdését teszi föl mindnyájunknak. Az emberi művelődés hamleti kérdését: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?”

A huszadik század két világháborúval, haláltáborokkal, diktatúrákkal s politikai ocsmányságokkal felelt erre a kérdésre. Névre szólóan magának Szántó Tibornak is, hiszen az események őt is oda sodorták, ahol az ökrök száján véres nyál csorgott, s az emberek mind véreset vizeltek. Személyes válasza lehetett volna átokmonológ, életkáromlás, röpiratos fölszólítás könyvégetésre, de épp ő, a minden szörnyűség tanúja s átélője egész életét a könyvek világának szentelte.

Küldetéstudatát, saját vallomása szerint, a magyar művelődés múltjának három nagy „könyvcsináló” személyisége fejlesztette ki és erősítette meg. Az első Misztótfalusi Kis Miklós, a tizenhetedik századi, nagy tudású, erdélyi nyomdász, világhírű betűmetsző, akire a pápai udvar és a grúzok fejedelme is fölfigyelt, a másik kettő pedig már a huszadik századból: Kner Imre és Tevan Andor. Az első a tiszta tipográfiát sajátíttatta el vele, a második az illusztrációk újfajta szerepére irányította rá a figyelmét. Mindkettő a könyvcsinálás szakembere, mestere volt, de Szántó fölfedezte, hogy a kétféle tehetség ötvözetéből új minőség jöhet létre: a magyar könyvművészet.

Emlékszem egy különös eszmecserénkre a nyolcvanas évek elejéről. „Idézek neked egy különös mondatot Malraux Az obszidián fej című könyvéből” – kezdte Tibor a beszélgetésünket. „A mondat így hangzik: Ha a keresztények olyan erényekkel rendelkeznének, mint Cézanne képei, jobb volna a világ… Mit szólsz hozzá? Sose fogalmaztam ilyen ars poeticát a könyvkészítésben magamnak, de ösztönösen ilyen elképzelést követtem máig. Engem valójában a modern képzőművészek neveltek. A kubisták, a szürrealisták, az expresszionisták. Még közelebbről a Bauhaus iskolához tartozók. Kassákék, Bortnyikék, mások. Igaz, lassan ismertem meg mindazt, ami a huszadik század elején virágzott ki Európában, de talán ez a termékeny lemaradás jót tett nekem. Egy vakmerő nagy korszakot, egy új reneszánszot ismertem meg, de már kikristályosodott alakzatokban. A stilizálhatóság könnyen érthető és átélhető állapotában.”

Valójában ekkor értettem meg Szántó Tibor művészetének újdonságát, s nemcsak a hazai keretek között, hanem az európai könyvművészet tágabb mezőnyében is.

Mi volt az ő egyszerű, de eredeti találmánya? Az, hogy amit a század modern képzőművészeitől tanult: Picassótól, Braque-tól, Klee-től, Max Ernstől és a hazaiaktól, nem korlátozta saját korára, kortársi könyveire, hanem kiterjesztette ezt az emberi művelődés előző évezredeire is. Kubista, expresszionista, szürnaturalista, konstruktivista tekintettel pásztázta végig Homérosz korát, Dante korát, a nagy vallásokét, Goethéét, Vörösmartyét, Adyét, Radnótiét, Illyését, s ezzel a „szemléleti gesztusával” a különféle kultúrák egyidejűségére utalt és arra, hogy időszerűségük a történelemben állandó és változatlan. A modernség ilyen természetes kiterjesztése a múltra: az idő és az emlékezet forradalmasítása. Más szóval: a klasszicizmus előtti főhajtás.

Witold Gombrowitz, a világhírű lengyel emigráns író azt vallja egyik hatvanas évekbeli interjújában, hogy eljárt az idő a rendes olvasás felett, s nyugodjunk bele abba, hogy lassan maga a változó szépség is kimúlik. Hamvas Béla jóval Gombrowitz keserű nyilatkozata előtt már arról beszél, hogy „olyan idők következnek, amelyek minden múltat elfelejtenek… A betű kora különben is elmúlt. Írni időszerűtlen szenvedély és még inkább az lesz…”

Szántó Tibor nagyon jól ismerte ezeket a kiábrándult, megrázó vallomásokat. Tudta, hogy szörnyű csalódások és szörnyű igazságok szülték őket. Éppen ezért sohasem legyintett rájuk, de a hangos és a jósolgató prófétákat hallva, ő a némán mosolygó szellemi ember hitével hitte, hogy jöhetnek újabb szűkesztendők, lealjasodó hitvány korok, a könyvek ideje mégsem múlhat el soha, mert mi humanizálhatná újra és újra a bennünk és a körülöttünk fölhalmozódó embertelenséget, ha nem a könyvekben végigélt és megörökített katarzisok sora? Némi pátosszal szólva: a mindenkori megvilágosodás és a magára talált remény.

Farkas Ferenc márványköve

Azt írja Szent Pál egyik apostoli levelében, hogy a láthatatlant mindig a látható segítségével kell megismernünk. Bármilyen meglepő is, de ez a kijelentése még nem az új vallás, nem a terjedő kereszténység logikájából eredt, hanem a görögségéből, amely a nagyhatalmú isteneit is a földi ember természete, viselkedése, sőt arcvonásai szerint tudta csak elképzelni. Elég volt neki egy jel, egy villanás, hogy a fölfoghatatlant megközelítse és fölfoghassa. Nem titok, hogy mi mindmáig ennek a szimbolikus és metafizikai képzeletnek az örökösei vagyunk.

Itt állva Farkas Ferenc fölavatandó márvány síremléke előtt, nekem is elég az Andrássy Kurta János által megmintázott arc szellemképe, hogy a soha többé nem látható művész és mester világát megközelítsem. Világát? Előszörre őt, magát! Az élő, eleven embert! Mégpedig olyan pillanatban, amely az egész életét összefoglaló, nagy látomás jelképes pillanata is lehet. Három vagy négy évvel ezelőtt, egy augusztus végi vasárnap délután, a Pasaréti úton haladtam lassan autóval Hidegkút felé. Járókelőt alig láttam az utcán. Autót is csak elvétve. De a Gábor Áron út és a Pasaréti út kereszteződését elhagyva, egy vakító fehér ruhába öltözött embert láttam közeledni, hajlottan, mindkét kezében bottal. Az arcát nem láthattam, fehér kalapkarimája rejtette el előlem. A látvány az első odanézésre lenyűgözött. A férfi, hajlottsága és az egymást váltogató két botja ellenére, szinte rohant. Mintha halaszthatatlan dolga volna valahol, de nem a városban, nem Budán, hanem a létben. A látvány az impresszionista festők valóságból a valóságfölötti világba való átlépésének a tüneményét idézte elém. Leálltam az autóval a járda szélén, és a közeledő emberben Farkas Ferencet ismertem föl. Augusztus nagy fénye kísérte s egy-egy falomb játékos árnya. Gondoltam, kiszállok az autóból, s köszöntöm nagy tisztelettel, de gyorsan eszembe jutott, hogy a csodát ne rontsa el az ember.

Nem vagyok zenész, nem vagyok beavatott, zeneértő is csak annyira, amennyire az ösztöneim belülről kormányoznak, de úgy érzem, hogy véletlen tanúskodásom révén ott, azon az augusztusi délutánon kerültem igazán közel Farkas Ferenc alkotói világához. A fény, a vonulás, az impresszionizmus utcai diadala újraértelmeztette velem nemcsak a műveit, de sorsát, életfölfogását, ezzel együtt még az életrajz jól ismert adatait is. Mindenekelőtt épp a szülőföld: Nagykanizsa meghatározó szerepét. Hamvas Béla szellemi földrajza szerint a szülőváros és környéke olyan országrészben fekszik, amely nem a Kárpát-medencéhez tartozik, hanem a karszton átnyúlva Isztria, Dalmácia, illetve az Adria déli, világosabb és melegebb világához. Ezt írja róla: „Az egész országban ez az a hely – tegyük hozzá, hogy csupán másfél megyényi szegeletről van szó –, ahol az ember tudja, hogy az élet akkor magasrendű, ha művészi. Nem úgy, hogy esztétikus, hanem úgy, hogy orfikus, vagyis hogy az ember az éneklő világban, a kozmosz-aoidászban él és az elemekkel együtt énekel. Nyugaton az elementáris lét lefokozódik, ott az első a civilizáció, és minden egyéb csak ezután következik. Északon első a természet. Keleten első az Én, aki az egész világot lenyeli. Délen tudják, hogy az életnek zenének kell lenni, s mint ahogy Kínában mondják, az embert a dal ébreszti fel, az erkölcs erősíti meg és a muzsika teszi tökéletessé.”

Nem tudom, Hamvas Béla ismerte-e Farkas Ferenc művészetét és a magyar zenei életben betöltött szerepét, de azt tudom, hogy az imént elhangzott mondatait fölírhatnánk akár erre az előttünk álló márványkőre is. Hisz nemcsak ars poeticának illene be, de sorsmagyarázatnak is.

Bartók és Kodály a magyar zene nagy templomépítő lángelméi voltak. Mindegyik megépítette a maga magasba törő Mátyás-templomát, Notre-Dame-ját. Úgy is mondhatnánk, hogy az Idők küldöttjeiként, tehetségük belső parancsára hallgatva, mindketten elfoglalták a fölkínálkozó magasságot. Az utánuk érkezőknek fölfele terjeszkedni szinte lehetetlen volt. Vagyis hódítani már nem az ég felé, hanem csak horizontálisan lehetett. Farkas Ferenc ezt a lehetőséget fedezte föl magának: betölteni maga körül zenével minden ürességet. Zene legyen az árva csönd helyén, a romok helyén, a káromkodások és a leveretések helyén, zene a gyilkos ösztönök helyén, mivelhogy a zenének éppolyan nemesítő hatása van az ember tudatalattijára, mint a jó gondolatoknak a tudatra.

Farkas Ferenc így lett a „zenei panteizmus” egyik legmarkánsabb hitvallója és képviselője hazánkban. Látszatra nem a küzdő, nem a tusakodó művészek közé tartozott, de ha meggondoljuk, hogy a tömegzenék, a terrorista zenék, a globális piaci zenék korában ő a tiszta, nemes zene fennmaradásának szentelte minden óráját, minden percét, csöndesen megállapíthatjuk, hogy a maga módján frontkatona volt.

Életműve a bőségével is erről tanúskodik.

Amikor a fiától, Farkas Andrástól a napokban megkaptam a teljes életmű katalógusát, szinte megszédültem a termékenység hatalmától. Művek százszámra: zongoraművek, kórusok, operák, oratóriumok, filmzenék, balettzenék, misék, versmegzenésítések, gyermekdalok, háttérben a népköltészet és az egész magyar költészet láthatára Janus Pannoniustól Csokonain, József Attilán át Dsidáig, Weöres Sándorig, Páskándiig s tovább, de ugyanúgy ott van a háttérben az európai költészet teljessége is. Tudjuk, hogy volt idő, amikor semmilyen vers nem létezett dallam, illetve zenekíséret nélkül. Nem állíthatjuk, hogy ezek voltak a boldogabb korok, de azt igen, hogy teljesebbek és organikusabbak voltak a mienknél. A százszámra megzenésített verseivel Farkas Ferenc tehát nemcsak a testvérmúzsáknak hódolt és nem is csak a költőknek, hanem egy árván maradt gondolatnak is, amely azt súgta neki: a kultúra akkor teljes, akkor virágzik, ha működtetni képes minden műfaját.

Egy esztendővel ezelőtt, a búcsúztató szavak és a gyászoló írások úgy köszöntek el Farkas Ferenctől, mint az elmúlt század utolsó, nagy mesterétől, aki műveivel nem megváltani akarta a világot, hanem csak a meglévőt akarta dúsabbá, emelkedettebbé és otthonosabbá tenni.

Bizonyára igazuk volt a megrendült búcsúztatóknak, de engedjék meg nekem, hogy egy néhány mondatos, csöndes utószót fűzzek szavaikhoz: abszurditásokkal zsúfolt korunkban egy-egy alkotó néha épp azzal hökkent meg bennünket, hogy nem a hódítást vállalja, hanem a megőrzést. Azt üzeni mindnyájunknak, hogy züllesztő korokban a legnagyobb bűn felületesnek lenni.

Mi ez, ha nem a megváltás egyik formája?

Hogy ez az életelv és életigazság mennyire nemcsak a körülmények által meghatározott kényszermegoldás volt számára, hanem tudatos filozófia és pedagógia is, leghitelesebben Farkas Ferenc tanítványai igazolják. Már csak azért is, mert a művei közé – eszményi értelemben – az ő nevük is odatartozik. Oda első renden Ligeti Györgyé, Kurtág Györgyé, Vass Lajosé, Durkó Zsolté, Petrovics Emilé, Szokolay Sándoré, Kocsár Miklósé, Bozay Attiláé. Mindegyik név: külön világ, külön válasz a létre, külön gazdagítása nemzeti és egyetemes kultúránknak.

Ezt a tényt, ezt a megkoronázható igazságot ez az időnek ellenálló márványtömb is hirdetni fogja: a láthatatlant a láthatóval testesítve meg.

Az eredetiség természete

Két esztendővel ezelőtt Németh László születésének századik évfordulóját ünnepeltük meg országosan, tavaly pedig az 1902-ben született Illyés Gyuláét.

Ha ez a két évforduló csupán a naptári idő természetes eseménye lett volna, jó lelkiismerettel mondhatnánk, hogy becsületes örökösökként emlékeztünk meg a nemzet két nagy írójáról, ahogyan ez kiművelt, rangos nemzetek szokásrendjében nemcsak illendő, hanem kötelező is.

De valljuk be gyorsan, hogy egyik évforduló se csak a naptári idő eseménye volt, sokkal inkább a lelkiismeret-furdalásunké. Ugyanis mindkét író körül már régóta méltatlan és fölháborító volt a csönd, a hallgatás, halhatatlanságukat látványosan fölverte a gaz, és mi, hanyagok vagy erőtlenek voltunk ahhoz, hogy megtisztítsuk körülöttük a terepet.

Ha nem lép elénk az Idő, a Herkules erejű Századik Év, talán még ma is bénák vagyunk.

De elénk lépett, és megrázott minket: „térjetek magatokhoz, és figyeljetek a tieitekre!”

Amit eddig mondtam, hasonlatnak szántam. Példabeszédnek egy újabb, száz éve született alkotó emberünk megünnepléséhez: Szervátiusz Jenőéhez.

Nagyjából vele is az történt, ami Németh Lászlóval és Illyés Gyulával. El kell ismernünk, hogy volt olyan két évtizednyi időszak, amikor megnyomorító évtizedek után Szervátiusz Jenő is kitörhetett a rákényszerített politikai, kisebbségi és művészeti illegalitásból. S ez az időszak elég volt ahhoz, hogy végre megmutathassa magát, megmutathassa szobrait, a fia, Szervátiusz Tibor világával együtt. Erdélyben, természetesen, addig is ismerték őket, de művészetük ott csak véka alá rejtett gyertyaként világíthatott. Az anyaország ocsúdása, döbbenete, rácsodálkozása, sőt akarata kellett hozzá, hogy a lefojtottság csöndjében épülő két életmű megelevenedjen, és rangjához méltó helyet kaphasson a magyar művészet világában.

Emlékszem, kezdetben sok hazai képzőművész ferde szemmel figyelte mindkét Szervátiusz sikerét, térhódítását. Népszerűségüket mindenféle nemzeti mítosszal s Erdély föltámadó történelmi romantikájával magyarázták.

Mítosz és romantika? Bárcsak ezek emelték volna őket! A romantikusnak és magyarkodásnak gondolt képzetek mögött nem bearanyozott történetek izzottak, hanem a trianoni és a párizsi béke utáni Erdély valóságosnál is valóságosabb tragédiája. A magyartalanítás magabiztos eszméje.

Az Apa és a Fiú testében hordozta ezt a tragédiát. A tartásában, a mozgásában, az öltözetében. És abban is, ahogyan fölnéztek a Hargitára, a Kelemen-havasokra, a Nagyhagymásra; ahogyan megnéztek egy szekéren ülő csíki embert, egy temetőt, egy földre döntött daliás fát. Életem egyik legsűrűbb időszakában sokat voltam együtt velük. Együtt a házukban, munkájuk közben, hegymászás közben, meghányva-vetve súlyos gondjaikat, de bármilyen élethelyzetbe sodródtunk is bele, viselkedésükből újra és újra azt a tanulságot szűrhettem le, hogy a művészi tehetség legközelebbi viszonyban mégiscsak az erkölccsel van. Követ faragni erkölcstelenül – maga a bukás.

Azt hiszem, négy évtized után ma már dadogás nélkül vallhatom be, hogy azokban az időkben nemcsak mi, magyarországiak segítettünk a két Szervátiusznak, de konokságukkal és emberi tartásukkal ők is nekünk.

Sajnos, a hatvanas-hetvenes évek megtermékenyítő légköre a kilencvenes évekre egyszerűen szétfoszlott. Jól példázza ezt Szervátiusz Jenő sorsa is. A szerény Mester 1983-ban halt meg, s halála óta alig hallani róla valamit. Mintha csak vendég lett volna közöttünk. Balladás, furcsa vendég. Tagadhatatlan, hogy balladásnak balladás volt, a különösek között is különös, de nem vendég! Mint ahogy a Prágában látható Szent György lovas szobrát megalkotó Kolozsvári testvérek sem voltak azok.

Azt gondolom: ennek az évfordulós emlékkiállításnak egyik fő célja épp az, hogy az erdélyi Szervátiusz Jenő végre ugyanolyan otthonos legyen a magyar szobrászat világában, mint Tamási Áron az irodaloméban.

 

*

 

Jean Paul Sartre Tintorettóról szóló könyvében azt írja: Michelangelo lecsúszásnak érezte, hogy a pápának kell dolgoznia. S föltehetően azért érezte ezt, mert ő egyenesen az Istennek szeretett volna dolgozni. Ne tekintse senki szentségtörésnek a hivatkozást, de meggyőződésem, hogy a százszorta mostohább körülmények között élő Szervátiusz Jenőben is hasonló becsvágy munkálhatott: dolgozni ő is a Fennvalónak és saját népének akart.

Erről tanúskodik kezdeti, keresgélő ösztönössége és későbbi tudatossága. Erdélyben, mint tudjuk, volt irodalom, tudomány, teológiai műveltség, színház, festészet, zene, de az előbb megemlített Kolozsvári testvérek korszakos jelentőségű művészete óta szobrászat nem volt. Legföljebb csak templomi szobrokat vagy épületdíszeket faragó mesterek voltak. Éppoly személytelenek, mint a kő, mint a megmunkált fa. Kellett valaki, aki a mesterséghez a maga belső világának, egyedi életének a szakralitását hozzáadja: hitét, szenvedéseit, kijátszottságát, ellenállását. Egyszóval: a maga költészetét.

A költészetet nem szakmai elfogultságból emlegetem, hanem a valóság mélyebb megértése miatt, mivelhogy Szervátiusz Jenő minden szobra mögött éppoly történetekkel hitelesíthető élmények parázslanak, mint Petőfi versei mögött. Talán nem véletlen, hogy szobrász létére Szervátiusz Jenő a harmincas években és persze később is, úgy járta Erdélyt, mint ahogy annak idején Petőfi járta az országot. Tudta, hogy Erdély összetéveszthetetlen szelleme, lelkülete nélkül nem születhetik meg Erdély szobrászata. Meg kellett ismernie az Emré bákat, a Kokojzaevő családot, a Bivalyosokat, a hegyi patakokban mosó, sulykoló lányokat, hallgatni énekeiket, elképzelni a balladák szereplőit, akik épp a halál szakadéka felé indulnak el.

Akadtak és sajnos még ma is akadnak fölkent, de ferdeszemű műkritikusok, akik Szervátiusz Jenőt épp a balladás és úgynevezett „népies” tulajdonságai miatt Bartók és Kodály művészetének az illusztrátoraként próbálják meg értelmezni. Mondjuk ki nyersen: az esztétikai provincializmus bélyegét szeretnék a homlokára sütni.

Ideje szembefordulnunk a „napnyugati bölcsek” hazátlan okoskodásával. Már csak azért is, mert a fölényes és hanyag minősítések nem csupán az életrajzi, hanem a művelődéstörténeti tényekkel is hadilábon állnak. Az őstehetségnek számító ifjú szobrászt a húszas évek Párizsában sokféle hatás éri. Az asszír, a sumér, az egyiptomi, a görög művészet mellett a modern művészetek legújabb izmusaira csodálkozhat rá: a futurizmusra, a kubizmusra, az expresszionizmusra, a szürrealizmusra, s ezeken belül olyan alkotókra, mint Modigliani, Picasso, Brâncuşi, Kandinszkij, a szobrász Archipenko, Barlach és mások. A bartóki modell ekkor még csak eszményi értelemben létezett, jóval később találta meg a maga karakteres formáját és sugalmazó erejét. De létezett valami más, ami hasonlított rá, s mint valami frissítő Golf-áramlat élénkítette meg Európa szellemi életét. Ez pedig az őskultúrákra, az ősművészetekre és velük párhuzamosan a népi kultúrákra való rácsodálkozás volt. Elég, ha csak néhány szimbolikus nevet említek: az orosz Jeszenyin, a spanyol García Lorca és a mi Sinka Istvánunkét, aki Csokonai, Petőfi, Arany realista és irodalmi népiessége után olyan soha nem hallott népiséget szólaltatott meg, amely ha a teljesítményben nem is, de mélységben és eredetiségben méltó társa a bartóki és a kodályi hangnak.

Meggyőződésem, hogy Szervátiusz Jenőt ugyanaz a hang szólította meg, mint Sinka Istvánt. Sőt ugyanaz, mely valamikor Körösi Csoma Sándort. Ha nem így lett volna, talán épít magának egy műtermet, ahol a klasszikus vagy a modern Európa ízlése szerint szobrászkodik élete végéig. De az ő műterme: Erdély lett, a helyszíneivel és a sorsával együtt.

Ez, a századik születési évhez kapcsolódó emlékkiállítás eléggé töredékes, de így is méltóan képviseli Szervátiusz Jenő munkásságát. A fölidézhető élmények és képzetek világából azonban nagyon hiányzik valami: a másik Szervátiusz világa. Szervátiusz Tiboré. A hiányt egyetlen példával tudom érzékeltetni. A két Bolyaiéval. Az Apát és a Fiút, különbözőségük ellenére is csak hideg elmével, illetve agyafúrtsággal lehetne elválasztani egymástól. Ugyanezt gondolom a két Szervátiuszról is.

De miért is kellene őket elválasztanunk? Paul Éluard, a neves francia szürrealista költő egy különös aforizmát fogalmaz meg lírai tapasztalatai alapján. Azt állítja, hogy a költő az, aki inkább ihletet ad, mintsem az, aki ihletett. Szervátiusz Jenő egész életének és művészpályájának nemcsak a szobrok a részei, de szerves része az imént emlegetett ihlető erő is.

Ennél a mondatnál azonban meg kell állnunk egy pillanatra, s véglegesen tisztáznunk valamit. Ha úgy tetszik, filozófiailag. Mégpedig azt, hogy egy fiú sok mindent örökölhet az apjától: hajlamot, érdeklődést, ilyen-olyan képességet, de eredetiséget soha. Mivelhogy az eredetiség nem a szakma, hanem a lét fejleménye. Szervátiusz Tibor Kolozsvári Krisztusa, hegesztett apokaliptikus Dózsa-szobra, andezitbe faragott Ady-feje bizonyára nem született volna meg az apa, Szervátiusz Jenő megtermékenyítő világa nélkül, de a megnevezett szobrok nem az átöröklés eredményei. Miként a bibliai Újszövetség sem egyszerű folytatása az Ószövetségnek.

Természetes, hogy a száz éve született Szervátiusz Jenő emlékkiállításán csakis az ő szobrait látjuk, de azt gondolom, épp ennyire természetes, hogy a sors különlegességét figyelembe véve, az apa szobrai mögött, egy bensőséges látomás keretében Szervátiusz Tibor műveire is rátekinthetünk.

Megleltem igazibb hazámat

„…Megtörtént velem a csoda: amitől az első rádöbbenés után halnom kellett volna, attól újultam és erősödtem. Szavak, mondatok sebeztek meg, amiket szerelmesen hallgattam végig. Dalokat napokon, éjszakákon át, ismeretleneket, de a hiányuknak ott kellett élnie bennem, mert első hallásra belém fészkelték magukat. Mintha gyerekkoromat kaptam volna vissza felnőtt fejjel egy földi Isten akaratából; igazibb hazámat a sorstól, hiszen a küszöbök, melyeken átléptem, a köszönések, melyekkel megtiszteltek, ismerősök voltak. Ismerős volt a kenyér íze, a pálinka íze, a húslevesé. A dévajkodások fölött rokon szemvillanások jelezték: rúgjon meg bennünket az Isten lova, és bolondozzunk csak, mert ha nem bolondozunk, megbolondulunk. A sarat fakasztó mezőségi faluk azzal fogadtak, amit Zámoly réges-rég megtagadott tőlem. S mint aki a töredékesen tanult anyanyelvét a szüleinél is ízesebben beszélő rokonaitól újratanulja, mohón tanultam én is mindent: igéket, sóhajtásokat, gyöngynek fölfűzhető káromkodást, melyben a keresztyénség előtti hit villogott inkább, mint az elvetemültség; köszöntőket, csujjogatókat, népdalokat. Nosztalgia – hallottam megszólalni magamban a sanda hangot. Romantika – hallottam az előbbi megerősítését a hátam mögül. De hiába pitypalattyolt fölöttem, mögöttem nagy magasságban bármily fölény, képtelen voltam hátat fordítani ennek a romantikának. Talán még akkor is képtelen lettem volna, ha csupán egy épebben maradt paraszti világ kultúrájától szédülök meg, de réginek mondható nyelvet és népdalt én úgy tanultam Gyergyóban, Kalotaszegen, Gyimesben, hogy közben nagyon is mai, nagyon is jelenkori idők vallatólámpája világított az arcomba. Úgy tanultam, hogy ami panaszként és megformálhatatlan keserűségként ott hánykolódott az éneklők idegeiben, azt a dalok minden tilalmon átlendülve kibeszélték. Ártatlan határsértőkké váltak, mert egy összezsugorított, ketreces létben a határtalanságot vállalták: a teljes emberi kitárulkozást.”

 

– Tenger és diólevél című esszédből emeltem ki vallomásodat. Költészetet avagy emberséget tanultál „újra”, a még tisztán fennmaradó parasztságtól? Szétválasztható-e egyáltalán egymástól a kettő?

– Engedd meg, Laura, hogy először ne ezekre a kérdéseidre válaszoljak. Nem azért kérlek erre, mert a következő egy-két órában szabálytalan beszélgetőtársad akarok lenni, ide-oda cikázó, posztmodern lángész, hanem olyan múltra nyitottad rá hirtelen az ajtót, amely engem mindig fölkavar. Ráadásul ezt az idő vaspántjaival megvasalt tölgyfa ajtót már nagyon régen nem nyitotta rám senki. Legalább huszonöt éve. Ha nem sütne olyan szépen a novemberi nap, talán még el is érzékenyülnék.

– Napsütésben tilos?

– Fényűzés volna. Ellágyulás helyett inkább össze kell szednem magamat. Torokköszörülésül Illyést fogom idézni. Egy korai vallomását. 1938-ban, háta mögött hét, forradalmian új verskötettel, néhány országos megrendülést kiváltó szociográfiájával, köztük egy olyan könyvvel, mint amilyen a Puszták népe, megpróbálja összefoglalni, hogy mi volt a falukutató fiatal népi írók szerepe addig. Ezt mondja: „Érdemünk a mesebeli gyermeké volt, aki a királyra rámondta, hogy meztelen. Azzal a különbséggel, hogy mi a népre mondtuk ezt…” Nem szeretnék túlozni, de a népi kultúra, a népművészet legújabb kori föltámasztásával hasonlót cselekedtünk mi is.

Ez így közönséges dicsekvésnek is hangozhat, de ha föltárjuk a kijelentés politikai, történelmi, művelődéstörténeti és lélektani hátterét, kiderül, hogy szó sincs efféléről.

Az én nemzedékemnek három meghatározó élménye volt kamaszkorunk és felnőtté válásunk meghatározó éveiben. Az első a háború és a megszállás; a második az új világ megteremtésébe vetett hit és a csalódás; a harmadik az 1956-os forradalom megigazulást jelentő élménye…

– …és ami utána jött.

– Igen, november negyedike, a Kádár-rendszer haynaui korszaka, kivégzések, börtön, becementezett szájak, aztán a félelem légkörében az igazi gerinctörés: a téeszesítés, talán pontosabb, ha kolhozosítást mondok. 1956 után három évvel! Ma még jobban beleborzongok, mint akkor! A több száz éves paraszti társadalmat Kádárék éppúgy robbantották föl, ahogy a Nemzeti Színház épületét. Mit számított az, hogy a szovjet mezőgazdaság belerokkant a kolhozosításba? Mi hűséges követői vagyunk a szovjeteknek. A korszerűsödést a magyar paraszti társadalom se kerülhette volna el, de megújulni csakis a maga belső törvényei szerint újulhatott volna meg. Idegen példát követve éppen hogy magától idegenedett el. Soha ennyire, mint ennek a kényszerítésnek a következtében.

– A szüleid is parasztok voltak, tehát te nemcsak tanú voltál, de a bőrödön éreztél mindent.

– Ekkor kezdtem el újra járni az országot. Ekkor írtam a Tudósítás a toronyból című könyvemet és az Iszapesőt. Nem hallgathatom el, hogy űzöttségemben is megpróbáltam hinni valamiféle csodában. Olyasmiben, hogy mi, magyarok, hátha megtaláljuk a szövetkezetesítés legjobb formáját, mint ahogy megtalálták például a dánok. De rövidesen egyre világosabban kezdtem látni, hogy a mesterségesen megteremtett közösségek – közösségellenesek. A faluk látványosan hulltak szét. Veszítették el arcukat, egyéniségüket, s ezzel együtt a hagyományt is. Megrendülésem és kétségbeesésem nemcsak szociografikus írásaimba zúdult bele, de belekerült azokba a filmekbe, amelyeket közös élményeink alapján, Kósa Ferenccel és Sára Sándorral készítettünk.

– A Tízezer napról és a Földobott kőről beszélsz, ugye?

– Igen. De ha már a filmekig jutottunk, meg kell említenem, hogy éppen a filmezés révén történt meg velem életem talán legnagyobb fordulata. Dózsáról írtunk egy forgatókönyvet Kósával. S a könyvből készült filmet félig kényszerből és félig szerencséből magyar–szlovák és román együttműködéssel forgattuk le.

A forgatás elő- és utótörténete minden erőltetés nélkül szépen beleillene egy kalandregénybe, de erről most nem beszélek. Legfontosabb mozzanatát azonban nem hagyhatom ki. A románok akkor, a hatvanas évek végén mindent elkövettek, hogy a film ne igazi magyar film legyen, még azt is megengedték, hogy a film nagy részét Erdélyben forgathassuk. Magyar film forgatása Erdélyben? Ráadásul erdélyi magyar színészekkel is? Még a gondolata is hajmeresztő volt. Az ember egyszerre ismerkedett meg az erdélyi magyarok könnyeivel és a ránk állított szekustisztek belső küzdelmeivel. Öngyújtó nagyságú magnetofonokkal hallgatták le ebédközben beszélgetéseinket is. Mindegy, de a helyszínkeresés ürügyével Kósával és Sárával bejártuk egész Erdélyt. Vajdahunyad várától Fogaras váráig, Kalotaszeg faluitól a Békás-szorosig, Gyulafehérvártól Segesvárig, a Gyimesekig, az Egyeskő fennsíkjáig, Madéfalvától Székig, Pusztakamarásig és tovább. Sőt egy szekustiszt segítségével még Moldvába is kiszöktünk, Szervátiusz Tibor román rendszámú autóján.

Az emlékezetrevízió első nagy rohama volt ez. Egy elfüggönyzött világ leleplezése. Minden székely faluban, minden esztena előtti farönkön ülve a múlt idők fájdalma és őrülete szakadt rám. A trianoni döntés eddig elvont fogalom volt számomra, de ettől kezdve megelevenedett. Megelevenedett? A valóság világából átsiklott gyorsan az abszurditások világába.

S már csak ez hiányzott nekem! Nem volt elég a háború, a Rákosi-rendszer, az ’56-os forradalom élménye s mindaz, ami még utána jött, az Ítélet című filmünk révén föltárult előttem a határon túli magyarok elesettsége, nyomora, daca. Ahogy említettem, jártunk Gyulafehérváron is, a püspökségen, s én csak ott tudtam meg, egy kezembe csúsztatott cédula két ceruzavonásából, hogy a Nagy Fogoly, Márton Áron püspök úr itt lélegzik a közelünkben, itt él házi őrizetben. Gondoljunk rá!

– Mikor történt ez?

– 1968-ban.

– Hogyan bírtátok lélekkel?

– Ment minden befelé. Telítődtem igazságtalanságokkal és borzalmakkal. Töményen. A szerencsém az volt – a szerencsétlenségek közben –, hogy egy-két év alatt minden rendű és rangú emberrel beszélhettem Erdélyben. Püspökökkel és hegyi pásztorokkal, írókkal, színészekkel, bányászokkal, tanárokkal, néprajzosokkal, hímző- és siratóasszonyokkal, lakodalmakban és táncmulatságokban zenélő cigányokkal.

És amikor a hetvenes évek elején már jobban lehetett utazni, elárvult erdélyi ismerőseim egymásnak adták a kilincset előbb az Apostol utcában, majd a Keleti Károlyban. Általában persze pénz nélkül érkeztek, honnan is lett volna pénzük, de hoztak magukkal eladni való varrottasokat, törülközőket, hímzett ingvállakat, tarisznyákat, kozsokot, bujkát, csergét, bokályt, kalotaszegi viseletet, gyöngyöket. S ezeket mindet el kellett adni barátoknak és ismerősöknek.

Ha a hatvanas évek végétől, mondjuk, a hetvenes évek végéig elkészítenénk egy leltárt: hány párnahajat, mezőségi tányért és paraszttörülközőt adtam el, bizonyára magam is elhűlnék. Be kell vallanom: a közreműködésem óriási hasznot hozott. Szinte minden törülköző, bokály eladása után megismertem egy-egy felejthetetlen élettörténetet, egy-egy mondatot, új szót, fogalmat, népdalt, balladát, igazságot, sóhajt, amely szemem láttára hajlott szét az egeken.

Azt hiszem, ez az a domb, ez az a magaslat, ahol megállhatunk, s ahonnét már jól láthatóan szemügyre vehetjük, hogy mi is történt velünk a huszadik század hatvanas-hetvenes éveiben. Sokan még ma is azt hiszik, hogy a népi kultúra reneszánsza: divatjelenség volt. Ugyanolyan, mint a hosszú haj, a miniszoknya vagy újabban a férfifülekben csillogó karikák. Kár volna tagadnunk, hogy a felszínen érintkezett a divat szélfutamaival is, de a mélyben egészen más dolgokhoz kapcsolódott. Legalábbis bennem. Aki – talán nem tekinted kérkedésnek, fontoskodásnak – egyik meghatározó résztvevője voltam az egész mozgalomnak, Muharay Elemérrel, Vargyas Lajossal, Martin Györggyel, Tímár Sándorral, Novák Ferenccel, Vásárhelyi Lászlóval, a felvidéki Ág Tiborral, Kósa Lászlóval, a Pesovár testvérekkel, Vitányi Ivánnal, a fiatalabbak közül Zelnik Józseffel, aztán Sebőékkel, Halmossal, a Muzsikás együttessel s veletek, énekesekkel. A körhöz természetesen olyanok is odatartoztak, mint Nagy László, Makovecz Imre, Fodor András, Tornai József, Csete György. Sőt azok a népművelők is, akik nagy odaadással a Kecskeméti Népzenei Találkozókat rendezték és a többi ehhez hasonló, hagyományt ápoló sereglést.

Nagyon izgalmas tanúvallomás-gyűjtemény volna, ha húsz-huszonöt évvel ezelőtt az események alakítói, főszereplői sorra elmondanák, miért is vettek részt ebben a korszakos mozgalomban, amelyből természetes hajtásként nőtt ki a táncházmozgalom. Ma jóval gazdagabb tudattal, sőt öntudattal élhetnénk e hazában. Sajnos, ez az érzelmi és történelmi vallomás elmaradt. Pedig manapság nem elég csak csinálni valamit, legalább olyan odaadással és magyarázattal értelmezni is kell, hogy mit csinálunk. A lényegre én is inkább csak utaltam, utalgattam az olyan tanulmányaimban, mint amilyen a Tenger és diólevél volt, vagy a Szántottam gyöpöt.

– Most azonban, ha késve is, de itt az alkalom, hogy legalább Te, elmondd a magadét… És most már kezdem azt is érteni, miért nem a kérdésemre válaszoltál először.

– Köszönöm. Persze, ne hidd, hogy könnyű lesz. Kezdem a leglényegesebb dologgal: az ’56-os forradalommal. Mi derült ki a tizenhárom nap alatt? Az, hogy a század egyik legfontosabb eseménye, amit nem én állítok, hanem Albert Camus, egyszerre volt társadalmi forradalom és függetlenségi harc. Egyszerre jelezte, hogy a szocializmusnak a szovjet alkatú kommunizmusnak előbb-utóbb vége lesz, és azt is, hogy a történelemben kialakult nemzeteket nem lehet félretaposott rabszolgabakancsban járatni. A hatvanas évek vége felé, a prágai tavasz élénkítő fuvallatait érzékelve, egyre többen bizonyosak voltunk abban, hogy a század legégetőbb és megoldásra váró kérdései a nemzeti kérdések lesznek. A nemzeti és a nemzetiségi kérdések. Igen ám, de ezekről nyíltan lehetetlen volt beszélni. A hatalom már a fogalmaktól fölborzolódott. Rögtön az ’56-os dolgok jutottak eszébe. Meg kellett tanulnunk szimbolikusan fogalmaznunk, sőt szimbolikusan cselekednünk. És a legtisztább szimbólumokat a népi kultúra világán belül találtuk meg. Azt például, hogy egy nemzet tagjai vagyunk mindnyájan: erdélyi magyarok, felvidékiek, hazaiak, délvidékiek, kárpátaljaiak, botrányos provokáció lett volna hangoztatni, belerendült volna a béketábor, de ha a Kecskeméti Népzenei Találkozón egymás mellett hangzott el, mondjuk, egy kalotaszegi népdal egy Zobor vidékivel vagy egy szatmárival, az összetartozás minden magyarázat nélkül is nyilvánvaló volt. A népdal nem vált politikai áruvá, de az öröm, a felszabadult öröm, hogy együtt énekelhetünk – már igen. És az egymástól elszakított részek szinte tüntetően keresték egymást. Nemzetegyesítés? Valljuk be, ilyesmivel kezdődött. Először csak egy kis patakocska indult el valamelyik forrásból, aztán újabb forrásból egy másik, egy még újabból egy harmadik és így tovább.

– A tanulmányaidból persze más is kiderül. Valami olyasmi, ami messze túlmutat a népdalokon, a politikai helyzeten, az érzelmi ellenállás leegyszerűsített formáin. A leghatározottabban azt állítod, hogy nagy hatása csakis az olyan eszmének lehet, amelynek eljött az ideje. Akarás és nyögés még a szent ügyeknek se segít. Jól idézlek?

– Az ég is elsötétedne, ha te is félreértenél. Épp elegen vannak ebben az országban, akik elemi gyűlöletből vagy jó haszonért örömmel félremagyaráznak. Nézzük csak, mit is jelent az általam emlegetett eszme, amelynek eljön az ideje? Egy percre visszakanyarodom a beszélgetésünk elejére. Az ’56 utáni időkre, pontosabban a paraszti társadalom meggondolatlan szétverésének idejére. A szétverésben természetesen nemcsak a politikának volt nagy szerepe, hanem a civilizációnak is. Hat szép ökörről valamikor még lehetett énekelni, de hat szép traktorról vagy a legújabb tárcsázógépekről már nem. A paraszti kultúrát teremtő közösségek léthelyzete véglegesen megváltozott. A haldoklás szakaszába lépett. Egy-két évtized, és már nemcsak az utolsó nótafák dőlnek ki szemünk láttára, hanem maguk a hagyományőrző közösségek is. Nem egy cserfa, hanem egy egész erdő. Mikor tudatosult bennem ez a veszély, szabályosan megrémültem: minden odalesz? Vagy minden bekerül a múzeumokba? A dalok, a táncok, az öröm és a szenvedés évszázadai üveg alá? A bánatot őrlő malom is? A sármelléki magas torony, amelybe egy fiatal legény ostora beleakadt? Ez lehetetlen! De ha ez lehetetlen, akkor mi lehetséges? A választ az Idő adta meg. Ha a hagyományt eddig elsősorban a parasztság őrizte, és most kényszerűségből le kell mondania róla, a magyar értelmiségiek kutyakötelessége, hogy ezt a föladatot magukra vállalják. Ugyanúgy, ahogy az irodalom szellemi és érzelmi hagyományait is vállalták Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig.

Ha emlékszel, ezt a „napiparancsot” ismételgettem éveken át rögeszmeszerűen. Ha nem veszett el a görög dráma, ha nem vesztek el a gyönyörű gregorián énekek, a mi népdalainknak, táncainknak, hangszeres népzenénknek és balladáinknak se szabad elveszniük. Közben persze jól tudtam azt is, hogy az értelmiség nem irgalmas szamaritánus, aki az út szélén heverő, kivérzett kultúra fölé hajol. Az értelmiség csak olyan ügynek lehet a védelmezője, amelyben alkotóként is részt vehet.

Ez az alkotói részvétel ebben az esetben történelmi föladatként jelentkezett. Nézzük a dolgot közelebbről. A népi kultúránk megismerése a tizennyolcadik század végétől részletekben történt. Először csak a népdalok szövegeire figyeltek oda, elsősorban persze a költők. Virág Benedek, Csokonai, Dajka. A tizenkilencedik században Erdélyi Jánost is csak a szövegek érdekelték. A huszadik század fordulóján Bartók és Kodály már a zenével együtt gyűjtötte a népdalokat. De a szervességből hiányzott még a harmadik elem: a tánc. Hogy mennyire, azt igazán a táncházmozgalom mutatta meg, illetve bizonyította be a legtermészetesebb módon, még akkor is, ha Molnár Istvánék már a negyvenes években komoly táncgyűjtést rendeztek az elszakított területeken.

És a korona még mindig hátravolt. A korona: a stílus. Gondoljuk csak végig: mi őriz, mi véd, mi balzsamoz, idegen szóval: mi konzervál legtisztábban egy-egy maradandó értéket? A stílus! A gótika nem gótika, a barokk nem barokk, ha elmaszatolják, ha eltorzítják a jegyeit.

Érvényes ez a népi kultúránkra is. A táncok, az énekek eredetiségét őrizve őrizhetjük meg lényegüket leginkább. Emlékszem, volt olyan idő, amikor hegedű és zongora szavára táncolt egyik-másik néptáncegyüttes. A táncházmozgalom előszedte a régi, eredeti hangszereket is, hogy a stíluson ne essen csorba. Így került elő a tekerőlant, a töröksíp, a duda, a köcsögduda, a doromb, a sokféle furulya satöbbi, satöbbi. Ma már nem vitás, hogy az eredetiség révén nemcsak a dalokhoz, a táncokhoz kerültünk közelebb, hanem magunkhoz is. Az eredetiség ugyanis mindent megelőz. Minden tudást és minden sejtést is. Az eredetiség: rendező elv, belül a lélekben és az ösztönökben.

Talán ez után a hosszúra sikeredett monológ után, még jobban érted, miért nem válaszoltam az első kérdésedre.

– Nagyon is értem. Igazad volt. Ezzel a háttérrel egészen más értelmet kaphat az, amit mi a népi kultúra reneszánszának neveztünk. Kár, hogy manapság nemigen olvashat az ember olyan magyarázatokat, értelmezéseket, amelyek leginkább abban segítenének bennünket, hogy a múltban ne csak a múltat értsük meg, hanem ahogy T. S. Eliotra hivatkozva, Te mondod: a múlt aktualitását.

– A válasz nélkül maradt kérdésedre pedig most válaszolok. Hogy mit tanultam én a paraszttársadalom kultúrájától? Költészetet vagy emberséget? A világhoz, egyáltalán a valósághoz való viszonyom természetességét. Például olyasmit, hogy a jégveréssel szemben senki se lehet pökhendi; vagy azt, hogy szenvedést látva senki se lehet nyegle vagy kárörvendő. Másképp fogalmazva: tartást tanultam és stílust. Sajnos, a háború és a kommunizmusnak elkeresztelt baromság teljesen szétzüllesztette a gyerekkoromban megismert paraszti világ értékeit. De itt mondom el, hogy nagy ajándékot kaptam a sorstól, amikor már felnőtt fejjel megismerhettem az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai magyar faluk életét. Ezek a faluk sokkal épebben őrizték azt, amit én elveszítettem. Széken, Mérán, Bátorkeszin, Péterfalván, Magyarpalatkán, Kibéden egy-egy lakodalomban vagy egy Márton-napi összejövetelen ugyanaz folytatódott, ami az én szülőfalumban 1944 telén örökre elmúlt.

– Mondd, az is megtörténhetett volna veled, hogy annyira megörülsz gyerekkorod föltámadásának, a tömegesen rád zúduló népdaloknak, szokásoknak, történeteknek, hogy egyszerűen a foglyuk is leszel?

– Ez se lett volna nagy csoda, de sokan gondoskodtak arról, hogy ez ne történjék meg. Emlékezz csak arra, hány nagyképű újságíró, urbánus és maoista messiás jelent meg akkortájt a színen és támadt ránk, mondván, hogy mit akarunk a gatyakultúrával elérni a modern időkben… nos, ezek a nagyokosok arra kényszerítettek engem, hogy népi kultúránkat, elsősorban persze a népköltészetet próbáljam elhelyezni az európai kultúrában. Az elhíresült népi szürrealizmus kifejezés jól érzékeltette azt, hogy még nyelvileg is milyen mély kapcsolatok kötik össze az ősköltészet, a népköltészet és a modern költészet természetét, mondhatnám azt is, hogy az esztétikáját.

– Ezekben az írásaidban emlegeted Lorcát is. Az ő népiségét és modernségét együtt, sőt azt a sejtelmes, titkos, költői erőt, amelyet a spanyolok duendének hívnak, s amelyet mindenki érezhet, de egyetlen filozófus se tud megmagyarázni. Lorca nemcsak költőkkel kapcsolatosan emlegeti a duendét, hanem énekesekről szólva is. Ezt írja: „a dalos, amikor énekel, ünnepélyes szertartást végez, esszenciává párolja a régi, szunnyadó ízeket, hangjába burkolja, és a szélbe szórja őket… A dalt mély vallásos révületben tolmácsolja. Őket használja föl a fajta, hogy fájdalmát és igaz történetét elmondhassa. Csupán médiumok, egy nép lírájának kifejezői.” A duende – tanítható? Tanulható? Ezt az énekes kérdi Tőled.

– Erre nem tudok válaszolni. Lorca azt állítja, hogy duendéjük csak nekik, spanyoloknak van, és a mexikóiaknak. És a duende náluk is csak akkor jelenik meg a színen, ha lehetőséget lát a halálra. Nekünk magyaroknak is van valamink, ami hasonlíthat a duendére, noha nem azonos vele. Leginkább balladáink sötét, földúlt hangjában ismerhetünk rá erre a hangra:

 

Lassan járj, lassan járj, én jegybéli mátkám, már aranykoszorúm félig vérben úszik…

 

Persze énekeseket is hallottam eleget, akik ezen a bizonyos titokzatos hangon tudtak megszólalni. Természetesen, ezek többnyire mind parasztok voltak. Egy olyan világ emberei, ahova szerencsénkre annak idején Bartóknak és Kodálynak is sikerült bejutnia.

– Megköszönve a beszélgetést, a Tenger és diólevélből idézem biztató soraidat, majd Bartók Béla gyűjtéséből egyik kedves népdalodat „éneklem el”, Maros-Torda mentéről…

 

„A megállíthatatlan folyamat sodrában állva, miért is gondolom azt, hogy a népművészetből valami elevenen mégis fönnmaradhat? Azért, mert azt szeretném, hogy fönnmaradjon? Azért, mert makacs ábrándhajszoló vagyok ebben is, mint annyi másban? Vagy, mert valóban látok rá valamiféle történelmi esélyt?

A kérdésre nincs egyértelmű válaszom, mert nem is lehet. Legszívesebben azt mondanám: hiszek a fönnmaradásban, mert hinni akarok benne. Ábrándkergető is vagyok, mert csak a világ ábrándkergető szerelmeseiben hiszek odaadóan. S a tetejében még történelmi esélyt is látok benne.”

 

Nem arról hajnallik, amerről hajnallott, Nem arról hajnallik, amerről hajnallott, Magam sorsa felől szomorú hírt hallok, Magam sorsa felől szomorú hírt hallok. Árad napról napra bánatja szívemnek, Árad napról napra bánatja szívemnek. Már végire jártam szabad életemnek, Már végire jártam szabad életemnek.