Szent István ünnepe Délvidéken

Amikor jó két hónappal ezelőtt Kasza József elnök úr arra kért telefonon, hogy ennek a nagyszabású, augusztus 20-ai ünnepségnek én legyek egyik hangot megadó szónoka, belső tusakodással ugyan, de fölkérését elfogadtam. Gondot egyedül az okozott, hogy ezekben a csapzott, csetepatés, vallásháborúkat idéző időkben, melyik kisisten képviseletében állhatok Önök elé? Mögöttem nincs párt, nincs kormány, megnevezhető érdekképviselet. Tízesztendős közéleti szerepvállalásomról is lemondva, legföljebb a magyar irodalom szelleme nevében beszélhetek, amely legizzóbb pillanataiban mindig azonos volt a nemzet szellemével.

Lírai vallomásomat hadd kezdjem hát a legszemélyesebb élményeimmel. Én úgy születtem bele a Szent István-i világba, a Szent István-i mitológia kellős közepébe, mint aki akaratán kívül a tolnai dombok közé vagy a palicsi tó szomszédságába születik. Szülőfalum: Zámoly tizenhárom kilométerre fekszik csak Székesfehérvártól, a szent király városától. Már az ő idejében élő falu volt, hiszen ebben a faluban fogták el és vakították meg második királyunkat, István király unokaöccsét, Orseolo Pétert, akit, Imre fia halála után maga a király nevezett ki utódjának. Egy ártatlan legenda szerint még a falum neve is ezzel a történelmi eseménnyel függ össze. Péter az ellene föllázadó pogány magyarok elől III. Henrik német császárhoz rohan segítségért. A császár meg is segíti őt, újra visszasegíti a trónra, amiért Péter köszönetül hűbérországul ajánlja föl neki Magyarországot. A legenda szerint a Fehérvárra igyekvő Pétert falum határában egy pogány, vadmagyar ellenfele ezzel a kiáltással fenyegeti meg: „Számolj, Péter, gonosz tetteidért!”

Gyerekkoromban szentül hittem, hogy Zámoly neve csakis ebből a Számolj, Péter-es fenyegetésből maradt fenn. Ha tényszerűen nem is ez az igazság, a történelem mélyben munkáló szelleme nem mond ellent a hiedelemnek.

Az eddigi legendafoszlányokhoz még az is hozzátartozik, hogy ha kiléptem házunkból az udvarra, néhány lépés után, első pillantásom szinte mindig a temetődombra siklott, ahol az aracsi romra emlékeztető templommaradék magasodott, amelyről a néphit azt tartotta, hogy Péter királyunk bukása fölötti öröm, sőt isteni igazságszolgáltatás emlékét őrzi.

Mindez a legendásodó, történelmi élmény úgy úszkált csak a levegőben körülöttem, ahogy az akácillat úszkált tavasszal vagy a mustos kádak illata szüretkor. De 1938 augusztusában, államalapító uralkodónk halálának 900. évfordulóján, minden előbbi, megfoghatatlan kötődésemmel közelebbi kapcsolatba kerültem Szent István alakjához. Ekkor avatták föl Székesfehérváron első, nagyszabású, bronzba öntött lovas szobrát. Nyolcéves parasztfiúként addig én semmiféle szobrot nem láttam, csupán egy első világháborús emlékművet, cementből, rozsdás vaskerítéssel körülkerítve. Ehhez hasonlítva a lovas szobor igazi látomás volt. Akaraterőt, messzire tekintő képességet sugárzó látomás. Ül bronznyeregben a király, fején a korona, a jobb kezében hitvalló kereszt, amellyel akár egy embert is agyon tudna sújtani, s néz, néz előre, a láthatár fölé, egyenesen az isten szemébe.

Felnőtt koromig eleven maradt bennem ez az élmény. Sőt ma is ez munkál íróképzeletem hátterében.

Azt állítják komoly filozófusok, hogy az eredet a későbbi idők folyamán is minden mást megelőz. Mit jelent ez a mély értelmű mondat? Egyrészt azt, hogy az eredet az, ami jelleget ad neki; másrészt pedig azt, hogy bármi történik velünk az életben, a történelemben nem pusztán a megelőző okok és körülmények alapján történik, hanem az eredet alapján is.

Azt hiszem, minden magyar számára nyilvánvaló, hogy a mi eredetünk, pontosabban: a mi eredetiségünk egyik legmeghatározóbb alakja István király.

Rendkívüli tett volt maga a honfoglalás is. De csak fél siker. A siker másik fele épp a honfoglalás stratégiájából eredő kalandok abbahagyása volt. Ha nem hagyjuk abba, a 955-ös augsburgi vereségünk után a honfoglalás füstbe megy. Úgy járunk, ahogy a hunok és az avarok jártak előttünk. Erejük volt, harcolni is tudtak, birodalmat építeni is, de megtartani már nem tudták, mert lelkületükben idegenek voltak Európa akkori népei között. Valójában az alkalmazkodóképességük hiányzott. Ami, természetesen, nem meghunyászkodást jelentett volna, hanem honosodást, ahogy egy növényi faj meghonosodik egy tájon.

Az ezer, az ezerszáz, az ezerkétszáz évvel ezelőtti idők nagyon hasonlatosak voltak a mai időkhöz. Az első nagy globalizációs erő – a Római Birodalom meghanyatlása után – ekkortájt indult hódítani útjára a második globalizációs hullám: a kereszténység, amely éppenséggel nem fizikai hatalom volt elsősorban, hanem lelki, szellemi erő.

István zsenialitása a hagyományos sorrend megváltoztatásában fejeződött ki sorsfordítóan. Elődjeivel szemben – beleértve apját, Géza fejedelmet is – nem a test erejét sorolta első helyre, hanem a hitét és a lélekét. Hogy tettét tökéletesen megértsük, az Ószövetség és az Újszövetség példájára hivatkozom. Mi volt az Ószövetség egyik alaptörvénye? Az, hogy „szemet szemért, fogat fogért”! S mit változtatott ezen Krisztus? A régi törvényt ő épp az ellenkezőjére fordította. Ezt hirdette: „Aki téged megdob kővel, dobd vissza kenyérrel!”

Mi ez, ha nem a lélek és az idegek forradalma? Az önmagunk fölött aratott győzelem? A Vajkból így lesz István. Koppányt azért kell legyőzni, mert ő maga képtelen ekkora változásra. A jurták helyett így épülnek székesegyházak, a törzsszövetségek rendszeréből így születik meg az állam és a nemzet. A magyar állam és a magyar királyság, amely 526 éven át, István megkoronázásától egészen a Mohácsi vészig Európa egyik meghatározó, markáns birodalma. És nem csupán fizikai képződmény, hanem szellemi is. Hogy mennyire az volt, engedjenek meg, bizonyításul, nekem egy kis kitérőt.

1996-ban a jugoszláviai háború idején Amerikába utaztam, hogy a Magyarok Világszövetsége nevében pénzbeli adományt szerezzünk a Magyarországra menekülő földönfutóknak. A jótékonysági rendezvényt Washingtonban, a Nemzetek Házában rendeztük meg. A rendezvény egyik fővédnöke és díszvendége a mai amerikai külügyminiszter, Colin Powell volt. A szervezők arra kértek, hogy ne csak a mai Magyarországról beszéljek, de néhány mondatban mutassam be egész nemzetünket, hiszen alig tudnak valamit rólunk. Néhány mondatban ezer évet, amelyhez viszonyítva Amerika szinte kiskorú földrész? Megtántorodtam a föladattól, de az embert szorultságában a Fennvaló ki szokta segíteni. Engem is kisegített. Így kezdtem tájékoztatómat: Magyarország ezeréves európai állam. Népe, Ázsiából érkezve, a történelmi népvándorlás idején hódította meg a Kárpát-medencét. Új hazájában fölvette a kereszténységet. Ezeresztendős történelmét két részre oszthatjuk. Az első ötszáz év hihetetlenül sikeres volt; a második ötszáz év sikertelen, tele tragédiákkal, forradalmakkal, leveretésekkel, megcsonkításokkal a legújabb időkig. De mivel szellemében és kultúrájában István királytól a legutóbbi időkig egységes volt, elmondhatjuk róla, hogy egyedüli ország a történelemben, amely ugyanannyi szentet adott a középkori Európának, mint ahány Nobel-díjast a huszadik századi emberiségnek. Nem véletlen, hogy az ezredfordulós zárszámadásokban több világlap vezérmondata ez volt: A huszadik század Budapesten született meg.

A középkor és a legújabb kor ilyen meghökkentő hasonlósága, sőt azonossága nem véletlenszerű fejlemény. Az a szellemiség kapcsolja őket össze századok elmúltával is, amely a Szent István-i eredet mélységeiből tör föl újra és újra.

Nagy nyomorúságunk az, hogy korunkban a szellemiség csupán a tudományok, a felfedezések és részben a művészetek világában érvényesül, de gyengének bizonyul a nemzetépítésben, a politikában, a sorsalakításban. Különösen Trianon óta. Igaz, nyolcvan éven át a történelem, mint valami sorozatgyilkos, kifinomult merénylő, olyan veszélyes helyzetekbe sodort, kényszerített minket, amelyekben más népek bűneinek legalább akkora szerepe volt, amint a magunkéinak, a büntetés nagyobbik részét mégis nekünk kellett elviselnünk. Jó példa erre a második világháború. Ez a háború nem tört volna ki, ha a trianoni döntést kierőszakoló antanthatalmak nem lépnek át minden értelmet, józanságot védelmező határsávot. Napóleon tíz-egynéhány éves háborújával elég sok gondot okozott Európának, beleértve Moszkva fölgyújtását is, de Napóleon legyőzésével a bécsi kongresszuson a Szent Szövetség nem darabolta föl Franciaországot, ahogy Versailles-ban szétszedték, földarabolták a Monarchiát, s ezen belül főként Magyarországot.

A bűn, mint tudjuk, újabb bűnöket növeszt föl. Azt hiszem, épp ideje volna egymás mellett megmutatni azokat a bűnöket, amelyekért mi Trianont kaptuk, s azokat, amelyeket 1920 óta az utódállamok követtek el a hozzájuk került magyarok ellen. Az Osztrák–Magyar Monarchiában élő románok, szerbek, szlovákok, horvátok követeléseit nemcsak az igazságaik erősítették, hanem az életerejük is. Nem az asszimiláció, nem a népességfogyás, az elvértelenedés jellemezte őket, hanem a történelmi akaraterő. Hozzájuk viszonyítva ma az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai vagy az itt élő magyarságot mindenütt lesújtó állapotban találjuk. Fogyatkozik, menekül és beolvad. És a menekülés iránya érthetően mindig a körülnyirbált Magyarország, illetve a nyugati világ. Ha legalább egyetlenegyszer is megtörténne, hogy magyarok, akár Magyarországról is, ide Délvidékre, Erdélybe vagy Felvidékre menekülnének, elmondhatnánk: az utódállamok végre méltányos sorsot teremtenek a nyolcvan évvel ezelőtt nekik „ajándékozott” magyaroknak.

Sajnos, bármilyen áldatlan is a sorsuk az ország határain kívül élő magyaroknak – egy vékony réteget kivéve –, nélkülük nem lehet demokratikus kormányokat alakítani a szomszédainknál. Legalábbis egyelőre. Reméljük, hogy a kibővülő Európai Unió is kénytelen lesz szentesíteni ezt a feltételt. Persze csak akkor, ha a határon kívül élő magyar közösségek nem gyöngülnek el és nem hullanak szét. Ehhez persze kevés lenne még az ő akaratuk is. Egy nagyobb akaratnak kellene fölnőnie bennünk. Csakhogy ez nem a semmiből törhet elő, hanem magunkból és megváltozó körülményeinkből.

Érdemes visszahajolnunk megint az eredetünkhöz. Istvánnak döntenie kellett, hogy melyik kereszténységhez: a bizáncihoz vagy a nyugatihoz akar-e tartozni. Ha másként dönt, ma mi is az ortodox világ népei közé tartoznánk. Az ő példájából kiindulva, nekünk ma azt kell eldöntenünk: a senkiföldjén, a bizonytalanságban vagy pedig érzelmileg és szellemileg a magyar nemzethez kapcsolódva akarunk-e élni? Az eldöntetlenség olyan, mint a sterilizáció – szembefordul az élettel. De hogy ezt a gondolatot ne engedjük átbillenni az üres szájalásba, egy Németh László-idézetet iktatok ide. Ezt írja egyik legnagyobb írónk: „Annak, hogy magyar vagyok, oka lehet tehetetlenségem, de hogy egy idegen államban, idegen erők közt magyar maradjak: legfőbb feltétele, hogy értelmes legyen magyarnak lenni.”

A magyar nemzetrészek erőfeszítése tehát semmit sem ér a többségi magyarság erőfeszítése nélkül.

Szerencsére az idők úgy hozták, hogy legtöbb szomszédunknak hasonló, drámai gondokkal kell megküzdenie, mint amilyenekkel nekünk kellett Trianon óta és kell ma is.

Ez a megoldást persze nem könnyíti meg, de egyértelműbbé teszi.

Minden körülöttünk élő nép számára kiderült az, hogy miként a családnak, a nemzetnek sincs alternatívája. Mindegyik nemzet történelmi képződmény. A magyar is. Ha pedig ez az igazság, ennek a nemzetnek nyelvre, kultúrára, közös érzületre van szüksége. És nemcsak azokban a kivételes órákban, amikor a magyar úszók, vízilabdázók, felfedezők sikereinek örülhetünk, hanem a nap mind a huszonnégy órájában is.

Ehhez azonban a szabadsággal egyenértékű önfeledtség kell. Az önfeledtséghez viszont anyanyelvű óvodák, középiskolák, főiskolák, papok, értelmiségiek kellenek, mert ha elfogadjuk a magyar felvilágosodás írójának, Bessenyei Györgynek azt az állítását, hogy minden nemzet csak a maga nyelvén lehet elsődleges tudós, el kell fogadnunk azt a tételt is, hogy a kisebbségi „mintha-lét”-ből mindenki a maga nyelvén juthat el a természetes létbe.

Tudom, hogy itt a Bácskában és Bánságban élnek olyan értelmiségiek, akik nyolcvanesztendős külön élet után az itt élő magyaroknak a svájci franciák lelki helyzetét ajánlanák. Már olyan franciák ők, akiknek eszükbe se jut Franciaországot anyaországuknak tekinteni. Az ajánlat elegáns, de lélektanilag és történelmileg követhetetlen. Ha nem történtek volna szörnyű igazságtalanságok, kegyetlenségek a vajdasági magyarokkal, ha nem kellett volna időről időre menekülniük, a sebek bizonyára megengedhetnének ekkora lélekcserét. De akivel igazságtalanság történt, az elégtételt vár mindenekelőtt, nem pedig hazugságon megvásárolható kényelmet.

Lám, lám, ilyenek a mi ünnepeink: teli vannak tépelődésekkel és létgondokkal. De legalább együttgondolkodhatunk végre!

Közös ünnepünkön: Szent István napján egy igazán hozzá méltó föladatot tűzhetünk magunk elé. Vár ránk a legújabb európai integráció, miként ezer évvel ezelőtt is várt ránk egy hasonló. De nekünk előbb a magyar–magyar integrációt kell elvégeznünk, hogy a nemzet mai egysége ne sérüljön.