Felperes múzsák

„A színpadon beszélni annyit jelent, mint cselekedni.”

Ezt üzente nekünk a hetvenes évek elején az az író, akit ma, hetvenötödik születésnapján, Sopron város köszönt minden magyarországi és minden Sopron felé tekintő magyar nevében.

Nem vagyok színész, se színpadi szerző, de jól megjegyeztem ezt a mondatot, és később akárhányszor a közélet dobogójára vagy éppenséggel nyikorgó színpadára léptetett föl a Sors, sose felejtettem el, mit üzen nekem személy szerint is Sütő András.

Ha nem tévedek, ezúttal is színpadon állok, egy talpalatnyi helyen, s ha már beszélek, a fönt elhangzottak szellemében, cselekednem kell.

Első mondatommal a hűség városának köszönöm meg magasban őrjáratozó figyelmét azért, hogy a magyarul beszélők és gondolkodók legmélyebb ösztöne szerint cselekedett akkor, amikor itt helyben akart hódolni a jelenkori és ezáltal a mindenkori magyar irodalom egyik legjelentősebb írójának: Tamási Áron és Illyés Gyula szellem szerinti öccsének.

Helyben hódolni?

Tudom, hogy csak a szeretet lehet ilyen ártatlanul önző és meggondolatlan. A szeretet, amely egy Czine Mihály-os karolással Istent is inkább magához hívná vendégségbe, a saját házába, minthogy ő menne hozzá alkalmatlankodni.

Mit csinálhatunk, ha a vendéglátás hagyományában mi ilyen javíthatatlanok vagyunk?

Semmit. Legföljebb azt, hogy első ösztönös gondolatunk után azonnal gondoljunk végig egy másikat is, hiszen már százszor megtapasztalhattuk: hogy egy gondolat, egy igazság a legfontosabb ügyeinkben mindenkor kevés.

De hát mi lenne az a másik gondolat?

Az, hogy igazság szerint nekünk kellett volna elzarándokolnunk Erdélybe. Hadd lássák minél többen – a hívők és a megrontott szívűek egyaránt –, hogy kicsoda nekünk Sütő András? Elmenni mindenekelőtt Pusztakamarásra, a szülőházhoz, a kopárodó templomba, s ki a temetőbe, ahol egyik halottlátogatásuk közben így szólt hozzá az édesapja: „Novolyban meghalt az utolsó magyar is… Hál Istennek, a mi temetőnk üzemel még. Kamaráson van még magyar, aki meghaljon.” És Kamarás után elmenni Nagyenyedre, az ősi kollégiumba, ahol a parasztfiú közelebb került Erdély történetéhez, mint a valamikori fejedelmi leszármazottak. Aztán tovább Kolozsvárra, Farkaslakára, Marosvásárhelyre, s fölkeresni azt a megjelöletlen helyet, ahol 1990. március 19-ének vérszomjas, barbár éjszakáján fejszések és vasdurungosok kiverték az író bal szemét. Ez a hely olyan hely marad számunkra, mint a Segesvárhoz közel eső fehéregyházi mező, ahol utoljára még futni látták Petőfi Sándort, s ahová megrendülve újra és újra visszatér képzeletünk.

Csak úgy mellékesen, eszelős képzettársításként jut eszembe, hogy a kortárs magyar irodalom jelesei Sütő elveszett szeme világáról századannyi sort, megrendült mondatot nem írtak le, mint arról a már-már perverzitásnak is beillő tényről, hogy egyik kitűnő írónk édesapja évtizedeken át III/III-as megfigyelő volt, amikor mi megfigyeltek voltunk. Tagadhatatlanul tragikus istencsapás és megsemmisítő ütés ez egy fiú szívére, de a két tragédia körüli elfogultság, illetve egyoldalúság a korszak magyar irodalmának morális zavaráról árulkodik. Nemcsak nekünk, hanem a jövőnek is.

Ez a kivételes nap lehetne hát a számonkérés napja is.

De ne legyen!

A felperes múzsák inkább ünnepeljenek velünk, és hívják föl a figyelmet az ünnepelt Sütő András olyan érdemeire, melyekről eddig kevés szó esett.

Amikor a hetvenes évek végén megjelent Janics Kálmán könyve: a Hontalanság évei című mű a szlovákiai magyarság háború utáni vesszőfutásáról, elképzeltem, hogy egyszer az erdélyi, a délvidéki, a kárpátaljai magyarok is megírják a maguk háború utáni apokaliptikus életrajzát, amely folytatása lenne Trianon utáni életrajzuknak. Azt hiszem, ma már nem vitás, hogy Sütő András három, összekapcsolódó könyvével: a Heródes napjaival, a Szemet szóért és az Erdélyi változatlanságok című művével a történelmi sorsábrázolásban az erdélyiek jutottak legmesszebbre. A három könyvnek – lírai indíttatásuk és lírai dokumentumaik ellenére is – Szolzsenyicin Gulag-beszámolói mellett van a helye. Arról, hogy a magyarok mit éltek meg a szocializmus évei alatt Romániában, ezekből a könyvekből tudhatunk meg a legtöbbet. A fönti helykijelölés mellett van még egy másik helyük is: az elhíresült erdélyi emlékiratok között Bethlen Miklós, Cserei Mihály, Apor Péter szomszédságában.

Ha valaki váratlanul most arra kérne: egyetlen mondatban foglaljam össze a könyvek tanulságát, azt mondhatnám, hogy amikor az írás már életveszélyessé válik, bizonyosak lehetünk abban, hogy az irodalom a könnyű csábítások ellenére se züllik el. Sőt előbb-utóbb minden csacsogó bírót és kritikust elhallgattat.

S mit mondanék még?

Azt, hogy Isten éltesse Sütő Andrást!