Csucsa hanyatlása

Kedves Béla! Már régóta szeretnék valamit írni Csucsáról, egészen pontosan a csucsai Boncza-kastélyról, erről a rejtőzködő, fákkal és nyugtalanító titkokkal körülkerített helyről, ahol – utólagosan összeszámolva az évszakokat és a napokat – legalább két teljes esztendeig Ady Endre is élt.

Akárhányszor elautózom a sziklaperemre épült és lombtakarásban magasodó „várkastély” előtt, újra és újra elszorul a torkom. Elszorul, sőt mintha a szívem is megnagyobbodva azt várná, hogy történjék velem valami. Legyen az a valami csoda, botrány, szentségtörés, legyen az bármi, csak értsem meg végre, hogy miért ér utol itt mindig valamiféle remény nélküli kétségbeesés. Ha valaki azt mondaná: nyitott koporsókkal van tele a kert, az udvar, elhinném neki. Mint ahogy azt is elhinném, ha egy tudós olyasmit bizonyítana be, hogy nagy szellemek életükben mágneses tereket alakítanak ki maguk körül, s ezek a haláluk után is megmaradnak, és aki belép ezekbe a terekbe, mindannyiszor így vagy úgy, de megzavarodik. Fölváltva érezhet mámort, szorongást, kárhozatot. Gyakran még fojtogató bűntudatot is, anélkül hogy ismerné az okát.

Elméletét a magam élményeivel tudnám leginkább igazolni, mert Csucsa mellett Nagycenk az a másik hely, ahol pillanatok alatt kibillenek megszokott állapotomból. Odaérek a kastély elé, benézek a kovácsoltvas kapun, látom az ablakokat, az ablakok mögötti szobákat s az egyik szobában azokat a sárga cipőket, amelyek Széchenyi lábán voltak akkor, amikor Döblingben öngyilkos lett. És mindig azt gondolom ilyenkor, hogy az Aradi Tizenhárom után ő a Tizennegyedik vértanú, csakhogy a homlokának szegezett fegyver ravaszát nem a Habsburgok húzták meg, hanem ő maga, az áldozat.

Ennyi épp elég nekem ahhoz, hogy forróság öntsön el, és feszengni kezdjek a bőrömben.

Sokáig csak furcsálltam, hogy miért e két hely kelt bennem megtévesztésig hasonló érzelmeket. Műkedvelő lélekbúvárként kezdetben azzal próbáltam magyarázni a furcsaságot, hogy mindkét kastély: a nagycenki kastély és az Adyhoz kötődő csucsai is közvetlenül az út mellett áll, és szinte ellenállhatatlan testi élményként kínálja föl nekünk a történelmet, a történelem absztrakciói nélkül. De elég hamar meg kellett értenem, hogy ez csak amolyan felszíni okoskodás. Az okoknak mélyebbeknek kell lenniük. A következő rejtvényfejtéskor már világossá vált, hogy a helyszíneket a két lángelme közös vonásai rokonították inkább, és nem a hasonló körülmények.

Széchenyi és Ady? Hogyan kerülhetnek így egymás mellé? A legnagyobb magyar a másik „legnagyobbal”? Az arisztokrata reformer az első igazán modern forradalmárral? A leggyakorlatiasabb nemzetgazda egy vérbeli lírikussal?

A külső jegyek és látszatok alapján olyan könnyen el lehetne különíteni egymástól őket, mintha nem is ugyanannak a népnek, nemzetnek, kultúrának a tagjai volnának. De leereszkedve az ösztönök, az indulatok, a tragikus tudat legmélyebb rétegéig, aligha találnánk két ennyire azonos alkatú és rendeltetéses magyart, mint ők ketten. Parádés világfiak, hódítók, seregeket doboltatnak össze, miközben nagy betegek és nagy szenvedők. Egyformán a boldog vakmerőség és a halál rokonai. Németh László fiatalon, kezdő tanulmányíróként ezt írja Adyról: „Ady nemcsak keseregte a magyarságot, hanem alkotta is… A magyar irodalomnak lehetnek nagyobb alakjai, a magyar önismeretnek aligha van mélyebb forrása nála… Ady volt az első, aki egybelátta a magyar életet, nevet és méltóságot szerzett sorsunknak…”

Széchenyiről, ha más szavakkal is, de ugyanezt elmondhatta.

Kedves Béla, most jut eszembe, hogy Nagycenk után még meg kell említenem Párizst is. Azt az eszményi Párizst, amely Ady versei nélkül számunkra nem létezik. Bizonyságul sorolhatjuk a verscímeket: Egy párisi hajnalon, A Gare de l’Esten, Páris, az én Bakonyom, Este a Bois-ban, A Szajna partján. Vagy azt, amelyet szinte mindnyájan könyv nélkül tudunk:

 

Párisba tegnap beszökött az Ősz, Szent Mihály útján suhant nesztelen, Kánikulában, halk lombok alatt S találkozott velem. Ballagtam éppen a Szajna felé S égtek lelkemben kis rőzse-dalok. Füstösek, furcsák, búsak, bíborak, Arról, hogy meghalok.

 

Nem idézem végig a verset, és a többit se sorolom, egyszerűen csak szeretném kijelenteni: Párizst, igazán, Ady tette halhatatlanná.

Mint ahogy Csucsát is.

Idézd csak föl magadban, hány nagy verset írt ott a kastélyban! Mindenekelőtt a Csinszkának szóló szerelmes verseket. Vallomásos erővel tódulnak egymás után: És mégis megvártalak, Az elhagyott kalóz-hajók, Vágtatás a Holdnak, Óh, fajtám, vére, Cifra szűrömmel betakarva. Vagy, hogy a legismertebbet említsem:

 

Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet. Világok pusztulásán Ősi vad, kit rettenet Űz, érkeztem meg hozzád S várok riadtan veled.

 

S a szerelmes verseken kívül itt írta a magyar költészet olyan nagy verseit is, mint amilyen például A Kalota partján, Az ember az embertelenségben vagy a Nótázó vén bakák.

 

*

 

Csucsán én először 1954. szeptember első napjaiban jártam, Móricz Zsigmond lánya, Móricz Virág és Bölöni György társaságában.

Nyilvánosan még sose beszéltem részletesen erről az élményemről. Valószínűleg azért, mert még ma is olyan fölfoghatatlan nekem ez az utazás, mintha nem velem történt volna meg, csupán képzelődtem vagy olvastam volna róla.

Az utazás előtt egy évvel „robbantam” be az irodalmi életbe. Néhány csapnivalóan gyönge, de az akkori politikai életet teljesen fölborzoló versemért vállára vett az irodalmi élet. Bemutatásul a Csillag című folyóirat tizenkét versemet közölte, amire eladdig nem volt példa. Még könyvem se jelent meg, de 1954 tavaszán a magyar Írószövetség javaslatára József Attila-díjjal jutalmaztak, s ráadásul még azzal is, hogy egy háromtagú íróküldöttség teljes jogú tagjaként Romániába utazhattam.

A lehetőségbe beleszédültem. Különösen akkor, amikor megtudtam, hogy az 1947-es párizsi békeszerződés aláírása óta, amelyen a háború győztesei Erdélyt ismét Romániához csatolták, a mi küldöttségünk az első „fecske”, amely a szomszédos, „baráti országba” látogat.

Akkortájt még fogalmam se volt semmiről. Gyerekkoromban, sőt pápai kisdiákként is csak abban reménykedtem, amiben a felnőttek is: ha van igazság a földön, Erdély fele a mienk marad. Sajnos, nem maradt. De elvesztésének fájdalma az újjáépítés és a népuralom mindennapos tapsviharában tökéletesen eltompult. Legalábbis Magyarországon. Arról, hogy a párizsi békeszerződés második Trianon volt számunkra, nemigen beszélt senki, illetve ha beszéltek is, kizárólag azt hangoztatták, hogy a sebeket a szocializmus finoman be fogja gyógyítani.

Ártatlanságomban vagy inkább tudatlanságomban nekem is úgy tetszett, hogy küldöttségünk ennek a távlatos reménynek az útjait kövezi ki Romániában. Azonban hamarosan kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről, mivelhogy minket nem tárgyalni hívtak a két ország jövőbeli kapcsolatairól, hanem inkább elkábítani vagy elkápráztatni. Beültetni egy balkáni hintaszékbe.

Már az utaztatásunk is ennek a szédítésnek volt az előjátéka. Ekkortájt még nem olyan sűrűn röpködtek az utasszállító gépek, mint ma, és csak az államilag fontos emberek utaztak rajtuk. A gépek zöme egyébként is kiszolgált katonai gép volt, bombázóknak is beillettek. Szívesen utaztunk volna Bukarestbe hálókocsival mi is, de hogy ne viseljen meg bennünket a hosszú út, vendéglátóink repülőjegyet küldtek. Szállást is a román főváros legelőkelőbb szállodájában, az Athéné Palace-ban kaptunk. Életem első szállodája! Térre néző szobával! És hogy a káprázat folyamatos maradjon, mindennap más étteremben szerveztek egy-egy híres íróval, költővel, kritikussal találkozót, halk villacsörgés és késcsörgés kíséretében. Öt ilyen zsúfolt, marcipános nap után pedig levittek minket a tengerpartra, Conştanţába, közelebbről: Mamaiára, egyenesen az egykori királyi üdülőbe, amely csak egy átszállónyi távolságra lehetett a mennyországtól. És hogy ott a tengerparton se érezzük elesettnek és árvának magunkat, velünk jött üdülni az akkori Román Írószövetség elnöke is: Zaharia Stancu költő és regényíró.

Az ő „házigazdai” föladata továbbra is az előbbi programok folytatása volt: újabb és újabb román írókkal ismerkedtünk és vacsoráztunk.

Bölöni és Móricz Virág gyorsan be tudott illeszkedni az elnök programjába, mondhatnám úgy is, hogy a kiválasztottak nagyvilági helyzetébe. Érződött rajtuk, hogy évtizedeken át benne éltek Európában, benne az irodalmi életben, nyelveket beszéltek, sőt még azt is érezni lehetett rajtuk, hogy lángelmék környezetében forgolódtak: Adyéban, Móriczéban, Bartók, Babits, Kosztolányi és Kodály társaságában. Én viszont, mint a megfagyott gyermek távoli rokona, csak csetlettem-botladoztam, és okosan hallgattam közöttük. Az eszmecserék többnyire franciául folytak, s így én csak az olyan elhangzó nevekből, mint Anatole France, Tristan Tzara, Aragon, Breton, Ehrenburg, Picasso tudtam következtetni arra, hogy épp miről is társalognak.

A hetedik napon azonban történt valami Bölönivel. Bizonyára megunta a mindennapi lakodalmat, a rendszeres „leitatást és a leetetést”, és olyasmiről kezdett dödögni, hogy jó és gyönyörű ez a tengerpart, ahol egykor a nagy római költő: Ovidius töltötte örökös száműzetését, de a hátralévő másfél hetünket ő szívesebben töltené szülőföldjén, Erdélyben, például Szilágysomlyón, Nagyváradon, Csucsán, Érmindszenten ahol Ady halála óta egyszer se járt. Bölöni eltökélt dödögése azonnal fölgyújtotta Móricz Virág képzeletét is: „Nagyon jó, nagyon jó, kedves Gyurka, menjünk Erdélybe, apám épp tizenhárom éve, 1941-ben járt ott, szívesen bejárnám azokat a városokat, falvakat, ahol megfordult. Névről még Bözödi Györgyöt is ismerem, ő kísérte apámat a Székelyföldön. És emlékszem még Nagy Imre nevére is, a festőére, akitől apám el volt ragadtatva. Nemcsak a képeitől, hanem az esze járásától is.”

Én csak füleltem, hallgattam vitorlát bontó mondataikat, meg kell mondanom, elég keserű szájízzel, mert semmi kedvem se volt otthagyni a tengert. De hát én hozzájuk képest nem osztottam és nem szoroztam.

Bölöni addig-addig hajtogatta Erdélyt, amíg vendéglátóink is meghallották. Kitört a vakrémület. A barátinak mondható mosolyok villámgyorsan lehervadtak az arcokról. Rebegni kezdtek a kiszolgáltatott szempillák, jobbra-balra siklani a tanácstalan szemgolyók, hiszen az eredeti meghívásban szó se volt arról, hogy a háromtagú magyar íróküldöttség átmehet Erdélybe is. Ha romániai magyarokkal akarunk találkozni, nem jelent gondot, mivel sok magyar él Bukarestben és közülük sokan ott lesznek az augusztus 23-i ünnepségen, Románia legnagyobb nemzeti ünnepén, sőt a parlamenti fogadáson is, ahova Gróza Péter, helyesebben Petru Groza miniszterelnök minket is meghívott.

Bölöni nem számított arra, hogy emberi kívánsága diplomáciai bonyodalmat okoz, politikai kalamajkát. Ha sejtette volna, csöndben marad. Végül a magyarul is tökéletesen beszélő Groza oldotta meg a gondot: hozzájárult ahhoz, hogy Ady egyik legközelebbi barátja végiglátogathassa azokat a helyeket, ahol ifjúkorukban éltek vagy valaha találkoztak egymással.

Ady szülőfalujába menet így néztünk be Csucsára is.

Bölöni könyvét: Az igazi Adyt én még az érettségi vizsgára készülve olvastam el. Nagyon tetszett, mondhatnám, elragadott, de amit élő szóval ott mondott el a kisebbik épület előtt az udvaron Adyról, az még emlékezetesebb maradt. Lent a völgyben jól lehetett látni a Sebes-Köröst, a folyó melletti réteken a sok, kis hegyes szénaboglyát, szinte gótikus alakzatok voltak, no meg a balladás síneket, amelyeket naponta látott Ady is. Dohogó, kormos vonatok hozták-vitték szeme láttára az első világháborús, nótázó, vén bakákat.

 

Hogy zúg, zuhog, árad a nóta Valamennyi vén fiú torkán S hogy ölte órákig az orkán Künn őket próba-mezőkön. – – – – – – – – – – – – – – – Így járnak a Végezés ormán Ezer és ezer évek óta, Mindig a Halálba loholtak S el nem hagyta őket a nóta.

 

Apám nemzedéke nótázott ilyen rendületlenül, hősiesen és szomorúan, amikor Galíciából le a Piave mellé vitte őket a csattogó katonavonat. A harmincas évek disznótoraiban és lakodalmaiban én is megtanultam tőlük az Ady emlegette nótákat, köztük a legfájdalmasabbat is, amelyet talán még ő is hallhatott.

 

Ha kimegyek a doberdói harctérre, föltekintek a csillagos nagy égre. Csillagos ég, merre van a magyar hazám, merre sirat engem az édesanyám.

 

Míg bámultam a völgyben a meg-megcsillanó sínpárt, olyasféle zavaros, de magasztos érzés formálódott bennem, mint amilyen a hitetlenkedő Tamásban született meg, amikor belenyúlt Krisztus sebeibe. Valamilyen hatalmas élmény résztvevője és tanúja voltam egyszerre. Egymás utáni képekben láttam a földúlt, a bortól és a látomásoktól elnehezült Adyt, aki háborúellenes verseket forgat magában és huszonhárom éves apámat, ahogy fél szemével fölnéz a doberdói égre.

Szerettem volna akkor, ott, Csucsán rövid időre megzabolázni, sőt megállítani az időt, hogy a kert fáit, a Körös vizét és a szemközti hegyeket élethűen bármikor fölidézhessem.

Giccses kívánság maradt az egész. Az elém rajzolódó képeken árnyak gázoltak át közönyösen. 1954 szeptemberében egyszerűen tudomásul kellett vennem, hogy az a magaslati udvar, ahol állok, már nem ugyanaz a mágikus erőtér, ahol Ady mellett apám is föltűnt. A fák közti tereket, a Boncza-kastély teraszát, az elbokrosodott sziklaperem éleit másféle árnyak foglalták el. Legmarkánsabb köztük Octavian Goga árnyéka volt, a költőé, Az ember tragédiáját lefordító, nagyszerű román művészé, aki, sajnos, az idők változásával maga is megváltozott. A megértő barátból hódító ellenfél lett, a román szegények és hazafiak költőjéből elvakult, magyarellenes miniszter, aki valószínű, hogy nemcsak azért vette meg Ady özvegyétől a kastélyt, mert tetszett neki, és mert volt hozzá elég pénze, hanem azért is, mert a megvételben a nagy történelmi szimbólumot érezte meg: az Ady fölötti és a magyarság fölötti győzelem jelképét.

Amit állítok, nem tudom bizonyítani. Lehet tehát rágalom is. De lehet igaz is. Ady és Goga gyorsan elromló viszonyát elemezve inkább az utóbbi igazolásához találnánk freudi és jungi bizonyítékokat.

1912-ben Goga Octaviant – helyesen Octavian Gogát –, az erdélyi román költőt nemzetiségi izgatás vádjával csukatja a szegedi Csillag-börtönbe a magyar igazságszolgáltatás. Ady furcsa, meghökkentő, költői cikkben áll ki román pályatársa mellett. Ő maga épp elesetten, megtépázottan viteti magát a szanatóriumba, amikor Goga, meggyőződése tudatában, diadallal vonul be a börtönbe büntetését letölteni. Ady az életerőt, az életakaratot ünnepli Gogában, s a maga roncs életében pedig a vereséget emlegeti. Kivételes szimbolista tehetségét ezúttal a politika világán belül érvényesíti. Nem nemzeti eszmékről és igazságokról beszél, hanem a létezés elemi erejéről és igazságáról, amely egy fiatal román értelmiségit lendületesen mozgósíthat, ezzel ellentétben egy fiatal magyart nem, mert a serleges Magyarország inkább csak parádézni tud és emlékbeszédeket mondani a régmúltak fölött, a történelem sürgető parancsszavaiból azonban nem hall meg semmit.

Ady Gogáról írt cikke nem pillanatnyi költői szolidaritás csupán, jóval több ennél. A román írótárs melletti kiállása a befullasztott magyar közéletben egyenes meghosszabbítása annak a lírai hitvallásnak, amelyet legalább négy esztendővel előbb a Magyar jakobinusok dalában megfogalmazott.

 

Dunának, Oltnak egy a hangja, Morajos, halk, halotti hang. Árpád hazájában jaj annak, Aki nem úr és nem bitang. Mikor fogunk már összefogni? Mikor mondunk már egy nagyot, Mi, elnyomottak, összetörtek, Magyarok és nem-magyarok?

 

A vers hangja az Osztrák–Magyar Monarchia légterének legtisztább hangja. Ady körül nincs igazi politikus, nincs igazi író, filozófus, nincs főpap, aki nála bátrabban és egyértelműbben szólalt volna meg akkor.

Gogának ismernie kellett ezt a közös megváltást kereső hangot, és természetesen ismernie kellett magát a verset is, mint ahogy mi is ismertük a szabadságharcunkat ünneplő Heine-verset, a Victor Hugo-verset vagy azokat a lengyel, francia, angol verseket, amelyeket a 1956-os forradalom napjaiban írtak hozzánk, magyarokhoz.

A börtönből szabaduló Gogának a múzsái az első világháborút előző hónapokban már nem Ady följajdulásait közvetítették, hanem a legelfogultabb román nacionalizmusét. S ettől kezdve már soha többé nem tudott volna viszonzásul olyan sorokat leírni versben, hogy magyar, oláh, szláv bánat mindig egy bánat marad.

Amikor Adyhoz eljutott Goga végleges elvadulásának a híre, vallomásos levélben fordult hozzá. Ahogy rét szól az erdőhöz, patrióta a patriótához. Levele tizedik sorában már ezt kérdezi egykori pártfogoltjától: „Ott leszel-e te is a görög hűségű, fényes, nagy áldomásnál vagy elutazol előle abba a kis erdélyi faluba, ahol földet túró nagyapád vörösebb Napot látott, mint a mostani? Vagy szívednek-lelkednek teljes nyugalmával indultál el vezértársaiddal, hogy gyilkos szövetséget kössetek a te néped és az én népem ellen? Lant és Parittya illik költőnek és királynak… de szabad-e nekem azt gondolnom, hogy költő állhat orrgyilkosok közé? Tették és tegyék ezt meg pápák, pátriárkák, császárok és királyok, Machiavellik és zsoldos kisgonoszok. Poéta gyilkolhat, ha szeret, de gyilkosokkal nem cimborál… még fajának szerelméért sem lesz egy másik nemzetfajtának társaságba szegődött ölője.” A levélben még egy ilyen mondat is elhangzik: „…összeálltok, persze megint Bécs biztatásával, hogy a küzdő magyar radikalizmusnak, nemzetvédelemnek, demokráciának és szabadságharcnak véget vessetek.”

Ha költő, ráadásul ha nagy költő ír ilyen mennydörgéses levelet egy másik költőnek, Isten figyelmeztetésével is fölér. Kitérni előle egyetlen esetben lehet csak: ha a megszólított költő kilép a „szentek közösségéből”.

Goga kilépett.

Egy évvel később, 1915 januárjában, Ady tudomásul veszi az „árulást”, és utolsó levelét is megírja Gogának, aki – talán még maga se látja világosan, hogy – elindult azon az úton, amelyen később szélsőséges, vad, soviniszta minisztert faraghat belőle a sors. A levél így kezdődik: „Goga Octavian nevezetű barátommal aligha szoríthatok már és még az életben kezet, holott ez nekem fáj… Megértem én Goga Octaviant, akit egy kicsit mindig a telített, kótyagos Kisfaludy Károlynak vélek. Megértem esetleg azt is, hogy nációja egy rettenetes nagy kérdést kapott s erre megfejtést az óromantikus Goga Octavianok adják.” És a végleges istenhozzád pedig így hangzik: „Igazán nem jó magyar poétának lenni, de higgye el nekem, domnul Goga, hogy lelkiismeretet nem cserélnék vele.”

Adyt már a Goga-levelek megírása előtt foglalkoztatta Erdély elvesztésének a gondolata. Félelme azonban csak az elszakadást sürgető, erdélyi román pártok uszítása nyomán erősödött meg. Hadd tegyem hozzá rögtön, hogy még jeremiási lázálmaiban se gondolhatott arra, hogy majd egy jövőbeli békeszerződésben a Goga Octavianok nemcsak Erdély egy részét kapják meg, mondjuk: Dél-Erdélyt, hanem az egész Székelyföldet, Máramarost, a Bánságot és még a Partium nagyobbik részét is.

Nem nehéz elképzelnünk, hogy Gogának Trianon, minden mértéket túlszárnyaló őrületével együtt is, maga volt a beteljesülés. Holott egy országot kapni csak úgy, történelmestől, mindenestől, brutális abszurditás. Végül is Erdély a törökök százötven éve alatt Európa egyik legszínesebb, legizgalmasabb és legműveltebb országa volt. S hozzá kell tennem: nem a románok jóvoltából.

Mit számított ez Gogának? Semmit. Ha csak morzsányi bűntudat mozdult volna is benne, mondjuk A magyar jakobinus dalát megíró Ady Endrével szemben, Csucsát nem magának vette volna meg, hanem egy tragikus fájdalom számára. A Legyőzöttek Emlékművéül. Ahogy a halálosan beteg Ady utolsó szívdobbanásai közben megírta Üdvözlet a győzőnek című versét.

Főhajtás helyett Goga inkább a bosszúállást választotta. Ady, a magyarok legnagyobb és legnemzetibb költője kioktatta őt? Megtagadta tőle kézfogását? Hát akkor – válaszul! – ő is megmutatja, hol a helye Erdélyben, azaz a kiegészült Romániában Adynak.

Mindez persze az ösztönök mélyvilágában játszódott le. De ha nem ez volna az igazság, Averescu kultuszminisztereként miért épp Csucsára hívja meg Goga a magyarság sarokba szorított vezetőit, hogy paktumkötésre kényszerítse őket? Valószínű azért, hogy a Trianon utáni történelem keserű piruláit az Ady-versek légkörében nyelesse le velük. A király és a kormányfő is örül Goga kezdeményezésének. 1923-ban még Ady lélegzésére emlékeztek a falak.

Kedves Béla! Ma 2002 augusztusában járunk. Nagyjából tudjuk, mi történt az elmúlt huszadik század évtizedeiben velünk. Ismerjük a háborúk okait, a forradalmakét, a diktatúrákét. Ma már azt is látjuk világosan, hogy a „trianoni zárszámadásban” nemcsak a mi bűneink kerültek bele, hanem a felelőtlen, felszínes, műveletlen békeszerzőké is. Ugyanis a mértéken túli büntetés maga is bűn. Ebből a bűnből csírázott s fejlődött ki a második világháború, amelyhez fogható megpróbáltatást még nem élt át az emberiség. Eddig általában az okokból kiindulva jutottunk el az okozatig, a második világháború őrült paradoxona viszont arra kényszerít minket, hogy az okozatok szörnyű végösszegéből ismerhetjük meg igazán az eredendő okokat. A százmillió halottból a nyolcvan év előtti igazságtalanságot, a haláltáborok, a földig lerombolt városok valóságából a békeszerző politikusok iszonyú kártevését.

Éppen ezért ideje volna a magunk bűnrészessége felől is másként gondolkodni, mint eddig. Rövid számvetés után annak kellene kiderülnie, hogy a Trianon után összeszámolható román, szerb, cseh és szlovák, ukrán és szlovén bűnök, amelyeket a hozzájuk csatolt magyarok ellen elkövettek, messze fölülmúlják azokat, melyeket a magyarság követett el ellenük nemzeti ébredésük évtizedei óta. Minden statisztikai adatnál beszédesebben bizonyítja ezt a tényt az, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián belül a Nagy-Magyarországon élő nemzetiségek 1867 után megizmosodtak lélekben, öntudatban és anyagiakban egyaránt. Gondolj a román Albina bankra és huszonkilenc társára, földvásárlásaik lázas és sikeres stratégiájára. Az ortodox egyház megerősödésére. Ezzel szemben a Trianon utáni magyarság ijesztően megfogyatkozott, elszegényedett, elvesztette százados műveltségének fényeit, a tulajdonát állami közreműködéssel vették el tőle. Én még emlékszem az ötvenes évek Kolozsvárára, Marosvásárhelyére és Nagyváradára. Kolozsváron ekkoriban körülbelül nyolcvan magyar író élt s dolgozott és húsz román. Mára megfordult a helyzet: nyolcvan román író él és húsz magyar. Neked bizonygassam, hogy a történelmileg kialakult majdnem valamennyi régi magyar városban is ugyanilyen az arány a magyarok és románok között? Néhány év múlva mindenki azt fogja mondani, hogy a természet – emelkedettebb szóval –, hogy maga a lét végezte el szorgalmas munkáját a határon kívül élő magyar nemzetrészek körében. És ha netán tudatos népirtást emleget valaki, azt a bolondokházába zárják! Pedig a régi magyar városokat úgy szállták meg a betelepülők, mintha egy háborús vezérkar irányította volna ezt a megszállást.

A titok ma már ezen a hadszíntéren se titok. Az offenzíva kidolgozott haditerv szerint zajlik mindenütt. A felejtés és a nevetés könyve című regényében Milan Kundera beszámol a módszer néhány alapvonásáról. Ezt mondatja regénye egyik szereplőjével: „A nemzeteket úgy likvidálják, hogy legelőször elveszik az emlékezetüket. Megsemmisítik könyveiket, műveltségüket, történelmüket. És valaki másféle könyveket ír, más műveltséget nyújt és más történelmet gondol ki nekik. A nemzet aztán lassan nem érti jelenét és elfelejti múltját. A környező világ pedig még sokkal hamarabb felejt.”

Félálmaidban nem szoktál hallani ilyen mondatokat? Ezek nem a politikáról szólnak, hanem életről és halálról. Megmaradásról vagy az eltűnésről. Mondd, a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége mikor lép ki a szűkösnek bizonyult parlamenti politizálás keretei közül, és mikor szánja el magát olyan, vagy csak valamennyire is hasonló ellenállásra, életrevalóbb kulturális és gazdasági szerveződésre, mint amilyenre az erdélyi románok a tizenkilencedik század harmadik negyedétől kezdve elszánták magukat?

Hogy a helyzet ma nehezebb? Ez igaz. Mögöttünk két világháború terhe és a szocializmus minden bitangsága. Tehát mi jóval gyöngébbek vagyunk, mint amilyenek ők voltak. De ne felejtsd: vannak olyan aprócska ügyek, eszmék, gondolatok, cselekvések, amelyekhez elég egy kisujj mozdítása is, hogy később a hegyek is megmozduljanak.

Ilyen jelképes ügynek érzem Csucsát is. Évente ötször-hatszor elautózom a hegyi múzeum előtt, s mint aki csodát vár, úgy várom én is, hogy a legközelebbi alkalommal már nemcsak azt olvashatom a táblán, hogy Octavian Goga múzeuma, de azt is, hogy Ady múzeuma is. Volt idő, amikor mindkét nevet olvashatta az ember. Tudom, hogy román barátainkat zavarta ez a kettősség. Egyszer akaratlanul szemtanúja voltam egy kínos jelenetnek. Magyar középiskolások megkoszorúzták azt a szobát, ahol Ady dolgozott. Távozásuk után a múzeumőr levette a nemzeti szalagokkal körültekert koszorút, és egy üres, kamraszerű helyiségbe hajította a többi közé. Ugyanis már tíz vagy tizenöt koszorú hevert ott egymáson.

Adyt szép lassan így falta föl Goga.

Hogyan történhetett ez meg a mi tudatunkkal is? Ady épp olyan világirodalmi rangú költő, mint Baudelaire, Rilke, Blok, T. S. Eliot vagy García Lorca. Elképzelni se tudom, hogy életükkel és munkásságukkal összeforrt dokumentumaikat egy másik költő életének a vadszőlőjével futtassák be, hogy minél előbb elfelejtődjék.

Ha a románok büszkék arra, hogy a Római Birodalom egyik legnagyobb költője, Ovidius a mai Románia földjén, Conştanţa közelében élte le száműzetésben életét, miért akarják a Csucsához kötődő Adyt kitörölni a tájból, kitörölni még az emlékezetből is?

Már csak azért is érthetetlen a szándék, mivelhogy Ady semmivel se kisebb költő, mint Ovidius.

Kedves Béla, ezt a hosszúra nyúlt levelet egyszerre írom a költőnek és a politikusnak. De ha életed kényszerei a politikus Goga útjára taszigálnak Téged is, felejtsd el az egészet, tépd össze, és foszlányait dobd bele a szemétkosárba. Ha azonban még költőként érted, miről is dadogok, beszélek és prédikálok, mindenképpen meg kell akadályoznod Neked és társaidnak, hogy Goga Octavian végleges győzelmet arathasson Ady Endre fölött. Mert ez a győzelem maga volna az a baljóslatú, szimbolikus történet, amely minden erdélyi magyarnak a János jelenéseit juttatná eszébe.