Az utolsó remény

 

Csucsa hanyatlása

Kedves Béla! Már régóta szeretnék valamit írni Csucsáról, egészen pontosan a csucsai Boncza-kastélyról, erről a rejtőzködő, fákkal és nyugtalanító titkokkal körülkerített helyről, ahol – utólagosan összeszámolva az évszakokat és a napokat – legalább két teljes esztendeig Ady Endre is élt.

Akárhányszor elautózom a sziklaperemre épült és lombtakarásban magasodó „várkastély” előtt, újra és újra elszorul a torkom. Elszorul, sőt mintha a szívem is megnagyobbodva azt várná, hogy történjék velem valami. Legyen az a valami csoda, botrány, szentségtörés, legyen az bármi, csak értsem meg végre, hogy miért ér utol itt mindig valamiféle remény nélküli kétségbeesés. Ha valaki azt mondaná: nyitott koporsókkal van tele a kert, az udvar, elhinném neki. Mint ahogy azt is elhinném, ha egy tudós olyasmit bizonyítana be, hogy nagy szellemek életükben mágneses tereket alakítanak ki maguk körül, s ezek a haláluk után is megmaradnak, és aki belép ezekbe a terekbe, mindannyiszor így vagy úgy, de megzavarodik. Fölváltva érezhet mámort, szorongást, kárhozatot. Gyakran még fojtogató bűntudatot is, anélkül hogy ismerné az okát.

Elméletét a magam élményeivel tudnám leginkább igazolni, mert Csucsa mellett Nagycenk az a másik hely, ahol pillanatok alatt kibillenek megszokott állapotomból. Odaérek a kastély elé, benézek a kovácsoltvas kapun, látom az ablakokat, az ablakok mögötti szobákat s az egyik szobában azokat a sárga cipőket, amelyek Széchenyi lábán voltak akkor, amikor Döblingben öngyilkos lett. És mindig azt gondolom ilyenkor, hogy az Aradi Tizenhárom után ő a Tizennegyedik vértanú, csakhogy a homlokának szegezett fegyver ravaszát nem a Habsburgok húzták meg, hanem ő maga, az áldozat.

Ennyi épp elég nekem ahhoz, hogy forróság öntsön el, és feszengni kezdjek a bőrömben.

Sokáig csak furcsálltam, hogy miért e két hely kelt bennem megtévesztésig hasonló érzelmeket. Műkedvelő lélekbúvárként kezdetben azzal próbáltam magyarázni a furcsaságot, hogy mindkét kastély: a nagycenki kastély és az Adyhoz kötődő csucsai is közvetlenül az út mellett áll, és szinte ellenállhatatlan testi élményként kínálja föl nekünk a történelmet, a történelem absztrakciói nélkül. De elég hamar meg kellett értenem, hogy ez csak amolyan felszíni okoskodás. Az okoknak mélyebbeknek kell lenniük. A következő rejtvényfejtéskor már világossá vált, hogy a helyszíneket a két lángelme közös vonásai rokonították inkább, és nem a hasonló körülmények.

Széchenyi és Ady? Hogyan kerülhetnek így egymás mellé? A legnagyobb magyar a másik „legnagyobbal”? Az arisztokrata reformer az első igazán modern forradalmárral? A leggyakorlatiasabb nemzetgazda egy vérbeli lírikussal?

A külső jegyek és látszatok alapján olyan könnyen el lehetne különíteni egymástól őket, mintha nem is ugyanannak a népnek, nemzetnek, kultúrának a tagjai volnának. De leereszkedve az ösztönök, az indulatok, a tragikus tudat legmélyebb rétegéig, aligha találnánk két ennyire azonos alkatú és rendeltetéses magyart, mint ők ketten. Parádés világfiak, hódítók, seregeket doboltatnak össze, miközben nagy betegek és nagy szenvedők. Egyformán a boldog vakmerőség és a halál rokonai. Németh László fiatalon, kezdő tanulmányíróként ezt írja Adyról: „Ady nemcsak keseregte a magyarságot, hanem alkotta is… A magyar irodalomnak lehetnek nagyobb alakjai, a magyar önismeretnek aligha van mélyebb forrása nála… Ady volt az első, aki egybelátta a magyar életet, nevet és méltóságot szerzett sorsunknak…”

Széchenyiről, ha más szavakkal is, de ugyanezt elmondhatta.

Kedves Béla, most jut eszembe, hogy Nagycenk után még meg kell említenem Párizst is. Azt az eszményi Párizst, amely Ady versei nélkül számunkra nem létezik. Bizonyságul sorolhatjuk a verscímeket: Egy párisi hajnalon, A Gare de l’Esten, Páris, az én Bakonyom, Este a Bois-ban, A Szajna partján. Vagy azt, amelyet szinte mindnyájan könyv nélkül tudunk:

 

Párisba tegnap beszökött az Ősz, Szent Mihály útján suhant nesztelen, Kánikulában, halk lombok alatt S találkozott velem. Ballagtam éppen a Szajna felé S égtek lelkemben kis rőzse-dalok. Füstösek, furcsák, búsak, bíborak, Arról, hogy meghalok.

 

Nem idézem végig a verset, és a többit se sorolom, egyszerűen csak szeretném kijelenteni: Párizst, igazán, Ady tette halhatatlanná.

Mint ahogy Csucsát is.

Idézd csak föl magadban, hány nagy verset írt ott a kastélyban! Mindenekelőtt a Csinszkának szóló szerelmes verseket. Vallomásos erővel tódulnak egymás után: És mégis megvártalak, Az elhagyott kalóz-hajók, Vágtatás a Holdnak, Óh, fajtám, vére, Cifra szűrömmel betakarva. Vagy, hogy a legismertebbet említsem:

 

Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet. Világok pusztulásán Ősi vad, kit rettenet Űz, érkeztem meg hozzád S várok riadtan veled.

 

S a szerelmes verseken kívül itt írta a magyar költészet olyan nagy verseit is, mint amilyen például A Kalota partján, Az ember az embertelenségben vagy a Nótázó vén bakák.

 

*

 

Csucsán én először 1954. szeptember első napjaiban jártam, Móricz Zsigmond lánya, Móricz Virág és Bölöni György társaságában.

Nyilvánosan még sose beszéltem részletesen erről az élményemről. Valószínűleg azért, mert még ma is olyan fölfoghatatlan nekem ez az utazás, mintha nem velem történt volna meg, csupán képzelődtem vagy olvastam volna róla.

Az utazás előtt egy évvel „robbantam” be az irodalmi életbe. Néhány csapnivalóan gyönge, de az akkori politikai életet teljesen fölborzoló versemért vállára vett az irodalmi élet. Bemutatásul a Csillag című folyóirat tizenkét versemet közölte, amire eladdig nem volt példa. Még könyvem se jelent meg, de 1954 tavaszán a magyar Írószövetség javaslatára József Attila-díjjal jutalmaztak, s ráadásul még azzal is, hogy egy háromtagú íróküldöttség teljes jogú tagjaként Romániába utazhattam.

A lehetőségbe beleszédültem. Különösen akkor, amikor megtudtam, hogy az 1947-es párizsi békeszerződés aláírása óta, amelyen a háború győztesei Erdélyt ismét Romániához csatolták, a mi küldöttségünk az első „fecske”, amely a szomszédos, „baráti országba” látogat.

Akkortájt még fogalmam se volt semmiről. Gyerekkoromban, sőt pápai kisdiákként is csak abban reménykedtem, amiben a felnőttek is: ha van igazság a földön, Erdély fele a mienk marad. Sajnos, nem maradt. De elvesztésének fájdalma az újjáépítés és a népuralom mindennapos tapsviharában tökéletesen eltompult. Legalábbis Magyarországon. Arról, hogy a párizsi békeszerződés második Trianon volt számunkra, nemigen beszélt senki, illetve ha beszéltek is, kizárólag azt hangoztatták, hogy a sebeket a szocializmus finoman be fogja gyógyítani.

Ártatlanságomban vagy inkább tudatlanságomban nekem is úgy tetszett, hogy küldöttségünk ennek a távlatos reménynek az útjait kövezi ki Romániában. Azonban hamarosan kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről, mivelhogy minket nem tárgyalni hívtak a két ország jövőbeli kapcsolatairól, hanem inkább elkábítani vagy elkápráztatni. Beültetni egy balkáni hintaszékbe.

Már az utaztatásunk is ennek a szédítésnek volt az előjátéka. Ekkortájt még nem olyan sűrűn röpködtek az utasszállító gépek, mint ma, és csak az államilag fontos emberek utaztak rajtuk. A gépek zöme egyébként is kiszolgált katonai gép volt, bombázóknak is beillettek. Szívesen utaztunk volna Bukarestbe hálókocsival mi is, de hogy ne viseljen meg bennünket a hosszú út, vendéglátóink repülőjegyet küldtek. Szállást is a román főváros legelőkelőbb szállodájában, az Athéné Palace-ban kaptunk. Életem első szállodája! Térre néző szobával! És hogy a káprázat folyamatos maradjon, mindennap más étteremben szerveztek egy-egy híres íróval, költővel, kritikussal találkozót, halk villacsörgés és késcsörgés kíséretében. Öt ilyen zsúfolt, marcipános nap után pedig levittek minket a tengerpartra, Conştanţába, közelebbről: Mamaiára, egyenesen az egykori királyi üdülőbe, amely csak egy átszállónyi távolságra lehetett a mennyországtól. És hogy ott a tengerparton se érezzük elesettnek és árvának magunkat, velünk jött üdülni az akkori Román Írószövetség elnöke is: Zaharia Stancu költő és regényíró.

Az ő „házigazdai” föladata továbbra is az előbbi programok folytatása volt: újabb és újabb román írókkal ismerkedtünk és vacsoráztunk.

Bölöni és Móricz Virág gyorsan be tudott illeszkedni az elnök programjába, mondhatnám úgy is, hogy a kiválasztottak nagyvilági helyzetébe. Érződött rajtuk, hogy évtizedeken át benne éltek Európában, benne az irodalmi életben, nyelveket beszéltek, sőt még azt is érezni lehetett rajtuk, hogy lángelmék környezetében forgolódtak: Adyéban, Móriczéban, Bartók, Babits, Kosztolányi és Kodály társaságában. Én viszont, mint a megfagyott gyermek távoli rokona, csak csetlettem-botladoztam, és okosan hallgattam közöttük. Az eszmecserék többnyire franciául folytak, s így én csak az olyan elhangzó nevekből, mint Anatole France, Tristan Tzara, Aragon, Breton, Ehrenburg, Picasso tudtam következtetni arra, hogy épp miről is társalognak.

A hetedik napon azonban történt valami Bölönivel. Bizonyára megunta a mindennapi lakodalmat, a rendszeres „leitatást és a leetetést”, és olyasmiről kezdett dödögni, hogy jó és gyönyörű ez a tengerpart, ahol egykor a nagy római költő: Ovidius töltötte örökös száműzetését, de a hátralévő másfél hetünket ő szívesebben töltené szülőföldjén, Erdélyben, például Szilágysomlyón, Nagyváradon, Csucsán, Érmindszenten ahol Ady halála óta egyszer se járt. Bölöni eltökélt dödögése azonnal fölgyújtotta Móricz Virág képzeletét is: „Nagyon jó, nagyon jó, kedves Gyurka, menjünk Erdélybe, apám épp tizenhárom éve, 1941-ben járt ott, szívesen bejárnám azokat a városokat, falvakat, ahol megfordult. Névről még Bözödi Györgyöt is ismerem, ő kísérte apámat a Székelyföldön. És emlékszem még Nagy Imre nevére is, a festőére, akitől apám el volt ragadtatva. Nemcsak a képeitől, hanem az esze járásától is.”

Én csak füleltem, hallgattam vitorlát bontó mondataikat, meg kell mondanom, elég keserű szájízzel, mert semmi kedvem se volt otthagyni a tengert. De hát én hozzájuk képest nem osztottam és nem szoroztam.

Bölöni addig-addig hajtogatta Erdélyt, amíg vendéglátóink is meghallották. Kitört a vakrémület. A barátinak mondható mosolyok villámgyorsan lehervadtak az arcokról. Rebegni kezdtek a kiszolgáltatott szempillák, jobbra-balra siklani a tanácstalan szemgolyók, hiszen az eredeti meghívásban szó se volt arról, hogy a háromtagú magyar íróküldöttség átmehet Erdélybe is. Ha romániai magyarokkal akarunk találkozni, nem jelent gondot, mivel sok magyar él Bukarestben és közülük sokan ott lesznek az augusztus 23-i ünnepségen, Románia legnagyobb nemzeti ünnepén, sőt a parlamenti fogadáson is, ahova Gróza Péter, helyesebben Petru Groza miniszterelnök minket is meghívott.

Bölöni nem számított arra, hogy emberi kívánsága diplomáciai bonyodalmat okoz, politikai kalamajkát. Ha sejtette volna, csöndben marad. Végül a magyarul is tökéletesen beszélő Groza oldotta meg a gondot: hozzájárult ahhoz, hogy Ady egyik legközelebbi barátja végiglátogathassa azokat a helyeket, ahol ifjúkorukban éltek vagy valaha találkoztak egymással.

Ady szülőfalujába menet így néztünk be Csucsára is.

Bölöni könyvét: Az igazi Adyt én még az érettségi vizsgára készülve olvastam el. Nagyon tetszett, mondhatnám, elragadott, de amit élő szóval ott mondott el a kisebbik épület előtt az udvaron Adyról, az még emlékezetesebb maradt. Lent a völgyben jól lehetett látni a Sebes-Köröst, a folyó melletti réteken a sok, kis hegyes szénaboglyát, szinte gótikus alakzatok voltak, no meg a balladás síneket, amelyeket naponta látott Ady is. Dohogó, kormos vonatok hozták-vitték szeme láttára az első világháborús, nótázó, vén bakákat.

 

Hogy zúg, zuhog, árad a nóta Valamennyi vén fiú torkán S hogy ölte órákig az orkán Künn őket próba-mezőkön. – – – – – – – – – – – – – – – Így járnak a Végezés ormán Ezer és ezer évek óta, Mindig a Halálba loholtak S el nem hagyta őket a nóta.

 

Apám nemzedéke nótázott ilyen rendületlenül, hősiesen és szomorúan, amikor Galíciából le a Piave mellé vitte őket a csattogó katonavonat. A harmincas évek disznótoraiban és lakodalmaiban én is megtanultam tőlük az Ady emlegette nótákat, köztük a legfájdalmasabbat is, amelyet talán még ő is hallhatott.

 

Ha kimegyek a doberdói harctérre, föltekintek a csillagos nagy égre. Csillagos ég, merre van a magyar hazám, merre sirat engem az édesanyám.

 

Míg bámultam a völgyben a meg-megcsillanó sínpárt, olyasféle zavaros, de magasztos érzés formálódott bennem, mint amilyen a hitetlenkedő Tamásban született meg, amikor belenyúlt Krisztus sebeibe. Valamilyen hatalmas élmény résztvevője és tanúja voltam egyszerre. Egymás utáni képekben láttam a földúlt, a bortól és a látomásoktól elnehezült Adyt, aki háborúellenes verseket forgat magában és huszonhárom éves apámat, ahogy fél szemével fölnéz a doberdói égre.

Szerettem volna akkor, ott, Csucsán rövid időre megzabolázni, sőt megállítani az időt, hogy a kert fáit, a Körös vizét és a szemközti hegyeket élethűen bármikor fölidézhessem.

Giccses kívánság maradt az egész. Az elém rajzolódó képeken árnyak gázoltak át közönyösen. 1954 szeptemberében egyszerűen tudomásul kellett vennem, hogy az a magaslati udvar, ahol állok, már nem ugyanaz a mágikus erőtér, ahol Ady mellett apám is föltűnt. A fák közti tereket, a Boncza-kastély teraszát, az elbokrosodott sziklaperem éleit másféle árnyak foglalták el. Legmarkánsabb köztük Octavian Goga árnyéka volt, a költőé, Az ember tragédiáját lefordító, nagyszerű román művészé, aki, sajnos, az idők változásával maga is megváltozott. A megértő barátból hódító ellenfél lett, a román szegények és hazafiak költőjéből elvakult, magyarellenes miniszter, aki valószínű, hogy nemcsak azért vette meg Ady özvegyétől a kastélyt, mert tetszett neki, és mert volt hozzá elég pénze, hanem azért is, mert a megvételben a nagy történelmi szimbólumot érezte meg: az Ady fölötti és a magyarság fölötti győzelem jelképét.

Amit állítok, nem tudom bizonyítani. Lehet tehát rágalom is. De lehet igaz is. Ady és Goga gyorsan elromló viszonyát elemezve inkább az utóbbi igazolásához találnánk freudi és jungi bizonyítékokat.

1912-ben Goga Octaviant – helyesen Octavian Gogát –, az erdélyi román költőt nemzetiségi izgatás vádjával csukatja a szegedi Csillag-börtönbe a magyar igazságszolgáltatás. Ady furcsa, meghökkentő, költői cikkben áll ki román pályatársa mellett. Ő maga épp elesetten, megtépázottan viteti magát a szanatóriumba, amikor Goga, meggyőződése tudatában, diadallal vonul be a börtönbe büntetését letölteni. Ady az életerőt, az életakaratot ünnepli Gogában, s a maga roncs életében pedig a vereséget emlegeti. Kivételes szimbolista tehetségét ezúttal a politika világán belül érvényesíti. Nem nemzeti eszmékről és igazságokról beszél, hanem a létezés elemi erejéről és igazságáról, amely egy fiatal román értelmiségit lendületesen mozgósíthat, ezzel ellentétben egy fiatal magyart nem, mert a serleges Magyarország inkább csak parádézni tud és emlékbeszédeket mondani a régmúltak fölött, a történelem sürgető parancsszavaiból azonban nem hall meg semmit.

Ady Gogáról írt cikke nem pillanatnyi költői szolidaritás csupán, jóval több ennél. A román írótárs melletti kiállása a befullasztott magyar közéletben egyenes meghosszabbítása annak a lírai hitvallásnak, amelyet legalább négy esztendővel előbb a Magyar jakobinusok dalában megfogalmazott.

 

Dunának, Oltnak egy a hangja, Morajos, halk, halotti hang. Árpád hazájában jaj annak, Aki nem úr és nem bitang. Mikor fogunk már összefogni? Mikor mondunk már egy nagyot, Mi, elnyomottak, összetörtek, Magyarok és nem-magyarok?

 

A vers hangja az Osztrák–Magyar Monarchia légterének legtisztább hangja. Ady körül nincs igazi politikus, nincs igazi író, filozófus, nincs főpap, aki nála bátrabban és egyértelműbben szólalt volna meg akkor.

Gogának ismernie kellett ezt a közös megváltást kereső hangot, és természetesen ismernie kellett magát a verset is, mint ahogy mi is ismertük a szabadságharcunkat ünneplő Heine-verset, a Victor Hugo-verset vagy azokat a lengyel, francia, angol verseket, amelyeket a 1956-os forradalom napjaiban írtak hozzánk, magyarokhoz.

A börtönből szabaduló Gogának a múzsái az első világháborút előző hónapokban már nem Ady följajdulásait közvetítették, hanem a legelfogultabb román nacionalizmusét. S ettől kezdve már soha többé nem tudott volna viszonzásul olyan sorokat leírni versben, hogy magyar, oláh, szláv bánat mindig egy bánat marad.

Amikor Adyhoz eljutott Goga végleges elvadulásának a híre, vallomásos levélben fordult hozzá. Ahogy rét szól az erdőhöz, patrióta a patriótához. Levele tizedik sorában már ezt kérdezi egykori pártfogoltjától: „Ott leszel-e te is a görög hűségű, fényes, nagy áldomásnál vagy elutazol előle abba a kis erdélyi faluba, ahol földet túró nagyapád vörösebb Napot látott, mint a mostani? Vagy szívednek-lelkednek teljes nyugalmával indultál el vezértársaiddal, hogy gyilkos szövetséget kössetek a te néped és az én népem ellen? Lant és Parittya illik költőnek és királynak… de szabad-e nekem azt gondolnom, hogy költő állhat orrgyilkosok közé? Tették és tegyék ezt meg pápák, pátriárkák, császárok és királyok, Machiavellik és zsoldos kisgonoszok. Poéta gyilkolhat, ha szeret, de gyilkosokkal nem cimborál… még fajának szerelméért sem lesz egy másik nemzetfajtának társaságba szegődött ölője.” A levélben még egy ilyen mondat is elhangzik: „…összeálltok, persze megint Bécs biztatásával, hogy a küzdő magyar radikalizmusnak, nemzetvédelemnek, demokráciának és szabadságharcnak véget vessetek.”

Ha költő, ráadásul ha nagy költő ír ilyen mennydörgéses levelet egy másik költőnek, Isten figyelmeztetésével is fölér. Kitérni előle egyetlen esetben lehet csak: ha a megszólított költő kilép a „szentek közösségéből”.

Goga kilépett.

Egy évvel később, 1915 januárjában, Ady tudomásul veszi az „árulást”, és utolsó levelét is megírja Gogának, aki – talán még maga se látja világosan, hogy – elindult azon az úton, amelyen később szélsőséges, vad, soviniszta minisztert faraghat belőle a sors. A levél így kezdődik: „Goga Octavian nevezetű barátommal aligha szoríthatok már és még az életben kezet, holott ez nekem fáj… Megértem én Goga Octaviant, akit egy kicsit mindig a telített, kótyagos Kisfaludy Károlynak vélek. Megértem esetleg azt is, hogy nációja egy rettenetes nagy kérdést kapott s erre megfejtést az óromantikus Goga Octavianok adják.” És a végleges istenhozzád pedig így hangzik: „Igazán nem jó magyar poétának lenni, de higgye el nekem, domnul Goga, hogy lelkiismeretet nem cserélnék vele.”

Adyt már a Goga-levelek megírása előtt foglalkoztatta Erdély elvesztésének a gondolata. Félelme azonban csak az elszakadást sürgető, erdélyi román pártok uszítása nyomán erősödött meg. Hadd tegyem hozzá rögtön, hogy még jeremiási lázálmaiban se gondolhatott arra, hogy majd egy jövőbeli békeszerződésben a Goga Octavianok nemcsak Erdély egy részét kapják meg, mondjuk: Dél-Erdélyt, hanem az egész Székelyföldet, Máramarost, a Bánságot és még a Partium nagyobbik részét is.

Nem nehéz elképzelnünk, hogy Gogának Trianon, minden mértéket túlszárnyaló őrületével együtt is, maga volt a beteljesülés. Holott egy országot kapni csak úgy, történelmestől, mindenestől, brutális abszurditás. Végül is Erdély a törökök százötven éve alatt Európa egyik legszínesebb, legizgalmasabb és legműveltebb országa volt. S hozzá kell tennem: nem a románok jóvoltából.

Mit számított ez Gogának? Semmit. Ha csak morzsányi bűntudat mozdult volna is benne, mondjuk A magyar jakobinus dalát megíró Ady Endrével szemben, Csucsát nem magának vette volna meg, hanem egy tragikus fájdalom számára. A Legyőzöttek Emlékművéül. Ahogy a halálosan beteg Ady utolsó szívdobbanásai közben megírta Üdvözlet a győzőnek című versét.

Főhajtás helyett Goga inkább a bosszúállást választotta. Ady, a magyarok legnagyobb és legnemzetibb költője kioktatta őt? Megtagadta tőle kézfogását? Hát akkor – válaszul! – ő is megmutatja, hol a helye Erdélyben, azaz a kiegészült Romániában Adynak.

Mindez persze az ösztönök mélyvilágában játszódott le. De ha nem ez volna az igazság, Averescu kultuszminisztereként miért épp Csucsára hívja meg Goga a magyarság sarokba szorított vezetőit, hogy paktumkötésre kényszerítse őket? Valószínű azért, hogy a Trianon utáni történelem keserű piruláit az Ady-versek légkörében nyelesse le velük. A király és a kormányfő is örül Goga kezdeményezésének. 1923-ban még Ady lélegzésére emlékeztek a falak.

Kedves Béla! Ma 2002 augusztusában járunk. Nagyjából tudjuk, mi történt az elmúlt huszadik század évtizedeiben velünk. Ismerjük a háborúk okait, a forradalmakét, a diktatúrákét. Ma már azt is látjuk világosan, hogy a „trianoni zárszámadásban” nemcsak a mi bűneink kerültek bele, hanem a felelőtlen, felszínes, műveletlen békeszerzőké is. Ugyanis a mértéken túli büntetés maga is bűn. Ebből a bűnből csírázott s fejlődött ki a második világháború, amelyhez fogható megpróbáltatást még nem élt át az emberiség. Eddig általában az okokból kiindulva jutottunk el az okozatig, a második világháború őrült paradoxona viszont arra kényszerít minket, hogy az okozatok szörnyű végösszegéből ismerhetjük meg igazán az eredendő okokat. A százmillió halottból a nyolcvan év előtti igazságtalanságot, a haláltáborok, a földig lerombolt városok valóságából a békeszerző politikusok iszonyú kártevését.

Éppen ezért ideje volna a magunk bűnrészessége felől is másként gondolkodni, mint eddig. Rövid számvetés után annak kellene kiderülnie, hogy a Trianon után összeszámolható román, szerb, cseh és szlovák, ukrán és szlovén bűnök, amelyeket a hozzájuk csatolt magyarok ellen elkövettek, messze fölülmúlják azokat, melyeket a magyarság követett el ellenük nemzeti ébredésük évtizedei óta. Minden statisztikai adatnál beszédesebben bizonyítja ezt a tényt az, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián belül a Nagy-Magyarországon élő nemzetiségek 1867 után megizmosodtak lélekben, öntudatban és anyagiakban egyaránt. Gondolj a román Albina bankra és huszonkilenc társára, földvásárlásaik lázas és sikeres stratégiájára. Az ortodox egyház megerősödésére. Ezzel szemben a Trianon utáni magyarság ijesztően megfogyatkozott, elszegényedett, elvesztette százados műveltségének fényeit, a tulajdonát állami közreműködéssel vették el tőle. Én még emlékszem az ötvenes évek Kolozsvárára, Marosvásárhelyére és Nagyváradára. Kolozsváron ekkoriban körülbelül nyolcvan magyar író élt s dolgozott és húsz román. Mára megfordult a helyzet: nyolcvan román író él és húsz magyar. Neked bizonygassam, hogy a történelmileg kialakult majdnem valamennyi régi magyar városban is ugyanilyen az arány a magyarok és románok között? Néhány év múlva mindenki azt fogja mondani, hogy a természet – emelkedettebb szóval –, hogy maga a lét végezte el szorgalmas munkáját a határon kívül élő magyar nemzetrészek körében. És ha netán tudatos népirtást emleget valaki, azt a bolondokházába zárják! Pedig a régi magyar városokat úgy szállták meg a betelepülők, mintha egy háborús vezérkar irányította volna ezt a megszállást.

A titok ma már ezen a hadszíntéren se titok. Az offenzíva kidolgozott haditerv szerint zajlik mindenütt. A felejtés és a nevetés könyve című regényében Milan Kundera beszámol a módszer néhány alapvonásáról. Ezt mondatja regénye egyik szereplőjével: „A nemzeteket úgy likvidálják, hogy legelőször elveszik az emlékezetüket. Megsemmisítik könyveiket, műveltségüket, történelmüket. És valaki másféle könyveket ír, más műveltséget nyújt és más történelmet gondol ki nekik. A nemzet aztán lassan nem érti jelenét és elfelejti múltját. A környező világ pedig még sokkal hamarabb felejt.”

Félálmaidban nem szoktál hallani ilyen mondatokat? Ezek nem a politikáról szólnak, hanem életről és halálról. Megmaradásról vagy az eltűnésről. Mondd, a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége mikor lép ki a szűkösnek bizonyult parlamenti politizálás keretei közül, és mikor szánja el magát olyan, vagy csak valamennyire is hasonló ellenállásra, életrevalóbb kulturális és gazdasági szerveződésre, mint amilyenre az erdélyi románok a tizenkilencedik század harmadik negyedétől kezdve elszánták magukat?

Hogy a helyzet ma nehezebb? Ez igaz. Mögöttünk két világháború terhe és a szocializmus minden bitangsága. Tehát mi jóval gyöngébbek vagyunk, mint amilyenek ők voltak. De ne felejtsd: vannak olyan aprócska ügyek, eszmék, gondolatok, cselekvések, amelyekhez elég egy kisujj mozdítása is, hogy később a hegyek is megmozduljanak.

Ilyen jelképes ügynek érzem Csucsát is. Évente ötször-hatszor elautózom a hegyi múzeum előtt, s mint aki csodát vár, úgy várom én is, hogy a legközelebbi alkalommal már nemcsak azt olvashatom a táblán, hogy Octavian Goga múzeuma, de azt is, hogy Ady múzeuma is. Volt idő, amikor mindkét nevet olvashatta az ember. Tudom, hogy román barátainkat zavarta ez a kettősség. Egyszer akaratlanul szemtanúja voltam egy kínos jelenetnek. Magyar középiskolások megkoszorúzták azt a szobát, ahol Ady dolgozott. Távozásuk után a múzeumőr levette a nemzeti szalagokkal körültekert koszorút, és egy üres, kamraszerű helyiségbe hajította a többi közé. Ugyanis már tíz vagy tizenöt koszorú hevert ott egymáson.

Adyt szép lassan így falta föl Goga.

Hogyan történhetett ez meg a mi tudatunkkal is? Ady épp olyan világirodalmi rangú költő, mint Baudelaire, Rilke, Blok, T. S. Eliot vagy García Lorca. Elképzelni se tudom, hogy életükkel és munkásságukkal összeforrt dokumentumaikat egy másik költő életének a vadszőlőjével futtassák be, hogy minél előbb elfelejtődjék.

Ha a románok büszkék arra, hogy a Római Birodalom egyik legnagyobb költője, Ovidius a mai Románia földjén, Conştanţa közelében élte le száműzetésben életét, miért akarják a Csucsához kötődő Adyt kitörölni a tájból, kitörölni még az emlékezetből is?

Már csak azért is érthetetlen a szándék, mivelhogy Ady semmivel se kisebb költő, mint Ovidius.

Kedves Béla, ezt a hosszúra nyúlt levelet egyszerre írom a költőnek és a politikusnak. De ha életed kényszerei a politikus Goga útjára taszigálnak Téged is, felejtsd el az egészet, tépd össze, és foszlányait dobd bele a szemétkosárba. Ha azonban még költőként érted, miről is dadogok, beszélek és prédikálok, mindenképpen meg kell akadályoznod Neked és társaidnak, hogy Goga Octavian végleges győzelmet arathasson Ady Endre fölött. Mert ez a győzelem maga volna az a baljóslatú, szimbolikus történet, amely minden erdélyi magyarnak a János jelenéseit juttatná eszébe.

 

Az utolsó remény

Sütő Andrásnak

 

Márai 1946-os naplójában olvasom a következő sorokat: „Számomra Trianon trauma volt, fél életen át kínlódtam vele. Már nem az. Az igazi trauma számomra nem az a Magyarország, amely elveszett – a történelmi –, hanem az, amely megmaradt.”

Eszmékkel vagy gondolatokkal bármikor vitatkozhat az ember, de vallomásokkal soha. Azokat csak meghallgatni lehet. A vallomásoknak ugyanis nem az értelemhez van elsősorban közük, nem az elemző, a latolgató logikához, hanem a lélek vagy az ösztönvilág legmélyebb zugaihoz. Gyakran ilyen vagy olyan hithez, csalódáshoz, esetleg olyan tehetetlenséghez, amelyen sehogyan se tudnánk úrrá lenni.

Márai vallomását is ilyen természetűnek érzem. Úgy fordítja egymással szembe – kisiklató logikával! – a Trianon előtti és utáni Magyarországot a második világháború után megmaradt Magyarországgal, mintha az utóbbinak már semmi köze se volna a valamikori félhalált okozó trianoni döntéshez.

Többnyire dühében és tehetetlenségében fogalmaz így az ember. Akkor, ha gúzsba kötötte a sorsa, vagy amikor kihívóan egy nyilvánvaló igazságtalansággal akar kifejezni újabb és az eddigieknél végzetesebb igazságot.

Márai naplómondataiból is érezhetően az fejeződik ki, hogy szörnyűséges nép vagyunk, megterhelve szörnyű történelemmel, és ahelyett hogy okultunk volna a két háború következményeiből – bűneinkből és szétszaggatásunkból –, egy évvel a második világháború után ismét becseleztük magunkat az ördögi körbe: hiszen azok, akik 1946-ban reggeltől estig akasztatnak, büntetnek, akár a tegnapi számonkérőszék tagjai, nyilvánvaló, hogy már maguk is elindultak a jóvátehetetlen bűnök útjain.

Ördögi kör?

Igen! Az! De Márainak pontosan kellene tudnia, hogy ezt az ördögi kört nemcsak mi rajzoltuk magunk köré, hanem saját bűneikből eredően mások is. És ha a magunk körét még talán át tudnánk is szakítani, a Párizsban egyetértő nagy- és kishatalmak a magukét nem fogják. A történelem abroncsai így örök időkre is ránk rozsdásodhatnak.

Márai 1946-ban megpróbál túllépni a kezdeten, az eredendő bűnön, valószínű, azért, hogy ellenállhasson a mindnyájunkat megbénító gonosznak. Csakhogy a gonosz nem a részlegesben, nem az elkülöníthetőben van, hanem az egészben.

Mert végül is: hol vagyunk már időben 1946-tól? Mögöttünk ötvenhat év! Még egyszer annyi, mint amennyi a trianoni békeszerződés aláírásától 1946-ig eltelt, és az imént emlegetett ördögi kör pontosan úgy működik ma is, mintha csak mélysége volna az időnek s kiterjedése nem.

Márai Trianont emlegető jegyzete után le kell vennünk a könyvespolcunkról Sütő András tavaly megjelent Erdélyi változatlanságok című könyvét, és torokszorulás közben élhetjük át, hogy amit Márai már múlt időnek érzett, 2002 nyarán is égre kiáltó jelen idő. Sőt! Még inkább az, mint eddig bármikor. Mert az idő „előrehaladásával” egyre jobban lelepleződik a romlást kiváltó döntés. Könyve előszavában így ír Sütő: „Küzdelmünk keservesebb annál, amit Balassi Bálint idejében vívtak. A török hódoltság idejében mindenünk odaveszett, de lelkünk, nyelvünk, nemzeti mivoltunk a kontyos rablót nem érdekelte. Új hódoltságban mai magyarok személyi-közösségi létének utolsó mentsvárait ostromolják a végeken. Anyanyelvi bástyát, a nemzeti önazonosság tudatának minden védfalát. Hajdani rabszolgaszedők módjára ma lélekbegyűjtők dolgoznak. Magyartalanításban legjobb módszer a magyar lelkület irtása. Gyermekkorban. A többségi nemzet iskoláiban. Jó indián a halott indián. Jó magyar az asszimilált magyar.”

És ez csak az első hangleütés a fekete zongorán. Sütő könyvének hatszáz-valahány oldala egyetlen, hangkihagyás nélküli zolai kiáltás az erdélyi magyarság nyolcvan esztendeje tartó megtörése ellen. De amíg a Dreyfust védő Zolára odafigyelt Franciaország és odafigyelt a nagyvilág, Sütő visszhangtalanul kiabál bele a vattával kitapétázott fülekbe. Az 1989-es, forradalomnak átkeresztelt román államcsíny előtt, egy-egy vádoló félmondata, regénye, allegorikus drámája villámcsapásként érte a rendszert s vele együtt Romániát is, a beköszönő várva várt demokrácia viszont tökéletesen sterilizálta írói igazságait. Csiribű-csiribá, leomoltak a falak, az emberek és a szavak köpönyeget cseréltek, s azóta is csak kapkodjuk a fejünket. Van rá jó okunk. Hiszen a diktatúra hosszú időn át mindnyájunknak azt üzente: ha jót akarunk magunknak, fogjuk be a szánkat, s hallgassunk; a demokrácia pedig azt üzeni ma: szabad vagy, pajtás, mondj bármit, okosat, meglepőt, megrendítően igazat, árnyalódik tőle a világ, de csak a többség döntheti el, mire mondhatunk igent vagy nemet. A többség! A többség! Egyetlen demokrácia s természetesen így a román demokrácia sem tette hozzá, hogy kisebbségi magyar ügyekben az ország mindig szabadon biztosítja magának a többséget.

Nem létbeli képtelenség, hogy a legkényesebb ügyekben a diktatúra és a szabadság úgy nőtt össze, ahogy a sziámi ikrek? Ha arcra ugyan különböznek is, de születési rendellenességük miatt csak úgy mozoghatnak, ahogy összeforradt testük megengedi. Hogy fejezi ezt ki Sütő András? Köntörfalazás nélkül írja le, hogy „…a romániai magyar kisebbség etnikai megsemmisítéséről valójában – mindenfajta mellébeszélő, áldemokratikus és sunyi kormányszintű fogalmazások ellenére – az új hatalom se mondott le. Azért tesz meg mindent, hogy amit Ceauşescu elkezdett, befejezze.”

Félreérthetetlen mondat. A terv vajon Trianon meghosszabbítása, kiterjesztése, alkalmazása a demokrácia „áldásos” körülményei között?

Igen!

És már meg se lehet akadályozni?

Egyenes válasz helyett csak dadogni és szépelegni tudunk. Merészebb pillanatainkban a szászokkal példálózni. Több mint hétszáz esztendeig éltek Erdélyben, tusakodva, virulva, önálló közösséget teremtve, s hol vannak ma? Sehol! A Mohács utáni Erdélyben olyanok voltak, mint a bolygók között a gyűrűs Szaturnusz: a maguk életéből s tehetségéből kikalapált pánt fogta össze őket. Móricz Erdélyről szóló hármas könyvében Bethlen Gábor, fejedelemmé választásakor, így esküszik nekik: „Átok legyen az Isten előtt, és Isten ebből a helyből ki ne vigyen, ha én valaha kegyelmetek Privilégyomának megrontására igyekeztem… Azon leszek ezért, hogy a szászok, nemcsak hogy dolgozzanak s kereskedjenek, de hogy a régi virágzásba jöjjenek…”

A privilégium helyett ma autonómiát mondanánk. Magyarok és székelyek sokszor nehezen viselték a szászok kiváltságait, de elviselték. A hét évszázados együttélés drámáját ugyancsak Trianon rendítette meg. A szászok az 1848-as szabadságharc emlékét magukban hordva az 1918-as gyulafehérvári gyűlés után a románokat választották „nemzettársnak”. Pedig híres püspökük, Friedrich Teutsch 1919 januárjában így figyelmeztette őket: „…ha Magyarország tönkremegy, mi is elpusztulunk s elvész népünk és egyházunk; ha országunkat elszakítják Magyarországtól, vége százados történelmünknek és jövőnknek.”

Hány év telt el azóta? Mindössze nyolcvanhárom év. A hét évszázadhoz viszonyítva semmicske idő. És ezalatt beteljesedett rajtuk a püspöki jóslat, s mint valamilyen páranép, eltűntek a trianoni döntéssel megnagyobbodott Romániából.

Nem jósolhatunk más jövőt a magyaroknak sem, hacsak nem változnak meg életföltételeik. Megoldást még a legtökéletesebb demokrácia sem jelentene számukra, mivel örökös kisebbségi sorsban az örökös vesztesekhez tartoznának továbbra is.

Megmaradásuknak egyetlen létföltétele egy székelyföldi autonómia. Területi és kulturális keretezésű. És ehhez a székelyföldi autonómiához természetesen nemcsak a székely kisfalvak, a hargitai, a gyimesi, a gyergyói menedékházak tartoznának. Hanem azok a hajdani magyar alapítású városok is, amelyeknek lakossági összetételét nem a nagyhatalmú élet változtatta meg, hanem ostromszerű betelepítési politikával a román kormányok. A városok közé odasorolhatjuk Marosvásárhelyet, Csíkszeredát, Székelyudvarhelyet, Sepsiszentgyörgyöt, Gyergyószentmiklóst, Kézdivásárhelyet, Szovátát és még sok-sok kisvárost.

Az autonómia alkotmányának első cikkeje azt mondaná ki, hogy az 1920-ban eskü alatt megígért, de később aljasul elsinkófált autonómia kései jóvátételeként jön létre az új „hazácska”. Az ország jövőjét nem veszélyeztető „belső-kisország”. Létezése természetesen elképzelhetetlen anélkül, hogy a területén élők ne kapnák vissza az 1920-as elcsatolás után és a szocializmus idején államosított, kisajátított tulajdonaikat. Többek között az erdőket, a bányákat, az egyházi javakat, a több száz éves iskolákat, a hegyi legelőket, a múzeumokat, mivelhogy tulajdon nélkül annyit érne az autonómia, mint halottnak a csók.

Az alkotmány második paragrafusa pedig azt rögzítené, hogy a jól körülhatárolt autonómia területén a többség és a kisebbség viszonyának ugyanolyannak kell lennie, mint az egész ország autonómián kívüli részén.

Ez egyértelműen azt jelentené, hogy a székelyföldi magyar autonómián belül a betelepített románok néhány településen ugyanúgy kisebbségi sorsra jutnának, mint a magyarok egész Romániában.

Az állam legbelsőbb körében működő autonómia Románia legnemesebb szerve lehetne, amely nemcsak a trianoni traumát tudná valamelyest feledtetni, hanem új ingerek ismerőjeként egyszerre alakítaná Magyarországot és Romániát is.

Amikor 1982-ben Magyarországon járt Mitterand francia elnök, külön találkozót kért Illyés Gyulától. A villásreggeli ötödik percében – mélylélektani rejtélyként – Trianonról kezdtek beszélni. Másnap kíváncsian faggattam Illyést: meddig merészkedett az elnök elmerülni a témában?

– Meglepő mondatot mondott – válaszolta Illyés. – Azt mondta, hogy Trianon az egy mocskos dolog volt.

– És még?

– Csak ennyit. Egy félszóval se többet.

Három hónappal később újra nyilatkozott Mitterand. Egy lépéssel előbbre lépett, de viszont diplomatikusabban is fogalmazott. Azt fejtegette, hogy a döntéshozó hatalmak és személyek trianoni ítéletükkel eleven húsba metszettek bele. Aki ennyi idő után megpróbálná helyrehozni végzetes tévedésüket, hasonló bűnt követne el: ismét eleven húsba kellene belemetszenie.

Kár, hogy a föld alá már nem üzenhetek semmit az elnöknek. Pedig de szívesen megüzenném neki, hogy a kifinomult népirtást jóváhagyó politika mellett a történelmi józan ész még másféle megoldásokat is ismer.

Például a fönt emlegetett autonómiát.

Felperes múzsák

„A színpadon beszélni annyit jelent, mint cselekedni.”

Ezt üzente nekünk a hetvenes évek elején az az író, akit ma, hetvenötödik születésnapján, Sopron város köszönt minden magyarországi és minden Sopron felé tekintő magyar nevében.

Nem vagyok színész, se színpadi szerző, de jól megjegyeztem ezt a mondatot, és később akárhányszor a közélet dobogójára vagy éppenséggel nyikorgó színpadára léptetett föl a Sors, sose felejtettem el, mit üzen nekem személy szerint is Sütő András.

Ha nem tévedek, ezúttal is színpadon állok, egy talpalatnyi helyen, s ha már beszélek, a fönt elhangzottak szellemében, cselekednem kell.

Első mondatommal a hűség városának köszönöm meg magasban őrjáratozó figyelmét azért, hogy a magyarul beszélők és gondolkodók legmélyebb ösztöne szerint cselekedett akkor, amikor itt helyben akart hódolni a jelenkori és ezáltal a mindenkori magyar irodalom egyik legjelentősebb írójának: Tamási Áron és Illyés Gyula szellem szerinti öccsének.

Helyben hódolni?

Tudom, hogy csak a szeretet lehet ilyen ártatlanul önző és meggondolatlan. A szeretet, amely egy Czine Mihály-os karolással Istent is inkább magához hívná vendégségbe, a saját házába, minthogy ő menne hozzá alkalmatlankodni.

Mit csinálhatunk, ha a vendéglátás hagyományában mi ilyen javíthatatlanok vagyunk?

Semmit. Legföljebb azt, hogy első ösztönös gondolatunk után azonnal gondoljunk végig egy másikat is, hiszen már százszor megtapasztalhattuk: hogy egy gondolat, egy igazság a legfontosabb ügyeinkben mindenkor kevés.

De hát mi lenne az a másik gondolat?

Az, hogy igazság szerint nekünk kellett volna elzarándokolnunk Erdélybe. Hadd lássák minél többen – a hívők és a megrontott szívűek egyaránt –, hogy kicsoda nekünk Sütő András? Elmenni mindenekelőtt Pusztakamarásra, a szülőházhoz, a kopárodó templomba, s ki a temetőbe, ahol egyik halottlátogatásuk közben így szólt hozzá az édesapja: „Novolyban meghalt az utolsó magyar is… Hál Istennek, a mi temetőnk üzemel még. Kamaráson van még magyar, aki meghaljon.” És Kamarás után elmenni Nagyenyedre, az ősi kollégiumba, ahol a parasztfiú közelebb került Erdély történetéhez, mint a valamikori fejedelmi leszármazottak. Aztán tovább Kolozsvárra, Farkaslakára, Marosvásárhelyre, s fölkeresni azt a megjelöletlen helyet, ahol 1990. március 19-ének vérszomjas, barbár éjszakáján fejszések és vasdurungosok kiverték az író bal szemét. Ez a hely olyan hely marad számunkra, mint a Segesvárhoz közel eső fehéregyházi mező, ahol utoljára még futni látták Petőfi Sándort, s ahová megrendülve újra és újra visszatér képzeletünk.

Csak úgy mellékesen, eszelős képzettársításként jut eszembe, hogy a kortárs magyar irodalom jelesei Sütő elveszett szeme világáról századannyi sort, megrendült mondatot nem írtak le, mint arról a már-már perverzitásnak is beillő tényről, hogy egyik kitűnő írónk édesapja évtizedeken át III/III-as megfigyelő volt, amikor mi megfigyeltek voltunk. Tagadhatatlanul tragikus istencsapás és megsemmisítő ütés ez egy fiú szívére, de a két tragédia körüli elfogultság, illetve egyoldalúság a korszak magyar irodalmának morális zavaráról árulkodik. Nemcsak nekünk, hanem a jövőnek is.

Ez a kivételes nap lehetne hát a számonkérés napja is.

De ne legyen!

A felperes múzsák inkább ünnepeljenek velünk, és hívják föl a figyelmet az ünnepelt Sütő András olyan érdemeire, melyekről eddig kevés szó esett.

Amikor a hetvenes évek végén megjelent Janics Kálmán könyve: a Hontalanság évei című mű a szlovákiai magyarság háború utáni vesszőfutásáról, elképzeltem, hogy egyszer az erdélyi, a délvidéki, a kárpátaljai magyarok is megírják a maguk háború utáni apokaliptikus életrajzát, amely folytatása lenne Trianon utáni életrajzuknak. Azt hiszem, ma már nem vitás, hogy Sütő András három, összekapcsolódó könyvével: a Heródes napjaival, a Szemet szóért és az Erdélyi változatlanságok című művével a történelmi sorsábrázolásban az erdélyiek jutottak legmesszebbre. A három könyvnek – lírai indíttatásuk és lírai dokumentumaik ellenére is – Szolzsenyicin Gulag-beszámolói mellett van a helye. Arról, hogy a magyarok mit éltek meg a szocializmus évei alatt Romániában, ezekből a könyvekből tudhatunk meg a legtöbbet. A fönti helykijelölés mellett van még egy másik helyük is: az elhíresült erdélyi emlékiratok között Bethlen Miklós, Cserei Mihály, Apor Péter szomszédságában.

Ha valaki váratlanul most arra kérne: egyetlen mondatban foglaljam össze a könyvek tanulságát, azt mondhatnám, hogy amikor az írás már életveszélyessé válik, bizonyosak lehetünk abban, hogy az irodalom a könnyű csábítások ellenére se züllik el. Sőt előbb-utóbb minden csacsogó bírót és kritikust elhallgattat.

S mit mondanék még?

Azt, hogy Isten éltesse Sütő Andrást!

Ahogy egy kétfejű borjú

„Angol az útlevelem, magyar a büszkeségem.”

A száműzetésben élő Cs. Szabó László írta le ezt a nagyon egyszerű, de bonyolult jelentésű mondatot Londonban. Akárhányszor eszembe jut ez a dacos mondat, mindig arra gondolok, hogy Rózsa Sándor fogalmazhatott volna ilyen világosan és önérzetesen, ha betyárságáról kellett volna nyilatkoznia.

Cs. Szabó, mint tudjuk, 1949-ben, a magyar proletárdiktatúra gyors kirügyezése idején kényszerült emigrációba. Szerencséjére épp egy tanulmányúton tartózkodik kint Rómában, amikor Bóka László író és államtitkár, nem íróként, hanem főhatalmú államtitkárként egysoros táviratban szolgálattételre hazarendeli. Szolgálattételre őt? A Képzőművészeti Főiskola tanárát? Németh László és Illyés Gyula mellett az ország egyik legműveltebb íróját, aki magánszorgalomból állandó szolgálatban élt amúgy is?

Cs. Szabó nemcsak művelt és kitűnő író volt, de kitűnő olvasó is. A hazarendelő táviratból azonnal megértette, hogy a szűkszavú üzenet a kivégzők stílusára emlékeztet, és hogy odahaza nem a tudására és a tehetségére van szükség, hanem a fejére.

Az ő sorsából is kiderül, hogy a száműzetést nem számításból vagy kényelemből választja az ember, hanem kényszerből. Különösen egy olyan értelmiségi, mint amilyen Cs. Szabó, akinek olvasmányai alapján a kétezer éves Európa minden száműzöttje szinte személyes ismerőse volt. Sorolhatnánk a neveket Ovidiustól Dantén át a megvakított Vazul három fiáig, az avignoni pápákig, a fiatal Hunyadi Mátyástól Rákóczi Ferencig, Mikes Kelemenig, Mickiewiczig, Kossuthig, Victor Hugóig, Teleki Lászlótól Bay Zoltánig és tovább.

Szabadság és közben örökös hiányérzet – ilyen léthelyzet lehet az emigráció? Vagy örökös dac és örökös készenléti állapot, hogy az elveszített hazát visszaszerezze a száműzött? Illetve csak kezdetben ilyen, mert amikor hűlni kezdenek a haza iránti szenvedélyek, és bekopogtat az ajtón a kettős hűség villanyóra-leolvasója, minden megváltozik?

Cs. Szabó emigránsnak is a kivételesek közé tartozik.

Ahogy Németh László a gályapadból laboratóriumot csinál, Cs. Szabó a száműzetésből csinálja ugyanezt. Minél jobban elszegényedett a szocialista Magyarország szellemi élete, Cs. Szabó annál mohóbban hódítja meg számunkra a Nyugat kultúráját: a kétezer éves mellett a legmodernebbet is. Amit tilos volna tudnunk, ő épp arra hívja föl lenyűgöző tárgyi tudással és tapintattal a figyelmünket.

Szerencséjére igazi eszközt is kap a sorstól ehhez a buzgalmához: 1951 vége felé egyszerre kap ajánlatot Washingtonból, az Amerika Hangjától és a világ legrangosabb rádiójától, a BBC-től. Cs. Szabó az utóbbit választja. Mondhatnánk úgy is, hogy az angolok rádiójával együtt magát Európát.

Az a tény, hogy világba kivetett emberként választhatott, igazi szabadságharcossá tette Cs. Szabót. A műveltség megmámorosodó szabadságharcosává. Becsvágya, hogy a legmesszebbre látó magyarok szűk körének egyik tagja lehessen, eddig is nyilvánvaló volt, de az emigrációs kényszertől ez a belső szándék még jobban fölizzott. A rádió munkatársaként természetes célként határozta el, hogy neki minden lényeges dolgot tudnia kell a világról. A hidegháború rideg és kegyetlen színjátékáról ugyanúgy, mint elhagyott hazája súlyos idegzavarairól. Tudniillik ha kevesebbet tud bármelyikről, kétségbe vonhatják akármelyik fölismerését s igazságát. A reményről az elnyomottaknak az beszéljen csak, aki minden összefüggést ismer.

József Attila azt írja a Dunánál című versében, hogy:

 

Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem.

 

Cs. Szabó ezt nem költőként, de esszéíróként, gondolkodóként a nap huszonnégy órájában ugyanígy átélte. Nem ismerek írót, sem tudóst, aki már-már Isten „Névtelen jegyzőjeként” pontosabban ismerné nála az egyetemes történelmet, a művészetek világát, a festészetét, a költészetét, a zenéjét. Michelangelo ott veri mellette utolsó márványtömbjét, amelyből a Rondonini Pietà két alakja: anya és fia bontakozik ki, de a véső nyomán szétröpködő törmelék mögött a korszak száz és száz szereplője is fölvillan egy pillanatra: Dante ugyanúgy, mint Donatello; Luther, Machiavelli, Jézus, V. Károly törvénytelen lánya, a Mediciek, Erasmus, Morus Tamás, VIII. Henrik, Balassi Bálint. És még háromszor ennyi nagyság. Az ember azt hinné, hogy Cs. Szabó is az Utolsó ítélet szelleme szerint végzi díszszemléjét, hogy a halhatatlanokat még egyszer szemre vehessük, de nem: a korszakot eleveníti meg, hogy jól lássuk minden részletét. Természetesen ugyanezt tapasztaljuk akkor is, ha Shakespeare-ről beszél, ha Zrínyi Miklósról, ha az angolok legnagyobb festőjéről, Turnerről. Tudása attól lenyűgöző, hogy adatait roppant erejű tömegvonzása tartja egybe. Ha arról ír, hogy Monteverdi, az olaszok titáni muzsikusa Balassi életében hazánkban járt, és a véletlenen múlt csak, hogy nem ismerhették meg egymást, nem a szenzáció hullámán akarja sétáltatni őket, hanem a kultúra magaslatain, ahol méltóak lettek volna egymáshoz.

Száműzetésének célzatos rendeltetése tehát az volt, hogy azt tárja föl és adja át nemzetének, amelyet az évtizedeken át uralkodó Rákosik, Révaik, Kádárok próbáltak elzárni előle. Márai négy évtizedes száműzetése alatt elsősorban morális példájával segítette nemzetét, Cs. Szabó a tudás mindenkor beváltható, romolhatatlan valutájával. Babits, Kosztolányi, Szerb Antal, Németh László, Illyés Gyula, Hamvas Béla mellett, legtöbbször megelőzve őket, Cs. Szabó gyűjti össze az európai kultúra legtöbb adatát, mintha gyűjtő munkájában a világ legnagyobb néprajzi múzeumainak a szelleme ihlette volna meg. Már korai, kissé fanyar, de ezzel együtt is hódoló kritikájában ezt írja róla Németh László: „Ha Cs. Szabó a barátaival beszélget a kolozsvári Mátyás-szobor alatt, századok hallgatják aforizmáikat.”

Nincs benne semmi túlzás. Németh megállapítása természetesen akkor is igaz, ha a Trafalgar téren folyik eszmecseréjük vagy a Cinca-patak partján.

Négy-öt éves emigrációs teljesítményével megnyugtathatta volna magát Cs. Szabó, hogy kintmaradásával nem a maga szabadságát szolgálta önzően, hanem mindnyájunkét.

De nyugalmat csupán az 1956-os forradalom adhatott neki. A forradalom, mint valami igazoló levél, metafizikai dokumentum.

A körülötte nyüzsgő, gondolkodó angolok, akkor októberben, csodálkozásuk és megrendülésük közben elhitették vele, hogy a magyar forradalom ugyan történelmi tragédia, de „egy vereség diadala is”, amely azok közé az események közé fog tartozni, amelyek helyreállítják az ember önmagába vetett hitét, és újra és újra figyelmeztetik arra, hogy tartósan nem élhetünk igazság nélkül.

Cs. Szabó, ahogy a Hűlő árnyékban című életrajzi művében megírja, emelt fővel kezdett járni az angolok között, és mint egy múlhatatlan verssor, úgy fakadt föl belőle az írás elején idézett mondat: „Angol az útlevelem, magyar a büszkeségem.”

 

*

 

Ennek a jegyzetnek a fönti vallomással kellett volna véget érnie.

De sajnos, nem érhet véget. Már a tollat is letettem, amikor belém nyilallt: miért csak egy Nyugaton élő magyarból szakadhat ki ilyen vallomás? Miért nem fakadhat föl egy erdélyiben, egy felvidékiben vagy egy kárpátaljaiban, akit, mondjuk, az Ady-versben emlegetett Verecke híres útja még külön is ösztönözhetett volna erre? Hiányzik hozzá a képzeletük? A bátorságuk? Az érzelmeik korcsosultak el? Vagy ez a mondat is olyan, mint a loboncos pünkösdi rózsa, amely nem honosodik meg minden talajban? Mondjuk ki hangosan a következő mondatot: „Román az útlevelem, magyar a büszkeségem.”

Elképzelhető ilyen kijelentés? El, de csak úgy, ahogy egy kétfejű borjú is elképzelhető az állatorvosi panoptikumban. Angliában a két részre osztható mondat állításai közé nem nyomul be túl sok zavaró mozzanat. A körülményeket és az érzelmeket nem választja el roppant mély szakadék. Romániában viszont – igen! Mire is alapozhatná egy erdélyi magyar a büszkeségét napjainkban, például Kolozsváron a Szent Mihály-templom és a Mátyás-szobor tövében? A gödrökre, melyek, mint bélpoklost a sebei, eliszonyítanak mindenkit? Vagy arra, hogy 1956 után több tízezer magyart csuktak le a románok, vittek börtönbe, vittek kényszermunkára a Duna-deltába, megtörni, elpusztítani, megszégyeníteni, pusztán azért, mert a trianoni csapás és a „román szocializmus egymást erősítő szorításában” sóvárgó és reménykedő szemmel néztek át a határ fölött a forradalmi Magyarországra? Vagy arra legyen büszke, hogy a román titkosszolgálat – a Securitate – csak a magyarok egyharmadát tudta besúgónak kényszeríteni? 1989 decemberében bekopogtatott hozzám egy ilyen önmagát leleplező „besúgó”, akit a Király Károly-ügy kapcsán nemcsak a fia és a lánya elpusztításának az ígéretével zsaroltak hosszú időn át, de hogy súlya és hitele legyen az ígéretnek, szörnyű sebhelyeket hagytak a testén is.

Büszke – akár a vértanúságig büszke! – egy kisebbségi ember akkor lehet, ha küzdhet közössége és a maga érdekeiért. Küzdhet tüntetéssel, szóval, parlamentáris eszközökkel, sőt, ha úgy adódik, küzdhet fegyverrel is. Baszkok, katalánok, írek, dél-tiroliak mindezt megtették. A szocialista országokban az ilyesmi elképzelhetetlen volt. A diktatúrákban nemhogy tankokhoz, gépfegyverekhez, rakétákhoz nem juthat hozzá egyetlen kisebbségi, de még egy riasztópisztolyhoz sem. Mert már a formája elegendő ahhoz, hogy tulajdonosát – a sugalmazó képzettársítás miatt – a társadalomból kiiktassák.

Szent István ünnepe Délvidéken

Amikor jó két hónappal ezelőtt Kasza József elnök úr arra kért telefonon, hogy ennek a nagyszabású, augusztus 20-ai ünnepségnek én legyek egyik hangot megadó szónoka, belső tusakodással ugyan, de fölkérését elfogadtam. Gondot egyedül az okozott, hogy ezekben a csapzott, csetepatés, vallásháborúkat idéző időkben, melyik kisisten képviseletében állhatok Önök elé? Mögöttem nincs párt, nincs kormány, megnevezhető érdekképviselet. Tízesztendős közéleti szerepvállalásomról is lemondva, legföljebb a magyar irodalom szelleme nevében beszélhetek, amely legizzóbb pillanataiban mindig azonos volt a nemzet szellemével.

Lírai vallomásomat hadd kezdjem hát a legszemélyesebb élményeimmel. Én úgy születtem bele a Szent István-i világba, a Szent István-i mitológia kellős közepébe, mint aki akaratán kívül a tolnai dombok közé vagy a palicsi tó szomszédságába születik. Szülőfalum: Zámoly tizenhárom kilométerre fekszik csak Székesfehérvártól, a szent király városától. Már az ő idejében élő falu volt, hiszen ebben a faluban fogták el és vakították meg második királyunkat, István király unokaöccsét, Orseolo Pétert, akit, Imre fia halála után maga a király nevezett ki utódjának. Egy ártatlan legenda szerint még a falum neve is ezzel a történelmi eseménnyel függ össze. Péter az ellene föllázadó pogány magyarok elől III. Henrik német császárhoz rohan segítségért. A császár meg is segíti őt, újra visszasegíti a trónra, amiért Péter köszönetül hűbérországul ajánlja föl neki Magyarországot. A legenda szerint a Fehérvárra igyekvő Pétert falum határában egy pogány, vadmagyar ellenfele ezzel a kiáltással fenyegeti meg: „Számolj, Péter, gonosz tetteidért!”

Gyerekkoromban szentül hittem, hogy Zámoly neve csakis ebből a Számolj, Péter-es fenyegetésből maradt fenn. Ha tényszerűen nem is ez az igazság, a történelem mélyben munkáló szelleme nem mond ellent a hiedelemnek.

Az eddigi legendafoszlányokhoz még az is hozzátartozik, hogy ha kiléptem házunkból az udvarra, néhány lépés után, első pillantásom szinte mindig a temetődombra siklott, ahol az aracsi romra emlékeztető templommaradék magasodott, amelyről a néphit azt tartotta, hogy Péter királyunk bukása fölötti öröm, sőt isteni igazságszolgáltatás emlékét őrzi.

Mindez a legendásodó, történelmi élmény úgy úszkált csak a levegőben körülöttem, ahogy az akácillat úszkált tavasszal vagy a mustos kádak illata szüretkor. De 1938 augusztusában, államalapító uralkodónk halálának 900. évfordulóján, minden előbbi, megfoghatatlan kötődésemmel közelebbi kapcsolatba kerültem Szent István alakjához. Ekkor avatták föl Székesfehérváron első, nagyszabású, bronzba öntött lovas szobrát. Nyolcéves parasztfiúként addig én semmiféle szobrot nem láttam, csupán egy első világháborús emlékművet, cementből, rozsdás vaskerítéssel körülkerítve. Ehhez hasonlítva a lovas szobor igazi látomás volt. Akaraterőt, messzire tekintő képességet sugárzó látomás. Ül bronznyeregben a király, fején a korona, a jobb kezében hitvalló kereszt, amellyel akár egy embert is agyon tudna sújtani, s néz, néz előre, a láthatár fölé, egyenesen az isten szemébe.

Felnőtt koromig eleven maradt bennem ez az élmény. Sőt ma is ez munkál íróképzeletem hátterében.

Azt állítják komoly filozófusok, hogy az eredet a későbbi idők folyamán is minden mást megelőz. Mit jelent ez a mély értelmű mondat? Egyrészt azt, hogy az eredet az, ami jelleget ad neki; másrészt pedig azt, hogy bármi történik velünk az életben, a történelemben nem pusztán a megelőző okok és körülmények alapján történik, hanem az eredet alapján is.

Azt hiszem, minden magyar számára nyilvánvaló, hogy a mi eredetünk, pontosabban: a mi eredetiségünk egyik legmeghatározóbb alakja István király.

Rendkívüli tett volt maga a honfoglalás is. De csak fél siker. A siker másik fele épp a honfoglalás stratégiájából eredő kalandok abbahagyása volt. Ha nem hagyjuk abba, a 955-ös augsburgi vereségünk után a honfoglalás füstbe megy. Úgy járunk, ahogy a hunok és az avarok jártak előttünk. Erejük volt, harcolni is tudtak, birodalmat építeni is, de megtartani már nem tudták, mert lelkületükben idegenek voltak Európa akkori népei között. Valójában az alkalmazkodóképességük hiányzott. Ami, természetesen, nem meghunyászkodást jelentett volna, hanem honosodást, ahogy egy növényi faj meghonosodik egy tájon.

Az ezer, az ezerszáz, az ezerkétszáz évvel ezelőtti idők nagyon hasonlatosak voltak a mai időkhöz. Az első nagy globalizációs erő – a Római Birodalom meghanyatlása után – ekkortájt indult hódítani útjára a második globalizációs hullám: a kereszténység, amely éppenséggel nem fizikai hatalom volt elsősorban, hanem lelki, szellemi erő.

István zsenialitása a hagyományos sorrend megváltoztatásában fejeződött ki sorsfordítóan. Elődjeivel szemben – beleértve apját, Géza fejedelmet is – nem a test erejét sorolta első helyre, hanem a hitét és a lélekét. Hogy tettét tökéletesen megértsük, az Ószövetség és az Újszövetség példájára hivatkozom. Mi volt az Ószövetség egyik alaptörvénye? Az, hogy „szemet szemért, fogat fogért”! S mit változtatott ezen Krisztus? A régi törvényt ő épp az ellenkezőjére fordította. Ezt hirdette: „Aki téged megdob kővel, dobd vissza kenyérrel!”

Mi ez, ha nem a lélek és az idegek forradalma? Az önmagunk fölött aratott győzelem? A Vajkból így lesz István. Koppányt azért kell legyőzni, mert ő maga képtelen ekkora változásra. A jurták helyett így épülnek székesegyházak, a törzsszövetségek rendszeréből így születik meg az állam és a nemzet. A magyar állam és a magyar királyság, amely 526 éven át, István megkoronázásától egészen a Mohácsi vészig Európa egyik meghatározó, markáns birodalma. És nem csupán fizikai képződmény, hanem szellemi is. Hogy mennyire az volt, engedjenek meg, bizonyításul, nekem egy kis kitérőt.

1996-ban a jugoszláviai háború idején Amerikába utaztam, hogy a Magyarok Világszövetsége nevében pénzbeli adományt szerezzünk a Magyarországra menekülő földönfutóknak. A jótékonysági rendezvényt Washingtonban, a Nemzetek Házában rendeztük meg. A rendezvény egyik fővédnöke és díszvendége a mai amerikai külügyminiszter, Colin Powell volt. A szervezők arra kértek, hogy ne csak a mai Magyarországról beszéljek, de néhány mondatban mutassam be egész nemzetünket, hiszen alig tudnak valamit rólunk. Néhány mondatban ezer évet, amelyhez viszonyítva Amerika szinte kiskorú földrész? Megtántorodtam a föladattól, de az embert szorultságában a Fennvaló ki szokta segíteni. Engem is kisegített. Így kezdtem tájékoztatómat: Magyarország ezeréves európai állam. Népe, Ázsiából érkezve, a történelmi népvándorlás idején hódította meg a Kárpát-medencét. Új hazájában fölvette a kereszténységet. Ezeresztendős történelmét két részre oszthatjuk. Az első ötszáz év hihetetlenül sikeres volt; a második ötszáz év sikertelen, tele tragédiákkal, forradalmakkal, leveretésekkel, megcsonkításokkal a legújabb időkig. De mivel szellemében és kultúrájában István királytól a legutóbbi időkig egységes volt, elmondhatjuk róla, hogy egyedüli ország a történelemben, amely ugyanannyi szentet adott a középkori Európának, mint ahány Nobel-díjast a huszadik századi emberiségnek. Nem véletlen, hogy az ezredfordulós zárszámadásokban több világlap vezérmondata ez volt: A huszadik század Budapesten született meg.

A középkor és a legújabb kor ilyen meghökkentő hasonlósága, sőt azonossága nem véletlenszerű fejlemény. Az a szellemiség kapcsolja őket össze századok elmúltával is, amely a Szent István-i eredet mélységeiből tör föl újra és újra.

Nagy nyomorúságunk az, hogy korunkban a szellemiség csupán a tudományok, a felfedezések és részben a művészetek világában érvényesül, de gyengének bizonyul a nemzetépítésben, a politikában, a sorsalakításban. Különösen Trianon óta. Igaz, nyolcvan éven át a történelem, mint valami sorozatgyilkos, kifinomult merénylő, olyan veszélyes helyzetekbe sodort, kényszerített minket, amelyekben más népek bűneinek legalább akkora szerepe volt, amint a magunkéinak, a büntetés nagyobbik részét mégis nekünk kellett elviselnünk. Jó példa erre a második világháború. Ez a háború nem tört volna ki, ha a trianoni döntést kierőszakoló antanthatalmak nem lépnek át minden értelmet, józanságot védelmező határsávot. Napóleon tíz-egynéhány éves háborújával elég sok gondot okozott Európának, beleértve Moszkva fölgyújtását is, de Napóleon legyőzésével a bécsi kongresszuson a Szent Szövetség nem darabolta föl Franciaországot, ahogy Versailles-ban szétszedték, földarabolták a Monarchiát, s ezen belül főként Magyarországot.

A bűn, mint tudjuk, újabb bűnöket növeszt föl. Azt hiszem, épp ideje volna egymás mellett megmutatni azokat a bűnöket, amelyekért mi Trianont kaptuk, s azokat, amelyeket 1920 óta az utódállamok követtek el a hozzájuk került magyarok ellen. Az Osztrák–Magyar Monarchiában élő románok, szerbek, szlovákok, horvátok követeléseit nemcsak az igazságaik erősítették, hanem az életerejük is. Nem az asszimiláció, nem a népességfogyás, az elvértelenedés jellemezte őket, hanem a történelmi akaraterő. Hozzájuk viszonyítva ma az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai vagy az itt élő magyarságot mindenütt lesújtó állapotban találjuk. Fogyatkozik, menekül és beolvad. És a menekülés iránya érthetően mindig a körülnyirbált Magyarország, illetve a nyugati világ. Ha legalább egyetlenegyszer is megtörténne, hogy magyarok, akár Magyarországról is, ide Délvidékre, Erdélybe vagy Felvidékre menekülnének, elmondhatnánk: az utódállamok végre méltányos sorsot teremtenek a nyolcvan évvel ezelőtt nekik „ajándékozott” magyaroknak.

Sajnos, bármilyen áldatlan is a sorsuk az ország határain kívül élő magyaroknak – egy vékony réteget kivéve –, nélkülük nem lehet demokratikus kormányokat alakítani a szomszédainknál. Legalábbis egyelőre. Reméljük, hogy a kibővülő Európai Unió is kénytelen lesz szentesíteni ezt a feltételt. Persze csak akkor, ha a határon kívül élő magyar közösségek nem gyöngülnek el és nem hullanak szét. Ehhez persze kevés lenne még az ő akaratuk is. Egy nagyobb akaratnak kellene fölnőnie bennünk. Csakhogy ez nem a semmiből törhet elő, hanem magunkból és megváltozó körülményeinkből.

Érdemes visszahajolnunk megint az eredetünkhöz. Istvánnak döntenie kellett, hogy melyik kereszténységhez: a bizáncihoz vagy a nyugatihoz akar-e tartozni. Ha másként dönt, ma mi is az ortodox világ népei közé tartoznánk. Az ő példájából kiindulva, nekünk ma azt kell eldöntenünk: a senkiföldjén, a bizonytalanságban vagy pedig érzelmileg és szellemileg a magyar nemzethez kapcsolódva akarunk-e élni? Az eldöntetlenség olyan, mint a sterilizáció – szembefordul az élettel. De hogy ezt a gondolatot ne engedjük átbillenni az üres szájalásba, egy Németh László-idézetet iktatok ide. Ezt írja egyik legnagyobb írónk: „Annak, hogy magyar vagyok, oka lehet tehetetlenségem, de hogy egy idegen államban, idegen erők közt magyar maradjak: legfőbb feltétele, hogy értelmes legyen magyarnak lenni.”

A magyar nemzetrészek erőfeszítése tehát semmit sem ér a többségi magyarság erőfeszítése nélkül.

Szerencsére az idők úgy hozták, hogy legtöbb szomszédunknak hasonló, drámai gondokkal kell megküzdenie, mint amilyenekkel nekünk kellett Trianon óta és kell ma is.

Ez a megoldást persze nem könnyíti meg, de egyértelműbbé teszi.

Minden körülöttünk élő nép számára kiderült az, hogy miként a családnak, a nemzetnek sincs alternatívája. Mindegyik nemzet történelmi képződmény. A magyar is. Ha pedig ez az igazság, ennek a nemzetnek nyelvre, kultúrára, közös érzületre van szüksége. És nemcsak azokban a kivételes órákban, amikor a magyar úszók, vízilabdázók, felfedezők sikereinek örülhetünk, hanem a nap mind a huszonnégy órájában is.

Ehhez azonban a szabadsággal egyenértékű önfeledtség kell. Az önfeledtséghez viszont anyanyelvű óvodák, középiskolák, főiskolák, papok, értelmiségiek kellenek, mert ha elfogadjuk a magyar felvilágosodás írójának, Bessenyei Györgynek azt az állítását, hogy minden nemzet csak a maga nyelvén lehet elsődleges tudós, el kell fogadnunk azt a tételt is, hogy a kisebbségi „mintha-lét”-ből mindenki a maga nyelvén juthat el a természetes létbe.

Tudom, hogy itt a Bácskában és Bánságban élnek olyan értelmiségiek, akik nyolcvanesztendős külön élet után az itt élő magyaroknak a svájci franciák lelki helyzetét ajánlanák. Már olyan franciák ők, akiknek eszükbe se jut Franciaországot anyaországuknak tekinteni. Az ajánlat elegáns, de lélektanilag és történelmileg követhetetlen. Ha nem történtek volna szörnyű igazságtalanságok, kegyetlenségek a vajdasági magyarokkal, ha nem kellett volna időről időre menekülniük, a sebek bizonyára megengedhetnének ekkora lélekcserét. De akivel igazságtalanság történt, az elégtételt vár mindenekelőtt, nem pedig hazugságon megvásárolható kényelmet.

Lám, lám, ilyenek a mi ünnepeink: teli vannak tépelődésekkel és létgondokkal. De legalább együttgondolkodhatunk végre!

Közös ünnepünkön: Szent István napján egy igazán hozzá méltó föladatot tűzhetünk magunk elé. Vár ránk a legújabb európai integráció, miként ezer évvel ezelőtt is várt ránk egy hasonló. De nekünk előbb a magyar–magyar integrációt kell elvégeznünk, hogy a nemzet mai egysége ne sérüljön.