Egy híd mért nem hazugság?

1977 őszén, ha jól emlékszem, október vége felé egy meghökkentő plakát lepte el nagy tömegben Budapest utcáit. Falakon, hirdetőoszlopokon jelent meg, üzletek óriás kirakatában, főként könyvesboltokéban. A plakátról, csodák csodája, nem politikus, hanem egy költő nézett ránk nagy, látomásos szemével: Ady Endre. Az ő születésének századik évfordulóját hirdették a plakátok. Még soha ilyen meglepetést! Soha ilyen nagyvonalúságot! A közéletünkben ekkor már egyre sűrűsödtek az összeütközések. Alig telt el egy-egy hét irodalmi vagy ellenzéki botrányok nélkül. Például harmincnégyen ennek az évnek az elején írtuk alá a csehszlovák – árnyaltabban fogalmazva –, a cseh értelmiségiek mellett kiálló Charta ’77-es nyilatkozatunkat, amely komoly politikai merényletnek is beillett. Havelék lecsukása után néhány aláírónak – a szállongó hírek szerint, nekem is – baljós pályára csúszott át a csillagunk, s kis híján múlott, hogy nem zuhantunk alá a földre. A hatalom önző érdeke mellett nagy szerepe volt ebben az Írószövetség tekintélyének, még pontosabban fogalmazva a magyar irodalom századok alatt fölhalmozódott erkölcsi erejének. Aczél Györgyék egyszerre tisztelték az irodalmat, ugyanakkor rettegtek is tőle.

Lehet, hogy misztikusnak hangzik, de az 1977-es évben még külön védelmet is kaptunk a száz esztendővel azelőtt született Ady Endrétől.

Tavaly Németh László, az idén pedig Illyés Gyula születésének a századik évfordulóját hozta el közénk az Idő.

És Budapest utcáin egyikük arcképe se jelent meg ebből az alkalomból. Pedig százévenként egy-két hétig övék is lehetne Budapest minden utcája, sugárútja, magassága, hadd vésődjék belénk: kik is voltak ők a magyar irodalomban, olyan nemzedéktársakkal együtt – még ha külön is! –, mint József Attila, Márai Sándor, Szabó Lőrinc, Radnóti, Szerb Antal, Cs. Szabó, Hamvas Béla.

 

*

 

Talán az Ady-év s az egész plakátügy eszembe se jut, ha az idei év nem a plakátok tobzódó éve lett volna. De az volt! Kilencedik hónapja múlt el, hogy igazán nem láttam tőlük a várost. Sem a hidakat, sem a Dunát, mert mindenütt a politikusok arcképei virítottak, lebegtek, nyomultak elém. Voltak olyan plakátok, amelyeken ki-ki egyedül, önállóan mosolygott, voltak olyanok, amelyeken ketten vagy hárman erősítették egymást, sőt olyanokat is láttam, ahol csecsemők, pelenkák, felhők társaságában ajánlották magukat tíz-húsz lépésenként: nehogy elfelejtsük, kik ők s mit ígérnek nekünk akár az életük kockáztatása árán is.

 

*

 

Mi tagadás: rosszul éreztem magam gyönyörű fővárosunkban. Legdurvábban a stílusérzékemet sértette ez a gátlástalan előrenyomulás, a pénzen is megvásárolható nélkülözhetetlenség tudata. A plakátfarsang alapján nyilvánvaló volt, hogy a választásokon az győz, akit minden erre alkalmas falfelületen látni lehetett, hiszen már maga győzelem az is, hogy egyáltalán odakerült. Exhibicionizmus, vagyis kóros önmagunk mutogatásáról többnyire csak orvosi leírásokban olvashat az ember vagy szájról szájra röppenő sajnálkozásokban. A politikusok ez alól természetesen kivételek.

Míg ezeken a dolgokon füstölgök, ismét Illyésre kell gondolnom. Naplóírás közben fölrémlik benne, hogy egyszer, valamikor, majd róla is készít valaki szobrot. Mellszobrot? Egész alakosat? Azt még az Isten se tudja.

A halhatatlanok titkos ellágyulása helyett Illyést azonnal egészséges gunyorossága ragadja el. Föllelkesedik, s máris keze alá szeretne dolgozni a jövendő szobrásznak. „Akkor lennék igazán elégedett – mondja –, ha ezen a szobron egy öreg angol hölgy portréját láthatnám a magamé helyett.”

 

*

 

Irodalmunkban a humor először talán a kuruc költészetben jelenik meg. De ez a humor többnyire keserű, fekete humor. Ha gyöngyözik is, csak ritkán gyöngyözik aranysárga buborékokkal. Leginkább talán a huszadik századi bakafolklór segíthetne eligazodnunk ennek a humornak az elbozótosodott ősforrása körül.

Később a dévajkodó, a diákcsínyek pipafüstjén pácolódó humor Csokonai műveiben talált magára. Aztán Fazekas Ludas Matyijában. Jóval igénytelenebbül megjelent Garai János Háryjában is, de a két betetőző ebben a műfajban is Petőfi és Arany. A humort nem kívülről kapják, ott lappang a természetükben. Népiségük ebben éppúgy kifejeződik, miként nyelvükben és valóságszemléletükben. Mondhatnám, hogy ez a humor népiségükből fakad. Mondhatnám azt is, hogy népképviseletükből, amelynek a politikai érdekképviselet csupáncsak egyik eleme.

Ugyanezt mondhatom mindkettőjük hű követőjéről – folytatójáról? –, Illyés Gyuláról is. Az ő humora is népiségéből ered, de soha nem elégszik meg ezzel az eredettel. A folytatásban fölváltva villog Rácegres és Párizs.

Ha némelyek mától ferdén néznek is rám, akkor is kimondom, hogy az urbánusnak, a budapestinek tartott Karinthy Frigyes humorához az övé áll legközelebb.

Karinthy a magyar humornak annyira kivételes, meghökkentő, előzmények nélküli nagy alakja, mint festészetünknek Csontváry. Eredetisége zavarba ejt, nem tudjuk se Csokonaiból, se Petőfi A helység kalapácsából, se Arany János fanyar, somolygós vagy A nagyidai cigányokat író, zokogtató humorából eredeztetni. Görbetükreit bárhol el tudnánk képzelni. Párizsban éppúgy, mint az eszkimók földjén vagy a Holdon. De mégis, ha elolvassuk például az Így írtok ti című kötetének a paródiáit, azonnal rádöbbenünk, hogy a magyar nyelv, a magyar irodalom tökéletes ismerete nélkül képtelen lett volna a „második halhatatlanságban” megörökíteni Adyt, Babitsot, Kosztolányit, Móriczot, Madáchot.

Mi az, ami a két író humorát – az ellentétes eredet ellenére is – közel hozza egymáshoz? Intellektusuk természete, amely egyszerre látja valaminek a színét és a fonákját is, és e kettős tudás birtokában dönt róla. Domokos Mátyás egy régi tanulmányában azt írja Karinthyról, hogy nem a képzeletet, nem az eszméket, nem a gondolkodást tartotta végtelennek, hanem a valóságot. Amelyben humor és dráma, pátosz és tragikomédia, sírás és hanyattesés váltogatja vagy egészíti ki egymást. A kérdés mindig az, hogy mit mutatunk meg ebből a valóságmindenségből, pontosabban, mit nagyítunk ki belőle, hogy az adott idő legsűrűbb pillanatában ismerhessük meg a kiválasztott rész természetét. „A humor – a teljes igazság” – jegyezte föl magának Karinthy.

Akik testközelből ismerték Illyést, akik éveken, évtizedeken át a barátai, bizalmasai voltak, azok Karinthy föntebbi mondatát róla is följegyezhették volna. Nem töltöttem vele soha úgy egy órát, hogy ne évődött volna, ne pörgette volna meg szemem láttára mutatóujja körül a világot. Karinthyről följegyezték, hogy gyakran lábujjhegyen közlekedett a körúton, mert nem akarta fölébreszteni az aludttejet. Szellemes ötlet, diákcsíny, diákbolondozás. Ezt az ötletmodellt alkalmazta sokszor a filozófiai szintű dolgokban is. Illyés humora mindig földhözragadtabb és élményszerűbb volt. Két példával szeretném érzékeltetni az állításomat. Egy olyannal, amelyet megírt, s egy másikkal, amelyet a jelenlétemben rögtönzött, és eszébe se jutott, hogy valaha is leírja.

Íme, egy 1941-es naplójegyzet:

„Megtisztel egy gróf. Korszerű ember; sajnos, maga is tudja. Megnéz, mosolyog; látom, keresgél. Úgy mondja, mintha ajándékot adna:

– Minden magyar parasztot született arisztokratának tartok! Mi különbség hát köztünk? Szavak, ezek csak szavak!

Az ajándékot a hang egy kicsit rosszul közvetíti, felülről. Valahogy felülről nyúlik felém a kéz is, noha kettőnk közül én vagyok a magasabb. Elfogadom, elgondolkodom. Hogyan viszonozzam? Nem szeretnék udvariatlan lenni. De kísért a szavak fajsúlya. Mennyit nyomnak még a mi időnkben? Megkockáztatom csendesen:

– Semmi különbség nincs. Én is minden arisztokratát született parasztnak tartok.”

Ez a humor olyan, amelytől eláll az ember lélegzete. A válasz ártatlan szójátéknak, szófordulatnak indul, de a történelmi ösztönök mélyéről váratlanul olyasmi csapódik hozzá, amitől megváltozik: vérfagyasztó vallomás lesz belőle.

Erkölcsi elégtétel.

Másik rögtönzésének – mint annyi hasonlónak – akaratlan átélője voltam. Ezúttal is eszmecserére és vacsorára hívott meg Illyés. Az asztalt öten üljük körül. Flóra asszony, Illyés, Franciaországból Véronique Charaire, azaz: Veronika, C. József, Illyés egyik legbizalmasabb színházi embere és jómagam. Mi, vendégek, mindhárman remekül érezzük magunkat. Otthonosak vagyunk és kissé mámorosak is, hiszen Illyés közelében mindig nagyobbnak, szabadabbnak, okosabbnak érzi magát az ember, mint másutt, és ez nemcsak az eszmecserét fűti át, hanem az együttlét egész légkörét. Épp a lengyel pápáról beszélünk nagy elismeréssel, mert végre valaki rólunk, magyarokról is tud jót mondani. Velünk tart Illyés is, de csak úgy mellékesen megjegyzi: ha az egyházi hierarchia megengedte volna, hogy az Isten is jelölhetne római pápát, lehet, hogy az első számú jelöltje Márton Áron lett volna. Évődünk, sóhajtozunk kicsit, sajnáljuk magunkat, mint az a szegény cigány, akinek a lukas kalapját most kapta le a szél fejéről.

S mit látok hirtelen? Azt, hogy a velünk nevetgélő C. József egyik pillanatról a másikra elsápad. Fehérebb lesz, mint a fal. Aztán föláll, és a holdkórosok világon kívüli ösztönével megindul ki a konyhából. Te jó ég, rosszul lett? Nem kap levegőt? Hányingere van? Legalább mondana valamit. De nem szól. Mi se kérdezzük: hátha csak a mellékhelyiségbe kell roppant önuralom árán kisietnie. S ezért aztán kínos lenne a kérdezősködés. Még hallom, amikor C. József lenyomja a konyhakilincset, s rögtön utána azt hallom, hogy teste egész súlyával hanyatt vágódik a kövön. Úristen, vége. Mind a négyen egyszerre ugrunk föl az asztaltól, s hajlunk mozdulatlan barátunk fölé. Veronika riadtan kiált ránk: nehogy fölemeljük, mert egyik ismerőse infarktust kapott, elesett, s a társai megpróbálták fölfektetni az asztalra, s ezzel ártottak neki. Csak a mentősök nyúlhatnak hozzá, akik nyolc-tíz perc alatt ideérnek, Flóra asszony most beszélt velük.

Tehetetlenek vagyunk. Állunk az eszméletét veszített barátunk teste körül, döbbenettel és némán. Villámcsapás érte Illyést is. A konyhaszekrénynek támaszkodik, hogy állva maradhasson.

Négy-öt perc telik el, amikor C. József lecsukott szemhéja alig láthatóan megrebben. S két-három rebbenés után már a szemét is látjuk. Zavartan néz jobbra, balra. Keres valamit, de még tétova. Illyés ocsúdik föl közülünk elsőnek.

– Te Jóska, nem szégyelled magad? Flóra külön neked sütött kapros-túros rétest, s ahelyett, hogy hálás lennél, itt haldokolsz? Közlöm veled, az én konyhám nem a Hősök tere és nem is a segesvári csatatér. Sőt, nem is a Nemzeti Színház…

A hangtól majdnem mi ájultunk el, többiek. Így beszélni a halál közelében, mi más, ha nem vakmerőség? Ha nem volna az, a tragikomédia műfaja sose született volna meg.

 

*

 

Illyés szürreális, folyamatos és meglepő agyműködéséről számtalan hasonló történetet őrzött meg az emlékezet. A pályatársak közül Déry, Zelk, Örkény, de talán még náluk is jobban Cs. Szabó méltányolta Illyésnek ezt az adottságát. Ezt, amely elsősorban nem a műveiben lombosodott ki, hanem baráti, társasági eszmecserékben, vitákban. Kivéve persze a Lélekbúvárt, a Tűvétevőket, a Bolhabál és a Bölcsek a fán című színműveit.

Valaki egyszer a kedvembe akart járni, s úgy próbálta dicsérni Illyést, hogy a Horatius-kori római irodalomban bizonyára ő lett volna a legszellemesebb epigrammaíró. Ámulva néztem a műkedvelő esztétára, s annyit kérdeztem csak tőle: ugye, a görögdinnye a ti vidéketeken is a fán terem?

Németh László Ady halálának negyedszázados évfordulóján ezt írta: „Egy költő műve azzal, hogy itt hagyta, nem kész. Nemzete szellemében kell elkészülnie.”

Bármilyen hihetetlen, sőt elképesztő, sokszorosan érvényes ez Illyés Gyulára is. Legtöbben csak a közhelyeket jegyezték meg róla. Néhány könyvcímet – a Puszták népét, a Petőfit –, tíz-húsz olyan versét, mint a Haza a magasban, a Nem elég, a Bartók, az Egy mondat a zsarnokságról, de észjárásának és stílusának nem jutottak a közelébe. Életművéből egy egész könyvre való aforizma erejű mondatot lehetne kiválasztani. Én csak ízelítőül írok ide néhányat. „Mi bonyolultabb s finomabb összetételű egy svájci óránál?” – kérdezi önmagától Illyés. A válasza meghökkentő és gyönyörű: „Egy alma!” Vagy emeljünk ki egy másik mondatot a naplójegyzeteiből: „A született jellemek éppoly elviselhetetlenek, akár a született grófok: gőg és büszkeség és semmi egyéni érdem.” Végül egy szakmához tartozó megjegyzése: „A kifejezés éppúgy megalkotandó valami, mint egy gép vagy egy ház: sajátos törvényei vannak, ezeket kell szolgálnunk s nem magunkat. Egy híd mért nem hazugság?”