Hatalmas nagy korszakban éltem

Egy nagy hegyet kerülgetek már napok óta. Keresek rajta valamilyen magasba vivő ösvényt, kapaszkodót, amelyen, ha nehezen is, de följuthatnék a tetejére.

Nem más ez a hegy, mint az a száz esztendő, amely Illyés Gyula születése óta emelkedett föl Magyarország földjén, a költészet és az emberi szellem vulkanikus működése nyomán.

Száz év! Szinte hihetetlen! És ráadásul micsoda száz esztendő! Európa történetének egyik legszédítőbb, legpazarabb, ugyanakkor legdémonikusabb évszázada. Minden megtörtént benne összesűrítve, ami az emberiség előző évszázadaiban, sőt előző két-három évezredében lezajlott. A századkezdés pillanatában volt benne – művészetekre és mohó tudásra hangolt görögségélmény, később vad háborúk, barbárság, keresztre feszítések, politikai inkvizíciók, emberégetés nagy tételekben, birodalomépítés, birodalombukás, szabadságrészegség, forradalmak és elhülyítések.

Illyésnek több mint nyolcvan év jutott ebből a hatalmas időből. De ezen belül legalább hét olyan világpolitikai és társadalmi földrengés, amilyenre az elődök esetében nem volt példa. Kölcseynek, Vörösmartynak, Széchenyinek, Aranynak legfeljebb kétszer vagy háromszor kellett újraépítenie a világot maga körül. Adynak, Babitsnak szintén, Illyésnek viszont – rövidke békés időszakokat leszámítva – folyamatos válságkorszakok jutottak. Kezdődött ez az első világháborúval, folytatódott a forradalmakkal, a franciaországi száműzetéssel, Trianonnal, a nagy ellentmondásoktól feszülő Horthy-rendszerrel, a második világégéssel, s mindazzal, ami utána jött, az Egy mondatot megszülő korszakkal, az ’56-os forradalommal és a folytatással. Ő maga írja egyik versében:

 

Hatalmas nagy korszakban éltem; azon mérve, hány zeuszi magas polcra jutott – koronával fejében – kontár-cézár, néró-ripacs; azon mérve, mily dzsingiszkáni távlatra lobogtak ledőlt országok s jajongtak leölt népek és mily szahara-tág volt rájuk a csönd; azon mérve, mily parányi lett ereje annak, ki szólni mert. – – – – – – – – – – – – Aránytalanság, düh és gúny nevelt.

 

Igen, végigélni s kibírni a korszakot – ez már önmaga is fölér egy életművel. Hát még olyan életművet teremteni benne, mint amilyet néhány nemzedéktársával, Németh Lászlóval, József Attilával, Szabó Lőrinccel, Cs. Szabó Lászlóval, Máraival, Kodolányival, Tamásival Illyés teremtett, a nemzet legnagyobb szellemi teljesítményei közé tartozik.

Azt hiszem, a jelenlévők velem együtt ismerik azt a dramaturgiai pillanatot, amikor a rágalomáriák föl szoktak csattanni. Ez a pillanat az! Az első sor mindig azzal kezdődik, hogy mit jajong Illyés, hiszen a század nagy megpróbáltatásait szerencsésen mindig megúszta. A második sor már azt hajlítgatja, cifrázza: nem is olyan biztos, hogy a szerencse segítette, hanem ő segítette magamagát, mivel a mindenkori túlélés lángelméje volt. Borzalom. Úgy látszik, nemcsak a gyomorban, a májban rendezkednek be hosszú életre kártékony, szívós vírusok, hanem az agyban is, és ott elpusztítani őket talán a legnehezebb. Nem véletlen, hogy már fiatal íróként ezt jegyzi föl naplójában: „Mindent összeszámlálva: ellenségem egy van, az ostobaság. Elvi ellenségem is: akkor sem könyörülhetek rajta, ha megértem… Ha a katonaság létjoga, hogy az országot az ellenségtől védje, a szellem táboráé az, hogy a butaságot szorítsa vissza, a külhonit s a belhonit egyaránt…”

Nehezemre esik, hogy egy ilyen emelkedett, ünnepélyes napon nem az illyési örökség, az illyési szellem kimeríthetetlenül gazdag hatalmáról beszélek, hanem árnyakat próbálok eltaszigálni a közeléből, de az ünnepélyességnél fontosabbnak tartom az igazságot, s vele együtt magát az igazságszolgáltatást.

Természetesen eszembe se jut, hogy e mostani alkalommal megtörténhetik az, amelynek évtizedek alatt már réges-rég meg kellett volna történnie, de abban mégis reménykedem, hogy az Illyés köré szándékosan fölvonultatott félreértéseket a továbbiakban nem fogjuk szótlanul bámulni, hanem elkezdjük lassan megritkítani a soraikat.

Kezdjük rögtön az oly sikeresen mitologizálódott kétkulacsossággal, amelyet már fiatal író korában a nyakába akasztottak. Kezdetben a kettőssége még erénye volt, megcsodálni való újdonság: Ozora és Párizs, magyarság és európaiság, szürrealizmus és pusztai ökörbőgetés, de amikor ezek az ikerképességek kiléptek az esztétika köréből, s elkezdtek közvetlenül szembesülni a politikával, a történelemmel, a társadalom ismeretlen kérdéseivel, hirtelen megváltozott az irodalmi romantika színezete. Az 1933-ban megírt Pusztulás-napló, amely egy baranyai utazás főszólamává nyersen és kendőzetlenül a magyarság pusztulását avatja, máig ható indulatokat szabadított rá közéletünkre.

Több ok miatt is.

Az egyik ok mindenképpen a megszégyenülés titkos élménye. Jön egy fiatal költő a Dunántúlról, Párizsból, a múzsák hegyes-völgyes vidékéről, s olyan országos, pontosabban olyan nemzeti gondokat fogalmaz meg, amelyről az értelmiség színe-javának fogalma sincs. A magyar tudat kiegyezés utáni működéséről Ady Endre szinte mindent elmondott, amelyhez az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása szolgáltatta a lidérces illusztrációkat, de az ő jövendölései és szimbólumai belemosódtak ebbe a pusztulásba. És különben is ő Mesebeli Jánosokról, Paraszt nyárról, Eltévedt lovasokról beszél, a fiatal költő pedig olyan magyarokról, parasztokról és uradalmi cselédekről, akik irodalmilag ugyan nem léteznek, de annál inkább léteznek a valóságban, magukra hagyva nincstelenségükben és nyomorukban.

A másik ok pedig – idézőjelbe téve írom ide a mondatot – Illyés „lelepleződött magyarsága és nacionalizmusa” volt. Azzal vádolták meg, hogy biológiai elfogultsággal ítéli meg a népeket. Saját fajtája veszésén úgy kesereg, hogy közben a másikat, mert életrevalóbb, elítéli. Tagadhatatlan, hogy a Pusztulás egyik szereplő népcsoportja az egykéző, a veszendő magyarság, a másik a viruló németség, de a vád ezzel együtt hamis.

A gyanú azonban rajta marad a szerzőn. S minden, ami később történik, erre a gyanúra hajol vissza. És valljuk be, tömérdek dolog történik. Úgy látszik, Illyés felfedezőnek érkezett a magyar irodalomba, mert a verseskötetei és az 1933-as „felfedezése” után jönnek sorba a többiek. Felfedezés a meghökkentő elbeszélő költeménye: a Hősökről beszélek, aztán az Oroszország. A legnagyobb köztük mindmáig a Puszták népe. Egy bűntudatot ébresztő mélyvilág, amelyről addig senki se tudott semmit. S utána Petőfi, akiről viszont mindenki sokat tudott, de könyvével Illyés talán a „mindentudókat” lepte meg leginkább.

Ugyancsak a felfedezések sorába tartozik a Magyarok is. A könyv műfaja: naplójegyzetek. Az én számomra azonban egy sok szálon szövődő énregény. Nincs benne semmi, ami a képzelet műve volna, de minden benne van, amit a legszigorúbb képzelet is jóváhagyhat. Összeszámlálhatatlanul sok helyszíne, ténye, idősíkja és rengeteg szereplője van ennek az énregénynek: olyanok, mint például Arany János, Mátyás király, Ludas Matyi, Dózsa György, a rácegresi béresek, Hajnóczi néni, aki csontra húst főzött, vagy a hegyaljai lázadás hírétől megrémülő Rákóczi, aki hatlovas hintóval menekül a helyszín közeléből, de a közelükben föltűnik Napóleon, Fülep Lajos, Kölcsey Ferenc, Paul Éluard és még vagy ötszáz hasonló személyiség. Költészet, néprajz, történelem, társadalomtudomány, filozófia, politikai vitairat, álomboncolás, falusi gyerekek vallomása teszi mozgalmassá a könyvet, de ha ezerfelől érkeznek is gondolatok vagy érzelmi hullámok, kivétel nélkül Illyés legbensőbb világába gyűlnek össze.

A könyv igazi meglepetése az, hogy először foghatjuk föl, sőt élhetjük át, miként érez, gondolkodik, tajtékzik, figyel, mosolyog, rajong egy fiatal magyar, aki mindenféle máz nélkül tökéletesen európai. Ady még fátumosan és parádésan volt magyar és európai, háta mögött Dévénnyel, dacosan, halálos gőggel, a kalapjánál fehér szegfűvel. Illyés viszont úgy, mint ahogy a folyóvíz – folyóvíz. Magától értetődően. Ezt igazolja a szeme járása, stílusa, minden apró mozzanat, amely nemzetéhez köti. Ha valaki váratlanul most azt kérdezné tőlem, miért épp Illyésnek kellett megírnia 1950-ben az Egy mondat a zsarnokságról című verset, gondolkodás nélkül azt felelném, mert ő írta a Magyarokat!

Vannak olyan esetek és pillanatok, amikor az eredetiség sértő, mert megváltoztathatatlan. Ilyen eset Illyésé is. Ráadásul az ő „eredetisége” minden látszat ellenére nagyon elüt másokétól. Ahhoz, hogy állításomat igazoljam, legalább egy ötvenoldalas esszét kellene most fölolvasnom. Ami elképzelhetetlen. Marad tehát néhány égre írható, gyorsírásos jegyzet.

Illyés nemcsak úgy volt fölfedező, hogy egy-egy művével mindig új korszakot kezdett a magyar közéletben, a Puszták népétől az ötágú sípig, a határon túli magyarság ügyével foglalkozó Szellem és erőszak című könyvéig, hanem úgyis, hogy több évszázados történelmünk csonthéjas ellentmondásait próbálta meg föltörni. Amit mások drámaian és tökéletesen elemeztek múltunkban, ő inkább a megszüntetésüket szerette volna előkészíteni. Épp a Magyarokban ír arról, hogy jelenünk Mátyásig nyúlik vissza, és a jelent is történelmileg kell átélnünk. Márpedig ezt a folytonosságot meg kell szüntetni. Mi jellemzi ezt a folytonosságot? Ha csupán drámai ellentét jellemezné, valószínű, hogy egy olyan nagy katarzis, mint amit 1848 és 1956 csúcspontján, rövid ideig átéltünk, megoldhatná a helyzetünket, de skizofréniába hajló kettősség jellemzi, amely Széchenyi és Kossuth szimbolikus és örökletes ellentétében jut kifejezésre legláthatóbban.

Illyés kétkulacsosságát az effajta nehéz ügyeknél szokták epésen fölemlegetni. Ugyanis Illyés nem egyik igazságát választja, vagy a másikét, ahogy ezt az egyértelműség szent nevében el lehetne várni tőle, hanem megkísérli magába olvasztani mindkettőjét, s egységbe forrasztásukkal új távlatot nyitni a sorsnak.

Még követhetőbb példával szeretném az illyési gondolkodás természetét megvilágítani. Bartók és Kodály létbe ágyazott példájával. Bartók, amikor 1940 őszén már Európa jövőjét s benne a Hitlerhez sodródó Magyarországét is végzetesnek találta, erkölcsi tiltakozásul mindkettőt elhagyta. Amerikába ment, száműzetésbe. Igaza volt? Rábólinthatunk némán, hogy: igen, igaza. Kodály ugyanazok miatt az okok miatt, hasonló erkölcsi megfontolásból szintén elhagyhatta volna Magyarországot. De nem hagyta el. Maradt. Igaza volt? Igaza!

Hogyan is állunk ilyenkor az igazsággal? Bizony, bizony bajosan. Azt tudjuk, hogy a tudományok számára nélkülözhetetlenek a paradoxonok, mert világosan utalnak bizonyos folyamatok végességére vagy végtelenségére – no de az életben? Vagy a történelemben? Ha az egymásnak ellentmondó gondolatokat sehogy se lehet megváltoztatni, miközben megfelelnek a józan észnek és a tapasztalatnak, Illyés meggyőződése szerint minél előbb össze kell őket békíteni.

Illyésben nem az öregkor bölcsessége érlelt meg ilyen gondolatokat, hanem már az ifjúkoré. Máskor is idéztem már idevágó vallomását, s most újra rákényszerülök. Ezt írja: „Sajnos, én a gordiuszi csomó megoldóját már diákkoromban nem hősnek tartottam – bármennyit hadakozott is a kardjával –, hanem csalónak. A nevezetes csomóval ugyanis a feladat nem a vágás volt, hanem a kibogozás. A kötél ugyan kettéesett, de a kötés rejtélye ma is megoldásra vár.” Emlékezetes fejtegetése az alku és a megalkuvás szavak politikai és becsületbeli jelentéséről ugyanebbe a kényes tárgykörbe tartozik bele.

A korszak, amelyben 1990 óta élünk, csupa-csupa botrányos és kényes üggyel van kitapétázva. A tudathasadás és a remény megtépázott faliszőnyegeivel. Gondolom, ha Illyés velünk élne, ez a történelmi helyzet ugyanúgy próbára tenné, mint ahogy minket is próbára tesz. Lehet, hogy a maga Döblingjéből: súlyos depressziójából nézne kifelé időnként a világba, ajtófélfának döntve vállát. Tudnánk, hogy ilyen időkben elsősorban az ő bátor és gyakorlatias igazságaira szorulnánk rá. És százesztendős születésnapján nagy költőtársa, Szabó Lőrinc szavaival köszöntenénk, mely így hangzik: „Illyést, úgy sejtem, nagyobb igazság, okosság, nagyobb országos lelkiismeret vezette, mint talán bárkit a magyar haza szellemi vezetői közül, akiket ismertem. Bármily komplex a jelenség, az egésznek a nagyszerűsége előtt önként el kell csitulnia a részletkifogásoknak. Azt hiszem, mindenki, aki ezt a nyelvet beszéli, jogosan vágyódhatnék – s jól járna vele! – egy olyan magyar humanitásban élni, amelynek valahogyan Illyés az elnöke.”

Egy ilyen elképzelés: fogadalomnak se lenne utolsó a számunkra, hosszú távon.

 

*

 

Ez volt ünnepi emlékezésünk első szakasza. Hátravan még egy rövidebb második szakasz, amely a Bethlen Alapítvány és Illyés Gyula kapcsolatára emlékezik. Az idő rövidsége miatt itt is csak részleteket villanthatok föl ebből a történelmünkből kihagyhatatlan, beszédes és drámai kapcsolódásból.

A jelenlévők közül sokan emlékeznek még azokra az időkre, közelebbről a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekre, amikor Magyarország közéletét csak részben határozta meg a hatalmon lévők akarata. Mellette – pontosabban vele szemben – rendkívül nagy szerepe volt a szellemi életnek. Különösen az irodalomnak, ami érthető is, hiszen századok óta az irodalom volt a nemzet legerőteljesebb és leghatékonyabb hagyománya. Ha nem lett volna irodalmunk, egészen bizonyos, hogy ma nem volna magyar nemzet, vagy ha mégis, egészen más volna.

Mit jelentett ez? Azt, hogy az országot az említett időben már nemcsak politikai erők kormányozták, de egyre érezhetőbben szellemi és erkölcsi erők is. Ha úgy tetszik, nagy befolyással rendelkező ellenzéki csoportok. De bármi történt az országban, jó vagy rossz, megalázó vagy fölemelő esemény, sokakkal együtt tanúsíthatom: a magasban, a fejek fölött újra és újra azok a kérdések cikáztak: mit gondol a történő dolgokról Illyés Gyula? Mit tanácsol? Kiáll a követelések mellett vagy sem. Mert, ha kiáll, nehezebben gáncsolható el egy-egy kezdeményezés, vagy el se gáncsolható. Sok érdekes pletyka maradt fenn ezekből az időkből, ezeket rövidesen a helyükre kell tenni. Annyi bizonyos, hogy az úgynevezett nemzeti ellenzék Illyés nélkül nem cselekedett.

Ezért ragaszkodtunk a beleegyezéséhez, amikor a Hitel című folyóiratot akartuk elindítani, s ezért fordultunk hozzá akkor is, amikor a Bethlen Gábor Alapítvány gondolata Bakos István barátunk fejében megszületett. Gondolják meg: egy ellenzéki „magánalapítvány” Magyarországon a hetvenes évek végén, amikor Illyés Szellem és erőszak című művét a hatalom épp betiltotta? Legalább olyan istenkísértés volt ez, mintha a Kálvin téri templom Úrasztala mellé ültünk volna le tüntetően szalonnázni.

Illyésnek nyomban megtetszett a vakmerő ötlet. Mert azonnal megérezte, hogy ez nemcsak levegőben futkosó szép gondolat, hanem cselekvés. Megértette, hogy az Alapítvány nem más, mint az ő határon túli magyarokért indított küzdelmeinek a folytatása. Meghatottságát az elmaradhatatlan illyési humor tűzijátékával próbálta eltakarni.

– Tehát nézzük csak! Az ötlet nagyszerű – mondta Kiss Ferencnek, Für Lajosnak és szerény személyemnek. – Önök a nemzet nevében összegyűjtenek tömérdek pénzt, s nekem, mint az Alapítvány fejének átadják ezt az összeget, én pedig mint Kossuth pénztárnoka annak idején, lelépek vele nyugatra. Ha másként nem, így bizonyára irigyelt történelmi alakja lehetnék a hazának…

Jót mulattunk a tréfán, miközben már az első lépések tervét is kidolgoztuk. Azt gondoltuk, Kodályra és Németh Lászlóra emlékezve, hogy az alapítólevélen a feleségek neve szerepeljen. Így érezte Illyés teljesnek és morálisnak az ő jelenlétét a vállalkozásban. Csapatban akart repülni mindig. Szekértáborba tömörülve cselekedni.

El kell mondanom, hogy nagyon bízott a sikerben. Főleg azért, mert mi nem kérni, hanem adni szerettünk volna.

Sajnos, a szabadságnak erre a titkos erejére figyelt föl a politika. Megértette, hogy aki önállóan cselekszi a jót, előbb-utóbb önállóan fogja követelni a maga igazságát.

Kevés megrendítőbb történetet ismerünk egy-egy halhatatlan emberünk utolsó napjairól, mint amit Illyésről jegyzett föl felesége, Flóra asszony. A halállal szembesülő költőt is legnagyobb ellenfele, a depresszió fojtogatta. Életét a halálos ágyon hiábavalónak, sikertelennek érezte. Lám, amiért legutoljára is küzdött: egy folyóiratért és egy alapítványért, az is csak szélmalomharc volt. Flóra asszony kétségbeesve, de méltósággal úgy kérte Illyés óhajának a teljesítését a hatalomtól, mintha oxigént kért volna egy fuldoklónak.

Az a hatalom, amelynek egy leegyszerűsített mitológiai változata szerint kedvence és kegyeltje volt Illyés – hideg fejjel tagadta meg tőle az oxigént.

A Bethlen Gábor Alapítvány története ettől a megrendítő drámától vált igazán magyar történetté. S az újabb időkben pedig, remélem, attól kerül majd méltó helyére, hogy tudatosítjuk magunkban: a határon túliak számára kiharcolt kedvezménytörvény előképe az Illyés nevével is fémjelzett Bethlen Alapítvány gondolatában jelent meg először.

És ebben én törvényt látok.

 

Elhangzott a Bethlen Gábor Alapítvány ülésén a Széchényi Könyvtárban, 2002. november 2-án.