Az első kör

Én még emlékszem azokra a lázas, nyugtalan esztendőkre, amikor a magyar írók zöme nem petrezselymet árult a világmindenségben, mint ahogy ma árul. A szocializmus rövid ideig tartó, hamis varázslatától megszabadulva, még azok az írók is, akiket tévutakra csábított ez a varázs, látványos vagy csendes önvizsgálatot tartva, visszatértek az irodalom hagyományos világába, ahol a durva megszégyenítéseken átesett szellem szabad, de hierarchikus rendje uralkodott.

Ennek a negyvenöt utáni világnak a magyar irodalomban többféle állócsillaga és bolygója volt. A régiek közül Füst Milán, Szabó Lőrinc, Németh László, Kodolányi, Déry, Vas István, takarásban vagy köd mögött Hamvas Béla, Szentkuthy, az újak között pedig olyanok, mint a Tékozló országot és A szarvassá változott fiút író Juhász Ferenc vagy az Apokrifot író Pilinszky s a velük egyenrangú Nagy László, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes.

A névsort persze még bővíthetnénk körkörösen minden irányból, de a mozgó rendszerben van egy író, akinek a helyét nem cserélhetnénk föl senkiével. És ez az író Illyés Gyula. Az ő helye a kör közepén volt. Hogy megérdemelten vagy érdemtelenül, erről minden irodalmi korszak és minden új nemzedék lefolytathatná a maga szikrázó vitáját, de semmilyen lángelméjű érv nem változtatna a valóságon, hogy a sors ezt a szerepet neki adta.

Ady megüresedett helyét – irodalmi Árpád-házunk spirituális törvénye szerint – Babitsnak kellett elfoglalnia. Nem a titáni kalapácsvetőnek: Szabó Dezsőnek, nem is Móricznak vagy Kosztolányinak, hanem neki, a minden percben megbántható, sőt megsebezhető ideglénynek. Épp Illyés írja róla, hogy Ady megjósolta a „világok omlását”, Babitsnak azonban végig kellett élnie, s a hajdani „szégyenül emlegetett költőtárs” így lett társ a föladatban, a végeznivaló folytatásában. Valójában akaratlanul. Annak ellenére, hogy a neki írt Ady-vers és a Székely Aladár kettejükről készített fényképe, amelyen fejük együtt hajol a Biblia fölé, a jövő előképe is lehetne. A negyvenegy évesen távozó pályatárs után Babitsnak sorsszerűen ott kell maradnia, ahol Ady lélegzete beleivódott a falakba. És nemcsak ott, hanem a kortárs magyar irodalom nagy kiterjedésű frontszakaszán mindenütt, ahol szavak és szenvedélyek csatáznak, ahol a sorok közt vér folyik, szorongás lapul meg a jelzők között. Talán nem túlzás azt gondolni, hogy akire az egész irodalom gondja szakad, mint Babitsra, semmivel se jelenthet kisebb terhet, mint kormányfőként irányítani egy országot. Néha bizony még nehezebb is lehet, mert hadsereg nélkül, rendőrség nélkül, a bíróságok segítsége nélkül egyetlen költő-helytartóként kell ügyelnie arra, hogy az igazság szabadcsapatai Isten kedve szerint csatangolhassanak a tavaszban, egy megcsonkított országban, magukba szíva a télen elhullt állatok édeskés dögszagát s az ibolyákét. Eszelősség és részvét, remény és félelem, méltóság és stílus – ezekre külön-külön, de együtt is figyelnie kell, mert ha a szellemi élet területeit a diszharmónia özönli el, a veszedelem végzetes lehet. Babitsban a nagyság és a szorongás erői küzdöttek egymással, állandó kielégületlenséget és feszültségállapotot teremtve. A stressz, amelyben húsz esztendőn át élt, dolgozott, mércét állított több írónemzedék elé, épp akkora volt, mint a tehetsége. Akárhányszor magam elé idézem utolsó fényképét: beesett arcát, Dante poklát ismerő szemeit, kopaszra nyírt fejét, mindig arra gondolok, hogy a rettenetes nyomás következtében kialakult rák pusztította el. Adyt az alkohol, őt az önmarcangolás.

1941 augusztusában bekövetkezett halála után Illyésen kívül kicsoda léphetett volna helyére? Természetesen nem a költészetben kivívott rangjáról beszélek, hanem az irodalmi életben betöltött szerepéről. Egy ilyen közlő mondatot könnyű leírni, de elképzelni azt a hosszú folyamatot, amelyben eldől, hogy ki lesz, illetve ki lehet Babits örököse, kimerítően nehéz. Nehéz, mert ebben az esetben nem egyenes ágú örökösödésről van szó, nem ügyeskedésről, nem lepedő alatti zsenialitásról, hanem olyan szellemi és erkölcsi föladatok elvégzéséről, amelyekhez spirituális leszármazásra van szükség. Ahogy Illyés a megszűnt Nyugat helyébe lépő Magyar Csillag szerkesztője lett, úgy lett minden ceremoniális választás nélkül Babits utóda. Száz jele volt annak, hogy nem akart az lenni, de a jónási riadalom ellen annyi ellentétes erő és tény halmozódott föl, amellyel mindenkinek számolnia kellett.

Első helyen említhetem a fiatal Illyés költői teljesítményét. Első kötete: a Nehéz föld 1928-ban jelenik meg, s komoly figyelmet ébreszt az irodalomban. Hangja, világa, földrajza, tűzhelyei, a szegénység mélységéből föltörő kiáltásai egészen mások, mint az előtte járó, első Nyugat-nemzedék költőié. De elüt a sorsban és időben hozzá legközelebb álló Erdélyi Józsefétől is, akiről népisége, valóságközelsége és Petőfihez való kötődése alapján azt írja Németh László, hogy Erdélyi megjelenése kultúrtörténeti jelentőségű: ő az irodalom Kodálya.

Ekkor Illyésről még nem lehet ilyen egyértelmű jellemzést adni. A témái ugyan újak, hazaiak, valóságerejűek, magyarok, de a stílusa kissé idegen. Szürrealista és expresszionista képzettársításai sok szállal kötődnek a modern európai költészet „kozmopolitizmusához”. Legvilágosabban Vas István jellemzi Illyés bemutatkozását. Egyik önéletrajzi esszéregényében ezt írja a Nehéz földről: a kötet „ravasz tudással kombinált keverék, melyben, ami modern, az nem volt magyar, s ami magyar, az nem volt modern.”

A Nem én kiáltok verseit író József Attiláról nagyjából ugyanezt lehetett volna elmondani, de épp ez a „lírai tudathasadás” jelezte legnyilvánvalóbban, hogy valami új korszak kezdődött el.

A sodró erejű gátszakadás Illyés munkásságában vált leginkább láthatóvá. 1931-ben második verskötetét, a Sarjúrendeket jelenteti meg, a ’32-es és a ’33-as esztendőben pedig a Három öreget, az Ifjuságot és a Hősökről beszélek című elbeszélő költeményt, amelyek mondanivalójukban és műfajukban nemcsak a tudathasadást szüntetik meg, hanem új tájakat, tárgyakat, szenvedélyeket fedeznek föl egy forradalmi gondolkodás számára.

A föntebb fölsorolt verskötetek ahhoz bőven elegendőek, hogy Illyés a legfontosabb fiatal költők első sorába léphessen, de ahhoz, hogy a legbelsőbb körbe is bejuthasson, ennél több kellett. Szükség volt Illyés személyes adottságaira: eszére, józanságára, műveltségére, humorára. Bárhol megjelent: kávéházakban, baráti társaságban, cselédek közt, vagy Babitséknál, a hely szellemi éghajlata azonnal megváltozott. Mindig volt benne valami Petőfiből, Aranyból, a Ludas Matyiból, Ady végzetszerűségéből, Voltaire-ből, valamelyik juhász őséből, de mindez lenyűgöző, Illyés Gyulá-s átiratban.

Miért emlegetem ezeket az irodalmon kívüli – vagy csak részben kívüli – tulajdonságokat? Azért, mert ha erre nem csodálkoztak volna rá a kortársai, köztük a legnagyobbak is, valószínű, hogy nem őt kérik föl legjelentősebb szerzői estjük bevezetésére. Ugyanis Babits és Móricz Zsigmond őt kérte föl.

A harmincéves költő mindkét klasszikusról olyan pályaképet rajzol elénk néhány oldalon, amelynek egyetlen részletét se fakította ki az idő.

Legszívesebben ide másolnám mind a két esszének tekinthető bevezetőt, de csak egy kortyintásnyit kínálhatok belőlük. Ilyeneket ír Babitsról: „Babitsnál a műveltség is, hogy úgy mondjam, a költészet tárgya, a költő cselekvési adat- és élménygyűjtő területe… Az ideák, amiket Babits egykor megidézett, az Igazság, a Kultúra, a Humanitás a mi nemzedékünknek hús és vér alakban megjelentek és kardot kínálnak. Babits, a költő tudhatja legjobban, hogy a gondolatok eleven életet élnek, s Babits, a filozófus érezheti legjobban, hogy az igazságnak parancsoló ereje van: nem lehet megtagadni: aki felismeri, annak küzdenie kell érte.”

Ez a néhány sor egyidejűleg önvallomás és költői előérzet is egyben. A vívódó Babits hét év múlva írja meg küzdelmes életének metaforikus összefoglalását: a Jónás könyvét.

A Móricz-est bevezetőjéből is ide kívánkozik két rövid mondat: „A huszadik század első decenniumának költői elvezettek bennünket nyugatra. Mikor megrakodva és zavartan megtértünk erre a földre, Móricz visszavezetett bennünket a néphez, a szegénységhez, a magyar jelenhez.”

Illyés most is, mint mindig, a dolgok sűrűjéből beszél, mintha titokban már napok óta írná odahaza irodalmunk egyik legnagyobb hatású röpiratát: a Pusztulás című útirajzát, amely mögött Móricz arca is földereng.

A Pusztulás franciásan világos beszámoló, tárgyias, tárgyilagos próza, de az egész mégis olyan hangulatot áraszt, mintha minden sorát ravatalon írta volna Illyés.

Az írás arról szól, hogy rövid időn belül elfogy a magyarság, az egyke sikeresebben ritkítja, mint valamikor a pestis, és a jobb ösztönű németség látványosan foglalja el házait, földjét, ezeresztendős szálláshelyeit.

Az egykéről már többen is írtak Illyés előtt, mégis az ő baljós ekevas-kongatására figyelt oda az ország. A Nyugatban megjelent írása legalább olyan döbbenetet keltett, mint az 1791-ben megjelent herderi jóslat. Volt, akit közvetlenül maga a puszta rémlátomás zaklatott föl s hajszolt bele lelkiismeret-furdalásba vagy cselekvésbe; volt, aki a kongatásból egyszerűen azt értette meg, hogy a magyar tudat az 1867-es kiegyezés óta mennyire elkorcsosult és mennyire alkalmatlanná vált arra, hogy szembenézzen a nemzet létkérdéseivel a vesztes háború és a trianoni fejszecsapások után.

Maga Babits, Európa egyik legműveltebb és legtájékozottabb értelmiségi embere is belefehéredik az igazságba. Hogyan lehet, hogy ő semmit se tudott arról, amiről Illyés beszél? Érzelmileg úgy viselkedik, mintha eddig a magyar irodalom legzordabb üzeneteit irodalmi élményként élte volna csak át, és most jelentkezik egy fiatal költő, aki a halál kölcsönkért kezével markolja meg mellén az inget, hogy megrázza és rádöbbentse a valóságra. Mit is írt a múlt században a szatmárcsekei remete? A Zrínyi második énekében azt írta, hogy:

 

Más hon áll a négy folyam partjára, Más szózat és más keblű nép…

 

De hiszen az országot járó ifjú író is erről beszél!

Babits zavarából világosan kiderül, hogy Illyés nem pártfogói segítséggel és nem is szorgalmas könyökei révén került az irodalmi élet legbelsőbb körébe, középpontjába, hanem sorsszerűen, a maga igazsága által.

Nem, ez így nem egészen igaz. Abban, hogy ötéves előcsatározások után odakerült, legalább olyan fontos szerepük volt irigyeinek, félremagyarázóinak, az ellenségeinek, mint neki magának. A Pusztulás megjelenése előtt Illyésnek inkább csak a verseit ismerték a pályatársai. Izgatottan figyelték birkózását az avantgardizmussal s új témáival, amelyekben teljesen új szerepet kapott a szegénység, a hazafiság vagy például a Petőfi és Ady által is mitologizált Dózsa György.

 

Nyerítve futnak a táj felett a felhők! Lángkarikás csattan, a csillag-göröngyön feldörög egy szekér, fordul – felkiáltok, verj a lovak közé, hajrá, Dózsa Györgyöm.

 

A magyar költészet romantikusnak mondható légkörében a fiatal Illyést vállra lehetett emelni, de a gondolkodó, az alapkérdéseket kővel feltörő Illyést már a sarokba kéne szorítani. A hang, amellyel némelyek megkísérlik ezt, olyan, mintha ma szólalna meg: „Nem gondolja Illyés, ha valaki úgy siratja népe pusztulását, hogy közben egy másik nép ellen, jelen esetben a hazai németség ellen, gyűlöletet gerjeszt, az közönséges nacionalizmus? Sőt annál is több, mert ha egyszer átszakadnak a gátak, a gyűlölet árvize mindent elönt. Előbb a németek jönnek, aztán a zsidók és így tovább.”

A magyar szellemi élet máig ható, sorsfordulásos pillanata ez az időszak. Hitler hatalomra kerülése után mindenki megriad, sejti, hogy a trianoni békeszerződéssel átrendezett Európa erőegyensúlya hamarosan fölbomlik, átalakul, s ez az átalakulás a rosszhoz még rosszabbal járul majd hozzá, de gondolataiban senki se az ősokokig hátrál vissza, hanem a félelmei útján megy tovább. Miből kellett volna kiindulnia? Abból, hogyha elfogadható békét kötnek Versailles-ban, nem zúdulhat ránk semmiféle apokalipszis, de mivel rosszat kötöttek, mindnyájunknak együtt lesz féltenivalónk: magyaroknak, zsidóknak, másoknak. Sajnos, a hazai népi és a nemzeti törekvéseket a magyarországi zsidóság zöme a német völkisch mozgalom programjával azonosította, azaz: a fasizmussal. Tagadhatatlan, hogy szorongásának volt oka, de nem az illyési katarzis alapján.

Illyés, a saját bevallása szerint, a Pusztulásban elkövetett egy hibát, amely ürügyet adhatott a szándékos félreértésre. A szöveg egyetlen, nagyobb zárójeles szakaszában arról beszél, hogy a gyászos vidékről visszaérkezve Pestre, magamagától is megkérdezi: nem rosszul ítéli-e meg a magyarság helyzetét? Az íráson túl baráti eszmecserében is szívesen megosztaná valakikkel ezeket a kételyeit. De, szerinte, Pest levegője igazán nem alkalmas efféle eszmecserére. Ezt írja szó szerint: „Barátaimnak nemigen szólhattam róla; van egyáltalán köztük, aki a népből származik, hány író van, aki a népből származik? S hány, aki a nép között él? Mert csak az ismerheti igazán a népi magyarságot, tehát a filozófia szerint is, amely az ismeretet azonosulásnak tanítja, csak az egészen magyar, tetőtől talpig, tehát nemcsak eszével, de ösztönével is, amelyre a közelgő veszélyek idején van olyan nagy szükség. Hány ilyen magyar író van? És politikus? És újságíró, és tudós, és gazdasági hatalmasság és forradalmár, egyszóval olyas(valami), ami Pestet teszi? Először éreztem, hogy Budapest nincs Magyarországon; fölötte, alatta vagy mellette van…”

Freud és Jung budapesti híveinek rá kellett volna eszmélniük arra, hogy akit végzetes ügyek foglalkoztatnak, babonás túlzásaival is a végzetet szeretné arrébb hessenteni. Utólag is sajnálkozhatunk azon, hogy a támadók nem a mélylélektan bugyraiba ereszkedtek alá, hanem az egyetemes néprajzéba. Ekkortájt már egyre több helyről hallhatták, hogy vannak olyan afrikai törzsek, amelyek külön fétiseket, gonosz istenbálványokat faragnak maguknak, és sötét indulataikat úgy vezetik le, hogy szögeket vernek beléjük, vagy megkorbácsolják őket nyilvánosan.

Ilyen szerepet szántak némelyek Illyés Gyulának is. Illyés megpróbált védekezni ez ellen az „urbanista mágia” ellen, egyszerre két szólamban is. Goda Gábornak adott interjújában kijelenti, hogy a „mi mozgalmunk nem a németek ellen irányul, hanem a magyarokért való, hogy megadassék a magyaroknak is az a kulturális boldogulási lehetőség, ami megadatik a németeknek”. A védekezés másik szólama ugyanilyen őszinte és nyílt: „Hitvány dolog engem antiszemitizmussal vádolni, noha őszintén bevallom, hogy nagy erkölcsi erőfeszítésembe került, hogy ne legyek azzá, miután a zsidóság részéről annyi támadás ért, hogy csak egy szilárd elvi álláspont tarthatott vissza attól, hogy antiszemita legyek… Nem vagyok antiszemita, még fajvédő sem, és ha a magyarságról szólok, nem a fajt értem rajta, hanem a népet, és ezért, ha a magyarság érdekeit védem, elsősorban humanista szempontból teszem azt, lelkiismeretemre és európaiságomra hallgatva.”

Egy későbbi visszaemlékezésében még azt teszi hozzá a föntiekhez: „A magyar, a pesti polgárság jelentős része zsidó származású volt; hát még a hitleri értelmezés szerint. Önként adódott, hogy a két áldozat összefogjon, ha csak a veszély idejére is. Ha életről-halálról van szó, oly mellékes, ki jut előbb sorra. Ez, sajnos, tévedés. Nem képzelt még el vízbefúlókat, aki elcsodálkozik, milyen harcra képes két halálraítélt egymás ellen is még egy perc életért.”

Amit Illyés költői metaforája úgy mutat meg, hogy elrejt, később mi történelmi valóságként élhettük át. A százados szorongásokat elraktározott magyar életösztön és az évezredes félelmeket magában őrző zsidó érzékenység rosszul válaszolt az egyre jobban eldurvuló idő kérdéseire. Összefogás és egyetértés helyett a népi–urbánus háború robbant ki.

Illyés Pusztulás című írása valóban eredeti, sodró és sorsfordító hatású írás volt, de egyáltalán nem abba az irányba hatott, amelybe végül az események elsodródtak. Meggyőződésem, ha Illyés a zsidókérdésről akart volna írni, nem vesz magára semmilyen álruhát. Nyíltságának és szókimondó természetének egyik legbeszédesebb bizonyítéka Kosztolányinak írt válaszlevele. Azért említem ezt az írását, mert ugyanabban a lázas, nyugtalan évben született, mint a Pusztulás, és legalább olyan kényes témát is érint.

Kosztolányi Vojtina új levele egy fiatal költőhöz címmel kisebbfajta esszét rögtönöz a népiesnek nevezhető új költők műveiről. Mesterségbeli tudásukról, stílusuk szánalmas csoszogásáról. Ízelítőül hadd jegyezzek ide néhány mondatot Kosztolányitól: „Ha egymás után olvasom ezt a sok pusztai marhabőgést, ezt a sok paszulyt és tinót, ezt a sok szürke és bárgyú sületlenséget, ezt a térben egymás mellé rakott pongyola eseménysorozatot, álmosság fog el, s valami kis izgatószer után nézek, melyet nem lelek írásaitokban… Félek, hogy ti a verset egy klaffogó bocskorrá tiporjátok, s költészetünket rövidesen elkanászosítjátok…”

Kosztolányi, Babits és Móricz mellett, a korszak legnagyobb és legvonzóbb íróegyénisége. Tetőtől talpig művész, a köznapi varázslás és költői világlátás nagymestere. A stílus Péter apostola. Ha kortársként Ady nem teremtett volna olyan ősi, babonás, bibliai, kurucos, lédás, ködharangos, forradalmasító magyar nyelvet, amilyen addig még nem volt és amilyen már sohase lesz, nyugodtan kijelenthetnénk, hogy Kosztolányi az az írónk, aki nyelvünk mindenségét a legtudatosabban egyenrangúnak tartotta az igazi, a valóságos világmindenséggel.

S gondoljuk el, milyen hatása lehet annak, ha ilyen író szól oda fiatal kortársának, hogy barátocskám, erőlködésedtől sérvet kapott az ég, leereszkedett már az ököristállód tetejéig, legjobb, ha elbújsz a galagonyabokrok mögé.

A fiatal Illyésnek semmi efféle nem jutott eszébe. Ellenkezőleg: Kedves Uram megszólítással, európai stílusban, kioktatja Kosztolányit, hogy bár az új költők közül a legtöbb marhát ő, mármint Illyés, bőgette eddig a verseiben, de azért pontosan látja: a mester kissé kiesett az időből. Így folytatja: „Az önök öltönyét Gautier szabta és Herédia, a múlt század ötvenes éveinek modorában! Az utcán is, a magyar mezővárosok utcáin, finom báli topánkát viseltek. Erős a gyanúm, hogy elsősorban emiatt pihegtek, sóhajtoztak és nyögdeltek annyit s szagoltak annyiféle »édes mérgeket«. A topánkát a franciák közben levetették. Mi, fiatalabbak is jobban éreztük magunkat anélkül, csak úgy mezétláb; ahogy otthon atyáink is jártak.”

Az embernek önkéntelenül eszébe jut, hogy József Attila Babits ellen írt verse ehhez az íráshoz képest egy adag marólúg volt. József Attila később megbánta ezt a lírai merényletet, Illyésnek azonban nem volt semmiféle megbánnivalója. Vitájuk felejthetetlen gesztussal zárult. Kosztolányi halála után tíz síron túli kötetét Illyés szerkesztette meg, s mindegyik elé olyan bevezetőt írt, amelyből a magyar irodalom egyik legbeavatóbb, legtárgyszerűbb mesteri tanulmánya állt össze. Elemez, nyomoz, benéz a színfalak mögé, mozgósítja a filozófiát, a magyar irodalmat, a világirodalmat, Dzsingisz kánt ugyanúgy tanúul hívja érveihez, mint Krúdyt, Kazinczyt, miközben ilyen mondatokat ír róla: „Író még nem vezette félre kortársait és korát úgy, mint ő. Egy életen át hirdette, hogy minden a forma. S egy életen át hajszolta, tömte ebbe a ragyogó formába a tartalmat, a legemberibb »anyagot«… Nem utánozni akart, hanem utolérni.” Aki a történelemről vagy az írói mesterségről aforizmákat szeretne gyűjteni, üsse föl ezt a tanulmányt is, gazdag anyagot találhat benne. Egy Kosztolányit ábrázoló gondolatsorból emelek ki néhány mondatot: „Kosztolányi szinte órával a kezében számolta és jegyezte a pillanatokat. Könyörtelen pontossággal figyelt és ábrázolt, azaz ölt és teremtett. Mert egy dolog egyszerre csak egy formában lehet valóságos: vagy az életben, vagy a műben.”

 

*

 

Miért időzöm ennyit az első közéleti és esztétikai küzdelmeknél? Azért, mert ez volt a kezdet. Az eredetiség tűzpróbája. A Pusztulás nyomán támadt történelmi, politikai, stílusbeli, mélylélektani viták és a Kosztolányival lefolytatott esztétikai összecsapás már nemcsak arról szólt, hogy egy fiatal író milyen véletlenek összejátszása révén válhatott az irodalmi élet központi szereplőjévé, hanem arról, hogy amit képvisel, korszakos-e, mint amilyen három évtizeddel előbb a Nyugat-nemzedék jelentkezése volt, vagy csupán kazaltűz-e, amely után fekete hamu marad.

A kérdésre Illyés a Puszták népével válaszolt, a Petőfi-könyvvel, a Magyarok című vallomásos, gondolati prózakötetével, amely Ady publicisztikai írásai és Németh László esszéi mellett a nemzeti önismeret mindmáig legfontosabb breviáriuma. Ide kell beillesztenem négy verseskötetét is: 1935-ben a Szálló egek alatt címűt, 1937-ben a Rend a romokbant, 1939-ben a Külön világban s 1940-ben pedig Összegyűjtött verseinek köteteit. Mennyiségben és minőségben is lenyűgöző termés. A különféle műfajú s tárgyú könyveiben Illyés annyi időszerű társadalmi és népsérelmi gondot, válaszra váró társadalmi kérdést halmozott föl, amennyi legutoljára Széchenyi őrülettel viaskodó fejében torlódott össze.

A név nem a jó hangzás miatt fordult a tollam alá, hanem a két ember hasonló észjárása és lelki működése miatt, amelyet siker és félreértés, erőn felüli megszállottság és depresszió egyaránt alakított. Németh László Széchenyiről írt utánozhatatlan esszéregényében több helyen is foglalkozik arisztokrata és intellektuális hőse alakváltásaival, amelyek sose csak lelki újjászületésben fejeződtek ki, hanem új alkotásokban: hídépítésben, a dunai gőzhajózás, a Játékszín megteremtésében és így tovább. Egy helyütt ezt mondja a könyveket is író grófról: „A Lovakrul azt jelenti, hogy Széchenyi félretolta az önnön hamvaiban is gyönyörködni tudó irodalmárt. Abba az útba vágott bele, amelyen az angol telivérek tulajdonságai messzebb viszik az embert, mint a bukott hős sóhaja.”

A metaforát könnyű megfejtenünk. Képes beszédével Németh László Széchenyi legjellemzőbb tulajdonságára utal: a cselekvés tudatosságára. Az ember gondolatait legtökéletesebben a cselekedetei fejezik ki – Széchenyi életének ez a mondat lehetne a legjobb összefoglalása.

Illyés ezzel az életcéllal megegyező gondolatot követ az irodalomban. Ezt vallja: „Az igazságot kimondani nem nagy dolog, megtalálni nehéz. A kimondásához csak a test bátorsága kell, megtalálásához a léleké.” Másutt a föntieket így tágítja ki, illetve véglegesíti: „Nem fölfedezni nehéz az igazságot, hanem érvényesíteni.”

Ha filozófus fogalmaz ilyen tételt, megállapítását magától értetődőnek tartjuk. Ha író, azt kissé furcsálljuk, mert egy írónak, költőnek legtöbbször az a föladata, hogy látomást rajzoljon elénk, hogy szenvedélyt ébresszen bennünk, hogy elképzeltessen velünk egy tűzvészt, amely fölött az apokalipszis madarai szállnak. Mert van-e pontosabban fogalmazó írás, mint például Ady Az eltévedt lovas című verse? Minden sora sejtelem, borzongás, titok, fölfoghatatlan nádasok susogása és az egész mégis nagyhatalmú valóság, történelmi élmény.

Ha költőkről van szó, tehetségük természetéről, Illyés elsősorban az efféle, szenvedélyeket és elragadtatásokat föllobbantó költőket becsüli a legjobban. A lírikusokat. Petőfit, Baudelaire-t, Adyt, Éluard-t, Szabó Lőrincet, József Attilát, akit – Kozmutza Flóra 1937-es napló-emléke szerint – magánál jóval nagyobb tehetségnek tartott, bizonyára lírikusi adottságai alapján.

Természetesen Illyés sokkal bonyolultabb és organikusabb gondolkodó annál, mint hogy egy-egy jelenséget, tüneményt csupán egyetlen magaslati pontról vizsgáljon. Az általa becsült lírikusok teljesítményével párhuzamosan az irodalmakét is vizsgálja. Így sajátunkét is.

Egyik Babitsról szóló esszéjében ezt olvashatjuk: „jó hazafias költészetet rossz hazájú népek szoktak nyújtani”.

Megdöbbenve eszmélünk rá, hogy ez az illyési paradoxon ott bujkál az egész magyar irodalom hátterében: attól vagyunk jók, hogy rossz a sorsunk! Hát nem szörnyű ez? Nem hajmeresztő? Vajon meddig fogadjuk még el ezt a tudathasadásos végzetet? Mohácstól Trianonig négyszáz esztendő telt el, és négyszáz esztendő alatt nagyjából ugyanazok a történeteink, a bukásaink, a kisiklásaink. Az eget is mindig ott zúzzuk be, ahol megszoktuk. Sőt újra és újra azokra a múzsákra gyújtjuk rá haraggal házaikat, akikkel forradalmaink elé kísértettük magunkat. Egyszer már ideje lenne megszabadulnunk ettől a hasadtlelkűségtől.

Van Adynak egy keveset emlegetett verse, amelyet kötelező volna minden magyarral megtaníttatni. Elhanyagolt, véres szívünk – ez a vers címe. Mindössze két sort idézek belőle:

 

Sose tudott az igazsághoz Igazunk minket eljuttatni…

 

Ahogy a Himnusz összefoglalása történelmünknek, sorsunknak, ez a két sor is az. Villámcsapás az agyba!

Bevallom, hogy évek óta titkos kíváncsisággal keresem ennek a két sornak a nyomát Illyés életművében. Valahol, valamelyik tanulmányában vagy többkötetes naplójegyzeteiben. Hogy miért keresem? Egyszerűen azért, mert Illyés igazi megértésének a kulcsát bennük találhatná meg bárki. Nem költészetének, hanem életének az ars poeticáját.

Minden nemzedékkel és a nemzedéken belül minden korszakos íróval új föladat jelenik meg a nemzet és a társadalom életében. Nagyon kihegyezve: Illyéssel épp az a „messiási racionalitás” jelent meg, amely az Ady két sora közt feszülő roppant űrt szándékozott mindenáron megszüntetni: hogy a fölismert igazságok juttassanak el végre minket az igazunkhoz! Ha forradalommal lehet csak, akkor azzal; ha reformokkal, akkor azokkal; ha becsületes alkuval, az is jó!

A lehetőségek közül azonban csak akkor választhatunk, ha a történelemből ismert rossz helyzetmegítéléseinknél százszorta különbek vagyunk. Pontosabbak, józanabbak és kérlelhetetlenebbek. Már fiatal íróként olyan eretnekségnek számító vallomást fogalmaz meg, mely szerint a józanság igazán hősi állapot. Vagy hadd idézzem egy másik „elszólását”, amely a romantikus eszmények világában szinte hidegzuhanynak tekinthető. A nép költészetéért című tanulmányából idézek két rövid bekezdést: „Sajnos, én a gordiuszi csomó megoldóját már diákkoromban nem hősnek tartottam – bármennyit hadonászott is a kardjával –, hanem csalónak. A nevezetes csomóval ugyanis a feladat nem a vágás volt, hanem a kibogozás. A kötél ugyan kettéesett, de a kötés rejtélye ma is megoldásra vár… A világ és az élet megismerésébe való huszáros belovaglást tehát éppoly gyanúval nézem, akár a kardjához kapó Nagy Sándort. Költő legyen a nyeregben, aki – hogy így mondjam – magával ragad.”

Aki ilyen kihívó gondolatokkal kezdi el pályáját Magyarországon, ne várjon túl sok jót a környezetétől, főleg ha az irodalmi élet a környezete. Illyés tudja ezt, s úgy védi magát, hogy igazságait újabb igazságokkal veszi körül, s ezzel folyamatos meglepetést okoz olvasóinak és a szakmának egyaránt. Egyrészt olyan felfedezésekkel, mint amilyen az iskolapéldának is beillő Puszták népe volt, amelyről addig senki nem tudott semmit; másrészt olyanokról, amelyekről mindenki mindent tudott, csak egészen mást, mint amit érdemes volt róluk tudni. Legjobb példa erre a Petőfi-könyve.

Nyolcvan év alatt tömérdek kitűnő tanulmányt írtak a Huszonhat Éves lángészről. Közöttük olyanok, mint Gyulai Pál, Riedl Frigyes, Toldy Ferenc, Erdélyi János a tizenkilencedik század romantikával és realizmussal kevert eszméivel a háttérben, klasszikus alkonyati borúban, villámfénynél; később a modernek közül olyanok, mint Ady, Babits, Kosztolányi. Mindhármuk írása különös, merész, fölzaklató teljesítménye irodalmunknak. Az előttük járók – költőelődről – még soha nem írtak hasonló oldalakat. Ady a maga szenvedélyes mértéktelenségével mindenkit és mindent mozgósít: Shakespeare-t, Barabás Miklóst, vágóhidat, históriát, ibolyamezőket és forradalmakat, hogy Petőfit, a mennyei suhancot olyannak mutassa be, ahogy ő képzelte. Ady földrengéses vallomásától a korabeli Magyarország minden márványtalapzaton álló Petőfi-szobra megingott. A bronz-költő égre csapódó karjai a valóságban is elkezdtek gesztikulálni. S ez már maga a mítosz paródiája volt.

Illyés a Nyugat-nemzedék három költője után is olyat tudott mondani Petőfiről, amitől észrevétlenül alakult át minden körülötte. S ez az újdonság – a természetesség volt. Petőfi egész lényének, verseinek, erkölcsi zsenialitásának, indulatainak a természetessége.

Olvasmányaim alapján elképzelem, hogy milyen hatást válthatott ki a kortársakból. De itt kell elmondanom egy máig rejtegetett titkomat. Azt, amit Ferenczy Béni Petőfi-szobráról gondolok.

A szobrot én, ha jól emlékszem, legelőször 1955-ben láttam Hatvany Lajos Így élt Petőfi című könyvének borítólapján. Nem akartam hinni a szememnek. Később persze láttam a Műcsarnokban is, gipszbe öntve, még később pedig már bronz alakban, Gyulán fölállítva, amelyről 1960-ban elragadtatott sorokat írtam.

A szobor, ismereteim szerint nyolc évig raktári vagy inkább katakombai létben várakozott arra, hogy betöltse küldetését. 1956-ban ez meg is történt. Az első magasztaló mondatokat Nagy László mondta róla. Emlékszem még Hubay Miklós és Fülep Lajos igazságot szolgáltató véleményére, amelyek ha messze elmaradtak is Nagy László versmondataitól, de egyértelműen korszakos műnek ítélték a szobrot, megjegyezve róla, hogy Ferenczy Béni Ady látomása alapján mintázta meg a legistenibb költőfiút. Fülep, fölemlegetve Adyt, ezt közli velünk: „…hogy ilyennek látta, nem gondolom, tudom, nemegyszer beszéltünk róla.”

Én viszont a szobor első megpillantásakor ösztönösen, szinte „bűnösen” azt gondoltam róla, hogy a földön álló, csupa-indulat, csupa-ideg, csupa-láz Petőfit sokkal inkább Illyés könyve sugalmazhatta. Nem gondoltam akkor se, és most se gondolom, hogy Adynak nem volt köze hozzá, sőt elismerem, hogy az elsőszülöttségi jog az övé, de a duhaj és zseniális Ady Petőfije ismerősebben bolyongna a Hóvár-bércek alatt, A hadak úján, a Hunn, új legendák közelében, Délibáb-őse ködvárosában, mint a téli pusztán, ahol egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, mert jobb szeretne inni kinn a tó vizéből.

Az igazság az, hogy a „Lobogónk: Petőfi” programos irodalmi korszaka után annyira örültünk a politikai giccsnek és a hazug pátosznak hátat fordító szobornak, hogy ízléstelen ünneprontás lett volna bármilyen árnyalatra hivatkozni.

De most, fél évszázaddal az akkori idők közéleti perverzitásai után, okoskodás nélkül elmondhatom: ha például Babitsra, Németh Lászlóra, Veres Péterre, Cs. Szabóra és a művelt magyar olvasók többségére elemien hatott Illyés Petőfi-könyve, egyszerűen elképzelhetetlen, hogy épp Ferenczyre ne hatott volna sorsszerűen.

A fordulatot hozó és szemléletet változtató két könyve után, Illyés hamarosan egy újabb könyvvel jelentkezik: a Magyarokkal.

A címe szokatlan, zavarba ejtő. Maga a könyv legalább olyan sikeres, mint a Puszták népe és a Petőfi, de láthatóan mégsem okoz akkora szemléleti változást, mint azok. Pedig legalább annyi érzelmi, gondolati, történelmi és társadalmi újdonság fejeződik ki benne. Csakhogy ezek az újdonságok nem a látható, külső világban zajlanak, hanem a személyiség legbelsőbb köreiben.

A Magyarok műfaji megjelölése: naplójegyzetek. Az olvasó útibeszámolókat, társadalomrajzokat, rövidebb-hosszabb irodalmi és történelmi esszéket találhat bennük, vitairatokat, emlékezéseket, filozófiai futamokat, álomfejtést s egy költő lírai vallomásait.

Huszonnégy-husznöt éves fejjel először magam is így olvastam a 469 oldalas művet. Olvasás közben folyamatosan Petőfi Úti levelei jutottak eszembe, meg a naplói. Meg egyéb prózai írásai, amelyekben hol Shakespeare-ről beszél, hol Kazinczyről vagy Zrínyi Ilonáról, hol a forradalmak természetéről, hol arról, miért kell uralkodóvá tenni a népet a költészetben. De bármibe kezd, fél pillanat alatt világ teremtődik mondatai köré. Ugyanezt éreztem a Magyarok olvasása közben is. A második vagy harmadik alkalommal azonban arra döbbentem rá, hogy a Magyarok műfaja félrevezető. A könyv naplójegyzetek gyűjteménye helyett sokkal inkább egy regény. Egy énregény, amelynek egyetlen főszereplője Illyés Gyula, közege a magyar történelem, a korabeli magyar társadalom, a szülőföld népe, Párizs és Dombóvár, egyéb szereplői Dózsa és Ludas Matyi, Isten és Voltaire, Kölcsey és Arany János, egy szegény szőlőhegyi próféta, aki ugyan kimaradt a Bibliából, de a magyar sorstörténet könyvében ott a helye, akár Zrínyinek. S ki tudná egy szuszra fölsorolni a többi ötszáz vagy hatszáz szereplőt, akik körül egybeszövődik ez az izgalmas regény!

Amilyen villogó, szeszélyes és mégis organikus ennek a „regénynek” a szerkezete, ugyanolyan mesteri a szereplők ábrázolása. Nézzünk egy példát, Kölcseyét: „A nagy művek néha, ahelyett hogy fölemelnék, eltakarják alkotójukat. A Himnusz nélkül Kölcseyt jobban ismernénk, jobban számon tartanánk egyéb érdemét. Ez a vers, azáltal, hogy szerzője nevét örök ragyogásba borította, akaratlanul is sokat elvont abból a fényből, amely a személynek járt volna ki.”

Jellemezhet-e író ennél tömörebben, pontosabban s mégis drámai árnyaltsággal egy-egy regényalakot? Alig hiszem. Három mondatban ott van az egész élet, maga a sors.

A könyv tele van ilyen remeklésekkel, felejthetetlen, üde mondatokkal. Még egy idézet kívánkozik ide: „Védeni fogom a sajtószabadságot, de még mielőtt vérem ontom érte, gyorsan elárulom, hogy én halálát kívántam e sajtónak akkor, amidőn a legszabadabb volt, amikor a legszabadabban prostituálta magát. A legjobb esetben egy üres tartályt védek, abban a reményben, hogy valamikor egyszer talán mégis megtelik. Harci buzgalmamat ez erősen megcsappantja. Tiltakozom, de mennyire, a könyvégetés ellen, de elárulom, hogy mielőtt e veszély fenyegetett, én a kultúra meggyalázása keltette pillanatnyi indulatomban nemcsak e könyvek nagy részét, de szerzőiket is máglyára kívántam. Becsukják a színházakat? Legtöbbjüknél ezzel legfeljebb a világítók és a díszlettervezők rövidülnek, a Múzsa nem, onnan őt már rég kiutasították. Harcba tehát úgy indulok, hogy igyekszem megbocsátani védencemnek, szemet hunyok neki, rá se nézek, nehogy leköpjem, mielőtt meghalok érte.”

Ezúttal nem egy „regényalakot”, hanem egy egész korszakot ábrázol a bulvársajtó – a körúti sajtó – ürügyén. Mondataiban egyszerre van jelen az indulat, a lelemény, a gúny, az igazság, a meglepetés, az emelkedettség és az intellektuális barbárság. Egyszerre és szétszálazhatatlanul.

Nyelvünk – amióta van magyar nyelvű irodalmunk – minden korszakban megpróbálta megmászni a maga Himaláját. Olyan hegymászóink voltak, mint a Bibliát fordító Károli Gáspár, mint a nagy barokk püspök, Pázmány Péter, Mikes Kelemen, Csokonai, Vörösmarty, Arany János, Ady, Kosztolányi. Lehet, hogy sokan elfogultnak tartanak, de én közéjük sorolom Illyés Gyulát is. Nem úgy volt nyelvteremtő, mint például Ady, aki nyelvünk napkeleti, európai, babonás, zsoltáros, kurucos, halottsiratásos, Isten fejének csapódó ércdarabjaiból olyan új nyelvet tudott kiolvasztani, amilyen még sohase volt és amilyen már sohase lesz. Illyés eredetisége az, hogy a nyelvünkben rejtező világosság legnagyobb erőforrásait ő tárta föl. Nem véletlen, hogy ilyen mondatokat ír le: „Az igazi hódítás a pontos ábrázolás…” Vagy: „Amit nem lehet világosan kifejezni, az nincs is!”

Tudjuk, hogy újfajta nyelv sosem ott alakul ki, ahol nyelvújító szándékok buzognak, hanem ott, ahol új történelmi és erkölcsi szükségszerűség jelenik meg a társadalomban, egy-egy közösség életében.

Illyés nyelvet újító képességét is efféle új szükségszerűség izzította föl. A trianoni döntés után minden megváltozott. Legelőször épp saját magunk viszonya önmagunkhoz. Ady magyarságképe gyönyörű és sajogtató emlékünk maradt. Nyelvi megfogalmazásai mennyekbe vagy a poklokra szálltak. Egyszerűen létkérdésünkké vált, hogy újrafogalmazzuk a magunk számára: kik is vagyunk mi, magyarok? Kik is vagyunk még, és mivé lehetünk?

A Magyarok című könyvet azért merem izgalmas, csapongó énregénynek nevezni, mert ebben a könyvében Illyés minden hamleti kérdésünket önmagával szembesíti. Kendőzetlen alanyává válik egész múltunknak, kultúránknak, reményünknek és reménytelenségünknek. Ekkortájt Illyés még nem ismerte Eliot Hagyomány és egyéniség című esszéjét, amelyben a nagy angol költő arról ír, hogy minden népnek, nemzetnek éppúgy megvan a maga sajátos kritikai stílusa, mint ahogy megvan alkotó stílusa, de ha nem ismerte is gondolatmenetét, Illyés ugyanerre a nyomvonalra talál rá ösztönösen. Jár-kel ide-oda az időben, s hol a búzaárfolyama nyomán, hol A nagyidai cigányokén az izgatja, hogy milyen is a mi természetünk. Bátorság? Önfejűség? Sunyiság? Önfeladás? Hogyan is állunk ezekkel? Akasztófahumor? Mintha ezt is ő fedezné föl újra számunkra százados feledékenység után. A végső lemeztelenedésben odáig jut, hogy elszólásként ezt írja le: „Nem dicsérem a magyarságot, öndicséret lenne.”

Lehet-e ennél tökéletesebb azonosulás?

Ahogy a Puszták népét Illyés sorsszerűen fedezi föl, ugyanígy fedezi föl önmagában, idegei és mélytudata bozótosában azt a valakit, azt a személyt, akit végzetesen és véglegesen magyarnak mondhat.

Írói életének első köre ezzel zárul be, azazhogy ezzel teljesedik ki. A Magyarok két kötetének szokatlan, zavarba ejtő címe is ezzel világosodik meg igazán, s értelmezi önmagát.

 

*

 

Aki türelemmel végigolvasta ezt az írást, könnyen megfejthette szándékomat. Nem az egész illyési életművet akartam újra körüljárni, csupán annak az okát szerettem volna megtalálni: hogyan és miért juthatott el Illyés aránylag elég fiatalon odáig, hogy a magyar politikai élet és a több száz éves magyar irodalom egyik legnehezebb és legnagyobb szabású korszakának a központi alakja legyen. Alakítója, hőse, megvesszőzött elszenvedője egy személyben. Rögtön hozzáteszem: nem Kazinczyja, nem Bajzája, nem Gyulai Pálja, nem Osvát Ernője, aki elsősorban esztétikai vagy kritikusi tekintélyével áll a maga helyén, hanem olyan személyisége, aki művei, gondolkodása és küzdelmei miatt vált később is, élete végéig kikerülhetetlenné. Rilke gyönyörű vallomása így hangzik önmagáról: „Amikor alkotok: igaz vagyok.” Illyést ugyanez a meggyőződés, ez a föltételek nélküli hit irányította haláláig.