Egy évforduló hátterében Illyéssel

Ennek a mai emlékülésnek a rendezői arra kértek engem is, hogy egy-két „alapító atyával” együtt idézzem föl én is azokat a mozgalmas, forrongásos időket, gondolatokat, amelyek tizenöt évvel ezelőtt segítettek létrehozni a Magyar Demokrata Fórumot.

Ezt a könnyen indokolható fölkérést, ösztöneim első sugallatára, még Boross Péternek is visszautasítottam. Egyszerűen azért, mert az elmúlt tizenöt esztendő számomra még nem múlt idő, nem a történelmi vagy politikai anekdoták ideje, hanem folyamatos jelen idő és folyamatos gyötrelem. Különösen a legutolsó választások óta.

A drámáról, a nemzeti oldal közös felelősségéről, sőt bűneiről – mondtam Boross Péternek – két percben még a közhelyeket se tudnám elmondani, nemhogy a lényeget, akkor pedig miről beszéljek? Végül, abban egyeztünk meg, hogy a formális jelenlét s néhány töredékes mondat is elég lesz ahhoz, hogy együttlétünket legalább látszatra teljesebbé tehessük.

Ezt már nem tagadhattam meg.

Nézzük akkor: mit is akartunk mi 1987-ben a Demokrata Fórummal? Valójában ugyanazt, amit 1956-ban maga a nép akart; ugyanazt, amit a különféle nemzeti, keresztény pártok 1945-től 1948-ig; ugyanazt, amit a két háború között Németh Lászlóék, Illyésék, József Attiláék, Tamási Áronék nemzedéke akart; amit őelőttük az Adyéké, sőt, amit – lehajtott fejjel mondhatok csak ki – a márciusi ifjak akartak: a magyar népet igazi nemzetté formálni. Otthonossá tenni számára a hazát. Hogy ne legyen folyton idegen benne.

Azért akartuk ezt, mert mást nem akarhattunk. Nem tudtuk: meddig élünk még szovjet fennhatóság alatt, de azt tudtuk, hogy egy összehangolható, egységesülő nép, még függőségében is szabadabb, mint egy független ország, amely közben magával meghasonlott belül, a tudatában pedig gyámoltalan.

Ez a program természetesen nem a mi találmányunk volt. Részletről részletre, mozzanatról mozzanatra maga a mindennapi tapasztalatunk súgta, amelyet legerősebb nemzeti hagyományunk: a magyar irodalom szelleme irányított.

Természetesen ekkortájt nemcsak az irodalomban, de más műfajokban is érlelődtek különféle szándékok, célok. Többek között a filozófusok, a filmesek, a közgazdászok körében is. A cenzúra ellenére azonban most is az irodalom járt elöl a tiltott területek meghódításában. Nem tudtuk, milyen az ország igazi állapota. Egymás után születtek meg a Magyarország felfedezése sorozatba illeszkedő, szépirodalommal rokonítható szociográfiák. Tilos volt a nemzeti kérdésekről és a határon túli magyarság sorsáról nyíltan beszélni? Túlzás nélkül mondhatom, hogy ezen a téren is az irodalom törte az utat. Megtalálta a cselekvés egyetlen, lehetséges formáját: a népi kultúra föltámasztását. Rövid idő alatt kiderült, hogy a magyarországi magyarok népi kultúrája ugyanaz, mint a határon túl élő magyaroké, márpedig ha kultúrájuk azonos, a sorsukban is ezt az azonosságot kell megkeresni.

A táncházmozgalom így válhatott jó ízű, beszédes, dacos, mondhatnám derűs nemzeti mozgalommá. S ne hallgassuk el, hogy ez a mozgalom sokakat a lezüllesztett kisebbségi otthonuk helyett magával a nemzettel ajándékozta meg.

A folyamatba Illyés is bekapcsolódott. Ekkor írta: Hattyúdal ébreszt, vagy lehet-e a népnek művészete? című tanulmányát. De nemcsak az írásával segítette az „újnépiek” törekvését, hanem viselkedésével és személyes kiállásaival is. Áttételesen nagy szerepe volt abban, hogy Lakitelek Lakitelekké válhatott, és szerepe így abban is volt, hogy a Magyar Demokrata Fórum ott jöhetett létre.

Ennek azonban külön története van.

1979 májusában Lezsák Sándor a fiatal írók találkozóját szerette volna megrendezni Lakitelken. Mondhatnám azt is, hogy az ellenzéki fiatal írókét. A jelző, természetesen, nem díszelgett ott egyik pályakezdő homlokán se, ennek ellenére magától értetődő volt.

A találkozót a hatalom veszélyesnek ítélte. Már minden simán gördült a kiteljesedés felé, amikor közölték Lezsákkal, hogy a találkozót nem tarthatják meg. A Megyei Pártbizottság és a Megyei Tanács elnöke, Romány Pál, illetve Gajdócsi István közölte vele. Persze mindenki tudta, hogy nem saját akaratukból eresztették le a sorompót, hanem Aczél György utasítására.

Ekkor keresett meg telefonon Lezsák Sándor azzal a kéréssel, hogy hívjam le Illyés Gyulát a találkozóra, mert ha ő lejönne, a Nagy Akadályozó egészen biztos meghátrálna.

Lezsák kérése ésszerű volt, ravasz, ügyes, sőt ihletett.

Csak számomra volt embertelenül nehéz a föladat teljesítése. Mit mondjak Illyésnek? Mivel érveljek? Órákon át, vadul dobogott a szívem. S így csöngettem be hozzá.

Öt-hat perces kínos beszélgetés zajlott le köztünk. Merénylőként álltam az előtt az ember előtt, akit a magyarság egyik legnagyobb és legtöbb rágalmat elszenvedő alakjának tartottam. Arra kértem, forduljon szembe Aczél Györggyel, a „barátjával”, az egész művelődési politikával, akár szakítás árán is.

Illyés megdöbbent, s indulatosan rám támadt: „Attól, ha én szakítok Aczéllal, a fiatalok még nem írnak jobb verset, novellát, esszét. Minden nemzedéknek meg kell harcolnia a maga külön harcát a sorssal és a múzsákkal. Ha nem képes erre, jeltelenül vonul ki az irodalomból és a történelemből. A mi nemzedékünket se az Isten dajkálta.” Valamikor ez volt a törvény, érveltem, de amikor a folyamatos korlátozás miatt a fiatalok meg se tudják mutatni magukat, megpróbáltatásokra se vállalkozhatnak, hogy bizonyítsanak bármit. Előbb be kell vonulniuk az irodalomba, illetve a történelembe, hogy kiderüljön róluk, parázson lépkednek-e vagy kihűlt hamuban. A mesterséges késleltetés: tehetségpusztítás. S ezért elsősorban Aczél György felelős, aki fehér asztal mellett szívesen eltársalog Illyés Gyulával, Vas Istvánnal, Örkénnyel, Déry Tiborral, Juhász Ferenccel, másokkal, ha kell, a szólásszabadság emelkedett légkörében, de a fiatalokat hagyja aszalódni.

Illyés a fönti mondataim után elkezdett magázni, mint mindig, amikor ugratni, tűhegyre szúrni akart vagy megrendítő dolgokat közölni: „Végre értem ifjú pályatársam nemes küldetését: a fiatalok engem vértanúként szeretnének látni a Hősök terén, az Ismeretlen Katona sírja mellett. Hát rendben van, jöjjön előbb a vértanúság, rögtön utána a szentté avatásom Rómában… Mikor áll ide a házam elé autóval?”

Három nap múlva Szervátiusz Tiborral odaálltunk.

Illyés lakitelki fölszólalása az irodalom igazi csatanyerése volt. A helyzet feszültségét átélő író úgy beszélt a fiataloknak, ahogy felelős nagy író beszélhet mestersége és erkölcse belső parancsolatai szerint. A betiltott Szellem és erőszak című könyve miatt szabadon engedhette volna még sértettségét is, de Aczélnak a könyvről való hallgatásával üzent. Olyan példát adva a jelenlévőknek, amit azóta se felejthettek el.

Lakitelek Illyés jelenlététől emlékezetes hellyé változott. És amikor a második monori találkozó kudarca miatt arról kellett döntenünk, hogy a liberálisok által csúfosan átvert nemzeti ellenzék hol tartsa meg a maga önálló találkozóját, történelmi rangja miatt szinte mindenki Szárszót ajánlotta. Röstelkedem a túlontúl személyes vallomásért, de én elleneztem ezt. Értettem, hogy Szárszó a hagyomány rangját kölcsönözte volna nekünk, de én épp ahhoz ragaszkodtam, hogy ne utánzók legyünk, hanem eredetiek. Különben is a mi hagyományunk Illyés jelenléte óta: Lakitelek. A Magyar Demokrata Fórum életrajza e nélkül a történet nélkül hiányos volna és hamis.

Sok víz lefolyt a Dunán és a Tiszán a nevezetes lakitelki találkozók óta. Ugyanígy sokféle őrület és hitványság a politika szabályozhatatlan medrében is. Jót s rosszat összegezni azonban máskor kell. De néhány nélkülözhetetlen mondat, a lelki egészség karbantartása miatt, azért kikívánkozik belőlem. Például olyan alapmondat, hogy a magyarságot minden sorsfordulása idején az erkölcsi erő mentette meg. Mai demokráciánkban ennek az erkölcsi erőnek alig van nyoma. Mivelhogy az előző rendszer teljesen hamis eszmerendszerre épült, fönntartani csakis hazugságokkal lehetett. Mindenki tudta ezt, és a többség már-már bocsánatos bűnnek tartotta. Úgy is fogalmazhatnék: a „tisztesség” megkövetelte, hogy hazudni csak kottából lehetett. A demokráciában nincs kotta, sok politikusunk így a maga természete szerint improvizál. Mint a dzsessz néger mesterei. Mostani, kedvenc külügyminiszterünk, világra szóló tehetség köztük. Megesik, hogy egy-egy ügyben kétszer is bemutatja utolérhetetlen képességét: az ügy elején, amikor meg kell fogalmazni a hazugságot, s az ügy végén, amikor el kell tüntetni. Emlékszünk rá, hogy a választások előtt huszon-valahány millió román vállalkozóval ijesztgette a magyar lakosságot, s ugyanúgy emlékszünk arra is, amikor számon kérték tőle ezt a „diadalmas improvizációt”, és a számonkérésre azt felelte, hogy határtalanul aggódott az ország sorsa miatt.

Egy rókáról két bőrt, sőt tízet lenyúzni, ez politikusi erény.

Amikor ilyenekről hallok, rögtön az egykori indiai elnök, Nehru vallomása szólal meg emlékezetemben: „Minél jobban öregszem, annál inkább a jellemük alapján ítélem meg az embereket, s nem eszméik alapján.” Ebből egyenesen következik az, amit a nyolcvanas évek vége felé, a Magyar Demokrata Fórum szervezése idején az egyik füzetembe jegyeztem föl: „Egy nemzet közérzete, boldogsága sokkal inkább függ az emberek jellemétől, erkölcsi állapotától, mint a kormányzás formájától.”

A mondatot a lányomnak szánom, hogy a demokrácia is értsen belőle.

A tizenöt éves évfordulót én Illyés történetével s az utóbbi vallomással tudom csak ünnepelni.