Pohárköszöntő az Illyés-év kezdetén

„Egy költő műve azzal, hogy befejezte, nem kész. Nemzete szellemében kell elkészülnie.”

Adyra emlékezve írta ezt Németh László 1944-ben, a költő halálának negyedszázados évfordulóján.

Ennek a természetes és a mélyben zajlódó folyamatnak kellett volna elkezdődnie Illyés Gyula halála után is.

Sajnos, nem ez történt. Ehelyett egyrészt a bokrok mögött sunyító ellenfelek rágalomhadjárata kezdődött el, a törpék hurrázva induló offenzívája, másrészt viszont a számomra is érthetetlen, szürreális hallgatás ideje. Illyés, aki a harmincas évek közepétől a Puszták népével, a Petőfi-könyvével, verseivel, a Magyarok című lírai, történelmi, filozófiai naplójegyzeteivel a korabeli és a későbbi magyar irodalom központi alakja lett ötven éven át, halála után a nagy magyar alkotók mostoha sorsára jutott. Kiszáradt fák csöndje vette körül. Mi, akik mindig vele voltunk, egyetlen pillanatra sem feledkeztünk el, de megbocsáthatatlanul keveset beszéltünk róla.

Bűnünk ez, tagadhatatlanul bűnünk. Nincs rá mentségünk. Legföljebb némi magyarázatunk lehet.

1990 után minden átrendeződött körülöttünk. A politika többszörös kígyóvedlése közben az irodalom helyzete is gyökeresen megváltozott. Olyannyira, hogy rendíthetetlennek hitt öntudata is megrendült.

De most az Idő, a Nagy Kihívások mestere, a Németh László-év után, Illyés születésének századik évében szólít föl bennünket, hogy amit elmulasztottunk, tegyük jóvá.

Azt mondják, hogy nincs nagyobb erő annál az eszménél, amelynek eljött az ideje. Azok, akik ismerik Illyés nagyarányú életművét, velem együtt vallhatják, hogy ez az életmű nemcsak az elmúlt idők legnagyobb klasszikusaink életművének társa, de a legidőszerűbb előszó ahhoz a történelmi munkához, amely az utolsó négy évben kezdődött el Magyarországon. Elég, ha a határainkon túli magyarokra gondolunk, őértük Illyés emelt szót először Európa színterén; elég, ha csak a nemzet szellemi, érzelmi újrateremtésére utalunk; elég, ha a nemrég megnyílt Terror Házát az Egy mondat a zsarnokságról című Illyés-vers megtestesüléseként képzeljük el. De megemlíthetem a Széchenyi-tervet is, hiszen legnagyobb íróink közül Illyés Gyula hasonlít leginkább Széchenyire, s nemcsak gondolkodásában, nemcsak megtermékenyítő eszméiben, hanem emésztő, depressziós nyomorúságaiban is.

A föntiek megerősítésére idekívánkozik egy kevéssé ismert, de beszédesen időszerű Illyés-idézet. Azt írja naplójegyzetében, hogy a nemzedékeket nem az esztendők választják el egymástól, hanem a céljaik. Ami egyúttal azt jelenti, hogy a céljaik köthetik is őket össze.

Bizonyos vagyok abban, hogy az elkövetkező időben ez történik meg velünk.

Az Illyés-év kezdetének pillanatában erre emelem poharamat.