Pohárköszöntő

 

Pohárköszöntő az Illyés-év kezdetén

„Egy költő műve azzal, hogy befejezte, nem kész. Nemzete szellemében kell elkészülnie.”

Adyra emlékezve írta ezt Németh László 1944-ben, a költő halálának negyedszázados évfordulóján.

Ennek a természetes és a mélyben zajlódó folyamatnak kellett volna elkezdődnie Illyés Gyula halála után is.

Sajnos, nem ez történt. Ehelyett egyrészt a bokrok mögött sunyító ellenfelek rágalomhadjárata kezdődött el, a törpék hurrázva induló offenzívája, másrészt viszont a számomra is érthetetlen, szürreális hallgatás ideje. Illyés, aki a harmincas évek közepétől a Puszták népével, a Petőfi-könyvével, verseivel, a Magyarok című lírai, történelmi, filozófiai naplójegyzeteivel a korabeli és a későbbi magyar irodalom központi alakja lett ötven éven át, halála után a nagy magyar alkotók mostoha sorsára jutott. Kiszáradt fák csöndje vette körül. Mi, akik mindig vele voltunk, egyetlen pillanatra sem feledkeztünk el, de megbocsáthatatlanul keveset beszéltünk róla.

Bűnünk ez, tagadhatatlanul bűnünk. Nincs rá mentségünk. Legföljebb némi magyarázatunk lehet.

1990 után minden átrendeződött körülöttünk. A politika többszörös kígyóvedlése közben az irodalom helyzete is gyökeresen megváltozott. Olyannyira, hogy rendíthetetlennek hitt öntudata is megrendült.

De most az Idő, a Nagy Kihívások mestere, a Németh László-év után, Illyés születésének századik évében szólít föl bennünket, hogy amit elmulasztottunk, tegyük jóvá.

Azt mondják, hogy nincs nagyobb erő annál az eszménél, amelynek eljött az ideje. Azok, akik ismerik Illyés nagyarányú életművét, velem együtt vallhatják, hogy ez az életmű nemcsak az elmúlt idők legnagyobb klasszikusaink életművének társa, de a legidőszerűbb előszó ahhoz a történelmi munkához, amely az utolsó négy évben kezdődött el Magyarországon. Elég, ha a határainkon túli magyarokra gondolunk, őértük Illyés emelt szót először Európa színterén; elég, ha csak a nemzet szellemi, érzelmi újrateremtésére utalunk; elég, ha a nemrég megnyílt Terror Házát az Egy mondat a zsarnokságról című Illyés-vers megtestesüléseként képzeljük el. De megemlíthetem a Széchenyi-tervet is, hiszen legnagyobb íróink közül Illyés Gyula hasonlít leginkább Széchenyire, s nemcsak gondolkodásában, nemcsak megtermékenyítő eszméiben, hanem emésztő, depressziós nyomorúságaiban is.

A föntiek megerősítésére idekívánkozik egy kevéssé ismert, de beszédesen időszerű Illyés-idézet. Azt írja naplójegyzetében, hogy a nemzedékeket nem az esztendők választják el egymástól, hanem a céljaik. Ami egyúttal azt jelenti, hogy a céljaik köthetik is őket össze.

Bizonyos vagyok abban, hogy az elkövetkező időben ez történik meg velünk.

Az Illyés-év kezdetének pillanatában erre emelem poharamat.

 

Egy évforduló hátterében Illyéssel

Ennek a mai emlékülésnek a rendezői arra kértek engem is, hogy egy-két „alapító atyával” együtt idézzem föl én is azokat a mozgalmas, forrongásos időket, gondolatokat, amelyek tizenöt évvel ezelőtt segítettek létrehozni a Magyar Demokrata Fórumot.

Ezt a könnyen indokolható fölkérést, ösztöneim első sugallatára, még Boross Péternek is visszautasítottam. Egyszerűen azért, mert az elmúlt tizenöt esztendő számomra még nem múlt idő, nem a történelmi vagy politikai anekdoták ideje, hanem folyamatos jelen idő és folyamatos gyötrelem. Különösen a legutolsó választások óta.

A drámáról, a nemzeti oldal közös felelősségéről, sőt bűneiről – mondtam Boross Péternek – két percben még a közhelyeket se tudnám elmondani, nemhogy a lényeget, akkor pedig miről beszéljek? Végül, abban egyeztünk meg, hogy a formális jelenlét s néhány töredékes mondat is elég lesz ahhoz, hogy együttlétünket legalább látszatra teljesebbé tehessük.

Ezt már nem tagadhattam meg.

Nézzük akkor: mit is akartunk mi 1987-ben a Demokrata Fórummal? Valójában ugyanazt, amit 1956-ban maga a nép akart; ugyanazt, amit a különféle nemzeti, keresztény pártok 1945-től 1948-ig; ugyanazt, amit a két háború között Németh Lászlóék, Illyésék, József Attiláék, Tamási Áronék nemzedéke akart; amit őelőttük az Adyéké, sőt, amit – lehajtott fejjel mondhatok csak ki – a márciusi ifjak akartak: a magyar népet igazi nemzetté formálni. Otthonossá tenni számára a hazát. Hogy ne legyen folyton idegen benne.

Azért akartuk ezt, mert mást nem akarhattunk. Nem tudtuk: meddig élünk még szovjet fennhatóság alatt, de azt tudtuk, hogy egy összehangolható, egységesülő nép, még függőségében is szabadabb, mint egy független ország, amely közben magával meghasonlott belül, a tudatában pedig gyámoltalan.

Ez a program természetesen nem a mi találmányunk volt. Részletről részletre, mozzanatról mozzanatra maga a mindennapi tapasztalatunk súgta, amelyet legerősebb nemzeti hagyományunk: a magyar irodalom szelleme irányított.

Természetesen ekkortájt nemcsak az irodalomban, de más műfajokban is érlelődtek különféle szándékok, célok. Többek között a filozófusok, a filmesek, a közgazdászok körében is. A cenzúra ellenére azonban most is az irodalom járt elöl a tiltott területek meghódításában. Nem tudtuk, milyen az ország igazi állapota. Egymás után születtek meg a Magyarország felfedezése sorozatba illeszkedő, szépirodalommal rokonítható szociográfiák. Tilos volt a nemzeti kérdésekről és a határon túli magyarság sorsáról nyíltan beszélni? Túlzás nélkül mondhatom, hogy ezen a téren is az irodalom törte az utat. Megtalálta a cselekvés egyetlen, lehetséges formáját: a népi kultúra föltámasztását. Rövid idő alatt kiderült, hogy a magyarországi magyarok népi kultúrája ugyanaz, mint a határon túl élő magyaroké, márpedig ha kultúrájuk azonos, a sorsukban is ezt az azonosságot kell megkeresni.

A táncházmozgalom így válhatott jó ízű, beszédes, dacos, mondhatnám derűs nemzeti mozgalommá. S ne hallgassuk el, hogy ez a mozgalom sokakat a lezüllesztett kisebbségi otthonuk helyett magával a nemzettel ajándékozta meg.

A folyamatba Illyés is bekapcsolódott. Ekkor írta: Hattyúdal ébreszt, vagy lehet-e a népnek művészete? című tanulmányát. De nemcsak az írásával segítette az „újnépiek” törekvését, hanem viselkedésével és személyes kiállásaival is. Áttételesen nagy szerepe volt abban, hogy Lakitelek Lakitelekké válhatott, és szerepe így abban is volt, hogy a Magyar Demokrata Fórum ott jöhetett létre.

Ennek azonban külön története van.

1979 májusában Lezsák Sándor a fiatal írók találkozóját szerette volna megrendezni Lakitelken. Mondhatnám azt is, hogy az ellenzéki fiatal írókét. A jelző, természetesen, nem díszelgett ott egyik pályakezdő homlokán se, ennek ellenére magától értetődő volt.

A találkozót a hatalom veszélyesnek ítélte. Már minden simán gördült a kiteljesedés felé, amikor közölték Lezsákkal, hogy a találkozót nem tarthatják meg. A Megyei Pártbizottság és a Megyei Tanács elnöke, Romány Pál, illetve Gajdócsi István közölte vele. Persze mindenki tudta, hogy nem saját akaratukból eresztették le a sorompót, hanem Aczél György utasítására.

Ekkor keresett meg telefonon Lezsák Sándor azzal a kéréssel, hogy hívjam le Illyés Gyulát a találkozóra, mert ha ő lejönne, a Nagy Akadályozó egészen biztos meghátrálna.

Lezsák kérése ésszerű volt, ravasz, ügyes, sőt ihletett.

Csak számomra volt embertelenül nehéz a föladat teljesítése. Mit mondjak Illyésnek? Mivel érveljek? Órákon át, vadul dobogott a szívem. S így csöngettem be hozzá.

Öt-hat perces kínos beszélgetés zajlott le köztünk. Merénylőként álltam az előtt az ember előtt, akit a magyarság egyik legnagyobb és legtöbb rágalmat elszenvedő alakjának tartottam. Arra kértem, forduljon szembe Aczél Györggyel, a „barátjával”, az egész művelődési politikával, akár szakítás árán is.

Illyés megdöbbent, s indulatosan rám támadt: „Attól, ha én szakítok Aczéllal, a fiatalok még nem írnak jobb verset, novellát, esszét. Minden nemzedéknek meg kell harcolnia a maga külön harcát a sorssal és a múzsákkal. Ha nem képes erre, jeltelenül vonul ki az irodalomból és a történelemből. A mi nemzedékünket se az Isten dajkálta.” Valamikor ez volt a törvény, érveltem, de amikor a folyamatos korlátozás miatt a fiatalok meg se tudják mutatni magukat, megpróbáltatásokra se vállalkozhatnak, hogy bizonyítsanak bármit. Előbb be kell vonulniuk az irodalomba, illetve a történelembe, hogy kiderüljön róluk, parázson lépkednek-e vagy kihűlt hamuban. A mesterséges késleltetés: tehetségpusztítás. S ezért elsősorban Aczél György felelős, aki fehér asztal mellett szívesen eltársalog Illyés Gyulával, Vas Istvánnal, Örkénnyel, Déry Tiborral, Juhász Ferenccel, másokkal, ha kell, a szólásszabadság emelkedett légkörében, de a fiatalokat hagyja aszalódni.

Illyés a fönti mondataim után elkezdett magázni, mint mindig, amikor ugratni, tűhegyre szúrni akart vagy megrendítő dolgokat közölni: „Végre értem ifjú pályatársam nemes küldetését: a fiatalok engem vértanúként szeretnének látni a Hősök terén, az Ismeretlen Katona sírja mellett. Hát rendben van, jöjjön előbb a vértanúság, rögtön utána a szentté avatásom Rómában… Mikor áll ide a házam elé autóval?”

Három nap múlva Szervátiusz Tiborral odaálltunk.

Illyés lakitelki fölszólalása az irodalom igazi csatanyerése volt. A helyzet feszültségét átélő író úgy beszélt a fiataloknak, ahogy felelős nagy író beszélhet mestersége és erkölcse belső parancsolatai szerint. A betiltott Szellem és erőszak című könyve miatt szabadon engedhette volna még sértettségét is, de Aczélnak a könyvről való hallgatásával üzent. Olyan példát adva a jelenlévőknek, amit azóta se felejthettek el.

Lakitelek Illyés jelenlététől emlékezetes hellyé változott. És amikor a második monori találkozó kudarca miatt arról kellett döntenünk, hogy a liberálisok által csúfosan átvert nemzeti ellenzék hol tartsa meg a maga önálló találkozóját, történelmi rangja miatt szinte mindenki Szárszót ajánlotta. Röstelkedem a túlontúl személyes vallomásért, de én elleneztem ezt. Értettem, hogy Szárszó a hagyomány rangját kölcsönözte volna nekünk, de én épp ahhoz ragaszkodtam, hogy ne utánzók legyünk, hanem eredetiek. Különben is a mi hagyományunk Illyés jelenléte óta: Lakitelek. A Magyar Demokrata Fórum életrajza e nélkül a történet nélkül hiányos volna és hamis.

Sok víz lefolyt a Dunán és a Tiszán a nevezetes lakitelki találkozók óta. Ugyanígy sokféle őrület és hitványság a politika szabályozhatatlan medrében is. Jót s rosszat összegezni azonban máskor kell. De néhány nélkülözhetetlen mondat, a lelki egészség karbantartása miatt, azért kikívánkozik belőlem. Például olyan alapmondat, hogy a magyarságot minden sorsfordulása idején az erkölcsi erő mentette meg. Mai demokráciánkban ennek az erkölcsi erőnek alig van nyoma. Mivelhogy az előző rendszer teljesen hamis eszmerendszerre épült, fönntartani csakis hazugságokkal lehetett. Mindenki tudta ezt, és a többség már-már bocsánatos bűnnek tartotta. Úgy is fogalmazhatnék: a „tisztesség” megkövetelte, hogy hazudni csak kottából lehetett. A demokráciában nincs kotta, sok politikusunk így a maga természete szerint improvizál. Mint a dzsessz néger mesterei. Mostani, kedvenc külügyminiszterünk, világra szóló tehetség köztük. Megesik, hogy egy-egy ügyben kétszer is bemutatja utolérhetetlen képességét: az ügy elején, amikor meg kell fogalmazni a hazugságot, s az ügy végén, amikor el kell tüntetni. Emlékszünk rá, hogy a választások előtt huszon-valahány millió román vállalkozóval ijesztgette a magyar lakosságot, s ugyanúgy emlékszünk arra is, amikor számon kérték tőle ezt a „diadalmas improvizációt”, és a számonkérésre azt felelte, hogy határtalanul aggódott az ország sorsa miatt.

Egy rókáról két bőrt, sőt tízet lenyúzni, ez politikusi erény.

Amikor ilyenekről hallok, rögtön az egykori indiai elnök, Nehru vallomása szólal meg emlékezetemben: „Minél jobban öregszem, annál inkább a jellemük alapján ítélem meg az embereket, s nem eszméik alapján.” Ebből egyenesen következik az, amit a nyolcvanas évek vége felé, a Magyar Demokrata Fórum szervezése idején az egyik füzetembe jegyeztem föl: „Egy nemzet közérzete, boldogsága sokkal inkább függ az emberek jellemétől, erkölcsi állapotától, mint a kormányzás formájától.”

A mondatot a lányomnak szánom, hogy a demokrácia is értsen belőle.

A tizenöt éves évfordulót én Illyés történetével s az utóbbi vallomással tudom csak ünnepelni.

 

Az első kör

Én még emlékszem azokra a lázas, nyugtalan esztendőkre, amikor a magyar írók zöme nem petrezselymet árult a világmindenségben, mint ahogy ma árul. A szocializmus rövid ideig tartó, hamis varázslatától megszabadulva, még azok az írók is, akiket tévutakra csábított ez a varázs, látványos vagy csendes önvizsgálatot tartva, visszatértek az irodalom hagyományos világába, ahol a durva megszégyenítéseken átesett szellem szabad, de hierarchikus rendje uralkodott.

Ennek a negyvenöt utáni világnak a magyar irodalomban többféle állócsillaga és bolygója volt. A régiek közül Füst Milán, Szabó Lőrinc, Németh László, Kodolányi, Déry, Vas István, takarásban vagy köd mögött Hamvas Béla, Szentkuthy, az újak között pedig olyanok, mint a Tékozló országot és A szarvassá változott fiút író Juhász Ferenc vagy az Apokrifot író Pilinszky s a velük egyenrangú Nagy László, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes.

A névsort persze még bővíthetnénk körkörösen minden irányból, de a mozgó rendszerben van egy író, akinek a helyét nem cserélhetnénk föl senkiével. És ez az író Illyés Gyula. Az ő helye a kör közepén volt. Hogy megérdemelten vagy érdemtelenül, erről minden irodalmi korszak és minden új nemzedék lefolytathatná a maga szikrázó vitáját, de semmilyen lángelméjű érv nem változtatna a valóságon, hogy a sors ezt a szerepet neki adta.

Ady megüresedett helyét – irodalmi Árpád-házunk spirituális törvénye szerint – Babitsnak kellett elfoglalnia. Nem a titáni kalapácsvetőnek: Szabó Dezsőnek, nem is Móricznak vagy Kosztolányinak, hanem neki, a minden percben megbántható, sőt megsebezhető ideglénynek. Épp Illyés írja róla, hogy Ady megjósolta a „világok omlását”, Babitsnak azonban végig kellett élnie, s a hajdani „szégyenül emlegetett költőtárs” így lett társ a föladatban, a végeznivaló folytatásában. Valójában akaratlanul. Annak ellenére, hogy a neki írt Ady-vers és a Székely Aladár kettejükről készített fényképe, amelyen fejük együtt hajol a Biblia fölé, a jövő előképe is lehetne. A negyvenegy évesen távozó pályatárs után Babitsnak sorsszerűen ott kell maradnia, ahol Ady lélegzete beleivódott a falakba. És nemcsak ott, hanem a kortárs magyar irodalom nagy kiterjedésű frontszakaszán mindenütt, ahol szavak és szenvedélyek csatáznak, ahol a sorok közt vér folyik, szorongás lapul meg a jelzők között. Talán nem túlzás azt gondolni, hogy akire az egész irodalom gondja szakad, mint Babitsra, semmivel se jelenthet kisebb terhet, mint kormányfőként irányítani egy országot. Néha bizony még nehezebb is lehet, mert hadsereg nélkül, rendőrség nélkül, a bíróságok segítsége nélkül egyetlen költő-helytartóként kell ügyelnie arra, hogy az igazság szabadcsapatai Isten kedve szerint csatangolhassanak a tavaszban, egy megcsonkított országban, magukba szíva a télen elhullt állatok édeskés dögszagát s az ibolyákét. Eszelősség és részvét, remény és félelem, méltóság és stílus – ezekre külön-külön, de együtt is figyelnie kell, mert ha a szellemi élet területeit a diszharmónia özönli el, a veszedelem végzetes lehet. Babitsban a nagyság és a szorongás erői küzdöttek egymással, állandó kielégületlenséget és feszültségállapotot teremtve. A stressz, amelyben húsz esztendőn át élt, dolgozott, mércét állított több írónemzedék elé, épp akkora volt, mint a tehetsége. Akárhányszor magam elé idézem utolsó fényképét: beesett arcát, Dante poklát ismerő szemeit, kopaszra nyírt fejét, mindig arra gondolok, hogy a rettenetes nyomás következtében kialakult rák pusztította el. Adyt az alkohol, őt az önmarcangolás.

1941 augusztusában bekövetkezett halála után Illyésen kívül kicsoda léphetett volna helyére? Természetesen nem a költészetben kivívott rangjáról beszélek, hanem az irodalmi életben betöltött szerepéről. Egy ilyen közlő mondatot könnyű leírni, de elképzelni azt a hosszú folyamatot, amelyben eldől, hogy ki lesz, illetve ki lehet Babits örököse, kimerítően nehéz. Nehéz, mert ebben az esetben nem egyenes ágú örökösödésről van szó, nem ügyeskedésről, nem lepedő alatti zsenialitásról, hanem olyan szellemi és erkölcsi föladatok elvégzéséről, amelyekhez spirituális leszármazásra van szükség. Ahogy Illyés a megszűnt Nyugat helyébe lépő Magyar Csillag szerkesztője lett, úgy lett minden ceremoniális választás nélkül Babits utóda. Száz jele volt annak, hogy nem akart az lenni, de a jónási riadalom ellen annyi ellentétes erő és tény halmozódott föl, amellyel mindenkinek számolnia kellett.

Első helyen említhetem a fiatal Illyés költői teljesítményét. Első kötete: a Nehéz föld 1928-ban jelenik meg, s komoly figyelmet ébreszt az irodalomban. Hangja, világa, földrajza, tűzhelyei, a szegénység mélységéből föltörő kiáltásai egészen mások, mint az előtte járó, első Nyugat-nemzedék költőié. De elüt a sorsban és időben hozzá legközelebb álló Erdélyi Józsefétől is, akiről népisége, valóságközelsége és Petőfihez való kötődése alapján azt írja Németh László, hogy Erdélyi megjelenése kultúrtörténeti jelentőségű: ő az irodalom Kodálya.

Ekkor Illyésről még nem lehet ilyen egyértelmű jellemzést adni. A témái ugyan újak, hazaiak, valóságerejűek, magyarok, de a stílusa kissé idegen. Szürrealista és expresszionista képzettársításai sok szállal kötődnek a modern európai költészet „kozmopolitizmusához”. Legvilágosabban Vas István jellemzi Illyés bemutatkozását. Egyik önéletrajzi esszéregényében ezt írja a Nehéz földről: a kötet „ravasz tudással kombinált keverék, melyben, ami modern, az nem volt magyar, s ami magyar, az nem volt modern.”

A Nem én kiáltok verseit író József Attiláról nagyjából ugyanezt lehetett volna elmondani, de épp ez a „lírai tudathasadás” jelezte legnyilvánvalóbban, hogy valami új korszak kezdődött el.

A sodró erejű gátszakadás Illyés munkásságában vált leginkább láthatóvá. 1931-ben második verskötetét, a Sarjúrendeket jelenteti meg, a ’32-es és a ’33-as esztendőben pedig a Három öreget, az Ifjuságot és a Hősökről beszélek című elbeszélő költeményt, amelyek mondanivalójukban és műfajukban nemcsak a tudathasadást szüntetik meg, hanem új tájakat, tárgyakat, szenvedélyeket fedeznek föl egy forradalmi gondolkodás számára.

A föntebb fölsorolt verskötetek ahhoz bőven elegendőek, hogy Illyés a legfontosabb fiatal költők első sorába léphessen, de ahhoz, hogy a legbelsőbb körbe is bejuthasson, ennél több kellett. Szükség volt Illyés személyes adottságaira: eszére, józanságára, műveltségére, humorára. Bárhol megjelent: kávéházakban, baráti társaságban, cselédek közt, vagy Babitséknál, a hely szellemi éghajlata azonnal megváltozott. Mindig volt benne valami Petőfiből, Aranyból, a Ludas Matyiból, Ady végzetszerűségéből, Voltaire-ből, valamelyik juhász őséből, de mindez lenyűgöző, Illyés Gyulá-s átiratban.

Miért emlegetem ezeket az irodalmon kívüli – vagy csak részben kívüli – tulajdonságokat? Azért, mert ha erre nem csodálkoztak volna rá a kortársai, köztük a legnagyobbak is, valószínű, hogy nem őt kérik föl legjelentősebb szerzői estjük bevezetésére. Ugyanis Babits és Móricz Zsigmond őt kérte föl.

A harmincéves költő mindkét klasszikusról olyan pályaképet rajzol elénk néhány oldalon, amelynek egyetlen részletét se fakította ki az idő.

Legszívesebben ide másolnám mind a két esszének tekinthető bevezetőt, de csak egy kortyintásnyit kínálhatok belőlük. Ilyeneket ír Babitsról: „Babitsnál a műveltség is, hogy úgy mondjam, a költészet tárgya, a költő cselekvési adat- és élménygyűjtő területe… Az ideák, amiket Babits egykor megidézett, az Igazság, a Kultúra, a Humanitás a mi nemzedékünknek hús és vér alakban megjelentek és kardot kínálnak. Babits, a költő tudhatja legjobban, hogy a gondolatok eleven életet élnek, s Babits, a filozófus érezheti legjobban, hogy az igazságnak parancsoló ereje van: nem lehet megtagadni: aki felismeri, annak küzdenie kell érte.”

Ez a néhány sor egyidejűleg önvallomás és költői előérzet is egyben. A vívódó Babits hét év múlva írja meg küzdelmes életének metaforikus összefoglalását: a Jónás könyvét.

A Móricz-est bevezetőjéből is ide kívánkozik két rövid mondat: „A huszadik század első decenniumának költői elvezettek bennünket nyugatra. Mikor megrakodva és zavartan megtértünk erre a földre, Móricz visszavezetett bennünket a néphez, a szegénységhez, a magyar jelenhez.”

Illyés most is, mint mindig, a dolgok sűrűjéből beszél, mintha titokban már napok óta írná odahaza irodalmunk egyik legnagyobb hatású röpiratát: a Pusztulás című útirajzát, amely mögött Móricz arca is földereng.

A Pusztulás franciásan világos beszámoló, tárgyias, tárgyilagos próza, de az egész mégis olyan hangulatot áraszt, mintha minden sorát ravatalon írta volna Illyés.

Az írás arról szól, hogy rövid időn belül elfogy a magyarság, az egyke sikeresebben ritkítja, mint valamikor a pestis, és a jobb ösztönű németség látványosan foglalja el házait, földjét, ezeresztendős szálláshelyeit.

Az egykéről már többen is írtak Illyés előtt, mégis az ő baljós ekevas-kongatására figyelt oda az ország. A Nyugatban megjelent írása legalább olyan döbbenetet keltett, mint az 1791-ben megjelent herderi jóslat. Volt, akit közvetlenül maga a puszta rémlátomás zaklatott föl s hajszolt bele lelkiismeret-furdalásba vagy cselekvésbe; volt, aki a kongatásból egyszerűen azt értette meg, hogy a magyar tudat az 1867-es kiegyezés óta mennyire elkorcsosult és mennyire alkalmatlanná vált arra, hogy szembenézzen a nemzet létkérdéseivel a vesztes háború és a trianoni fejszecsapások után.

Maga Babits, Európa egyik legműveltebb és legtájékozottabb értelmiségi embere is belefehéredik az igazságba. Hogyan lehet, hogy ő semmit se tudott arról, amiről Illyés beszél? Érzelmileg úgy viselkedik, mintha eddig a magyar irodalom legzordabb üzeneteit irodalmi élményként élte volna csak át, és most jelentkezik egy fiatal költő, aki a halál kölcsönkért kezével markolja meg mellén az inget, hogy megrázza és rádöbbentse a valóságra. Mit is írt a múlt században a szatmárcsekei remete? A Zrínyi második énekében azt írta, hogy:

 

Más hon áll a négy folyam partjára, Más szózat és más keblű nép…

 

De hiszen az országot járó ifjú író is erről beszél!

Babits zavarából világosan kiderül, hogy Illyés nem pártfogói segítséggel és nem is szorgalmas könyökei révén került az irodalmi élet legbelsőbb körébe, középpontjába, hanem sorsszerűen, a maga igazsága által.

Nem, ez így nem egészen igaz. Abban, hogy ötéves előcsatározások után odakerült, legalább olyan fontos szerepük volt irigyeinek, félremagyarázóinak, az ellenségeinek, mint neki magának. A Pusztulás megjelenése előtt Illyésnek inkább csak a verseit ismerték a pályatársai. Izgatottan figyelték birkózását az avantgardizmussal s új témáival, amelyekben teljesen új szerepet kapott a szegénység, a hazafiság vagy például a Petőfi és Ady által is mitologizált Dózsa György.

 

Nyerítve futnak a táj felett a felhők! Lángkarikás csattan, a csillag-göröngyön feldörög egy szekér, fordul – felkiáltok, verj a lovak közé, hajrá, Dózsa Györgyöm.

 

A magyar költészet romantikusnak mondható légkörében a fiatal Illyést vállra lehetett emelni, de a gondolkodó, az alapkérdéseket kővel feltörő Illyést már a sarokba kéne szorítani. A hang, amellyel némelyek megkísérlik ezt, olyan, mintha ma szólalna meg: „Nem gondolja Illyés, ha valaki úgy siratja népe pusztulását, hogy közben egy másik nép ellen, jelen esetben a hazai németség ellen, gyűlöletet gerjeszt, az közönséges nacionalizmus? Sőt annál is több, mert ha egyszer átszakadnak a gátak, a gyűlölet árvize mindent elönt. Előbb a németek jönnek, aztán a zsidók és így tovább.”

A magyar szellemi élet máig ható, sorsfordulásos pillanata ez az időszak. Hitler hatalomra kerülése után mindenki megriad, sejti, hogy a trianoni békeszerződéssel átrendezett Európa erőegyensúlya hamarosan fölbomlik, átalakul, s ez az átalakulás a rosszhoz még rosszabbal járul majd hozzá, de gondolataiban senki se az ősokokig hátrál vissza, hanem a félelmei útján megy tovább. Miből kellett volna kiindulnia? Abból, hogyha elfogadható békét kötnek Versailles-ban, nem zúdulhat ránk semmiféle apokalipszis, de mivel rosszat kötöttek, mindnyájunknak együtt lesz féltenivalónk: magyaroknak, zsidóknak, másoknak. Sajnos, a hazai népi és a nemzeti törekvéseket a magyarországi zsidóság zöme a német völkisch mozgalom programjával azonosította, azaz: a fasizmussal. Tagadhatatlan, hogy szorongásának volt oka, de nem az illyési katarzis alapján.

Illyés, a saját bevallása szerint, a Pusztulásban elkövetett egy hibát, amely ürügyet adhatott a szándékos félreértésre. A szöveg egyetlen, nagyobb zárójeles szakaszában arról beszél, hogy a gyászos vidékről visszaérkezve Pestre, magamagától is megkérdezi: nem rosszul ítéli-e meg a magyarság helyzetét? Az íráson túl baráti eszmecserében is szívesen megosztaná valakikkel ezeket a kételyeit. De, szerinte, Pest levegője igazán nem alkalmas efféle eszmecserére. Ezt írja szó szerint: „Barátaimnak nemigen szólhattam róla; van egyáltalán köztük, aki a népből származik, hány író van, aki a népből származik? S hány, aki a nép között él? Mert csak az ismerheti igazán a népi magyarságot, tehát a filozófia szerint is, amely az ismeretet azonosulásnak tanítja, csak az egészen magyar, tetőtől talpig, tehát nemcsak eszével, de ösztönével is, amelyre a közelgő veszélyek idején van olyan nagy szükség. Hány ilyen magyar író van? És politikus? És újságíró, és tudós, és gazdasági hatalmasság és forradalmár, egyszóval olyas(valami), ami Pestet teszi? Először éreztem, hogy Budapest nincs Magyarországon; fölötte, alatta vagy mellette van…”

Freud és Jung budapesti híveinek rá kellett volna eszmélniük arra, hogy akit végzetes ügyek foglalkoztatnak, babonás túlzásaival is a végzetet szeretné arrébb hessenteni. Utólag is sajnálkozhatunk azon, hogy a támadók nem a mélylélektan bugyraiba ereszkedtek alá, hanem az egyetemes néprajzéba. Ekkortájt már egyre több helyről hallhatták, hogy vannak olyan afrikai törzsek, amelyek külön fétiseket, gonosz istenbálványokat faragnak maguknak, és sötét indulataikat úgy vezetik le, hogy szögeket vernek beléjük, vagy megkorbácsolják őket nyilvánosan.

Ilyen szerepet szántak némelyek Illyés Gyulának is. Illyés megpróbált védekezni ez ellen az „urbanista mágia” ellen, egyszerre két szólamban is. Goda Gábornak adott interjújában kijelenti, hogy a „mi mozgalmunk nem a németek ellen irányul, hanem a magyarokért való, hogy megadassék a magyaroknak is az a kulturális boldogulási lehetőség, ami megadatik a németeknek”. A védekezés másik szólama ugyanilyen őszinte és nyílt: „Hitvány dolog engem antiszemitizmussal vádolni, noha őszintén bevallom, hogy nagy erkölcsi erőfeszítésembe került, hogy ne legyek azzá, miután a zsidóság részéről annyi támadás ért, hogy csak egy szilárd elvi álláspont tarthatott vissza attól, hogy antiszemita legyek… Nem vagyok antiszemita, még fajvédő sem, és ha a magyarságról szólok, nem a fajt értem rajta, hanem a népet, és ezért, ha a magyarság érdekeit védem, elsősorban humanista szempontból teszem azt, lelkiismeretemre és európaiságomra hallgatva.”

Egy későbbi visszaemlékezésében még azt teszi hozzá a föntiekhez: „A magyar, a pesti polgárság jelentős része zsidó származású volt; hát még a hitleri értelmezés szerint. Önként adódott, hogy a két áldozat összefogjon, ha csak a veszély idejére is. Ha életről-halálról van szó, oly mellékes, ki jut előbb sorra. Ez, sajnos, tévedés. Nem képzelt még el vízbefúlókat, aki elcsodálkozik, milyen harcra képes két halálraítélt egymás ellen is még egy perc életért.”

Amit Illyés költői metaforája úgy mutat meg, hogy elrejt, később mi történelmi valóságként élhettük át. A százados szorongásokat elraktározott magyar életösztön és az évezredes félelmeket magában őrző zsidó érzékenység rosszul válaszolt az egyre jobban eldurvuló idő kérdéseire. Összefogás és egyetértés helyett a népi–urbánus háború robbant ki.

Illyés Pusztulás című írása valóban eredeti, sodró és sorsfordító hatású írás volt, de egyáltalán nem abba az irányba hatott, amelybe végül az események elsodródtak. Meggyőződésem, ha Illyés a zsidókérdésről akart volna írni, nem vesz magára semmilyen álruhát. Nyíltságának és szókimondó természetének egyik legbeszédesebb bizonyítéka Kosztolányinak írt válaszlevele. Azért említem ezt az írását, mert ugyanabban a lázas, nyugtalan évben született, mint a Pusztulás, és legalább olyan kényes témát is érint.

Kosztolányi Vojtina új levele egy fiatal költőhöz címmel kisebbfajta esszét rögtönöz a népiesnek nevezhető új költők műveiről. Mesterségbeli tudásukról, stílusuk szánalmas csoszogásáról. Ízelítőül hadd jegyezzek ide néhány mondatot Kosztolányitól: „Ha egymás után olvasom ezt a sok pusztai marhabőgést, ezt a sok paszulyt és tinót, ezt a sok szürke és bárgyú sületlenséget, ezt a térben egymás mellé rakott pongyola eseménysorozatot, álmosság fog el, s valami kis izgatószer után nézek, melyet nem lelek írásaitokban… Félek, hogy ti a verset egy klaffogó bocskorrá tiporjátok, s költészetünket rövidesen elkanászosítjátok…”

Kosztolányi, Babits és Móricz mellett, a korszak legnagyobb és legvonzóbb íróegyénisége. Tetőtől talpig művész, a köznapi varázslás és költői világlátás nagymestere. A stílus Péter apostola. Ha kortársként Ady nem teremtett volna olyan ősi, babonás, bibliai, kurucos, lédás, ködharangos, forradalmasító magyar nyelvet, amilyen addig még nem volt és amilyen már sohase lesz, nyugodtan kijelenthetnénk, hogy Kosztolányi az az írónk, aki nyelvünk mindenségét a legtudatosabban egyenrangúnak tartotta az igazi, a valóságos világmindenséggel.

S gondoljuk el, milyen hatása lehet annak, ha ilyen író szól oda fiatal kortársának, hogy barátocskám, erőlködésedtől sérvet kapott az ég, leereszkedett már az ököristállód tetejéig, legjobb, ha elbújsz a galagonyabokrok mögé.

A fiatal Illyésnek semmi efféle nem jutott eszébe. Ellenkezőleg: Kedves Uram megszólítással, európai stílusban, kioktatja Kosztolányit, hogy bár az új költők közül a legtöbb marhát ő, mármint Illyés, bőgette eddig a verseiben, de azért pontosan látja: a mester kissé kiesett az időből. Így folytatja: „Az önök öltönyét Gautier szabta és Herédia, a múlt század ötvenes éveinek modorában! Az utcán is, a magyar mezővárosok utcáin, finom báli topánkát viseltek. Erős a gyanúm, hogy elsősorban emiatt pihegtek, sóhajtoztak és nyögdeltek annyit s szagoltak annyiféle »édes mérgeket«. A topánkát a franciák közben levetették. Mi, fiatalabbak is jobban éreztük magunkat anélkül, csak úgy mezétláb; ahogy otthon atyáink is jártak.”

Az embernek önkéntelenül eszébe jut, hogy József Attila Babits ellen írt verse ehhez az íráshoz képest egy adag marólúg volt. József Attila később megbánta ezt a lírai merényletet, Illyésnek azonban nem volt semmiféle megbánnivalója. Vitájuk felejthetetlen gesztussal zárult. Kosztolányi halála után tíz síron túli kötetét Illyés szerkesztette meg, s mindegyik elé olyan bevezetőt írt, amelyből a magyar irodalom egyik legbeavatóbb, legtárgyszerűbb mesteri tanulmánya állt össze. Elemez, nyomoz, benéz a színfalak mögé, mozgósítja a filozófiát, a magyar irodalmat, a világirodalmat, Dzsingisz kánt ugyanúgy tanúul hívja érveihez, mint Krúdyt, Kazinczyt, miközben ilyen mondatokat ír róla: „Író még nem vezette félre kortársait és korát úgy, mint ő. Egy életen át hirdette, hogy minden a forma. S egy életen át hajszolta, tömte ebbe a ragyogó formába a tartalmat, a legemberibb »anyagot«… Nem utánozni akart, hanem utolérni.” Aki a történelemről vagy az írói mesterségről aforizmákat szeretne gyűjteni, üsse föl ezt a tanulmányt is, gazdag anyagot találhat benne. Egy Kosztolányit ábrázoló gondolatsorból emelek ki néhány mondatot: „Kosztolányi szinte órával a kezében számolta és jegyezte a pillanatokat. Könyörtelen pontossággal figyelt és ábrázolt, azaz ölt és teremtett. Mert egy dolog egyszerre csak egy formában lehet valóságos: vagy az életben, vagy a műben.”

 

*

 

Miért időzöm ennyit az első közéleti és esztétikai küzdelmeknél? Azért, mert ez volt a kezdet. Az eredetiség tűzpróbája. A Pusztulás nyomán támadt történelmi, politikai, stílusbeli, mélylélektani viták és a Kosztolányival lefolytatott esztétikai összecsapás már nemcsak arról szólt, hogy egy fiatal író milyen véletlenek összejátszása révén válhatott az irodalmi élet központi szereplőjévé, hanem arról, hogy amit képvisel, korszakos-e, mint amilyen három évtizeddel előbb a Nyugat-nemzedék jelentkezése volt, vagy csupán kazaltűz-e, amely után fekete hamu marad.

A kérdésre Illyés a Puszták népével válaszolt, a Petőfi-könyvvel, a Magyarok című vallomásos, gondolati prózakötetével, amely Ady publicisztikai írásai és Németh László esszéi mellett a nemzeti önismeret mindmáig legfontosabb breviáriuma. Ide kell beillesztenem négy verseskötetét is: 1935-ben a Szálló egek alatt címűt, 1937-ben a Rend a romokbant, 1939-ben a Külön világban s 1940-ben pedig Összegyűjtött verseinek köteteit. Mennyiségben és minőségben is lenyűgöző termés. A különféle műfajú s tárgyú könyveiben Illyés annyi időszerű társadalmi és népsérelmi gondot, válaszra váró társadalmi kérdést halmozott föl, amennyi legutoljára Széchenyi őrülettel viaskodó fejében torlódott össze.

A név nem a jó hangzás miatt fordult a tollam alá, hanem a két ember hasonló észjárása és lelki működése miatt, amelyet siker és félreértés, erőn felüli megszállottság és depresszió egyaránt alakított. Németh László Széchenyiről írt utánozhatatlan esszéregényében több helyen is foglalkozik arisztokrata és intellektuális hőse alakváltásaival, amelyek sose csak lelki újjászületésben fejeződtek ki, hanem új alkotásokban: hídépítésben, a dunai gőzhajózás, a Játékszín megteremtésében és így tovább. Egy helyütt ezt mondja a könyveket is író grófról: „A Lovakrul azt jelenti, hogy Széchenyi félretolta az önnön hamvaiban is gyönyörködni tudó irodalmárt. Abba az útba vágott bele, amelyen az angol telivérek tulajdonságai messzebb viszik az embert, mint a bukott hős sóhaja.”

A metaforát könnyű megfejtenünk. Képes beszédével Németh László Széchenyi legjellemzőbb tulajdonságára utal: a cselekvés tudatosságára. Az ember gondolatait legtökéletesebben a cselekedetei fejezik ki – Széchenyi életének ez a mondat lehetne a legjobb összefoglalása.

Illyés ezzel az életcéllal megegyező gondolatot követ az irodalomban. Ezt vallja: „Az igazságot kimondani nem nagy dolog, megtalálni nehéz. A kimondásához csak a test bátorsága kell, megtalálásához a léleké.” Másutt a föntieket így tágítja ki, illetve véglegesíti: „Nem fölfedezni nehéz az igazságot, hanem érvényesíteni.”

Ha filozófus fogalmaz ilyen tételt, megállapítását magától értetődőnek tartjuk. Ha író, azt kissé furcsálljuk, mert egy írónak, költőnek legtöbbször az a föladata, hogy látomást rajzoljon elénk, hogy szenvedélyt ébresszen bennünk, hogy elképzeltessen velünk egy tűzvészt, amely fölött az apokalipszis madarai szállnak. Mert van-e pontosabban fogalmazó írás, mint például Ady Az eltévedt lovas című verse? Minden sora sejtelem, borzongás, titok, fölfoghatatlan nádasok susogása és az egész mégis nagyhatalmú valóság, történelmi élmény.

Ha költőkről van szó, tehetségük természetéről, Illyés elsősorban az efféle, szenvedélyeket és elragadtatásokat föllobbantó költőket becsüli a legjobban. A lírikusokat. Petőfit, Baudelaire-t, Adyt, Éluard-t, Szabó Lőrincet, József Attilát, akit – Kozmutza Flóra 1937-es napló-emléke szerint – magánál jóval nagyobb tehetségnek tartott, bizonyára lírikusi adottságai alapján.

Természetesen Illyés sokkal bonyolultabb és organikusabb gondolkodó annál, mint hogy egy-egy jelenséget, tüneményt csupán egyetlen magaslati pontról vizsgáljon. Az általa becsült lírikusok teljesítményével párhuzamosan az irodalmakét is vizsgálja. Így sajátunkét is.

Egyik Babitsról szóló esszéjében ezt olvashatjuk: „jó hazafias költészetet rossz hazájú népek szoktak nyújtani”.

Megdöbbenve eszmélünk rá, hogy ez az illyési paradoxon ott bujkál az egész magyar irodalom hátterében: attól vagyunk jók, hogy rossz a sorsunk! Hát nem szörnyű ez? Nem hajmeresztő? Vajon meddig fogadjuk még el ezt a tudathasadásos végzetet? Mohácstól Trianonig négyszáz esztendő telt el, és négyszáz esztendő alatt nagyjából ugyanazok a történeteink, a bukásaink, a kisiklásaink. Az eget is mindig ott zúzzuk be, ahol megszoktuk. Sőt újra és újra azokra a múzsákra gyújtjuk rá haraggal házaikat, akikkel forradalmaink elé kísértettük magunkat. Egyszer már ideje lenne megszabadulnunk ettől a hasadtlelkűségtől.

Van Adynak egy keveset emlegetett verse, amelyet kötelező volna minden magyarral megtaníttatni. Elhanyagolt, véres szívünk – ez a vers címe. Mindössze két sort idézek belőle:

 

Sose tudott az igazsághoz Igazunk minket eljuttatni…

 

Ahogy a Himnusz összefoglalása történelmünknek, sorsunknak, ez a két sor is az. Villámcsapás az agyba!

Bevallom, hogy évek óta titkos kíváncsisággal keresem ennek a két sornak a nyomát Illyés életművében. Valahol, valamelyik tanulmányában vagy többkötetes naplójegyzeteiben. Hogy miért keresem? Egyszerűen azért, mert Illyés igazi megértésének a kulcsát bennük találhatná meg bárki. Nem költészetének, hanem életének az ars poeticáját.

Minden nemzedékkel és a nemzedéken belül minden korszakos íróval új föladat jelenik meg a nemzet és a társadalom életében. Nagyon kihegyezve: Illyéssel épp az a „messiási racionalitás” jelent meg, amely az Ady két sora közt feszülő roppant űrt szándékozott mindenáron megszüntetni: hogy a fölismert igazságok juttassanak el végre minket az igazunkhoz! Ha forradalommal lehet csak, akkor azzal; ha reformokkal, akkor azokkal; ha becsületes alkuval, az is jó!

A lehetőségek közül azonban csak akkor választhatunk, ha a történelemből ismert rossz helyzetmegítéléseinknél százszorta különbek vagyunk. Pontosabbak, józanabbak és kérlelhetetlenebbek. Már fiatal íróként olyan eretnekségnek számító vallomást fogalmaz meg, mely szerint a józanság igazán hősi állapot. Vagy hadd idézzem egy másik „elszólását”, amely a romantikus eszmények világában szinte hidegzuhanynak tekinthető. A nép költészetéért című tanulmányából idézek két rövid bekezdést: „Sajnos, én a gordiuszi csomó megoldóját már diákkoromban nem hősnek tartottam – bármennyit hadonászott is a kardjával –, hanem csalónak. A nevezetes csomóval ugyanis a feladat nem a vágás volt, hanem a kibogozás. A kötél ugyan kettéesett, de a kötés rejtélye ma is megoldásra vár… A világ és az élet megismerésébe való huszáros belovaglást tehát éppoly gyanúval nézem, akár a kardjához kapó Nagy Sándort. Költő legyen a nyeregben, aki – hogy így mondjam – magával ragad.”

Aki ilyen kihívó gondolatokkal kezdi el pályáját Magyarországon, ne várjon túl sok jót a környezetétől, főleg ha az irodalmi élet a környezete. Illyés tudja ezt, s úgy védi magát, hogy igazságait újabb igazságokkal veszi körül, s ezzel folyamatos meglepetést okoz olvasóinak és a szakmának egyaránt. Egyrészt olyan felfedezésekkel, mint amilyen az iskolapéldának is beillő Puszták népe volt, amelyről addig senki nem tudott semmit; másrészt olyanokról, amelyekről mindenki mindent tudott, csak egészen mást, mint amit érdemes volt róluk tudni. Legjobb példa erre a Petőfi-könyve.

Nyolcvan év alatt tömérdek kitűnő tanulmányt írtak a Huszonhat Éves lángészről. Közöttük olyanok, mint Gyulai Pál, Riedl Frigyes, Toldy Ferenc, Erdélyi János a tizenkilencedik század romantikával és realizmussal kevert eszméivel a háttérben, klasszikus alkonyati borúban, villámfénynél; később a modernek közül olyanok, mint Ady, Babits, Kosztolányi. Mindhármuk írása különös, merész, fölzaklató teljesítménye irodalmunknak. Az előttük járók – költőelődről – még soha nem írtak hasonló oldalakat. Ady a maga szenvedélyes mértéktelenségével mindenkit és mindent mozgósít: Shakespeare-t, Barabás Miklóst, vágóhidat, históriát, ibolyamezőket és forradalmakat, hogy Petőfit, a mennyei suhancot olyannak mutassa be, ahogy ő képzelte. Ady földrengéses vallomásától a korabeli Magyarország minden márványtalapzaton álló Petőfi-szobra megingott. A bronz-költő égre csapódó karjai a valóságban is elkezdtek gesztikulálni. S ez már maga a mítosz paródiája volt.

Illyés a Nyugat-nemzedék három költője után is olyat tudott mondani Petőfiről, amitől észrevétlenül alakult át minden körülötte. S ez az újdonság – a természetesség volt. Petőfi egész lényének, verseinek, erkölcsi zsenialitásának, indulatainak a természetessége.

Olvasmányaim alapján elképzelem, hogy milyen hatást válthatott ki a kortársakból. De itt kell elmondanom egy máig rejtegetett titkomat. Azt, amit Ferenczy Béni Petőfi-szobráról gondolok.

A szobrot én, ha jól emlékszem, legelőször 1955-ben láttam Hatvany Lajos Így élt Petőfi című könyvének borítólapján. Nem akartam hinni a szememnek. Később persze láttam a Műcsarnokban is, gipszbe öntve, még később pedig már bronz alakban, Gyulán fölállítva, amelyről 1960-ban elragadtatott sorokat írtam.

A szobor, ismereteim szerint nyolc évig raktári vagy inkább katakombai létben várakozott arra, hogy betöltse küldetését. 1956-ban ez meg is történt. Az első magasztaló mondatokat Nagy László mondta róla. Emlékszem még Hubay Miklós és Fülep Lajos igazságot szolgáltató véleményére, amelyek ha messze elmaradtak is Nagy László versmondataitól, de egyértelműen korszakos műnek ítélték a szobrot, megjegyezve róla, hogy Ferenczy Béni Ady látomása alapján mintázta meg a legistenibb költőfiút. Fülep, fölemlegetve Adyt, ezt közli velünk: „…hogy ilyennek látta, nem gondolom, tudom, nemegyszer beszéltünk róla.”

Én viszont a szobor első megpillantásakor ösztönösen, szinte „bűnösen” azt gondoltam róla, hogy a földön álló, csupa-indulat, csupa-ideg, csupa-láz Petőfit sokkal inkább Illyés könyve sugalmazhatta. Nem gondoltam akkor se, és most se gondolom, hogy Adynak nem volt köze hozzá, sőt elismerem, hogy az elsőszülöttségi jog az övé, de a duhaj és zseniális Ady Petőfije ismerősebben bolyongna a Hóvár-bércek alatt, A hadak úján, a Hunn, új legendák közelében, Délibáb-őse ködvárosában, mint a téli pusztán, ahol egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, mert jobb szeretne inni kinn a tó vizéből.

Az igazság az, hogy a „Lobogónk: Petőfi” programos irodalmi korszaka után annyira örültünk a politikai giccsnek és a hazug pátosznak hátat fordító szobornak, hogy ízléstelen ünneprontás lett volna bármilyen árnyalatra hivatkozni.

De most, fél évszázaddal az akkori idők közéleti perverzitásai után, okoskodás nélkül elmondhatom: ha például Babitsra, Németh Lászlóra, Veres Péterre, Cs. Szabóra és a művelt magyar olvasók többségére elemien hatott Illyés Petőfi-könyve, egyszerűen elképzelhetetlen, hogy épp Ferenczyre ne hatott volna sorsszerűen.

A fordulatot hozó és szemléletet változtató két könyve után, Illyés hamarosan egy újabb könyvvel jelentkezik: a Magyarokkal.

A címe szokatlan, zavarba ejtő. Maga a könyv legalább olyan sikeres, mint a Puszták népe és a Petőfi, de láthatóan mégsem okoz akkora szemléleti változást, mint azok. Pedig legalább annyi érzelmi, gondolati, történelmi és társadalmi újdonság fejeződik ki benne. Csakhogy ezek az újdonságok nem a látható, külső világban zajlanak, hanem a személyiség legbelsőbb köreiben.

A Magyarok műfaji megjelölése: naplójegyzetek. Az olvasó útibeszámolókat, társadalomrajzokat, rövidebb-hosszabb irodalmi és történelmi esszéket találhat bennük, vitairatokat, emlékezéseket, filozófiai futamokat, álomfejtést s egy költő lírai vallomásait.

Huszonnégy-husznöt éves fejjel először magam is így olvastam a 469 oldalas művet. Olvasás közben folyamatosan Petőfi Úti levelei jutottak eszembe, meg a naplói. Meg egyéb prózai írásai, amelyekben hol Shakespeare-ről beszél, hol Kazinczyről vagy Zrínyi Ilonáról, hol a forradalmak természetéről, hol arról, miért kell uralkodóvá tenni a népet a költészetben. De bármibe kezd, fél pillanat alatt világ teremtődik mondatai köré. Ugyanezt éreztem a Magyarok olvasása közben is. A második vagy harmadik alkalommal azonban arra döbbentem rá, hogy a Magyarok műfaja félrevezető. A könyv naplójegyzetek gyűjteménye helyett sokkal inkább egy regény. Egy énregény, amelynek egyetlen főszereplője Illyés Gyula, közege a magyar történelem, a korabeli magyar társadalom, a szülőföld népe, Párizs és Dombóvár, egyéb szereplői Dózsa és Ludas Matyi, Isten és Voltaire, Kölcsey és Arany János, egy szegény szőlőhegyi próféta, aki ugyan kimaradt a Bibliából, de a magyar sorstörténet könyvében ott a helye, akár Zrínyinek. S ki tudná egy szuszra fölsorolni a többi ötszáz vagy hatszáz szereplőt, akik körül egybeszövődik ez az izgalmas regény!

Amilyen villogó, szeszélyes és mégis organikus ennek a „regénynek” a szerkezete, ugyanolyan mesteri a szereplők ábrázolása. Nézzünk egy példát, Kölcseyét: „A nagy művek néha, ahelyett hogy fölemelnék, eltakarják alkotójukat. A Himnusz nélkül Kölcseyt jobban ismernénk, jobban számon tartanánk egyéb érdemét. Ez a vers, azáltal, hogy szerzője nevét örök ragyogásba borította, akaratlanul is sokat elvont abból a fényből, amely a személynek járt volna ki.”

Jellemezhet-e író ennél tömörebben, pontosabban s mégis drámai árnyaltsággal egy-egy regényalakot? Alig hiszem. Három mondatban ott van az egész élet, maga a sors.

A könyv tele van ilyen remeklésekkel, felejthetetlen, üde mondatokkal. Még egy idézet kívánkozik ide: „Védeni fogom a sajtószabadságot, de még mielőtt vérem ontom érte, gyorsan elárulom, hogy én halálát kívántam e sajtónak akkor, amidőn a legszabadabb volt, amikor a legszabadabban prostituálta magát. A legjobb esetben egy üres tartályt védek, abban a reményben, hogy valamikor egyszer talán mégis megtelik. Harci buzgalmamat ez erősen megcsappantja. Tiltakozom, de mennyire, a könyvégetés ellen, de elárulom, hogy mielőtt e veszély fenyegetett, én a kultúra meggyalázása keltette pillanatnyi indulatomban nemcsak e könyvek nagy részét, de szerzőiket is máglyára kívántam. Becsukják a színházakat? Legtöbbjüknél ezzel legfeljebb a világítók és a díszlettervezők rövidülnek, a Múzsa nem, onnan őt már rég kiutasították. Harcba tehát úgy indulok, hogy igyekszem megbocsátani védencemnek, szemet hunyok neki, rá se nézek, nehogy leköpjem, mielőtt meghalok érte.”

Ezúttal nem egy „regényalakot”, hanem egy egész korszakot ábrázol a bulvársajtó – a körúti sajtó – ürügyén. Mondataiban egyszerre van jelen az indulat, a lelemény, a gúny, az igazság, a meglepetés, az emelkedettség és az intellektuális barbárság. Egyszerre és szétszálazhatatlanul.

Nyelvünk – amióta van magyar nyelvű irodalmunk – minden korszakban megpróbálta megmászni a maga Himaláját. Olyan hegymászóink voltak, mint a Bibliát fordító Károli Gáspár, mint a nagy barokk püspök, Pázmány Péter, Mikes Kelemen, Csokonai, Vörösmarty, Arany János, Ady, Kosztolányi. Lehet, hogy sokan elfogultnak tartanak, de én közéjük sorolom Illyés Gyulát is. Nem úgy volt nyelvteremtő, mint például Ady, aki nyelvünk napkeleti, európai, babonás, zsoltáros, kurucos, halottsiratásos, Isten fejének csapódó ércdarabjaiból olyan új nyelvet tudott kiolvasztani, amilyen még sohase volt és amilyen már sohase lesz. Illyés eredetisége az, hogy a nyelvünkben rejtező világosság legnagyobb erőforrásait ő tárta föl. Nem véletlen, hogy ilyen mondatokat ír le: „Az igazi hódítás a pontos ábrázolás…” Vagy: „Amit nem lehet világosan kifejezni, az nincs is!”

Tudjuk, hogy újfajta nyelv sosem ott alakul ki, ahol nyelvújító szándékok buzognak, hanem ott, ahol új történelmi és erkölcsi szükségszerűség jelenik meg a társadalomban, egy-egy közösség életében.

Illyés nyelvet újító képességét is efféle új szükségszerűség izzította föl. A trianoni döntés után minden megváltozott. Legelőször épp saját magunk viszonya önmagunkhoz. Ady magyarságképe gyönyörű és sajogtató emlékünk maradt. Nyelvi megfogalmazásai mennyekbe vagy a poklokra szálltak. Egyszerűen létkérdésünkké vált, hogy újrafogalmazzuk a magunk számára: kik is vagyunk mi, magyarok? Kik is vagyunk még, és mivé lehetünk?

A Magyarok című könyvet azért merem izgalmas, csapongó énregénynek nevezni, mert ebben a könyvében Illyés minden hamleti kérdésünket önmagával szembesíti. Kendőzetlen alanyává válik egész múltunknak, kultúránknak, reményünknek és reménytelenségünknek. Ekkortájt Illyés még nem ismerte Eliot Hagyomány és egyéniség című esszéjét, amelyben a nagy angol költő arról ír, hogy minden népnek, nemzetnek éppúgy megvan a maga sajátos kritikai stílusa, mint ahogy megvan alkotó stílusa, de ha nem ismerte is gondolatmenetét, Illyés ugyanerre a nyomvonalra talál rá ösztönösen. Jár-kel ide-oda az időben, s hol a búzaárfolyama nyomán, hol A nagyidai cigányokén az izgatja, hogy milyen is a mi természetünk. Bátorság? Önfejűség? Sunyiság? Önfeladás? Hogyan is állunk ezekkel? Akasztófahumor? Mintha ezt is ő fedezné föl újra számunkra százados feledékenység után. A végső lemeztelenedésben odáig jut, hogy elszólásként ezt írja le: „Nem dicsérem a magyarságot, öndicséret lenne.”

Lehet-e ennél tökéletesebb azonosulás?

Ahogy a Puszták népét Illyés sorsszerűen fedezi föl, ugyanígy fedezi föl önmagában, idegei és mélytudata bozótosában azt a valakit, azt a személyt, akit végzetesen és véglegesen magyarnak mondhat.

Írói életének első köre ezzel zárul be, azazhogy ezzel teljesedik ki. A Magyarok két kötetének szokatlan, zavarba ejtő címe is ezzel világosodik meg igazán, s értelmezi önmagát.

 

*

 

Aki türelemmel végigolvasta ezt az írást, könnyen megfejthette szándékomat. Nem az egész illyési életművet akartam újra körüljárni, csupán annak az okát szerettem volna megtalálni: hogyan és miért juthatott el Illyés aránylag elég fiatalon odáig, hogy a magyar politikai élet és a több száz éves magyar irodalom egyik legnehezebb és legnagyobb szabású korszakának a központi alakja legyen. Alakítója, hőse, megvesszőzött elszenvedője egy személyben. Rögtön hozzáteszem: nem Kazinczyja, nem Bajzája, nem Gyulai Pálja, nem Osvát Ernője, aki elsősorban esztétikai vagy kritikusi tekintélyével áll a maga helyén, hanem olyan személyisége, aki művei, gondolkodása és küzdelmei miatt vált később is, élete végéig kikerülhetetlenné. Rilke gyönyörű vallomása így hangzik önmagáról: „Amikor alkotok: igaz vagyok.” Illyést ugyanez a meggyőződés, ez a föltételek nélküli hit irányította haláláig.

Hatalmas nagy korszakban éltem

Egy nagy hegyet kerülgetek már napok óta. Keresek rajta valamilyen magasba vivő ösvényt, kapaszkodót, amelyen, ha nehezen is, de följuthatnék a tetejére.

Nem más ez a hegy, mint az a száz esztendő, amely Illyés Gyula születése óta emelkedett föl Magyarország földjén, a költészet és az emberi szellem vulkanikus működése nyomán.

Száz év! Szinte hihetetlen! És ráadásul micsoda száz esztendő! Európa történetének egyik legszédítőbb, legpazarabb, ugyanakkor legdémonikusabb évszázada. Minden megtörtént benne összesűrítve, ami az emberiség előző évszázadaiban, sőt előző két-három évezredében lezajlott. A századkezdés pillanatában volt benne – művészetekre és mohó tudásra hangolt görögségélmény, később vad háborúk, barbárság, keresztre feszítések, politikai inkvizíciók, emberégetés nagy tételekben, birodalomépítés, birodalombukás, szabadságrészegség, forradalmak és elhülyítések.

Illyésnek több mint nyolcvan év jutott ebből a hatalmas időből. De ezen belül legalább hét olyan világpolitikai és társadalmi földrengés, amilyenre az elődök esetében nem volt példa. Kölcseynek, Vörösmartynak, Széchenyinek, Aranynak legfeljebb kétszer vagy háromszor kellett újraépítenie a világot maga körül. Adynak, Babitsnak szintén, Illyésnek viszont – rövidke békés időszakokat leszámítva – folyamatos válságkorszakok jutottak. Kezdődött ez az első világháborúval, folytatódott a forradalmakkal, a franciaországi száműzetéssel, Trianonnal, a nagy ellentmondásoktól feszülő Horthy-rendszerrel, a második világégéssel, s mindazzal, ami utána jött, az Egy mondatot megszülő korszakkal, az ’56-os forradalommal és a folytatással. Ő maga írja egyik versében:

 

Hatalmas nagy korszakban éltem; azon mérve, hány zeuszi magas polcra jutott – koronával fejében – kontár-cézár, néró-ripacs; azon mérve, mily dzsingiszkáni távlatra lobogtak ledőlt országok s jajongtak leölt népek és mily szahara-tág volt rájuk a csönd; azon mérve, mily parányi lett ereje annak, ki szólni mert. – – – – – – – – – – – – Aránytalanság, düh és gúny nevelt.

 

Igen, végigélni s kibírni a korszakot – ez már önmaga is fölér egy életművel. Hát még olyan életművet teremteni benne, mint amilyet néhány nemzedéktársával, Németh Lászlóval, József Attilával, Szabó Lőrinccel, Cs. Szabó Lászlóval, Máraival, Kodolányival, Tamásival Illyés teremtett, a nemzet legnagyobb szellemi teljesítményei közé tartozik.

Azt hiszem, a jelenlévők velem együtt ismerik azt a dramaturgiai pillanatot, amikor a rágalomáriák föl szoktak csattanni. Ez a pillanat az! Az első sor mindig azzal kezdődik, hogy mit jajong Illyés, hiszen a század nagy megpróbáltatásait szerencsésen mindig megúszta. A második sor már azt hajlítgatja, cifrázza: nem is olyan biztos, hogy a szerencse segítette, hanem ő segítette magamagát, mivel a mindenkori túlélés lángelméje volt. Borzalom. Úgy látszik, nemcsak a gyomorban, a májban rendezkednek be hosszú életre kártékony, szívós vírusok, hanem az agyban is, és ott elpusztítani őket talán a legnehezebb. Nem véletlen, hogy már fiatal íróként ezt jegyzi föl naplójában: „Mindent összeszámlálva: ellenségem egy van, az ostobaság. Elvi ellenségem is: akkor sem könyörülhetek rajta, ha megértem… Ha a katonaság létjoga, hogy az országot az ellenségtől védje, a szellem táboráé az, hogy a butaságot szorítsa vissza, a külhonit s a belhonit egyaránt…”

Nehezemre esik, hogy egy ilyen emelkedett, ünnepélyes napon nem az illyési örökség, az illyési szellem kimeríthetetlenül gazdag hatalmáról beszélek, hanem árnyakat próbálok eltaszigálni a közeléből, de az ünnepélyességnél fontosabbnak tartom az igazságot, s vele együtt magát az igazságszolgáltatást.

Természetesen eszembe se jut, hogy e mostani alkalommal megtörténhetik az, amelynek évtizedek alatt már réges-rég meg kellett volna történnie, de abban mégis reménykedem, hogy az Illyés köré szándékosan fölvonultatott félreértéseket a továbbiakban nem fogjuk szótlanul bámulni, hanem elkezdjük lassan megritkítani a soraikat.

Kezdjük rögtön az oly sikeresen mitologizálódott kétkulacsossággal, amelyet már fiatal író korában a nyakába akasztottak. Kezdetben a kettőssége még erénye volt, megcsodálni való újdonság: Ozora és Párizs, magyarság és európaiság, szürrealizmus és pusztai ökörbőgetés, de amikor ezek az ikerképességek kiléptek az esztétika köréből, s elkezdtek közvetlenül szembesülni a politikával, a történelemmel, a társadalom ismeretlen kérdéseivel, hirtelen megváltozott az irodalmi romantika színezete. Az 1933-ban megírt Pusztulás-napló, amely egy baranyai utazás főszólamává nyersen és kendőzetlenül a magyarság pusztulását avatja, máig ható indulatokat szabadított rá közéletünkre.

Több ok miatt is.

Az egyik ok mindenképpen a megszégyenülés titkos élménye. Jön egy fiatal költő a Dunántúlról, Párizsból, a múzsák hegyes-völgyes vidékéről, s olyan országos, pontosabban olyan nemzeti gondokat fogalmaz meg, amelyről az értelmiség színe-javának fogalma sincs. A magyar tudat kiegyezés utáni működéséről Ady Endre szinte mindent elmondott, amelyhez az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása szolgáltatta a lidérces illusztrációkat, de az ő jövendölései és szimbólumai belemosódtak ebbe a pusztulásba. És különben is ő Mesebeli Jánosokról, Paraszt nyárról, Eltévedt lovasokról beszél, a fiatal költő pedig olyan magyarokról, parasztokról és uradalmi cselédekről, akik irodalmilag ugyan nem léteznek, de annál inkább léteznek a valóságban, magukra hagyva nincstelenségükben és nyomorukban.

A másik ok pedig – idézőjelbe téve írom ide a mondatot – Illyés „lelepleződött magyarsága és nacionalizmusa” volt. Azzal vádolták meg, hogy biológiai elfogultsággal ítéli meg a népeket. Saját fajtája veszésén úgy kesereg, hogy közben a másikat, mert életrevalóbb, elítéli. Tagadhatatlan, hogy a Pusztulás egyik szereplő népcsoportja az egykéző, a veszendő magyarság, a másik a viruló németség, de a vád ezzel együtt hamis.

A gyanú azonban rajta marad a szerzőn. S minden, ami később történik, erre a gyanúra hajol vissza. És valljuk be, tömérdek dolog történik. Úgy látszik, Illyés felfedezőnek érkezett a magyar irodalomba, mert a verseskötetei és az 1933-as „felfedezése” után jönnek sorba a többiek. Felfedezés a meghökkentő elbeszélő költeménye: a Hősökről beszélek, aztán az Oroszország. A legnagyobb köztük mindmáig a Puszták népe. Egy bűntudatot ébresztő mélyvilág, amelyről addig senki se tudott semmit. S utána Petőfi, akiről viszont mindenki sokat tudott, de könyvével Illyés talán a „mindentudókat” lepte meg leginkább.

Ugyancsak a felfedezések sorába tartozik a Magyarok is. A könyv műfaja: naplójegyzetek. Az én számomra azonban egy sok szálon szövődő énregény. Nincs benne semmi, ami a képzelet műve volna, de minden benne van, amit a legszigorúbb képzelet is jóváhagyhat. Összeszámlálhatatlanul sok helyszíne, ténye, idősíkja és rengeteg szereplője van ennek az énregénynek: olyanok, mint például Arany János, Mátyás király, Ludas Matyi, Dózsa György, a rácegresi béresek, Hajnóczi néni, aki csontra húst főzött, vagy a hegyaljai lázadás hírétől megrémülő Rákóczi, aki hatlovas hintóval menekül a helyszín közeléből, de a közelükben föltűnik Napóleon, Fülep Lajos, Kölcsey Ferenc, Paul Éluard és még vagy ötszáz hasonló személyiség. Költészet, néprajz, történelem, társadalomtudomány, filozófia, politikai vitairat, álomboncolás, falusi gyerekek vallomása teszi mozgalmassá a könyvet, de ha ezerfelől érkeznek is gondolatok vagy érzelmi hullámok, kivétel nélkül Illyés legbensőbb világába gyűlnek össze.

A könyv igazi meglepetése az, hogy először foghatjuk föl, sőt élhetjük át, miként érez, gondolkodik, tajtékzik, figyel, mosolyog, rajong egy fiatal magyar, aki mindenféle máz nélkül tökéletesen európai. Ady még fátumosan és parádésan volt magyar és európai, háta mögött Dévénnyel, dacosan, halálos gőggel, a kalapjánál fehér szegfűvel. Illyés viszont úgy, mint ahogy a folyóvíz – folyóvíz. Magától értetődően. Ezt igazolja a szeme járása, stílusa, minden apró mozzanat, amely nemzetéhez köti. Ha valaki váratlanul most azt kérdezné tőlem, miért épp Illyésnek kellett megírnia 1950-ben az Egy mondat a zsarnokságról című verset, gondolkodás nélkül azt felelném, mert ő írta a Magyarokat!

Vannak olyan esetek és pillanatok, amikor az eredetiség sértő, mert megváltoztathatatlan. Ilyen eset Illyésé is. Ráadásul az ő „eredetisége” minden látszat ellenére nagyon elüt másokétól. Ahhoz, hogy állításomat igazoljam, legalább egy ötvenoldalas esszét kellene most fölolvasnom. Ami elképzelhetetlen. Marad tehát néhány égre írható, gyorsírásos jegyzet.

Illyés nemcsak úgy volt fölfedező, hogy egy-egy művével mindig új korszakot kezdett a magyar közéletben, a Puszták népétől az ötágú sípig, a határon túli magyarság ügyével foglalkozó Szellem és erőszak című könyvéig, hanem úgyis, hogy több évszázados történelmünk csonthéjas ellentmondásait próbálta meg föltörni. Amit mások drámaian és tökéletesen elemeztek múltunkban, ő inkább a megszüntetésüket szerette volna előkészíteni. Épp a Magyarokban ír arról, hogy jelenünk Mátyásig nyúlik vissza, és a jelent is történelmileg kell átélnünk. Márpedig ezt a folytonosságot meg kell szüntetni. Mi jellemzi ezt a folytonosságot? Ha csupán drámai ellentét jellemezné, valószínű, hogy egy olyan nagy katarzis, mint amit 1848 és 1956 csúcspontján, rövid ideig átéltünk, megoldhatná a helyzetünket, de skizofréniába hajló kettősség jellemzi, amely Széchenyi és Kossuth szimbolikus és örökletes ellentétében jut kifejezésre legláthatóbban.

Illyés kétkulacsosságát az effajta nehéz ügyeknél szokták epésen fölemlegetni. Ugyanis Illyés nem egyik igazságát választja, vagy a másikét, ahogy ezt az egyértelműség szent nevében el lehetne várni tőle, hanem megkísérli magába olvasztani mindkettőjét, s egységbe forrasztásukkal új távlatot nyitni a sorsnak.

Még követhetőbb példával szeretném az illyési gondolkodás természetét megvilágítani. Bartók és Kodály létbe ágyazott példájával. Bartók, amikor 1940 őszén már Európa jövőjét s benne a Hitlerhez sodródó Magyarországét is végzetesnek találta, erkölcsi tiltakozásul mindkettőt elhagyta. Amerikába ment, száműzetésbe. Igaza volt? Rábólinthatunk némán, hogy: igen, igaza. Kodály ugyanazok miatt az okok miatt, hasonló erkölcsi megfontolásból szintén elhagyhatta volna Magyarországot. De nem hagyta el. Maradt. Igaza volt? Igaza!

Hogyan is állunk ilyenkor az igazsággal? Bizony, bizony bajosan. Azt tudjuk, hogy a tudományok számára nélkülözhetetlenek a paradoxonok, mert világosan utalnak bizonyos folyamatok végességére vagy végtelenségére – no de az életben? Vagy a történelemben? Ha az egymásnak ellentmondó gondolatokat sehogy se lehet megváltoztatni, miközben megfelelnek a józan észnek és a tapasztalatnak, Illyés meggyőződése szerint minél előbb össze kell őket békíteni.

Illyésben nem az öregkor bölcsessége érlelt meg ilyen gondolatokat, hanem már az ifjúkoré. Máskor is idéztem már idevágó vallomását, s most újra rákényszerülök. Ezt írja: „Sajnos, én a gordiuszi csomó megoldóját már diákkoromban nem hősnek tartottam – bármennyit hadakozott is a kardjával –, hanem csalónak. A nevezetes csomóval ugyanis a feladat nem a vágás volt, hanem a kibogozás. A kötél ugyan kettéesett, de a kötés rejtélye ma is megoldásra vár.” Emlékezetes fejtegetése az alku és a megalkuvás szavak politikai és becsületbeli jelentéséről ugyanebbe a kényes tárgykörbe tartozik bele.

A korszak, amelyben 1990 óta élünk, csupa-csupa botrányos és kényes üggyel van kitapétázva. A tudathasadás és a remény megtépázott faliszőnyegeivel. Gondolom, ha Illyés velünk élne, ez a történelmi helyzet ugyanúgy próbára tenné, mint ahogy minket is próbára tesz. Lehet, hogy a maga Döblingjéből: súlyos depressziójából nézne kifelé időnként a világba, ajtófélfának döntve vállát. Tudnánk, hogy ilyen időkben elsősorban az ő bátor és gyakorlatias igazságaira szorulnánk rá. És százesztendős születésnapján nagy költőtársa, Szabó Lőrinc szavaival köszöntenénk, mely így hangzik: „Illyést, úgy sejtem, nagyobb igazság, okosság, nagyobb országos lelkiismeret vezette, mint talán bárkit a magyar haza szellemi vezetői közül, akiket ismertem. Bármily komplex a jelenség, az egésznek a nagyszerűsége előtt önként el kell csitulnia a részletkifogásoknak. Azt hiszem, mindenki, aki ezt a nyelvet beszéli, jogosan vágyódhatnék – s jól járna vele! – egy olyan magyar humanitásban élni, amelynek valahogyan Illyés az elnöke.”

Egy ilyen elképzelés: fogadalomnak se lenne utolsó a számunkra, hosszú távon.

 

*

 

Ez volt ünnepi emlékezésünk első szakasza. Hátravan még egy rövidebb második szakasz, amely a Bethlen Alapítvány és Illyés Gyula kapcsolatára emlékezik. Az idő rövidsége miatt itt is csak részleteket villanthatok föl ebből a történelmünkből kihagyhatatlan, beszédes és drámai kapcsolódásból.

A jelenlévők közül sokan emlékeznek még azokra az időkre, közelebbről a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekre, amikor Magyarország közéletét csak részben határozta meg a hatalmon lévők akarata. Mellette – pontosabban vele szemben – rendkívül nagy szerepe volt a szellemi életnek. Különösen az irodalomnak, ami érthető is, hiszen századok óta az irodalom volt a nemzet legerőteljesebb és leghatékonyabb hagyománya. Ha nem lett volna irodalmunk, egészen bizonyos, hogy ma nem volna magyar nemzet, vagy ha mégis, egészen más volna.

Mit jelentett ez? Azt, hogy az országot az említett időben már nemcsak politikai erők kormányozták, de egyre érezhetőbben szellemi és erkölcsi erők is. Ha úgy tetszik, nagy befolyással rendelkező ellenzéki csoportok. De bármi történt az országban, jó vagy rossz, megalázó vagy fölemelő esemény, sokakkal együtt tanúsíthatom: a magasban, a fejek fölött újra és újra azok a kérdések cikáztak: mit gondol a történő dolgokról Illyés Gyula? Mit tanácsol? Kiáll a követelések mellett vagy sem. Mert, ha kiáll, nehezebben gáncsolható el egy-egy kezdeményezés, vagy el se gáncsolható. Sok érdekes pletyka maradt fenn ezekből az időkből, ezeket rövidesen a helyükre kell tenni. Annyi bizonyos, hogy az úgynevezett nemzeti ellenzék Illyés nélkül nem cselekedett.

Ezért ragaszkodtunk a beleegyezéséhez, amikor a Hitel című folyóiratot akartuk elindítani, s ezért fordultunk hozzá akkor is, amikor a Bethlen Gábor Alapítvány gondolata Bakos István barátunk fejében megszületett. Gondolják meg: egy ellenzéki „magánalapítvány” Magyarországon a hetvenes évek végén, amikor Illyés Szellem és erőszak című művét a hatalom épp betiltotta? Legalább olyan istenkísértés volt ez, mintha a Kálvin téri templom Úrasztala mellé ültünk volna le tüntetően szalonnázni.

Illyésnek nyomban megtetszett a vakmerő ötlet. Mert azonnal megérezte, hogy ez nemcsak levegőben futkosó szép gondolat, hanem cselekvés. Megértette, hogy az Alapítvány nem más, mint az ő határon túli magyarokért indított küzdelmeinek a folytatása. Meghatottságát az elmaradhatatlan illyési humor tűzijátékával próbálta eltakarni.

– Tehát nézzük csak! Az ötlet nagyszerű – mondta Kiss Ferencnek, Für Lajosnak és szerény személyemnek. – Önök a nemzet nevében összegyűjtenek tömérdek pénzt, s nekem, mint az Alapítvány fejének átadják ezt az összeget, én pedig mint Kossuth pénztárnoka annak idején, lelépek vele nyugatra. Ha másként nem, így bizonyára irigyelt történelmi alakja lehetnék a hazának…

Jót mulattunk a tréfán, miközben már az első lépések tervét is kidolgoztuk. Azt gondoltuk, Kodályra és Németh Lászlóra emlékezve, hogy az alapítólevélen a feleségek neve szerepeljen. Így érezte Illyés teljesnek és morálisnak az ő jelenlétét a vállalkozásban. Csapatban akart repülni mindig. Szekértáborba tömörülve cselekedni.

El kell mondanom, hogy nagyon bízott a sikerben. Főleg azért, mert mi nem kérni, hanem adni szerettünk volna.

Sajnos, a szabadságnak erre a titkos erejére figyelt föl a politika. Megértette, hogy aki önállóan cselekszi a jót, előbb-utóbb önállóan fogja követelni a maga igazságát.

Kevés megrendítőbb történetet ismerünk egy-egy halhatatlan emberünk utolsó napjairól, mint amit Illyésről jegyzett föl felesége, Flóra asszony. A halállal szembesülő költőt is legnagyobb ellenfele, a depresszió fojtogatta. Életét a halálos ágyon hiábavalónak, sikertelennek érezte. Lám, amiért legutoljára is küzdött: egy folyóiratért és egy alapítványért, az is csak szélmalomharc volt. Flóra asszony kétségbeesve, de méltósággal úgy kérte Illyés óhajának a teljesítését a hatalomtól, mintha oxigént kért volna egy fuldoklónak.

Az a hatalom, amelynek egy leegyszerűsített mitológiai változata szerint kedvence és kegyeltje volt Illyés – hideg fejjel tagadta meg tőle az oxigént.

A Bethlen Gábor Alapítvány története ettől a megrendítő drámától vált igazán magyar történetté. S az újabb időkben pedig, remélem, attól kerül majd méltó helyére, hogy tudatosítjuk magunkban: a határon túliak számára kiharcolt kedvezménytörvény előképe az Illyés nevével is fémjelzett Bethlen Alapítvány gondolatában jelent meg először.

És ebben én törvényt látok.

 

Elhangzott a Bethlen Gábor Alapítvány ülésén a Széchényi Könyvtárban, 2002. november 2-án.

Egy híd mért nem hazugság?

1977 őszén, ha jól emlékszem, október vége felé egy meghökkentő plakát lepte el nagy tömegben Budapest utcáit. Falakon, hirdetőoszlopokon jelent meg, üzletek óriás kirakatában, főként könyvesboltokéban. A plakátról, csodák csodája, nem politikus, hanem egy költő nézett ránk nagy, látomásos szemével: Ady Endre. Az ő születésének századik évfordulóját hirdették a plakátok. Még soha ilyen meglepetést! Soha ilyen nagyvonalúságot! A közéletünkben ekkor már egyre sűrűsödtek az összeütközések. Alig telt el egy-egy hét irodalmi vagy ellenzéki botrányok nélkül. Például harmincnégyen ennek az évnek az elején írtuk alá a csehszlovák – árnyaltabban fogalmazva –, a cseh értelmiségiek mellett kiálló Charta ’77-es nyilatkozatunkat, amely komoly politikai merényletnek is beillett. Havelék lecsukása után néhány aláírónak – a szállongó hírek szerint, nekem is – baljós pályára csúszott át a csillagunk, s kis híján múlott, hogy nem zuhantunk alá a földre. A hatalom önző érdeke mellett nagy szerepe volt ebben az Írószövetség tekintélyének, még pontosabban fogalmazva a magyar irodalom századok alatt fölhalmozódott erkölcsi erejének. Aczél Györgyék egyszerre tisztelték az irodalmat, ugyanakkor rettegtek is tőle.

Lehet, hogy misztikusnak hangzik, de az 1977-es évben még külön védelmet is kaptunk a száz esztendővel azelőtt született Ady Endrétől.

Tavaly Németh László, az idén pedig Illyés Gyula születésének a századik évfordulóját hozta el közénk az Idő.

És Budapest utcáin egyikük arcképe se jelent meg ebből az alkalomból. Pedig százévenként egy-két hétig övék is lehetne Budapest minden utcája, sugárútja, magassága, hadd vésődjék belénk: kik is voltak ők a magyar irodalomban, olyan nemzedéktársakkal együtt – még ha külön is! –, mint József Attila, Márai Sándor, Szabó Lőrinc, Radnóti, Szerb Antal, Cs. Szabó, Hamvas Béla.

 

*

 

Talán az Ady-év s az egész plakátügy eszembe se jut, ha az idei év nem a plakátok tobzódó éve lett volna. De az volt! Kilencedik hónapja múlt el, hogy igazán nem láttam tőlük a várost. Sem a hidakat, sem a Dunát, mert mindenütt a politikusok arcképei virítottak, lebegtek, nyomultak elém. Voltak olyan plakátok, amelyeken ki-ki egyedül, önállóan mosolygott, voltak olyanok, amelyeken ketten vagy hárman erősítették egymást, sőt olyanokat is láttam, ahol csecsemők, pelenkák, felhők társaságában ajánlották magukat tíz-húsz lépésenként: nehogy elfelejtsük, kik ők s mit ígérnek nekünk akár az életük kockáztatása árán is.

 

*

 

Mi tagadás: rosszul éreztem magam gyönyörű fővárosunkban. Legdurvábban a stílusérzékemet sértette ez a gátlástalan előrenyomulás, a pénzen is megvásárolható nélkülözhetetlenség tudata. A plakátfarsang alapján nyilvánvaló volt, hogy a választásokon az győz, akit minden erre alkalmas falfelületen látni lehetett, hiszen már maga győzelem az is, hogy egyáltalán odakerült. Exhibicionizmus, vagyis kóros önmagunk mutogatásáról többnyire csak orvosi leírásokban olvashat az ember vagy szájról szájra röppenő sajnálkozásokban. A politikusok ez alól természetesen kivételek.

Míg ezeken a dolgokon füstölgök, ismét Illyésre kell gondolnom. Naplóírás közben fölrémlik benne, hogy egyszer, valamikor, majd róla is készít valaki szobrot. Mellszobrot? Egész alakosat? Azt még az Isten se tudja.

A halhatatlanok titkos ellágyulása helyett Illyést azonnal egészséges gunyorossága ragadja el. Föllelkesedik, s máris keze alá szeretne dolgozni a jövendő szobrásznak. „Akkor lennék igazán elégedett – mondja –, ha ezen a szobron egy öreg angol hölgy portréját láthatnám a magamé helyett.”

 

*

 

Irodalmunkban a humor először talán a kuruc költészetben jelenik meg. De ez a humor többnyire keserű, fekete humor. Ha gyöngyözik is, csak ritkán gyöngyözik aranysárga buborékokkal. Leginkább talán a huszadik századi bakafolklór segíthetne eligazodnunk ennek a humornak az elbozótosodott ősforrása körül.

Később a dévajkodó, a diákcsínyek pipafüstjén pácolódó humor Csokonai műveiben talált magára. Aztán Fazekas Ludas Matyijában. Jóval igénytelenebbül megjelent Garai János Háryjában is, de a két betetőző ebben a műfajban is Petőfi és Arany. A humort nem kívülről kapják, ott lappang a természetükben. Népiségük ebben éppúgy kifejeződik, miként nyelvükben és valóságszemléletükben. Mondhatnám, hogy ez a humor népiségükből fakad. Mondhatnám azt is, hogy népképviseletükből, amelynek a politikai érdekképviselet csupáncsak egyik eleme.

Ugyanezt mondhatom mindkettőjük hű követőjéről – folytatójáról? –, Illyés Gyuláról is. Az ő humora is népiségéből ered, de soha nem elégszik meg ezzel az eredettel. A folytatásban fölváltva villog Rácegres és Párizs.

Ha némelyek mától ferdén néznek is rám, akkor is kimondom, hogy az urbánusnak, a budapestinek tartott Karinthy Frigyes humorához az övé áll legközelebb.

Karinthy a magyar humornak annyira kivételes, meghökkentő, előzmények nélküli nagy alakja, mint festészetünknek Csontváry. Eredetisége zavarba ejt, nem tudjuk se Csokonaiból, se Petőfi A helység kalapácsából, se Arany János fanyar, somolygós vagy A nagyidai cigányokat író, zokogtató humorából eredeztetni. Görbetükreit bárhol el tudnánk képzelni. Párizsban éppúgy, mint az eszkimók földjén vagy a Holdon. De mégis, ha elolvassuk például az Így írtok ti című kötetének a paródiáit, azonnal rádöbbenünk, hogy a magyar nyelv, a magyar irodalom tökéletes ismerete nélkül képtelen lett volna a „második halhatatlanságban” megörökíteni Adyt, Babitsot, Kosztolányit, Móriczot, Madáchot.

Mi az, ami a két író humorát – az ellentétes eredet ellenére is – közel hozza egymáshoz? Intellektusuk természete, amely egyszerre látja valaminek a színét és a fonákját is, és e kettős tudás birtokában dönt róla. Domokos Mátyás egy régi tanulmányában azt írja Karinthyról, hogy nem a képzeletet, nem az eszméket, nem a gondolkodást tartotta végtelennek, hanem a valóságot. Amelyben humor és dráma, pátosz és tragikomédia, sírás és hanyattesés váltogatja vagy egészíti ki egymást. A kérdés mindig az, hogy mit mutatunk meg ebből a valóságmindenségből, pontosabban, mit nagyítunk ki belőle, hogy az adott idő legsűrűbb pillanatában ismerhessük meg a kiválasztott rész természetét. „A humor – a teljes igazság” – jegyezte föl magának Karinthy.

Akik testközelből ismerték Illyést, akik éveken, évtizedeken át a barátai, bizalmasai voltak, azok Karinthy föntebbi mondatát róla is följegyezhették volna. Nem töltöttem vele soha úgy egy órát, hogy ne évődött volna, ne pörgette volna meg szemem láttára mutatóujja körül a világot. Karinthyről följegyezték, hogy gyakran lábujjhegyen közlekedett a körúton, mert nem akarta fölébreszteni az aludttejet. Szellemes ötlet, diákcsíny, diákbolondozás. Ezt az ötletmodellt alkalmazta sokszor a filozófiai szintű dolgokban is. Illyés humora mindig földhözragadtabb és élményszerűbb volt. Két példával szeretném érzékeltetni az állításomat. Egy olyannal, amelyet megírt, s egy másikkal, amelyet a jelenlétemben rögtönzött, és eszébe se jutott, hogy valaha is leírja.

Íme, egy 1941-es naplójegyzet:

„Megtisztel egy gróf. Korszerű ember; sajnos, maga is tudja. Megnéz, mosolyog; látom, keresgél. Úgy mondja, mintha ajándékot adna:

– Minden magyar parasztot született arisztokratának tartok! Mi különbség hát köztünk? Szavak, ezek csak szavak!

Az ajándékot a hang egy kicsit rosszul közvetíti, felülről. Valahogy felülről nyúlik felém a kéz is, noha kettőnk közül én vagyok a magasabb. Elfogadom, elgondolkodom. Hogyan viszonozzam? Nem szeretnék udvariatlan lenni. De kísért a szavak fajsúlya. Mennyit nyomnak még a mi időnkben? Megkockáztatom csendesen:

– Semmi különbség nincs. Én is minden arisztokratát született parasztnak tartok.”

Ez a humor olyan, amelytől eláll az ember lélegzete. A válasz ártatlan szójátéknak, szófordulatnak indul, de a történelmi ösztönök mélyéről váratlanul olyasmi csapódik hozzá, amitől megváltozik: vérfagyasztó vallomás lesz belőle.

Erkölcsi elégtétel.

Másik rögtönzésének – mint annyi hasonlónak – akaratlan átélője voltam. Ezúttal is eszmecserére és vacsorára hívott meg Illyés. Az asztalt öten üljük körül. Flóra asszony, Illyés, Franciaországból Véronique Charaire, azaz: Veronika, C. József, Illyés egyik legbizalmasabb színházi embere és jómagam. Mi, vendégek, mindhárman remekül érezzük magunkat. Otthonosak vagyunk és kissé mámorosak is, hiszen Illyés közelében mindig nagyobbnak, szabadabbnak, okosabbnak érzi magát az ember, mint másutt, és ez nemcsak az eszmecserét fűti át, hanem az együttlét egész légkörét. Épp a lengyel pápáról beszélünk nagy elismeréssel, mert végre valaki rólunk, magyarokról is tud jót mondani. Velünk tart Illyés is, de csak úgy mellékesen megjegyzi: ha az egyházi hierarchia megengedte volna, hogy az Isten is jelölhetne római pápát, lehet, hogy az első számú jelöltje Márton Áron lett volna. Évődünk, sóhajtozunk kicsit, sajnáljuk magunkat, mint az a szegény cigány, akinek a lukas kalapját most kapta le a szél fejéről.

S mit látok hirtelen? Azt, hogy a velünk nevetgélő C. József egyik pillanatról a másikra elsápad. Fehérebb lesz, mint a fal. Aztán föláll, és a holdkórosok világon kívüli ösztönével megindul ki a konyhából. Te jó ég, rosszul lett? Nem kap levegőt? Hányingere van? Legalább mondana valamit. De nem szól. Mi se kérdezzük: hátha csak a mellékhelyiségbe kell roppant önuralom árán kisietnie. S ezért aztán kínos lenne a kérdezősködés. Még hallom, amikor C. József lenyomja a konyhakilincset, s rögtön utána azt hallom, hogy teste egész súlyával hanyatt vágódik a kövön. Úristen, vége. Mind a négyen egyszerre ugrunk föl az asztaltól, s hajlunk mozdulatlan barátunk fölé. Veronika riadtan kiált ránk: nehogy fölemeljük, mert egyik ismerőse infarktust kapott, elesett, s a társai megpróbálták fölfektetni az asztalra, s ezzel ártottak neki. Csak a mentősök nyúlhatnak hozzá, akik nyolc-tíz perc alatt ideérnek, Flóra asszony most beszélt velük.

Tehetetlenek vagyunk. Állunk az eszméletét veszített barátunk teste körül, döbbenettel és némán. Villámcsapás érte Illyést is. A konyhaszekrénynek támaszkodik, hogy állva maradhasson.

Négy-öt perc telik el, amikor C. József lecsukott szemhéja alig láthatóan megrebben. S két-három rebbenés után már a szemét is látjuk. Zavartan néz jobbra, balra. Keres valamit, de még tétova. Illyés ocsúdik föl közülünk elsőnek.

– Te Jóska, nem szégyelled magad? Flóra külön neked sütött kapros-túros rétest, s ahelyett, hogy hálás lennél, itt haldokolsz? Közlöm veled, az én konyhám nem a Hősök tere és nem is a segesvári csatatér. Sőt, nem is a Nemzeti Színház…

A hangtól majdnem mi ájultunk el, többiek. Így beszélni a halál közelében, mi más, ha nem vakmerőség? Ha nem volna az, a tragikomédia műfaja sose született volna meg.

 

*

 

Illyés szürreális, folyamatos és meglepő agyműködéséről számtalan hasonló történetet őrzött meg az emlékezet. A pályatársak közül Déry, Zelk, Örkény, de talán még náluk is jobban Cs. Szabó méltányolta Illyésnek ezt az adottságát. Ezt, amely elsősorban nem a műveiben lombosodott ki, hanem baráti, társasági eszmecserékben, vitákban. Kivéve persze a Lélekbúvárt, a Tűvétevőket, a Bolhabál és a Bölcsek a fán című színműveit.

Valaki egyszer a kedvembe akart járni, s úgy próbálta dicsérni Illyést, hogy a Horatius-kori római irodalomban bizonyára ő lett volna a legszellemesebb epigrammaíró. Ámulva néztem a műkedvelő esztétára, s annyit kérdeztem csak tőle: ugye, a görögdinnye a ti vidéketeken is a fán terem?

Németh László Ady halálának negyedszázados évfordulóján ezt írta: „Egy költő műve azzal, hogy itt hagyta, nem kész. Nemzete szellemében kell elkészülnie.”

Bármilyen hihetetlen, sőt elképesztő, sokszorosan érvényes ez Illyés Gyulára is. Legtöbben csak a közhelyeket jegyezték meg róla. Néhány könyvcímet – a Puszták népét, a Petőfit –, tíz-húsz olyan versét, mint a Haza a magasban, a Nem elég, a Bartók, az Egy mondat a zsarnokságról, de észjárásának és stílusának nem jutottak a közelébe. Életművéből egy egész könyvre való aforizma erejű mondatot lehetne kiválasztani. Én csak ízelítőül írok ide néhányat. „Mi bonyolultabb s finomabb összetételű egy svájci óránál?” – kérdezi önmagától Illyés. A válasza meghökkentő és gyönyörű: „Egy alma!” Vagy emeljünk ki egy másik mondatot a naplójegyzeteiből: „A született jellemek éppoly elviselhetetlenek, akár a született grófok: gőg és büszkeség és semmi egyéni érdem.” Végül egy szakmához tartozó megjegyzése: „A kifejezés éppúgy megalkotandó valami, mint egy gép vagy egy ház: sajátos törvényei vannak, ezeket kell szolgálnunk s nem magunkat. Egy híd mért nem hazugság?”