Egy Hitel-est bevezetője

A Hitel szerkesztősége nevében őszinte rokonszenvvel köszöntök mindenkit. Köszönöm, hogy elfogadták hívásunkat erre az estére, amely nem hagyományos, irodalmi alkalom, nem egy szokványos találkozó, hanem a tapintatos áldozathozatal estéje is.

Előfizetőket szeretnénk gyűjteni. A belépőjegy ára egyéves előfizetés a Hitelre. Régen a katonákat fogták kötéllel, ma az olvasókat fogjuk. Természetesen, ha volnának odaadó és lelkes mecénásaink, akik a folyóirat megjelentetésének a gondjain túl, szabadon maradó idejükben, szabadon maradó nyolcadik kezükkel még a terjesztés gondját-baját is magukra vállalnák, soha nem folyamodunk ilyen magasztos ravaszsághoz. Mi szerkesztenénk a lapot, hivatásunk szerint nyugtalanítanánk az emberi szíveket és a szellemet, a nyolckezű mecénásaink pedig az egész országban gyűjtenék az előfizetőket, szerveznék a reklámnak tekinthető író-olvasó találkozókat, sőt egy-két munkatársunkat talán még a következő Nobel-díjra is ők jelölnék, ahogy ez egy jól működő irodalmi utópiában tökéletesen elképzelhető.

Sajnos, tíz éven át hiába vártuk a terjesztőket, nem jelentkeztek; más lapokat, más újságokat lobogtattak a nagyérdemű közönség előtt, s a szerkesztőség – elfogadva a hét szűk esztendő kopár látomásait – azzal vigasztalta magát, hogy a Nyugat 500 példánnyal is a halhatatlan folyóiratok versenyét vezeti.

Csodavárásunknak, persze, volt némi alapja, irodalmi és történelmi előzménye. Amikor 1988 vége felé, majdnem egy évtizedes meddő küzdelem után, első ellenzéki lapként végre megjelenhettünk, a kéthetente utcára kerülő lapból ötven-hatvanezer példány fogyott el. Ötven-hatvanezer példány a Hitelből!

Ilyen irodalmi sikert nem sok lap ért el Magyarországon. Egyedül talán az Élet és Irodalom a hetvenes-nyolcvanas években, amikor hivatalos előjogokkal, a pártállam mosolygós álarca alatt már-már ellenzéki lapként került az olvasók kezébe. Emlékszem, az erdélyi magyarok a hozzájuk került néhány példányt úgy adták át egymásnak, mint valami röpcédulát.

Mi volt ennek a népszerűségnek az oka? A szerkesztők ügyessége, zsenialitása? Épp ellenkezőleg: a félelmük. A két oldalról gerjesztett rettegés. Nekik ugyanis egyszerre kellett félniük politikai feletteseiktől, akik a cenzúrázás bonyolult föladatát bízták rájuk, és egyszerre az íróktól is, akiket az igazmondás múzsái befolyásoltak.

Az 1988-ban megjelenő Hitel az irodalmi élet minden bezárt ablakát kinyitotta, és friss levegőt engedett bezúdulni a termekbe. Nem földalatti, de hivatalos lapként töröltük el a cenzúrát. Ez így nagyképűségnek hangzik. Igazabb, ha azt mondom: nem vettünk róla tudomást. A Beszélő, illegális lapként ezt a fölszabadulást már előttünk elvégezte, amit én utólag is törvényszerűnek érzek, hiszen bevallottan politikai kiadvány volt, nyílt, ellenzéki fórum. Minden hónapban újabb és újabb tüntetés.

Az ellenzékiséget, természetesen a Hitel is vállalta, de néhányan mi, kezdeményező szerkesztők, azt mondtuk: a magyar irodalomnak elsőszülöttségi joga, hogy ellenzéki irodalomként se kényszerüljön a föld alá. Ragaszkodni ehhez a természetes joghoz éppoly ellenállás, mint a „föld alól” beszélni.

Sok író ezt a változatot tartotta méltónak az irodalomhoz. A legjobbak – egy-két kivétellel – szívesen jelentek meg nálunk. A névsor nemcsak a színvonalról tanúskodik, de a sokféle nézet és a sokféle esztétika jelenlétéről is. Egymás szomszédjaként olyan írók jelentek meg a Hitelben, mint Sütő András és Mészöly Miklós, Orbán Ottó és Szécsi Margit, Páskándi Géza, Csurka István, Esterházy Péter, Tornai József, Fekete Gyula, Domokos Mátyás, Lázár Ervin, Ágh István, Markó Béla, Nagy Gáspár, Krasznahorkai László, Jókai Anna, Karinthy Ferenc, Lászlóffy Aladár, Bíró Zoltán, Döbrentei Kornél, Tóth Erzsébet, Csengey Dénes.

A nevek természetesen hosszan hömpölyöghetnének tovább, hazaiak és határon túl élő írók nevei.

Irodalmunknak ez az egysége, ez a kivételes, emelkedett időszaka két esztendő után váratlanul szétesett. Múzsák helyett rikácsoló varjuk röpdösték körül fejünket. Nem hallgathatom el, hogy a régóta erjedő katasztrófa egyik kirobbantója én voltam, a Hitelben közült Nappali Hold néhány sorával. A magyarság és a zsidóság önmagához, egymáshoz és a nemzethez való viszonyáról próbáltam zaklatott szívvel egyet s mást elmondani. Azt hittem, hogy a cenzúra megszűnésével az irodalomban Dosztojevszkij, Ady, Valéry, Németh László, Sartre, Camus, Márai nyomán a legsúlyosabb kérdésekről is beszélhetünk, akárha mélylélektani kezelésekre járnánk, a gyógyulás tragikus reményébe kapaszkodva. Egykori küzdőtársaim negyedszázados, közös ellenzéki múltunk után száznyolcvanhat cikkben s gyűlölködő tanulmányban közölték velem, hogy tévedek. Utólag is megerősíthetem, hogy minden sérelmüket, fölháborodásukat közölhették volna velem a Hitelben is, méltó ez lett volna az irodalom katarzist vállaló természetéhez. A választ inkább a nagy példányszámú politikai lapok gyorstüzelő ütegeire bízták. Politikát csináltak abból, ami nem politika volt, hanem emberi létünk örökre jóvátehetetlen őrülete. Egyetlen pillanat alatt antiszemita lettem, mert magyarázatot kerestem olyan jelenségekre, amelyeket ártalmasnak és igazságtalannak éreztem. S ezek a demokráciát terhelő ügyek azóta sem oldódtak meg, sőt tovább romlottak.

A fejemre rakott bogáncskorona a Hitel sorsát is beárnyékolta. A folyóirat első sikeres alkotói korszaka ezzel véget ért. Magunkra maradtunk, elszegényedtünk, s a kéthetenkénti lapot a megfogyatkozott pénz és a megfogyatkozott olvasók miatt havi folyóirattá kellett átalakítanunk.

Ráadásul a magunk válsága egybeesett a magyarországi szellemi élet s ezen belül pedig az irodalom korszakos válságával.

Ennek a válságnak egyik fő okát szeretném egy színpadi fényszóró segítségével megvilágítani.

Sokan ülnek ebben a teremben olyanok, akik jól emlékeznek a nyugati hatalmak és a nyugati népek zavarára, amikor az 1990-es évek közeledtével ezek a népek egyszer csak arra eszméltek rá, hogy vége a Szovjetuniónak, vége a kommunizmusnak, és ők bizony ellenfél nélkül maradtak. Egyszóval: a rejtélyesen működő történelem megfosztotta őket egy olyan föladattól, amely a hidegháború negyven évén át célt és értelmet adott életüknek. Amire figyeltek eddig, sőt amitől féltek, nincs többé, megszűnt.

1990 után szinte szó szerint ez történt meg velünk is, közéleti írókkal, költőkkel, esztétákkal. Egészen idáig ragaszkodtunk az irodalom tízparancsolatának minden betűjéhez. Ezek közül a legfőbb parancsolat az volt, hogy az igazi irodalom mindig ellenállás, mindig összeesküvés a kor botrányai, bűnei, kicsinyessége ellen. De amikor az első, szabad választás után működni kezdett a többpárti demokrácia intézményrendszere, minket is hasonló fölismerés rendített meg, mint a nyugatiakat: ellenfél nélkül maradtunk mi is. Nincsenek Aczél Györgyök, Óvári Miklósok, Knopp Andrások, Tóth Dezsők, Köpeczi Bélák, E. Fehér Pálok, Rényi Péterek. Az ösztöneink annyira elbizonytalanodtak, hogy sokáig nem ismertük föl: a föntiek ugyan eltűntek, de a szabadság jószabású álruhájában új ellenfelek jelentek meg a színen.

Első, szószátyár ellenfelünk egy tetszetős téveszme volt. Egyre több neves író és kritikus azt kezdte ismételgetni, hogy a magyar irodalomnak több századon át komoly tehertétele volt a közéletiség, a politikai és a nemzeti gondok képviselete, ezért röpült oly gyakran földközelben, de a demokráciában ettől végre megszabadulhat, mert a költői sóhajok helyét elfoglalják a közgazdászok, a társadalomtudósok, a pénzemberek, a gyakorló politikusok, akik a kétszerkettő józansága alapján ítélik meg az elénk sodródó gondokat. Ami egyúttal azt jelenti, hogy az írók visszatérhetnek műfajaik jól körülhatárolható föladataihoz és problémáihoz. Emlékszem, egyik liberális esztéta barátom Boccaccióval példálózott nekem. Gondold el, mondta, Firenzében dühöng a pestis, hullnak az emberek, mint ősszel a legyek, s Boccaccio vérbeli íróként mégsem a halál fekete történeteit írja, hanem a Dekameron fűszeres, pajzán történeteit. Vagyis fütyül a harangokat is félreverő nyers időszerűségre s ettől a bátorságtól halhatatlan máig. A Dekameron történetei az életerő történetei voltak, a halállal szemben.

Tagadhatatlan, hogy ez a fölényes rendíthetetlenség is hozzátartozik az irodalom hősiességéhez, de nem zárhatunk ki ezzel egyenrangú, mondhatnám, ezzel ellentétes hősiességet sem, például Albert Camus-ét, aki a második világháborút pestisnek gondolta, s lidérces pontossággal ábrázolta szörnyűségeit, egy szimbólumrendszeren belül is közvetlenül.

De említhetnénk a közéletiség olyan nagy magyar íróit, mint amilyen Vörösmarty, Petőfi, Mikszáth, Móricz Zsigmond vagy éppen Ady volt. Ady, aki így vall erről:

 

Bántott, döfölt folyton a Pénz is, S szép humanitások játsztak velem, De lelkemből más sohsem érdekelte Fölszánt poéta-ceruzámat, Csupán Politika és Szerelem.

 

Ez a hang nemcsak Adyé volt – de főszólamát és lényegét tekintve – az egész magyar irodalomé a rendszer változásáig. Ezért volt természetes, hogy a magyar írók a veszély óráiban mindig tudták, mit vár tőlük a nemzet.

Ma hiába dongnak körül ilyen vagy olyan veszélyek, a veszély tudata botrányos eleganciával elillant belőlünk. Morgunk, sziszegünk, föl-fölidézzük az irodalom arany napjait, amikor egy-egy könyv, egy-egy vers többet ért, mint a tüntető tömeg. A demokrácia legfőbb eszköze nem a könyv, nem a nagy szellemek sugárzó hatása, hanem a másnapra eldobható újság, a minden egérlukból helyszíni közvetítést sugárzó televízió. William Butler Yeats, az írek Nobel-díjas költője 1911-ben egyik beszédében ezt mondja: „Nagy kor az, amely foglalkoztatni tudja tehetséges embereit.” Ezzel szemben korunk nem foglalkoztatni tudja, hanem csak elfoglalni, szórakoztatni. A nap huszonnégy órájában a világszínház előadásait nézhetjük, s mivel a kép, a látvány sokkal valóságosabbnak érződik, mint a szó, azt hisszük, hogy az a világ, amit látunk. Csakhogy a képek sose juttathatnak el minket semmiféle katarzisig, mert a teljes megértéshez a szellem megrendülésére is szükségünk van, amely elképzelhetetlen mélyről fölszakadó szavak nélkül. A hírmagyarázatokban sose jelenik meg az igazság, legfeljebb csak az igénye. Így aztán, ha régen szabadsághiányban szenvedtünk, ma valósághiányban szenvedünk folyamatosan. Akárha vészes vérszegénység sorvasztana minket.

A Hitel szerkesztősége ma este nem azért akar előfizetőket toborozni, hogy eldicsekedhessen velük, hanem azért, hogy segítsék az irodalmi életet újraéleszteni, mert irodalmi élet nélkül sose lesz irodalom.

Tizenöt évvel ezelőtt a Hitellel új eszmék, új magatartások jelentek meg. Ma – a szomorú tipródások után – a megszakadt folyamatok összekapcsolása lehet az újdonságunk. Annak a hagyománynak az újraélesztése, amelyet a régiek hagytak ránk. Vigaszul és biztatásul Németh László egyetlen mondatát másolom ide. Ezt írja hatvan évvel ezelőtt: „1840 és 1860 között a magyar nemzet éppen azért viselkedhetett olyan fényesen és öntudatosan, mert a pártok ellentéte alatt megvolt benne az irodalmi nevelés egysége.”

Ebből a mondatból én rejtélyes visszhangként olyasmit is hallok, hogy ihletre nemcsak az íróknak van szükségük, hanem az olvasóknak is.