Évfordulók ünnepe Pápán

Korunk jelentős filozófusai egyre kiábrándultabban beszélnek arról az Időről, amelyben élünk. Akad köztük olyan, aki a nagy reményekkel induló huszadik századot a fölösleges rémségek, eszmék, fölösleges szenvedések és háborúk idejének nevezi, kijelentve, hogy az emberiség nagyon jól meg lett volna az első és a második világháború nélkül, Auschwitzok, Hirosimák és a szovjet gulágok nélkül, Hitlerek, Sztálinok világmegváltó kézmozdulata nélkül. És a fönti elemzők mellett egyre sokasodnak az olyanok is, akik túllépve minden tárgyiasított, naturalista apokalipszisen, a mindnyájunkat elrémítő környezetszennyezés mintájára egyenesen létszennyeződésről beszélnek, amely nem az erdőket, nem a szőlőszemeket és az óceánokat fenyegeti, hanem legbensőbb emberi világunkat. Egybehangzóan azt ismételgetik, hogy a civilizációs iram fölgyorsulásával, amely már régóta nem emberi iram, egy másik közegbe csusszanunk át, a súlytalanság állapotába, s ez azzal jár, hogy a többszörösen megjósolt világkatasztrófáknak már be se kell következniük, mert az elsúlytalanodás maga lesz a bársonyos, puha katasztrófa.

Lázbeszéd ez? Konferenciázó madárijesztők fecsegése? Vagy inkább egy új valóságmítosz, amely a régi görög mítoszok jelentésgazdagságára emlékeztetve mégiscsak a legmélyebb igazságot közvetíti nekünk?

Sajnos, az utóbbi!

Reggel, fogmosás közben, természetesen nemigen juthatnak eszünkbe ijesztő filozófiák, amelyek mögött eseménytúltengés, gyorsaság, megfékezhetetlen érdekek és pénztömegek világjárása zajlik, de egy templomban, igen, ahol a bibliai Jelenések könyve mellett bármikor fölüthetnénk egy olyan látomásos könyvet, amely dokumentum erejű, modern átirata lehetne János evangélista könyvének.

De ha úgy igaz minden, ahogy a megidézett filozófusok bizonygatják és jósolják, mi a csudáért teremtünk magunknak ilyen alkalmakat, mint amilyen ez a mai, ünnepi találkozónk is? Nem fölösleges igyekezet ez? Nem az idejét túlélt hűség megrekedt hagyománya? Némelyek még azzal is kiábrándíthatnának minket, hogy régen még méltósággal állhattunk oda a történelem elé, de ma már a túlburjánzó események hatására a történelem is megváltozott, hiszen már ideje sincs arra, hogy becsületesen megtörténjék velünk vagy akár önmagával.

Mi, akiket olyan meghívólevél szólított ide Pápára, hogy együtt ünnepeljük meg a református kollégium megalakulásának 470-ik évfordulóját, s újraindulásának tizedik esztendejét, ne üzenjük-e meg a magasban járó gondolkodóknak, hogy minden szellemi tapasztalatukra odafigyelünk, de a történelemről másképp vélekedünk, mint ők. Nekünk már eddig is többször meg kellett tanulnunk élni a történelmen kívül, és sokszor ebből csináltunk magunknak történelmet.

Pápai diákká engem épp egy ilyen sorsot formáló élményem avatott.

1942-ben lettem a nagymúltú iskola első osztályos tanulója. Egy olyan falusi tehetségmentő mozgalom segítségével kerültem ide vizsgázni, amely Móricz Zsigmond, Németh László, Illyés Gyula és más hasonló szellemű írók, közgondolkodók szándékát követve, olyan szegény sorsú, falusi gyerekeket juttatott középiskolába, akik a szüleik erejéből nem tanulhattak volna tovább. Tehetség? Fogalmam se volt arról, hogy az micsoda. Máig se tudom, hogy két- vagy háromnapos pápai tehetségvizsga után, miért a bicskei Állami Gimnáziumba vettek föl ingyenes tanulónak? Talán, mert ez a gimnázium közelebb volt Zámolyhoz, a szülőfalumhoz? Lehetséges. Szüleim megrémültek ettől a segítségtől. Azt gondolták: ha az állam taníttat ki, a végén majd az rendelkezik velem. Otthoni papunk, Bíró Ernő, maga is Pápán végzett teológus, igazat adott szüleimnek, s megnyugtatásul még azzal is kiegészítette a véleményét, hogy jó lehet egy vadonatúj állami iskola is, de sokkal jobb nála egy olyan egyházi iskola, amelyet századok tapasztalata és hite érlelt meg. Ráadásul: ha jó tanuló leszek, ugyanolyan kedvezményekben részesülhetek ott, mint bármelyik ingyenes tanulást biztosító állami gimnáziumban.

Erről a fejem fölötti tanácskozásról akkor, tizenkét évesen, én semmit se tudtam. Ártatlan, bámész, de szépreményű „kisokosként” kezdtem el középiskolai pályafutásomat.

Az első hetekben minden szokatlan volt itt Pápán. Minden idegen, ugyanakkor csodálatos is. Később a tengerrel való találkozásom hasonlított hozzá. Reggel a város tele volt siető, élénk diákkal. Mintha jókedvű hadsereg szállta volna meg hirtelenül az utcákat. És a harangok is azért szólnának olyan hosszan, hogy őket köszöntsék. A külsőségek mellett akadtak persze személyes, belső furcsaságok is. A mezítlábas, falusi élet után nehezen szoktam meg a térdzoknis diákéletet, a parasztkucsma helyett a bársony diáksapkát. A hovatartozás elsőrendű ismertetőjét. A sapkán elöl a jelvény mindenkivel azt közölte, hogy viselője az ősi kollégium diákja. A jelvény közepén egy zöld eperfa állt, alatta az iskolaalapítás éve: 1531, s félkörben pedig az a mondat, hogy: Szabadon tenyészik.

Pápára kerülésem után nem sokkal e körül az egyszerű jelvény körül fordult meg velem a világ. A szigorú tekintetű, de szárnyaltató rajztanárunk, A. Tóth Sándor egyik, osztályfőnökünket helyettesítő órán azt kérdezte tőlünk, kis zöldfülű zseniktől, jobban mondva: szecskáktól, hogy ki tudja közülünk, mit jelképez a sapkajelvényen álló eperfa.

Egyikünk se tudta.

Ekkor mondta el nekünk, hogy a kollégiumnak ugyanúgy, mint Magyarországnak, bőven voltak nehéz napjai, nemegyszer élet-halál küzdelmei is. Még az is megtörtént vele, hogy protestáns hite és gondolkodása miatt kitoloncolták Pápáról, s egy közeli faluban húzhatta csak meg magát: Adásztevelen. Algimnázium lett belőle, kínlódott, szűkölködött, zsugorodott, tanteremablakai olyanok voltak, mint a parasztházaké, s így az órákat, ha tehették, inkább egy nagy, sátoros eperfa alatt tartották. A száműzetés évei már-már fölmorzsolták a nagy múltú iskolát. De egy napon, a végső elkeseredések órájában, egyik tanáruk annyit mondott a deákjainak: történhet velünk bármi, jöhet még újabb és újabb megpróbáltatás is reánk, de amíg lesz egy tanár és lesz egyetlenegy deák, az ősi pápai kollégium életben marad.

Máig se tudom, hogy igaz történet volt-e, amit hallottam, vagy igaz legenda. Mindenesetre úgy érintett meg, mint egy kinyilatkoztatás. Mint a hűség felejthetetlen mondata.

Ha hátrafordulok, és végigtekintek életemen, elmondhatom, hogy ez az egy mondat lett minden tudásom alapja. Ez lett az én legmagasabb fokú végzettségem. Ez értette meg velem később az egész magyar történelmet s a reformációval párhuzamosan megszülető magyar irodalmat. Ez értette meg igazán Adyt, amikor azt írja: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán”. Vagy azt, hogy: „Elvész az ország, ha elfogytak az aszkéta szívek…” De ugyanígy említhetem Németh Lászlót is, a huszadik század egyik legeredetibb és legműveltebb gondolkodóját, aki protestáns minta szerint írja meg 1933-ban nevezetes Debreceni kátéját, hogy a trianoni földre zuhanásunk után tizenhárom év múlva hitet és erőt adjon nemzetének. Arra a kérdésre, hogy: „Miért kell mégis erőltetnünk a helytállást?” – ezt válaszolja: „Mert így kívánja életünk méltósága… Reménytelen a harcunk? A nagyság, mint maga az élet is reménytelen s a reménytelenségben, a falhoz állított népek harcában van valami kétszerkettő fölötti remény. A történelem a tragikus életérzés csodája! Marathonnál a reménytelenség győzött!”

Szerényen vagy szerénytelenül hozzátehetjük, hogy nemcsak Marathonnál, hanem itt Pápán is!

Emlékszem az 1981-es ünnepségre, az iskolaalapítás 450-ik évfordulójára. Régi dicsőség és új szégyen együtt. A szónokok úgy beszéltek a múltról, mintha az jelen is volna. Pedig nem volt az. Iskola létezett, de a kollégium halott volt. Egy négyoldalas vallomásban megpróbáltam volna elmondani, hogy 1952-ben bűn volt államosítani, s ezzel szétzúzni egy történelmi intézményt, hiszen egy nemzetnek nemcsak olyan kivételes, nagy személyiségekre van szüksége, mint Mátyás király, Bethlen Gábor vagy Széchenyi István, de szüksége van példamutató, nagy iskola-egyéniségekre is, mint amilyen a debreceni, a pannonhalmi, a sárospataki, a nagyenyedi, a gyulafehérvári, a pozsonyi és a pápai volt. Az ünnepséget szervezők gondos cenzúrája azonban megakadályozta, hogy ez a vallomás elhangozzék.

És a cenzúrás idők után tíz évvel mégis föltámadt újra a pápai református kollégium. Így aztán mi, akik itt vagyunk most együtt, nemcsak a kezdetekért vagyunk itt, hanem az utolsó tíz esztendőért is. A kezdet nagysága mellett az újrakezdés nagysága miatt. Jól tudjuk, hogy az emberiség történelme tele van makacs és gyötrelmes újrakezdésekkel, de azt hiszem, nem önsajnáltató túlzás azt állítanunk, hogy a magyarság – a mohácsi három részre szakadás, az elveszett szabadságharcok és trianoni szétdarabolások után – legalább háromszor annyi újjászületésre kényszerült eddig, mint más népek. Ezért történt az, hogy az egymás nyomába lépő nemzedékek Magyarországon mindig találtak maguknak végeznivalót, ha kerestek.

Mostanában kezdjük csak látni, hogy az úgynevezett, tíz év előtti rendszerváltáshoz is háromszor annyi erő, becsület, előretekintés és jó értelmű nemzeti megszállottság kellett volna. Azt hittük, hogy az 1956-os forradalommal a hátunk mögött kapunk némi kártérítést a sorstól. De a szerbek kivételével mindenki másnál kevesebbet kaptunk. A két Németország – egyesült. A horvátok, a szlovének, a baltikumiak függetlenné váltak. Az ukránok szintén. A szlovákok úgy hagyták ott a családiasnak mondható franciaágyat, mintha a csehekkel kötött hetvenéves házasságuk hazug érdekházasság lett volna, amely azért köttetett csak, hogy Trianonban magyar területeket kaphassanak. Rágalom ez? Csupán szomorú tény. A Felvidéket „közös nászajándékként” kapták, egy jóváhagyó, európai békeszerződés írásos dokumentumainak a kíséretében. Szétválásuk körülményeiről viszont semmiféle európai békeszerződés nem rendelkezett. Maguk döntöttek magukról és az ottani magyarokról is. Önállóvá válásuk pillanatában nemcsak egy utópisztikus ábránd, de a józan ész is azt villantotta elénk, hogy az autonómmá vált Szlovákia, új határain belül majd autonómiát ad a nem hozzájuk, hanem az egykori Csehszlovákiához csatolt magyaroknak. Nem adott. Itt jegyzem meg, hogy ugyanígy elvárhattunk volna egy székelyföldi és egy részleges vajdasági autonómiát is.

Várhattunk volna? Rosszul mondom: küzdhettünk volna értük. Közvetlenül és közvetetten. Nemzetközi fórumokon, a diplomácia szabadabb zónáiban, nyugati egyetemeken, az Európai Parlament folyosóin, mindenütt, ahol Európa jövőjével egy időben egy szigorú Európa-revíziót is el kell egyszer kezdeni. A szükséges igazságoknak és érveknek eddig csak egy töredéke hangzott el, pedig abból kellett volna kiindulnunk, hogy Trianon Európa történetében nem befejezett múlt, nem befejezett történet, hanem folyamatos. Hogy mennyire az, a státustörvény körül föllángoló politikai és néplélektani hisztériák is bizonyítják.

Sajnos, a tizenegy év előtti változások idején nem volt olyan nemzeti elitünk, amely hitelesen képviselhetett volna minket a világ nyilvánossága előtt, együtt a határon túli magyarokkal. Ami volt, legföljebb politikai elit volt, s a kilencvenes évek elején az is szétesett. A meghasonlás igazi oka épp a nemzeti kérdések ellentétes értelmezésében kereshető. Kodály, Németh László, Szent-Györgyi Albert, Illyés Gyula, Bay Zoltán életében lett volna méltó elitünk, de akkoriban Nyugat-Európa még vörös pamuttal hímzett párnákon hevert, s fogalma se volt arról, mit jelent Közép-Európa nyirkos szalmazsákján feküdni. Ha nagyjaink közül bárki megszólalt volna, a világ közvéleményéhez és lelkiismeretéhez fordulva, előbb itthon lehetetlenítették volna el, s másnap már mindenütt. S mire valamelyest megváltozott, enyhült a légkör Európában, a nemzetet, rangos elit hiányában, már csak politikusok képviselték. Politikusok, akik gyakorlatilag, a status quo előírásaira figyelve, inkább csak az államot s nem az egész nemzetet szokták képviselni.

Úgy gondolom, ennél a levegőben maradt mondatnál térhetek át ünnepségünk legbensőbb céljára: a kollégium jövőjére és hivatására.

A jelenlévők között, főként az én kortársaim körében, sokan hallhattak már olyan meghökkentő mondatokat, hogy ha nem lett volna oxfordi és cambridge-i egyetem, Anglia sohase lett volna brit világbirodalom. Vagy ugyanezt a gondolatot más dimenzióban behelyettesítve: az 1870-es porosz háború sikere a franciák ellen nem más, mint a porosz iskolamesterek és a német professzorok győzelme.

Valljuk be, hogy túlságosan csattanósak és hangzatosak ezek a vélemények ahhoz, hogy még igazak is legyenek, de azért mindenképpen el kell ismernünk, hogy sok közük van az igazsághoz. Ortega, a huszadik század közepének nagy spanyol gondolkodója így vélekedik erről: „Nincs nagy nemzet jó iskolarendszer nélkül”, de rögtön hozzáteszi azt is, hogy ha egy nép politikai szempontból alantas, megalkuvó, rövidlátó, széthúzó, erkölcsében sérült, a legtökéletesebb iskolarendszertől se várhatja el a megváltását. Az ortegai gondolat valójában azt sugallja, hogy az iskolák szelleme, pedagógiai légköre akkor jó igazán, ha az egész társadalomé az.

Igaz, igaz, de mi a teendő akkor, ha a társadalomé, mint például most a mienké is, enyhén szólva silány? Várhatjuk-e, hogy megjavul? Nem. Ilyen esetben csakis azt szorgalmazhatjuk, hogy az országban minél több saját világú, karakteres iskola szerveződjék: olyan iskolák, amelyek tudatosan vállalják a társadalomban félreszorított morális kisebbség hitét, műveltségigényét, hagyományait, s ezek az iskolák előbb önmagukat váltják meg, utána pedig a rájuk figyelő közösségeket.

Ezek után a mondatok után kinek ne jutna eszébe kollégiumunk múltja? Az önteremtés, az önképzés állandó igénye. Elég, ha csak az elhíresült képzőtársaságot említjük meg, a későbbi önképzőkörök elődjét. Véletlen-e, hogy Petőfi ebben a képzőtársaságban lépett föl először szavalóként és költőként, hihetetlen sikerrel, megmutatva magát társainak, hogy néhány év múlva az egész nemzet elé állhasson oda március 15-én vagy A nemzetgyűléshez című verse írásakor. Így kezdi versét:

 

Ott álltok a teremnek küszöbén Melyből a nemzet sorsa jön ki majd. Megálljatok, ne lépjetek be még, Hallgassátok ki intő szózatom… Egy ember szól, de milliók nevében!

 

Egy ember. Egy személyiség. A többséghez viszonyítva nyilvánvaló kisebbség, de tehetsége, erkölcse és akarata révén a legnagyobb emberi hatalom.

Nem tudom, hogy a tíz éve újraindult kollégiumban működik-e eleven, hatékony önképzőkör, de azt tudom, hogy enélkül csak tisztességes, jólfésült iskola lehet a kollégium a jövőben, de robbanékony és példamutató soha. Behunyom a szememet, s látok magam előtt egy termet, huszonöt-harminc diákkal. Közülük föláll egy, s fölolvas egy dolgozatot, amely arról szól, hogy bármilyen nagy hatású volt is történelmünkben a reformáció, nem hozott létre olyan felejthetetlen nagy korszakokat és stílusokat, mint amelyek méltóak volnának például a gótikához, a reneszánszhoz, a barokkhoz. S ha ez az igazság, vajon büszkék lehetünk-e protestáns múltunkra? Elképzelem, hogy a kijelentéstől a terem levegője megtelik feszültséggel, kétellyel, daccal, de közben abban reménykedem: akad majd olyan valaki, aki azt mondja el higgadtan: igaz, hogy nincs a gótikához hasonlítható „találmánya” a reformációnak, hiszen a természete szerint is inkább befelé építkezett, de azt azért meg kell állapítanunk, hogy az univerzális nagy stílusok helyett segített létrehozni – a latin után – a magyar nyelvű irodalmat, a magunkba szállás első történelmi kényszerét s ezzel párhuzamosan azt a meghatározó értéket, amelyet mindmáig nemzeti értéknek mondhatunk. Nyelvben, gondolkodásban, mindabban, amely eredetiségünkkel leginkább összeköt minket.

Néha ránézek a mai Európa térképére, s azt látom, hogy ezen a zseniális, felvilágosult, egyszerre szent és egyszerre démonikus földrészen több a kis nemzet, mint a nagy. Ezt a tényt az egyesülő Európában nem lehet megkerülni. Persze kisebbségként a többséghez tartozni még nem a nagyság. De nem a legrosszabb esély. A kis nemzet csak a szellem, a kultúra és a kivételes tulajdonságok révén növesztheti meg magát. Példánk erre is van. Nagyságához és az Európában eltöltött idejéhez viszonyítva a középkori Magyarország elég sok szentet adott a korabeli Európának. A huszadik században a magyar kultúra spirituális szelleme legalább ennyi Nobel-díjassal lepte meg a világot. Vajon véletlen lehet-e ez? Amikor Németh László, másfél évtizeddel trianoni összeroppanásunk után, a minőség forradalmáról kezdett beszélni, ennek az egyedül lehetséges eszmének az alapjait rakta le számunkra. A minőség eszméjében ugyanis benne van minden, ami érték, csoda és igazság volt eddig a történelemben. Minden, ami katartikus tapasztalat. Sőt az is, ami vértanúságig sodró ellenállást növesztett föl az emberben minden romlás ellen. Talán eretnekségnek hat, amit mondok, de egy mai, protestáns iskolának nem a hitmegújulásért kell elsősorban küzdenie, hanem azért, hogy a mai és a holnapi diákok nemzedékét az élet teljes elvilágiasodása és ijesztő felszínessége ellen fordíthassa. Legyen bár szó a tudomány, a politika vagy a civilizáció orgiáiról. A hit majd ettől fölizzik.

A föladat tehát a huszonegyedik században semmivel se kevesebb, mint öt évvel Mohács után.

Az ember torka elszorul.

Így aztán hajdani pápai diákként csöndesen csak fejet hajtok a kollégium múltbeli és jövőbeli szelleme előtt.