Unokaszótár

Egy nyugdíjas miskolci újságíró, Gróf Lajos gyönyörű föladatot talált magának. Elhatározta, hogy összeállít egy Unokaszótárt.

Honnan tudok róla?

Levélben írta meg nekem.

Az első pillanatban persze fogalmam se volt arról, milyen lehet egy ilyen unokaszótár, de az ösztönöm gyanakvás nélkül azt súgta, hogy csakis nagyszerű lehet. Hasznos, játékos, derűs, agynevelő, ámuldozások és furcsaságok kézikönyve, amelyben régi szavakról és szólásmondásokról messziről vágtató bikák fújják le a port.

A levél további részéből hamarosan megtudtam, hogy ilyen is lesz, de másmilyen is. Kézzelfoghatóbb, célszerűbb. Olyan szavak gyűjteménye, amelyeket a modernnek nevezett időkben: gépek zsivajában és a természetes élettől való eltávolodásunk kényszerében felelőtlenül veszni hagytunk.

Mi adta a szótár ötletét Gróf Lajosnak?

A rosszkedv és a kétségbeesés. Gyermekkönyvtárakban forogva, érdeklődve azt tapasztalta, hogy újabban egyre kevesebb gyerekolvasó kölcsönöz ki olyan könyvet, könyveket, amelyek a hajdani magyar vidék, a hajdani magyar faluk világáról szólnak, a parasztélet vagy a pásztorsors múltba vesző történeteiről. Sőt ez a zsenge elidegenedés átterjed lassan a magyar történelemről szóló könyvekre is, mivelhogy bennük talán még több olyan szó, kifejezés, nyelvi fordulat akad, amelyeket a mai tíz-tizennégy évesek már sehogy vagy már csak feliből-harmadából értenek. Mondok egy példát. Azt olvassa az unoka egy Illyés-visszaemlékezésben, hogy a pusztagazda magas lóról beszélt az egyik béressel. A helyszín az ököristálló környéke, ahol nemhogy magas ló nem volt, de még egy sánta kutya se. Egy másik könyvben pedig azt olvassa, hogy a számadó akkora pofont adott a haszontalan kisbojtárnak, hogy az ott helyben kibukta a piros levet. Mi az, hogy számadó? Mi az, hogy kisbojtár? Mi az, hogy piros lé? Ha jól nevelt és kíváncsi az unoka, elkezd kérdezősködni a felnőttektől, de ha nem, azzal tolja félre az efféle könyveket, hogy rejtvényeiket majd megfejtik a tudós macskák.

A faképnél hagyott írók közt olyanok állnak az első sorban, mint Mikszáth, mint Gárdonyi Géza, Móra Ferenc, Tömörkény, Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Veres Péter, Sinka István, Fekete István, Sütő András. Sőt lassan Molnár Ferenc Pál utcai fiúkja is közéjük sorolódik.

A lehangoló folyamatról már régóta hallok én is ezt-azt, de a rémület két évvel ezelőtt nyilallt belém. S különös képzettársításként a tiszai halpusztulás idején. Mindenütt haltetemek, a vízben, a vízparton, a dögládákban, a koporsó alakú csónakokban: csukák, pontyok, harcsák, vizák, sügérek. Hát nem ehhez a tömeges halpusztuláshoz hasonlít legjobban szavaink tömeges pusztulása?

Ha évenként csak egy-egy múlna ki észrevétlenül vagy látványos haláltusa közben, akkor is gyászolnunk és nyugtalankodnunk kellene, vernünk ököllel az egeket, de évtizedek óta szinte tízesével tűnnek el mellőlünk hetente, havonta. Hogy kapunk helyettük újakat? Ez a léha vigasz ugyan kit nyugtathat meg? Gondoljunk Bartók Bélára és Kodály Zoltánra: ha ők így gondolkodtak volna népdalainkról, népzenénkről, a múlt század első éveiben, fütyörészve engedik őket belehullni a meszes gödörbe, hiszen seregestől jöttek helyettük az új nóták, az új slágerek, a lityifityi kuplék. Nem helyettük jöttek, hanem a helyükbe! Márpedig ha egy nép eredetiségét őrző népdalok, szavak pusztulnak halomra, a veszteség nem csupán mennyiségi. Velük a szellem, a kultúra, a képzelet, a stílus eredetisége is meghanyatlik.

Ady Endre már 1910 novemberében félreveri a harangokat. Lelkiismeretet ébresztő cikket ír a Nyugatban arról, hogy rettegnünk kell a jövőtől, mert viharosan folytatódik a nyelvromlás Magyarországon. Van-e magyar nyelv? című írásában Ady szerint a baj ott kezdődött, hogy „Kazinczyék eldobtak egy gyönyörű nyelvet ugyanakkor, amikor egy nyelvet akartak bolond apostolsággal megjavítani. Kettős volt a baj, s a baj oka: Nyugatról jöttek hirtelen a fogalmak, s az akkor intelligensnek mondható magyarság nem tudott magyarul… Az ideákra szavakat, öltözetet kellett húzni, azonban a nyelv, a gazdag, buja, különös és szép nyelv lent lakott.” Lent, ahová az arisztokráciának, a fölhígult nemességnek, a magyarkodó dzsentriknek nem volt lejárása. „Leromlott, kivénült, gőgös, zseniáliskodó osztály volt ez, ma is az, mert csodálatosan még ma is él, s ma talán még kevesebbet érthet és várhat tőle a magyar, az a bizonyos magyar géniusz… Ott volt kezük ügyében a legpompásabb nyelv, de ők nem ismerték a parasztot, s ezután jött a zsidó, akitől igazán mindent lehet követelni, de azt már nem, hogy magyar nyelvre tanítson bennünket. Lett tehát a magyar nyelvből egy álmagyar nyelv, színtelen, alkalmazkodó, csigerszerű, más nyelvekből fordított, s csak néha komikusan magyarkodó nyelv… Majdnem bűnt követek el, de politizálok, mert a magyar nyelv tragédiája ugyanaz, mint a magyar demokráciáé. Tetszett volna demokratikus államreformokkal fölsegíteni a színre, fórumra a jól beszélő magyar parasztot, ma lenne tüneményes, szép, dús, magyar nyelv.”

Huh, egészen belemelegedtem a másolásba és a vágtatásba, hiszen ennyit még soha senkitől egy szuszra nem idéztem.

A kérdés – miután kifújtam magamat – az, hogy így igaz-e minden? Ady magaslatáról tekintve szét, föltétlenül így. De még életében akadt egy pályatársa, Kosztolányi Dezső, aki anélkül, hogy nyíltan csatlakozott volna hozzá, ugyanazt gondolta, mint ő, és néhány év alatt csodát művelt a nyelvünkkel. Ady halála és az ország megcsonkítása után fölkapaszkodott a forgalomból kiesett koronázási dombra, földbe szúrta zászlaját, s Adyhoz méltó öntudattal kijelentette, hogy: „Nyelvünk az egyetlen élő valóság, melyet még az ország földarabolói se vehetnek el. Tisztítsuk meg a salaktól. Csonka Magyarország nem ország – de a csonka magyar nyelv sem magyar nyelv, mely ennek a földnek csorbítatlanságát és épségét kölcsönkért, korcs szóval »integritásnak«, a magyar nép esze járását pedig »mentalitásnak« hívja. Bizonyos, a közélet is egyenesebb, becsületesebb lesz, hogyha elpárolog a kéjgáz. A jó orvos azt mondja a betegnek, feküdjön le, tegyen a hasára borogatást, s nem darálja el neki az egyetemek latin mondókáit, mint Molière doktorai. Nekünk most ilyen orvosokra van szükségünk.”

S tíz-tizenöt év múlva ezt a szándékot, célkitűzést igazi siker koronázza. Egy megújult, sejtjeiben és érzékenységében fölfrissült magyar nyelv hódítja meg a korabeli irodalom minden műfaját. Kosztolányi, Babits és Móricz mellé fölzárkóznak a fiatalok: a nyelvet röptető, világot ismerő solymászok, a költészet és a próza újító művészei, olyanok, mint József Attila, Németh László, Szabó Lőrinc, Illyés, Márai, Kodolányi, Cs. Szabó, Radnóti, Szentkuthy, Hamvas.

Ez az az idő, amikor úgy tágul nyelvünk, mint a világegyetem, körkörösen, minden irányba. Példának említhetjük József Attila költői nyelvét, amely a modern költészet minden csúcsára följut, és minden mélységébe képes alászállni. Együtt van ebben a nyelvben a huszadik századi szürrealizmus és expresszionizmus legtisztább párlata, a Csokonain, Aranyon, Kosztolányin edződött égi-földi realizmus érzékisége, a kozmosz és a külváros, a hagyomány és az újítás közös mámora. Gondoljunk akár az Ódára, a Téli éjszakára, az Eszméletre vagy a Kései sirató című versére.

Ugyanezt mondhatjuk el a próza, illetve a nagy esszéíró nemzedék prózanyelvéről is. Nincs olyan európai gondolat, európai sejtelem, filozófia, mágia vagy esztétika, amelyet ez a nyelv ne tudna világosan, tehát a legárnyaltabban is kifejezni. És természetesen hazai gondolat sincs. Máig ámul az ember, hogy váratlanul olyan szellemiség és történelmi érzék jelent meg ebben a nyelvben, amely a múltban egyszerre volt képes érzékeltetni a múltat magát s nagy erejű időszerűségét. Jó példa erre a gazdag, metaforikus nyelvet teremtő Németh László, aki Bethlen Miklósról írt tanulmányában szinte elszólásként jegyzi meg: „Nekem legalább, ha azt keresem, hol találom meg Bethlen Miklós természetét, az ő rendjének modorát könyvén kívül, falusi atyámfiaira kell gondolnom, a jómódú parasztcsaládra, mintha a régi úri élet a kisnemességen át ideszivárgott volna le a helyükbe növő jobbágyságba, elvesztve ragadozó mozgékonyságát; parasztetiketté merevítve az úri hagyományt. Ha nagybátyáim János-napon összekaptak, nemcsak vitatkozásuk módja emlékeztetett jobban a Teleki Mihály és Bethlen Miklós párbajára, mint ma országló virzsiniás utódaiké, de a használt nyelv és a szembenálló bölcsesség is.”

Ez a vallomás Németh László legmélyebb és legerősebb vonzalmára utal. Ugyanis ő a tizenhatodik és tizenhetedik század magyar kultúráját tartotta legnagyobb teljesítményünknek, mert ebben a műveltségben volt legszervesebben együtt az úgynevezett népi társadalom és az európai egyetemeken tanult értelmiségiek tudása. És ez elsősorban annak köszönhető, hogy minden különbség ellenére volt közös nevezőjük: az anyanyelv. Wittenberg és Szenc – Szenczi Molnár Albert szülőfaluja – jelképesen éppúgy hangozhatott volna akkoriban, mint ahogy később együtt hangozhatott Illyés Gyula Ozorája és Párizsa.

Sajnos, nem foglalkoztunk eleget a harmincas-negyvenes évek íróinak megújuló nyelvével, holott ebben a két gazdag évtizedben különösen Illyés, Németh László és Cs. Szabó olyanná formálta nyelvünket, hogy táncolni tudott volna a vulkánok tetején, a forgószélben, akadémiák és ököristállók megszentelt csöndjében; olyanná, amelyet zsenis dörmögése közben még Ady is elismert volna.

Sajnos ezt a nyelvet a háborús idők és a proletárdiktatúra évei sárba taposták, elszürkítették, megfosztották teremtő képzeletétől. A politika meddőhányót csinált belőle, mint az országból. Az ötvenes évek első felében mégis akadt néhány ifjú író, aki szétlapátolta ezt a meddőhányót, és alatta új erőforrásokat tárt föl. Juhász Ferenc, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Mészöly Miklós, Nagy László – elsősorban ők voltak most a kezdeményezők. Részben az elődök eredményeit szilárdították és élénkítették meg, részben új tejútrendszerek fölfedezésére indultak. A két legvakmerőbb kísérletező a fiatal Juhász Ferenc és a fiatal Nagy László volt. Juhász a Tékozló országgal, a Babonák napjával, A virágok hatalmával, A szarvassá változott fiú kiáltozásaival, a Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre című versével jelezte, hogy nyelvünknek, ezen belül elsősorban a költői nyelvnek ugyanolyan végtelen lehetőségei vannak, mint az anyagnak. Nagy László ezt olyan versekkel bizonyította, mint a Rege a tűzről és a jácintról, a Zöld Angyal vagy a Menyegző. Az atomrobbantás mintájára mindketten elvégezték a nyelvrobbantást. Költői teljesítményük nem érte föl Adyét, de nyelvi teljesítményben itt-ott még túl is szárnyalta. Szépségben, gigászi erőben, de ki kell mondanom azt, hogy anarchiában is!

Ez utóbbi Juhászt ragadta el félelmetesen. Őt a mélység mámora és a nehézkedési erő teljes hiánya részegítette meg. A kezdeti sikerek után már-már eszelősen hitt abban, hogy a világmindenség és a nyelvmindenség tökéletesen „lefedi” egymást. Ez a hite gyönyörű tévedés volt. Kritikusabban fogalmazva inkább csak apokaliptikus remény, mint a csoda megtestesülése.

 

*

 

Miért időztem ennél az utolsó tételnél ilyen sokáig? Azért, mert idáig jutva, aszkétikus tárgyilagossággal jelenthetjük ki, hogy a magyar nyelv életében Juhász Ferenc és Nagy László által végrehajtott atomrobbantás volt a legutolsó nagy kísérlet. Hasonló többé már nem lehet. A hozzánk kissé késve érkező „második modernségnek” (Tornai József kifejezése) épp az volt az előnye, hogy a nyelvnek nemcsak bizonyos hajlamait mozgósította – az álmok, a képzettársítások, az önkényesség segítségével –, hanem az egész nyelvet. Az úgynevezett magas irodalom nyelvét, Balassitól Babitsig, Radnótiig, Szentkuthyig és az úgynevezett irodalmon kívüli népnyelvet is. Ez azért történhetett meg, mert Juhász is és Nagy László is annak a társadalmi rétegnek a szülötte, amely minden más rétegnél jobban őrizte százados, sőt évezredes szavait. Hieronymus Boschhoz hasonlítható látomásaikban mindig a paraszti világ tárgyai, kellékei, képzetei kerülnek elsőül látómezőnkbe. Egy huszadik századi, „ultramodern” versben is róka-gödörarcokat látunk, melyekben lódarazsak a bérlők, továbbá rózsafa-gégéket vagy kaszával elvágott nyakú teheneket, amelyeket téli hajnalok úsztatnak hanyatt, amíg fűkörmük, csülkük nem akad meg a csillagokon.

Ennek a világnak vége. Az irodalom világába már soha többé nem törnek be eredendő paraszti hagyománnyal érkező tehetségek. Nem, mert fogy a hagyomány. Kísértetiesen fogy, és már nem töltődik föl sehonnan. A nyelvet szülő, őrző, alakító, átforrósító közösségek Magyarországon is szétestek, mint az elvásott abroncsú hordók vagy kádak. És ahogy kikorhadtak a lelkekből a népdalok, ugyanúgy korhadnak el egymás után kifejező, tüneményes szavaink is. A téeszesítés óta még csak negyven év telt el, de nyelvünk ez alatt az idő alatt legalább száz esztendőre valót korcsosult. Véletlen-e, hogy kétségbeesett idős magyaroknak, Gróf Lajosoknak kell végignyargalniuk véres karddal az országot, hogy veszélyben a nyelvünk, lám, már az unokáink se értenek meg bennünket tisztán? Rengeteg szavunk holt szó, vagy közönséges idegen szó lesz csupán számunkra. Unokaszótár? Az ötlet bármilyen nagyszerű is, csak időleges fájdalomcsillapítás. Mert amelyik nyelvből tömegesen halnak ki a szavak, annak a nyelvnek a tartása és zsenialitása sérül meg életveszélyesen.

Gróf Lajos levele nyomán nemrég megpróbáltam én is vizsgáztatni az unokáimat. Azt kérdeztem tőlük, tudjátok-e, mi az a betyárbútor? Tetszett nekik a szó, de csak húzogatták a nyakukat. Nem tudták. Elkezdték találgatni: lóca lehet vagy deszkából ácsolt heverő. Abban bizonyosak voltak, hogy valamilyen szegényes holmi, szekrény persze nem lehet, mert miért volna szekrényük a betyároknak? Jóízűen kuncogtak saját szófejtésükön, észjárásukon, de amikor megtudták, hogy a betyárbútor egy vándorbot végére akasztható vagy kézben vihető kicsike holmi, batyu, cókmók, cepecupa, vagy mai elsatnyult szóhasználatunk szerint: cucc, levegőt nyelve csak pironkodtak. Elmondtam nekik, hogy az én gyerekkoromban ez mindennapos szó volt. Szegény anyám, amikor nem fogadtam neki szót, mert, mint jófajta gyerekbe, belém bújt az ördög, mindig azzal fenyegetett meg: „No, várj csak, ha nem javulsz meg, kapod a betyárbútort, és mehetsz világgá!”

Akkor, nyolc-tíz esztendős koromban ijesztő szó volt ez, ma egyenesen ámulni való telitalálat. Csoda. Legnagyobb költőink felejthetetlen metaforái és hasonlatai mellett van a helye. Jól körülhatárolható korszakot, társadalmi helyzetet, egzisztenciális magányt, ágrólszakadt sorsot és világbavetettséget sűrít magába.

Föl se fogom, hogyan lehetett ilyen nyelvteremtő képességet elveszíteni? Évekkel ezelőtt megpróbáltam néhány pályatársammal s közéletben forgolódó barátommal összefogni, hogy a minden másodpercben használt fax szó helyett mondjuk azt, hogy fénylevél. Kicsit hosszabb ugyan, de derűs, világos szó és van értelme magyarul. Később Temesi Ferenc e-mailt helyettesítő szavával: a villámposta szóval szerettem volna ugyanezt elérni. Száz ember közül csak egyetlenegyet tudtam meggyőzni, valószínű, hogy őt is azért, mert élete nagyobbik részét, születésétől kezdve előbb nyugat-európai, majd dél-amerikai, illetve észak-amerikai száműzetésben töltötte. Ideírom a nevét is: nyelvújításunk elszánt támogatóját Szekeres Zsoltnak hívják.

És ha már itt tartunk, el kell mondanom azt is, hogy a nép nemcsak a betyárbútorhoz hasonló remek szavakat alkotott, de akadémiai fölszólítás nélkül idegen szavakat is magyarított rendszeresen. Például a nudlit. A nudli szláv étel, magyarul krumplis metélt vagy úriasabban szólva: burgonyametélt. De ez csak afféle szorgalmas, pontos, szolgai nyersfordítás. Értelemszerű. Semmi köze a nyelv szelleméhez. Bezzeg ismeretlen, falusi nyelvészeink egymást múlták felül a találékonyságban. Volt, aki ezt a nudlit angyalbegyikének keresztelte el, volt, aki angyalbögyöréknek, a harmadik angyalpöcsikének, angyali vigasságnak és így tovább. Sőt akadtak Háry János-i vagy még inkább villoni magyarok is, akik püspökbosszantásul angyalfaszikának nevezték. Ezek a „nyelvészeink” a pajkosak, a gézengúzok, a rosszcsontok, az égetnivalók, a malomaljiak, a csalánvitézek.

Nyíltan elítélem őket, de a magam csöndjében százszor inkább velük tartok, mint a tisztességtudó akadémikusokkal, akik nem döngetik az egyetemek, a szerkesztőségek, a televíziók kapuját vagy akár az egekét is, jelezve, hogy soha ilyen veszélyben nem volt a nyelvünk, mint ma. Szerencsére most még csak Unokaszótár készül. Milyen lesz majd a következő?