Költők, asztal nélkülVégre megint ideülhetek az íróasztalomhoz! Hónapok után először! Olyan élmény ez nekem, mintha órák óta tartó fogvacogtató hidegből egy kellemesen befűtött szobába húzódhatnék be fölmelegedni. Elsődlegesen nem is szellemi a gyönyörűség, hanem testi. Föltehetően azért, mert zötyögtetős, huzatos pályámon ritkán volt ilyenben részem. Vagy ha volt is, mindig csak úgy volt, hogy legtöbbször nem a magam kedvét követve ültem le írni, hanem közvetlenül vagy közvetve a kötelességemet teljesítettem. Holott egy magamfajta író asztalának általában olyannak kellene lennie, mint egy repülőtér kifutópályájának. Simának, tágasnak, akadálymentesnek. Az én íróasztalaim, sajnos, másfélék voltak. Zsúfoltak, púposak, megterheltek. Folyton tele voltak hosszú, panaszos levelekkel, tele sebekkel, segélykérő beadványok másolataival, néha még olyan zaklatott életrajztöredékekkel is, amelyek mögött a civil hóhérok könyöke is megvillant. Nekem ezeket a sorsszerűen elém zuhant akadályokat mindig el kellett hordanom az útból, hogy az a bizonyos fölszállás megtörténhessen. Asztalok? Jelképes kifutópályák? Mielőtt még elkezdeném magamat sajnáltatni miattuk, érdemes lesz más szempontokból is végiggondolni szerepüket. Magánpanaszaimat és emlékeimet hátrahagyva térjünk át a magyar költészet egy jellegzetes vonására. Egészen pontosan: az íróasztalok és költészet különös kapcsolatára. Kinek volt íróasztala és kinek nem, és jelentett-e ez valamit a költői életművek kialakulásában? Bogaras akadémikusok életre szóló témája lehetne egy ilyen kérdésfelvetés, amely a napjainkban egyre apadó mosoly szintjét valamelyest tán megemelné. Csakugyan csak az övék lehetne? Nézzük meg a témát közelebbről mi is.
*
Európa újkori irodalma a tizenötödik század vége felé és a tizenhatodik század elején kezd kialakulni. Első sugallatunkra hallgatva azt gondolhatnánk, hogy a nagy megújulás: a mindenre kiterjedő reneszánsz hatására. Pedig nem. És legfőképpen a költészetben nem. A reneszánsz az értelem, az erő, a logika, a mértan, a megtestesíthető gondolkodás korszaka és nem a szív tapasztalataié. Az utánzás fontosabb eleme volt, mint az eredetiség kifejezése. Kitűnő példa ennek igazolására a mi Janus Pannoniusunk. Született költő, szabad, érzékeny lélek, lázadó, játékos poéta. Versei mélyén sokszor villoni motívumok szikráznak föl, írjon verset akár a Szilviának nevezett kis parázna lányról, a tüdőgyulladásról, édesanyja elvesztéséről, a tábori élet katonás viszontagságairól, de bármilyen személyes is a témája, az istenített elődöktől: Ovidiustól, Vergiliustól, Martialistól kölcsönzött forma és pátosz épp a tehetségét nyomja el és teszi másodlagossá. A reneszánsz legfeljebb azzal segített – áttételesen – a költészetnek, hogy megerősítette az ember magabiztosságát a világban, és a bensejében rejtőzködő személyiség fontosságát megnövelte. Mai szóhasználattal szólva: a lírai énjét, amely új értékként úgy, vagy legalábbis hasonlóan jelent meg a költészetben, mint a festészetben a perspektíva. A nagy előfutárban: Villonban ez már jóval korábban kiteljesedett, de inkább csak az irodalmi illegalitás körülményei között. Hiszen ha nem a legközelebbi barátainak ír, ha nem a sorstársainak és cinkostársainak, valószínű, hogy sose tárul föl olyan lenyűgöző nyíltsággal, ahogy föltárult. Az 1524-ben született utódféléje: Pierre de Ronsard már a közönségnek ír. A francia udvarnak, az udvar körül keringő elitnek és léhűtőknek egyszerre. A vallomás a lét eredendő szükségletévé válik.
*
Mátyás reneszánsza Magyarországon is hasonló „szellemi menetrendet” készített volna elő. A Corvinák nem csak súlyukkal és nem csak számukkal, de hódításra készülő erejükkel is ezt a feltevést igazolják. Mohács azonban mindent tönkretett, kisiklatott. A király meghal a csatatéren, özvegye, Mária királynő elmenekül az országból. Az udvar helyén egy óriási gödör keletkezik. S a gödör nem lehet központ. És ráadásul az összeomlás után két-három hónap múlva kettős királyság alakul ki Magyarországon. Novemberben Szapolyai János erdélyi vajdát, decemberben pedig Habsburg Ferdinándot koronázzák királlyá. Olyasmi történik, mintha a gödör mellett még egy nagy Tordai-hasadék szakítaná ketté az országot. Ezt a csapást tetézi meg tizenöt év múlva, 1541-ben Buda elfoglalása. Nem véletlen, hogy az akkortájt született sok bibliai ihletettségű zsoltárvers közül egyetlen világi, sőt mondhatnám: politikai vers jajdul föl messzehangzóan. Bornemisza Péter Siralmas énnéköm című verse, amelynek minden visszatérő harmadik sora így hangzik:
A refrént egyik szakaszban két ilyen sor vezeti be:
Íme: a végzet által megszabott alaphelyzet. A lélektan azt mondhatná rá: ősállapot, ős-szituáció, amely később mindennek: viselkedésünknek, meghasonlásainknak s természetesen az egész magyar költészetnek is meghatározó kerete lesz. Ebből fejlődik ki az otthontalanság élménye, az ideiglenesség mindennapi drámája. Ugyanis ahol nincs otthon, ott haza sincs, ágy sincs, asztal sincs, állandóság se. Ott az ég is csak olyan sivár, mint a vágtató nomádok szemében az ázsiai pusztaságok. A hiány persze sóvárgást szül, és dacra ösztönöz. Kalandra, ámokfutásra, szabadságra s az egyszerű igazságoknál sokkal szédítőbb és fűszeresebb igazságokra. Tartsunk egy gyors szemlét a magyar költők tiszteletre méltó csapata fölött. Első pillantásunkra öt arc élesedik meg egyszerre előttünk: Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady, József Attila arca. Második pillantásunkra újabb nagyságoké, akik ugyancsak a halhatatlanok közül valók. De minket most – egy külön gondolat nyomán haladva – az előbbiek foglalkoztatnak. Ők, akik a magyar költészet legeredetibb alakjai voltak: sorsban, nagyságban, szenvedésben, stílusteremtésben, amely egyúttal világteremtés is. Olyan újítók, akik úgy voltak forradalmárok, hogy a hagyományok bennük keresték meg legizgalmasabb távlataikat. De ha szabad rendhagyóan is fogalmaznom: ők voltak a fedél nélküli és az „asztal nélküli” költők is. Örök mozgásban éltek, akiket prolongált ideiglenességben hol itt, hol ott szállásolt el a sors. Ők a történelmi alaphelyzetünk és lelki helyzetünk egyenes ági leszármazottai. Bornemisza Péter után bármelyikük megírhatná panaszos versét: Mikor lészen jó Budában lakásom? Például családja is egynek van csak közülük: Petőfinek. Igazság szerint az is inkább utópia, mint család. Utópia, mint a szent világszabadság. Balassi tűzhelyteremtése, azaz házassága még a Petőfiénél is füstszerűbb. Jóformán látomás, amely mögött sasok és hollók vérzik halálra egymást. Természetesen Balassinak tulajdonjogilag van „háza”, sőt vára van, de ő valójában a falakon kívül él. Hol itt, hol ott. Mint egy barbár népmesében. Katonáskodik, solymászik, udvarol, beáll végvári vitéznek s öl, fog, vitézkedik, homlokán vér lecsordul. Egyszer Rudolf császár koronázási ünnepén tűnik fel, mint zászlóvivő, és még táncával is lenyűgözi az uralkodót, máskor pedig kétszáz aranyért eladja kardját a Báthori István erdélyi fejedelem ellen harcoló Bekes Gáspárnak. Ekkor fogságba esik, aztán Lengyelországban bujdostatják. Hazatérve lovakkal kereskedik, azaz: lócsiszár, közben rajtaüt egy-egy híres vásáron, mintha a törökre csapna le. Zsákmányszerzés miatt vagy csupán virtusból? Mindkettőért. Följegyezték róla, hogy a turai vásáron ötven társzekeret szakít ki a tömegből, tereltet egybe s tulajdonít el napsütéses lélekkel. Története kicsiben a három részre szakadt Magyarországéra hasonlít. Zűrzavar, istenkísértés, hősködés, kora bánat. De ezzel együtt is ő az első magyar költő, aki már nemcsak verseket ír, hanem költ is, és életművet hagy ránk. Azonnal fölismerhető hangon és zenei formában szólal meg négyszáz év után is:
Az ember el sem tudja képzelni, hogyan született meg ez az életmű. S azt se, hogy Balassi hol ír és mikor. Asztal? Írópult? Lovagterem? Toronyszoba? Széplányok háza? Reneszánsz kocsma Bécsben, Krakkóban? Csak szédeleg a képzelet mindenfelé, hogy találjon valamilyen szilárd pontot, de nemigen talál. Mindössze egyetlen árulkodó mondata van egyik átköltésében, amelyet műfordításnak is nevezhetnénk. Idézem önleleplező sorait:
Vagyis nem a királyi udvar szomszédságában, hanem ahol neki a sétálópalotája volt: egy mezőn. A szabad ég alatt. A mindenségben. A mindenség mint dolgozószoba? Igen, vágom rá, hiszen Balassi a testével írt, a kardjával, vére fölindulásaival, azaz: a létével. Asztalon, deszkán, ablakpárkányon legföljebb csak lemásolta, ami megszületett benne.
*
Az otthontalanságnak ebben a szeles, huzatos, barátságtalan világában készült el Csokonai életműve is. Kazinczynak a börtönévei előtt és a börtönévei után is van helye, otthona, alkotóháza, Széphalma, pincéje, kamrája. Csokonainak nincs. Széphalom helyett neki csak az echózó tihanyi sziklája van, amellyel szóba állhat:
Amikor 1796 novemberében a Debrecenből elcsapott tanár és költő Pozsonyba megy, ahol egy hónapra összeült az országgyűlés, nem nehéz kitalálnunk, mit keres. Nemcsak mecénást, hogy verseit, színműveit, vidám eposzait kiadhassa, hanem központot is. A századok óta hiányzó udvart, szellemi fővárost, mércét. De ő is csak lidércet űz. Földiekkel játszó égi tüneményt. Végösszegzése az, hogy az is bolond, aki poéta lesz Magyarországon, de ez a sajgás olyan zenét szül, amelyet legelőször Petőfi, később Ady hall meg abszolút hallásával. Ő, aki a Halállal s Istennel tart fönn rokonságot, a Magyar Pimodán című írásában így vall: „Csokonai Vitéz Mihály unokájának érzem és tudom magam: veszettül európaiatlan magyarnak, aki kacagtató fanatizmussal és komolysággal él-hal Európáért.”
*
Ha hihetünk a költészeten belüli lélekvándorlásban Balassi szellemiségét, eredetiségét, virágköltészetének kozmikusságát, népiségét, elátkozottságának fölismerhető jegyeit legelőször Csokonaiban látjuk viszont. Aztán – egészen megváltozott körülmények közt Petőfiben. Mindent hasonlóan él meg, mint elődei. Még a segesvári halál is komoran rárímel az esztergomira. Ám, ha az elődök, a sors által meghatározott pályán mozogva hányódó költők voltak, minek nevezhetjük utódjukat: Petőfit? A bolygó hollandi mítosza mellett már életében egy új mítoszt kellett volna személye körül megteremteni: a megszállott, gyalogló szentét, a helyváltoztatás apostoláét, aki attól reméli üdvösségét, hogy mindenütt jelen lehet a földön; mindent láthat, megérinthet, megtudhat. Nem számít semmi: se távolság, se tél, se sár, se nincstelenség, se végzet, mert a világ attól világ csak, hogy nézzük, csodáljuk, s megállunk egy folyó mellett alkonyatkor; hogy a szekérdeszkaülésről csillagot válasszunk magunknak, vagy ha kell, birokra kelljünk vele. „…fölvettem sipkámat s merre sildje esett, arra indultam…” – írja egyik barátjának levélben. Illyés mélyebb magyarázatot talált a vándorösztönre. Azt írja, hogy az ifjú költő – még ha kezdetben nem tudja is magáról, de érzi, hogy ő – a nemzet szelleme, s mint a megtestesült fájdalom cikázik az óriási, zsibbadt törzsben. S még hozzáteszi, hogy Petőfi éveken át úgy járja az országot, mintha minden magyarral külön-külön akarna találkozni. Annyi bizonyos, hogy olyan nyelvet teremt költészetében, amely mindenkihez szól. Ami kezdetben kamasznyugtalanságnak vagy a csavargóösztön túltengésének tetszett, két-három éven belül egy új világ messiási esztétikájává válik. E szerint az esztétika szerint nincs külön ihlet és külön élet. Csakis együtt léteznek. A valóságban úgy élnek összeforrva, mint a sziámi ikrek. Így aztán nem az írás szüli a költészetet, hanem a költészet az írást. Ady Petőfi nem alkuszik című ódai izzású tanulmányából egy mondat röpül ide hozzám. A mondat így hangzik: „Bizonyos dolgokat históriaian nagyokat, csak egyetlenegyszer s csak egyetlenegy időben lehet megcsinálni.” Mi más ez, mint Petőfi életének teljes igazolása? S mindannak, ami ezt az életet alakította. Hisz Petőfi mélytudatával, már tíz-tizenkét éves kora óta úgy irányította sorsát, hogy aminek Magyarországon meg kell történnie, egy nagy napon meg is történjék. Ez a sajátos magyar predestináció senkiben sem működött olyan tökéletesen, mint benne. A legeredetibb és a legnagyobb hatású magyar életmű ugyancsak a „gének parancsát” követve nem egy emlékezetes, Goethe weimari házához hasonló házban születik meg, hanem „házon kívül”. Közhelyről beszélek, tudom, de miért olyan nyugtalanító és kísérteties ez a közhely? Ebben a létdimenzióban még a giccses festmények is az egyedül lehetséges igazságot fejezik ki. Petőfi a segesvári – fehéregyházai – csatatéren a saját vérével azt írja a porba, hogy: „Hazám”. És hol ír verset Ady? Hol József Attila? Albérletek, szállodaszobák, kávéházi asztalok villannak elénk gyors áttűnéssel mindegyikőjük életrajzából. Ady mögött ugyan – élete vége felé – megjelenik még egy kastély is, a csucsai Boncza-kastély, regényes környezetben, Erdély kapujában, később pedig egy polgári otthon a Veress Pálné utcában, szalonnal és dolgozószobával, de már egyik sem igazi otthon. Nem a versírás mágikus helyei. Egyik is, másik is a fejedelmi Adynak kijáró attilai hármas koporsó előtt, amolyan kettős szoktató-koporsó csupán. Elfektetőhely a halhatatlanság előterében. És József Attila? Úgy érzem, hogy az ő léthelyzetét már nem is kell értelmeznem, hiszen az elődök sorsa törvényszerűen készíti elő a helyét. Valakinek folytatnia kell az irodalom és a közösség mélytudatában újra és újra kiformálódó szerepet, amelyhez hozzátartozik az áldozati szerep, a lázadói szerep, sőt a megváltói is, amely épp elbukásával tesz tisztánlátóvá minket. S a huszadik század válságos pillanatában a magyar költők közül ez a valaki nem lehet más, mint ő. A legelesettebb és a legszegényebb lángelme, a mindenség árvája, otthontalanja, aki, mert semmije sincs, jogosan jelentheti ki: A világ vagyok – minden, ami volt, van… s ráadásul azt, ami nemcsak az ő vallomása, de mindegyik elődjéé is lehetett volna:
*
Magam sem tudom, hogyan jutottam el Mohácstól, az elotthontalanodás ősállapotától, Bornemiszán, Balassin, Csokonain át máig? A vad nyomát követő vadász ösztöne hajtott? Vagy egy ismerős mítosz újraélésének az izgalma, amelyet minél alaposabban megismerünk, annál inkább magával ragad? Netalán az, hogy mai költészetünk alkattanát hasonlítsam össze a legeredetibb és a legsajátosabb költőinkével? Hogy bűntudatot érezzek és éreztessek az eredettől való nagymértékű eltávolodásért? Mindenen túl még valamiféle felelősségérzet is felébredt bennem. Szeretném, ha a fiatal költők már a pályájuk elején megértenék, hogy az irodalom rangját, becsületét nemcsak vakmerősége és igazmondása érlelte meg századokon át, hanem az írók szenvedése is. Amely, mint tudjuk, soha nem színpadi szenvedés volt, hanem a mindennapi valóság és a történelmi létezés minél teljesebb megértéséért és meghódításáért indított küzdelem következménye. „Csak igaz kezek írhatnak igaz verset” – hangzott el újra és újra a múzsák szigorú nyilatkozata. S ez érvényes ma is.
*
Ülök az íróasztalomnál, s leemelem a polcról a Hét évszázad magyar költői címen 1996-ban kiadott súlyos antológiát. S elfogultan most csak az „asztaltalan” költők verseibe olvasok bele. Ady Bujdosó kuruc rigmusát többször is elolvasom. S egy bolond gondolat kezd el dongani a fejemben: ha a magyar költőknek ugyanúgy lehetne külön himnuszuk, mint ahogy a nemzeteknek is van, én ezt a verset választanám magunknak. Ide is írom, teljes egészében:
|