Szárszó ma újra kérdez

Emlékezetünk úgy őriz néhány helységnevet a haza múltjából, mintha azok nem a térképen, nem is a földön, hanem csupán a tudatunkban léteznének, vagy még inkább a fejünk körül keringő magyar mitológia világában. Ilyen helységnév például Verecke, Pusztaszer, Kenyérmező, Mohács, Nagymajtény, ahol letörött a zászló, ilyen Isaszeg, Világos, Arad. Az idők lassú öregedésével én Szárszót is közéjük sorolom.

1993 nyarán, a második szárszói konferencia ötvenedik évfordulóján beszéltem is erről röviden, de megilletődöttségem zavarában azt találtam mondani, hogy új korszakunkban Szárszó azzal töltené be történelmi küldetését, ha fölszámolná önmagát, önmaga folyamatosságát, s egy magas oszloppal megjelölt emlékhely maradna ott, a Balaton partján, s a nyomunkban lépő nemzedékek már csak úgy emlegetnék, mint a magyarság sorskérdéseit nehéz időkben megvitató elődeik huszadik századi Pusztaszerét.

Most, kilenc esztendő elmúltával be kell látnom, hogy kissé elsiettem ezt a mennybemenesztést, ugyanis ez alatt az idő alatt Szárszó nemhogy megkopott és eltávolodott volna tőlünk, hanem közelebb jött. Közelebb, még ha nem vettük is legtöbben észre.

Valahogy úgy vagyunk vele, mint valamilyen rendhagyó művel, különös alkotással. Évekig ott van a közelünkben, bele se nézünk, lapjait megszállja a csönd, az istenek unottan könyökölnek rajta, aztán egyszer csak megelevenedik újra, s időszerű lesz, mint Széchenyi, Petőfi vagy Ady életműve.

Szárszót annak idején az úgynevezett népi s nemzeti irodalom szelleme szülte. A lenézett, a megvádolt, a korszerűtlennek ítélt szellem, amelytől bizonyos értelmiségi csoportok nemcsak az igazságkeresés jogát, de még a létezését is szerették volna elvitatni. Ennyi idő után azonban kiderült, hogy sem egyéni gondolkodók, sem ideológiákba kapaszkodó csoportok meg se közelítették azoknak a kérdéseknek a mélységét, amelyekbe a szárszói tanácskozók búvárként alámerültek. Épp hogy csak emlékeztetőül idézzünk föl néhányat a kérdések közül: mi lesz a csonka-ország, illetve a revízió által kiegészült ország helyzete a háború utáni Európában, Közép-Európában, a dunai népek izzó gyűrűjében, s mi az osztályok jövője, köztük is elsősorban a parasztságé, a kispolgárságé, az erősödő értelmiségé, a munkásságé, továbbá hogy folytatódhat-e az a nemesedési, minőségi s csöndes gyarapodási folyamat, amely – Németh László szavait idézve – a harmincas és a negyvenes évek magyar társadalmának halk folyamataiban elindult, vagy megint elölről kell kezdenünk mindent, mint Mohács óta mindig, nyolcadszor vagy tizedszer is már? És ha elölről kell kezdenünk, mit választhatunk? Az angolszász jellegű kapitalizmust, amely a magyarság részesedését a nemzeti vagyonból viharos gyorsasággal lecsökkentené, vagy a szovjet mintájú, szocialista rendszert, amely aligha lesz jobb a legsötétebb jobbágyságnál, még ha formailag tiszteletben tartja is a szocializmus alapelveit? Netán „kívülről neveznek ki ránk megváltókat”, amely ha bekövetkezik, egyértelműen azt fogja jelenteni, hogy a Habsburg-labancok után a szovjet-labancok kerülnek majd hatalomra az országban? Esetleg adódhatna egy harmadik út, amely nem más, mint egy ezeréves nemzet saját életstílusának az érvényesítése minden téren: a politikában, a kultúrában, az építkezésben, az életvitelben, a nevelésben?

Azt hiszem, nem túlzás kijelentenünk, hogy a ’43-as szárszói tanácskozás profetikus kérdéseire a nemrég fölavatott Terror Háza válaszolt eddig leghitelesebb részletességgel. Ebben a válaszban természetesen benne van az 1956-os forradalom minden kimondott és ki nem mondott mondata, szenvedélye, iszonyata és ereje.

 

*

 

Mostani tanácskozásunk – a Püski házaspárt kivéve – semmiben sem emlékeztet a két régi konferenciára. Más körülötte a levegő, a történelem, a kezek, a szemek beszéde, más az átalakult társadalom sejtrendszere, és ami talán a legfontosabb: semmiféle háború se rajzol a tanácskozás fölé fenyegető gyorsírásjeleket, mint ahogy akkor rajzolt.

De ha a körülmények mások is, a mélyben van valami, ami kísértetiesen emlékeztet rájuk. Ma is keresztút előtt állunk, mint azokban az időkben, sorsdöntő történelmi választás előtt. Talán mondanom sem kell, hogy nem a négyévenként ismétlődő, országgyűlési választásra gondolok, hanem egy hosszú távú, a nemzet egzisztenciális létét befolyásoló választásra.

Nem kétséges: most 2002-ben dől el, akár évtizedekre is, hogy a Szárszón emlegetett „harmadik út” gondolata teljesedik-e ki sorsunkban, amely az én értelmezésemben ugyanaz a politikában, mint kultúránkban a bartóki modell, vagy a világon mindenütt viszolygást keltő, párthatalmi politika erősödik-e föl helyette. A politikai globalizációé, amely eddigi tapasztalataink szerint a másik globalizációnak: a gyökértelen, piaci demokráciának adna előjogot a nemzettel szemben, ami méltatlan előnybiztosítás lenne, mivelhogy a nemzet létezett már jóval a kapitalizmus előtt, a szocializmus előtt és a demokrácia előtt.

Ezzel, persze, a világért sem akarom azt mondani, hogy a nemzet és a demokrácia nem forrhat össze Magyarországon, csupán azt szeretném többszörösen aláhúzni, hogy viszonyukban érződnie kell a természetes erkölcsi hierarchiának. Hiszen ha életünkben és minden cselekedetünkben lennie kell fontossági sorrendnek, ugyanígy kell lennie fontossági rangsornak is. Például ha már a rigók is arról fütyörésznek, hogy civilizációnkban az ipar és technika már jóval előbbre tart, mint az emberi szellem, semmilyen módon nem fogadhatunk el ilyenfajta sorrend- és értékváltást. Hiszen ha az okozat megelőzi az okot, mindent el kell dobnunk abból az életből, amelyikben eddig valahogy eligazodtunk. Védtelenek és kiszolgáltatottak leszünk. Ne felejtsük el, hogy kisebb meghasonlások is mennyire megzavartak mindig minket. Ha például nem tudtuk saját értékeinket asszimilálni: múltunk és eredetiségünk megőrzésre méltó jegyeit, más erők szippantottak, rántottak magukhoz. Nem titok: ahogy a szocializmus a fölcserélt sorrendek miatt képes volt asszimilálni az országlakók nagy részét, a még kiforratlan, kérkedő demokrácia is ugyanígy asszimilálhat bennünket.

Tudom, hogy veszélyes területre léptem, de épp a szárszói szellem követeli meg tőlünk, hogy ne csak a veszélyes igazságoktól ne hőköljünk vissza, de azoktól sem, amelyeket egyelőre az eldöntetlenség állapotában kell szemügyre vennünk. Ha próféták volnánk vagy országgyűlési képviselők, bizonyára nagy ívben kikerülnénk ezt a témát, de mivelhogy csak egyszerű, töprengő hazafiak vagyunk, szükséges szembesülnünk a magyar demokrácia néhány alapvető gondjával.

Az ’56 utáni ellenzéki küzdelmünk végcélja az volt, hogy a diktatúrát egyszer, lehetőleg minél előbb váltsa föl a demokrácia. Szerencsénkre ez a változás ágyúlövések és a szokásos akasztások nélkül 1990-ben meg is történt. Elkezdődhetett tehát a várva várt új korszak. A baj csak az volt, hogy a „demokrácia házát” felülről kezdtük el építeni, mivelhogy előbb született meg a köztársaság, a jogállam, a többpártrendszer, a parlamenti demokrácia, mint ahogy megteremtődhetett volna egy olyan társadalmi rendszer, amely képes lett volna működtetni őket. Szemérmesen mondom ki, hogy előbb a nemzetet kellett volna ráncba szedni, megkeresni számára a legnagyobb közös többszöröst, ahelyett hogy az évtizedek óta kielégítetlenül hagyott önzése duhajkodva elszabaduljon. Ady itt is programot adott egyik keveset idézett versével:

 

Halj meg már bennem, te civódó magyar, Békétlen Koppány, hunn ördögök fia, Komédia, minden komédia, Nézzünk immár nagyobbakra is.

 

Ady ezúttal seregtelen vezérünk maradt e téren.

Utólag persze azt lehetett erre mondani, hogy siettetett bennünket a történelem, s nem éppen a hasznos logika alapján siettetett, cserébe viszont mégse kért vért.

Ez igaz, de ha vért nem kért is, szigorúbb igazságtevésre azért rákényszeríthetett volna. A demokrácia első mámorában azonban a legfontosabbról megfeledkeztünk.

Csak egyetlen példát a kezdet illusztrálására: az ötvenhat utáni számonkérés büntetőbírói, sőt vérbírái is ugyanazt kapták kéretlenül a demokrácia minden kínálatából, mint az általuk elítélt áldozatok.

Jegyezzük meg: ez a bűn közvetlenül a demokrácia erényeiből fakadt, laza nagyvonalúságából, de azért nekünk még utólag is bűnnek kell tartanunk.

Mégpedig eredendő bűnnek, akár az édenkerti almaevést.

És ha már erre kanyarodott ez a kötötten is kötetlen beszéd, hadd illesszek be sorai közé egy szokatlanul személyes vallomást.

A barátaim közül évek óta többen is sürgettek, noszogattak, hogy a Történeti Intézettől kérjem el én is végre a rólam szóló ügynöki jelentéseket.

Sokáig ellenálltam ennek a kísértésnek. Úgy gondoltam: a sötétség korszakát én nem bolygatom, hisz elég nagy nyomorúsága volt magának az országnak, sőt talán az ügynökök egy részének is, hogy részeseivé kellett válniuk az évtizedekig tartó elaljasodásnak. De a két-három hónap óta tartó választási őrület, mélylélektani tapasztalataimat mozgósítva, eszembe juttatta, hogy a semmiből ilyen indulatok nem származhatnak. Csak valamiből. Lehet, hogy az eredendő bűn lappanghat emögött is? Lehet. Kikértem hát a papírjaimat.

A több ezer oldalas anyagból az derült ki, hogy az ’56-os forradalomtól a nyolcvanas évek végéig negyvennégy megfigyelő kísérgetett, hallgatta vagy hallgattatta le a telefonbeszélgetéseimet, s jelentette nagy buzgón, hogy az életét kockáztató erdélyi Király Károly vagy a felvidéki Duray Miklós igazságáért folytatott küzdelmeimmel micsoda szörnyű károkat okozok Magyarországnak, hátba támadom a baráti országokat, nem vitás tehát, hogy hazaáruló vagyok.

Bevallom, hogy ezt az abszurditásba oltott rágalmazást még meg tudtam bocsátani nekik, de egy rövid fejszámolás messianisztikus naivitásomból hamarosan magamhoz térített. Hogyan is zajlik majd le a föntebb sorsdöntőnek nevezett 2002-es választás?

Az én negyven-valahány „emberem” sose fogja megbocsátani nekem, hogy bűnt követett el ellenem. Tehát életük végéig átmennek az utca másik oldalára, és más pártra szavaznak, mint én. Beszéljünk világosan: ma igazán csak két ilyen párt jöhet szóba: a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége. Lehet, hogy nyíltan egyikük se örül ennek a ténynek, de titokban örülniük kell, mert hatalmi esélyeiket növeli. Persze ez a negyven-valahány ember még nem volna olyan sok, de a családtagjaikkal, a barátaikkal, ismerőseikkel együtt a számuk elérheti még az ötszázat is.

Hogyan is állunk ezek után a mi fogyatékos és jellemhibás demokráciánkkal? Kissé hadilábon. Nehogy félreértsen bárki, nem tagadom meg a demokráciát, de gondolkodom és ítélkezem róla. Mint ahogy Szergej Mihalkov, a világhírű orosz filmrendező is azt tette, amikor az orosz demokrácia lehetőségeiről kérdezték. Véleményét nem szó szerint, csupán a lényege szerint idézem. Az orosz demokrácia – fejtegette a rendező – még sokáig vagy talán sose fog az angolszászok demokráciájához hasonlítani. Ennek természetesen sok oka van, de egy fő oka mindenképpen. Ez pedig az, hogy amíg az angoloknál a gőzgép volt a társadalom mozgósító ereje, az oroszoknál az irigység. Egy magyar értelmiségi Mihalkov véleményére gondolkodás nélkül rávághatná, hogy a mi „mozgósító erőnk” a gyűlölet lett.

Magyarországot történelme során eddig mindig az erkölcsi erő mentette meg. Még a fizikai leveretéseinket is, amelyekbe saját bűneinken kívül mások bűnei is belejátszottak, egyedül az erkölcsi győzelem katartikus tudatával tudtuk csak folyamatosan kiegyensúlyozni. Így történt ez a Rákóczi-szabadságharc leveretésétől kezdve az 1849-es bukáson át Trianonig, 1956-ig és tovább.

Gyűlölködés és erkölcsi erő azonban sehogy se hangolható össze.

A gyűlölködés más társadalmi rendszerekben azért volt fegyelmezettebb és szelídebb, mint a mi vaddemokráciánkban, mert az élethelyzetek azokban eleve kötöttebbek és sorsszerűbbek voltak. Eleve beágyazódtak valamilyen függőségi rendszerbe, kivéve persze a lázadások és a forradalmak pillanatait. A demokrácia azzal, hogy kiiktatta saját esélyei közül a forradalmat, szabad utat engedett minden olyan indulatnak, amely régen valóságosan is ablakokat zúzott be és koponyákat. A demokrata Jágó ma nem egyesével potyogtatja el botrányt keltő zsebkendőit, legalább egy tucatot ejt el egyszerre. „Oszd meg és uralkodj!” – mondták a Római Birodalom cézárai és a későbbi „szépemlékezetű” diktátorok. Mi ezt a huszárvágást a demokráciában diktátorok nélkül is megcsináltuk. És a következményeit látva ennek az őrületnek, azt állapíthatjuk meg, hogy a széthúzás ereje időnként nagyobb erő még a kormányzati erőknél is. Hova lehet így jutni?

Úgy látszik, még mindig kevés ijesztő példát szolgáltatott nekünk a múlt; úgy látszik, még mindig nem rendít meg bennünket eléggé, hogy a magyarság nyolc részre szakadva él itt a Kárpát-medencében és a nagyvilágban, ami egyébként folyamatos veszteséggel jár. Ezt a veszteséget, vagyis a külső szétszakadásainkat újabban a belső, az anyaországi szétszóródás és szétdarabolódás súlyosítja el igazán.

Néha arra kell gondolnom, hogy ezt a létünket veszélyeztető helyzetet talán nem is politikai, nem is történelmi, eszmei ellentétek idézték elő, hanem mélylélektaniak, amelyek – bármilyen ellentmondásosan hangzik is – a szabadság új dimenzióival függnek össze. Vannak Magyarországon olyan egyének, jól összehangolódott csoportok, amelyek kizárólag csak akkor érzik magukat szabadnak, ha uralkodhatnak másokon, ha előjogaik vannak, egyébként félnek és elviselhetetlennek érzik a létet is. Furcsa perverzió ez, mondhatom, sérelem, sértettség, betegség, de ezzel együtt a társadalomnak több figyelmet kell fordítani rá, mint bármilyen elvégzendő, országos föladatra.

 

*

 

Megmaradásunk feltételei a múltban és a közelmúltban is sokféle gond körül kristályosodtak ki. Szerepelt ezek között a gondok között az ország függetlenné válása, új tulajdonviszonyok megteremtése, a népességfogyás drámája, a határon túli magyarság visszaforrasztása a nemzet életébe.

A föntiek az anyaországi magyarok szétzilálódásának a rémével szaporodtak. A pártpolitikai feszültségek miatt harminc-negyven éves barátságok szakadnak szét, szomszédok, rokonok, mesterek és tanítványok távolodnak el egymástól, orvosok és betegek és így tovább. Lassan arra ébredünk föl, hogy nem egy nép él ebben az országban, hanem legalább három. Egy, amelyik – jelképesen szólva – keresztény királyainktól kezdve, szabadságharcainkon át 1956 forradalmából eredezteti magát; egy másik, amelyik történelmünkről érzelmileg leszakadva, a sérelem és a dac történelmét vallja igazán magáénak, miközben nehezen tisztázható múltjától szembenézés nélkül akar elszakadni; s egy harmadik, amelyik csak csapódik ide-oda zavarodottan vagy kárörvendően.

A baj, természetesen nem a sokszínűség, hanem a társadalmi tudathasadás. Nem a vélemény különbözik csupán, nem a valóság ilyen vagy olyan értelmezése, hanem maga a valóság kering egy patológiás térben, ahol a szikla nem szikla, a sivatag nem sivatag, a méter nem száz centi, hanem változó érték, hol kilencvenkilenc, hol száztizenegy.

Sokan azt állítják, hogy választások előtt más országokban is ez a helyzet, s a hisztéria mindenütt a tornyokba jár harangozni, de a választások után általában minden elcsitul.

A három előző választás idején még ezt hittem magam is. Ma már nem hiszem. Egy olyan országban, amelyben a passzív rezisztenciának rendkívül erős, történelmi hagyományai vannak, súlyos vereségek idején ez az ellenállási forma egészen bizonyos, hogy föltámad. De most nem a külső ellenféllel kezd el dacolni, hanem a belsővel. Három választás után az országnak először kell félnie a demokrácia kiszámíthatatlan hatalmától.

Mit takar a mondatban a kiszámíthatatlan jelző?

Szeretném megmagyarázni.

Rendet, elfogadható, jó légkört bármelyik országban csakis a szellem teremthet. Egészen pontosan olyan hatalom, amely az ország történelmének és kultúrájának legjobb hajlamaira tud ráhangolódni. Nálunk például egy Széchenyi Istvánéra.

De az ilyen hatalom föltételeit – a demokrácia körülményei között – csakis az országlakók nagy tömegeinek a jóváhagyásával lehet megalapozni. A tudatos és a kevésbé tudatos választókéval egyszerre. S a kiszámíthatatlanság esélye épp ezzel kapcsolatos, mivel a nemzet nem csupán tömeg, nem csupán ideiglenes akarat, hanem némelykor tíz vagy tizenöt ember zsenialitása – mi történik akkor, ha a nélkülözhetetlen szellem fölött a szellemtelenség arat győzelmet?

A felszínesség és a vak véletlen a demokráciákban így is lehet történelmet formáló erő. De ez még hagyján! Ebbe még az ártatlanság is belejátszik, de sokkal lidércesebb az a gond, hogy a tudatosan megrontott erkölcs országos méretekben hova szavaz? Ugyanis ez nálunk ma az ötödik hadoszlop.

Ne rémüljenek meg, ha rövid ideig a szórakoztatók, a röhögtetők kasztjáról beszélek. Gondolom, abban egyetértünk, hogy történelmünk során soha ennyit nem vihogtak, hahotáztak, kacagtak, röhögtek Magyarországon, mint napjainkban. Korszakunknak érezhetően nem „uralkodó eszméi” vannak, nem filozófiája, hanem benyögései. Az igazi humor egyrészt igazi költészet volt mindig, mondhatnám forradalmi, változtató erő, a szabad lelkek nemes valutája. Ma a röhögés tömegáru lett, csiricsáré bóvli, egy különös vallás teológiája. Ennek a vallásnak a Bibliája egysoros: Ha nem röhögsz velünk, senki vagy.

Néha arra gondolok, hogy a televíziók változatos adásai, különösen a Heti hetes-féle műsorok elemien irtóznak mindenféle diktatúrától, de végső hatásukban rájuk hasonlítanak leginkább. Mit akar minden diktatúra? Azt, hogy az állampolgár ne törődjön behatóan igazán semmivel, ne érdekelje a valóság, se a múlt, se a jövő, vagy ha mégis érdekli, csakis a kábítószeren átható mámor állapotában érdekelje.

Végeredményben ugyanezt a logikát követik a szünet nélküli nevettetés tehetséges sztahanovistái is. De minél nagyobb teljesítményt érnek el, minél több embert vonnak be vonzáskörükbe, annál nagyobb területet perzsel föl körülöttük a legújabb kori nihilizmus.

És most mondjam azt, hogy mindenfajta nihilizmus emberellenes és nemzetellenes is? Mondjam azt, Nietzsche után szabadon, hogy ahol gátlástalanul portyázik az irónia, ott előbb-utóbb romlékonnyá válik a kultúra? Netán azt mondjam ki, hogy a „léha tehetségek” lelkes közönségüket mindig a bomlasztó politikai erőknek kínálják föl? A mindenkori szemfényvesztőknek?

 

*

 

Ilyen kártevések mindaddig veszélyeztetni tudják demokráciánkat, amíg nem fejlesztjük ki magunkban az ellenük való védekezés képességét. Mindnyájan tudjuk, hogy egy országot nemcsak gazdaságilag kell kormányozni, hanem lelkileg és erkölcsileg is. S mi az, ami ezt a munkát a leghatékonyabban segítheti? A kultúra. A műveltség. Az emberiség nagy műveiből és tetteiből felénk áradó lelki varázs. A tegnap ünnepelt Március Tizenötödike a legfényesebb bizonyítéka ennek: ezen a napon nem a politikusok, nem a katonák, nem is a tömeg, hanem a szellem emberei csináltak történelmet. A csoda még ma is tartós, hiszen másfél század után is végigélhetjük a folyamatot, hogy a szellem, a kultúra lépésről lépésre hogyan változott át cselekvéssé. A magyar történelem egyik legnagyobb hatású tettévé.

De másik példaként visszakanyarodhatok Szárszóhoz is. Vajon létrejöhetett volna-e a háborús Magyarországon napjainkig kiható tanácskozás, ha nincs mögötte olyan lenyűgöző erejű kulturális háttér, amely teljesítményeit tekintve a magyar reformkort idézi elénk? Gondoljunk csak irodalmunk és a huszadik századi magyar zene nagy teljesítményeire, a történelemtudományra, esszéművészetünkre, a néprajzra, a régészetre, a szociológiára, az anyanyelv húsvéti föltámasztására, amely a nyelvújításra emlékeztet.

Ez a fölsorolás nemcsak egyes műfajok csúcsteljesítményeire utál, de az akkori nemzet regenerációs képességére is. A társadalmira és a politikaira egyaránt. Bartók és Kodály, Babits és Móricz, Kosztolányi, Kassák, József Attila, Németh László, Illyés, Szabó Lőrinc, Fülep Lajos, Tamási Áron, Márai, Veres Péter, Cs. Szabó, Sinka, Hamvas Béla, Kodolányi János! Íme, egy levegővétellel is mennyi név és micsoda életművek. És hol vannak még a Szent-Györgyi Albertek, Györffy Istvánok, Ravasz Lászlók, Radnóti Miklósok, Derkovits Gyulák, Szerb Antalok, Egry Józsefek, Korniss Gyulák és sokan mások!

Nem tudom, ilyen gondolati, érzelmi, szellemi háttér lesz-e még valamikor Magyarországon ahhoz, hogy a magunk jövőjéről történelmi felelősséggel beszélhessünk. Ha lesz is, nagyon sokára lesz, hisz a magyar értelmiség az utolsó tíz évben a vallásszakadás mintájára szinte jóvátehetetlen szellemi szakadást hajtott végre. Olyan skizmát, amelyre eddig nem volt példa. A valamikori népi–urbánus ellentét minden esetben feltételezte a másikat: haragban, valóságértelmezésben, az esztétika síkján egyaránt. A mai már nem föltételez semmit. Szinte egyedül csak a nyelv köt össze bennünket. Erről azonban nem beszélünk.

És ez a sorsdöntő ösztön épp akkor támadt föl a felekben, amikor időtlen idők óta először fogadja el a világ Magyarországot saját értékei és stílusa szerint.

Úgy látszik, a balsors mindig tartogat számunkra valami fölfoghatatlant.