A mennyezetről lezuhant csillár

 

Szárszó ma újra kérdez

Emlékezetünk úgy őriz néhány helységnevet a haza múltjából, mintha azok nem a térképen, nem is a földön, hanem csupán a tudatunkban léteznének, vagy még inkább a fejünk körül keringő magyar mitológia világában. Ilyen helységnév például Verecke, Pusztaszer, Kenyérmező, Mohács, Nagymajtény, ahol letörött a zászló, ilyen Isaszeg, Világos, Arad. Az idők lassú öregedésével én Szárszót is közéjük sorolom.

1993 nyarán, a második szárszói konferencia ötvenedik évfordulóján beszéltem is erről röviden, de megilletődöttségem zavarában azt találtam mondani, hogy új korszakunkban Szárszó azzal töltené be történelmi küldetését, ha fölszámolná önmagát, önmaga folyamatosságát, s egy magas oszloppal megjelölt emlékhely maradna ott, a Balaton partján, s a nyomunkban lépő nemzedékek már csak úgy emlegetnék, mint a magyarság sorskérdéseit nehéz időkben megvitató elődeik huszadik századi Pusztaszerét.

Most, kilenc esztendő elmúltával be kell látnom, hogy kissé elsiettem ezt a mennybemenesztést, ugyanis ez alatt az idő alatt Szárszó nemhogy megkopott és eltávolodott volna tőlünk, hanem közelebb jött. Közelebb, még ha nem vettük is legtöbben észre.

Valahogy úgy vagyunk vele, mint valamilyen rendhagyó művel, különös alkotással. Évekig ott van a közelünkben, bele se nézünk, lapjait megszállja a csönd, az istenek unottan könyökölnek rajta, aztán egyszer csak megelevenedik újra, s időszerű lesz, mint Széchenyi, Petőfi vagy Ady életműve.

Szárszót annak idején az úgynevezett népi s nemzeti irodalom szelleme szülte. A lenézett, a megvádolt, a korszerűtlennek ítélt szellem, amelytől bizonyos értelmiségi csoportok nemcsak az igazságkeresés jogát, de még a létezését is szerették volna elvitatni. Ennyi idő után azonban kiderült, hogy sem egyéni gondolkodók, sem ideológiákba kapaszkodó csoportok meg se közelítették azoknak a kérdéseknek a mélységét, amelyekbe a szárszói tanácskozók búvárként alámerültek. Épp hogy csak emlékeztetőül idézzünk föl néhányat a kérdések közül: mi lesz a csonka-ország, illetve a revízió által kiegészült ország helyzete a háború utáni Európában, Közép-Európában, a dunai népek izzó gyűrűjében, s mi az osztályok jövője, köztük is elsősorban a parasztságé, a kispolgárságé, az erősödő értelmiségé, a munkásságé, továbbá hogy folytatódhat-e az a nemesedési, minőségi s csöndes gyarapodási folyamat, amely – Németh László szavait idézve – a harmincas és a negyvenes évek magyar társadalmának halk folyamataiban elindult, vagy megint elölről kell kezdenünk mindent, mint Mohács óta mindig, nyolcadszor vagy tizedszer is már? És ha elölről kell kezdenünk, mit választhatunk? Az angolszász jellegű kapitalizmust, amely a magyarság részesedését a nemzeti vagyonból viharos gyorsasággal lecsökkentené, vagy a szovjet mintájú, szocialista rendszert, amely aligha lesz jobb a legsötétebb jobbágyságnál, még ha formailag tiszteletben tartja is a szocializmus alapelveit? Netán „kívülről neveznek ki ránk megváltókat”, amely ha bekövetkezik, egyértelműen azt fogja jelenteni, hogy a Habsburg-labancok után a szovjet-labancok kerülnek majd hatalomra az országban? Esetleg adódhatna egy harmadik út, amely nem más, mint egy ezeréves nemzet saját életstílusának az érvényesítése minden téren: a politikában, a kultúrában, az építkezésben, az életvitelben, a nevelésben?

Azt hiszem, nem túlzás kijelentenünk, hogy a ’43-as szárszói tanácskozás profetikus kérdéseire a nemrég fölavatott Terror Háza válaszolt eddig leghitelesebb részletességgel. Ebben a válaszban természetesen benne van az 1956-os forradalom minden kimondott és ki nem mondott mondata, szenvedélye, iszonyata és ereje.

 

*

 

Mostani tanácskozásunk – a Püski házaspárt kivéve – semmiben sem emlékeztet a két régi konferenciára. Más körülötte a levegő, a történelem, a kezek, a szemek beszéde, más az átalakult társadalom sejtrendszere, és ami talán a legfontosabb: semmiféle háború se rajzol a tanácskozás fölé fenyegető gyorsírásjeleket, mint ahogy akkor rajzolt.

De ha a körülmények mások is, a mélyben van valami, ami kísértetiesen emlékeztet rájuk. Ma is keresztút előtt állunk, mint azokban az időkben, sorsdöntő történelmi választás előtt. Talán mondanom sem kell, hogy nem a négyévenként ismétlődő, országgyűlési választásra gondolok, hanem egy hosszú távú, a nemzet egzisztenciális létét befolyásoló választásra.

Nem kétséges: most 2002-ben dől el, akár évtizedekre is, hogy a Szárszón emlegetett „harmadik út” gondolata teljesedik-e ki sorsunkban, amely az én értelmezésemben ugyanaz a politikában, mint kultúránkban a bartóki modell, vagy a világon mindenütt viszolygást keltő, párthatalmi politika erősödik-e föl helyette. A politikai globalizációé, amely eddigi tapasztalataink szerint a másik globalizációnak: a gyökértelen, piaci demokráciának adna előjogot a nemzettel szemben, ami méltatlan előnybiztosítás lenne, mivelhogy a nemzet létezett már jóval a kapitalizmus előtt, a szocializmus előtt és a demokrácia előtt.

Ezzel, persze, a világért sem akarom azt mondani, hogy a nemzet és a demokrácia nem forrhat össze Magyarországon, csupán azt szeretném többszörösen aláhúzni, hogy viszonyukban érződnie kell a természetes erkölcsi hierarchiának. Hiszen ha életünkben és minden cselekedetünkben lennie kell fontossági sorrendnek, ugyanígy kell lennie fontossági rangsornak is. Például ha már a rigók is arról fütyörésznek, hogy civilizációnkban az ipar és technika már jóval előbbre tart, mint az emberi szellem, semmilyen módon nem fogadhatunk el ilyenfajta sorrend- és értékváltást. Hiszen ha az okozat megelőzi az okot, mindent el kell dobnunk abból az életből, amelyikben eddig valahogy eligazodtunk. Védtelenek és kiszolgáltatottak leszünk. Ne felejtsük el, hogy kisebb meghasonlások is mennyire megzavartak mindig minket. Ha például nem tudtuk saját értékeinket asszimilálni: múltunk és eredetiségünk megőrzésre méltó jegyeit, más erők szippantottak, rántottak magukhoz. Nem titok: ahogy a szocializmus a fölcserélt sorrendek miatt képes volt asszimilálni az országlakók nagy részét, a még kiforratlan, kérkedő demokrácia is ugyanígy asszimilálhat bennünket.

Tudom, hogy veszélyes területre léptem, de épp a szárszói szellem követeli meg tőlünk, hogy ne csak a veszélyes igazságoktól ne hőköljünk vissza, de azoktól sem, amelyeket egyelőre az eldöntetlenség állapotában kell szemügyre vennünk. Ha próféták volnánk vagy országgyűlési képviselők, bizonyára nagy ívben kikerülnénk ezt a témát, de mivelhogy csak egyszerű, töprengő hazafiak vagyunk, szükséges szembesülnünk a magyar demokrácia néhány alapvető gondjával.

Az ’56 utáni ellenzéki küzdelmünk végcélja az volt, hogy a diktatúrát egyszer, lehetőleg minél előbb váltsa föl a demokrácia. Szerencsénkre ez a változás ágyúlövések és a szokásos akasztások nélkül 1990-ben meg is történt. Elkezdődhetett tehát a várva várt új korszak. A baj csak az volt, hogy a „demokrácia házát” felülről kezdtük el építeni, mivelhogy előbb született meg a köztársaság, a jogállam, a többpártrendszer, a parlamenti demokrácia, mint ahogy megteremtődhetett volna egy olyan társadalmi rendszer, amely képes lett volna működtetni őket. Szemérmesen mondom ki, hogy előbb a nemzetet kellett volna ráncba szedni, megkeresni számára a legnagyobb közös többszöröst, ahelyett hogy az évtizedek óta kielégítetlenül hagyott önzése duhajkodva elszabaduljon. Ady itt is programot adott egyik keveset idézett versével:

 

Halj meg már bennem, te civódó magyar, Békétlen Koppány, hunn ördögök fia, Komédia, minden komédia, Nézzünk immár nagyobbakra is.

 

Ady ezúttal seregtelen vezérünk maradt e téren.

Utólag persze azt lehetett erre mondani, hogy siettetett bennünket a történelem, s nem éppen a hasznos logika alapján siettetett, cserébe viszont mégse kért vért.

Ez igaz, de ha vért nem kért is, szigorúbb igazságtevésre azért rákényszeríthetett volna. A demokrácia első mámorában azonban a legfontosabbról megfeledkeztünk.

Csak egyetlen példát a kezdet illusztrálására: az ötvenhat utáni számonkérés büntetőbírói, sőt vérbírái is ugyanazt kapták kéretlenül a demokrácia minden kínálatából, mint az általuk elítélt áldozatok.

Jegyezzük meg: ez a bűn közvetlenül a demokrácia erényeiből fakadt, laza nagyvonalúságából, de azért nekünk még utólag is bűnnek kell tartanunk.

Mégpedig eredendő bűnnek, akár az édenkerti almaevést.

És ha már erre kanyarodott ez a kötötten is kötetlen beszéd, hadd illesszek be sorai közé egy szokatlanul személyes vallomást.

A barátaim közül évek óta többen is sürgettek, noszogattak, hogy a Történeti Intézettől kérjem el én is végre a rólam szóló ügynöki jelentéseket.

Sokáig ellenálltam ennek a kísértésnek. Úgy gondoltam: a sötétség korszakát én nem bolygatom, hisz elég nagy nyomorúsága volt magának az országnak, sőt talán az ügynökök egy részének is, hogy részeseivé kellett válniuk az évtizedekig tartó elaljasodásnak. De a két-három hónap óta tartó választási őrület, mélylélektani tapasztalataimat mozgósítva, eszembe juttatta, hogy a semmiből ilyen indulatok nem származhatnak. Csak valamiből. Lehet, hogy az eredendő bűn lappanghat emögött is? Lehet. Kikértem hát a papírjaimat.

A több ezer oldalas anyagból az derült ki, hogy az ’56-os forradalomtól a nyolcvanas évek végéig negyvennégy megfigyelő kísérgetett, hallgatta vagy hallgattatta le a telefonbeszélgetéseimet, s jelentette nagy buzgón, hogy az életét kockáztató erdélyi Király Károly vagy a felvidéki Duray Miklós igazságáért folytatott küzdelmeimmel micsoda szörnyű károkat okozok Magyarországnak, hátba támadom a baráti országokat, nem vitás tehát, hogy hazaáruló vagyok.

Bevallom, hogy ezt az abszurditásba oltott rágalmazást még meg tudtam bocsátani nekik, de egy rövid fejszámolás messianisztikus naivitásomból hamarosan magamhoz térített. Hogyan is zajlik majd le a föntebb sorsdöntőnek nevezett 2002-es választás?

Az én negyven-valahány „emberem” sose fogja megbocsátani nekem, hogy bűnt követett el ellenem. Tehát életük végéig átmennek az utca másik oldalára, és más pártra szavaznak, mint én. Beszéljünk világosan: ma igazán csak két ilyen párt jöhet szóba: a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége. Lehet, hogy nyíltan egyikük se örül ennek a ténynek, de titokban örülniük kell, mert hatalmi esélyeiket növeli. Persze ez a negyven-valahány ember még nem volna olyan sok, de a családtagjaikkal, a barátaikkal, ismerőseikkel együtt a számuk elérheti még az ötszázat is.

Hogyan is állunk ezek után a mi fogyatékos és jellemhibás demokráciánkkal? Kissé hadilábon. Nehogy félreértsen bárki, nem tagadom meg a demokráciát, de gondolkodom és ítélkezem róla. Mint ahogy Szergej Mihalkov, a világhírű orosz filmrendező is azt tette, amikor az orosz demokrácia lehetőségeiről kérdezték. Véleményét nem szó szerint, csupán a lényege szerint idézem. Az orosz demokrácia – fejtegette a rendező – még sokáig vagy talán sose fog az angolszászok demokráciájához hasonlítani. Ennek természetesen sok oka van, de egy fő oka mindenképpen. Ez pedig az, hogy amíg az angoloknál a gőzgép volt a társadalom mozgósító ereje, az oroszoknál az irigység. Egy magyar értelmiségi Mihalkov véleményére gondolkodás nélkül rávághatná, hogy a mi „mozgósító erőnk” a gyűlölet lett.

Magyarországot történelme során eddig mindig az erkölcsi erő mentette meg. Még a fizikai leveretéseinket is, amelyekbe saját bűneinken kívül mások bűnei is belejátszottak, egyedül az erkölcsi győzelem katartikus tudatával tudtuk csak folyamatosan kiegyensúlyozni. Így történt ez a Rákóczi-szabadságharc leveretésétől kezdve az 1849-es bukáson át Trianonig, 1956-ig és tovább.

Gyűlölködés és erkölcsi erő azonban sehogy se hangolható össze.

A gyűlölködés más társadalmi rendszerekben azért volt fegyelmezettebb és szelídebb, mint a mi vaddemokráciánkban, mert az élethelyzetek azokban eleve kötöttebbek és sorsszerűbbek voltak. Eleve beágyazódtak valamilyen függőségi rendszerbe, kivéve persze a lázadások és a forradalmak pillanatait. A demokrácia azzal, hogy kiiktatta saját esélyei közül a forradalmat, szabad utat engedett minden olyan indulatnak, amely régen valóságosan is ablakokat zúzott be és koponyákat. A demokrata Jágó ma nem egyesével potyogtatja el botrányt keltő zsebkendőit, legalább egy tucatot ejt el egyszerre. „Oszd meg és uralkodj!” – mondták a Római Birodalom cézárai és a későbbi „szépemlékezetű” diktátorok. Mi ezt a huszárvágást a demokráciában diktátorok nélkül is megcsináltuk. És a következményeit látva ennek az őrületnek, azt állapíthatjuk meg, hogy a széthúzás ereje időnként nagyobb erő még a kormányzati erőknél is. Hova lehet így jutni?

Úgy látszik, még mindig kevés ijesztő példát szolgáltatott nekünk a múlt; úgy látszik, még mindig nem rendít meg bennünket eléggé, hogy a magyarság nyolc részre szakadva él itt a Kárpát-medencében és a nagyvilágban, ami egyébként folyamatos veszteséggel jár. Ezt a veszteséget, vagyis a külső szétszakadásainkat újabban a belső, az anyaországi szétszóródás és szétdarabolódás súlyosítja el igazán.

Néha arra kell gondolnom, hogy ezt a létünket veszélyeztető helyzetet talán nem is politikai, nem is történelmi, eszmei ellentétek idézték elő, hanem mélylélektaniak, amelyek – bármilyen ellentmondásosan hangzik is – a szabadság új dimenzióival függnek össze. Vannak Magyarországon olyan egyének, jól összehangolódott csoportok, amelyek kizárólag csak akkor érzik magukat szabadnak, ha uralkodhatnak másokon, ha előjogaik vannak, egyébként félnek és elviselhetetlennek érzik a létet is. Furcsa perverzió ez, mondhatom, sérelem, sértettség, betegség, de ezzel együtt a társadalomnak több figyelmet kell fordítani rá, mint bármilyen elvégzendő, országos föladatra.

 

*

 

Megmaradásunk feltételei a múltban és a közelmúltban is sokféle gond körül kristályosodtak ki. Szerepelt ezek között a gondok között az ország függetlenné válása, új tulajdonviszonyok megteremtése, a népességfogyás drámája, a határon túli magyarság visszaforrasztása a nemzet életébe.

A föntiek az anyaországi magyarok szétzilálódásának a rémével szaporodtak. A pártpolitikai feszültségek miatt harminc-negyven éves barátságok szakadnak szét, szomszédok, rokonok, mesterek és tanítványok távolodnak el egymástól, orvosok és betegek és így tovább. Lassan arra ébredünk föl, hogy nem egy nép él ebben az országban, hanem legalább három. Egy, amelyik – jelképesen szólva – keresztény királyainktól kezdve, szabadságharcainkon át 1956 forradalmából eredezteti magát; egy másik, amelyik történelmünkről érzelmileg leszakadva, a sérelem és a dac történelmét vallja igazán magáénak, miközben nehezen tisztázható múltjától szembenézés nélkül akar elszakadni; s egy harmadik, amelyik csak csapódik ide-oda zavarodottan vagy kárörvendően.

A baj, természetesen nem a sokszínűség, hanem a társadalmi tudathasadás. Nem a vélemény különbözik csupán, nem a valóság ilyen vagy olyan értelmezése, hanem maga a valóság kering egy patológiás térben, ahol a szikla nem szikla, a sivatag nem sivatag, a méter nem száz centi, hanem változó érték, hol kilencvenkilenc, hol száztizenegy.

Sokan azt állítják, hogy választások előtt más országokban is ez a helyzet, s a hisztéria mindenütt a tornyokba jár harangozni, de a választások után általában minden elcsitul.

A három előző választás idején még ezt hittem magam is. Ma már nem hiszem. Egy olyan országban, amelyben a passzív rezisztenciának rendkívül erős, történelmi hagyományai vannak, súlyos vereségek idején ez az ellenállási forma egészen bizonyos, hogy föltámad. De most nem a külső ellenféllel kezd el dacolni, hanem a belsővel. Három választás után az országnak először kell félnie a demokrácia kiszámíthatatlan hatalmától.

Mit takar a mondatban a kiszámíthatatlan jelző?

Szeretném megmagyarázni.

Rendet, elfogadható, jó légkört bármelyik országban csakis a szellem teremthet. Egészen pontosan olyan hatalom, amely az ország történelmének és kultúrájának legjobb hajlamaira tud ráhangolódni. Nálunk például egy Széchenyi Istvánéra.

De az ilyen hatalom föltételeit – a demokrácia körülményei között – csakis az országlakók nagy tömegeinek a jóváhagyásával lehet megalapozni. A tudatos és a kevésbé tudatos választókéval egyszerre. S a kiszámíthatatlanság esélye épp ezzel kapcsolatos, mivel a nemzet nem csupán tömeg, nem csupán ideiglenes akarat, hanem némelykor tíz vagy tizenöt ember zsenialitása – mi történik akkor, ha a nélkülözhetetlen szellem fölött a szellemtelenség arat győzelmet?

A felszínesség és a vak véletlen a demokráciákban így is lehet történelmet formáló erő. De ez még hagyján! Ebbe még az ártatlanság is belejátszik, de sokkal lidércesebb az a gond, hogy a tudatosan megrontott erkölcs országos méretekben hova szavaz? Ugyanis ez nálunk ma az ötödik hadoszlop.

Ne rémüljenek meg, ha rövid ideig a szórakoztatók, a röhögtetők kasztjáról beszélek. Gondolom, abban egyetértünk, hogy történelmünk során soha ennyit nem vihogtak, hahotáztak, kacagtak, röhögtek Magyarországon, mint napjainkban. Korszakunknak érezhetően nem „uralkodó eszméi” vannak, nem filozófiája, hanem benyögései. Az igazi humor egyrészt igazi költészet volt mindig, mondhatnám forradalmi, változtató erő, a szabad lelkek nemes valutája. Ma a röhögés tömegáru lett, csiricsáré bóvli, egy különös vallás teológiája. Ennek a vallásnak a Bibliája egysoros: Ha nem röhögsz velünk, senki vagy.

Néha arra gondolok, hogy a televíziók változatos adásai, különösen a Heti hetes-féle műsorok elemien irtóznak mindenféle diktatúrától, de végső hatásukban rájuk hasonlítanak leginkább. Mit akar minden diktatúra? Azt, hogy az állampolgár ne törődjön behatóan igazán semmivel, ne érdekelje a valóság, se a múlt, se a jövő, vagy ha mégis érdekli, csakis a kábítószeren átható mámor állapotában érdekelje.

Végeredményben ugyanezt a logikát követik a szünet nélküli nevettetés tehetséges sztahanovistái is. De minél nagyobb teljesítményt érnek el, minél több embert vonnak be vonzáskörükbe, annál nagyobb területet perzsel föl körülöttük a legújabb kori nihilizmus.

És most mondjam azt, hogy mindenfajta nihilizmus emberellenes és nemzetellenes is? Mondjam azt, Nietzsche után szabadon, hogy ahol gátlástalanul portyázik az irónia, ott előbb-utóbb romlékonnyá válik a kultúra? Netán azt mondjam ki, hogy a „léha tehetségek” lelkes közönségüket mindig a bomlasztó politikai erőknek kínálják föl? A mindenkori szemfényvesztőknek?

 

*

 

Ilyen kártevések mindaddig veszélyeztetni tudják demokráciánkat, amíg nem fejlesztjük ki magunkban az ellenük való védekezés képességét. Mindnyájan tudjuk, hogy egy országot nemcsak gazdaságilag kell kormányozni, hanem lelkileg és erkölcsileg is. S mi az, ami ezt a munkát a leghatékonyabban segítheti? A kultúra. A műveltség. Az emberiség nagy műveiből és tetteiből felénk áradó lelki varázs. A tegnap ünnepelt Március Tizenötödike a legfényesebb bizonyítéka ennek: ezen a napon nem a politikusok, nem a katonák, nem is a tömeg, hanem a szellem emberei csináltak történelmet. A csoda még ma is tartós, hiszen másfél század után is végigélhetjük a folyamatot, hogy a szellem, a kultúra lépésről lépésre hogyan változott át cselekvéssé. A magyar történelem egyik legnagyobb hatású tettévé.

De másik példaként visszakanyarodhatok Szárszóhoz is. Vajon létrejöhetett volna-e a háborús Magyarországon napjainkig kiható tanácskozás, ha nincs mögötte olyan lenyűgöző erejű kulturális háttér, amely teljesítményeit tekintve a magyar reformkort idézi elénk? Gondoljunk csak irodalmunk és a huszadik századi magyar zene nagy teljesítményeire, a történelemtudományra, esszéművészetünkre, a néprajzra, a régészetre, a szociológiára, az anyanyelv húsvéti föltámasztására, amely a nyelvújításra emlékeztet.

Ez a fölsorolás nemcsak egyes műfajok csúcsteljesítményeire utál, de az akkori nemzet regenerációs képességére is. A társadalmira és a politikaira egyaránt. Bartók és Kodály, Babits és Móricz, Kosztolányi, Kassák, József Attila, Németh László, Illyés, Szabó Lőrinc, Fülep Lajos, Tamási Áron, Márai, Veres Péter, Cs. Szabó, Sinka, Hamvas Béla, Kodolányi János! Íme, egy levegővétellel is mennyi név és micsoda életművek. És hol vannak még a Szent-Györgyi Albertek, Györffy Istvánok, Ravasz Lászlók, Radnóti Miklósok, Derkovits Gyulák, Szerb Antalok, Egry Józsefek, Korniss Gyulák és sokan mások!

Nem tudom, ilyen gondolati, érzelmi, szellemi háttér lesz-e még valamikor Magyarországon ahhoz, hogy a magunk jövőjéről történelmi felelősséggel beszélhessünk. Ha lesz is, nagyon sokára lesz, hisz a magyar értelmiség az utolsó tíz évben a vallásszakadás mintájára szinte jóvátehetetlen szellemi szakadást hajtott végre. Olyan skizmát, amelyre eddig nem volt példa. A valamikori népi–urbánus ellentét minden esetben feltételezte a másikat: haragban, valóságértelmezésben, az esztétika síkján egyaránt. A mai már nem föltételez semmit. Szinte egyedül csak a nyelv köt össze bennünket. Erről azonban nem beszélünk.

És ez a sorsdöntő ösztön épp akkor támadt föl a felekben, amikor időtlen idők óta először fogadja el a világ Magyarországot saját értékei és stílusa szerint.

Úgy látszik, a balsors mindig tartogat számunkra valami fölfoghatatlant.

Mennyezetről lezuhant csillár

1984. június 20-án Márai Sándor ezt jegyzi föl a naplójába: „Minden éjjel magyar versek. És irodalomtörténeti olvasmányok. Csodálatos erőfeszítés volt minden korban a magyar irodalom.”

Ennyi csak a szöveg. Szinte semmi. Afféle köznapi elszólás. Egy rodostói lelki helyzetben megöregedett író vallomása elalvás előtt. Elalvás vagy inkább már a halál előtt?

Márai ekkor nyolcvannégy éves.

Aki jól ismeri életművét, tudja, hogy ez az ízig-vérig urbánusnak mondott író egyik legnagyobb hódolója irodalmunknak. Babits, Kosztolányi, Szerb Antal és Cs. Szabó mellett ő tud talán a legelegánsabban kezet csókolni a történelmünkön átvonuló múzsának, s udvarlás közben olyanokat mondani, amelyeket elhangzásuk után azonnal ki lehetne nyomtatni egy irodalomtörténeti szöveggyűjteményben.

A fönt idézett három sor azonban más természetű. Nem irodalomtörténeti műbe való, sokkal inkább egy végrendeletbe, egy töredezett, de nagyvonalú testámentumba, amely az utókornak szól, s amelytől épp a váratlansága miatt elszorul az ember torka.

Mint ahogy az enyém is elszorult, amikor a póztalan sorokra rábukkantam. A meghatódás első hulláma után rögtön az villámlott át rajtam, hogy miért csak volt csodálatos erőfeszítés a magyar irodalom, és miért nem az most? Most, most az elkezdődő harmadik évezred fotocellákkal működő kapuja előtt. Valahol utat tévesztett volna az irodalom? Kimerült? Fölhígult? Elveszítette volna századokon át őrzött szakralitását? Habermas, a frankfurti iskola egyik meghatározó filozófusa azt állítja, hogy az értelem kiapadó erőforrása lett a huszadik század emberének, emberiségének, hiszen az általa létrehozott modern világot mára már képtelen befolyásolni, irányítani. A szörnyűséges világháborúk és a természetpusztítások nyomán fölszabadult ösztönök messze leköröztek minden lángelméjű gondolatot. Habermas zárszámadásából logikusan következik az, hogy ha az értelemmel megtörténhetett ez a szereptévesztés, mért ne történhetne meg más, hasonló emberi képességünkkel is, például a mítoszteremtés helyébe lépő irodalommal és művészetekkel?

Tíz-tizenkét évvel ezelőtt harsányan a szemébe nevetek annak a filozófusnak vagy annak az irodalmárnak, aki egy illegálisan dolgozó jósnő szobájából kilépve arról sutyorász nekem, hogy ő nem akar vészmadár lenni, de biztos forrásból tudja: hamarosan árnyak ereszkednek alá az irodalomra, s higgyem el neki, hogy az irodalom koldusbotra jut, ingyenkonyhákra szorul, kigazosodott árokpartról nézheti majd a csillagokat.

Akkoriban én épp az ellenkezőjére gondoltam. Arra, hogy Közép-Európa, Kelet-Európa, sőt a Balkánnak nevezett térségek irodalma új föladatokat kap a sorstól. Ekkorra már nemcsak Nyugat-Európa egzisztencialista, abszurd s új moralista írói: Malraux, Sartre, Camus, Beckett körül langyosodott meg az érdeklődés, hanem az amerikaiak körül is. Hemingway, Faulkner, O’Neill, Bellow után ugyan a beatnemzedék barbár fiataljai még tudtak verseket és regényes vallomásokat írni az égre, Ginsberg, Kerouac, Corso, a nyomukba lépők azonban már csak a felhőkarcolók magasságáig jutottak.

De ahogy mondani szokták: egy szép napon megjelentek a színen a dél-amerikai és a közép-amerikai regényírók, esszéisták, költők, élükön olyan jelentős személyiségekkel, mint Octavio Paz, Marquez, Cortazar, Hernan Valdes, Maria Vargas Llosa, akik el tudták hitetni mindnyájunkkal, hogy nem hanyatlásról van szó, legföljebb helycseréről és a költészet lélekvándorlásáról, hiszen ezek az új alkotók fölszólítás nélkül is azt bizonyítják be nekünk, hogy az emberi sors nagyszerűsége, irgalma a modern világ apokaliptikus forgatagában se tűnhetik el a szemünk elől. Érthető, ha az élmény hatása alatt azt gondoltam, hogy a dél-amerikaiakkal és a közép-amerikaiakkal párhuzamosan Közép-Európa és Kelet-Európa irodalma is meglepetésekkel áll majd elő.

Mire alapoztam ezt a gólyalábakon lépkedő reményt? Egyszerűen arra a tényre, hogy a huszadik század, sőt talán az egész emberi történelem legiszonyúbb eseményei ebben a jól körülhatárolható térségben zajlottak le. Itt tört ki az első, legnagyobb szabású háború, amelyet világháborúnak kellett nevezni. Nyomában itt robbantak ki azok az éretlen, szadista forradalmak, amelyek kis méretekben és nagy formák között egyaránt túl akarták szárnyalni a nagy francia forradalmat. A politikák vallásháborúi voltak ezek: fehérek és vörösök harca, a kommunizmus naturalista színjátékai. Színjátékai? A nagy orosz októberi forradalom egy legendásított mészárszék volt, éhínséggel, emberevéssel s minden vérgőzös korszak szenvedésénél mélyebb szenvedésekkel földúsítva. Az esztendő minden napjára legalább tízezer tragédia jutott. Kisebb térben és jobban legyalult díszletek közt ezt utánozta le a mi proletárdiktatúránk. A csehek, románok harca velünk. A lengyelek harca az oroszokkal. És hogy a vég ne befejezés legyen, hanem végzet, folytatásként ránk szakadt Trianon. Csonkolások örök életre és szétszakítások középkori szakértelemmel. A Hirosimára ledobott atombomba fölrobbanásától új időszámítás kezdődött el a világon. Pedig ma már látszik, hogy Trianon volt az első nagyhatású „atombomba”, amely a következményeivel vált igazán azzá: húsz év múlva miatta robbant ki az újabb világháború. Ez a háború hozta Európára, de leginkább a mi térségünkre a Sztálingrádokat, a Don-kanyarokat, Auschwitzot, a gulágok és a hadifogságok poklát, a parancsuralmi rendszerek pincéit, a koholt perek zajtalanul működő forgószínpadait, ahol az egyik „rekeszben” ártatlanokat vernek halálra lánccal, a másikban férfipolitikusok nyálas csókokkal pecsételik meg az egymás iránti hűségüket. Júdás jelentéktelen epizodista lehetett volna azokon a deszkákon. Nem beszélve a magánszorgalmú besúgók fekete seregéről vagy azokról, akik a kisebbségbe kényszerített népek embereit figyelték naponta huszonnégy órán át, leponyvázott teherautókról vagy távcsővel a templomok ablakából. Ezekben az időkben nem a szél mozgatta a fák leveleit, hanem az őrület. És zavarodottságukban a szitakötők halottak arcára szálltak. Voltak politikai büntetőtáborok, ahol a tábor parancsnokai néhány címeres bűnözővel összeülve emberéletben kártyáztak. Aki vesztett, annak a politikaiak közül ki kellett választani valakit, akit a nyertesek kedvére és szeme láttára megölt. Hány ilyen bankot megütöttek a diktatúrák kártyajátszmáiban! Hozzájuk képest a görög sorstragédiák vagy Shakespeare véres drámái döcögős idillnek számítottak. S ennek ellenére: ama régi történetekben a halálnak volt még méltósága, az újakban már a nevét is elveszítette.

A kommunizmus eszméje diákkoromban engem is megérintett, mint annyi eszmék iránt érzékeny értelmiségit Közép-Európában, sőt Nyugat-Európában is. Az eszme gyakorlati megvalósulásáról kezdetben persze semmit se tudtam. Szerencsémre jóval az 1956-os forradalom tisztítótüze előtt minden megvilágosodott előttem. Már 1952 decemberében – ha dadogva is, de – nyíltan kezdtem beszélni becsapottságomról, versben, levelekben, élőszóval, amely akkor minden volt, csak életbiztosítás nem.

A magammal való szembesülés révén természetesen nem az erényesség megszerzésére törekedtem, hanem az igazságéra. Évtizedeken át vártam a vallomásos idők nagy alkalmait, amikor összeállnak nemzedékek, és elvégzik az elevenen eltemetett idők kihantolását. Sajnos, hiába vártam, mert a cenzúrázott élet a nagy ügyeket is a kisszerűség formái között képes csak ébren tartani. Az úgynevezett „nagy történetek” ezért rekedtek meg bennünk, s a lábunkon át szép lassan ezért szivárogtak le a földbe. Költőien szólva, jogosan fogalmazhatunk úgy, hogy a magyarság életét kifejező igazi drámák, regények úgy rejtőznek mélyen a föld alatt, mint az arab sejkek lába alatt az olaj, amelyet csak föl kell fakasztani.

1988-ban, első ellenzéki lapunk, a Hitel megindulásakor, leginkább az foglalkoztatott, hogyan tudnánk ezt a mélységet megnyitni s jóvátenni mulasztásainkat. A magam csöndes áltatására még a tolsztoji példába is belekapaszkodtam. Az oroszok 1812-ben űzték ki országukból a nagy hódítót: Napóleont. De igazi hazára és önmagukra találásuk nem a történelmi esemény után született meg bennük, hanem évtizedekkel később, a Háború és béke megírásakor.

Sajnos, mint olyan sok dologban, ebben a reményemben is csalódnom kellett. A háborúk és a diktatúrák helyén maradt légüres térbe nem a közös megrendüléseink élménye zúdult be, hanem a politikáé. Machiavelli, mint tudjuk, a társadalmi létezés bonyolult szükségleteiből fakadóan szétválasztotta a politikát és az erkölcsöt, hogy a fejedelmek szabadabban dönthessenek az államirányítás ellentmondásos gondjaiban. Korunk totális diktatúráinak csúcsemberei tökélyre emelték ezt a szétválasztást: az erkölcsöt nem elkülönítették, hanem kiiktatták.

A kilencvenes évek elején néhányunkat még az az „eretnek” gondolat is megérintett, hogy újra egyesíteni kéne őket, hiszen ha a szabadabbnak ígérkező döntéseinkbe a latolgató ész és az önmagát is folyton ellenőrző erkölcs egyforma eséllyel szólhat bele, a nemzet élete végre kiegyensúlyozottabbá válik.

Az első szabad választások után azonban gyorsan kiderült, hogy a jámborok és az örök vesztesek gondolkodnak így: azok, akikre a mennyek országa vár. A demokrácia jelszavaival és kiáltványaival föllépő politika – minden reményt keltő gesztusa ellenére is – régi ösztöneit követi: minden ő akar lenni. A jó. Az erkölcs. A nélkülözhetetlen problémamegoldó. A tájékozott. A megvesszőzést vállaló szegény vértanú. A vesztesen is győztes. A napsugárzás szelíd szóvivője.

Annak, aki iróniát és epét érez szavaimban, fölhívom a figyelmét arra, hogy 1990 óta a magyar közéletnek egyetlen szereplője van: a magyar parlament. Szinte az tekinthető csak valóságnak, amiről ott beszélnek. Régebben – ha csupán virtuális létezőként –, de volt egy másik szereplője is. Úgy lehetne nevezni, hogy a mindenkori szellemi élet. Beleértve ebbe művészetet, tudományt, irodalmat, filozófiát. Ma úgy tetszik, hogy 1990 után a szótár bizonyos lapjai elmaszatolódtak, mert a fölemlegetett fogalmak közül határozottan egyiket se említhetjük.

Márpedig aminek nincs megjegyezhető neve, az nem is létezik. Vagy ha mégis, csupán csak mellékesen, mint az árnyékunk.

Értelmiségiként majdnem lehetetlen így élni. Azelőtt attól a pillanattól kezdve, hogy helyet kaptam az irodalom kerítésén belül, harminc éven át nagyjából pontosan tudtam, hogy mi forr, mi sustorog, vagy mi ecetesedik körülöttem. Tudtam, hogy a közeli jövőben – államcsíny mintájára – milyen „morális csínyre” készül egy-egy író vagy írócsoport, sőt azt is, hogy botránysorozatokon át milyen új távlatokat szeretne megnyitni mindnyájunk előtt. Annak idején tudtam a Húsz óráról, az Ötödik pecsétről, Hernádi Gyula Péntek lépcsőjéről, a Szegénylegényekről, Nagy László Menyegzőjéről, Illyés Szellem és erőszak című művéről.

Ma semmit se tudok igazán. Mint egy mennyezetről lezuhant csillár, darabjaira esett szét irodalmunk. Azt persze látom, hogy termékenységben, divatokban, változatokban hihetetlenül gazdag, de hogy ennek a gazdagságnak milyen értéke, súlya, kiterjedése van, nem érzékelem. A könyveink mögül hiányzik az a többlet, amelyet mindnyájunk nevében Ady fejezett ki legegyértelműbben:

 

A tolakodó Gráciát ellöktem, Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem, A Minden kellett s megillet a Semmisem.

 

Ez a hang már csak a múltunkból ismerős. És ez az öntudat is. Mondhatnánk úrinak, pimasznak, fennköltnek, arisztokratikusnak, sőt prófétainak is, amelyre mind a négy égtáj felől egyszerre csattanna föl a gúnyos kórus: hagyjuk már végre a váteszkedést! Az elavult irodalmi sóvárgásokat! Leghangosabban persze azok zajonganának, akiket bizonyos irodalmi irányzatok váteszeinek kiáltottak ki tájékozott kritikusok, de hát ki törődik ekkorka részrehajlással és elfogultsággal? Magyarországon ma mindennek van „piaca”, kivéve a több évszázadon át kikristályosodott hagyománynak. Nemzet? Haza? Közélet? Politizáló irodalom? Ezek már csak a tonnás népmesékbe illenek, amelyekben a kurta farkú kis malacok is úgy lépegetnek, mint a lomha elefántok.

Jó, legyünk enyhébbek. Nem csodálom, hogy az írók zömében belső ellenállás alakult ki a közéleti, a küldetéses irodalommal szemben. Ezeknek a bilincsei látható nyomokat hagytak mindig a csuklón írás közben. Nemcsak a kéz mozgott tőlük nehezebben, hanem a teremtő képzelet is. Igen, ezt érti az ember. Attól viszont leesik az álla, hogy szinte egyik napról a másikra virradva történt meg a nagy fordulat. Azaz: ami tegnap még érvényes volt, mára természeti tüneményként szétfoszlott.

T. S. Eliot egyik tanulmányában arról ír, hogy minden népnek, nemzetnek éppúgy megvan a maga, sajátos, jól fölismerhető kritikai stílusa, mint ahogy megvan alkotó stílusa is. A magyar irodalom alkotói stílusát – az első magyar nyelvű írások megszületése óta, vagyis a Mohács utáni időktől kezdődően 1990 tavaszáig – legegyértelműbben a sorsértelmezés jellemezte. A történelmi érzékből fakadó veszélytudat, a hamleti monologizálás még a napsütésesnek mondott korszakainkban is. Gondoljunk csak a Ferenc József-i boldog békeidők Adyjára.

Isten mentsen meg attól, hogy az esztétikai egyoldalúság szószólója legyek! Ebbe rég belepusztult volna az irodalmunk. De mentsen meg attól is, hogy eredetiségünk legjellemzőbb vonásait hagyjuk kifakulni, elveszni múló divatok miatt. Nem tudom, hogyan viselnénk el azt, ha a Hunyadiak hollós címeréből valakik épp a hollót próbálnák késheggyel kikaparni.

 

*

 

A mindent megmozgató és földúló változások idején mért emlegetem olyan makacsul a hagyomány szerepét? Félek talán az új modortól? A stílus új leleményeitől és irodalmunkat továbbra is a helyi vagy a jól ismert közép-európai balsors drámáján belül tudom csak elképzelni? Épp ellenkezőleg: azt szeretném, ha a múltban kialakult sorsérzékelés, vagy ahogy Eliot nevezi: „történelmi érzék” minden új nemzedék „lírai génjeiben” ott munkálna, hiszen megújulni sosem az újból lehet, hanem a hagyományból. Ami egykor húsbavágóan időszerű volt, csak az válhat időtlenné, s ezzel folyamatosan jelen idejűvé.

 

*

 

Soha ennyi író nem élt még Magyarországon, mint amennyi ma él és megjelenik, s ennek ellenére az irodalom még sose szorult ennyire partvonalon túlra, mint ma. Független, de csak tudata van, öntudata nincs. Bármit megtehet, de egyelőre semmi se függ tőle.

Tehetetlenségének egyik akadálya az elszaporodás? Az eltömegesedés? Ne legyintsünk könnyedén erre a tényre. Ahány író, annyi világ, annyi stílus, igazságelemzés, elfogultság, annyi fölhangosított monológ. Annyi önigazoló szándék. Ha természetesen „szaporodtunk” volna el, még tán megcsodálhatnánk magunkat is, különleges magyar jelenségnek nevezve a tüneményt, de szó sincs természetességről. Sokkal inkább történelmi kényszerekről beszélhetünk.

A trianoni döntéssel elszakított országrészek, megcsonkításuk után is teljes életet akartak élni az utódállamokban. Életképességük igazolásául így teremtették meg a maguk külön irodalmát, képzőművészetét, zenei életét. Erdély, Felvidék, Délvidék, Kárpátalja, később a nyugati magyarság is fajsúlyos értékekkel gazdagította azt a mozaikot, amelyet egyetemes magyar kultúrának nevezünk. Egy hasonlattal talán még világosabbá tehetem a gondolatot. A beteg test az élni akarás lázában minden védekező sejtjét riadóztatja. És elszaporítja őket.

A hatvanas-hetvenes évekig egymástól és a magyarországi irodalomtól is eléggé távol éltek például a kisebbségben vagy a nyugati emigrációban élő írók, de ekkortájt megmozdult alattunk a föld. A nemzet életösztöne e téren is megelőzte a politikát: egyre izgatottabban együtt akarta látni mindazt, ami összetartozik.

Az utolsó három évtizedben ez nagyjából meg is történt. Az irodalomra szűkítve a kört, elmondhatjuk, hogy a határon kívül élő pályatársaink zöme – szellemi értelemben használva a fogalmat – magyar állampolgár. Ha magyarul ír, bárhol kopogtatja is írógépét, velünk van itthon. Az utolsó három évtizedben nemcsak lélekben költöztek közülük sokan Magyarországra, de testi mivoltukban is.

Mindaddig, amíg követhető a bőség áradása – bármilyen okai és következményei voltak is előzően –, nincs baj. Válogathat belőle az ember, s a kiválasztottakkal röpülhet maga is.

Eljöhet azonban az a pillanat, amikor a túl sok változat, ízlés csak a szakmát színesítheti, a cserepeire hullott irodalmi életet – magát az irodalmat nem. Rosszkedvűen írom ezeket a sorokat, őszinte lelkiismeret-furdalással, de korunk egyik nyavalyája abból származik, hogy mindenből jóval több van, mint eddig bármikor. Több van hírből és atombombából, édességből és katasztrófából, bűnből, hiszékenységből, áldozatból és gyűlöletből, mint ahogy több van valóságból is. Ami egyszer korunkban nőni kezd, hamarosan túlnő önmagán. Mondhatnám: túlteng.

Valójában reggeltől estig ennek a telítettségnek a „diktatúrájában” dülöngünk. Ejtsünk néhány szót a hírekről. Zúdulnak ránk válogatatlanul, reggel, délben, este, éjfél után. Mindegyik valóságnak tünteti föl magát, és teret kér. Megteheti, mivelhogy nemcsak halljuk, hanem látjuk is. Ha pedig valamit a saját szemünkkel látunk, el kell fogadnunk igaznak. Ellenkező esetben meg kell cáfolnunk. „A hír szent, a vélemény szabad” – olvashatjuk egyik napilapunk homlokán. Műveletlen vagyok, nem tudom, ki mondhatta ezt a bearanyozni való ökörséget, talán az egyébként méltán elhíresült Pulitzerünk, annyi azonban bizonyos, hogy a tömegfilozófia egyik legsikeresebb alaptétele. Ki tudja, hány milliónyi tonna újság jelenik meg naponta a földön, de mindegyik példány ennek a globális tévedésnek a nevében jut el az olvasóig. Hírek nélkül ma már a világ se volna világ.

Pedig a hír nem a valóság. És nem az igazság. Legfeljebb csak a részlete, megjelenési formája, magja, hámja. Valamiféle okozat, amelynek csak töredékesen tudjuk az okát, sokszor pletyka szinten, mégis úgy kezeljük, mintha tudnánk.

Íme: a mintha-világ bennünk és körülöttünk. Filozófusok szóhasználatát kérve kölcsön: a virtuális világ. Modern civilizációnk műsoron kívüli terméke, amely egy szép napon úgy jelent meg fölöttünk, mint a mitológiák tüneményei közé sorolható ózonluk. A Nagy Seb. Egyre inkább tudomásul kell vennünk létezését. Csakhogy ami virtuális, az mindig viszonylagos. Örökös elmozdulásban van, s nem tudni, hol a kezdete, a vége, a közepe. Jean Baudrillard olyan mélyre ereszkedik a virtuális világ titkainak a föltárásában, hogy kijelenti: „Nem sok esélyünk van arra, hogy a világon legyünk. Ha egyszerűen azt mondom: létezem, az nem komoly dolog.”

A mai író számára van-e ennél a mondatnál hajmeresztőbb mondat? Mindent kérdésessé tesz a szemében. Azzá teszi rögtön a mesterséget, az emlékezetet, a lelkében lezajló napkitöréseket, s mindazt, amit az ihlet pillanataiban valóságnak gondol. Az író és egyáltalán az irodalom létezését, eddig még semmi se tagadta meg ilyen egyértelműen. Még talán a legcinikusabb diktatúrák sem, ugyanis egy nyíltan elnyomott író – emlékezzünk csak rá – azonnal szabadságharcos íróvá vált, ha kérdésessé tették létezését. A hallgatásával is hangosan beszélt. A mai körülmények között vergődő, megkérdőjelezett sorsú író észrevétlenül a semmi hadifoglya lesz.

Az irodalomra nehezedő árnyak között a virtuális világ felhőárnyékai a legnyomasztóbb árnyak. Utána rögtön – kimondom, még ha megbélyegeznek is – az éretlen, kezdeti demokráciáké. Így a mienké is. Nyugatot járva már a hetvenes-nyolcvanas években tapasztaltuk, hogy az ottani demokráciák fő eszköze nem a könyv, nem a kultúra, amely azzal hat a társadalomra, hogy az embereket befolyásolja, hanem az érdek. A jó mód, a kényelem, a biztonság hatékony ereje. Egy magasrendű középszer kialakítása. Teljes szabadság és tökéletes mérséklet együtt. Hazaérkezve azt gondoltuk: a mi valamikor megvalósuló demokráciánk a megszenvedettek demokráciája lesz, az igazabbaké, a műveltebbeké, akik az egyenlőtlenek egyenlőségét a kultúrához való viszonyukban kezdik első lépésben megteremteni, aztán fokozatosan más területeken is. A „lelki arisztokratizmus” így szolgálná, új formákat teremtve a nyugaton megismert demokráciát.

Utópia? Lázálom? A demokrácia megfrissítésének a vágya növesztett az emberben ilyen gondolatokat. Ma már pironkodva beszélek erről, mert a mi demokráciánk legelőször épp a kultúrát dobta ki a bizonytalanul sodródó léghajóból. Földre hullott vele az irodalom is. Szegényen és szereptelenül tengődik tizenegyedik éve. Ami jó, az is; kivéve azt, amit magasba emel a reklám.

Tíz év roppant nagy idő. Aki, mondjuk, 1932-től 1942-ig beszámolót írna a magyar irodalom tízéves terméséről, lenyűgöző csodáról számolhatna be. Ehhez képest a mi évtizedünk jó színvonalú műhelymunka. Drámák és megvilágosodások nélkül.

Tapasztalt írók s komoly gondolkodók egybehangzóan azt állítják, hogy a valóságot legjobban úgy lehet megismerni, ha összeveszünk vele, ha megtámadjuk, ha veszélyes magasságokban belekötünk, mint Jákob az angyalba.

Ez a mi irodalmunkkal nem történt meg. Birkózás helyett az írók nagyobbik része inkább kísérletezett, nyelvi, esztétikai csínyekbe keveredett bele, amelyre mindig szüksége van az irodalomnak, de a Márai Sándorok nem erről írnak három emlékezetes sort a naplójukba.

1955-ben jelent meg Illyés Bartók-verse, amely így kezdődik:

 

„Hangzavart”? Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz!

 

Ma is emlékszem rá: egy ország tüzesedett át az indulattól. Illyés hangján ki próbál ma szembefordulni a virtuális világ létrehozóival és támogatóival? A vér és arany embereivel? A kisebbségeket fojtogató népek bujtogatóival? Senki. Mi sem, akik Illyés követői vagyunk.

Remélem, sokunknak rossz éjszakákat okoz ez, és kialvatlan fejjel is azon töprengünk, hogyan tudnánk a kortárs magyar irodalmat rangban és szerepben a régiek mögé fölzárkóztatni. Naplónkba talán érdemes volna az alábbi gondolatot följegyezni: Soha semmit se nyert meg eddig az irodalom, mivelhogy nem ez volt a célja, éppen ezért a föladataiból semmit se veszített el.

Költők, asztal nélkül

Végre megint ideülhetek az íróasztalomhoz! Hónapok után először! Olyan élmény ez nekem, mintha órák óta tartó fogvacogtató hidegből egy kellemesen befűtött szobába húzódhatnék be fölmelegedni. Elsődlegesen nem is szellemi a gyönyörűség, hanem testi. Föltehetően azért, mert zötyögtetős, huzatos pályámon ritkán volt ilyenben részem. Vagy ha volt is, mindig csak úgy volt, hogy legtöbbször nem a magam kedvét követve ültem le írni, hanem közvetlenül vagy közvetve a kötelességemet teljesítettem. Holott egy magamfajta író asztalának általában olyannak kellene lennie, mint egy repülőtér kifutópályájának. Simának, tágasnak, akadálymentesnek.

Az én íróasztalaim, sajnos, másfélék voltak. Zsúfoltak, púposak, megterheltek. Folyton tele voltak hosszú, panaszos levelekkel, tele sebekkel, segélykérő beadványok másolataival, néha még olyan zaklatott életrajztöredékekkel is, amelyek mögött a civil hóhérok könyöke is megvillant. Nekem ezeket a sorsszerűen elém zuhant akadályokat mindig el kellett hordanom az útból, hogy az a bizonyos fölszállás megtörténhessen.

Asztalok? Jelképes kifutópályák? Mielőtt még elkezdeném magamat sajnáltatni miattuk, érdemes lesz más szempontokból is végiggondolni szerepüket. Magánpanaszaimat és emlékeimet hátrahagyva térjünk át a magyar költészet egy jellegzetes vonására. Egészen pontosan: az íróasztalok és költészet különös kapcsolatára. Kinek volt íróasztala és kinek nem, és jelentett-e ez valamit a költői életművek kialakulásában?

Bogaras akadémikusok életre szóló témája lehetne egy ilyen kérdésfelvetés, amely a napjainkban egyre apadó mosoly szintjét valamelyest tán megemelné.

Csakugyan csak az övék lehetne?

Nézzük meg a témát közelebbről mi is.

 

*

 

Európa újkori irodalma a tizenötödik század vége felé és a tizenhatodik század elején kezd kialakulni. Első sugallatunkra hallgatva azt gondolhatnánk, hogy a nagy megújulás: a mindenre kiterjedő reneszánsz hatására. Pedig nem. És legfőképpen a költészetben nem. A reneszánsz az értelem, az erő, a logika, a mértan, a megtestesíthető gondolkodás korszaka és nem a szív tapasztalataié. Az utánzás fontosabb eleme volt, mint az eredetiség kifejezése. Kitűnő példa ennek igazolására a mi Janus Pannoniusunk. Született költő, szabad, érzékeny lélek, lázadó, játékos poéta. Versei mélyén sokszor villoni motívumok szikráznak föl, írjon verset akár a Szilviának nevezett kis parázna lányról, a tüdőgyulladásról, édesanyja elvesztéséről, a tábori élet katonás viszontagságairól, de bármilyen személyes is a témája, az istenített elődöktől: Ovidiustól, Vergiliustól, Martialistól kölcsönzött forma és pátosz épp a tehetségét nyomja el és teszi másodlagossá.

A reneszánsz legfeljebb azzal segített – áttételesen – a költészetnek, hogy megerősítette az ember magabiztosságát a világban, és a bensejében rejtőzködő személyiség fontosságát megnövelte. Mai szóhasználattal szólva: a lírai énjét, amely új értékként úgy, vagy legalábbis hasonlóan jelent meg a költészetben, mint a festészetben a perspektíva. A nagy előfutárban: Villonban ez már jóval korábban kiteljesedett, de inkább csak az irodalmi illegalitás körülményei között. Hiszen ha nem a legközelebbi barátainak ír, ha nem a sorstársainak és cinkostársainak, valószínű, hogy sose tárul föl olyan lenyűgöző nyíltsággal, ahogy föltárult. Az 1524-ben született utódféléje: Pierre de Ronsard már a közönségnek ír. A francia udvarnak, az udvar körül keringő elitnek és léhűtőknek egyszerre. A vallomás a lét eredendő szükségletévé válik.

 

*

 

Mátyás reneszánsza Magyarországon is hasonló „szellemi menetrendet” készített volna elő. A Corvinák nem csak súlyukkal és nem csak számukkal, de hódításra készülő erejükkel is ezt a feltevést igazolják.

Mohács azonban mindent tönkretett, kisiklatott. A király meghal a csatatéren, özvegye, Mária királynő elmenekül az országból. Az udvar helyén egy óriási gödör keletkezik. S a gödör nem lehet központ. És ráadásul az összeomlás után két-három hónap múlva kettős királyság alakul ki Magyarországon. Novemberben Szapolyai János erdélyi vajdát, decemberben pedig Habsburg Ferdinándot koronázzák királlyá. Olyasmi történik, mintha a gödör mellett még egy nagy Tordai-hasadék szakítaná ketté az országot.

Ezt a csapást tetézi meg tizenöt év múlva, 1541-ben Buda elfoglalása.

Nem véletlen, hogy az akkortájt született sok bibliai ihletettségű zsoltárvers közül egyetlen világi, sőt mondhatnám: politikai vers jajdul föl messzehangzóan. Bornemisza Péter Siralmas énnéköm című verse, amelynek minden visszatérő harmadik sora így hangzik:

 

Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom.

 

A refrént egyik szakaszban két ilyen sor vezeti be:

 

Engömet kergetnek az kevély nímötök, Engem környülvettek az pogány törökök.

 

Íme: a végzet által megszabott alaphelyzet. A lélektan azt mondhatná rá: ősállapot, ős-szituáció, amely később mindennek: viselkedésünknek, meghasonlásainknak s természetesen az egész magyar költészetnek is meghatározó kerete lesz. Ebből fejlődik ki az otthontalanság élménye, az ideiglenesség mindennapi drámája. Ugyanis ahol nincs otthon, ott haza sincs, ágy sincs, asztal sincs, állandóság se. Ott az ég is csak olyan sivár, mint a vágtató nomádok szemében az ázsiai pusztaságok.

A hiány persze sóvárgást szül, és dacra ösztönöz. Kalandra, ámokfutásra, szabadságra s az egyszerű igazságoknál sokkal szédítőbb és fűszeresebb igazságokra.

Tartsunk egy gyors szemlét a magyar költők tiszteletre méltó csapata fölött. Első pillantásunkra öt arc élesedik meg egyszerre előttünk: Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady, József Attila arca. Második pillantásunkra újabb nagyságoké, akik ugyancsak a halhatatlanok közül valók. De minket most – egy külön gondolat nyomán haladva – az előbbiek foglalkoztatnak. Ők, akik a magyar költészet legeredetibb alakjai voltak: sorsban, nagyságban, szenvedésben, stílusteremtésben, amely egyúttal világteremtés is. Olyan újítók, akik úgy voltak forradalmárok, hogy a hagyományok bennük keresték meg legizgalmasabb távlataikat. De ha szabad rendhagyóan is fogalmaznom: ők voltak a fedél nélküli és az „asztal nélküli” költők is. Örök mozgásban éltek, akiket prolongált ideiglenességben hol itt, hol ott szállásolt el a sors. Ők a történelmi alaphelyzetünk és lelki helyzetünk egyenes ági leszármazottai. Bornemisza Péter után bármelyikük megírhatná panaszos versét: Mikor lészen jó Budában lakásom? Például családja is egynek van csak közülük: Petőfinek. Igazság szerint az is inkább utópia, mint család. Utópia, mint a szent világszabadság. Balassi tűzhelyteremtése, azaz házassága még a Petőfiénél is füstszerűbb. Jóformán látomás, amely mögött sasok és hollók vérzik halálra egymást.

Természetesen Balassinak tulajdonjogilag van „háza”, sőt vára van, de ő valójában a falakon kívül él. Hol itt, hol ott. Mint egy barbár népmesében. Katonáskodik, solymászik, udvarol, beáll végvári vitéznek s öl, fog, vitézkedik, homlokán vér lecsordul. Egyszer Rudolf császár koronázási ünnepén tűnik fel, mint zászlóvivő, és még táncával is lenyűgözi az uralkodót, máskor pedig kétszáz aranyért eladja kardját a Báthori István erdélyi fejedelem ellen harcoló Bekes Gáspárnak. Ekkor fogságba esik, aztán Lengyelországban bujdostatják. Hazatérve lovakkal kereskedik, azaz: lócsiszár, közben rajtaüt egy-egy híres vásáron, mintha a törökre csapna le. Zsákmányszerzés miatt vagy csupán virtusból? Mindkettőért. Följegyezték róla, hogy a turai vásáron ötven társzekeret szakít ki a tömegből, tereltet egybe s tulajdonít el napsütéses lélekkel.

Története kicsiben a három részre szakadt Magyarországéra hasonlít. Zűrzavar, istenkísértés, hősködés, kora bánat. De ezzel együtt is ő az első magyar költő, aki már nemcsak verseket ír, hanem költ is, és életművet hagy ránk. Azonnal fölismerhető hangon és zenei formában szólal meg négyszáz év után is:

 

Mi haszon énnékem hegyeken-völgyeken   bujdosva nyavalognom, Szörnyű havasokon fene párducmódon   kietlenben bolyongnom, Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban   holtig csak nyomorognom?

 

Az ember el sem tudja képzelni, hogyan született meg ez az életmű. S azt se, hogy Balassi hol ír és mikor. Asztal? Írópult? Lovagterem? Toronyszoba? Széplányok háza? Reneszánsz kocsma Bécsben, Krakkóban? Csak szédeleg a képzelet mindenfelé, hogy találjon valamilyen szilárd pontot, de nemigen talál. Mindössze egyetlen árulkodó mondata van egyik átköltésében, amelyet műfordításnak is nevezhetnénk. Idézem önleleplező sorait:

 

Marullus poéta azt deákul írta,   ím, én penig magyarul, Jó lovam mellett való füven létemben   fordítám meg deákul.

 

Vagyis nem a királyi udvar szomszédságában, hanem ahol neki a sétálópalotája volt: egy mezőn. A szabad ég alatt. A mindenségben. A mindenség mint dolgozószoba? Igen, vágom rá, hiszen Balassi a testével írt, a kardjával, vére fölindulásaival, azaz: a létével. Asztalon, deszkán, ablakpárkányon legföljebb csak lemásolta, ami megszületett benne.

 

*

 

Az otthontalanságnak ebben a szeles, huzatos, barátságtalan világában készült el Csokonai életműve is. Kazinczynak a börtönévei előtt és a börtönévei után is van helye, otthona, alkotóháza, Széphalma, pincéje, kamrája. Csokonainak nincs. Széphalom helyett neki csak az echózó tihanyi sziklája van, amellyel szóba állhat:

 

Oh, van-é még egy erémi szállás,   Régi barlang, szent fedél, Mellyben egy bölcs, csendes nyugtot, hálást,   E setét hegyekben lél? Hol csak egy kő lenne párna, Hol sem ember, sem madár nem járna,   Melly megháboríta,   Melly megháborítana.

 

Amikor 1796 novemberében a Debrecenből elcsapott tanár és költő Pozsonyba megy, ahol egy hónapra összeült az országgyűlés, nem nehéz kitalálnunk, mit keres. Nemcsak mecénást, hogy verseit, színműveit, vidám eposzait kiadhassa, hanem központot is. A századok óta hiányzó udvart, szellemi fővárost, mércét. De ő is csak lidércet űz. Földiekkel játszó égi tüneményt. Végösszegzése az, hogy az is bolond, aki poéta lesz Magyarországon, de ez a sajgás olyan zenét szül, amelyet legelőször Petőfi, később Ady hall meg abszolút hallásával. Ő, aki a Halállal s Istennel tart fönn rokonságot, a Magyar Pimodán című írásában így vall: „Csokonai Vitéz Mihály unokájának érzem és tudom magam: veszettül európaiatlan magyarnak, aki kacagtató fanatizmussal és komolysággal él-hal Európáért.”

 

*

 

Ha hihetünk a költészeten belüli lélekvándorlásban Balassi szellemiségét, eredetiségét, virágköltészetének kozmikusságát, népiségét, elátkozottságának fölismerhető jegyeit legelőször Csokonaiban látjuk viszont. Aztán – egészen megváltozott körülmények közt Petőfiben. Mindent hasonlóan él meg, mint elődei. Még a segesvári halál is komoran rárímel az esztergomira.

Ám, ha az elődök, a sors által meghatározott pályán mozogva hányódó költők voltak, minek nevezhetjük utódjukat: Petőfit? A bolygó hollandi mítosza mellett már életében egy új mítoszt kellett volna személye körül megteremteni: a megszállott, gyalogló szentét, a helyváltoztatás apostoláét, aki attól reméli üdvösségét, hogy mindenütt jelen lehet a földön; mindent láthat, megérinthet, megtudhat. Nem számít semmi: se távolság, se tél, se sár, se nincstelenség, se végzet, mert a világ attól világ csak, hogy nézzük, csodáljuk, s megállunk egy folyó mellett alkonyatkor; hogy a szekérdeszkaülésről csillagot válasszunk magunknak, vagy ha kell, birokra kelljünk vele. „…fölvettem sipkámat s merre sildje esett, arra indultam…” – írja egyik barátjának levélben. Illyés mélyebb magyarázatot talált a vándorösztönre. Azt írja, hogy az ifjú költő – még ha kezdetben nem tudja is magáról, de érzi, hogy ő – a nemzet szelleme, s mint a megtestesült fájdalom cikázik az óriási, zsibbadt törzsben. S még hozzáteszi, hogy Petőfi éveken át úgy járja az országot, mintha minden magyarral külön-külön akarna találkozni.

Annyi bizonyos, hogy olyan nyelvet teremt költészetében, amely mindenkihez szól.

Ami kezdetben kamasznyugtalanságnak vagy a csavargóösztön túltengésének tetszett, két-három éven belül egy új világ messiási esztétikájává válik. E szerint az esztétika szerint nincs külön ihlet és külön élet. Csakis együtt léteznek. A valóságban úgy élnek összeforrva, mint a sziámi ikrek. Így aztán nem az írás szüli a költészetet, hanem a költészet az írást.

Ady Petőfi nem alkuszik című ódai izzású tanulmányából egy mondat röpül ide hozzám. A mondat így hangzik: „Bizonyos dolgokat históriaian nagyokat, csak egyetlenegyszer s csak egyetlenegy időben lehet megcsinálni.” Mi más ez, mint Petőfi életének teljes igazolása? S mindannak, ami ezt az életet alakította. Hisz Petőfi mélytudatával, már tíz-tizenkét éves kora óta úgy irányította sorsát, hogy aminek Magyarországon meg kell történnie, egy nagy napon meg is történjék. Ez a sajátos magyar predestináció senkiben sem működött olyan tökéletesen, mint benne.

A legeredetibb és a legnagyobb hatású magyar életmű ugyancsak a „gének parancsát” követve nem egy emlékezetes, Goethe weimari házához hasonló házban születik meg, hanem „házon kívül”.

Közhelyről beszélek, tudom, de miért olyan nyugtalanító és kísérteties ez a közhely? Ebben a létdimenzióban még a giccses festmények is az egyedül lehetséges igazságot fejezik ki. Petőfi a segesvári – fehéregyházai – csatatéren a saját vérével azt írja a porba, hogy: „Hazám”.

És hol ír verset Ady? Hol József Attila? Albérletek, szállodaszobák, kávéházi asztalok villannak elénk gyors áttűnéssel mindegyikőjük életrajzából. Ady mögött ugyan – élete vége felé – megjelenik még egy kastély is, a csucsai Boncza-kastély, regényes környezetben, Erdély kapujában, később pedig egy polgári otthon a Veress Pálné utcában, szalonnal és dolgozószobával, de már egyik sem igazi otthon. Nem a versírás mágikus helyei. Egyik is, másik is a fejedelmi Adynak kijáró attilai hármas koporsó előtt, amolyan kettős szoktató-koporsó csupán. Elfektetőhely a halhatatlanság előterében.

És József Attila?

Úgy érzem, hogy az ő léthelyzetét már nem is kell értelmeznem, hiszen az elődök sorsa törvényszerűen készíti elő a helyét. Valakinek folytatnia kell az irodalom és a közösség mélytudatában újra és újra kiformálódó szerepet, amelyhez hozzátartozik az áldozati szerep, a lázadói szerep, sőt a megváltói is, amely épp elbukásával tesz tisztánlátóvá minket. S a huszadik század válságos pillanatában a magyar költők közül ez a valaki nem lehet más, mint ő. A legelesettebb és a legszegényebb lángelme, a mindenség árvája, otthontalanja, aki, mert semmije sincs, jogosan jelentheti ki: A világ vagyok – minden, ami volt, van… s ráadásul azt, ami nemcsak az ő vallomása, de mindegyik elődjéé is lehetett volna:

 

S mégis magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad, Édes Hazám, fogadj szivedbe, hadd legyek hűséges fiad.

 

*

 

Magam sem tudom, hogyan jutottam el Mohácstól, az elotthontalanodás ősállapotától, Bornemiszán, Balassin, Csokonain át máig? A vad nyomát követő vadász ösztöne hajtott? Vagy egy ismerős mítosz újraélésének az izgalma, amelyet minél alaposabban megismerünk, annál inkább magával ragad? Netalán az, hogy mai költészetünk alkattanát hasonlítsam össze a legeredetibb és a legsajátosabb költőinkével? Hogy bűntudatot érezzek és éreztessek az eredettől való nagymértékű eltávolodásért? Mindenen túl még valamiféle felelősségérzet is felébredt bennem. Szeretném, ha a fiatal költők már a pályájuk elején megértenék, hogy az irodalom rangját, becsületét nemcsak vakmerősége és igazmondása érlelte meg századokon át, hanem az írók szenvedése is. Amely, mint tudjuk, soha nem színpadi szenvedés volt, hanem a mindennapi valóság és a történelmi létezés minél teljesebb megértéséért és meghódításáért indított küzdelem következménye. „Csak igaz kezek írhatnak igaz verset” – hangzott el újra és újra a múzsák szigorú nyilatkozata.

S ez érvényes ma is.

 

*

 

Ülök az íróasztalomnál, s leemelem a polcról a Hét évszázad magyar költői címen 1996-ban kiadott súlyos antológiát. S elfogultan most csak az „asztaltalan” költők verseibe olvasok bele. Ady Bujdosó kuruc rigmusát többször is elolvasom. S egy bolond gondolat kezd el dongani a fejemben: ha a magyar költőknek ugyanúgy lehetne külön himnuszuk, mint ahogy a nemzeteknek is van, én ezt a verset választanám magunknak. Ide is írom, teljes egészében:

 

Tíz jó évig a halálban, Egy rossz karddal száz csatában, Soha-soha hites vágyban, Soha-soha vetett ágyban. Kergettem a labanc-hordát, Sirattam a szívem sorsát, Mégsem fordult felém orcád Rossz csillagú Magyarország. Sirattalak, nem sirattál, Pártoltalak, veszni hagytál, Mindent adtam, mit sem adtál, Ha eldőltem, nem biztattál. Hullasztottam meleg vérem, Rágódtam dobott kenyéren, Se barátom, se testvérem, Se bánatom, se reményem. Már életem nyugalommal Indul és kevéske gonddal, Vendégséggel, vigalommal, Lengyel borral és asszonnyal. Lengyel urak selymes ágya Mégis forró, mint a máglya. Hajh, még egyszer lennék árva, Be jó volna, hogyha fájna. Áldott ínség: magyar élet, Világon sincs párod néked, Nincsen célod, nincsen véged, Kínhalál az üdvösséged. Elbocsát az anyánk csókja, Minden rózsánk véres rózsa, Bénán esünk koporsóba, De: így éltünk vitézmódra.

Unokaszótár

Egy nyugdíjas miskolci újságíró, Gróf Lajos gyönyörű föladatot talált magának. Elhatározta, hogy összeállít egy Unokaszótárt.

Honnan tudok róla?

Levélben írta meg nekem.

Az első pillanatban persze fogalmam se volt arról, milyen lehet egy ilyen unokaszótár, de az ösztönöm gyanakvás nélkül azt súgta, hogy csakis nagyszerű lehet. Hasznos, játékos, derűs, agynevelő, ámuldozások és furcsaságok kézikönyve, amelyben régi szavakról és szólásmondásokról messziről vágtató bikák fújják le a port.

A levél további részéből hamarosan megtudtam, hogy ilyen is lesz, de másmilyen is. Kézzelfoghatóbb, célszerűbb. Olyan szavak gyűjteménye, amelyeket a modernnek nevezett időkben: gépek zsivajában és a természetes élettől való eltávolodásunk kényszerében felelőtlenül veszni hagytunk.

Mi adta a szótár ötletét Gróf Lajosnak?

A rosszkedv és a kétségbeesés. Gyermekkönyvtárakban forogva, érdeklődve azt tapasztalta, hogy újabban egyre kevesebb gyerekolvasó kölcsönöz ki olyan könyvet, könyveket, amelyek a hajdani magyar vidék, a hajdani magyar faluk világáról szólnak, a parasztélet vagy a pásztorsors múltba vesző történeteiről. Sőt ez a zsenge elidegenedés átterjed lassan a magyar történelemről szóló könyvekre is, mivelhogy bennük talán még több olyan szó, kifejezés, nyelvi fordulat akad, amelyeket a mai tíz-tizennégy évesek már sehogy vagy már csak feliből-harmadából értenek. Mondok egy példát. Azt olvassa az unoka egy Illyés-visszaemlékezésben, hogy a pusztagazda magas lóról beszélt az egyik béressel. A helyszín az ököristálló környéke, ahol nemhogy magas ló nem volt, de még egy sánta kutya se. Egy másik könyvben pedig azt olvassa, hogy a számadó akkora pofont adott a haszontalan kisbojtárnak, hogy az ott helyben kibukta a piros levet. Mi az, hogy számadó? Mi az, hogy kisbojtár? Mi az, hogy piros lé? Ha jól nevelt és kíváncsi az unoka, elkezd kérdezősködni a felnőttektől, de ha nem, azzal tolja félre az efféle könyveket, hogy rejtvényeiket majd megfejtik a tudós macskák.

A faképnél hagyott írók közt olyanok állnak az első sorban, mint Mikszáth, mint Gárdonyi Géza, Móra Ferenc, Tömörkény, Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Veres Péter, Sinka István, Fekete István, Sütő András. Sőt lassan Molnár Ferenc Pál utcai fiúkja is közéjük sorolódik.

A lehangoló folyamatról már régóta hallok én is ezt-azt, de a rémület két évvel ezelőtt nyilallt belém. S különös képzettársításként a tiszai halpusztulás idején. Mindenütt haltetemek, a vízben, a vízparton, a dögládákban, a koporsó alakú csónakokban: csukák, pontyok, harcsák, vizák, sügérek. Hát nem ehhez a tömeges halpusztuláshoz hasonlít legjobban szavaink tömeges pusztulása?

Ha évenként csak egy-egy múlna ki észrevétlenül vagy látványos haláltusa közben, akkor is gyászolnunk és nyugtalankodnunk kellene, vernünk ököllel az egeket, de évtizedek óta szinte tízesével tűnnek el mellőlünk hetente, havonta. Hogy kapunk helyettük újakat? Ez a léha vigasz ugyan kit nyugtathat meg? Gondoljunk Bartók Bélára és Kodály Zoltánra: ha ők így gondolkodtak volna népdalainkról, népzenénkről, a múlt század első éveiben, fütyörészve engedik őket belehullni a meszes gödörbe, hiszen seregestől jöttek helyettük az új nóták, az új slágerek, a lityifityi kuplék. Nem helyettük jöttek, hanem a helyükbe! Márpedig ha egy nép eredetiségét őrző népdalok, szavak pusztulnak halomra, a veszteség nem csupán mennyiségi. Velük a szellem, a kultúra, a képzelet, a stílus eredetisége is meghanyatlik.

Ady Endre már 1910 novemberében félreveri a harangokat. Lelkiismeretet ébresztő cikket ír a Nyugatban arról, hogy rettegnünk kell a jövőtől, mert viharosan folytatódik a nyelvromlás Magyarországon. Van-e magyar nyelv? című írásában Ady szerint a baj ott kezdődött, hogy „Kazinczyék eldobtak egy gyönyörű nyelvet ugyanakkor, amikor egy nyelvet akartak bolond apostolsággal megjavítani. Kettős volt a baj, s a baj oka: Nyugatról jöttek hirtelen a fogalmak, s az akkor intelligensnek mondható magyarság nem tudott magyarul… Az ideákra szavakat, öltözetet kellett húzni, azonban a nyelv, a gazdag, buja, különös és szép nyelv lent lakott.” Lent, ahová az arisztokráciának, a fölhígult nemességnek, a magyarkodó dzsentriknek nem volt lejárása. „Leromlott, kivénült, gőgös, zseniáliskodó osztály volt ez, ma is az, mert csodálatosan még ma is él, s ma talán még kevesebbet érthet és várhat tőle a magyar, az a bizonyos magyar géniusz… Ott volt kezük ügyében a legpompásabb nyelv, de ők nem ismerték a parasztot, s ezután jött a zsidó, akitől igazán mindent lehet követelni, de azt már nem, hogy magyar nyelvre tanítson bennünket. Lett tehát a magyar nyelvből egy álmagyar nyelv, színtelen, alkalmazkodó, csigerszerű, más nyelvekből fordított, s csak néha komikusan magyarkodó nyelv… Majdnem bűnt követek el, de politizálok, mert a magyar nyelv tragédiája ugyanaz, mint a magyar demokráciáé. Tetszett volna demokratikus államreformokkal fölsegíteni a színre, fórumra a jól beszélő magyar parasztot, ma lenne tüneményes, szép, dús, magyar nyelv.”

Huh, egészen belemelegedtem a másolásba és a vágtatásba, hiszen ennyit még soha senkitől egy szuszra nem idéztem.

A kérdés – miután kifújtam magamat – az, hogy így igaz-e minden? Ady magaslatáról tekintve szét, föltétlenül így. De még életében akadt egy pályatársa, Kosztolányi Dezső, aki anélkül, hogy nyíltan csatlakozott volna hozzá, ugyanazt gondolta, mint ő, és néhány év alatt csodát művelt a nyelvünkkel. Ady halála és az ország megcsonkítása után fölkapaszkodott a forgalomból kiesett koronázási dombra, földbe szúrta zászlaját, s Adyhoz méltó öntudattal kijelentette, hogy: „Nyelvünk az egyetlen élő valóság, melyet még az ország földarabolói se vehetnek el. Tisztítsuk meg a salaktól. Csonka Magyarország nem ország – de a csonka magyar nyelv sem magyar nyelv, mely ennek a földnek csorbítatlanságát és épségét kölcsönkért, korcs szóval »integritásnak«, a magyar nép esze járását pedig »mentalitásnak« hívja. Bizonyos, a közélet is egyenesebb, becsületesebb lesz, hogyha elpárolog a kéjgáz. A jó orvos azt mondja a betegnek, feküdjön le, tegyen a hasára borogatást, s nem darálja el neki az egyetemek latin mondókáit, mint Molière doktorai. Nekünk most ilyen orvosokra van szükségünk.”

S tíz-tizenöt év múlva ezt a szándékot, célkitűzést igazi siker koronázza. Egy megújult, sejtjeiben és érzékenységében fölfrissült magyar nyelv hódítja meg a korabeli irodalom minden műfaját. Kosztolányi, Babits és Móricz mellé fölzárkóznak a fiatalok: a nyelvet röptető, világot ismerő solymászok, a költészet és a próza újító művészei, olyanok, mint József Attila, Németh László, Szabó Lőrinc, Illyés, Márai, Kodolányi, Cs. Szabó, Radnóti, Szentkuthy, Hamvas.

Ez az az idő, amikor úgy tágul nyelvünk, mint a világegyetem, körkörösen, minden irányba. Példának említhetjük József Attila költői nyelvét, amely a modern költészet minden csúcsára följut, és minden mélységébe képes alászállni. Együtt van ebben a nyelvben a huszadik századi szürrealizmus és expresszionizmus legtisztább párlata, a Csokonain, Aranyon, Kosztolányin edződött égi-földi realizmus érzékisége, a kozmosz és a külváros, a hagyomány és az újítás közös mámora. Gondoljunk akár az Ódára, a Téli éjszakára, az Eszméletre vagy a Kései sirató című versére.

Ugyanezt mondhatjuk el a próza, illetve a nagy esszéíró nemzedék prózanyelvéről is. Nincs olyan európai gondolat, európai sejtelem, filozófia, mágia vagy esztétika, amelyet ez a nyelv ne tudna világosan, tehát a legárnyaltabban is kifejezni. És természetesen hazai gondolat sincs. Máig ámul az ember, hogy váratlanul olyan szellemiség és történelmi érzék jelent meg ebben a nyelvben, amely a múltban egyszerre volt képes érzékeltetni a múltat magát s nagy erejű időszerűségét. Jó példa erre a gazdag, metaforikus nyelvet teremtő Németh László, aki Bethlen Miklósról írt tanulmányában szinte elszólásként jegyzi meg: „Nekem legalább, ha azt keresem, hol találom meg Bethlen Miklós természetét, az ő rendjének modorát könyvén kívül, falusi atyámfiaira kell gondolnom, a jómódú parasztcsaládra, mintha a régi úri élet a kisnemességen át ideszivárgott volna le a helyükbe növő jobbágyságba, elvesztve ragadozó mozgékonyságát; parasztetiketté merevítve az úri hagyományt. Ha nagybátyáim János-napon összekaptak, nemcsak vitatkozásuk módja emlékeztetett jobban a Teleki Mihály és Bethlen Miklós párbajára, mint ma országló virzsiniás utódaiké, de a használt nyelv és a szembenálló bölcsesség is.”

Ez a vallomás Németh László legmélyebb és legerősebb vonzalmára utal. Ugyanis ő a tizenhatodik és tizenhetedik század magyar kultúráját tartotta legnagyobb teljesítményünknek, mert ebben a műveltségben volt legszervesebben együtt az úgynevezett népi társadalom és az európai egyetemeken tanult értelmiségiek tudása. És ez elsősorban annak köszönhető, hogy minden különbség ellenére volt közös nevezőjük: az anyanyelv. Wittenberg és Szenc – Szenczi Molnár Albert szülőfaluja – jelképesen éppúgy hangozhatott volna akkoriban, mint ahogy később együtt hangozhatott Illyés Gyula Ozorája és Párizsa.

Sajnos, nem foglalkoztunk eleget a harmincas-negyvenes évek íróinak megújuló nyelvével, holott ebben a két gazdag évtizedben különösen Illyés, Németh László és Cs. Szabó olyanná formálta nyelvünket, hogy táncolni tudott volna a vulkánok tetején, a forgószélben, akadémiák és ököristállók megszentelt csöndjében; olyanná, amelyet zsenis dörmögése közben még Ady is elismert volna.

Sajnos ezt a nyelvet a háborús idők és a proletárdiktatúra évei sárba taposták, elszürkítették, megfosztották teremtő képzeletétől. A politika meddőhányót csinált belőle, mint az országból. Az ötvenes évek első felében mégis akadt néhány ifjú író, aki szétlapátolta ezt a meddőhányót, és alatta új erőforrásokat tárt föl. Juhász Ferenc, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Mészöly Miklós, Nagy László – elsősorban ők voltak most a kezdeményezők. Részben az elődök eredményeit szilárdították és élénkítették meg, részben új tejútrendszerek fölfedezésére indultak. A két legvakmerőbb kísérletező a fiatal Juhász Ferenc és a fiatal Nagy László volt. Juhász a Tékozló országgal, a Babonák napjával, A virágok hatalmával, A szarvassá változott fiú kiáltozásaival, a Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre című versével jelezte, hogy nyelvünknek, ezen belül elsősorban a költői nyelvnek ugyanolyan végtelen lehetőségei vannak, mint az anyagnak. Nagy László ezt olyan versekkel bizonyította, mint a Rege a tűzről és a jácintról, a Zöld Angyal vagy a Menyegző. Az atomrobbantás mintájára mindketten elvégezték a nyelvrobbantást. Költői teljesítményük nem érte föl Adyét, de nyelvi teljesítményben itt-ott még túl is szárnyalta. Szépségben, gigászi erőben, de ki kell mondanom azt, hogy anarchiában is!

Ez utóbbi Juhászt ragadta el félelmetesen. Őt a mélység mámora és a nehézkedési erő teljes hiánya részegítette meg. A kezdeti sikerek után már-már eszelősen hitt abban, hogy a világmindenség és a nyelvmindenség tökéletesen „lefedi” egymást. Ez a hite gyönyörű tévedés volt. Kritikusabban fogalmazva inkább csak apokaliptikus remény, mint a csoda megtestesülése.

 

*

 

Miért időztem ennél az utolsó tételnél ilyen sokáig? Azért, mert idáig jutva, aszkétikus tárgyilagossággal jelenthetjük ki, hogy a magyar nyelv életében Juhász Ferenc és Nagy László által végrehajtott atomrobbantás volt a legutolsó nagy kísérlet. Hasonló többé már nem lehet. A hozzánk kissé késve érkező „második modernségnek” (Tornai József kifejezése) épp az volt az előnye, hogy a nyelvnek nemcsak bizonyos hajlamait mozgósította – az álmok, a képzettársítások, az önkényesség segítségével –, hanem az egész nyelvet. Az úgynevezett magas irodalom nyelvét, Balassitól Babitsig, Radnótiig, Szentkuthyig és az úgynevezett irodalmon kívüli népnyelvet is. Ez azért történhetett meg, mert Juhász is és Nagy László is annak a társadalmi rétegnek a szülötte, amely minden más rétegnél jobban őrizte százados, sőt évezredes szavait. Hieronymus Boschhoz hasonlítható látomásaikban mindig a paraszti világ tárgyai, kellékei, képzetei kerülnek elsőül látómezőnkbe. Egy huszadik századi, „ultramodern” versben is róka-gödörarcokat látunk, melyekben lódarazsak a bérlők, továbbá rózsafa-gégéket vagy kaszával elvágott nyakú teheneket, amelyeket téli hajnalok úsztatnak hanyatt, amíg fűkörmük, csülkük nem akad meg a csillagokon.

Ennek a világnak vége. Az irodalom világába már soha többé nem törnek be eredendő paraszti hagyománnyal érkező tehetségek. Nem, mert fogy a hagyomány. Kísértetiesen fogy, és már nem töltődik föl sehonnan. A nyelvet szülő, őrző, alakító, átforrósító közösségek Magyarországon is szétestek, mint az elvásott abroncsú hordók vagy kádak. És ahogy kikorhadtak a lelkekből a népdalok, ugyanúgy korhadnak el egymás után kifejező, tüneményes szavaink is. A téeszesítés óta még csak negyven év telt el, de nyelvünk ez alatt az idő alatt legalább száz esztendőre valót korcsosult. Véletlen-e, hogy kétségbeesett idős magyaroknak, Gróf Lajosoknak kell végignyargalniuk véres karddal az országot, hogy veszélyben a nyelvünk, lám, már az unokáink se értenek meg bennünket tisztán? Rengeteg szavunk holt szó, vagy közönséges idegen szó lesz csupán számunkra. Unokaszótár? Az ötlet bármilyen nagyszerű is, csak időleges fájdalomcsillapítás. Mert amelyik nyelvből tömegesen halnak ki a szavak, annak a nyelvnek a tartása és zsenialitása sérül meg életveszélyesen.

Gróf Lajos levele nyomán nemrég megpróbáltam én is vizsgáztatni az unokáimat. Azt kérdeztem tőlük, tudjátok-e, mi az a betyárbútor? Tetszett nekik a szó, de csak húzogatták a nyakukat. Nem tudták. Elkezdték találgatni: lóca lehet vagy deszkából ácsolt heverő. Abban bizonyosak voltak, hogy valamilyen szegényes holmi, szekrény persze nem lehet, mert miért volna szekrényük a betyároknak? Jóízűen kuncogtak saját szófejtésükön, észjárásukon, de amikor megtudták, hogy a betyárbútor egy vándorbot végére akasztható vagy kézben vihető kicsike holmi, batyu, cókmók, cepecupa, vagy mai elsatnyult szóhasználatunk szerint: cucc, levegőt nyelve csak pironkodtak. Elmondtam nekik, hogy az én gyerekkoromban ez mindennapos szó volt. Szegény anyám, amikor nem fogadtam neki szót, mert, mint jófajta gyerekbe, belém bújt az ördög, mindig azzal fenyegetett meg: „No, várj csak, ha nem javulsz meg, kapod a betyárbútort, és mehetsz világgá!”

Akkor, nyolc-tíz esztendős koromban ijesztő szó volt ez, ma egyenesen ámulni való telitalálat. Csoda. Legnagyobb költőink felejthetetlen metaforái és hasonlatai mellett van a helye. Jól körülhatárolható korszakot, társadalmi helyzetet, egzisztenciális magányt, ágrólszakadt sorsot és világbavetettséget sűrít magába.

Föl se fogom, hogyan lehetett ilyen nyelvteremtő képességet elveszíteni? Évekkel ezelőtt megpróbáltam néhány pályatársammal s közéletben forgolódó barátommal összefogni, hogy a minden másodpercben használt fax szó helyett mondjuk azt, hogy fénylevél. Kicsit hosszabb ugyan, de derűs, világos szó és van értelme magyarul. Később Temesi Ferenc e-mailt helyettesítő szavával: a villámposta szóval szerettem volna ugyanezt elérni. Száz ember közül csak egyetlenegyet tudtam meggyőzni, valószínű, hogy őt is azért, mert élete nagyobbik részét, születésétől kezdve előbb nyugat-európai, majd dél-amerikai, illetve észak-amerikai száműzetésben töltötte. Ideírom a nevét is: nyelvújításunk elszánt támogatóját Szekeres Zsoltnak hívják.

És ha már itt tartunk, el kell mondanom azt is, hogy a nép nemcsak a betyárbútorhoz hasonló remek szavakat alkotott, de akadémiai fölszólítás nélkül idegen szavakat is magyarított rendszeresen. Például a nudlit. A nudli szláv étel, magyarul krumplis metélt vagy úriasabban szólva: burgonyametélt. De ez csak afféle szorgalmas, pontos, szolgai nyersfordítás. Értelemszerű. Semmi köze a nyelv szelleméhez. Bezzeg ismeretlen, falusi nyelvészeink egymást múlták felül a találékonyságban. Volt, aki ezt a nudlit angyalbegyikének keresztelte el, volt, aki angyalbögyöréknek, a harmadik angyalpöcsikének, angyali vigasságnak és így tovább. Sőt akadtak Háry János-i vagy még inkább villoni magyarok is, akik püspökbosszantásul angyalfaszikának nevezték. Ezek a „nyelvészeink” a pajkosak, a gézengúzok, a rosszcsontok, az égetnivalók, a malomaljiak, a csalánvitézek.

Nyíltan elítélem őket, de a magam csöndjében százszor inkább velük tartok, mint a tisztességtudó akadémikusokkal, akik nem döngetik az egyetemek, a szerkesztőségek, a televíziók kapuját vagy akár az egekét is, jelezve, hogy soha ilyen veszélyben nem volt a nyelvünk, mint ma. Szerencsére most még csak Unokaszótár készül. Milyen lesz majd a következő?

Évfordulók ünnepe Pápán

Korunk jelentős filozófusai egyre kiábrándultabban beszélnek arról az Időről, amelyben élünk. Akad köztük olyan, aki a nagy reményekkel induló huszadik századot a fölösleges rémségek, eszmék, fölösleges szenvedések és háborúk idejének nevezi, kijelentve, hogy az emberiség nagyon jól meg lett volna az első és a második világháború nélkül, Auschwitzok, Hirosimák és a szovjet gulágok nélkül, Hitlerek, Sztálinok világmegváltó kézmozdulata nélkül. És a fönti elemzők mellett egyre sokasodnak az olyanok is, akik túllépve minden tárgyiasított, naturalista apokalipszisen, a mindnyájunkat elrémítő környezetszennyezés mintájára egyenesen létszennyeződésről beszélnek, amely nem az erdőket, nem a szőlőszemeket és az óceánokat fenyegeti, hanem legbensőbb emberi világunkat. Egybehangzóan azt ismételgetik, hogy a civilizációs iram fölgyorsulásával, amely már régóta nem emberi iram, egy másik közegbe csusszanunk át, a súlytalanság állapotába, s ez azzal jár, hogy a többszörösen megjósolt világkatasztrófáknak már be se kell következniük, mert az elsúlytalanodás maga lesz a bársonyos, puha katasztrófa.

Lázbeszéd ez? Konferenciázó madárijesztők fecsegése? Vagy inkább egy új valóságmítosz, amely a régi görög mítoszok jelentésgazdagságára emlékeztetve mégiscsak a legmélyebb igazságot közvetíti nekünk?

Sajnos, az utóbbi!

Reggel, fogmosás közben, természetesen nemigen juthatnak eszünkbe ijesztő filozófiák, amelyek mögött eseménytúltengés, gyorsaság, megfékezhetetlen érdekek és pénztömegek világjárása zajlik, de egy templomban, igen, ahol a bibliai Jelenések könyve mellett bármikor fölüthetnénk egy olyan látomásos könyvet, amely dokumentum erejű, modern átirata lehetne János evangélista könyvének.

De ha úgy igaz minden, ahogy a megidézett filozófusok bizonygatják és jósolják, mi a csudáért teremtünk magunknak ilyen alkalmakat, mint amilyen ez a mai, ünnepi találkozónk is? Nem fölösleges igyekezet ez? Nem az idejét túlélt hűség megrekedt hagyománya? Némelyek még azzal is kiábrándíthatnának minket, hogy régen még méltósággal állhattunk oda a történelem elé, de ma már a túlburjánzó események hatására a történelem is megváltozott, hiszen már ideje sincs arra, hogy becsületesen megtörténjék velünk vagy akár önmagával.

Mi, akiket olyan meghívólevél szólított ide Pápára, hogy együtt ünnepeljük meg a református kollégium megalakulásának 470-ik évfordulóját, s újraindulásának tizedik esztendejét, ne üzenjük-e meg a magasban járó gondolkodóknak, hogy minden szellemi tapasztalatukra odafigyelünk, de a történelemről másképp vélekedünk, mint ők. Nekünk már eddig is többször meg kellett tanulnunk élni a történelmen kívül, és sokszor ebből csináltunk magunknak történelmet.

Pápai diákká engem épp egy ilyen sorsot formáló élményem avatott.

1942-ben lettem a nagymúltú iskola első osztályos tanulója. Egy olyan falusi tehetségmentő mozgalom segítségével kerültem ide vizsgázni, amely Móricz Zsigmond, Németh László, Illyés Gyula és más hasonló szellemű írók, közgondolkodók szándékát követve, olyan szegény sorsú, falusi gyerekeket juttatott középiskolába, akik a szüleik erejéből nem tanulhattak volna tovább. Tehetség? Fogalmam se volt arról, hogy az micsoda. Máig se tudom, hogy két- vagy háromnapos pápai tehetségvizsga után, miért a bicskei Állami Gimnáziumba vettek föl ingyenes tanulónak? Talán, mert ez a gimnázium közelebb volt Zámolyhoz, a szülőfalumhoz? Lehetséges. Szüleim megrémültek ettől a segítségtől. Azt gondolták: ha az állam taníttat ki, a végén majd az rendelkezik velem. Otthoni papunk, Bíró Ernő, maga is Pápán végzett teológus, igazat adott szüleimnek, s megnyugtatásul még azzal is kiegészítette a véleményét, hogy jó lehet egy vadonatúj állami iskola is, de sokkal jobb nála egy olyan egyházi iskola, amelyet századok tapasztalata és hite érlelt meg. Ráadásul: ha jó tanuló leszek, ugyanolyan kedvezményekben részesülhetek ott, mint bármelyik ingyenes tanulást biztosító állami gimnáziumban.

Erről a fejem fölötti tanácskozásról akkor, tizenkét évesen, én semmit se tudtam. Ártatlan, bámész, de szépreményű „kisokosként” kezdtem el középiskolai pályafutásomat.

Az első hetekben minden szokatlan volt itt Pápán. Minden idegen, ugyanakkor csodálatos is. Később a tengerrel való találkozásom hasonlított hozzá. Reggel a város tele volt siető, élénk diákkal. Mintha jókedvű hadsereg szállta volna meg hirtelenül az utcákat. És a harangok is azért szólnának olyan hosszan, hogy őket köszöntsék. A külsőségek mellett akadtak persze személyes, belső furcsaságok is. A mezítlábas, falusi élet után nehezen szoktam meg a térdzoknis diákéletet, a parasztkucsma helyett a bársony diáksapkát. A hovatartozás elsőrendű ismertetőjét. A sapkán elöl a jelvény mindenkivel azt közölte, hogy viselője az ősi kollégium diákja. A jelvény közepén egy zöld eperfa állt, alatta az iskolaalapítás éve: 1531, s félkörben pedig az a mondat, hogy: Szabadon tenyészik.

Pápára kerülésem után nem sokkal e körül az egyszerű jelvény körül fordult meg velem a világ. A szigorú tekintetű, de szárnyaltató rajztanárunk, A. Tóth Sándor egyik, osztályfőnökünket helyettesítő órán azt kérdezte tőlünk, kis zöldfülű zseniktől, jobban mondva: szecskáktól, hogy ki tudja közülünk, mit jelképez a sapkajelvényen álló eperfa.

Egyikünk se tudta.

Ekkor mondta el nekünk, hogy a kollégiumnak ugyanúgy, mint Magyarországnak, bőven voltak nehéz napjai, nemegyszer élet-halál küzdelmei is. Még az is megtörtént vele, hogy protestáns hite és gondolkodása miatt kitoloncolták Pápáról, s egy közeli faluban húzhatta csak meg magát: Adásztevelen. Algimnázium lett belőle, kínlódott, szűkölködött, zsugorodott, tanteremablakai olyanok voltak, mint a parasztházaké, s így az órákat, ha tehették, inkább egy nagy, sátoros eperfa alatt tartották. A száműzetés évei már-már fölmorzsolták a nagy múltú iskolát. De egy napon, a végső elkeseredések órájában, egyik tanáruk annyit mondott a deákjainak: történhet velünk bármi, jöhet még újabb és újabb megpróbáltatás is reánk, de amíg lesz egy tanár és lesz egyetlenegy deák, az ősi pápai kollégium életben marad.

Máig se tudom, hogy igaz történet volt-e, amit hallottam, vagy igaz legenda. Mindenesetre úgy érintett meg, mint egy kinyilatkoztatás. Mint a hűség felejthetetlen mondata.

Ha hátrafordulok, és végigtekintek életemen, elmondhatom, hogy ez az egy mondat lett minden tudásom alapja. Ez lett az én legmagasabb fokú végzettségem. Ez értette meg velem később az egész magyar történelmet s a reformációval párhuzamosan megszülető magyar irodalmat. Ez értette meg igazán Adyt, amikor azt írja: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán”. Vagy azt, hogy: „Elvész az ország, ha elfogytak az aszkéta szívek…” De ugyanígy említhetem Németh Lászlót is, a huszadik század egyik legeredetibb és legműveltebb gondolkodóját, aki protestáns minta szerint írja meg 1933-ban nevezetes Debreceni kátéját, hogy a trianoni földre zuhanásunk után tizenhárom év múlva hitet és erőt adjon nemzetének. Arra a kérdésre, hogy: „Miért kell mégis erőltetnünk a helytállást?” – ezt válaszolja: „Mert így kívánja életünk méltósága… Reménytelen a harcunk? A nagyság, mint maga az élet is reménytelen s a reménytelenségben, a falhoz állított népek harcában van valami kétszerkettő fölötti remény. A történelem a tragikus életérzés csodája! Marathonnál a reménytelenség győzött!”

Szerényen vagy szerénytelenül hozzátehetjük, hogy nemcsak Marathonnál, hanem itt Pápán is!

Emlékszem az 1981-es ünnepségre, az iskolaalapítás 450-ik évfordulójára. Régi dicsőség és új szégyen együtt. A szónokok úgy beszéltek a múltról, mintha az jelen is volna. Pedig nem volt az. Iskola létezett, de a kollégium halott volt. Egy négyoldalas vallomásban megpróbáltam volna elmondani, hogy 1952-ben bűn volt államosítani, s ezzel szétzúzni egy történelmi intézményt, hiszen egy nemzetnek nemcsak olyan kivételes, nagy személyiségekre van szüksége, mint Mátyás király, Bethlen Gábor vagy Széchenyi István, de szüksége van példamutató, nagy iskola-egyéniségekre is, mint amilyen a debreceni, a pannonhalmi, a sárospataki, a nagyenyedi, a gyulafehérvári, a pozsonyi és a pápai volt. Az ünnepséget szervezők gondos cenzúrája azonban megakadályozta, hogy ez a vallomás elhangozzék.

És a cenzúrás idők után tíz évvel mégis föltámadt újra a pápai református kollégium. Így aztán mi, akik itt vagyunk most együtt, nemcsak a kezdetekért vagyunk itt, hanem az utolsó tíz esztendőért is. A kezdet nagysága mellett az újrakezdés nagysága miatt. Jól tudjuk, hogy az emberiség történelme tele van makacs és gyötrelmes újrakezdésekkel, de azt hiszem, nem önsajnáltató túlzás azt állítanunk, hogy a magyarság – a mohácsi három részre szakadás, az elveszett szabadságharcok és trianoni szétdarabolások után – legalább háromszor annyi újjászületésre kényszerült eddig, mint más népek. Ezért történt az, hogy az egymás nyomába lépő nemzedékek Magyarországon mindig találtak maguknak végeznivalót, ha kerestek.

Mostanában kezdjük csak látni, hogy az úgynevezett, tíz év előtti rendszerváltáshoz is háromszor annyi erő, becsület, előretekintés és jó értelmű nemzeti megszállottság kellett volna. Azt hittük, hogy az 1956-os forradalommal a hátunk mögött kapunk némi kártérítést a sorstól. De a szerbek kivételével mindenki másnál kevesebbet kaptunk. A két Németország – egyesült. A horvátok, a szlovének, a baltikumiak függetlenné váltak. Az ukránok szintén. A szlovákok úgy hagyták ott a családiasnak mondható franciaágyat, mintha a csehekkel kötött hetvenéves házasságuk hazug érdekházasság lett volna, amely azért köttetett csak, hogy Trianonban magyar területeket kaphassanak. Rágalom ez? Csupán szomorú tény. A Felvidéket „közös nászajándékként” kapták, egy jóváhagyó, európai békeszerződés írásos dokumentumainak a kíséretében. Szétválásuk körülményeiről viszont semmiféle európai békeszerződés nem rendelkezett. Maguk döntöttek magukról és az ottani magyarokról is. Önállóvá válásuk pillanatában nemcsak egy utópisztikus ábránd, de a józan ész is azt villantotta elénk, hogy az autonómmá vált Szlovákia, új határain belül majd autonómiát ad a nem hozzájuk, hanem az egykori Csehszlovákiához csatolt magyaroknak. Nem adott. Itt jegyzem meg, hogy ugyanígy elvárhattunk volna egy székelyföldi és egy részleges vajdasági autonómiát is.

Várhattunk volna? Rosszul mondom: küzdhettünk volna értük. Közvetlenül és közvetetten. Nemzetközi fórumokon, a diplomácia szabadabb zónáiban, nyugati egyetemeken, az Európai Parlament folyosóin, mindenütt, ahol Európa jövőjével egy időben egy szigorú Európa-revíziót is el kell egyszer kezdeni. A szükséges igazságoknak és érveknek eddig csak egy töredéke hangzott el, pedig abból kellett volna kiindulnunk, hogy Trianon Európa történetében nem befejezett múlt, nem befejezett történet, hanem folyamatos. Hogy mennyire az, a státustörvény körül föllángoló politikai és néplélektani hisztériák is bizonyítják.

Sajnos, a tizenegy év előtti változások idején nem volt olyan nemzeti elitünk, amely hitelesen képviselhetett volna minket a világ nyilvánossága előtt, együtt a határon túli magyarokkal. Ami volt, legföljebb politikai elit volt, s a kilencvenes évek elején az is szétesett. A meghasonlás igazi oka épp a nemzeti kérdések ellentétes értelmezésében kereshető. Kodály, Németh László, Szent-Györgyi Albert, Illyés Gyula, Bay Zoltán életében lett volna méltó elitünk, de akkoriban Nyugat-Európa még vörös pamuttal hímzett párnákon hevert, s fogalma se volt arról, mit jelent Közép-Európa nyirkos szalmazsákján feküdni. Ha nagyjaink közül bárki megszólalt volna, a világ közvéleményéhez és lelkiismeretéhez fordulva, előbb itthon lehetetlenítették volna el, s másnap már mindenütt. S mire valamelyest megváltozott, enyhült a légkör Európában, a nemzetet, rangos elit hiányában, már csak politikusok képviselték. Politikusok, akik gyakorlatilag, a status quo előírásaira figyelve, inkább csak az államot s nem az egész nemzetet szokták képviselni.

Úgy gondolom, ennél a levegőben maradt mondatnál térhetek át ünnepségünk legbensőbb céljára: a kollégium jövőjére és hivatására.

A jelenlévők között, főként az én kortársaim körében, sokan hallhattak már olyan meghökkentő mondatokat, hogy ha nem lett volna oxfordi és cambridge-i egyetem, Anglia sohase lett volna brit világbirodalom. Vagy ugyanezt a gondolatot más dimenzióban behelyettesítve: az 1870-es porosz háború sikere a franciák ellen nem más, mint a porosz iskolamesterek és a német professzorok győzelme.

Valljuk be, hogy túlságosan csattanósak és hangzatosak ezek a vélemények ahhoz, hogy még igazak is legyenek, de azért mindenképpen el kell ismernünk, hogy sok közük van az igazsághoz. Ortega, a huszadik század közepének nagy spanyol gondolkodója így vélekedik erről: „Nincs nagy nemzet jó iskolarendszer nélkül”, de rögtön hozzáteszi azt is, hogy ha egy nép politikai szempontból alantas, megalkuvó, rövidlátó, széthúzó, erkölcsében sérült, a legtökéletesebb iskolarendszertől se várhatja el a megváltását. Az ortegai gondolat valójában azt sugallja, hogy az iskolák szelleme, pedagógiai légköre akkor jó igazán, ha az egész társadalomé az.

Igaz, igaz, de mi a teendő akkor, ha a társadalomé, mint például most a mienké is, enyhén szólva silány? Várhatjuk-e, hogy megjavul? Nem. Ilyen esetben csakis azt szorgalmazhatjuk, hogy az országban minél több saját világú, karakteres iskola szerveződjék: olyan iskolák, amelyek tudatosan vállalják a társadalomban félreszorított morális kisebbség hitét, műveltségigényét, hagyományait, s ezek az iskolák előbb önmagukat váltják meg, utána pedig a rájuk figyelő közösségeket.

Ezek után a mondatok után kinek ne jutna eszébe kollégiumunk múltja? Az önteremtés, az önképzés állandó igénye. Elég, ha csak az elhíresült képzőtársaságot említjük meg, a későbbi önképzőkörök elődjét. Véletlen-e, hogy Petőfi ebben a képzőtársaságban lépett föl először szavalóként és költőként, hihetetlen sikerrel, megmutatva magát társainak, hogy néhány év múlva az egész nemzet elé állhasson oda március 15-én vagy A nemzetgyűléshez című verse írásakor. Így kezdi versét:

 

Ott álltok a teremnek küszöbén Melyből a nemzet sorsa jön ki majd. Megálljatok, ne lépjetek be még, Hallgassátok ki intő szózatom… Egy ember szól, de milliók nevében!

 

Egy ember. Egy személyiség. A többséghez viszonyítva nyilvánvaló kisebbség, de tehetsége, erkölcse és akarata révén a legnagyobb emberi hatalom.

Nem tudom, hogy a tíz éve újraindult kollégiumban működik-e eleven, hatékony önképzőkör, de azt tudom, hogy enélkül csak tisztességes, jólfésült iskola lehet a kollégium a jövőben, de robbanékony és példamutató soha. Behunyom a szememet, s látok magam előtt egy termet, huszonöt-harminc diákkal. Közülük föláll egy, s fölolvas egy dolgozatot, amely arról szól, hogy bármilyen nagy hatású volt is történelmünkben a reformáció, nem hozott létre olyan felejthetetlen nagy korszakokat és stílusokat, mint amelyek méltóak volnának például a gótikához, a reneszánszhoz, a barokkhoz. S ha ez az igazság, vajon büszkék lehetünk-e protestáns múltunkra? Elképzelem, hogy a kijelentéstől a terem levegője megtelik feszültséggel, kétellyel, daccal, de közben abban reménykedem: akad majd olyan valaki, aki azt mondja el higgadtan: igaz, hogy nincs a gótikához hasonlítható „találmánya” a reformációnak, hiszen a természete szerint is inkább befelé építkezett, de azt azért meg kell állapítanunk, hogy az univerzális nagy stílusok helyett segített létrehozni – a latin után – a magyar nyelvű irodalmat, a magunkba szállás első történelmi kényszerét s ezzel párhuzamosan azt a meghatározó értéket, amelyet mindmáig nemzeti értéknek mondhatunk. Nyelvben, gondolkodásban, mindabban, amely eredetiségünkkel leginkább összeköt minket.

Néha ránézek a mai Európa térképére, s azt látom, hogy ezen a zseniális, felvilágosult, egyszerre szent és egyszerre démonikus földrészen több a kis nemzet, mint a nagy. Ezt a tényt az egyesülő Európában nem lehet megkerülni. Persze kisebbségként a többséghez tartozni még nem a nagyság. De nem a legrosszabb esély. A kis nemzet csak a szellem, a kultúra és a kivételes tulajdonságok révén növesztheti meg magát. Példánk erre is van. Nagyságához és az Európában eltöltött idejéhez viszonyítva a középkori Magyarország elég sok szentet adott a korabeli Európának. A huszadik században a magyar kultúra spirituális szelleme legalább ennyi Nobel-díjassal lepte meg a világot. Vajon véletlen lehet-e ez? Amikor Németh László, másfél évtizeddel trianoni összeroppanásunk után, a minőség forradalmáról kezdett beszélni, ennek az egyedül lehetséges eszmének az alapjait rakta le számunkra. A minőség eszméjében ugyanis benne van minden, ami érték, csoda és igazság volt eddig a történelemben. Minden, ami katartikus tapasztalat. Sőt az is, ami vértanúságig sodró ellenállást növesztett föl az emberben minden romlás ellen. Talán eretnekségnek hat, amit mondok, de egy mai, protestáns iskolának nem a hitmegújulásért kell elsősorban küzdenie, hanem azért, hogy a mai és a holnapi diákok nemzedékét az élet teljes elvilágiasodása és ijesztő felszínessége ellen fordíthassa. Legyen bár szó a tudomány, a politika vagy a civilizáció orgiáiról. A hit majd ettől fölizzik.

A föladat tehát a huszonegyedik században semmivel se kevesebb, mint öt évvel Mohács után.

Az ember torka elszorul.

Így aztán hajdani pápai diákként csöndesen csak fejet hajtok a kollégium múltbeli és jövőbeli szelleme előtt.

 

Egy Hitel-est bevezetője

A Hitel szerkesztősége nevében őszinte rokonszenvvel köszöntök mindenkit. Köszönöm, hogy elfogadták hívásunkat erre az estére, amely nem hagyományos, irodalmi alkalom, nem egy szokványos találkozó, hanem a tapintatos áldozathozatal estéje is.

Előfizetőket szeretnénk gyűjteni. A belépőjegy ára egyéves előfizetés a Hitelre. Régen a katonákat fogták kötéllel, ma az olvasókat fogjuk. Természetesen, ha volnának odaadó és lelkes mecénásaink, akik a folyóirat megjelentetésének a gondjain túl, szabadon maradó idejükben, szabadon maradó nyolcadik kezükkel még a terjesztés gondját-baját is magukra vállalnák, soha nem folyamodunk ilyen magasztos ravaszsághoz. Mi szerkesztenénk a lapot, hivatásunk szerint nyugtalanítanánk az emberi szíveket és a szellemet, a nyolckezű mecénásaink pedig az egész országban gyűjtenék az előfizetőket, szerveznék a reklámnak tekinthető író-olvasó találkozókat, sőt egy-két munkatársunkat talán még a következő Nobel-díjra is ők jelölnék, ahogy ez egy jól működő irodalmi utópiában tökéletesen elképzelhető.

Sajnos, tíz éven át hiába vártuk a terjesztőket, nem jelentkeztek; más lapokat, más újságokat lobogtattak a nagyérdemű közönség előtt, s a szerkesztőség – elfogadva a hét szűk esztendő kopár látomásait – azzal vigasztalta magát, hogy a Nyugat 500 példánnyal is a halhatatlan folyóiratok versenyét vezeti.

Csodavárásunknak, persze, volt némi alapja, irodalmi és történelmi előzménye. Amikor 1988 vége felé, majdnem egy évtizedes meddő küzdelem után, első ellenzéki lapként végre megjelenhettünk, a kéthetente utcára kerülő lapból ötven-hatvanezer példány fogyott el. Ötven-hatvanezer példány a Hitelből!

Ilyen irodalmi sikert nem sok lap ért el Magyarországon. Egyedül talán az Élet és Irodalom a hetvenes-nyolcvanas években, amikor hivatalos előjogokkal, a pártállam mosolygós álarca alatt már-már ellenzéki lapként került az olvasók kezébe. Emlékszem, az erdélyi magyarok a hozzájuk került néhány példányt úgy adták át egymásnak, mint valami röpcédulát.

Mi volt ennek a népszerűségnek az oka? A szerkesztők ügyessége, zsenialitása? Épp ellenkezőleg: a félelmük. A két oldalról gerjesztett rettegés. Nekik ugyanis egyszerre kellett félniük politikai feletteseiktől, akik a cenzúrázás bonyolult föladatát bízták rájuk, és egyszerre az íróktól is, akiket az igazmondás múzsái befolyásoltak.

Az 1988-ban megjelenő Hitel az irodalmi élet minden bezárt ablakát kinyitotta, és friss levegőt engedett bezúdulni a termekbe. Nem földalatti, de hivatalos lapként töröltük el a cenzúrát. Ez így nagyképűségnek hangzik. Igazabb, ha azt mondom: nem vettünk róla tudomást. A Beszélő, illegális lapként ezt a fölszabadulást már előttünk elvégezte, amit én utólag is törvényszerűnek érzek, hiszen bevallottan politikai kiadvány volt, nyílt, ellenzéki fórum. Minden hónapban újabb és újabb tüntetés.

Az ellenzékiséget, természetesen a Hitel is vállalta, de néhányan mi, kezdeményező szerkesztők, azt mondtuk: a magyar irodalomnak elsőszülöttségi joga, hogy ellenzéki irodalomként se kényszerüljön a föld alá. Ragaszkodni ehhez a természetes joghoz éppoly ellenállás, mint a „föld alól” beszélni.

Sok író ezt a változatot tartotta méltónak az irodalomhoz. A legjobbak – egy-két kivétellel – szívesen jelentek meg nálunk. A névsor nemcsak a színvonalról tanúskodik, de a sokféle nézet és a sokféle esztétika jelenlétéről is. Egymás szomszédjaként olyan írók jelentek meg a Hitelben, mint Sütő András és Mészöly Miklós, Orbán Ottó és Szécsi Margit, Páskándi Géza, Csurka István, Esterházy Péter, Tornai József, Fekete Gyula, Domokos Mátyás, Lázár Ervin, Ágh István, Markó Béla, Nagy Gáspár, Krasznahorkai László, Jókai Anna, Karinthy Ferenc, Lászlóffy Aladár, Bíró Zoltán, Döbrentei Kornél, Tóth Erzsébet, Csengey Dénes.

A nevek természetesen hosszan hömpölyöghetnének tovább, hazaiak és határon túl élő írók nevei.

Irodalmunknak ez az egysége, ez a kivételes, emelkedett időszaka két esztendő után váratlanul szétesett. Múzsák helyett rikácsoló varjuk röpdösték körül fejünket. Nem hallgathatom el, hogy a régóta erjedő katasztrófa egyik kirobbantója én voltam, a Hitelben közült Nappali Hold néhány sorával. A magyarság és a zsidóság önmagához, egymáshoz és a nemzethez való viszonyáról próbáltam zaklatott szívvel egyet s mást elmondani. Azt hittem, hogy a cenzúra megszűnésével az irodalomban Dosztojevszkij, Ady, Valéry, Németh László, Sartre, Camus, Márai nyomán a legsúlyosabb kérdésekről is beszélhetünk, akárha mélylélektani kezelésekre járnánk, a gyógyulás tragikus reményébe kapaszkodva. Egykori küzdőtársaim negyedszázados, közös ellenzéki múltunk után száznyolcvanhat cikkben s gyűlölködő tanulmányban közölték velem, hogy tévedek. Utólag is megerősíthetem, hogy minden sérelmüket, fölháborodásukat közölhették volna velem a Hitelben is, méltó ez lett volna az irodalom katarzist vállaló természetéhez. A választ inkább a nagy példányszámú politikai lapok gyorstüzelő ütegeire bízták. Politikát csináltak abból, ami nem politika volt, hanem emberi létünk örökre jóvátehetetlen őrülete. Egyetlen pillanat alatt antiszemita lettem, mert magyarázatot kerestem olyan jelenségekre, amelyeket ártalmasnak és igazságtalannak éreztem. S ezek a demokráciát terhelő ügyek azóta sem oldódtak meg, sőt tovább romlottak.

A fejemre rakott bogáncskorona a Hitel sorsát is beárnyékolta. A folyóirat első sikeres alkotói korszaka ezzel véget ért. Magunkra maradtunk, elszegényedtünk, s a kéthetenkénti lapot a megfogyatkozott pénz és a megfogyatkozott olvasók miatt havi folyóirattá kellett átalakítanunk.

Ráadásul a magunk válsága egybeesett a magyarországi szellemi élet s ezen belül pedig az irodalom korszakos válságával.

Ennek a válságnak egyik fő okát szeretném egy színpadi fényszóró segítségével megvilágítani.

Sokan ülnek ebben a teremben olyanok, akik jól emlékeznek a nyugati hatalmak és a nyugati népek zavarára, amikor az 1990-es évek közeledtével ezek a népek egyszer csak arra eszméltek rá, hogy vége a Szovjetuniónak, vége a kommunizmusnak, és ők bizony ellenfél nélkül maradtak. Egyszóval: a rejtélyesen működő történelem megfosztotta őket egy olyan föladattól, amely a hidegháború negyven évén át célt és értelmet adott életüknek. Amire figyeltek eddig, sőt amitől féltek, nincs többé, megszűnt.

1990 után szinte szó szerint ez történt meg velünk is, közéleti írókkal, költőkkel, esztétákkal. Egészen idáig ragaszkodtunk az irodalom tízparancsolatának minden betűjéhez. Ezek közül a legfőbb parancsolat az volt, hogy az igazi irodalom mindig ellenállás, mindig összeesküvés a kor botrányai, bűnei, kicsinyessége ellen. De amikor az első, szabad választás után működni kezdett a többpárti demokrácia intézményrendszere, minket is hasonló fölismerés rendített meg, mint a nyugatiakat: ellenfél nélkül maradtunk mi is. Nincsenek Aczél Györgyök, Óvári Miklósok, Knopp Andrások, Tóth Dezsők, Köpeczi Bélák, E. Fehér Pálok, Rényi Péterek. Az ösztöneink annyira elbizonytalanodtak, hogy sokáig nem ismertük föl: a föntiek ugyan eltűntek, de a szabadság jószabású álruhájában új ellenfelek jelentek meg a színen.

Első, szószátyár ellenfelünk egy tetszetős téveszme volt. Egyre több neves író és kritikus azt kezdte ismételgetni, hogy a magyar irodalomnak több századon át komoly tehertétele volt a közéletiség, a politikai és a nemzeti gondok képviselete, ezért röpült oly gyakran földközelben, de a demokráciában ettől végre megszabadulhat, mert a költői sóhajok helyét elfoglalják a közgazdászok, a társadalomtudósok, a pénzemberek, a gyakorló politikusok, akik a kétszerkettő józansága alapján ítélik meg az elénk sodródó gondokat. Ami egyúttal azt jelenti, hogy az írók visszatérhetnek műfajaik jól körülhatárolható föladataihoz és problémáihoz. Emlékszem, egyik liberális esztéta barátom Boccaccióval példálózott nekem. Gondold el, mondta, Firenzében dühöng a pestis, hullnak az emberek, mint ősszel a legyek, s Boccaccio vérbeli íróként mégsem a halál fekete történeteit írja, hanem a Dekameron fűszeres, pajzán történeteit. Vagyis fütyül a harangokat is félreverő nyers időszerűségre s ettől a bátorságtól halhatatlan máig. A Dekameron történetei az életerő történetei voltak, a halállal szemben.

Tagadhatatlan, hogy ez a fölényes rendíthetetlenség is hozzátartozik az irodalom hősiességéhez, de nem zárhatunk ki ezzel egyenrangú, mondhatnám, ezzel ellentétes hősiességet sem, például Albert Camus-ét, aki a második világháborút pestisnek gondolta, s lidérces pontossággal ábrázolta szörnyűségeit, egy szimbólumrendszeren belül is közvetlenül.

De említhetnénk a közéletiség olyan nagy magyar íróit, mint amilyen Vörösmarty, Petőfi, Mikszáth, Móricz Zsigmond vagy éppen Ady volt. Ady, aki így vall erről:

 

Bántott, döfölt folyton a Pénz is, S szép humanitások játsztak velem, De lelkemből más sohsem érdekelte Fölszánt poéta-ceruzámat, Csupán Politika és Szerelem.

 

Ez a hang nemcsak Adyé volt – de főszólamát és lényegét tekintve – az egész magyar irodalomé a rendszer változásáig. Ezért volt természetes, hogy a magyar írók a veszély óráiban mindig tudták, mit vár tőlük a nemzet.

Ma hiába dongnak körül ilyen vagy olyan veszélyek, a veszély tudata botrányos eleganciával elillant belőlünk. Morgunk, sziszegünk, föl-fölidézzük az irodalom arany napjait, amikor egy-egy könyv, egy-egy vers többet ért, mint a tüntető tömeg. A demokrácia legfőbb eszköze nem a könyv, nem a nagy szellemek sugárzó hatása, hanem a másnapra eldobható újság, a minden egérlukból helyszíni közvetítést sugárzó televízió. William Butler Yeats, az írek Nobel-díjas költője 1911-ben egyik beszédében ezt mondja: „Nagy kor az, amely foglalkoztatni tudja tehetséges embereit.” Ezzel szemben korunk nem foglalkoztatni tudja, hanem csak elfoglalni, szórakoztatni. A nap huszonnégy órájában a világszínház előadásait nézhetjük, s mivel a kép, a látvány sokkal valóságosabbnak érződik, mint a szó, azt hisszük, hogy az a világ, amit látunk. Csakhogy a képek sose juttathatnak el minket semmiféle katarzisig, mert a teljes megértéshez a szellem megrendülésére is szükségünk van, amely elképzelhetetlen mélyről fölszakadó szavak nélkül. A hírmagyarázatokban sose jelenik meg az igazság, legfeljebb csak az igénye. Így aztán, ha régen szabadsághiányban szenvedtünk, ma valósághiányban szenvedünk folyamatosan. Akárha vészes vérszegénység sorvasztana minket.

A Hitel szerkesztősége ma este nem azért akar előfizetőket toborozni, hogy eldicsekedhessen velük, hanem azért, hogy segítsék az irodalmi életet újraéleszteni, mert irodalmi élet nélkül sose lesz irodalom.

Tizenöt évvel ezelőtt a Hitellel új eszmék, új magatartások jelentek meg. Ma – a szomorú tipródások után – a megszakadt folyamatok összekapcsolása lehet az újdonságunk. Annak a hagyománynak az újraélesztése, amelyet a régiek hagytak ránk. Vigaszul és biztatásul Németh László egyetlen mondatát másolom ide. Ezt írja hatvan évvel ezelőtt: „1840 és 1860 között a magyar nemzet éppen azért viselkedhetett olyan fényesen és öntudatosan, mert a pártok ellentéte alatt megvolt benne az irodalmi nevelés egysége.”

Ebből a mondatból én rejtélyes visszhangként olyasmit is hallok, hogy ihletre nemcsak az íróknak van szükségük, hanem az olvasóknak is.