Autóval át a városon2000. december 19-e kedd, hajnali hat óra. Kilépek az ajtón, ki az udvarra. Csupa kék minden, amit látok: az ég, a levegő, a kerítés. A szemközti ház eredetileg fehér homlokzata is az. Odahaza a zománcos kék fazekunknak volt ilyen engesztelhetetlenül sötétkék színe, mint most e hajnali világnak. Telente minden reggel abban főztük a disznóknak a krumplit, hogy az éjszakai dermesztő hideg után, az ól szalmájából előbújva, magukhoz térhessenek a meleg habzsolnivalótól. A csuda tudja, mitől, de az a képzetem támad, ha megütném bottal a levegőt, régi vasfazekunk kongását hallanám hatvan év távolából. De se bot, se erő. Olyan messze van ez a hatvan év, mint Krisztus Urunk születése. Bizonyára elmerengenék még az időn, de alighogy kilépek a ház eresze alól a teraszra, kitáncol alólam a lábam, és fenékre esem. Ónos eső esett az éjjel, és a terasz tökéletes jégpálya lett. Az lett a kapuig vezető betonösvény is. Szerencse, hogy csak kicsit ütöttem meg magamat. No még csak ez hiányzott a boldogságból – dohogok magamban. Nem elég az, hogy hajnalok hajnala van és egy új jégkorszak kezdete, nekem épp ma kell Kőbányára kirobognom, hogy az autómra fölrakják a téli gumit. A szerelőműhely hétkor nyit, s minden autósra tizenöt percet szánnak, s ha valaki nincs ott a megbeszélt időre, kiesik a sorból és utolsó lesz. Megértés? Részrehajlás? Előny? Ugyanúgy nincs, mint az utolsó ítéletkor. S mivelhogy Pesthidegkút és Kőbánya között elég nagy a távolság, jó lesz igyekeznem, különös tekintettel az ónos eső okozta forgalmi nehézségekre. Rögtön az első akadály: az autó befagyott ablakai. Ha csak egyszerű fagyásról volna szó, könnyen levakarná az ember, de az ónos eső úgy fagy oda az üveghez, hogy eggyé válik vele. Kaparó helyett egyedüli sikeres eszköz a csákány volna… Nyolcperces vesződség, tusa után végre elindulhatok. Nyári gumival az út veszélyes, sőt szeszélyes, hol az eleje csúszik jobbra az autónak, hol a hátulja. Amerre megyek, a kékség továbbra is ugyanolyan, mint amilyen az első pillanatban volt, amikor kiléptem az ajtón.
*
A Hűvösvölgyi úton már mások a fények. Itt már több a lámpa és persze több az autó is. A személyautók közt egyre több teherautó is tolakszik. Látok egy hússzállítót is, egy só- vagy inkább homokszórót is. A hárshegyi elmegyógyintézet előtt hirtelen meg kell állnom, egy szirénázó mentőautó kanyarodik be a nyitott kapun. Mintha a föld alól érkezett volna. Ilyen korán egy mentőautó mindig rejtélyesebb, illetve kísértetiesebb, mint fényes nappal. Alig különbözik a rabszállító vagy a hullaszállító autóktól. Ugyan kit vihet, miféle szerencsétlent a Sárga házba? A hetvenes évek közepén egyik meghasonlott barátomat kísértem be, nagyon nagy aggodalommal. Három hónapos ösztöndíjat kapott Franciaországba, a trianoni békeszerződés ismeretlenebb részleteit tanulmányozni, s ez alatt a három hónap alatt a felesége egy Erdélyből áttelepült férfinak lett a szeretője. Csalódása mindenképp leterítette volna a földre, de az, hogy a tanárt, több hónapos kemény munkával, ügyeskedéssel ő segítette áttelepülni, földolgozhatatlan lett a számára. Folyton egy hangot hallott: Te voltál az oka. Te voltál az oka. Egész életében szemérmes volt, de még a nemi szervét is megmutatta nekem, jelezve, hogy nemsokára egy rücsök nő rajta az események következtében, és akkor neki vége. Mindenáron az akkori amerikai elnökkel, Jimmy Carterrel akart találkozni, mert Krisztus földi nagykövetének tartotta, akinek igazi küldetése az, hogy világszerte missziós csoportokat hozzon létre. Ezeknek a missziós csoportoknak egyetlen föladatuk az lenne, hogy a hűtlenség bűnétől eltérítsék a nőket és a férfiakat. Elsőként akart jelentkezni a szent munkára, lemondva természetesen a testi szerelemről is. Egyéves kezelés után „meggyógyult” a barátom, látszólag helyreállt az önérzete, a munkakedve is visszatért, de a nők soha többé nem izgatták. Olyanok voltak a számára, mint színes ábrák egy izgalmas könyvben, mintha a bolondok házában kiherélték volna. Negyedszázad után is megborzongok.
*
A Vadaskert utcánál pirosra vált a lámpa, megállok. Az iménti borzongás még mindig bennem mocorog. Hetvenévesen az ember minden percben túsza lehet a múltjának, az emlékeinek. Pillantson meg bármit, legyen az egy vadkörtefa, egy halastó, egy falnak támasztott bicikli, egy halottas menet, nyomban eszébe jut róluk valami. A Vadaskert utcánál nekem egy szlovák költő jut eszembe, akinek az apja erdőőr volt egyik Magas-Tátra alatti grófi birtokon, még a trianoni döntés előtt. Ő mesélte, hogy nagy teleken, amikor fáztak és éheztek a szarvasok, bemerészkedtek egész a házukig. Gyerekkorukban – egyszerűen csak kíváncsiságból – megpróbálták őket a kezükből etetni. Kínáltak nekik szénacsomót, kenyérdarabot, kukoricacsövet, de a vadak sose vették el tőlük. Féltek? Bizonyára féltek is, de ha csak féltek volna, nem merészkednek oda, kéznyújtásnyira az ember közelébe. Vagy inkább a szabadságukat féltették? Jobban az életüknél is? Íme, az átléphetetlen határ, amely a háziállatot a vadaktól elválasztja. Vad. Vadaskert. Mátyás király… Különféle följegyzések szerint ez a rész volt a Budához, a királyi várhoz legközelebb eső vadászterülete a holló címeres uralkodónak. A vadászháza is itt állt valahol a közelben, talán két-háromszáz méterrel lejjebb, a Hűvösvölgyi út ereszkedő derekán, ahol évtizedekkel előbb egy filmstúdió épült. Szívesen lelassítanék az elképzelt szellemkastély bejárata előtt, meghatódva, de ez lehetetlen. Azonnal rám dudálnának, mint valamilyen élhetetlen, műkedvelő mazsolára, akinek gyalog vagy legföljebb gördeszkán lenne szabad a járdán közlekednie, s nem az autózók között. A közlekedés törvénye az, ha egyszer beálltál a sorba, hajts, ahogy tudsz, vagy távozz! Mert mi is lenne velünk, szeszélyes lelkekkel, ha a civilizáció vastörvényével szembe egyszer csak elkezdenénk merengeni a forgalomban, lassítani, megállni, hátranézni, ahogy az életében is hátra-hátratekint az ember. Előbb-utóbb eltaposnának minket a rohanók, a beidomított célratörők. A járdán egy fiatal apa ballag kicsi fiával az óvoda felé. Szívesen odaszólnék neki: barátom, nézz csak jobbra, ötszáz évvel ezelőtt ide lovagolt ki Mátyás király a kíséretével vadászni és nyilván eszmét cserélni bizalmas embereivel. Csak e miatt az egyetlen mondat miatt egy hatalmas kocsisort kellene leállítanom. Hát még ha azt kezdeném el a fiatal apának magyarázni, hogy az államalapítás ezredik évében István király mellett Mátyás alakját is nagyon fontos volna egy erős fénycsóvával megvilágítanunk, a mögöttem megtorpanók kiszállnának az autóikból, és agyonvernének vagy a vállukra véve vinnének vissza, az imént elhagyott bolondok házába. Pedig igazam volna: a nagyarányú kezdet mellett látnunk kellene a nagyarányú végzetet is. A befejezést. Szent István, Szent Imre, Szent Gellért, Szent László, Szent Margit, Szent Erzsébet és a többi, évezred eleji szentünk, jelképesen bár, de egyértelműen arról tanúskodik, hogy mi, magyarok, országunkat, sőt ezt megelőzően az Árpád-házat az égiektől kaptuk. Részben kegyelemből, részben jutalomból. Ezzel szemben Hunyadi Mátyást, az igazságos királyt nem az égiek ajándékozták az országnak, hanem a földiek. Trónra is ők emelték. Tusakodtak, alkudoztak, megkeményítették magukat érte, s a Duna jegén közakarattal megválasztották királynak. Világiasabban fogalmazva úgy is mondhatom, hogy a Hunyadi fiút a láthatóvá vált nemzet teremtette meg magának. A kihalt Árpád-ház és a kihalt Anjou-ház után valójában meg kellett volna születnie a Hunyadi-háznak. Az élni akarás ösztöne kimondatlanul is ezt sugallta, s azt hiszem, a becsvágy és az elhivatottság messzire tekintő szándéka is ebbe az irányba indította el Szilágyi Erzsébet és Hunyadi János fiát. Csak úgy közbevetőlegesen említem meg, hogy az én gyöngécske, harmatos tudatomba elsőül Mátyás király fészkelte be magát. Arról például, hogy István király utódját, Orseolo Pétert az én szülőfalumban, Zámolyon fogatta el 1046-ban I. András, s ott vakíttatta meg, diákkoromig semmit se tudtam, de Mátyásról már hat-, hétévesen személyes élményeim voltak. Aki csúfolni akart és fölbosszantani, ezzel az égből pottyant versikével kezdte:
Egyetlen kutyaütő gyerek se tudta, ha utcabelim volt, ha nem, hogy mit rejt a versike, de a jóhangzás és versből előpattanó név elég volt nekik ahhoz, hogy földühítsenek. Természetesen én se sokat tudtam e rejtelmes versike hátteréről, csak annyit, hogy nem messze Zámolytól van egy Csór nevezetű falu, ahonnét én a nevemet kaptam. És valahol Várpalota és Csór között Mátyásnak ugyancsak volt egy vadászháza, bent a Bakonyt előző rengetegben, ahol nagy vadászlakomákat rendeztek. S ott, ebben a nevezetes házban történt meg, hogy a sokféle hal és vad ételkülönlegesség között a főszakács „elfelejtette” föltálalni a csuka máját. A király azonnal fölfedezte ezt a koronás feledékenységet, és nyilvánosan kérdőre vonta szakácsát. A szakács kegyes hazugsággal akarta megmenteni magát, kijelentette, hogy a májat a pap kutyája csórta el. Azaz: nem közönséges emberé, hanem egy papé. A szent füllentés nem kábította el Mátyást, ellenkezőleg, fölbosszantotta, és a főszakácsot alaposan megvesszőztette. S nem a gyomrok, hanem az igazság megcsalatása miatt.
Már süvölvény koromban tetszett nekem ez a királyi igazságszolgáltatás, és ha valaki nemcsak játékosan csórikámozott, hanem szívbéli pimaszsággal, én is megfizettem érte, ahogy tudtam. A csúfolódás miatt kirobbant verekedésekben sem az ellenfelet, sem magamat nem kíméltem. Gondolom, ennek a korai kapcsolódásnak, személyes élménynek meghatározó szerepe lehetett abban, hogy Mátyás élete, sorsa, uralkodása, kivételes titáni tervei folyamatosan foglalkoztattak. Regényalaknak is a legnagyobbak közül való. Egy magyar Tolsztoj illett volna csak hozzá. Már fiatalon a halál közelébe sodródik. Halál helyett fogságba. Fogságból tizenöt évesen egy ország élére. Király lesz, de jó ideig korona nélkül, mert a Szent Korona III. Frigyes német-római császár kezében van, aki Zsigmond király lányától, Albert özvegyétől, Erzsébet királynétól kapta meg. (Ó, magyar történelem!) A Visegrádról ellopott koronát 80 ezer aranyért kellett Mátyásnak visszavásárolnia. Hat évig korona nélkül uralkodik, de apja Hunyadi János dicsfényével a feje körül. A fiút nem akármilyen önérzet fűtheti. Ha nem mondja is ki nyíltan, de belül magában éreznie kell, hogy hosszú idő után, legalább százötven év elmúltával, ő az első, született magyar király! Mondhatjuk, hogy idevalósi! Földink, aki tökéletesen tud magyarul! Olyannyira, hogy a parasztok világában forgolódó Ludas Matyink szellemi ősének is beillene. Mert még azt a kifejezést is jól használja, hogy ángyika, hogy ámbolyog, hogy bikatinó vagy hogy valaki esztelenkedik. Hiszen, ha csak a bíborosok nyelvén értett volna, sose lett volna igazságos. Fogalma se lett volna arról, mi az az ebadta, huncut, tekervényes uraság. No meg az alsószoknyába összeszedett harmat. Az Anjouk, a vegyes-házi királyok lehettek kegyosztók, belátók, így vagy úgy szorgalmasak, hasznunkra valók, de Mátyásnak legbelsőbb ösztöne szerint kellett cselekednie. Véletlen-e, hogy a mítosza nagyobb és egyértelműbb, mint ő maga? Ha nem magyar, valószínű, hogy mítosza se születik. Az Árpád-házi királyok még megtehették volna, hogy Attilát választják példaképüknek, de tudtommal egyikük se gondolt erre. Mátyás viszont igen! Szemében ő volt az igazi hódító és hódoltató. A nagyság birtokosa, az előző évezredet átsugárzó bálvány. Ha jól emlékszem korai olvasmányaimra, Bonfini jegyezte föl, történetírói múzsájára hallgatva, hogy Mátyás márványpalotabeli országtanácsainak az ülésrendje pontosan olyan volt, mint a hun király nomád sátrában tartott tanácskozásoké. Joggal írja róla Joó Tibor a Magyar nacionalizmus című könyvében, hogy miként a reneszánsz olaszok elődeiket a dicső rómaiakban fedezték föl, a humanista Mátyás a maga őst kereső antikvitását a hunokban találta meg. Ezért aztán a magyar reneszánsz kissé szittya reneszánsz is. Zárójelben teszem hozzá Joó Tibor történészi megjegyzéséhez, hogy a múlt felé fordulva, a látomások nagymestere: Arany János is hasonlóan gondolkodott. Mátyásról, persze, nemcsak ezeket a kevésbé ismert furcsaságokat kell fölemlegetnünk, hanem azokat a furcsaságoknál sokkal fontosabb dolgokat, amelyeket kevéssé ismerünk. István király, az apja munkáját folytatva, megtérítette a Kárpát-medencében hazát foglaló magyarokat. Államot alapított nekik, jól fölismerhető európai láthatárt rajzolt eléjük. Mátyás viszont olyan újkor eleji nagyhatalom főszereplőjévé akarta tenni Magyarországot, amely egy négyszáz évvel később született, kossuthi fogalmat kölcsönözve – Duna-államot, Duna-birodalmat, dunai konföderációt teremt. Attila nagyzási hóbortja támadt volna föl benne? Vagy inkább az apa, Hunyadi János félelme? A korszak – ismételjük el közhelyszerűen – a török veszedelem kora. A török birodalom és vele együtt a mohamedán hit előretörésének az ideje. Lázálom, végzet, a tatárdúlásnál zordabb pusztulásveszély. De nemcsak az volt, hanem más, európai birodalmak kialakulásának őspillanata is. A Német-római Császárság fokozatos kihamvadása után egyre erősödik a Habsburgok szerepe Európában. Pörgessük át gyorsan a korról szóló történelemkönyv lapjait. A törökök 1453-ban meghódítják Bizáncot. Lidérces gongütés ez a keresztény univerzalizmushoz tartozó országok és népek számára. Mennyivel más idő már ez, mint Hunyadi Jánosé, aki 1443–44 telén elibe megy a töröknek egészen a Balkán-hegységig. A közvélemény még azt hiszi, hogy valahol ezen a tájon meg is lehet állítani. A pápák időről időre égig emelik a keresztet, de az Úristen nem küld a földre olyan sereget, amely ezt megtenné. Persze nemcsak az Úristen követ el súlyos mulasztásokat, hanem földi helytartói is. Összefogás a pogány ellen? Körülbelül olyan önámító, hangzatos zsivaj volt ez, mint amilyent mi hallottunk Amerikából és a nyugat-európai országok irányából a hidegháború évtizedeiben Szovjetunió ellen. Nesze semmi, fogd meg jól! Már 1444 novemberében a szerencsétlenül végződő várnai csata után erről panaszkodik maga Hunyadi János is a Jenő pápának küldött levelében: „Isten ítéljen azok fölött, akik segélyt ígértek és azzal kecsegtettek, hogy a diadal kiküzdésére minden elő van készítve, azután pedig ígéreteiket nem teljesítvén, cselt vetettek nekünk.” Az apa keserű tapasztalatát Mátyásnak később sokszorosan át kell élnie. A pápákkal folytatott levelezéséből egyértelműen az derül ki, hogy a veszélyt egyetlen illetékes sem látja igazán, Magyarország kivételével. Föl kell készülnünk arra, hogy a kereszténység védőpajzsa, az utolsó szakaszban, egyedül Magyarország lehet. Ezt a mondatot akkor még nem a melldöngető pátosz lengi körül, nem az önfeláldozás mámora, hanem a pontos helyzetfölismerés tárgyilagossága. Mit kell látnia Mátyásnak? Azt, hogy a Vatikánt nem a kétségbevonhatatlan szentség dicsfénye ragyogja körül, sokkal inkább a tehetetlenségé. Sőt a fecsegő dilettantizmusé. Továbbá azt is látnia kell, hogy az itáliai városállamok is olyanok csak, mint a színváltó selyem: egyikük-másikuk, ha retteg is a töröktől, nem önmagát tartja első számú ellenfélnek, és félelme közben legszívesebben talán kereskedne vele. Nyugat-Európa nagyobb országai pedig csak fogadkoznak, hitet tesznek a szent küzdelem mellett, de félszemmel azt lesik, melyik ország akadna meg sebző halszálkaként leginkább a török torkán. A Habsburgok alig látszanak még ki a Német-római Császárság és a spanyol birodalom felől tolongó árnyak közül, de már minden jövendő szerepre vállalkoznának. A térségben ők akarnak a másik erő lenni, a Másik Hatalom, amelyet sikeresen és gyorsan a török előretörése szervez meg és növeszt nagyra kegyetlen paradoxonként. Mátyásnak és tanácsadóinak meg kellett érezniük, hogy Magyarország két malomkő közé, azaz: két pogány közé! – kerülhet. De amíg a tanácsadók bíztak a jó szomszédság mítoszában, Mátyás nem bízott. Saját érzelmei alapján ismerte a hatalomszerveződés minden kíméletlenségét. Szerintem csapongó, sőt hisztérikus viselkedése mögött roppant aggodalom sűrűsödött össze. Nevelőjét, Vitéz Jánost, aki apja helyett apja volt, csak olyan lelkiállapotban pofozhatja föl, amikor őrjöngeni, sírni, tombolni kellene. Megkockáztatom még azt a mélylélektani sejtésemet is, hogy az egyre fenyegetőbb török veszély közben nem azért foglalta el Bécset, mert kitört rajta a hatalmi téboly, hanem azért, mert a Habsburgokat minél távolabb akarta tartani attól a térségtől, amelyet nem olyan sokára elfoglalnak. A mohácsi csatavesztés után, mint tudjuk, Szapolyai Jánost választották meg királynak. A választásnak egy 1505-ben elfogadott országgyűlési határozat volt az alapja, amely azt mondta ki: ha Ulászló király fiú utód nélkül hal meg, csakis magyar származású királyt lehet választani. A Csele patakba fulladt király eltűnésével – ha kissé furcsán is – életbe lépett a fiúnélküliségre alapozott törvény. Szapolyai János király lett. De Mátyás titkos rémlátása is megtestesült: a Habsburgok ugyancsak bejelentették trónigényüket. II. Lajos sógora I. Ferdinánd 1526 decemberében szintén magyar királlyá koronáztatja magát. A kettős királyság Magyarországot az agóniák országává tette. A középkori tekintélyes magyar királyság, ötszáz éves múlttal a háta mögött, teljesen összeroppant. Egy országból Mohács után három lett. Három külön rész az ideiglenesség szörnyű állapotában. Az úgynevezett Magyar Birodalom szétesésének a következményei máig éreztetik hatásukat a térségben, s nemcsak a magyarság életében, hanem a szomszédainkéban is. Minden szabadságharcunk, forradalmunk, háborúnk ebből a régi, kiheverhetetlen sokkból vezethető le. Jórészt ebből erednek a románokkal, a szerbekkel, a szlovákokkal kiélesedett feszültségeink is. Ha valaki túlzásnak érzi ezt a kijelentést, gondoljon a mai Szerbiára, Boszniára, Koszovóra, s mai retteneteink mögött látnia kell Hunyadi János, Szkander bég, Brankovics György korát, Mátyásét, a másfél százados hódoltság és küzdelmek korát, a Habsburg Birodalom kivirágzását és elmúlását egyaránt. Talán azért gondolok egyre gyakrabban arra, hogy Közép-Európa, Dél-Európa, Balkán, sőt egész Európa mostani átrendeződése idején, érdemes lenne egy nagyszabású Mátyás-konferenciát rendezni Budapesten, és Mátyás szülővárosában, Kolozsváron, s meghívni rá szerb, albán, cseh, lengyel, osztrák, román, francia, német, bosnyák, bolgár, szlovák és török történészeket, hogy vizsgálják meg közösen a múltat, a nagy korszakváltó időt a tizenötödik és a tizenhetedik században, benne minden fölemlegetett nép szerepét. Gondolom: Mátyás király pápáknak küldött leveleiből az derülne ki, hogy a mi kereszténység védőpajzsáról szóló vallomásaink nem regényes kitalációk és utólagos szenvelgések. Mint ahogy Európáért kényszerűségből vállalt áldozataink sem azok. Egy ilyen széles alapozású konferencia még talán a Mátyás alakja köré szőtt román mítoszokat is szálaira bontaná és elfújná a semmibe. Mátyás, mint román fenomén, akinek utólagosan azt írták, egy nemrég a szülőháza falán elhelyezett táblára, hogy ő az a király, akit senki se tudott legyőzni, csak a saját népe? A románság mint Mátyás népe? Van-e még ilyen hajmeresztő állítás a történelemben? A történelemben nincs, csak a történelmen kívül lehet. Ugyanis Mátyás akkor lett volna román, ha édesanyja, Szilágyi Erzsébet vagy az édesapja, Hunyadi János ortodox lett volna. De mindketten római katolikusok voltak. Egyszerű mákony és népbutítás az egész. Különben is ortodox hitű hatalmasságként Mátyás hogyan levelezhetett volna IV. Sixtus pápával vagy VIII. Incével?
*
Ha van valami jó, ellazító könnyedség az autóvezetésben, ez a szabad csapongás a legjobb. Fut, suhan a kocsi, az ember elengedi magát, ráhangolódik a gyorsaságra, és a képzelete szinte ficánkol, mint a harmadfű csikó. Sokszor megfigyeltem már, hogy séta közben lassabban mozog az agyam. Vagy inkább másképp. Ilyenkor, ha bármi eszembe jut, elkezdek vele ismerkedni. Körbejárom, mintha először látott szobrot járnék körül vagy alvó elefántot a Hősök terén. Hogy került ez ide? Hozták? Megszökött, és így tovább. Egyszóval egyszerre figyelek a részletekre s az egészre. Latolgatom, hogy eredeti lehet-e a gondolat, amely megvillant bennem vagy csupán egy tetszetős ötletről van-e szó? Hiszen idősödő korára az ember megtanulta, hogy akkor igazi egy gondolat, ha rögtön egy másikat is föltételez, sőt elő is hív. Weöresnek van egy kissé bolondos, talányos, de felejthetetlen megállapítása: „Legszebb alkotás: a séta.” Költészet és filozófia egyben. A kijelentés ugyanis nem ott ér véget, ahol a pontnál leeresztjük a hangunkat, hanem túllendül, túlfut saját határánál, elkezd osztódással szaporodni. Ha elméleteket gyártó kisiparos volnék, gyorsan kijelenteném, hogy bizonyos fajta mozgások: gyaloglás, szekerezés ökrökkel, lovaglás, kerékpározás, mámoros repesztés egy több nyelven is üvöltő motorbiciklivel komolyan befolyásolják az ember agymozgását és lélekmozgását. Na és a lótuszülés helyzete? Állítólag ez a legtökéletesebb testi állapota a gondolkodásnak. Ehhez, sajnos, nem tudok hozzászólni. Lótuszülés helyett marad az autóülés. Az olcsó szellemeskedéstől magam előtt is elszégyellem magam. Ezt azért mégse! Egyébként is úgy monologizálok itt a kormány mellett, a kényelmes ülésben, mintha ebbe születtem volna bele. A régi magyarok nyeregbe, én pedig egyenesen az autóba. Lám csak, az újnépinek kikiáltott Csoórikám mit el nem árul magáról, ha nem kell viselkednie, és szabadon csaponghat! Ott lappang benne egy urbánus Háry János. Lassan elhíresztelem magamról, hogy Brezsnyev elvtársat én ütöttem el a Vörös téren autóval. Én, aki nyolcéves koromig autót legföljebb félévenként, ha egyet láttam. Talán ha az Öreg utcán laktam volna én is, mint Csanádi Imre, valamennyivel többet látok, mert a Bicske és a Fehérvár közötti forgalom az ő házuk előtt zajlott. A mi utcánk, az Új utca, egy másik bolygó elhagyatott utcája volt. Életem nagy fordulata is az Öreg utcán esett meg velem: kalandom az első autóval. Már nem emlékszem pontosan, mikor: 1939 vagy 1940 nyarán egyik szombat este kidobolta a kisbíró, hogy a vasárnapi ebéd után három órakor Hubay Kálmán nyilas párti képviselő beszédet tart a községháza előtt, és mindenkit szeretettel vár erre a nagyon fontos találkozóra. Képviselő? Találkozó? Nyilas párt? Nekünk gyerekeknek fogalmunk se volt arról, ki Hubay Kálmán, s arról se, hogy mi fán terem a nyilas párt. Szóbeszéd után mindössze annyit tudtunk, hogy a főnyilas Zámolyon Pintér suszter, a háromlábú susztertrón bitorlója, aki talán nem is eszik, nem is alszik, a kert végibe se jár, csak ül a műhelyében, talpalja a csizmákat, a bakancsokat, a lakkcipőket, fülén a fejhallgatós rádió, és tíz-tizenkét órán át hallgatja az ország és a nagyvilág okos embereit. Csuda, hogy bele nem zavarodik. Természetesen minket, gyerekeket nem érdekelt a képviselő személye, sem a zámolyi főnyilasé, de az esemény annál inkább, éppen azért már két óra körül ott zsizserésztünk, lökdösődtünk a községháza körül. Az első világháború elesett hőseinek jelképes cementkatonája lábhoz tett fegyverrel nézte túlfűtött várakozásunkat. Egyszer csak észrevesszük, hogy egy bogárhátú, fekete autó ereszkedik lefelé a dombról. Nem jöhet máshonnan, mint Székesfehérvárról. Ráérősen közeledik, szinte méltóságosan. És megáll a községháza előtt. Mi, gyerekek, azonnal odafutunk hozzá és körbeálljuk, persze, tisztes távolságból, nehogy a katonás természetű főjegyző úr ránk ripakodjon. Vendégnek kijáró tisztelettel fogadják a képviselőt, bevezetik a jegyző úr irodájába, a fiatal, ünneplőbe öltözött sofőr azonban kint marad. A három jeles személy eltűnése után gyerekbandánk odarohan a kis púpos Volkswagenhez – ma már tudom, hogy az volt –, s úgy veszi körül, mint valami csodabogarat. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen ilyen közelről még egyikünk se látott hasonlót. A sofőr, ahelyett hogy elhessegetett volna minket, mindkét oldalon leengedte az ablakot, legalább a szemünkkel hadd vegyük birtokba a „bogárkát”. Mi, egymás válla fölött átkukucskálva néztük végig a műszerfalat, a tükröket, a dudát, a gázpedált, a sebességváltót, amely olyan volt, mint egy szépen megfaragott somfabot. Utólag mosolyodom el, hogy az őserdei gyerekek se lettek volna kíváncsibbak nálunk. A sofőr láthatóan élvezte vizsla szemű közönségét, és gondolt egyet, begyújtotta a motort, s odaszólt nekünk: – Na, fiúk, akkor most autózunk egyet. De csak akkor, ha jól viselitek magatokat. Ketten ideálltok szépen a lépcsőre, ide az én felemre, ketten pedig a túlsó oldalra. Értjük egymást? – Igen – válaszoltuk kórusban. – Ha jól viselkedtek, mindenki autózhat. Az első potyautasok között ott feszítettem én is a lépcsőn. Lassan indultunk el, de a hősi emlékmű előtt már fölgyorsított a sofőr, persze csak annyira, hogy a többi utasjelölt se nagyon maradjon le tőlünk. Hatvan-valahány év elmúltával is eleven bennem a test első mámora, hogy csak állok mozdulatlanul egy helyben, és mégis gyorsabban haladok a futóknál. A suhanó szánkók és a vágtató kocsik mások. Az előbbihez lejtő kell, az utóbbihoz lovak. Az autó magától fut, láthatatlan erők röpítik. A gyorsaság magát az embert s így a gyereket is, természetéből eredendően izgatja. „Gyere, fussunk, melyikünk ér oda előbb a csordakúthoz?” Hányszor próbára tettük efféle szilaj versengésekkel magunkat. És hát láttunk futni őzeket, nyulakat, kutyákat, sőt megvadult bikát is, himbálózó lánccal a nyakában. Az ilyen rohanások lenyűgözőek voltak, szépek és félelmetesek, maga a vér forrósodott át tőlük. Talán ezért találtunk ki saját gyártmányú szerkezeteket, hogy a gyorsaságot a magunk számára meghódíthassuk. Ilyen szerkezet volt a két, lánccal és borjúkötéllel összekötött négykerekű taliga, ez a barbár harci szekér, amellyel életveszélyesen úgy csörömpöltünk le a temetődombról, mint eszüket vesztett ördögfiókák. Igen, a száguldás, az iram! A taligatákolmányok után az első igazi autó. Aztán a többi: teherautók, népautók, terepjárók, katonai autók, sportkocsik, páncélautók, kétéltűek, lefüggönyözött személygépkocsik, politikusok, diplomaták zászlós autói, suhanó és fényűző csodák. Harminc-negyven éve még csak néztem őket, félszemmel, ahogy kirakatokat, varjúrajt, tolongó felhőket néz az ember, de már tizenöt éve magam is beléptem az autósok eltömegesedett kasztjába. Beléptem, pedig nem akartam. Minden idegsejtem tiltakozott ellene. Minek egy költőnek autó? Ha korszerű akar lenni, az írásaiba legyen az, ne a kényelemhajszolásban. De ahogy sűrűsödött körülöttem a világ, sokasodtak a teendőim, el kellett döntenem: gyalog vagy villamoson rohangálok-e egyik helyszínről a másikra, mint ahogy ötven éven át ezt tettem, vagy megtanulok vezetni, és gyorsan elveszítem ősemberi ártatlanságomat. Az utóbbi mellett döntöttem. Ötvenöt évesen vizsgáztam le a vezetés tudományából, szerintem eléggé hitványul. Még ma is azt hiszem, ha nem lettem volna országosan ismert ellenzéki író, aki benne él a közélet sűrűjében, s olyan dolgokról tud beszélni az oktatójának, sőt a többi oktatónak, amiről senki mástól nem hallhattak, valószínű, hogy ugyanúgy fönnakadok én is a rostán, ahogy Tornai Jóska barátom fönnakadt. Néha úgy „vezettem” Soroksár felé, hogy az én oktatómon kívül még két másik oktató is beült az autóba politizálni velem Pozsgayról, Nyers Rezsőről, az erdélyi magyarokról, akikről én sok mindent tudtam. A vizsgáztatóim, feltehetően, azt gondolták rólam, ha a politikai életben jó ösztönnel eligazodom, el fogok igazodni majd a forgalomban is. Eddig – egyetlen koccanást leszámítva – sikerült is, de ez a megnyugtató siker mégsem altatta el autós bűntudatomat. A legváratlanabb pillanatokban nyilall belém, hogy a magam kényelméért egy világméretű összeesküvés tagja vagyok, rongálom ezt a gyönyörű bolygót, fertőzöm a levegőjét, a gólyák hűséges szíve köré gázfelhőket terelgetek. Sőt, nemcsak ez ellen a bolygó ellen vétkezem, hanem a világmindenség ellen. Hogy magyarázzam ezt meg, hogy elhiggyék nekem? Egy közönséges látomást kell ehhez segítségül hívnom. Többször megesett velem, hogy a világ olyan nagy városaiban, mint amilyen New York, Párizs, Los Angeles, Rio de Janeiro, ismerőseim csupa kedvességből fölvittek a város legmagasabb pontjára, hogy megcsodálhassam szépségüket, nagyságukat, fölfoghatatlan arányaikat. A várost átszelő folyók hídjait, a felhőkarcolók titáni tűpárnáját, a tereket, ahogy az utcák szövevényében elhelyezkednek vagy a székesegyházakat, ahogy az ég felé nyújtózkodnak. Némelyik város szomszédságában maga az óceán sétálgatott. Az első gondolatom szinte mindig az volt, hogy micsoda vakmerőség és képzelőerő kellett ahhoz, hogy megépüljenek! Micsoda gátlástalan szabadság! De a tudatalattimat mindig beárnyékolta valami. Valami? Az autók! Az autók sokasága! Az apokalipszis szó elvont fogalomként élt bennem sokáig. A háborúkhoz és a János jelenéseihez kapcsolódott. De mióta fölcipeltek engem is a hegyre – a jelképes hegyre –, mint Jézust, és megmutatták nekem is a világot, a legdöbbenetesebb élményem az autók látványa volt. Az autók sokasága. A veszteglőké és a rohanóké is. Igen, az autó-apokalipszis. Rémületes és jóslatos. Lassan több autó lesz az ember körül, mint amennyi a madár, hangya és lepke. És mindegyikbe benzin kell. Benzin a hét- vagy nyolcmillió New York-i autóba, a Los Angeles-ibe, a tokióiba, a londoniba, a kairóiba, a rómaiba, a berlinibe, a párizsiba, a moszkvaiba, a pekingibe, a szegedibe s bécsibe. És már mióta? Ide s tova száz éve! Benzin a nap minden percében, órájában, sötétben és világosban, zimankós időben és nyári hőgutában. Benzin kell az emberiségnek, akárcsak oxigén. És honnan kerül felszínre ez az irdatlan mennyiségű nyersolaj, amelyből autók, tankok, hajók, katonai repülők, utasszállító gépek üzemanyaga lesz? A Föld belsejéből! Kezdetben csak felfedezték az olajmezőket. Talált kincsnek tekintették valamennyit, az emberiség szerencséjének. Civilizációt építettünk rájuk, jövőt, kényelmet, boldogságot. Maga az olaj is természet volt. Mint a föld, mint a víz. De egy bizonyos, önfeledtségben eltöltött idő után, megjelent a rémület: jó, jó, most még rendben van minden, de meddig lesz elég a „folyékony arany”? Húsz évig? Harmincig? Esetleg tovább? És ha addig nem fedezünk föl újabb erőforrásokat, vége a világnak? A kérdést, persze, így is meg lehet fogalmazni, de így nem más, mint egy rosszul elnyöszörgött hamleti ostobaság. Az önzőek, az érdekeltek, a rövidlátók gondolkodnak így. Heisenberg azt írta egyik tanulmányában: „A természet előbb volt, mint az ember és az ember előbb, mint a tudomány.” Nem tette ugyan hozzá, hogy ez a létbeli sorrend megkerülhetetlen fontossági sorrendre utal, de mi nyugodtan hozzátehetjük. Vagyis: nem az az elsőrendű kérdés, hogy meddig tart ki az olaj, hanem más. Utalhatnék az ózonpajzs átszakadására, amely civilizációs ártalom, de szerintem még ennél is van kétségbeejtőbb gondunk. A Föld belsejéből kiszivattyúzott olaj roppant súlyos dolog. Lassan-lassan egy láthatatlan tenger súlyával fölér. Ha átalakítása és fölhasználása révén nem válna légneművé, valószínű, hogy fölösleges volna aggódnunk. De így muszáj, mert hol az a tudós társaság, amelyik ki tudná számítani, hogy a száz éve fogyó olaj légneművé válásától nem könnyül-e annyit a Föld súlya, ami miatt a tömegvonzás eddigi rendszere veszedelmesen megsérülhet?
*
Tudom, a kérdés megpendítése szónoki, tudománytalan, sőt egyenesen gyermeki. De, mint a legtöbb gyermeki kérdés, eredeti és megkerülhetetlen. Newton almája egyre többször üzen nekünk, hogy válaszoljunk erre a kérdésre, de hogy csúnyán fejezzem ki magamat: mi a hallgatásban vagyunk érdekeltek. A múlt század elején az úgynevezett fehér ember a modern reneszánsz feltalálójának érezhette magát. A halott Istentől megörökölte a természetet, a csodatevés szertelen képességét, és úgy gondolta, hogy magára maradva saját üdvözülésének a távlatait is képes lesz megteremteni. A tudomány és a technika segítségével. A költők ódákat kezdtek írni a gyorsaság suhanó múzsáihoz, a magas homlokú mozdonyokhoz, amelyek a postakocsik döcögését legyőzve új ismeretek és új rejtelmek földrészeire röpítik az embert. Lapozzuk csak föl a futuristákat, ilyen mondatokat találunk a kiáltványaikban: „Az irodalom mindmáig a megfontolt mozdulatlanságot, a révületet és az álmot magasztalta. Mi a kihívó mozgást, a lázas álmatlanságot, a futólépést, a halálugrást, a pofont és az ökölcsapást magasztaljuk… Megállapítjuk, hogy a világ nagyszerűsége új szépséggel gazdagodott: a sebesség szépségével. Egy versenyautó, kirobbanó lélegzetű kígyóhoz hasonlatos vastag csövekkel díszített motorházával… egy bömbölő autó, mely úgy száguld, mint a kartács, szebb, mint a Szamothrakéi Győzelem szobra.” Ebből a szelídebb kiáltványrészletből is az derül ki egyértelműen, hogy a gyorsaság, az erő, az anyagot megerőszakoló szenvedély pornográfiája mámorosítja meg a huszadik századba belépő embert. A század úgy indul, mint a rendkívüli lehetőségek százada. Tudjuk, hogy a kerék föltalálása milyen mértékben forradalmasította az emberi létezést, vagy az, amikor vitorlákba fogták a szelet, és uralni kezdték a tengereket. Sőt itt kell megemlékeznem a lovakról. A lovas-civilizációk nagy teljesítményéről, hiszen lovak hátán hódítani meg roppant ázsiai térségeket – ez semmivel sem kisebb teljesítmény, mint világtengerek hullámain jutni el a célig. A világ ősrendjét megváltoztató felfedezésekhez viszonyítva a huszadik század tömegesen állította elő a tudomány és a technika robbanékony csodáit. E modern csodák közös jellemzője, amely kihívóan vagy éppen rejtetten minden változásban jelen van: a fölgyorsulás. A sebesség. Az Istent is megszégyenítő iram. Rohant a tigris, a párduc? Sörényüket lobogtatva rohantak a vadlovak és a szelek? Hol vannak ezek a hangsebességgel és a fénysebességgel versenyző szerkezetektől: repülőgépektől és a rakétáktól? A sebesség valójában a közlekedési eszközök forradalmasításával kezdődött el. A természetben megismert legnagyobb sebességgel legelőször talán a gőzgépek és a robbanó motorok kezdtek el versenyezni. A hajók, a vonatok. De kezdetben ők is csak mosolyogtatóan. 1847-ben Petőfi szinte mámorosan ír a Pest és Vác között közlekedő vonatról:
Ha jól tudom, ez az első magyarországi vonat negyven kilométeres sebességgel száguldott csupán, utasai mégis szédültek. Gyors váltással gondoljunk például a szuperszonikus repülőgépre, a Concorde-ra, amely a hangsebességnél kétszer gyorsabban repül, óránként 2500 kilométeres sebességgel. Hangsebesség, fénysebesség, az elektromágneses hullámok sebessége, részecskegyorsítás, információgyorsulás – ezekre hivatkozva jelentheti ki Paul Virilio, a korszak egyik nagy elemzője, filozófusa, hogy: „Mi vagyunk az első olyan társadalom, amely munkába állította az abszolút sebességet.” Eddig, amikor feudalizmusról, kapitalizmusról beszéltünk, mindig a felhalmozáson alapuló osztályokra gondoltunk. A kulcsszó a kizsákmányolás volt. Végeredményben erről van szó ma is, de a közvetlen kizsákmányolás módszerét épp a sebesség alakította át teljesen. Az újfajta fölhalmozás csakis a sebesség által érhető el. Az győz, aki gyorsabb. Sőt az az igazi győztes, aki olyan gyors, hogy már nem is látszik. Csupán absztrakcióként létezik. Ha ez a lidérces absztrahálódás át tudja alakítani a pénz világát, az erő világát, az anyagét, miért ne alakítaná át a szellemét? A sebesség jelenléte szinte mindent kétségbe von, ami ősi, ami természetes, aminek saját irama és mozgástere van. Ráadásul mindig a fejlődés álarcában lép elénk, és új Mefisztóként a haladás monológjait mondja. Sokakat lenyűgöz, holott Virilioval kell egyetértenünk, aki nem fél kijelenteni, hogy a fejlődés hovatovább magát a létezést vonja kétségbe. Érvelése olyan, mint a kétszerkettő egyszerűsége. Azt bizonygatja, hogy „a múltban akárhányszor föltaláltunk egy technikai újítást, a vonatot, a hajót, a repülőt, vagy bármi mást, feltaláltunk egyben egy újfajta balesetet, amely az adott szubsztanciát: a vonatot, a hajót, az elektromosságot, az áramütést, a tengerjárókat, a hajótörést stb. jellemezte. De ezek »helyi« balesetek voltak, egy adott helyszínhez köthetők. Azonban a telekommunikációval és az ezt jelentő azonnalisággal és közvetlenséggel a totális baleset lehetőségét találtuk fel… A »helyi« katasztrófáknál az anyag jelenlétére egyértelműen szükség van, maga a baleset pedig esetleges, és az anyaghoz való viszonyában jelenik meg. Azért fulladunk vízbe, mert a hajó elsüllyed. A totális balesetnél viszont már nem egy anyagnak, nem valamely szubsztanciának vagyunk részei, mint például egy süllyedő hajóban, hanem magának a balesetnek.” A sebesség előbb-utóbb a tudományt is az őrületbe fogja kergetni. A tudomány, mint a tudás öngyilkossága? Nem, nem, képtelen vagyok tovább belemélyedni a témába. Lehet, hogy a diktatúrák elleni „sikeres” harcunk után a fejlődéssel kell szembeszállnunk?
*
Épp most fordulok rá az Erzsébet hídra. Előttem is, mögöttem is autók. Ha valaki most a Gellérthegy tetejéről figyelné ezt a december hajnali tülekvést, nagyjából ugyanazt gondolná, amit én gondoltam Párizsban, az Eiffel-torony tetején vagy New Yorkban a World Trade Center magasában. Istenem, hova jutott az a nyolcéves fiú, aki ott állt Hubay képviselő úr autójának a lépcsőjén, és lélegezte be a gyönyört? A lépcsőről bejutott az ülésre, s hetvenévesen most ő nyomhatja a gázpedált? Tragikomédia. Rossz vicc. Nem igaz. Hazugság. Ennél százszorta több dolog történt.
*
Kőbánya. Egyre közeledem a szerelőműhelyhez. Holott önmagamhoz kellett volna. A filozófus Molnár Tamás azt írja egyik könyvében, hogy filozofálni annyi, mint újra rehabilitálni magunkban a végső kérdésekre választ kereső embert. Lehet, hogy ezzel az úttal ez kezdődött el? |