A köd

Akkora itt a köd az Üröm-hegy alatt, hogy a szemközti házsor kerítéseit, fáit is úgy látom csak, mintha tejüvegen át nézném. Az átellenben lakó „Kutyás nő” most húzza föl a recsegő műanyag redőnyét, s utána rögtön kinyitja az ablakot is, de a megszokott, reggeli jelenetekből semmit se látok. Televíziós nyelven szólva: eltűnt a kép, csak a hang él. Semmiség az egész, de ideges leszek tőle. Gyorsan el kell képzelnem: mi történhetik, amit nem látok. Most is tapogatja törülközővel körülcsavart fejét, mint máskor, vagy épp selyempincsijét ülteti ki az ablakba, hogy ma is megmutassa neki a külvilágot? Képzelődés közben olyannyira megenyhülök, hogy már mosolyogni is tudok rajta.

Ha a köd mögül csak recsegő, nyikorgó, kép nélküli hangokat hallanék, sántán indulna el a napom. Nem lehet, hogy hiányos képem legyen a valóságról. Úgy tetszik: ahogy a testi egyensúly megbillenésére a test azonnal megpróbálja visszaállítani a természetes egyensúlyt, ösztönösen így cselekszik a lélek is.

 

*

 

Az eszmék, a gondolatok hordozója nem a kép, hanem a nyelv. Képzeljünk magunk elé egy olyan újságot vagy folyóiratot, amely tele van mindenféle fényképpel, de egyik alatt sincs képaláírás. Nem állítom, hogy egyik-másik képet ne „értenénk” meg minden szöveg nélkül, de az nyilvánvaló, hogy a képtömeg nagyobbik része csak puszta látvány volna számunkra. A képek között még olyanok is akadnának, amelyeket a derű uralna, felhőtlen ég és felhőtlen mosoly, de hamarosan kiderülne róluk, hogy szörnyű tragédiát rejtenek, hiszen a képen látható nők és gyerekek félóra múlva már halottak voltak: mélybe zuhant velük egy hegyi felvonó az olasz hegyekben. Vagyis a sugárzó pillanatkép volt utolsó, földi pillanatuk.

Más szemlélődni tehát, mint megismerni és megteremteni a valóságot. A két utóbbihoz töprengésre, kételyre, éles logikára, tudásra és leleményre van szükségünk, s természetesen nyelvre is. A szemlélődéshez ezek közül egyik sem kell. Lebegni hagyhatjuk még a felelősségünket is.

Mint ahogy napjainkban egyre észrevétlenebbül hagyjuk is. S minél inkább beszéd nélküli nézők leszünk, annál kevésbé látjuk majd önmagunkat.

 

*

 

A televízió ma már ugyanúgy a létünket, a legbelsőbb világunkat érinti, mint a politika vagy mint a diktatúra. Állandóan működik, állandóan éber, állandóan önmagát reklámozza. Közben persze egyetlen szót sem ejt arról, hogy rendkívüli előítélet működteti. Mi ez a létet is érintő előítélet? A világ legtöbb televíziója arra a látszatra játszik rá, hogy a kép sokkal inkább valóságnak látszik, mint a szó. Holott a kép csakis a szó, csakis a nyelv által léphet ki véglegesen az absztrakciók világából.

 

*

 

A köd nemcsak a tájat üli meg, de elég tartósan rátelepszik az agyunkra is. Gyakran ettől a ködtől nem látunk olyan folyamatokat, amelyek alattomosan hatnak ránk, s végzetesen megváltoztatnak minket.

Az imént – egy fél mondat erejéig – a televízió „absztrakciós” tulajdonságait emlegettem. Szokatlan talán a fogalom, sőt eredendően ellentmondásos állításnak is tűnhet, hiszen hogyan lehet elvont – absztrakt! – látomás az, amely minden pillanatban tárgyias, követhető, és önmagát tárja föl előttünk, jól látható, élénk képsorokban?

Sajnos, lehet.

Ebben az esetben ugyanis az absztrahálódás nem úgy jön létre, mint a festészetben, például Mondriannál, Braque-nál, Kandinszkijnél, akik a valóság utánzása helyett a valóság szellemiségét, sűrített lényegét jelenítették meg, hanem furcsa módon úgy, hogy a televíziók a „valóságot” a maga esszenciális eszméje nélkül tárják elénk, ami egyszerűen azt jelenti, hogy valaminek a lényegét épp azáltal rejtik el, hogy „hűségesen” bemutatják. Nézzünk egy mindenki számára naponta átélhető példát. A televízió a távoli eseményeket is – legyenek azok drámaiak vagy csak tájékoztató jellegűek – közeli eseményként pörgeti le előttünk. Minden itt zajlik karnyújtásnyira tőlünk, ugyanabban a térben s ugyanabban az időben. Afganisztán bombázását is pontosan olyan testközeli élményként éljük át, mint amikor a hó betemeti a Városlőd és Farkasgyepű közötti utat. Nos, a közelinek és a távolinak ez az árnyalat nélküli összemosódása maga a tökéletes elvontság. Megszűnnek a határok, az értékek összekeverednek, ok és okozat kirepül az űrbe, és ott kering tovább. Nézzünk egy másik köznapi példát. Négyezer kilométerre tőlünk bombáznak, és rakétákkal lőnek egy várost. A látvány ugyan megrázhat, de az életemet nem fenyegeti semmi. De ha a messze ledobott bombákat ide az Üröm-hegyre dobnák le, ide a közelembe, a messzeség és a közelség absztrakciója azonnal megszűnne. Azonnal tudnám, mi a valóság.

 

*

 

Ha mindez a tudatunk ellenőrizhető birodalmán belül játszódna le velünk, nem volna érdemes foglalkozni vele. De ködben, homályban, a tudatalattink sötétségében játszódik le. Azt hiszem: józanabb pillanatainkban mi magunk is rádöbbenünk modern kori kiszolgáltatottságunkra. Többek közt arra: ha minél több távoli eseményről értesülünk tárgyilagosan, észrevétlenül megnő bennünk az érzelem nélküli tanúskodás és bámészkodás képessége, ami előbb-utóbb a legközelebbi dolgainkra is átterjed.

 

*

 

Tornai Józseféket hívtuk el mára lakásnézőbe hozzánk. Ugyan még nem rendezkedtünk be teljesen, de szerettük volna, ha elsők közt ők látják meg: hova költöztünk Pesthidegkútról. Látni ma? Minden lehetséges, egyedül ez lehetetlen. Tegnap még barátságos, fényes volt a február, a ház előtti kis „fennsíkról” látni lehetett az egész környéket. Mindenekelőtt a Nagykevélyt, a Kiskevélyt, az előttük elterülő sík mezőt, amelyet egy keskeny erdősáv úgy zár le, mintha egy kastélyhoz tartozó százholdas vadas parkot zárna le, ahová a Pilisből néha betéved egy-egy őz, róka vagy nyúl.

A köd tehát ma orcátlanul meghamisítja a tájat. Minden hant, minden kő, minden vadrózsabokor a helyén van, de akinek nincs emléke róluk, átélheti akár a világvégét is. Az alaktalan, ránk ereszkedő semmit. Különösen azok élhetik át, akik a választások előtt álló Magyarországon naponta attól szenvednek, hogy a gyűlölködéstől, a szándékos hazudozásoktól már semmit se látnak a valóságból. Illetve csak a viszolyogtató semmit látják.

Ha megérkeznek Tornaiék, már nem a ködről, nem a csalódásról akarok velük beszélni, hanem arról, hogy a semmi érzete ugyanúgy létezik, mint a szomorúság, vagy mint a honvágy, még akkor is, ha körülírására szinte az egész filozófiát mozgósítanunk kéne.