Futamok

Ahogy öregszem, vagy szelídebben fogalmazva: ahogy az éveim múlnak, egyre hangosabbnak hallom mögöttem a fejszecsapásokat. Mi másra gondolhatok, mint arra, hogy az Idő legalább olyan keményen dolgozik, akár a hajdani favágók.

 

*

 

Szeptember 19. Olyan hűvös, dideregtető a reggel, mintha kedvezőtlen kormányváltás változtatta volna meg az egész Kárpát-medence éghajlatát. November vége felé szokott ilyen szenvtelen, hideg eső zuhogni, mint amilyen most a kezem fejét mossa, miközben vonszolom ki a garázsból a kukát a járdaszélre. Viharvert protestánsként arra tudok csak gondolni, hogy ezt a büntetést is megérdemeljük.

 

*

 

Álmodtam valamit az éjjel, amiről nem tudok? Valószínű, mert az ébredésem óta semmi rendkívüli dolog nem történt velem, mégis, egy különös kérdés kezdett el zakatolni bennem. Valahogy így hangzik: mi a legnyilvánvalóbb különbség a tudomány és a művészet között? Nem emlékszem, hogy ébren mostanában foglalkoztam volna ilyesmivel. A válasz ennek ellenére egészen kiérlelt. A különbség az – hallom a mondatot a test homályából –, hogy a tudomány nem éli át a szégyenkezést, a bűntudatot, a szorongást, az őrületet, csak vizsgálja. A művészeteknek viszont a Golgotát is meg kell járniuk miattuk.

 

*

 

Ami igaz, többnyire megelégszik saját erejével. Nem akar soha többnek látszani önmagánál. Ismeri határait, megnyugtató végességét.

A hazugnak viszont minden kellene. Színpad, villanófények, mellékutak, kedvező széljárás minden égtáj felől, de mindenekelőtt annyicska igazság, amennyivel gond nélkül félre tud vezetni bárkit.

 

*

 

Néhány filozófus kortársunk azt bizonygatja, hogy a Föld rohamosan apadó erőforrásaival párhuzamosan nemcsak az emberi értelem erőforrásai kezdenek kimerülni, hanem az egyéneknek és a közösségeknek új esélyeket kínáló alternatívák is. Mondjuk magyarul: választható lehetőségek. Egyszerűen azért, mert az elgépiesedés és az eltömegesedés következtében ma már semminek sincs jól fölismerhető alanya, amelyhez kötődni lehetne. Nincs a munkának, hisz a társadalom számára nélkülözhetetlen emberi munka nagyobbik része már csak művelet. Nincs a politikának, mivelhogy a politikát már régóta nem eszme, nem hit, nem a történelem törkölyéből lepárolt szellem tüzesíti át, hanem a pénz, a maffiák, a titkosszolgálatok, az arcátlan ügyeskedések. És végképp nincs a Keleten, a Balkánon, a közép-európai országokban „győzelemre jutó” új Demokráciának, amely inkább forma még, mint tartalom. 1990 óta már negyedszer éljük át, hogy ártatlanságot színlelve mindig széttárja karját: mit siránkoztok, országlakók, ti döntöttetek magatokról, én csak a feltételeket biztosítottam nektek.

De arról, hogy kik azok a ti, s milyen módon váltak azzá, amivé váltak, öntudatból, ravaszkodásból, szeszélyből, maga a Demokrácia is csak hebegve-habogva tudna beszámolni. Tudniillik a ti-nek nevezett nemtudomkicsodák ugyancsak alanytalanok.

Kesernyés tréfaként hangozhat, de a fogyatkozó alternatívák között egyetlen alternatíva mégiscsak marad. Önmagunk alanyisága. A történelemben eddig már többször előfordult, hogy az ember előtt, a külsőnek nevezhető világban, véget értek az utak. Nem maradt más hátra, mint hogy a belső utakon induljon tovább, és ott próbáljon új végtelenséget keresni magának.

 

*

 

Két évvel ezelőtt, mikor megszabadultam közéleti teendőimtől, furcsa módon épp a közélet filozófiával, erkölccsel, mélylélektannal érintkező kérdései kezdtek el foglalkoztatni. A Magyarok Világszövetsége elnökeként a munkámat szívesebben végeztem volna missziós alapon, mint a demokrácia játékszabályai szerint. Mert hol az a lángelme, aki ötvenkét országban élő, több százezernyi szétszórt magyart bármilyen nemes célok érdekében össze tud hangolni demokratikus alapon? Még egy országban, sőt egy városban is lehetetlen az ilyesmi.

Tíz év alatt tömérdek sértettséget, drámát kellett átélnem. Csöndes óráimban azzal nyugtattam magam, hogy az én megpróbáltatásaim jelentéktelen semmiségek azoknak a történelmi személyiségeinknek a drámáihoz képest, akik igazi vérrel és igazi halállal megterhelt tragédiákat kínlódtak végig az életükben. Mondjuk egy Rákócziéhoz képest, Kossuthéhoz, Teleki Lászlóéhoz. Máig foglalkoztat az a rejtély, hogy mindennapi megrendüléseik közben ugyanolyan katarzist élhettek-e át, mint amilyet a színházba járó ember él át egy-egy Szophoklész, Shakespeare, O’Neill, Sartre vagy Németh László darabja után? Vagy hatalmi helyzetük más pályára terelte át a megrendüléseiket? Valószínű. De hova, milyen pályára? A fizika ismert törvénye szerint anyag nem vész el, csak átalakul. Ennek a törvénynek vonatkoznia kellene a lélek „anyagára” is. De csak ritkán vonatkozik.

A magam számára azt a törvényt szűrtem le a föntiekből, hogy azok válhatnak csak történelmi személyiséggé, akikben a mesterségesen elfojtott katarzisok erős jellemmé alakulnak át.

Miért emlegetem a jellemet? Azért, mert tudom, hogy maga a történelem s ezen belül egy-egy nemzet sorsa, nemcsak az erő, az ügyeskedés, a jó időben megtörtént döntések folyamatából áll össze, nemcsak a számtanilag is igazolható fölény hatalmából, hanem egy-egy nagy jellem sugárzásából is, amely szinte külön történelmi erőként jelenik meg a történelem fölött.

Hadd említsem példaként a költő és hadvezér Zrínyi Miklóst, a szigetvári hős azonos nevű dédunokáját. Számomra – nem riadok vissza a meghökkentéstől – ő az első nagy magyar egzisztencialista. A királyokat ugye, egy-egy uralkodóház örökösödési joga szerint választották. Ezáltal rögtön olyan előnyös helyzetbe kerültek, hogy fölbecsülhetetlenül sok cselekvésre, döntésre kaptak lehetőséget. Zrínyit nem választotta senki. Ő maga választotta magát. Így aztán sorsát és helyzeteit is ő maga választotta meg. Huszonegy éves korában szakad rá a mennybolt. Tudomásul kell vennie, hogy a török már száz éve őrli, gyötri, sanyargatja, pusztítja Magyarországot, s a mi drágalátos Habsburgjainkat ez nem túlságosan izgatja. Ezt tetőzi még az a baj, hogy száz év alatt a mi magyarjaink is megszokták a végzetet, és létformájukul félig-meddig el is fogadták. A nemzet vérzik, de közben alszik is, mondhatnánk utólag. Zrínyi emberhez és magyarhoz egyaránt méltatlannak tartotta ezt az állapotot. Belül magában úgy dönt, ha nincs most igazi nemzet, valakinek mégiscsak be kell töltenie az űrt. Zrínyi legalább negyedszázadon át úgy viselkedik és úgy gondolkodik, ahogy a nemzetnek kell gondolkodnia és cselekednie.

Nem képtelenség ez? Nem őrültség?

De igen!

Csakhogy Zrínyi a képtelenségeket nem világon kívüli dolgoknak látja, hanem a valóság kiiktathatatlan elemeinek. Szilaj filozófiával száll velük szembe. Ilyeneket jelent ki szemrebbenés nélkül: „…egy menekülése van a legyőzöttnek, ha nem remél menekülést.”

Ebből a fölfogásból fakad két másik gondolata is. Az egyik arról szól, messiási konoksággal, hogy a küzdelemhez nincs szükség reményre.

Az ember alig hisz a fülének. A hit nagy századában istenkísértésnek is beillenék ez a mondat. A másik vezérelve még ezen is túltesz. Azt kérdi másoktól és magától: az életünkben lehetetlennek látszik néhány dolog? Ha igen, álljunk neki, hogy megcsináljuk.

A jellem ereje ilyen dobbantók segítségével kerül fölibe a testnek, s őrzi meg időszerűségét minden időben.

 

*

 

Efféle elavult dolgokról beszélni Magyarországon 2002 szeptemberében már-már kabarétréfa. Mintha lepkevadászatra nyikorgó vértbe öltöznénk be. Történelem és jellem? Ugyan ki az ördögöt érdekelnek még ezek? Amíg volt sorsa az embernek, fontos volt mindkettő, de mióta a túlzsúfolt hétköznapokban föloldódott ez a sors, aprópénzre váltotta a hiábavalóság, a viszonyítás lehetősége eltűnt. Gondoljuk csak el, hogy mi lett például a költők által oly sokszor és magasztosan megénekelt szabadságból? Egyrészt kényelem, könnyedség, szabadosság, másrészt az emberek fogyasztási igényét kielégítő kereskedelmi és piaci szabadság. Petőfi ma a tőzsde babérkoszorús költője lehetne, és vérpanorámák helyett pénzpanorámák lebegnének előtte el. Sajnos a történelem és a történelmet befolyásoló jellem is ennyire ellaposodott. Ha a politikában ma bárhol a világon egy nagy jellemű politikus jelenne meg, hamarabb lelőnék talán, mint Kennedyt. Viselkedése, véleménye botránykő volna a nap huszonnégy órájában. Ugyanis az állampolgárok képtelenek lennének a világ eseményeit egy töprengő, egy szenvedő elme izzásában szemlélni. Folyton megzavarná őket a fagylaltnyalogatásban, a nagyiparivá vált röhögtetésben.

Látomásomat nem kábítószerek szülik, hanem tapasztalatok. Hasonló gondokkal ismerkedhettünk meg egészen közelről az idei választások után. A szavazók többségének például nem olyan miniszterelnök kellett, aki kormányzás közben megpróbálja időnként kifaggatni a sorsot, újraértelmezni a múltat, rábízni magát az igazmondás erejére, hanem aki többet foglalkozik majd a paradicsom árának a csökkentésével, mint azzal, hogy csodákra is születtünk; továbbá, aki ártatlan arccal olyan programot kínál népének, hogy merjünk kicsik lenni emelt fővel. S filozófiai kiindulása pedig, némi leegyszerűsítéssel, így hangozhatna: az élet mindig zsákutca, próbáljunk belőle kitörni, és egy pillanatra se felejtsük, hogy az emberek még a huszonegyedik században sem hosszú távon akarnak jóllakni, hanem naponta.

Őszintén mondom, ha kell, ennyi korlátozott bölcsességet még elviselhet az ember. A baj csak az, hogy az ilyen gyakorlatias kis igazságokkal párhuzamosan a lakosság zöme a kis hazugságokat is belélegzi. Mert ezek párban járnak egymással. A nagy bűnök, mint tudjuk, még meg is rendíthetik az embert, mert szinte villámcsapásként mutatják meg az emberi sors félelmetes rejtélyeit, sokszor magát az igazságot is. Ezzel szemben a kis aljasságok ellen védtelenek vagyunk. Kezdetben még csak nem is hasonlítanak a bűnre, de ha összeállnak, összetapadnak, súlyosabbak lesznek nála is. A bűntől el lehet jutni a katarzisig, az aljasságtól soha.

 

*

 

Olyan hideg a szobám, hogy be kellene fűtenem. Fűteni szeptember 19-én? Ezt azért mégsem! Szégyen lenne. Nomád életem mélypontjain ennél sokkal nehezebb megpróbáltatásokat kellett elviselnem. 1953 januárjában olyan nyaralóban éltem három hétig a Mátyás király úton, ahol nem lehetett fűteni. Sőt, a megrepedezett ajtó résein kárörömmel süvített be a szél. De kibírtam… Kik is döntötték meg a Római Birodalmat? A barbárok! Hol csámborognak manapság az utódaik? Jó lenne néha velük találkozni.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]