Emlékek és magyarázatok

Született borúlátó vagyok, a legrosszabb fajtából. Bármilyen változás villan meg előttem, képzeletem azonnal feketébe öltözik, és magára csuk ajtót, ablakot. Azt, hogy a változás során a jövőben még jó is történhet velem, a dajkamesék közé szoktam sorolni.

Kitől örököltem ezt az egyoldalú, tragikus képességet? Nyilvánvaló, hogy anyámtól. A jelenben, mondjuk, fölébredéstől a lefekvésig erőteljesen tudott élni, fáradhatatlanul végezte a dolgát, sőt a váratlanul ránk törő bajokat is el tudta hárítani, de az ismeretlen történésektől mindig babonásan szorongott. Aki közelről ismerte, idegbetegnek vagy lelki betegnek gondolhatta volna.

Felnőtt fejjel én a legkövetkezetesebb realistának neveztem magamban. 1902-ben született, tizenkét éves volt, amikor kitört a háború. A faluból 385 fiatalt vittek el katonának. Közülük 86-an haltak meg Galícia, Doberdó és Isonzó csataterein. A háború ugyan fölfoghatatlan messzeségben zajlott anyám zárt, mindennapi világától, de a sűrűn érkező halálhírek – közeli ismerősöké! – épp a fölfoghatatlan dolgokat tették igazán félelmetessé.

A háború után nemsokára ismét valamilyen vadonatúj csapás bolygatta föl az életét: a gazdasági világválság, azaz: a vele érkező szegénység. Tíz év múlva pedig már a második világháború vulkáni kitörése sápasztotta el az arcát. Pontosan emlékszem a napra is. 1939. szeptember elseje volt. A szomszédos bányatelep mozijába kéretőztem el négy-öt utcabeli társammal. Kilencéves voltam. Az engedély úgy szólt, hogy fél kettőtől háromig tart a mozi, háromnegyed óra az út hazáig, tehát legkésőbb négy órára otthon kell lennem.

Amikor elindultam a moziba, anyám még nem tudott semmiről. Béke volt, érett a kertben a szilva, az új kazalban pattogtak a szalmaszálak, de egy óra múlva valaki bekiáltott a kapu tetején: Juli, mondd meg az uradnak, kitört a háború: a németek megtámadták Lengyelországot. Anyám a kútnál állt, vizet akart húzni, és csak annyit mondott: Sanyi meg nincs itthon. Mármint én. Ráadásul egy órával később érkeztem meg, valahogy elügyetlenkedtük az időt. Olyan pirongatás zúdult rám, amilyen soha. Kitört a háború, én pedig csak úgy kalézolok, szédelgek a mindenségben! Az volt a tapasztalata, hogy minden pillanatban maga a végzet léphet elénk. Elénk is lépett. A Székesfehérvár–Zámoly térségében megrekedő háború hamisítatlanul oda is hozta. Hetekig az eleven front kellős közepére kerültünk. Földönfutó menekülőkké váltunk. Mindenünk odaveszett. Házunk, állataink, élelmünk, ruházatunk. Öt év múlva, amikor már újra talpra álltunk, amikorra már padlásunk lett, eljött a padláslesöprés ideje.

Rémlátóvá nem a betegsége tette, hanem a valóságérzékelő tehetsége. A borúlátásomról ilyesmit képzelek magam is.

 

*

 

Érzem, hogy szabad vagyok, de tudom, hogy nem vagyok az – mondja Cioran, a román származású francia moralista. Remek észrevétel, tökéletes szétszálazása léleknek és tudatnak. Két bajom van csupán ezzel a tökéletes mondattal. Az első az, hogy valóságos élethelyzetekben sose működik ennyire tisztán ez a kétféle képességünk. A másik az, hogy szinte magam előtt látom a megfogalmazás sikere fölötti pimasz örömöt a szerző arcán.

 

*

 

Az embert az eredetiségre való törekvése tette naggyá és szörnyeteggé. Aki jólnevelten beilleszkedik a sorba, az csak imádkozni és sóvárogni tud, de pörlekedni Istennel vagy a Történelemmel soha. Régen azt hittem, hogy a természetben példamutató rend uralkodik, szabály és középszerűség. Tévedtem. Földrengések, tűzhányókitörések, szigetek elsüllyedése azt bizonyítja, hogy a természetben is jelen van a téboly.

Azt jelenti ez vajon, hogy az ember ebben se más, ebben sem eredetibb, mint a természet?

 

*

 

Egy régi közmondás azt hányja szemünkre, hogy sokszor a fáktól nem látjuk az erdőt. Egy mai közmondás viszont azt tudathatná velünk, hogy a kavargó, sok valóságtól nem látjuk azt a valóságot, amely élni segítene minket.

 

*

 

Egy korszerű mondat, amely csakis a mi korunkban születhetett meg. Egyik fiatal labdarúgó mondja az edzőjéről: „Olyan dühös volt néha, hogy a dühével fűteni lehetett volna egy lakótelepet.”

 

*

 

Rögtön egy másik mondat is napjainkból. Az édesanya csomagolja össze harmadikos kisfia iskolatáskáját, és zsörtölődik: – Szegény gyermek, mindennap egy fél tonna súlyt cipel az iskolába. Írok Pokorninak, hogy méltányos lenne, ha minden gyereknek vennének egy puputevét, az vigye a táskájukat. A gondom csak az, hogy az iskola szomszédságába tudnának-e karámot vagy istállót építeni?

 

*

 

Emlékszem az ötvenes évekre: örökké hecceltek fiatal pályatársaim, hogy szentéletű vagyok. Költő, aki nem rajong a borért? Ki látott már ilyet?

Valóban nem rajongtam. Egyszerűen azért, mert silányak voltak. Silányak, mint az eszmék, mint a szavak. Nem tagadom, belekóstoltam egyszer-kétszer a marxizmusba is, a marxista irodalomelméletekbe, de a hamisítást ugyanúgy megéreztem bennük, mint a pancsolt borokban. Egy író-olvasó találkozó után rendezett vacsorán egyszer mégiscsak berúgtam. Méghozzá egri bikavértől. Az ivásba szabályosan belebetegedtem. Másnap gyötrődve éltem át, hogy a bor becsapott, átvert, hazudott nekem.

Szerencsére mostanában egyre több jellemes borral találkozhat az ember.

 

*

 

Az éjjel azt álmodtam, hogy egy szép fekete hajú nő, mankóval mindkét hóna alatt, sántikált be a parlamenti ülésterem széksorai közé. Valaki azt állította róla, hogy Kéthly Anna lánya. A mankóit odatámasztotta a gyorsírók asztalához. Válltáskájából egy kereplőt vett elő, és háromszor megrecsegtette. Amikor mindenki elcsendesedett, a nő cigarettára gyújtott, és ennyit mondott:

– Aki hosszú ideig szavahihetőnek bizonyult ebben a teremben, csak az foglalkozzék kényes politikai ügyekkel.

Aztán, mint aki jól végezte dolgát, megitta egyik csodálkozó, öreg gyorsíró ásványvizét, és mankók nélkül könnyedén kisietett a teremből.

 

*

 

A legfontosabb dolgok nemtudása ugyanolyan kiszolgáltatottá teszi az embert, mint amire a diktatúrák kényszerítik rá. De ebben az esetben a bűnt nem a hatalom követi el ellenünk, hanem mi követjük el magunk ellen. A felszínesség és a műveletlenség kimutathatóan szabadságcsökkenést készít elő.

 

*

 

A valóság az én szememben sose csak tényszerű, adatszerű jelenség, hanem szellemi is. Nem magától alakul ki – meg kell teremteni, létre kell hozni, akár egy zeneművet. Minél több gondolatot, derűt, megrendülést adunk hozzá magunkból, a valóság annál gazdagabb.

A valóság tehát nem más, mint az ember és a külvilág közötti viszony folyamatos megtestesülése. Legbeszédesebb bizonyítéka ennek a lírai költészet. Minél mélyebben, s ezáltal minél pontosabban tárja föl előttünk énvilágát egy költő, alanyiságával épp a tárgyilagosság erejét növeli. Kihegyezettebb szaknyelven szólva: szubjektivitásával az objektivitást.

 

*

 

Egyre kiábrándultabban állapíthatom meg, hogy korunk közéleti emberei szinte kizárólag az újságírás logikája szerint gondolkodnak. Ha ég, ropog, örvénylik valami körülöttünk, reggeltől estig, estétől másnap délig fáradhatatlan szájjal erről beszélnek. Semmi másról. És minket is arra kényszerítenek, hogy csakis ezzel az egyetlen, időszerű dologgal foglalkozzunk.

Másnap délben aztán megfeledkeznek róla, mintha az egész ügy Krisztus születése előtt esett volna meg.

Hol itt a szerves gondolkodás erkölcse? Néha arra gondolok, hogy külön csoportokat kellene szerveznünk korunk megoldásra váró nagy kérdéseinek a képviseletére. Egyik csoportnak az lenne például a föladata, hogy a kisebbségi nyelvhasználat szabadságáról beszéljen akkor is, amikor a fő-fő beszélők a világ gazdasági, pénzügyi témáit nyúzzák és marcangolják. Egy másik csoport pedig csökönyösen ragaszkodjék ahhoz, hogy a művészet vagy a filozófia kérdései pontosan olyan időszerűek ma is, mint a közel-keleti válság vagy a pénzvilág megrázó újdonságai.