Egy nap törmeléke

Mi történt velünk az elmúlt száz esztendő alatt? A háborúk, a vérgőzös forradalmak, a gázkamrák és a diktatúrák korszaka után? A legváltozatosabb görög tragédiák sokaságával se tudnánk ábrázolni ezt az időszakot.

Egyetlen mellékes példával tudom leginkább érzékeltetni a történések irányát, a változások lényegét. Egy századdal előbb az adott szó mellett az írott szónak is volt becsülete.

Ma egyiknek sincs.

A szavak és a leírt mondatok alól kifutott a föld.

Ennek ellenére persze beszélünk, magyarázkodunk, írunk, de inkább csak megszokásból és hiúságból. Egyszerűen szólva: turistái lettünk a nyelvnek és a gondolatközlésnek egyaránt. Az igazság régen a test ügye is volt, nem csupán a léleké és a szellemé. Ezt jelképezte például a tenyérbe csapás gyakorlata. Gyerekkoromban sokszor tanúja voltam efféle egyezségkötésnek. Semmi közöm nem volt egyetlen megállapodáshoz se, mégis, szinte testi örömöt éltem át minden ilyen tanúskodás alkalmával. Istenem, hol van már ez az idő?

 

*

 

Arra van szóbeli receptünk, hogy a vérnyomást gyógyítja a fokhagyma, de arra nincs, hogy a becstelenséget mi gyógyíthatná hasonló eredménnyel.

 

*

 

Volt idő, mikor a vérbeli gondolkodók az ember tökéletesítésének a reményeiről is értekeztek. Méghozzá szenvedélyesen, keresve hozzá a hatékony módszereket.

Ma, ha körülnézünk, akad egy-két lélekgyógyász, műkedvelő filozófus, aki foglalkozik ilyen ügyekkel, de csak olyan odaadással, mint egy csizmadia, aki a nagyipari gyártás ellensúlyozására egyedi példányokat készít. Tökéletesedés? Sokkal jobb megmaradni a kellemesen berendezett dágványban.

 

*

 

A háború alatt eredeti babkávé helyett pótkávé főzetét ittuk. Elfogadtuk, mert nem volt igazi.

Ma a világgal vagyunk úgy, mint akkor a babkávéval. Pótvilágot kapunk, mert nemigen van más. Az íze, a színe olyan, mintha eredeti volna, de az utóíze kiábrándító. Erő nélküli, híg micsoda, hiányzik belőle az a barbár zamat és izgatószer, amelytől nekilódul a szív.

A televíziókban látható képvilág árulkodik a legnyilvánvalóbban erről a másodlagosságról. Nézzük a képernyőn, például, az óceánt San Diego partjainál. S azt hisszük, hogy látjuk is, pedig csak akkor látnánk, ha ott állnánk tőle pár lépésnyire, ahonnan mondjuk Márai Sándor is nézte, és a hullámok vad tolongása közben a világteremtés talányára gondolt.

 

*

 

Az emberek többsége általában akkor kezdett lázadni valami ellen, amikor rábukkant egy-egy nyilvánvaló igazságra, amely segítette őket a változtatás szándékában. Ma azt tapasztaljuk: a féligazságok is elegendőek ahhoz, hogy elkezdjék az öklüket rázni. Maholnap a hazugság is elég lesz hozzá.

 

*

 

Micsoda világ az, amelyben az embernek újra meg újra meg kell buknia ahhoz, hogy tisztán tarthassa becsületét.

A baj csak az, hogy ezek a bukások mindig a nyaktörés kockázatával járnak együtt. Elég egy rossz mozdulat, fejre esés, és a megőrizhető tisztaságnak vége.

 

*

 

Régen bizonyos hölgyekre mondták azt, hogy félvilági. Ma stílusosan inkább a hírekre illenék ez a jelző. Minden pillanatunk körül ott nyüzsögnek, ott illegetik magukat, rámenősen, hiányos öltözetben. Nyíltan kínálják föl perverzitásuk kimunkált gyönyöreit, s legtöbbször bele is vakulunk ezekbe az ígéretekbe, de teljesedésük után a kiüresedés szomorúságával léphetünk tovább.

 

*

 

Épp ötven esztendeje élek Budapesten. Nagyjából ismerem minden zegét-zugát. Ismerem körútjait, színházait, múzeumait, megfordultam templomaiban, éttermeiben, s egy időben otthonosan mozogtam nevezetes kávéházaiban, de a sokak által kedvelt Vidám Parkban még sose jártam. Hallomásból tudom csak, hogy milyen varázslatokat és milyen mesterkélt borzongásokat élhet át a látogató gondosan megtervezett hitchcocki termeiben és járataiban.

Hogy miért nem voltam egyetlen percig se kíváncsi a Park sikoltozást is kiváltó alvilágára? Valószínű azért, mert amikorra én idekerültem Pestre, már túl voltam néhány valóságos szörnyűségen. Láttam tankban elégő katonákat, akkorák voltak csak, mint egy tízéves kamasz fiú. Az egyiknek az elszenesedett keze ott feküdt mellette, mintha külön meg akart volna szökni a pusztulásból.

 

*

 

Aki látott a háborúban árván kószáló tehenet, lógó kötéllel a nyakában, az sose tudja már elfogadni, hogy belőlük csak marhabélszínt lehet készíteni. Ellenkezőleg, arra gondol, hogy az állatoknak is sorsuk van, akár az embereknek.

Most is, mint annyiszor, Radnóti Miklós jut eszembe. Egyik utolsó négysorosában ezt írja:

 

Az ökrök száján véres nyál csorog, az emberek mind véreset vizelnek, a század bűzös, vad csomókban áll. Fölöttünk fú a förtelmes halál.

 

*

 

De ha már az állatokat is belekevertem ezekbe a jegyzetekbe, el kell mondanom, milyen új tulajdonságokat fedezek föl a kutyáinkon. A két erdélyi kopón. Minden eddigi tapasztalatom azt igazolja, hogy akkor volnának boldogok, szabadok, ha járnám velük a mezőket, az erdőket, a bozótos rengetegeket, és vadásznánk. Őzre, nyúlra, vaddisznóra, borzra, bármire. Nekik valóban az orrukban van a zsenialitásuk, akár Nietzschének, mert ha megszimatolnak valamilyen elejtendő vadat, olyan mámorosan rohannak végig a fölfedezett nyomvonalon, mint filozófus az egyetlen lehetséges logikáén.

Különben „szabályos” kutyák: hűségesek, derűsek, vágynak a társaságunkra, szólítás nélkül is ott lábatlankodnak körülöttünk.

Legalábbis eddig ez így volt. De néhány hete Pesthidegkútról kiköltöztünk Ürömre. Egy családi házba, amelynek olyan magaslati udvara van, ahonnét szemmel lehet tartani az utcát: a suhanó autókat, a gyalogosokat, a bicikliző gyerekeket, a görkorcsolyázókat, a bevásárlószekérkét húzó idős embereket, a kutyát sétáltató nőt, aki hosszú szipkával cigarettázik. Hetente egyszer nagy morgással és csattogással megjelenik a szemeteskocsi is, amely kivételes eseménynek számít.

Mióta megtörtént velük ez a nagy fordulat, a kutyák legtöbb idejüket a garázstető magaslati pontján töltik. Bámészkodnak. Mondhatnám, tévéznek, mint az emberek. Nyomozóösztönük láthatóan lanyhul, de tévézőösztönük napról napra erősödik. Ülnek a fenekükön, és minden levélmozdulást észrevesznek. Kezdeni nem kezdhetnek velük semmit, csak látják. Lehet, ha egy vaddisznó véletlenül betévedne az utcánkba, már az is csak látnivaló lenne számukra.