Elveszett utak

 

Autóval át a városon

 

Egy nap törmeléke

Mi történt velünk az elmúlt száz esztendő alatt? A háborúk, a vérgőzös forradalmak, a gázkamrák és a diktatúrák korszaka után? A legváltozatosabb görög tragédiák sokaságával se tudnánk ábrázolni ezt az időszakot.

Egyetlen mellékes példával tudom leginkább érzékeltetni a történések irányát, a változások lényegét. Egy századdal előbb az adott szó mellett az írott szónak is volt becsülete.

Ma egyiknek sincs.

A szavak és a leírt mondatok alól kifutott a föld.

Ennek ellenére persze beszélünk, magyarázkodunk, írunk, de inkább csak megszokásból és hiúságból. Egyszerűen szólva: turistái lettünk a nyelvnek és a gondolatközlésnek egyaránt. Az igazság régen a test ügye is volt, nem csupán a léleké és a szellemé. Ezt jelképezte például a tenyérbe csapás gyakorlata. Gyerekkoromban sokszor tanúja voltam efféle egyezségkötésnek. Semmi közöm nem volt egyetlen megállapodáshoz se, mégis, szinte testi örömöt éltem át minden ilyen tanúskodás alkalmával. Istenem, hol van már ez az idő?

 

*

 

Arra van szóbeli receptünk, hogy a vérnyomást gyógyítja a fokhagyma, de arra nincs, hogy a becstelenséget mi gyógyíthatná hasonló eredménnyel.

 

*

 

Volt idő, mikor a vérbeli gondolkodók az ember tökéletesítésének a reményeiről is értekeztek. Méghozzá szenvedélyesen, keresve hozzá a hatékony módszereket.

Ma, ha körülnézünk, akad egy-két lélekgyógyász, műkedvelő filozófus, aki foglalkozik ilyen ügyekkel, de csak olyan odaadással, mint egy csizmadia, aki a nagyipari gyártás ellensúlyozására egyedi példányokat készít. Tökéletesedés? Sokkal jobb megmaradni a kellemesen berendezett dágványban.

 

*

 

A háború alatt eredeti babkávé helyett pótkávé főzetét ittuk. Elfogadtuk, mert nem volt igazi.

Ma a világgal vagyunk úgy, mint akkor a babkávéval. Pótvilágot kapunk, mert nemigen van más. Az íze, a színe olyan, mintha eredeti volna, de az utóíze kiábrándító. Erő nélküli, híg micsoda, hiányzik belőle az a barbár zamat és izgatószer, amelytől nekilódul a szív.

A televíziókban látható képvilág árulkodik a legnyilvánvalóbban erről a másodlagosságról. Nézzük a képernyőn, például, az óceánt San Diego partjainál. S azt hisszük, hogy látjuk is, pedig csak akkor látnánk, ha ott állnánk tőle pár lépésnyire, ahonnan mondjuk Márai Sándor is nézte, és a hullámok vad tolongása közben a világteremtés talányára gondolt.

 

*

 

Az emberek többsége általában akkor kezdett lázadni valami ellen, amikor rábukkant egy-egy nyilvánvaló igazságra, amely segítette őket a változtatás szándékában. Ma azt tapasztaljuk: a féligazságok is elegendőek ahhoz, hogy elkezdjék az öklüket rázni. Maholnap a hazugság is elég lesz hozzá.

 

*

 

Micsoda világ az, amelyben az embernek újra meg újra meg kell buknia ahhoz, hogy tisztán tarthassa becsületét.

A baj csak az, hogy ezek a bukások mindig a nyaktörés kockázatával járnak együtt. Elég egy rossz mozdulat, fejre esés, és a megőrizhető tisztaságnak vége.

 

*

 

Régen bizonyos hölgyekre mondták azt, hogy félvilági. Ma stílusosan inkább a hírekre illenék ez a jelző. Minden pillanatunk körül ott nyüzsögnek, ott illegetik magukat, rámenősen, hiányos öltözetben. Nyíltan kínálják föl perverzitásuk kimunkált gyönyöreit, s legtöbbször bele is vakulunk ezekbe az ígéretekbe, de teljesedésük után a kiüresedés szomorúságával léphetünk tovább.

 

*

 

Épp ötven esztendeje élek Budapesten. Nagyjából ismerem minden zegét-zugát. Ismerem körútjait, színházait, múzeumait, megfordultam templomaiban, éttermeiben, s egy időben otthonosan mozogtam nevezetes kávéházaiban, de a sokak által kedvelt Vidám Parkban még sose jártam. Hallomásból tudom csak, hogy milyen varázslatokat és milyen mesterkélt borzongásokat élhet át a látogató gondosan megtervezett hitchcocki termeiben és járataiban.

Hogy miért nem voltam egyetlen percig se kíváncsi a Park sikoltozást is kiváltó alvilágára? Valószínű azért, mert amikorra én idekerültem Pestre, már túl voltam néhány valóságos szörnyűségen. Láttam tankban elégő katonákat, akkorák voltak csak, mint egy tízéves kamasz fiú. Az egyiknek az elszenesedett keze ott feküdt mellette, mintha külön meg akart volna szökni a pusztulásból.

 

*

 

Aki látott a háborúban árván kószáló tehenet, lógó kötéllel a nyakában, az sose tudja már elfogadni, hogy belőlük csak marhabélszínt lehet készíteni. Ellenkezőleg, arra gondol, hogy az állatoknak is sorsuk van, akár az embereknek.

Most is, mint annyiszor, Radnóti Miklós jut eszembe. Egyik utolsó négysorosában ezt írja:

 

Az ökrök száján véres nyál csorog, az emberek mind véreset vizelnek, a század bűzös, vad csomókban áll. Fölöttünk fú a förtelmes halál.

 

*

 

De ha már az állatokat is belekevertem ezekbe a jegyzetekbe, el kell mondanom, milyen új tulajdonságokat fedezek föl a kutyáinkon. A két erdélyi kopón. Minden eddigi tapasztalatom azt igazolja, hogy akkor volnának boldogok, szabadok, ha járnám velük a mezőket, az erdőket, a bozótos rengetegeket, és vadásznánk. Őzre, nyúlra, vaddisznóra, borzra, bármire. Nekik valóban az orrukban van a zsenialitásuk, akár Nietzschének, mert ha megszimatolnak valamilyen elejtendő vadat, olyan mámorosan rohannak végig a fölfedezett nyomvonalon, mint filozófus az egyetlen lehetséges logikáén.

Különben „szabályos” kutyák: hűségesek, derűsek, vágynak a társaságunkra, szólítás nélkül is ott lábatlankodnak körülöttünk.

Legalábbis eddig ez így volt. De néhány hete Pesthidegkútról kiköltöztünk Ürömre. Egy családi házba, amelynek olyan magaslati udvara van, ahonnét szemmel lehet tartani az utcát: a suhanó autókat, a gyalogosokat, a bicikliző gyerekeket, a görkorcsolyázókat, a bevásárlószekérkét húzó idős embereket, a kutyát sétáltató nőt, aki hosszú szipkával cigarettázik. Hetente egyszer nagy morgással és csattogással megjelenik a szemeteskocsi is, amely kivételes eseménynek számít.

Mióta megtörtént velük ez a nagy fordulat, a kutyák legtöbb idejüket a garázstető magaslati pontján töltik. Bámészkodnak. Mondhatnám, tévéznek, mint az emberek. Nyomozóösztönük láthatóan lanyhul, de tévézőösztönük napról napra erősödik. Ülnek a fenekükön, és minden levélmozdulást észrevesznek. Kezdeni nem kezdhetnek velük semmit, csak látják. Lehet, ha egy vaddisznó véletlenül betévedne az utcánkba, már az is csak látnivaló lenne számukra.

Emlékek és magyarázatok

Született borúlátó vagyok, a legrosszabb fajtából. Bármilyen változás villan meg előttem, képzeletem azonnal feketébe öltözik, és magára csuk ajtót, ablakot. Azt, hogy a változás során a jövőben még jó is történhet velem, a dajkamesék közé szoktam sorolni.

Kitől örököltem ezt az egyoldalú, tragikus képességet? Nyilvánvaló, hogy anyámtól. A jelenben, mondjuk, fölébredéstől a lefekvésig erőteljesen tudott élni, fáradhatatlanul végezte a dolgát, sőt a váratlanul ránk törő bajokat is el tudta hárítani, de az ismeretlen történésektől mindig babonásan szorongott. Aki közelről ismerte, idegbetegnek vagy lelki betegnek gondolhatta volna.

Felnőtt fejjel én a legkövetkezetesebb realistának neveztem magamban. 1902-ben született, tizenkét éves volt, amikor kitört a háború. A faluból 385 fiatalt vittek el katonának. Közülük 86-an haltak meg Galícia, Doberdó és Isonzó csataterein. A háború ugyan fölfoghatatlan messzeségben zajlott anyám zárt, mindennapi világától, de a sűrűn érkező halálhírek – közeli ismerősöké! – épp a fölfoghatatlan dolgokat tették igazán félelmetessé.

A háború után nemsokára ismét valamilyen vadonatúj csapás bolygatta föl az életét: a gazdasági világválság, azaz: a vele érkező szegénység. Tíz év múlva pedig már a második világháború vulkáni kitörése sápasztotta el az arcát. Pontosan emlékszem a napra is. 1939. szeptember elseje volt. A szomszédos bányatelep mozijába kéretőztem el négy-öt utcabeli társammal. Kilencéves voltam. Az engedély úgy szólt, hogy fél kettőtől háromig tart a mozi, háromnegyed óra az út hazáig, tehát legkésőbb négy órára otthon kell lennem.

Amikor elindultam a moziba, anyám még nem tudott semmiről. Béke volt, érett a kertben a szilva, az új kazalban pattogtak a szalmaszálak, de egy óra múlva valaki bekiáltott a kapu tetején: Juli, mondd meg az uradnak, kitört a háború: a németek megtámadták Lengyelországot. Anyám a kútnál állt, vizet akart húzni, és csak annyit mondott: Sanyi meg nincs itthon. Mármint én. Ráadásul egy órával később érkeztem meg, valahogy elügyetlenkedtük az időt. Olyan pirongatás zúdult rám, amilyen soha. Kitört a háború, én pedig csak úgy kalézolok, szédelgek a mindenségben! Az volt a tapasztalata, hogy minden pillanatban maga a végzet léphet elénk. Elénk is lépett. A Székesfehérvár–Zámoly térségében megrekedő háború hamisítatlanul oda is hozta. Hetekig az eleven front kellős közepére kerültünk. Földönfutó menekülőkké váltunk. Mindenünk odaveszett. Házunk, állataink, élelmünk, ruházatunk. Öt év múlva, amikor már újra talpra álltunk, amikorra már padlásunk lett, eljött a padláslesöprés ideje.

Rémlátóvá nem a betegsége tette, hanem a valóságérzékelő tehetsége. A borúlátásomról ilyesmit képzelek magam is.

 

*

 

Érzem, hogy szabad vagyok, de tudom, hogy nem vagyok az – mondja Cioran, a román származású francia moralista. Remek észrevétel, tökéletes szétszálazása léleknek és tudatnak. Két bajom van csupán ezzel a tökéletes mondattal. Az első az, hogy valóságos élethelyzetekben sose működik ennyire tisztán ez a kétféle képességünk. A másik az, hogy szinte magam előtt látom a megfogalmazás sikere fölötti pimasz örömöt a szerző arcán.

 

*

 

Az embert az eredetiségre való törekvése tette naggyá és szörnyeteggé. Aki jólnevelten beilleszkedik a sorba, az csak imádkozni és sóvárogni tud, de pörlekedni Istennel vagy a Történelemmel soha. Régen azt hittem, hogy a természetben példamutató rend uralkodik, szabály és középszerűség. Tévedtem. Földrengések, tűzhányókitörések, szigetek elsüllyedése azt bizonyítja, hogy a természetben is jelen van a téboly.

Azt jelenti ez vajon, hogy az ember ebben se más, ebben sem eredetibb, mint a természet?

 

*

 

Egy régi közmondás azt hányja szemünkre, hogy sokszor a fáktól nem látjuk az erdőt. Egy mai közmondás viszont azt tudathatná velünk, hogy a kavargó, sok valóságtól nem látjuk azt a valóságot, amely élni segítene minket.

 

*

 

Egy korszerű mondat, amely csakis a mi korunkban születhetett meg. Egyik fiatal labdarúgó mondja az edzőjéről: „Olyan dühös volt néha, hogy a dühével fűteni lehetett volna egy lakótelepet.”

 

*

 

Rögtön egy másik mondat is napjainkból. Az édesanya csomagolja össze harmadikos kisfia iskolatáskáját, és zsörtölődik: – Szegény gyermek, mindennap egy fél tonna súlyt cipel az iskolába. Írok Pokorninak, hogy méltányos lenne, ha minden gyereknek vennének egy puputevét, az vigye a táskájukat. A gondom csak az, hogy az iskola szomszédságába tudnának-e karámot vagy istállót építeni?

 

*

 

Emlékszem az ötvenes évekre: örökké hecceltek fiatal pályatársaim, hogy szentéletű vagyok. Költő, aki nem rajong a borért? Ki látott már ilyet?

Valóban nem rajongtam. Egyszerűen azért, mert silányak voltak. Silányak, mint az eszmék, mint a szavak. Nem tagadom, belekóstoltam egyszer-kétszer a marxizmusba is, a marxista irodalomelméletekbe, de a hamisítást ugyanúgy megéreztem bennük, mint a pancsolt borokban. Egy író-olvasó találkozó után rendezett vacsorán egyszer mégiscsak berúgtam. Méghozzá egri bikavértől. Az ivásba szabályosan belebetegedtem. Másnap gyötrődve éltem át, hogy a bor becsapott, átvert, hazudott nekem.

Szerencsére mostanában egyre több jellemes borral találkozhat az ember.

 

*

 

Az éjjel azt álmodtam, hogy egy szép fekete hajú nő, mankóval mindkét hóna alatt, sántikált be a parlamenti ülésterem széksorai közé. Valaki azt állította róla, hogy Kéthly Anna lánya. A mankóit odatámasztotta a gyorsírók asztalához. Válltáskájából egy kereplőt vett elő, és háromszor megrecsegtette. Amikor mindenki elcsendesedett, a nő cigarettára gyújtott, és ennyit mondott:

– Aki hosszú ideig szavahihetőnek bizonyult ebben a teremben, csak az foglalkozzék kényes politikai ügyekkel.

Aztán, mint aki jól végezte dolgát, megitta egyik csodálkozó, öreg gyorsíró ásványvizét, és mankók nélkül könnyedén kisietett a teremből.

 

*

 

A legfontosabb dolgok nemtudása ugyanolyan kiszolgáltatottá teszi az embert, mint amire a diktatúrák kényszerítik rá. De ebben az esetben a bűnt nem a hatalom követi el ellenünk, hanem mi követjük el magunk ellen. A felszínesség és a műveletlenség kimutathatóan szabadságcsökkenést készít elő.

 

*

 

A valóság az én szememben sose csak tényszerű, adatszerű jelenség, hanem szellemi is. Nem magától alakul ki – meg kell teremteni, létre kell hozni, akár egy zeneművet. Minél több gondolatot, derűt, megrendülést adunk hozzá magunkból, a valóság annál gazdagabb.

A valóság tehát nem más, mint az ember és a külvilág közötti viszony folyamatos megtestesülése. Legbeszédesebb bizonyítéka ennek a lírai költészet. Minél mélyebben, s ezáltal minél pontosabban tárja föl előttünk énvilágát egy költő, alanyiságával épp a tárgyilagosság erejét növeli. Kihegyezettebb szaknyelven szólva: szubjektivitásával az objektivitást.

 

*

 

Egyre kiábrándultabban állapíthatom meg, hogy korunk közéleti emberei szinte kizárólag az újságírás logikája szerint gondolkodnak. Ha ég, ropog, örvénylik valami körülöttünk, reggeltől estig, estétől másnap délig fáradhatatlan szájjal erről beszélnek. Semmi másról. És minket is arra kényszerítenek, hogy csakis ezzel az egyetlen, időszerű dologgal foglalkozzunk.

Másnap délben aztán megfeledkeznek róla, mintha az egész ügy Krisztus születése előtt esett volna meg.

Hol itt a szerves gondolkodás erkölcse? Néha arra gondolok, hogy külön csoportokat kellene szerveznünk korunk megoldásra váró nagy kérdéseinek a képviseletére. Egyik csoportnak az lenne például a föladata, hogy a kisebbségi nyelvhasználat szabadságáról beszéljen akkor is, amikor a fő-fő beszélők a világ gazdasági, pénzügyi témáit nyúzzák és marcangolják. Egy másik csoport pedig csökönyösen ragaszkodjék ahhoz, hogy a művészet vagy a filozófia kérdései pontosan olyan időszerűek ma is, mint a közel-keleti válság vagy a pénzvilág megrázó újdonságai.

Futamok

Ahogy öregszem, vagy szelídebben fogalmazva: ahogy az éveim múlnak, egyre hangosabbnak hallom mögöttem a fejszecsapásokat. Mi másra gondolhatok, mint arra, hogy az Idő legalább olyan keményen dolgozik, akár a hajdani favágók.

 

*

 

Szeptember 19. Olyan hűvös, dideregtető a reggel, mintha kedvezőtlen kormányváltás változtatta volna meg az egész Kárpát-medence éghajlatát. November vége felé szokott ilyen szenvtelen, hideg eső zuhogni, mint amilyen most a kezem fejét mossa, miközben vonszolom ki a garázsból a kukát a járdaszélre. Viharvert protestánsként arra tudok csak gondolni, hogy ezt a büntetést is megérdemeljük.

 

*

 

Álmodtam valamit az éjjel, amiről nem tudok? Valószínű, mert az ébredésem óta semmi rendkívüli dolog nem történt velem, mégis, egy különös kérdés kezdett el zakatolni bennem. Valahogy így hangzik: mi a legnyilvánvalóbb különbség a tudomány és a művészet között? Nem emlékszem, hogy ébren mostanában foglalkoztam volna ilyesmivel. A válasz ennek ellenére egészen kiérlelt. A különbség az – hallom a mondatot a test homályából –, hogy a tudomány nem éli át a szégyenkezést, a bűntudatot, a szorongást, az őrületet, csak vizsgálja. A művészeteknek viszont a Golgotát is meg kell járniuk miattuk.

 

*

 

Ami igaz, többnyire megelégszik saját erejével. Nem akar soha többnek látszani önmagánál. Ismeri határait, megnyugtató végességét.

A hazugnak viszont minden kellene. Színpad, villanófények, mellékutak, kedvező széljárás minden égtáj felől, de mindenekelőtt annyicska igazság, amennyivel gond nélkül félre tud vezetni bárkit.

 

*

 

Néhány filozófus kortársunk azt bizonygatja, hogy a Föld rohamosan apadó erőforrásaival párhuzamosan nemcsak az emberi értelem erőforrásai kezdenek kimerülni, hanem az egyéneknek és a közösségeknek új esélyeket kínáló alternatívák is. Mondjuk magyarul: választható lehetőségek. Egyszerűen azért, mert az elgépiesedés és az eltömegesedés következtében ma már semminek sincs jól fölismerhető alanya, amelyhez kötődni lehetne. Nincs a munkának, hisz a társadalom számára nélkülözhetetlen emberi munka nagyobbik része már csak művelet. Nincs a politikának, mivelhogy a politikát már régóta nem eszme, nem hit, nem a történelem törkölyéből lepárolt szellem tüzesíti át, hanem a pénz, a maffiák, a titkosszolgálatok, az arcátlan ügyeskedések. És végképp nincs a Keleten, a Balkánon, a közép-európai országokban „győzelemre jutó” új Demokráciának, amely inkább forma még, mint tartalom. 1990 óta már negyedszer éljük át, hogy ártatlanságot színlelve mindig széttárja karját: mit siránkoztok, országlakók, ti döntöttetek magatokról, én csak a feltételeket biztosítottam nektek.

De arról, hogy kik azok a ti, s milyen módon váltak azzá, amivé váltak, öntudatból, ravaszkodásból, szeszélyből, maga a Demokrácia is csak hebegve-habogva tudna beszámolni. Tudniillik a ti-nek nevezett nemtudomkicsodák ugyancsak alanytalanok.

Kesernyés tréfaként hangozhat, de a fogyatkozó alternatívák között egyetlen alternatíva mégiscsak marad. Önmagunk alanyisága. A történelemben eddig már többször előfordult, hogy az ember előtt, a külsőnek nevezhető világban, véget értek az utak. Nem maradt más hátra, mint hogy a belső utakon induljon tovább, és ott próbáljon új végtelenséget keresni magának.

 

*

 

Két évvel ezelőtt, mikor megszabadultam közéleti teendőimtől, furcsa módon épp a közélet filozófiával, erkölccsel, mélylélektannal érintkező kérdései kezdtek el foglalkoztatni. A Magyarok Világszövetsége elnökeként a munkámat szívesebben végeztem volna missziós alapon, mint a demokrácia játékszabályai szerint. Mert hol az a lángelme, aki ötvenkét országban élő, több százezernyi szétszórt magyart bármilyen nemes célok érdekében össze tud hangolni demokratikus alapon? Még egy országban, sőt egy városban is lehetetlen az ilyesmi.

Tíz év alatt tömérdek sértettséget, drámát kellett átélnem. Csöndes óráimban azzal nyugtattam magam, hogy az én megpróbáltatásaim jelentéktelen semmiségek azoknak a történelmi személyiségeinknek a drámáihoz képest, akik igazi vérrel és igazi halállal megterhelt tragédiákat kínlódtak végig az életükben. Mondjuk egy Rákócziéhoz képest, Kossuthéhoz, Teleki Lászlóéhoz. Máig foglalkoztat az a rejtély, hogy mindennapi megrendüléseik közben ugyanolyan katarzist élhettek-e át, mint amilyet a színházba járó ember él át egy-egy Szophoklész, Shakespeare, O’Neill, Sartre vagy Németh László darabja után? Vagy hatalmi helyzetük más pályára terelte át a megrendüléseiket? Valószínű. De hova, milyen pályára? A fizika ismert törvénye szerint anyag nem vész el, csak átalakul. Ennek a törvénynek vonatkoznia kellene a lélek „anyagára” is. De csak ritkán vonatkozik.

A magam számára azt a törvényt szűrtem le a föntiekből, hogy azok válhatnak csak történelmi személyiséggé, akikben a mesterségesen elfojtott katarzisok erős jellemmé alakulnak át.

Miért emlegetem a jellemet? Azért, mert tudom, hogy maga a történelem s ezen belül egy-egy nemzet sorsa, nemcsak az erő, az ügyeskedés, a jó időben megtörtént döntések folyamatából áll össze, nemcsak a számtanilag is igazolható fölény hatalmából, hanem egy-egy nagy jellem sugárzásából is, amely szinte külön történelmi erőként jelenik meg a történelem fölött.

Hadd említsem példaként a költő és hadvezér Zrínyi Miklóst, a szigetvári hős azonos nevű dédunokáját. Számomra – nem riadok vissza a meghökkentéstől – ő az első nagy magyar egzisztencialista. A királyokat ugye, egy-egy uralkodóház örökösödési joga szerint választották. Ezáltal rögtön olyan előnyös helyzetbe kerültek, hogy fölbecsülhetetlenül sok cselekvésre, döntésre kaptak lehetőséget. Zrínyit nem választotta senki. Ő maga választotta magát. Így aztán sorsát és helyzeteit is ő maga választotta meg. Huszonegy éves korában szakad rá a mennybolt. Tudomásul kell vennie, hogy a török már száz éve őrli, gyötri, sanyargatja, pusztítja Magyarországot, s a mi drágalátos Habsburgjainkat ez nem túlságosan izgatja. Ezt tetőzi még az a baj, hogy száz év alatt a mi magyarjaink is megszokták a végzetet, és létformájukul félig-meddig el is fogadták. A nemzet vérzik, de közben alszik is, mondhatnánk utólag. Zrínyi emberhez és magyarhoz egyaránt méltatlannak tartotta ezt az állapotot. Belül magában úgy dönt, ha nincs most igazi nemzet, valakinek mégiscsak be kell töltenie az űrt. Zrínyi legalább negyedszázadon át úgy viselkedik és úgy gondolkodik, ahogy a nemzetnek kell gondolkodnia és cselekednie.

Nem képtelenség ez? Nem őrültség?

De igen!

Csakhogy Zrínyi a képtelenségeket nem világon kívüli dolgoknak látja, hanem a valóság kiiktathatatlan elemeinek. Szilaj filozófiával száll velük szembe. Ilyeneket jelent ki szemrebbenés nélkül: „…egy menekülése van a legyőzöttnek, ha nem remél menekülést.”

Ebből a fölfogásból fakad két másik gondolata is. Az egyik arról szól, messiási konoksággal, hogy a küzdelemhez nincs szükség reményre.

Az ember alig hisz a fülének. A hit nagy századában istenkísértésnek is beillenék ez a mondat. A másik vezérelve még ezen is túltesz. Azt kérdi másoktól és magától: az életünkben lehetetlennek látszik néhány dolog? Ha igen, álljunk neki, hogy megcsináljuk.

A jellem ereje ilyen dobbantók segítségével kerül fölibe a testnek, s őrzi meg időszerűségét minden időben.

 

*

 

Efféle elavult dolgokról beszélni Magyarországon 2002 szeptemberében már-már kabarétréfa. Mintha lepkevadászatra nyikorgó vértbe öltöznénk be. Történelem és jellem? Ugyan ki az ördögöt érdekelnek még ezek? Amíg volt sorsa az embernek, fontos volt mindkettő, de mióta a túlzsúfolt hétköznapokban föloldódott ez a sors, aprópénzre váltotta a hiábavalóság, a viszonyítás lehetősége eltűnt. Gondoljuk csak el, hogy mi lett például a költők által oly sokszor és magasztosan megénekelt szabadságból? Egyrészt kényelem, könnyedség, szabadosság, másrészt az emberek fogyasztási igényét kielégítő kereskedelmi és piaci szabadság. Petőfi ma a tőzsde babérkoszorús költője lehetne, és vérpanorámák helyett pénzpanorámák lebegnének előtte el. Sajnos a történelem és a történelmet befolyásoló jellem is ennyire ellaposodott. Ha a politikában ma bárhol a világon egy nagy jellemű politikus jelenne meg, hamarabb lelőnék talán, mint Kennedyt. Viselkedése, véleménye botránykő volna a nap huszonnégy órájában. Ugyanis az állampolgárok képtelenek lennének a világ eseményeit egy töprengő, egy szenvedő elme izzásában szemlélni. Folyton megzavarná őket a fagylaltnyalogatásban, a nagyiparivá vált röhögtetésben.

Látomásomat nem kábítószerek szülik, hanem tapasztalatok. Hasonló gondokkal ismerkedhettünk meg egészen közelről az idei választások után. A szavazók többségének például nem olyan miniszterelnök kellett, aki kormányzás közben megpróbálja időnként kifaggatni a sorsot, újraértelmezni a múltat, rábízni magát az igazmondás erejére, hanem aki többet foglalkozik majd a paradicsom árának a csökkentésével, mint azzal, hogy csodákra is születtünk; továbbá, aki ártatlan arccal olyan programot kínál népének, hogy merjünk kicsik lenni emelt fővel. S filozófiai kiindulása pedig, némi leegyszerűsítéssel, így hangozhatna: az élet mindig zsákutca, próbáljunk belőle kitörni, és egy pillanatra se felejtsük, hogy az emberek még a huszonegyedik században sem hosszú távon akarnak jóllakni, hanem naponta.

Őszintén mondom, ha kell, ennyi korlátozott bölcsességet még elviselhet az ember. A baj csak az, hogy az ilyen gyakorlatias kis igazságokkal párhuzamosan a lakosság zöme a kis hazugságokat is belélegzi. Mert ezek párban járnak egymással. A nagy bűnök, mint tudjuk, még meg is rendíthetik az embert, mert szinte villámcsapásként mutatják meg az emberi sors félelmetes rejtélyeit, sokszor magát az igazságot is. Ezzel szemben a kis aljasságok ellen védtelenek vagyunk. Kezdetben még csak nem is hasonlítanak a bűnre, de ha összeállnak, összetapadnak, súlyosabbak lesznek nála is. A bűntől el lehet jutni a katarzisig, az aljasságtól soha.

 

*

 

Olyan hideg a szobám, hogy be kellene fűtenem. Fűteni szeptember 19-én? Ezt azért mégsem! Szégyen lenne. Nomád életem mélypontjain ennél sokkal nehezebb megpróbáltatásokat kellett elviselnem. 1953 januárjában olyan nyaralóban éltem három hétig a Mátyás király úton, ahol nem lehetett fűteni. Sőt, a megrepedezett ajtó résein kárörömmel süvített be a szél. De kibírtam… Kik is döntötték meg a Római Birodalmat? A barbárok! Hol csámborognak manapság az utódaik? Jó lenne néha velük találkozni.

A köd

Akkora itt a köd az Üröm-hegy alatt, hogy a szemközti házsor kerítéseit, fáit is úgy látom csak, mintha tejüvegen át nézném. Az átellenben lakó „Kutyás nő” most húzza föl a recsegő műanyag redőnyét, s utána rögtön kinyitja az ablakot is, de a megszokott, reggeli jelenetekből semmit se látok. Televíziós nyelven szólva: eltűnt a kép, csak a hang él. Semmiség az egész, de ideges leszek tőle. Gyorsan el kell képzelnem: mi történhetik, amit nem látok. Most is tapogatja törülközővel körülcsavart fejét, mint máskor, vagy épp selyempincsijét ülteti ki az ablakba, hogy ma is megmutassa neki a külvilágot? Képzelődés közben olyannyira megenyhülök, hogy már mosolyogni is tudok rajta.

Ha a köd mögül csak recsegő, nyikorgó, kép nélküli hangokat hallanék, sántán indulna el a napom. Nem lehet, hogy hiányos képem legyen a valóságról. Úgy tetszik: ahogy a testi egyensúly megbillenésére a test azonnal megpróbálja visszaállítani a természetes egyensúlyt, ösztönösen így cselekszik a lélek is.

 

*

 

Az eszmék, a gondolatok hordozója nem a kép, hanem a nyelv. Képzeljünk magunk elé egy olyan újságot vagy folyóiratot, amely tele van mindenféle fényképpel, de egyik alatt sincs képaláírás. Nem állítom, hogy egyik-másik képet ne „értenénk” meg minden szöveg nélkül, de az nyilvánvaló, hogy a képtömeg nagyobbik része csak puszta látvány volna számunkra. A képek között még olyanok is akadnának, amelyeket a derű uralna, felhőtlen ég és felhőtlen mosoly, de hamarosan kiderülne róluk, hogy szörnyű tragédiát rejtenek, hiszen a képen látható nők és gyerekek félóra múlva már halottak voltak: mélybe zuhant velük egy hegyi felvonó az olasz hegyekben. Vagyis a sugárzó pillanatkép volt utolsó, földi pillanatuk.

Más szemlélődni tehát, mint megismerni és megteremteni a valóságot. A két utóbbihoz töprengésre, kételyre, éles logikára, tudásra és leleményre van szükségünk, s természetesen nyelvre is. A szemlélődéshez ezek közül egyik sem kell. Lebegni hagyhatjuk még a felelősségünket is.

Mint ahogy napjainkban egyre észrevétlenebbül hagyjuk is. S minél inkább beszéd nélküli nézők leszünk, annál kevésbé látjuk majd önmagunkat.

 

*

 

A televízió ma már ugyanúgy a létünket, a legbelsőbb világunkat érinti, mint a politika vagy mint a diktatúra. Állandóan működik, állandóan éber, állandóan önmagát reklámozza. Közben persze egyetlen szót sem ejt arról, hogy rendkívüli előítélet működteti. Mi ez a létet is érintő előítélet? A világ legtöbb televíziója arra a látszatra játszik rá, hogy a kép sokkal inkább valóságnak látszik, mint a szó. Holott a kép csakis a szó, csakis a nyelv által léphet ki véglegesen az absztrakciók világából.

 

*

 

A köd nemcsak a tájat üli meg, de elég tartósan rátelepszik az agyunkra is. Gyakran ettől a ködtől nem látunk olyan folyamatokat, amelyek alattomosan hatnak ránk, s végzetesen megváltoztatnak minket.

Az imént – egy fél mondat erejéig – a televízió „absztrakciós” tulajdonságait emlegettem. Szokatlan talán a fogalom, sőt eredendően ellentmondásos állításnak is tűnhet, hiszen hogyan lehet elvont – absztrakt! – látomás az, amely minden pillanatban tárgyias, követhető, és önmagát tárja föl előttünk, jól látható, élénk képsorokban?

Sajnos, lehet.

Ebben az esetben ugyanis az absztrahálódás nem úgy jön létre, mint a festészetben, például Mondriannál, Braque-nál, Kandinszkijnél, akik a valóság utánzása helyett a valóság szellemiségét, sűrített lényegét jelenítették meg, hanem furcsa módon úgy, hogy a televíziók a „valóságot” a maga esszenciális eszméje nélkül tárják elénk, ami egyszerűen azt jelenti, hogy valaminek a lényegét épp azáltal rejtik el, hogy „hűségesen” bemutatják. Nézzünk egy mindenki számára naponta átélhető példát. A televízió a távoli eseményeket is – legyenek azok drámaiak vagy csak tájékoztató jellegűek – közeli eseményként pörgeti le előttünk. Minden itt zajlik karnyújtásnyira tőlünk, ugyanabban a térben s ugyanabban az időben. Afganisztán bombázását is pontosan olyan testközeli élményként éljük át, mint amikor a hó betemeti a Városlőd és Farkasgyepű közötti utat. Nos, a közelinek és a távolinak ez az árnyalat nélküli összemosódása maga a tökéletes elvontság. Megszűnnek a határok, az értékek összekeverednek, ok és okozat kirepül az űrbe, és ott kering tovább. Nézzünk egy másik köznapi példát. Négyezer kilométerre tőlünk bombáznak, és rakétákkal lőnek egy várost. A látvány ugyan megrázhat, de az életemet nem fenyegeti semmi. De ha a messze ledobott bombákat ide az Üröm-hegyre dobnák le, ide a közelembe, a messzeség és a közelség absztrakciója azonnal megszűnne. Azonnal tudnám, mi a valóság.

 

*

 

Ha mindez a tudatunk ellenőrizhető birodalmán belül játszódna le velünk, nem volna érdemes foglalkozni vele. De ködben, homályban, a tudatalattink sötétségében játszódik le. Azt hiszem: józanabb pillanatainkban mi magunk is rádöbbenünk modern kori kiszolgáltatottságunkra. Többek közt arra: ha minél több távoli eseményről értesülünk tárgyilagosan, észrevétlenül megnő bennünk az érzelem nélküli tanúskodás és bámészkodás képessége, ami előbb-utóbb a legközelebbi dolgainkra is átterjed.

 

*

 

Tornai Józseféket hívtuk el mára lakásnézőbe hozzánk. Ugyan még nem rendezkedtünk be teljesen, de szerettük volna, ha elsők közt ők látják meg: hova költöztünk Pesthidegkútról. Látni ma? Minden lehetséges, egyedül ez lehetetlen. Tegnap még barátságos, fényes volt a február, a ház előtti kis „fennsíkról” látni lehetett az egész környéket. Mindenekelőtt a Nagykevélyt, a Kiskevélyt, az előttük elterülő sík mezőt, amelyet egy keskeny erdősáv úgy zár le, mintha egy kastélyhoz tartozó százholdas vadas parkot zárna le, ahová a Pilisből néha betéved egy-egy őz, róka vagy nyúl.

A köd tehát ma orcátlanul meghamisítja a tájat. Minden hant, minden kő, minden vadrózsabokor a helyén van, de akinek nincs emléke róluk, átélheti akár a világvégét is. Az alaktalan, ránk ereszkedő semmit. Különösen azok élhetik át, akik a választások előtt álló Magyarországon naponta attól szenvednek, hogy a gyűlölködéstől, a szándékos hazudozásoktól már semmit se látnak a valóságból. Illetve csak a viszolyogtató semmit látják.

Ha megérkeznek Tornaiék, már nem a ködről, nem a csalódásról akarok velük beszélni, hanem arról, hogy a semmi érzete ugyanúgy létezik, mint a szomorúság, vagy mint a honvágy, még akkor is, ha körülírására szinte az egész filozófiát mozgósítanunk kéne.

Autóval át a városon

2000. december 19-e kedd, hajnali hat óra. Kilépek az ajtón, ki az udvarra. Csupa kék minden, amit látok: az ég, a levegő, a kerítés. A szemközti ház eredetileg fehér homlokzata is az. Odahaza a zománcos kék fazekunknak volt ilyen engesztelhetetlenül sötétkék színe, mint most e hajnali világnak. Telente minden reggel abban főztük a disznóknak a krumplit, hogy az éjszakai dermesztő hideg után, az ól szalmájából előbújva, magukhoz térhessenek a meleg habzsolnivalótól.

A csuda tudja, mitől, de az a képzetem támad, ha megütném bottal a levegőt, régi vasfazekunk kongását hallanám hatvan év távolából. De se bot, se erő. Olyan messze van ez a hatvan év, mint Krisztus Urunk születése.

Bizonyára elmerengenék még az időn, de alighogy kilépek a ház eresze alól a teraszra, kitáncol alólam a lábam, és fenékre esem. Ónos eső esett az éjjel, és a terasz tökéletes jégpálya lett. Az lett a kapuig vezető betonösvény is. Szerencse, hogy csak kicsit ütöttem meg magamat. No még csak ez hiányzott a boldogságból – dohogok magamban. Nem elég az, hogy hajnalok hajnala van és egy új jégkorszak kezdete, nekem épp ma kell Kőbányára kirobognom, hogy az autómra fölrakják a téli gumit. A szerelőműhely hétkor nyit, s minden autósra tizenöt percet szánnak, s ha valaki nincs ott a megbeszélt időre, kiesik a sorból és utolsó lesz. Megértés? Részrehajlás? Előny? Ugyanúgy nincs, mint az utolsó ítéletkor. S mivelhogy Pesthidegkút és Kőbánya között elég nagy a távolság, jó lesz igyekeznem, különös tekintettel az ónos eső okozta forgalmi nehézségekre.

Rögtön az első akadály: az autó befagyott ablakai. Ha csak egyszerű fagyásról volna szó, könnyen levakarná az ember, de az ónos eső úgy fagy oda az üveghez, hogy eggyé válik vele. Kaparó helyett egyedüli sikeres eszköz a csákány volna…

Nyolcperces vesződség, tusa után végre elindulhatok. Nyári gumival az út veszélyes, sőt szeszélyes, hol az eleje csúszik jobbra az autónak, hol a hátulja.

Amerre megyek, a kékség továbbra is ugyanolyan, mint amilyen az első pillanatban volt, amikor kiléptem az ajtón.

 

*

 

A Hűvösvölgyi úton már mások a fények. Itt már több a lámpa és persze több az autó is. A személyautók közt egyre több teherautó is tolakszik. Látok egy hússzállítót is, egy só- vagy inkább homokszórót is.

A hárshegyi elmegyógyintézet előtt hirtelen meg kell állnom, egy szirénázó mentőautó kanyarodik be a nyitott kapun. Mintha a föld alól érkezett volna.

Ilyen korán egy mentőautó mindig rejtélyesebb, illetve kísértetiesebb, mint fényes nappal. Alig különbözik a rabszállító vagy a hullaszállító autóktól. Ugyan kit vihet, miféle szerencsétlent a Sárga házba?

A hetvenes évek közepén egyik meghasonlott barátomat kísértem be, nagyon nagy aggodalommal. Három hónapos ösztöndíjat kapott Franciaországba, a trianoni békeszerződés ismeretlenebb részleteit tanulmányozni, s ez alatt a három hónap alatt a felesége egy Erdélyből áttelepült férfinak lett a szeretője. Csalódása mindenképp leterítette volna a földre, de az, hogy a tanárt, több hónapos kemény munkával, ügyeskedéssel ő segítette áttelepülni, földolgozhatatlan lett a számára. Folyton egy hangot hallott: Te voltál az oka. Te voltál az oka. Egész életében szemérmes volt, de még a nemi szervét is megmutatta nekem, jelezve, hogy nemsokára egy rücsök nő rajta az események következtében, és akkor neki vége. Mindenáron az akkori amerikai elnökkel, Jimmy Carterrel akart találkozni, mert Krisztus földi nagykövetének tartotta, akinek igazi küldetése az, hogy világszerte missziós csoportokat hozzon létre. Ezeknek a missziós csoportoknak egyetlen föladatuk az lenne, hogy a hűtlenség bűnétől eltérítsék a nőket és a férfiakat. Elsőként akart jelentkezni a szent munkára, lemondva természetesen a testi szerelemről is.

Egyéves kezelés után „meggyógyult” a barátom, látszólag helyreállt az önérzete, a munkakedve is visszatért, de a nők soha többé nem izgatták. Olyanok voltak a számára, mint színes ábrák egy izgalmas könyvben, mintha a bolondok házában kiherélték volna.

Negyedszázad után is megborzongok.

 

*

 

A Vadaskert utcánál pirosra vált a lámpa, megállok. Az iménti borzongás még mindig bennem mocorog. Hetvenévesen az ember minden percben túsza lehet a múltjának, az emlékeinek. Pillantson meg bármit, legyen az egy vadkörtefa, egy halastó, egy falnak támasztott bicikli, egy halottas menet, nyomban eszébe jut róluk valami.

A Vadaskert utcánál nekem egy szlovák költő jut eszembe, akinek az apja erdőőr volt egyik Magas-Tátra alatti grófi birtokon, még a trianoni döntés előtt. Ő mesélte, hogy nagy teleken, amikor fáztak és éheztek a szarvasok, bemerészkedtek egész a házukig. Gyerekkorukban – egyszerűen csak kíváncsiságból – megpróbálták őket a kezükből etetni. Kínáltak nekik szénacsomót, kenyérdarabot, kukoricacsövet, de a vadak sose vették el tőlük. Féltek? Bizonyára féltek is, de ha csak féltek volna, nem merészkednek oda, kéznyújtásnyira az ember közelébe. Vagy inkább a szabadságukat féltették? Jobban az életüknél is? Íme, az átléphetetlen határ, amely a háziállatot a vadaktól elválasztja.

Vad. Vadaskert. Mátyás király… Különféle följegyzések szerint ez a rész volt a Budához, a királyi várhoz legközelebb eső vadászterülete a holló címeres uralkodónak. A vadászháza is itt állt valahol a közelben, talán két-háromszáz méterrel lejjebb, a Hűvösvölgyi út ereszkedő derekán, ahol évtizedekkel előbb egy filmstúdió épült.

Szívesen lelassítanék az elképzelt szellemkastély bejárata előtt, meghatódva, de ez lehetetlen. Azonnal rám dudálnának, mint valamilyen élhetetlen, műkedvelő mazsolára, akinek gyalog vagy legföljebb gördeszkán lenne szabad a járdán közlekednie, s nem az autózók között. A közlekedés törvénye az, ha egyszer beálltál a sorba, hajts, ahogy tudsz, vagy távozz! Mert mi is lenne velünk, szeszélyes lelkekkel, ha a civilizáció vastörvényével szembe egyszer csak elkezdenénk merengeni a forgalomban, lassítani, megállni, hátranézni, ahogy az életében is hátra-hátratekint az ember. Előbb-utóbb eltaposnának minket a rohanók, a beidomított célratörők. A járdán egy fiatal apa ballag kicsi fiával az óvoda felé. Szívesen odaszólnék neki: barátom, nézz csak jobbra, ötszáz évvel ezelőtt ide lovagolt ki Mátyás király a kíséretével vadászni és nyilván eszmét cserélni bizalmas embereivel.

Csak e miatt az egyetlen mondat miatt egy hatalmas kocsisort kellene leállítanom. Hát még ha azt kezdeném el a fiatal apának magyarázni, hogy az államalapítás ezredik évében István király mellett Mátyás alakját is nagyon fontos volna egy erős fénycsóvával megvilágítanunk, a mögöttem megtorpanók kiszállnának az autóikból, és agyonvernének vagy a vállukra véve vinnének vissza, az imént elhagyott bolondok házába. Pedig igazam volna: a nagyarányú kezdet mellett látnunk kellene a nagyarányú végzetet is. A befejezést. Szent István, Szent Imre, Szent Gellért, Szent László, Szent Margit, Szent Erzsébet és a többi, évezred eleji szentünk, jelképesen bár, de egyértelműen arról tanúskodik, hogy mi, magyarok, országunkat, sőt ezt megelőzően az Árpád-házat az égiektől kaptuk. Részben kegyelemből, részben jutalomból. Ezzel szemben Hunyadi Mátyást, az igazságos királyt nem az égiek ajándékozták az országnak, hanem a földiek. Trónra is ők emelték. Tusakodtak, alkudoztak, megkeményítették magukat érte, s a Duna jegén közakarattal megválasztották királynak. Világiasabban fogalmazva úgy is mondhatom, hogy a Hunyadi fiút a láthatóvá vált nemzet teremtette meg magának. A kihalt Árpád-ház és a kihalt Anjou-ház után valójában meg kellett volna születnie a Hunyadi-háznak.

Az élni akarás ösztöne kimondatlanul is ezt sugallta, s azt hiszem, a becsvágy és az elhivatottság messzire tekintő szándéka is ebbe az irányba indította el Szilágyi Erzsébet és Hunyadi János fiát.

Csak úgy közbevetőlegesen említem meg, hogy az én gyöngécske, harmatos tudatomba elsőül Mátyás király fészkelte be magát. Arról például, hogy István király utódját, Orseolo Pétert az én szülőfalumban, Zámolyon fogatta el 1046-ban I. András, s ott vakíttatta meg, diákkoromig semmit se tudtam, de Mátyásról már hat-, hétévesen személyes élményeim voltak. Aki csúfolni akart és fölbosszantani, ezzel az égből pottyant versikével kezdte:

 

Csóri csuka nincsen mája, megette a pap kutyája.

 

Egyetlen kutyaütő gyerek se tudta, ha utcabelim volt, ha nem, hogy mit rejt a versike, de a jóhangzás és versből előpattanó név elég volt nekik ahhoz, hogy földühítsenek. Természetesen én se sokat tudtam e rejtelmes versike hátteréről, csak annyit, hogy nem messze Zámolytól van egy Csór nevezetű falu, ahonnét én a nevemet kaptam. És valahol Várpalota és Csór között Mátyásnak ugyancsak volt egy vadászháza, bent a Bakonyt előző rengetegben, ahol nagy vadászlakomákat rendeztek. S ott, ebben a nevezetes házban történt meg, hogy a sokféle hal és vad ételkülönlegesség között a főszakács „elfelejtette” föltálalni a csuka máját.

A király azonnal fölfedezte ezt a koronás feledékenységet, és nyilvánosan kérdőre vonta szakácsát. A szakács kegyes hazugsággal akarta megmenteni magát, kijelentette, hogy a májat a pap kutyája csórta el. Azaz: nem közönséges emberé, hanem egy papé. A szent füllentés nem kábította el Mátyást, ellenkezőleg, fölbosszantotta, és a főszakácsot alaposan megvesszőztette. S nem a gyomrok, hanem az igazság megcsalatása miatt.

 

Csóri csuka, nincsen párja? Palotai pálca, nincsen száma!

 

Már süvölvény koromban tetszett nekem ez a királyi igazságszolgáltatás, és ha valaki nemcsak játékosan csórikámozott, hanem szívbéli pimaszsággal, én is megfizettem érte, ahogy tudtam. A csúfolódás miatt kirobbant verekedésekben sem az ellenfelet, sem magamat nem kíméltem.

Gondolom, ennek a korai kapcsolódásnak, személyes élménynek meghatározó szerepe lehetett abban, hogy Mátyás élete, sorsa, uralkodása, kivételes titáni tervei folyamatosan foglalkoztattak. Regényalaknak is a legnagyobbak közül való. Egy magyar Tolsztoj illett volna csak hozzá. Már fiatalon a halál közelébe sodródik. Halál helyett fogságba. Fogságból tizenöt évesen egy ország élére. Király lesz, de jó ideig korona nélkül, mert a Szent Korona III. Frigyes német-római császár kezében van, aki Zsigmond király lányától, Albert özvegyétől, Erzsébet királynétól kapta meg. (Ó, magyar történelem!) A Visegrádról ellopott koronát 80 ezer aranyért kellett Mátyásnak visszavásárolnia. Hat évig korona nélkül uralkodik, de apja Hunyadi János dicsfényével a feje körül.

A fiút nem akármilyen önérzet fűtheti. Ha nem mondja is ki nyíltan, de belül magában éreznie kell, hogy hosszú idő után, legalább százötven év elmúltával, ő az első, született magyar király! Mondhatjuk, hogy idevalósi! Földink, aki tökéletesen tud magyarul! Olyannyira, hogy a parasztok világában forgolódó Ludas Matyink szellemi ősének is beillene. Mert még azt a kifejezést is jól használja, hogy ángyika, hogy ámbolyog, hogy bikatinó vagy hogy valaki esztelenkedik. Hiszen, ha csak a bíborosok nyelvén értett volna, sose lett volna igazságos. Fogalma se lett volna arról, mi az az ebadta, huncut, tekervényes uraság. No meg az alsószoknyába összeszedett harmat. Az Anjouk, a vegyes-házi királyok lehettek kegyosztók, belátók, így vagy úgy szorgalmasak, hasznunkra valók, de Mátyásnak legbelsőbb ösztöne szerint kellett cselekednie.

Véletlen-e, hogy a mítosza nagyobb és egyértelműbb, mint ő maga? Ha nem magyar, valószínű, hogy mítosza se születik. Az Árpád-házi királyok még megtehették volna, hogy Attilát választják példaképüknek, de tudtommal egyikük se gondolt erre. Mátyás viszont igen! Szemében ő volt az igazi hódító és hódoltató. A nagyság birtokosa, az előző évezredet átsugárzó bálvány. Ha jól emlékszem korai olvasmányaimra, Bonfini jegyezte föl, történetírói múzsájára hallgatva, hogy Mátyás márványpalotabeli országtanácsainak az ülésrendje pontosan olyan volt, mint a hun király nomád sátrában tartott tanácskozásoké. Joggal írja róla Joó Tibor a Magyar nacionalizmus című könyvében, hogy miként a reneszánsz olaszok elődeiket a dicső rómaiakban fedezték föl, a humanista Mátyás a maga őst kereső antikvitását a hunokban találta meg. Ezért aztán a magyar reneszánsz kissé szittya reneszánsz is. Zárójelben teszem hozzá Joó Tibor történészi megjegyzéséhez, hogy a múlt felé fordulva, a látomások nagymestere: Arany János is hasonlóan gondolkodott.

Mátyásról, persze, nemcsak ezeket a kevésbé ismert furcsaságokat kell fölemlegetnünk, hanem azokat a furcsaságoknál sokkal fontosabb dolgokat, amelyeket kevéssé ismerünk. István király, az apja munkáját folytatva, megtérítette a Kárpát-medencében hazát foglaló magyarokat. Államot alapított nekik, jól fölismerhető európai láthatárt rajzolt eléjük. Mátyás viszont olyan újkor eleji nagyhatalom főszereplőjévé akarta tenni Magyarországot, amely egy négyszáz évvel később született, kossuthi fogalmat kölcsönözve – Duna-államot, Duna-birodalmat, dunai konföderációt teremt.

Attila nagyzási hóbortja támadt volna föl benne? Vagy inkább az apa, Hunyadi János félelme? A korszak – ismételjük el közhelyszerűen – a török veszedelem kora. A török birodalom és vele együtt a mohamedán hit előretörésének az ideje. Lázálom, végzet, a tatárdúlásnál zordabb pusztulásveszély.

De nemcsak az volt, hanem más, európai birodalmak kialakulásának őspillanata is. A Német-római Császárság fokozatos kihamvadása után egyre erősödik a Habsburgok szerepe Európában. Pörgessük át gyorsan a korról szóló történelemkönyv lapjait. A törökök 1453-ban meghódítják Bizáncot. Lidérces gongütés ez a keresztény univerzalizmushoz tartozó országok és népek számára. Mennyivel más idő már ez, mint Hunyadi Jánosé, aki 1443–44 telén elibe megy a töröknek egészen a Balkán-hegységig. A közvélemény még azt hiszi, hogy valahol ezen a tájon meg is lehet állítani. A pápák időről időre égig emelik a keresztet, de az Úristen nem küld a földre olyan sereget, amely ezt megtenné. Persze nemcsak az Úristen követ el súlyos mulasztásokat, hanem földi helytartói is. Összefogás a pogány ellen? Körülbelül olyan önámító, hangzatos zsivaj volt ez, mint amilyent mi hallottunk Amerikából és a nyugat-európai országok irányából a hidegháború évtizedeiben Szovjetunió ellen. Nesze semmi, fogd meg jól! Már 1444 novemberében a szerencsétlenül végződő várnai csata után erről panaszkodik maga Hunyadi János is a Jenő pápának küldött levelében: „Isten ítéljen azok fölött, akik segélyt ígértek és azzal kecsegtettek, hogy a diadal kiküzdésére minden elő van készítve, azután pedig ígéreteiket nem teljesítvén, cselt vetettek nekünk.”

Az apa keserű tapasztalatát Mátyásnak később sokszorosan át kell élnie. A pápákkal folytatott levelezéséből egyértelműen az derül ki, hogy a veszélyt egyetlen illetékes sem látja igazán, Magyarország kivételével. Föl kell készülnünk arra, hogy a kereszténység védőpajzsa, az utolsó szakaszban, egyedül Magyarország lehet. Ezt a mondatot akkor még nem a melldöngető pátosz lengi körül, nem az önfeláldozás mámora, hanem a pontos helyzetfölismerés tárgyilagossága. Mit kell látnia Mátyásnak? Azt, hogy a Vatikánt nem a kétségbevonhatatlan szentség dicsfénye ragyogja körül, sokkal inkább a tehetetlenségé. Sőt a fecsegő dilettantizmusé. Továbbá azt is látnia kell, hogy az itáliai városállamok is olyanok csak, mint a színváltó selyem: egyikük-másikuk, ha retteg is a töröktől, nem önmagát tartja első számú ellenfélnek, és félelme közben legszívesebben talán kereskedne vele. Nyugat-Európa nagyobb országai pedig csak fogadkoznak, hitet tesznek a szent küzdelem mellett, de félszemmel azt lesik, melyik ország akadna meg sebző halszálkaként leginkább a török torkán.

A Habsburgok alig látszanak még ki a Német-római Császárság és a spanyol birodalom felől tolongó árnyak közül, de már minden jövendő szerepre vállalkoznának. A térségben ők akarnak a másik erő lenni, a Másik Hatalom, amelyet sikeresen és gyorsan a török előretörése szervez meg és növeszt nagyra kegyetlen paradoxonként.

Mátyásnak és tanácsadóinak meg kellett érezniük, hogy Magyarország két malomkő közé, azaz: két pogány közé! – kerülhet. De amíg a tanácsadók bíztak a jó szomszédság mítoszában, Mátyás nem bízott. Saját érzelmei alapján ismerte a hatalomszerveződés minden kíméletlenségét. Szerintem csapongó, sőt hisztérikus viselkedése mögött roppant aggodalom sűrűsödött össze. Nevelőjét, Vitéz Jánost, aki apja helyett apja volt, csak olyan lelkiállapotban pofozhatja föl, amikor őrjöngeni, sírni, tombolni kellene. Megkockáztatom még azt a mélylélektani sejtésemet is, hogy az egyre fenyegetőbb török veszély közben nem azért foglalta el Bécset, mert kitört rajta a hatalmi téboly, hanem azért, mert a Habsburgokat minél távolabb akarta tartani attól a térségtől, amelyet nem olyan sokára elfoglalnak.

A mohácsi csatavesztés után, mint tudjuk, Szapolyai Jánost választották meg királynak. A választásnak egy 1505-ben elfogadott országgyűlési határozat volt az alapja, amely azt mondta ki: ha Ulászló király fiú utód nélkül hal meg, csakis magyar származású királyt lehet választani. A Csele patakba fulladt király eltűnésével – ha kissé furcsán is – életbe lépett a fiúnélküliségre alapozott törvény.

Szapolyai János király lett. De Mátyás titkos rémlátása is megtestesült: a Habsburgok ugyancsak bejelentették trónigényüket. II. Lajos sógora I. Ferdinánd 1526 decemberében szintén magyar királlyá koronáztatja magát.

A kettős királyság Magyarországot az agóniák országává tette.

A középkori tekintélyes magyar királyság, ötszáz éves múlttal a háta mögött, teljesen összeroppant.

Egy országból Mohács után három lett. Három külön rész az ideiglenesség szörnyű állapotában. Az úgynevezett Magyar Birodalom szétesésének a következményei máig éreztetik hatásukat a térségben, s nemcsak a magyarság életében, hanem a szomszédainkéban is. Minden szabadságharcunk, forradalmunk, háborúnk ebből a régi, kiheverhetetlen sokkból vezethető le. Jórészt ebből erednek a románokkal, a szerbekkel, a szlovákokkal kiélesedett feszültségeink is. Ha valaki túlzásnak érzi ezt a kijelentést, gondoljon a mai Szerbiára, Boszniára, Koszovóra, s mai retteneteink mögött látnia kell Hunyadi János, Szkander bég, Brankovics György korát, Mátyásét, a másfél százados hódoltság és küzdelmek korát, a Habsburg Birodalom kivirágzását és elmúlását egyaránt.

Talán azért gondolok egyre gyakrabban arra, hogy Közép-Európa, Dél-Európa, Balkán, sőt egész Európa mostani átrendeződése idején, érdemes lenne egy nagyszabású Mátyás-konferenciát rendezni Budapesten, és Mátyás szülővárosában, Kolozsváron, s meghívni rá szerb, albán, cseh, lengyel, osztrák, román, francia, német, bosnyák, bolgár, szlovák és török történészeket, hogy vizsgálják meg közösen a múltat, a nagy korszakváltó időt a tizenötödik és a tizenhetedik században, benne minden fölemlegetett nép szerepét. Gondolom: Mátyás király pápáknak küldött leveleiből az derülne ki, hogy a mi kereszténység védőpajzsáról szóló vallomásaink nem regényes kitalációk és utólagos szenvelgések. Mint ahogy Európáért kényszerűségből vállalt áldozataink sem azok.

Egy ilyen széles alapozású konferencia még talán a Mátyás alakja köré szőtt román mítoszokat is szálaira bontaná és elfújná a semmibe. Mátyás, mint román fenomén, akinek utólagosan azt írták, egy nemrég a szülőháza falán elhelyezett táblára, hogy ő az a király, akit senki se tudott legyőzni, csak a saját népe? A románság mint Mátyás népe? Van-e még ilyen hajmeresztő állítás a történelemben? A történelemben nincs, csak a történelmen kívül lehet. Ugyanis Mátyás akkor lett volna román, ha édesanyja, Szilágyi Erzsébet vagy az édesapja, Hunyadi János ortodox lett volna. De mindketten római katolikusok voltak. Egyszerű mákony és népbutítás az egész. Különben is ortodox hitű hatalmasságként Mátyás hogyan levelezhetett volna IV. Sixtus pápával vagy VIII. Incével?

 

*

 

Ha van valami jó, ellazító könnyedség az autóvezetésben, ez a szabad csapongás a legjobb. Fut, suhan a kocsi, az ember elengedi magát, ráhangolódik a gyorsaságra, és a képzelete szinte ficánkol, mint a harmadfű csikó. Sokszor megfigyeltem már, hogy séta közben lassabban mozog az agyam. Vagy inkább másképp. Ilyenkor, ha bármi eszembe jut, elkezdek vele ismerkedni. Körbejárom, mintha először látott szobrot járnék körül vagy alvó elefántot a Hősök terén. Hogy került ez ide? Hozták? Megszökött, és így tovább. Egyszóval egyszerre figyelek a részletekre s az egészre. Latolgatom, hogy eredeti lehet-e a gondolat, amely megvillant bennem vagy csupán egy tetszetős ötletről van-e szó? Hiszen idősödő korára az ember megtanulta, hogy akkor igazi egy gondolat, ha rögtön egy másikat is föltételez, sőt elő is hív. Weöresnek van egy kissé bolondos, talányos, de felejthetetlen megállapítása: „Legszebb alkotás: a séta.” Költészet és filozófia egyben. A kijelentés ugyanis nem ott ér véget, ahol a pontnál leeresztjük a hangunkat, hanem túllendül, túlfut saját határánál, elkezd osztódással szaporodni.

Ha elméleteket gyártó kisiparos volnék, gyorsan kijelenteném, hogy bizonyos fajta mozgások: gyaloglás, szekerezés ökrökkel, lovaglás, kerékpározás, mámoros repesztés egy több nyelven is üvöltő motorbiciklivel komolyan befolyásolják az ember agymozgását és lélekmozgását. Na és a lótuszülés helyzete? Állítólag ez a legtökéletesebb testi állapota a gondolkodásnak.

Ehhez, sajnos, nem tudok hozzászólni. Lótuszülés helyett marad az autóülés.

Az olcsó szellemeskedéstől magam előtt is elszégyellem magam. Ezt azért mégse! Egyébként is úgy monologizálok itt a kormány mellett, a kényelmes ülésben, mintha ebbe születtem volna bele. A régi magyarok nyeregbe, én pedig egyenesen az autóba. Lám csak, az újnépinek kikiáltott Csoórikám mit el nem árul magáról, ha nem kell viselkednie, és szabadon csaponghat! Ott lappang benne egy urbánus Háry János. Lassan elhíresztelem magamról, hogy Brezsnyev elvtársat én ütöttem el a Vörös téren autóval. Én, aki nyolcéves koromig autót legföljebb félévenként, ha egyet láttam. Talán ha az Öreg utcán laktam volna én is, mint Csanádi Imre, valamennyivel többet látok, mert a Bicske és a Fehérvár közötti forgalom az ő házuk előtt zajlott. A mi utcánk, az Új utca, egy másik bolygó elhagyatott utcája volt.

Életem nagy fordulata is az Öreg utcán esett meg velem: kalandom az első autóval. Már nem emlékszem pontosan, mikor: 1939 vagy 1940 nyarán egyik szombat este kidobolta a kisbíró, hogy a vasárnapi ebéd után három órakor Hubay Kálmán nyilas párti képviselő beszédet tart a községháza előtt, és mindenkit szeretettel vár erre a nagyon fontos találkozóra. Képviselő? Találkozó? Nyilas párt? Nekünk gyerekeknek fogalmunk se volt arról, ki Hubay Kálmán, s arról se, hogy mi fán terem a nyilas párt. Szóbeszéd után mindössze annyit tudtunk, hogy a főnyilas Zámolyon Pintér suszter, a háromlábú susztertrón bitorlója, aki talán nem is eszik, nem is alszik, a kert végibe se jár, csak ül a műhelyében, talpalja a csizmákat, a bakancsokat, a lakkcipőket, fülén a fejhallgatós rádió, és tíz-tizenkét órán át hallgatja az ország és a nagyvilág okos embereit. Csuda, hogy bele nem zavarodik.

Természetesen minket, gyerekeket nem érdekelt a képviselő személye, sem a zámolyi főnyilasé, de az esemény annál inkább, éppen azért már két óra körül ott zsizserésztünk, lökdösődtünk a községháza körül. Az első világháború elesett hőseinek jelképes cementkatonája lábhoz tett fegyverrel nézte túlfűtött várakozásunkat.

Egyszer csak észrevesszük, hogy egy bogárhátú, fekete autó ereszkedik lefelé a dombról. Nem jöhet máshonnan, mint Székesfehérvárról. Ráérősen közeledik, szinte méltóságosan. És megáll a községháza előtt.

Mi, gyerekek, azonnal odafutunk hozzá és körbeálljuk, persze, tisztes távolságból, nehogy a katonás természetű főjegyző úr ránk ripakodjon. Vendégnek kijáró tisztelettel fogadják a képviselőt, bevezetik a jegyző úr irodájába, a fiatal, ünneplőbe öltözött sofőr azonban kint marad.

A három jeles személy eltűnése után gyerekbandánk odarohan a kis púpos Volkswagenhez – ma már tudom, hogy az volt –, s úgy veszi körül, mint valami csodabogarat. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen ilyen közelről még egyikünk se látott hasonlót. A sofőr, ahelyett hogy elhessegetett volna minket, mindkét oldalon leengedte az ablakot, legalább a szemünkkel hadd vegyük birtokba a „bogárkát”. Mi, egymás válla fölött átkukucskálva néztük végig a műszerfalat, a tükröket, a dudát, a gázpedált, a sebességváltót, amely olyan volt, mint egy szépen megfaragott somfabot. Utólag mosolyodom el, hogy az őserdei gyerekek se lettek volna kíváncsibbak nálunk.

A sofőr láthatóan élvezte vizsla szemű közönségét, és gondolt egyet, begyújtotta a motort, s odaszólt nekünk:

– Na, fiúk, akkor most autózunk egyet. De csak akkor, ha jól viselitek magatokat. Ketten ideálltok szépen a lépcsőre, ide az én felemre, ketten pedig a túlsó oldalra. Értjük egymást?

– Igen – válaszoltuk kórusban.

– Ha jól viselkedtek, mindenki autózhat.

Az első potyautasok között ott feszítettem én is a lépcsőn. Lassan indultunk el, de a hősi emlékmű előtt már fölgyorsított a sofőr, persze csak annyira, hogy a többi utasjelölt se nagyon maradjon le tőlünk.

Hatvan-valahány év elmúltával is eleven bennem a test első mámora, hogy csak állok mozdulatlanul egy helyben, és mégis gyorsabban haladok a futóknál. A suhanó szánkók és a vágtató kocsik mások. Az előbbihez lejtő kell, az utóbbihoz lovak. Az autó magától fut, láthatatlan erők röpítik.

A gyorsaság magát az embert s így a gyereket is, természetéből eredendően izgatja. „Gyere, fussunk, melyikünk ér oda előbb a csordakúthoz?” Hányszor próbára tettük efféle szilaj versengésekkel magunkat. És hát láttunk futni őzeket, nyulakat, kutyákat, sőt megvadult bikát is, himbálózó lánccal a nyakában. Az ilyen rohanások lenyűgözőek voltak, szépek és félelmetesek, maga a vér forrósodott át tőlük. Talán ezért találtunk ki saját gyártmányú szerkezeteket, hogy a gyorsaságot a magunk számára meghódíthassuk. Ilyen szerkezet volt a két, lánccal és borjúkötéllel összekötött négykerekű taliga, ez a barbár harci szekér, amellyel életveszélyesen úgy csörömpöltünk le a temetődombról, mint eszüket vesztett ördögfiókák.

Igen, a száguldás, az iram! A taligatákolmányok után az első igazi autó. Aztán a többi: teherautók, népautók, terepjárók, katonai autók, sportkocsik, páncélautók, kétéltűek, lefüggönyözött személygépkocsik, politikusok, diplomaták zászlós autói, suhanó és fényűző csodák.

Harminc-negyven éve még csak néztem őket, félszemmel, ahogy kirakatokat, varjúrajt, tolongó felhőket néz az ember, de már tizenöt éve magam is beléptem az autósok eltömegesedett kasztjába.

Beléptem, pedig nem akartam. Minden idegsejtem tiltakozott ellene. Minek egy költőnek autó? Ha korszerű akar lenni, az írásaiba legyen az, ne a kényelemhajszolásban. De ahogy sűrűsödött körülöttem a világ, sokasodtak a teendőim, el kellett döntenem: gyalog vagy villamoson rohangálok-e egyik helyszínről a másikra, mint ahogy ötven éven át ezt tettem, vagy megtanulok vezetni, és gyorsan elveszítem ősemberi ártatlanságomat.

Az utóbbi mellett döntöttem. Ötvenöt évesen vizsgáztam le a vezetés tudományából, szerintem eléggé hitványul. Még ma is azt hiszem, ha nem lettem volna országosan ismert ellenzéki író, aki benne él a közélet sűrűjében, s olyan dolgokról tud beszélni az oktatójának, sőt a többi oktatónak, amiről senki mástól nem hallhattak, valószínű, hogy ugyanúgy fönnakadok én is a rostán, ahogy Tornai Jóska barátom fönnakadt. Néha úgy „vezettem” Soroksár felé, hogy az én oktatómon kívül még két másik oktató is beült az autóba politizálni velem Pozsgayról, Nyers Rezsőről, az erdélyi magyarokról, akikről én sok mindent tudtam. A vizsgáztatóim, feltehetően, azt gondolták rólam, ha a politikai életben jó ösztönnel eligazodom, el fogok igazodni majd a forgalomban is.

Eddig – egyetlen koccanást leszámítva – sikerült is, de ez a megnyugtató siker mégsem altatta el autós bűntudatomat. A legváratlanabb pillanatokban nyilall belém, hogy a magam kényelméért egy világméretű összeesküvés tagja vagyok, rongálom ezt a gyönyörű bolygót, fertőzöm a levegőjét, a gólyák hűséges szíve köré gázfelhőket terelgetek. Sőt, nemcsak ez ellen a bolygó ellen vétkezem, hanem a világmindenség ellen.

Hogy magyarázzam ezt meg, hogy elhiggyék nekem? Egy közönséges látomást kell ehhez segítségül hívnom. Többször megesett velem, hogy a világ olyan nagy városaiban, mint amilyen New York, Párizs, Los Angeles, Rio de Janeiro, ismerőseim csupa kedvességből fölvittek a város legmagasabb pontjára, hogy megcsodálhassam szépségüket, nagyságukat, fölfoghatatlan arányaikat. A várost átszelő folyók hídjait, a felhőkarcolók titáni tűpárnáját, a tereket, ahogy az utcák szövevényében elhelyezkednek vagy a székesegyházakat, ahogy az ég felé nyújtózkodnak. Némelyik város szomszédságában maga az óceán sétálgatott. Az első gondolatom szinte mindig az volt, hogy micsoda vakmerőség és képzelőerő kellett ahhoz, hogy megépüljenek! Micsoda gátlástalan szabadság! De a tudatalattimat mindig beárnyékolta valami. Valami? Az autók! Az autók sokasága! Az apokalipszis szó elvont fogalomként élt bennem sokáig. A háborúkhoz és a János jelenéseihez kapcsolódott. De mióta fölcipeltek engem is a hegyre – a jelképes hegyre –, mint Jézust, és megmutatták nekem is a világot, a legdöbbenetesebb élményem az autók látványa volt. Az autók sokasága. A veszteglőké és a rohanóké is. Igen, az autó-apokalipszis. Rémületes és jóslatos. Lassan több autó lesz az ember körül, mint amennyi a madár, hangya és lepke. És mindegyikbe benzin kell. Benzin a hét- vagy nyolcmillió New York-i autóba, a Los Angeles-ibe, a tokióiba, a londoniba, a kairóiba, a rómaiba, a berlinibe, a párizsiba, a moszkvaiba, a pekingibe, a szegedibe s bécsibe. És már mióta? Ide s tova száz éve! Benzin a nap minden percében, órájában, sötétben és világosban, zimankós időben és nyári hőgutában. Benzin kell az emberiségnek, akárcsak oxigén. És honnan kerül felszínre ez az irdatlan mennyiségű nyersolaj, amelyből autók, tankok, hajók, katonai repülők, utasszállító gépek üzemanyaga lesz?

A Föld belsejéből!

Kezdetben csak felfedezték az olajmezőket. Talált kincsnek tekintették valamennyit, az emberiség szerencséjének. Civilizációt építettünk rájuk, jövőt, kényelmet, boldogságot. Maga az olaj is természet volt. Mint a föld, mint a víz. De egy bizonyos, önfeledtségben eltöltött idő után, megjelent a rémület: jó, jó, most még rendben van minden, de meddig lesz elég a „folyékony arany”? Húsz évig? Harmincig? Esetleg tovább? És ha addig nem fedezünk föl újabb erőforrásokat, vége a világnak?

A kérdést, persze, így is meg lehet fogalmazni, de így nem más, mint egy rosszul elnyöszörgött hamleti ostobaság. Az önzőek, az érdekeltek, a rövidlátók gondolkodnak így. Heisenberg azt írta egyik tanulmányában: „A természet előbb volt, mint az ember és az ember előbb, mint a tudomány.” Nem tette ugyan hozzá, hogy ez a létbeli sorrend megkerülhetetlen fontossági sorrendre utal, de mi nyugodtan hozzátehetjük. Vagyis: nem az az elsőrendű kérdés, hogy meddig tart ki az olaj, hanem más. Utalhatnék az ózonpajzs átszakadására, amely civilizációs ártalom, de szerintem még ennél is van kétségbeejtőbb gondunk. A Föld belsejéből kiszivattyúzott olaj roppant súlyos dolog. Lassan-lassan egy láthatatlan tenger súlyával fölér. Ha átalakítása és fölhasználása révén nem válna légneművé, valószínű, hogy fölösleges volna aggódnunk. De így muszáj, mert hol az a tudós társaság, amelyik ki tudná számítani, hogy a száz éve fogyó olaj légneművé válásától nem könnyül-e annyit a Föld súlya, ami miatt a tömegvonzás eddigi rendszere veszedelmesen megsérülhet?

 

*

 

Tudom, a kérdés megpendítése szónoki, tudománytalan, sőt egyenesen gyermeki. De, mint a legtöbb gyermeki kérdés, eredeti és megkerülhetetlen. Newton almája egyre többször üzen nekünk, hogy válaszoljunk erre a kérdésre, de hogy csúnyán fejezzem ki magamat: mi a hallgatásban vagyunk érdekeltek.

A múlt század elején az úgynevezett fehér ember a modern reneszánsz feltalálójának érezhette magát. A halott Istentől megörökölte a természetet, a csodatevés szertelen képességét, és úgy gondolta, hogy magára maradva saját üdvözülésének a távlatait is képes lesz megteremteni. A tudomány és a technika segítségével. A költők ódákat kezdtek írni a gyorsaság suhanó múzsáihoz, a magas homlokú mozdonyokhoz, amelyek a postakocsik döcögését legyőzve új ismeretek és új rejtelmek földrészeire röpítik az embert. Lapozzuk csak föl a futuristákat, ilyen mondatokat találunk a kiáltványaikban: „Az irodalom mindmáig a megfontolt mozdulatlanságot, a révületet és az álmot magasztalta. Mi a kihívó mozgást, a lázas álmatlanságot, a futólépést, a halálugrást, a pofont és az ökölcsapást magasztaljuk… Megállapítjuk, hogy a világ nagyszerűsége új szépséggel gazdagodott: a sebesség szépségével. Egy versenyautó, kirobbanó lélegzetű kígyóhoz hasonlatos vastag csövekkel díszített motorházával… egy bömbölő autó, mely úgy száguld, mint a kartács, szebb, mint a Szamothrakéi Győzelem szobra.”

Ebből a szelídebb kiáltványrészletből is az derül ki egyértelműen, hogy a gyorsaság, az erő, az anyagot megerőszakoló szenvedély pornográfiája mámorosítja meg a huszadik századba belépő embert. A század úgy indul, mint a rendkívüli lehetőségek százada. Tudjuk, hogy a kerék föltalálása milyen mértékben forradalmasította az emberi létezést, vagy az, amikor vitorlákba fogták a szelet, és uralni kezdték a tengereket. Sőt itt kell megemlékeznem a lovakról. A lovas-civilizációk nagy teljesítményéről, hiszen lovak hátán hódítani meg roppant ázsiai térségeket – ez semmivel sem kisebb teljesítmény, mint világtengerek hullámain jutni el a célig.

A világ ősrendjét megváltoztató felfedezésekhez viszonyítva a huszadik század tömegesen állította elő a tudomány és a technika robbanékony csodáit. E modern csodák közös jellemzője, amely kihívóan vagy éppen rejtetten minden változásban jelen van: a fölgyorsulás. A sebesség. Az Istent is megszégyenítő iram. Rohant a tigris, a párduc? Sörényüket lobogtatva rohantak a vadlovak és a szelek? Hol vannak ezek a hangsebességgel és a fénysebességgel versenyző szerkezetektől: repülőgépektől és a rakétáktól?

A sebesség valójában a közlekedési eszközök forradalmasításával kezdődött el. A természetben megismert legnagyobb sebességgel legelőször talán a gőzgépek és a robbanó motorok kezdtek el versenyezni. A hajók, a vonatok. De kezdetben ők is csak mosolyogtatóan. 1847-ben Petőfi szinte mámorosan ír a Pest és Vác között közlekedő vonatról:

 

Tenger kéj veszen körül, Közepében lelkem fürdik… A madár röpült csak eddig, Most az ember is röpül! – – – – – – – – – – – – – – Hegy, fa, ház, ember, patak És ki tudja, még mi minden? Tűnedez föl szemeimben S oszlik el, mint köd-alak.

 

Ha jól tudom, ez az első magyarországi vonat negyven kilométeres sebességgel száguldott csupán, utasai mégis szédültek. Gyors váltással gondoljunk például a szuperszonikus repülőgépre, a Concorde-ra, amely a hangsebességnél kétszer gyorsabban repül, óránként 2500 kilométeres sebességgel. Hangsebesség, fénysebesség, az elektromágneses hullámok sebessége, részecskegyorsítás, információgyorsulás – ezekre hivatkozva jelentheti ki Paul Virilio, a korszak egyik nagy elemzője, filozófusa, hogy: „Mi vagyunk az első olyan társadalom, amely munkába állította az abszolút sebességet.” Eddig, amikor feudalizmusról, kapitalizmusról beszéltünk, mindig a felhalmozáson alapuló osztályokra gondoltunk. A kulcsszó a kizsákmányolás volt. Végeredményben erről van szó ma is, de a közvetlen kizsákmányolás módszerét épp a sebesség alakította át teljesen. Az újfajta fölhalmozás csakis a sebesség által érhető el. Az győz, aki gyorsabb. Sőt az az igazi győztes, aki olyan gyors, hogy már nem is látszik. Csupán absztrakcióként létezik.

Ha ez a lidérces absztrahálódás át tudja alakítani a pénz világát, az erő világát, az anyagét, miért ne alakítaná át a szellemét? A sebesség jelenléte szinte mindent kétségbe von, ami ősi, ami természetes, aminek saját irama és mozgástere van. Ráadásul mindig a fejlődés álarcában lép elénk, és új Mefisztóként a haladás monológjait mondja. Sokakat lenyűgöz, holott Virilioval kell egyetértenünk, aki nem fél kijelenteni, hogy a fejlődés hovatovább magát a létezést vonja kétségbe. Érvelése olyan, mint a kétszerkettő egyszerűsége. Azt bizonygatja, hogy „a múltban akárhányszor föltaláltunk egy technikai újítást, a vonatot, a hajót, a repülőt, vagy bármi mást, feltaláltunk egyben egy újfajta balesetet, amely az adott szubsztanciát: a vonatot, a hajót, az elektromosságot, az áramütést, a tengerjárókat, a hajótörést stb. jellemezte. De ezek »helyi« balesetek voltak, egy adott helyszínhez köthetők. Azonban a telekommunikációval és az ezt jelentő azonnalisággal és közvetlenséggel a totális baleset lehetőségét találtuk fel… A »helyi« katasztrófáknál az anyag jelenlétére egyértelműen szükség van, maga a baleset pedig esetleges, és az anyaghoz való viszonyában jelenik meg. Azért fulladunk vízbe, mert a hajó elsüllyed. A totális balesetnél viszont már nem egy anyagnak, nem valamely szubsztanciának vagyunk részei, mint például egy süllyedő hajóban, hanem magának a balesetnek.”

A sebesség előbb-utóbb a tudományt is az őrületbe fogja kergetni. A tudomány, mint a tudás öngyilkossága? Nem, nem, képtelen vagyok tovább belemélyedni a témába. Lehet, hogy a diktatúrák elleni „sikeres” harcunk után a fejlődéssel kell szembeszállnunk?

 

*

 

Épp most fordulok rá az Erzsébet hídra. Előttem is, mögöttem is autók. Ha valaki most a Gellérthegy tetejéről figyelné ezt a december hajnali tülekvést, nagyjából ugyanazt gondolná, amit én gondoltam Párizsban, az Eiffel-torony tetején vagy New Yorkban a World Trade Center magasában. Istenem, hova jutott az a nyolcéves fiú, aki ott állt Hubay képviselő úr autójának a lépcsőjén, és lélegezte be a gyönyört? A lépcsőről bejutott az ülésre, s hetvenévesen most ő nyomhatja a gázpedált? Tragikomédia. Rossz vicc. Nem igaz. Hazugság. Ennél százszorta több dolog történt.

 

*

 

Kőbánya. Egyre közeledem a szerelőműhelyhez. Holott önmagamhoz kellett volna. A filozófus Molnár Tamás azt írja egyik könyvében, hogy filozofálni annyi, mint újra rehabilitálni magunkban a végső kérdésekre választ kereső embert.

Lehet, hogy ezzel az úttal ez kezdődött el?

Egy elveszett karácsony

Maholnap újra karácsony. Istenem, hányadik is már, ne bolygassuk – sokadik.

Nem mondhatom, hogy külön-külön mindegyikre emlékszem, de a fényeikre, a hangulataikra igen. Különösen gyermekkorom karácsonyaira, amelyeket még otthon, Zámolyon éltem át, tizennégy éves koromig. Pedig se betlehemi pásztor, se betlehemi király, se napkeleti bölcs nem voltam soha, sőt tollsöprű szárnyakkal fölszerelt angyalka se. Nálunk, reformátusoknál, már kopárabb volt a hagyomány, legalábbis az, ami az ünnep külsőségeit illeti, de az áhítat, a csoda jelenléte tökéletes volt bennünk is.

Karácsonykor olyasmi történt velünk, ami az év bármelyik másik napján elképzelhetetlen lett volna. A vacsora után apánk levette az öreg gerendáról a Bibliát, s fölolvasta nekünk Jézus születésének a történetét. Akár egy parasztpüspök. És, mint aki igazán jól értesült istenszolga, istenhívő, aprólékosan beszámolt az istállóban lezajlott szülésről, a jászolról, a szalmáról, az állatokról s a csillag nyomát követő bölcsekről, akiket a fondorlatos Heródes küldött. Heródes, aki megrémült attól a hírtől, hogy a zsidók királya megszületett. A bölcsek viselkedéséből is rossz végzetet sejtett meg, s hogy ez be ne következzék, a király minden két éven aluli gyermeket megöletett Betlehemben és a környékén.

Hat-hét éves koromban már elég sok első világháborús történetet hallottam apámtól és felnőtt férfi rokonaiktól, de olyasmit, hogy minden ártatlan gyereket megöljenek, soha.

A szörnyűség nem fért el bennem hosszú órákig.

A feszültséget rendszerint az éjfél körüli, sejtelmes ostordurrogtatás és a rekedtes kanásztülök hangja oldozta föl. Jöttek a pásztorok karácsonyt köszönteni. Jött a tehenes, a kanász, akit egyébként feribácsiztunk és janibácsiztunk, de éjféltájt teljesen átlényegültek: olyanok voltak, mint akik saját szemükkel látták Heródes lovait, katonáit, a leölt gyermekeket és a szamárháton Egyiptomba menekített, sugárzó, győztes kicsi Jézust.

 

*

 

1944 decemberében minden előző karácsony emlékét és misztériumát maga alá temette a második világháború. Tizedike körül már olyan közel került hozzánk a front, hogy esténként a kert végéből úgy bámultuk az ágyúk torkolattüzét, mintha a szemhatáron száz kazal égett volna egymás mellett. A Galíciát és az olasz frontot megjárt férfiak azzal vigasztaltak minket, hogy Zámoly nem hadászati célpont, Székesfehérvár viszont az. Ha azt elfoglalják az oroszok, Zámolyon csak átszaladnak.

Az előjelek épp az ellenkezőjét sugallták: egyre több német katona érkezett a faluba. Hozzánk is hatot költöztettek be az első, azaz: a tisztaszobánkba. Ketten közülük azzal mutatkoztak be, hogy beköltözésük után fél óra múlva a konyha falát díszítő tányérokat, anyám szeme láttára, csiribű-csiribá, úgy „levarázsolták” a helyükről, mintha sose lettek volna ott. Kiderült róluk, hogy bevonultatásuk előtt hivatásos szemfényvesztők voltak, cirkuszi „varázslók”. Legjobban a krumplis pogácsát szerették, mézzel. Hol korán hajnalban, hol késő este vitte ki őket egy autó a frontvonalba, Pátkán át Lovasberény irányába. Oda is könnyedén, lazán indultak, mint akik fellépésre mennek.

De a hat között volt egy, aki nagyon kirítt a csapatból. Négy-öt évvel idősebb is volt náluk, s az arcán már jól kirajzolódtak azok a jövőbeli árkok, amelyek csak mélyülni fognak. Róla is kiderült, hogy ugyanannak a cirkusznak volt az alkalmazottja, mint a társai, de ő állatokat idomított. Amikor szabad volt, az idejét inkább velem, a tizennégy éves diákkal töltötte, mint a „bűvészekkel”. Valamennyire tudtam is vele németül beszélni.

A harmadik vagy a negyedik napon élete nagy szakadékába zuhantam alá. A hátsó szobában ültünk az asztalnál, és Alfréd elővett egy fényképet. A fényképen a felesége állt két fiúcskával egy téren, valamilyen díszkút előtt. Az egyik fiú nyolcéves lehetett, a másik hat. Egy bombatámadásban mindhárman meghaltak.

Nem tudtam levenni a szememet a fényképről. Valaki benyitott a konyhába. Az ajtócsikordulásra Alfréd gyorsan visszatette a fényképet az iratai közé. Nem akarta, hogy akár anyám, akár a nővérem megismerhesse titkát. Gyorsan fölállt, és kiment az udvarunkra, ki a szérűbe, ahonnét a temető dombján álló templomromot jól lehetett látni.

Másnap arra kért, szerezzünk valahonnét karácsonyfát, szeretne három szál gyertyát meggyújtani alatta, ha a karácsonyestét még nálunk töltik Zámolyon.

Fenyőfát Zámolyon csak lopni lehetett akkoriban, a Merániak erdejéből. Igaz, hogy csak hosszú tűlevelű fenyők nőttek az erdőben, de a parasztoknak és a pusztai cselédeknek ezek a szakállasabb, borzasabb fák ugyanúgy megfeleltek, mint azok, amelyeket a városban árultak. Ráadásul ezeket pénz nélkül meg lehetett szerezni, csak gyalogolni kellett értük, mert a grófék erdőőre – a nagytekintélyű jáger – a karácsony előtti napokban valahogy mindig otthon felejtette a szemét.

Dél körül indultunk el a Laja pusztához közel eső erdőbe. Csönd volt és hó mindenfelé. Tetőtlen béke. A tegnap esti makacs ágyúzaj után jó volt lépkedni a szelíd hóropogásban. Arra emlékszem, hogy titokban boldog is vagyok, mert segíthetek fát szerezni ennek a szerencsétlen katonának, aki – ki tudja, hány hete már – egy idegen ország földjén, a halottai körül bolyong.

Útközben egyetlenegy embert se láttunk. De váratlanul az egyik huppanó mögül vadnyúl ugrott elő, és villámcikázást utánzó tört vonalban menekült előlünk, mintha a legújabb harcászat elvei szerint képezték volna ki.

Alfréd ösztönösen előkapta revolverét, s kétszer-háromszor rálőtt, de nem találta el. Örültem? Szomorkodtam a kudarcának? Azt hiszem, egyikre se jutott időm, mert az erdőből két géppisztolysorozattal körbelőttek bennünket. Előttünk és mögöttünk is nyolc-tíz méternyire, röpködött a hó meg a föld. Utána sípszó hangzott. Megálltunk, megmerevedtünk. Futva és kiabálva két német katona közeledett felénk.

Alfréd hóba dobta a pisztolyát.

Amikor három lépésre tőlünk a két német megállt, keményen faggatni kezdett bennünket: mit keresünk itt? ki adott engedélyt, hogy idejöjjünk? a pisztolyon kívül van-e nálunk kézigránát? Ezt még értettem, de a hosszabb és keményen ropogtatott katonás mondatokat nem.

Karácsonyfa nélkül kellett hazatérnünk. Alfréd egyetlen szót se szólt hazáig. Csak ment előttem, mint akinek nincs többé hova mennie.

 

*

 

Karácsony előtt nyolc-tíz nappal lőni kezdték Zámolyt is. Éjszaka pedig bombázni. Este tízkor halálpontosan megjelent a falunk fölött egy repülőgép, és ledobott öt-hat közepes erejű bombát. Éjfélkor, két órakor s hajnali négykor ugyanígy.

Ez volt a valóságos háború előszava. Az első világháborús honvéd-stratégák sorra megbuktak a jóslataikkal és a reményeikkel. De ők is csak 1945 márciusában értették meg, hogy miért is volt olyan kivételes célpont a szülőfalunk. A németek utolsó magyarországi védvonalának, a Margit-vonalnak, egyik legerősebb szakaszát Zámoly határában építették ki. Egy óriási kiterjedésű, jól berendezett bunkerrendszert, nagyobbik részét épp abban az erdőben, ahova mi karácsonyfáért mentünk. Mindezt olyan titokban csinálták, hogy egyetlen zámolyi se tudott róla.

A falu később tizenhétszer cserélt gazdát. A határában négyszázötven kilőtt tankot számoltak össze hivatalosan.

Betlehemi csillag helyett nekünk óriás fényű Sztálin-gyertyák jutottak. Földön túli világosságukban közeledett felénk karácsony. A német katonák köszönés nélkül távoztak Zámolyról.

Az oroszok karácsony másnapján foglalták el a falut. Hosszú libasorban vonultak végig az Új utcán. A kapuk előtt állva bámultuk őket. Ők se szóltak semmit és mi se szóltunk.

Két óra múlva tankokon, autókon érkeztek a megszálló osztagok. A tankok tetején sáros paplanok és dunyhák rongyoskodtak. Ettől rémültem meg legelőször. Utána rögtön attól, hogy egy tank a mi udvarunkba is beállt. A kaput persze senki se nyitotta ki előtte. Simán maga alá gyűrte. Apám, aki 1917-ben Poltava mellett egy kastélyban töltötte hadifogsága hónapjait, oroszul istenkedett velük, hogy mit csináltak a kapuval, de ők csak nevetgéltek: nyicsevo, papa, nyicsevo. S két katona már két jajgató ludunkkal jelent meg a körtefánál, s odaszorították a nyakukat a fa törzséhez, s egy harmadik pedig, egyetlen fejszecsapással levágta a fejüket. Nesze neked, kis Jézus, másnapos korodban! Azonnal föl a szamárra, s irány Egyiptom! Heródes szelleme a tett színhelyén mindig megjelenik.

A mennyezetről lezuhant csillár

 

Szárszó ma újra kérdez

Emlékezetünk úgy őriz néhány helységnevet a haza múltjából, mintha azok nem a térképen, nem is a földön, hanem csupán a tudatunkban léteznének, vagy még inkább a fejünk körül keringő magyar mitológia világában. Ilyen helységnév például Verecke, Pusztaszer, Kenyérmező, Mohács, Nagymajtény, ahol letörött a zászló, ilyen Isaszeg, Világos, Arad. Az idők lassú öregedésével én Szárszót is közéjük sorolom.

1993 nyarán, a második szárszói konferencia ötvenedik évfordulóján beszéltem is erről röviden, de megilletődöttségem zavarában azt találtam mondani, hogy új korszakunkban Szárszó azzal töltené be történelmi küldetését, ha fölszámolná önmagát, önmaga folyamatosságát, s egy magas oszloppal megjelölt emlékhely maradna ott, a Balaton partján, s a nyomunkban lépő nemzedékek már csak úgy emlegetnék, mint a magyarság sorskérdéseit nehéz időkben megvitató elődeik huszadik századi Pusztaszerét.

Most, kilenc esztendő elmúltával be kell látnom, hogy kissé elsiettem ezt a mennybemenesztést, ugyanis ez alatt az idő alatt Szárszó nemhogy megkopott és eltávolodott volna tőlünk, hanem közelebb jött. Közelebb, még ha nem vettük is legtöbben észre.

Valahogy úgy vagyunk vele, mint valamilyen rendhagyó művel, különös alkotással. Évekig ott van a közelünkben, bele se nézünk, lapjait megszállja a csönd, az istenek unottan könyökölnek rajta, aztán egyszer csak megelevenedik újra, s időszerű lesz, mint Széchenyi, Petőfi vagy Ady életműve.

Szárszót annak idején az úgynevezett népi s nemzeti irodalom szelleme szülte. A lenézett, a megvádolt, a korszerűtlennek ítélt szellem, amelytől bizonyos értelmiségi csoportok nemcsak az igazságkeresés jogát, de még a létezését is szerették volna elvitatni. Ennyi idő után azonban kiderült, hogy sem egyéni gondolkodók, sem ideológiákba kapaszkodó csoportok meg se közelítették azoknak a kérdéseknek a mélységét, amelyekbe a szárszói tanácskozók búvárként alámerültek. Épp hogy csak emlékeztetőül idézzünk föl néhányat a kérdések közül: mi lesz a csonka-ország, illetve a revízió által kiegészült ország helyzete a háború utáni Európában, Közép-Európában, a dunai népek izzó gyűrűjében, s mi az osztályok jövője, köztük is elsősorban a parasztságé, a kispolgárságé, az erősödő értelmiségé, a munkásságé, továbbá hogy folytatódhat-e az a nemesedési, minőségi s csöndes gyarapodási folyamat, amely – Németh László szavait idézve – a harmincas és a negyvenes évek magyar társadalmának halk folyamataiban elindult, vagy megint elölről kell kezdenünk mindent, mint Mohács óta mindig, nyolcadszor vagy tizedszer is már? És ha elölről kell kezdenünk, mit választhatunk? Az angolszász jellegű kapitalizmust, amely a magyarság részesedését a nemzeti vagyonból viharos gyorsasággal lecsökkentené, vagy a szovjet mintájú, szocialista rendszert, amely aligha lesz jobb a legsötétebb jobbágyságnál, még ha formailag tiszteletben tartja is a szocializmus alapelveit? Netán „kívülről neveznek ki ránk megváltókat”, amely ha bekövetkezik, egyértelműen azt fogja jelenteni, hogy a Habsburg-labancok után a szovjet-labancok kerülnek majd hatalomra az országban? Esetleg adódhatna egy harmadik út, amely nem más, mint egy ezeréves nemzet saját életstílusának az érvényesítése minden téren: a politikában, a kultúrában, az építkezésben, az életvitelben, a nevelésben?

Azt hiszem, nem túlzás kijelentenünk, hogy a ’43-as szárszói tanácskozás profetikus kérdéseire a nemrég fölavatott Terror Háza válaszolt eddig leghitelesebb részletességgel. Ebben a válaszban természetesen benne van az 1956-os forradalom minden kimondott és ki nem mondott mondata, szenvedélye, iszonyata és ereje.

 

*

 

Mostani tanácskozásunk – a Püski házaspárt kivéve – semmiben sem emlékeztet a két régi konferenciára. Más körülötte a levegő, a történelem, a kezek, a szemek beszéde, más az átalakult társadalom sejtrendszere, és ami talán a legfontosabb: semmiféle háború se rajzol a tanácskozás fölé fenyegető gyorsírásjeleket, mint ahogy akkor rajzolt.

De ha a körülmények mások is, a mélyben van valami, ami kísértetiesen emlékeztet rájuk. Ma is keresztút előtt állunk, mint azokban az időkben, sorsdöntő történelmi választás előtt. Talán mondanom sem kell, hogy nem a négyévenként ismétlődő, országgyűlési választásra gondolok, hanem egy hosszú távú, a nemzet egzisztenciális létét befolyásoló választásra.

Nem kétséges: most 2002-ben dől el, akár évtizedekre is, hogy a Szárszón emlegetett „harmadik út” gondolata teljesedik-e ki sorsunkban, amely az én értelmezésemben ugyanaz a politikában, mint kultúránkban a bartóki modell, vagy a világon mindenütt viszolygást keltő, párthatalmi politika erősödik-e föl helyette. A politikai globalizációé, amely eddigi tapasztalataink szerint a másik globalizációnak: a gyökértelen, piaci demokráciának adna előjogot a nemzettel szemben, ami méltatlan előnybiztosítás lenne, mivelhogy a nemzet létezett már jóval a kapitalizmus előtt, a szocializmus előtt és a demokrácia előtt.

Ezzel, persze, a világért sem akarom azt mondani, hogy a nemzet és a demokrácia nem forrhat össze Magyarországon, csupán azt szeretném többszörösen aláhúzni, hogy viszonyukban érződnie kell a természetes erkölcsi hierarchiának. Hiszen ha életünkben és minden cselekedetünkben lennie kell fontossági sorrendnek, ugyanígy kell lennie fontossági rangsornak is. Például ha már a rigók is arról fütyörésznek, hogy civilizációnkban az ipar és technika már jóval előbbre tart, mint az emberi szellem, semmilyen módon nem fogadhatunk el ilyenfajta sorrend- és értékváltást. Hiszen ha az okozat megelőzi az okot, mindent el kell dobnunk abból az életből, amelyikben eddig valahogy eligazodtunk. Védtelenek és kiszolgáltatottak leszünk. Ne felejtsük el, hogy kisebb meghasonlások is mennyire megzavartak mindig minket. Ha például nem tudtuk saját értékeinket asszimilálni: múltunk és eredetiségünk megőrzésre méltó jegyeit, más erők szippantottak, rántottak magukhoz. Nem titok: ahogy a szocializmus a fölcserélt sorrendek miatt képes volt asszimilálni az országlakók nagy részét, a még kiforratlan, kérkedő demokrácia is ugyanígy asszimilálhat bennünket.

Tudom, hogy veszélyes területre léptem, de épp a szárszói szellem követeli meg tőlünk, hogy ne csak a veszélyes igazságoktól ne hőköljünk vissza, de azoktól sem, amelyeket egyelőre az eldöntetlenség állapotában kell szemügyre vennünk. Ha próféták volnánk vagy országgyűlési képviselők, bizonyára nagy ívben kikerülnénk ezt a témát, de mivelhogy csak egyszerű, töprengő hazafiak vagyunk, szükséges szembesülnünk a magyar demokrácia néhány alapvető gondjával.

Az ’56 utáni ellenzéki küzdelmünk végcélja az volt, hogy a diktatúrát egyszer, lehetőleg minél előbb váltsa föl a demokrácia. Szerencsénkre ez a változás ágyúlövések és a szokásos akasztások nélkül 1990-ben meg is történt. Elkezdődhetett tehát a várva várt új korszak. A baj csak az volt, hogy a „demokrácia házát” felülről kezdtük el építeni, mivelhogy előbb született meg a köztársaság, a jogállam, a többpártrendszer, a parlamenti demokrácia, mint ahogy megteremtődhetett volna egy olyan társadalmi rendszer, amely képes lett volna működtetni őket. Szemérmesen mondom ki, hogy előbb a nemzetet kellett volna ráncba szedni, megkeresni számára a legnagyobb közös többszöröst, ahelyett hogy az évtizedek óta kielégítetlenül hagyott önzése duhajkodva elszabaduljon. Ady itt is programot adott egyik keveset idézett versével:

 

Halj meg már bennem, te civódó magyar, Békétlen Koppány, hunn ördögök fia, Komédia, minden komédia, Nézzünk immár nagyobbakra is.

 

Ady ezúttal seregtelen vezérünk maradt e téren.

Utólag persze azt lehetett erre mondani, hogy siettetett bennünket a történelem, s nem éppen a hasznos logika alapján siettetett, cserébe viszont mégse kért vért.

Ez igaz, de ha vért nem kért is, szigorúbb igazságtevésre azért rákényszeríthetett volna. A demokrácia első mámorában azonban a legfontosabbról megfeledkeztünk.

Csak egyetlen példát a kezdet illusztrálására: az ötvenhat utáni számonkérés büntetőbírói, sőt vérbírái is ugyanazt kapták kéretlenül a demokrácia minden kínálatából, mint az általuk elítélt áldozatok.

Jegyezzük meg: ez a bűn közvetlenül a demokrácia erényeiből fakadt, laza nagyvonalúságából, de azért nekünk még utólag is bűnnek kell tartanunk.

Mégpedig eredendő bűnnek, akár az édenkerti almaevést.

És ha már erre kanyarodott ez a kötötten is kötetlen beszéd, hadd illesszek be sorai közé egy szokatlanul személyes vallomást.

A barátaim közül évek óta többen is sürgettek, noszogattak, hogy a Történeti Intézettől kérjem el én is végre a rólam szóló ügynöki jelentéseket.

Sokáig ellenálltam ennek a kísértésnek. Úgy gondoltam: a sötétség korszakát én nem bolygatom, hisz elég nagy nyomorúsága volt magának az országnak, sőt talán az ügynökök egy részének is, hogy részeseivé kellett válniuk az évtizedekig tartó elaljasodásnak. De a két-három hónap óta tartó választási őrület, mélylélektani tapasztalataimat mozgósítva, eszembe juttatta, hogy a semmiből ilyen indulatok nem származhatnak. Csak valamiből. Lehet, hogy az eredendő bűn lappanghat emögött is? Lehet. Kikértem hát a papírjaimat.

A több ezer oldalas anyagból az derült ki, hogy az ’56-os forradalomtól a nyolcvanas évek végéig negyvennégy megfigyelő kísérgetett, hallgatta vagy hallgattatta le a telefonbeszélgetéseimet, s jelentette nagy buzgón, hogy az életét kockáztató erdélyi Király Károly vagy a felvidéki Duray Miklós igazságáért folytatott küzdelmeimmel micsoda szörnyű károkat okozok Magyarországnak, hátba támadom a baráti országokat, nem vitás tehát, hogy hazaáruló vagyok.

Bevallom, hogy ezt az abszurditásba oltott rágalmazást még meg tudtam bocsátani nekik, de egy rövid fejszámolás messianisztikus naivitásomból hamarosan magamhoz térített. Hogyan is zajlik majd le a föntebb sorsdöntőnek nevezett 2002-es választás?

Az én negyven-valahány „emberem” sose fogja megbocsátani nekem, hogy bűnt követett el ellenem. Tehát életük végéig átmennek az utca másik oldalára, és más pártra szavaznak, mint én. Beszéljünk világosan: ma igazán csak két ilyen párt jöhet szóba: a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége. Lehet, hogy nyíltan egyikük se örül ennek a ténynek, de titokban örülniük kell, mert hatalmi esélyeiket növeli. Persze ez a negyven-valahány ember még nem volna olyan sok, de a családtagjaikkal, a barátaikkal, ismerőseikkel együtt a számuk elérheti még az ötszázat is.

Hogyan is állunk ezek után a mi fogyatékos és jellemhibás demokráciánkkal? Kissé hadilábon. Nehogy félreértsen bárki, nem tagadom meg a demokráciát, de gondolkodom és ítélkezem róla. Mint ahogy Szergej Mihalkov, a világhírű orosz filmrendező is azt tette, amikor az orosz demokrácia lehetőségeiről kérdezték. Véleményét nem szó szerint, csupán a lényege szerint idézem. Az orosz demokrácia – fejtegette a rendező – még sokáig vagy talán sose fog az angolszászok demokráciájához hasonlítani. Ennek természetesen sok oka van, de egy fő oka mindenképpen. Ez pedig az, hogy amíg az angoloknál a gőzgép volt a társadalom mozgósító ereje, az oroszoknál az irigység. Egy magyar értelmiségi Mihalkov véleményére gondolkodás nélkül rávághatná, hogy a mi „mozgósító erőnk” a gyűlölet lett.

Magyarországot történelme során eddig mindig az erkölcsi erő mentette meg. Még a fizikai leveretéseinket is, amelyekbe saját bűneinken kívül mások bűnei is belejátszottak, egyedül az erkölcsi győzelem katartikus tudatával tudtuk csak folyamatosan kiegyensúlyozni. Így történt ez a Rákóczi-szabadságharc leveretésétől kezdve az 1849-es bukáson át Trianonig, 1956-ig és tovább.

Gyűlölködés és erkölcsi erő azonban sehogy se hangolható össze.

A gyűlölködés más társadalmi rendszerekben azért volt fegyelmezettebb és szelídebb, mint a mi vaddemokráciánkban, mert az élethelyzetek azokban eleve kötöttebbek és sorsszerűbbek voltak. Eleve beágyazódtak valamilyen függőségi rendszerbe, kivéve persze a lázadások és a forradalmak pillanatait. A demokrácia azzal, hogy kiiktatta saját esélyei közül a forradalmat, szabad utat engedett minden olyan indulatnak, amely régen valóságosan is ablakokat zúzott be és koponyákat. A demokrata Jágó ma nem egyesével potyogtatja el botrányt keltő zsebkendőit, legalább egy tucatot ejt el egyszerre. „Oszd meg és uralkodj!” – mondták a Római Birodalom cézárai és a későbbi „szépemlékezetű” diktátorok. Mi ezt a huszárvágást a demokráciában diktátorok nélkül is megcsináltuk. És a következményeit látva ennek az őrületnek, azt állapíthatjuk meg, hogy a széthúzás ereje időnként nagyobb erő még a kormányzati erőknél is. Hova lehet így jutni?

Úgy látszik, még mindig kevés ijesztő példát szolgáltatott nekünk a múlt; úgy látszik, még mindig nem rendít meg bennünket eléggé, hogy a magyarság nyolc részre szakadva él itt a Kárpát-medencében és a nagyvilágban, ami egyébként folyamatos veszteséggel jár. Ezt a veszteséget, vagyis a külső szétszakadásainkat újabban a belső, az anyaországi szétszóródás és szétdarabolódás súlyosítja el igazán.

Néha arra kell gondolnom, hogy ezt a létünket veszélyeztető helyzetet talán nem is politikai, nem is történelmi, eszmei ellentétek idézték elő, hanem mélylélektaniak, amelyek – bármilyen ellentmondásosan hangzik is – a szabadság új dimenzióival függnek össze. Vannak Magyarországon olyan egyének, jól összehangolódott csoportok, amelyek kizárólag csak akkor érzik magukat szabadnak, ha uralkodhatnak másokon, ha előjogaik vannak, egyébként félnek és elviselhetetlennek érzik a létet is. Furcsa perverzió ez, mondhatom, sérelem, sértettség, betegség, de ezzel együtt a társadalomnak több figyelmet kell fordítani rá, mint bármilyen elvégzendő, országos föladatra.

 

*

 

Megmaradásunk feltételei a múltban és a közelmúltban is sokféle gond körül kristályosodtak ki. Szerepelt ezek között a gondok között az ország függetlenné válása, új tulajdonviszonyok megteremtése, a népességfogyás drámája, a határon túli magyarság visszaforrasztása a nemzet életébe.

A föntiek az anyaországi magyarok szétzilálódásának a rémével szaporodtak. A pártpolitikai feszültségek miatt harminc-negyven éves barátságok szakadnak szét, szomszédok, rokonok, mesterek és tanítványok távolodnak el egymástól, orvosok és betegek és így tovább. Lassan arra ébredünk föl, hogy nem egy nép él ebben az országban, hanem legalább három. Egy, amelyik – jelképesen szólva – keresztény királyainktól kezdve, szabadságharcainkon át 1956 forradalmából eredezteti magát; egy másik, amelyik történelmünkről érzelmileg leszakadva, a sérelem és a dac történelmét vallja igazán magáénak, miközben nehezen tisztázható múltjától szembenézés nélkül akar elszakadni; s egy harmadik, amelyik csak csapódik ide-oda zavarodottan vagy kárörvendően.

A baj, természetesen nem a sokszínűség, hanem a társadalmi tudathasadás. Nem a vélemény különbözik csupán, nem a valóság ilyen vagy olyan értelmezése, hanem maga a valóság kering egy patológiás térben, ahol a szikla nem szikla, a sivatag nem sivatag, a méter nem száz centi, hanem változó érték, hol kilencvenkilenc, hol száztizenegy.

Sokan azt állítják, hogy választások előtt más országokban is ez a helyzet, s a hisztéria mindenütt a tornyokba jár harangozni, de a választások után általában minden elcsitul.

A három előző választás idején még ezt hittem magam is. Ma már nem hiszem. Egy olyan országban, amelyben a passzív rezisztenciának rendkívül erős, történelmi hagyományai vannak, súlyos vereségek idején ez az ellenállási forma egészen bizonyos, hogy föltámad. De most nem a külső ellenféllel kezd el dacolni, hanem a belsővel. Három választás után az országnak először kell félnie a demokrácia kiszámíthatatlan hatalmától.

Mit takar a mondatban a kiszámíthatatlan jelző?

Szeretném megmagyarázni.

Rendet, elfogadható, jó légkört bármelyik országban csakis a szellem teremthet. Egészen pontosan olyan hatalom, amely az ország történelmének és kultúrájának legjobb hajlamaira tud ráhangolódni. Nálunk például egy Széchenyi Istvánéra.

De az ilyen hatalom föltételeit – a demokrácia körülményei között – csakis az országlakók nagy tömegeinek a jóváhagyásával lehet megalapozni. A tudatos és a kevésbé tudatos választókéval egyszerre. S a kiszámíthatatlanság esélye épp ezzel kapcsolatos, mivel a nemzet nem csupán tömeg, nem csupán ideiglenes akarat, hanem némelykor tíz vagy tizenöt ember zsenialitása – mi történik akkor, ha a nélkülözhetetlen szellem fölött a szellemtelenség arat győzelmet?

A felszínesség és a vak véletlen a demokráciákban így is lehet történelmet formáló erő. De ez még hagyján! Ebbe még az ártatlanság is belejátszik, de sokkal lidércesebb az a gond, hogy a tudatosan megrontott erkölcs országos méretekben hova szavaz? Ugyanis ez nálunk ma az ötödik hadoszlop.

Ne rémüljenek meg, ha rövid ideig a szórakoztatók, a röhögtetők kasztjáról beszélek. Gondolom, abban egyetértünk, hogy történelmünk során soha ennyit nem vihogtak, hahotáztak, kacagtak, röhögtek Magyarországon, mint napjainkban. Korszakunknak érezhetően nem „uralkodó eszméi” vannak, nem filozófiája, hanem benyögései. Az igazi humor egyrészt igazi költészet volt mindig, mondhatnám forradalmi, változtató erő, a szabad lelkek nemes valutája. Ma a röhögés tömegáru lett, csiricsáré bóvli, egy különös vallás teológiája. Ennek a vallásnak a Bibliája egysoros: Ha nem röhögsz velünk, senki vagy.

Néha arra gondolok, hogy a televíziók változatos adásai, különösen a Heti hetes-féle műsorok elemien irtóznak mindenféle diktatúrától, de végső hatásukban rájuk hasonlítanak leginkább. Mit akar minden diktatúra? Azt, hogy az állampolgár ne törődjön behatóan igazán semmivel, ne érdekelje a valóság, se a múlt, se a jövő, vagy ha mégis érdekli, csakis a kábítószeren átható mámor állapotában érdekelje.

Végeredményben ugyanezt a logikát követik a szünet nélküli nevettetés tehetséges sztahanovistái is. De minél nagyobb teljesítményt érnek el, minél több embert vonnak be vonzáskörükbe, annál nagyobb területet perzsel föl körülöttük a legújabb kori nihilizmus.

És most mondjam azt, hogy mindenfajta nihilizmus emberellenes és nemzetellenes is? Mondjam azt, Nietzsche után szabadon, hogy ahol gátlástalanul portyázik az irónia, ott előbb-utóbb romlékonnyá válik a kultúra? Netán azt mondjam ki, hogy a „léha tehetségek” lelkes közönségüket mindig a bomlasztó politikai erőknek kínálják föl? A mindenkori szemfényvesztőknek?

 

*

 

Ilyen kártevések mindaddig veszélyeztetni tudják demokráciánkat, amíg nem fejlesztjük ki magunkban az ellenük való védekezés képességét. Mindnyájan tudjuk, hogy egy országot nemcsak gazdaságilag kell kormányozni, hanem lelkileg és erkölcsileg is. S mi az, ami ezt a munkát a leghatékonyabban segítheti? A kultúra. A műveltség. Az emberiség nagy műveiből és tetteiből felénk áradó lelki varázs. A tegnap ünnepelt Március Tizenötödike a legfényesebb bizonyítéka ennek: ezen a napon nem a politikusok, nem a katonák, nem is a tömeg, hanem a szellem emberei csináltak történelmet. A csoda még ma is tartós, hiszen másfél század után is végigélhetjük a folyamatot, hogy a szellem, a kultúra lépésről lépésre hogyan változott át cselekvéssé. A magyar történelem egyik legnagyobb hatású tettévé.

De másik példaként visszakanyarodhatok Szárszóhoz is. Vajon létrejöhetett volna-e a háborús Magyarországon napjainkig kiható tanácskozás, ha nincs mögötte olyan lenyűgöző erejű kulturális háttér, amely teljesítményeit tekintve a magyar reformkort idézi elénk? Gondoljunk csak irodalmunk és a huszadik századi magyar zene nagy teljesítményeire, a történelemtudományra, esszéművészetünkre, a néprajzra, a régészetre, a szociológiára, az anyanyelv húsvéti föltámasztására, amely a nyelvújításra emlékeztet.

Ez a fölsorolás nemcsak egyes műfajok csúcsteljesítményeire utál, de az akkori nemzet regenerációs képességére is. A társadalmira és a politikaira egyaránt. Bartók és Kodály, Babits és Móricz, Kosztolányi, Kassák, József Attila, Németh László, Illyés, Szabó Lőrinc, Fülep Lajos, Tamási Áron, Márai, Veres Péter, Cs. Szabó, Sinka, Hamvas Béla, Kodolányi János! Íme, egy levegővétellel is mennyi név és micsoda életművek. És hol vannak még a Szent-Györgyi Albertek, Györffy Istvánok, Ravasz Lászlók, Radnóti Miklósok, Derkovits Gyulák, Szerb Antalok, Egry Józsefek, Korniss Gyulák és sokan mások!

Nem tudom, ilyen gondolati, érzelmi, szellemi háttér lesz-e még valamikor Magyarországon ahhoz, hogy a magunk jövőjéről történelmi felelősséggel beszélhessünk. Ha lesz is, nagyon sokára lesz, hisz a magyar értelmiség az utolsó tíz évben a vallásszakadás mintájára szinte jóvátehetetlen szellemi szakadást hajtott végre. Olyan skizmát, amelyre eddig nem volt példa. A valamikori népi–urbánus ellentét minden esetben feltételezte a másikat: haragban, valóságértelmezésben, az esztétika síkján egyaránt. A mai már nem föltételez semmit. Szinte egyedül csak a nyelv köt össze bennünket. Erről azonban nem beszélünk.

És ez a sorsdöntő ösztön épp akkor támadt föl a felekben, amikor időtlen idők óta először fogadja el a világ Magyarországot saját értékei és stílusa szerint.

Úgy látszik, a balsors mindig tartogat számunkra valami fölfoghatatlant.

Mennyezetről lezuhant csillár

1984. június 20-án Márai Sándor ezt jegyzi föl a naplójába: „Minden éjjel magyar versek. És irodalomtörténeti olvasmányok. Csodálatos erőfeszítés volt minden korban a magyar irodalom.”

Ennyi csak a szöveg. Szinte semmi. Afféle köznapi elszólás. Egy rodostói lelki helyzetben megöregedett író vallomása elalvás előtt. Elalvás vagy inkább már a halál előtt?

Márai ekkor nyolcvannégy éves.

Aki jól ismeri életművét, tudja, hogy ez az ízig-vérig urbánusnak mondott író egyik legnagyobb hódolója irodalmunknak. Babits, Kosztolányi, Szerb Antal és Cs. Szabó mellett ő tud talán a legelegánsabban kezet csókolni a történelmünkön átvonuló múzsának, s udvarlás közben olyanokat mondani, amelyeket elhangzásuk után azonnal ki lehetne nyomtatni egy irodalomtörténeti szöveggyűjteményben.

A fönt idézett három sor azonban más természetű. Nem irodalomtörténeti műbe való, sokkal inkább egy végrendeletbe, egy töredezett, de nagyvonalú testámentumba, amely az utókornak szól, s amelytől épp a váratlansága miatt elszorul az ember torka.

Mint ahogy az enyém is elszorult, amikor a póztalan sorokra rábukkantam. A meghatódás első hulláma után rögtön az villámlott át rajtam, hogy miért csak volt csodálatos erőfeszítés a magyar irodalom, és miért nem az most? Most, most az elkezdődő harmadik évezred fotocellákkal működő kapuja előtt. Valahol utat tévesztett volna az irodalom? Kimerült? Fölhígult? Elveszítette volna századokon át őrzött szakralitását? Habermas, a frankfurti iskola egyik meghatározó filozófusa azt állítja, hogy az értelem kiapadó erőforrása lett a huszadik század emberének, emberiségének, hiszen az általa létrehozott modern világot mára már képtelen befolyásolni, irányítani. A szörnyűséges világháborúk és a természetpusztítások nyomán fölszabadult ösztönök messze leköröztek minden lángelméjű gondolatot. Habermas zárszámadásából logikusan következik az, hogy ha az értelemmel megtörténhetett ez a szereptévesztés, mért ne történhetne meg más, hasonló emberi képességünkkel is, például a mítoszteremtés helyébe lépő irodalommal és művészetekkel?

Tíz-tizenkét évvel ezelőtt harsányan a szemébe nevetek annak a filozófusnak vagy annak az irodalmárnak, aki egy illegálisan dolgozó jósnő szobájából kilépve arról sutyorász nekem, hogy ő nem akar vészmadár lenni, de biztos forrásból tudja: hamarosan árnyak ereszkednek alá az irodalomra, s higgyem el neki, hogy az irodalom koldusbotra jut, ingyenkonyhákra szorul, kigazosodott árokpartról nézheti majd a csillagokat.

Akkoriban én épp az ellenkezőjére gondoltam. Arra, hogy Közép-Európa, Kelet-Európa, sőt a Balkánnak nevezett térségek irodalma új föladatokat kap a sorstól. Ekkorra már nemcsak Nyugat-Európa egzisztencialista, abszurd s új moralista írói: Malraux, Sartre, Camus, Beckett körül langyosodott meg az érdeklődés, hanem az amerikaiak körül is. Hemingway, Faulkner, O’Neill, Bellow után ugyan a beatnemzedék barbár fiataljai még tudtak verseket és regényes vallomásokat írni az égre, Ginsberg, Kerouac, Corso, a nyomukba lépők azonban már csak a felhőkarcolók magasságáig jutottak.

De ahogy mondani szokták: egy szép napon megjelentek a színen a dél-amerikai és a közép-amerikai regényírók, esszéisták, költők, élükön olyan jelentős személyiségekkel, mint Octavio Paz, Marquez, Cortazar, Hernan Valdes, Maria Vargas Llosa, akik el tudták hitetni mindnyájunkkal, hogy nem hanyatlásról van szó, legföljebb helycseréről és a költészet lélekvándorlásáról, hiszen ezek az új alkotók fölszólítás nélkül is azt bizonyítják be nekünk, hogy az emberi sors nagyszerűsége, irgalma a modern világ apokaliptikus forgatagában se tűnhetik el a szemünk elől. Érthető, ha az élmény hatása alatt azt gondoltam, hogy a dél-amerikaiakkal és a közép-amerikaiakkal párhuzamosan Közép-Európa és Kelet-Európa irodalma is meglepetésekkel áll majd elő.

Mire alapoztam ezt a gólyalábakon lépkedő reményt? Egyszerűen arra a tényre, hogy a huszadik század, sőt talán az egész emberi történelem legiszonyúbb eseményei ebben a jól körülhatárolható térségben zajlottak le. Itt tört ki az első, legnagyobb szabású háború, amelyet világháborúnak kellett nevezni. Nyomában itt robbantak ki azok az éretlen, szadista forradalmak, amelyek kis méretekben és nagy formák között egyaránt túl akarták szárnyalni a nagy francia forradalmat. A politikák vallásháborúi voltak ezek: fehérek és vörösök harca, a kommunizmus naturalista színjátékai. Színjátékai? A nagy orosz októberi forradalom egy legendásított mészárszék volt, éhínséggel, emberevéssel s minden vérgőzös korszak szenvedésénél mélyebb szenvedésekkel földúsítva. Az esztendő minden napjára legalább tízezer tragédia jutott. Kisebb térben és jobban legyalult díszletek közt ezt utánozta le a mi proletárdiktatúránk. A csehek, románok harca velünk. A lengyelek harca az oroszokkal. És hogy a vég ne befejezés legyen, hanem végzet, folytatásként ránk szakadt Trianon. Csonkolások örök életre és szétszakítások középkori szakértelemmel. A Hirosimára ledobott atombomba fölrobbanásától új időszámítás kezdődött el a világon. Pedig ma már látszik, hogy Trianon volt az első nagyhatású „atombomba”, amely a következményeivel vált igazán azzá: húsz év múlva miatta robbant ki az újabb világháború. Ez a háború hozta Európára, de leginkább a mi térségünkre a Sztálingrádokat, a Don-kanyarokat, Auschwitzot, a gulágok és a hadifogságok poklát, a parancsuralmi rendszerek pincéit, a koholt perek zajtalanul működő forgószínpadait, ahol az egyik „rekeszben” ártatlanokat vernek halálra lánccal, a másikban férfipolitikusok nyálas csókokkal pecsételik meg az egymás iránti hűségüket. Júdás jelentéktelen epizodista lehetett volna azokon a deszkákon. Nem beszélve a magánszorgalmú besúgók fekete seregéről vagy azokról, akik a kisebbségbe kényszerített népek embereit figyelték naponta huszonnégy órán át, leponyvázott teherautókról vagy távcsővel a templomok ablakából. Ezekben az időkben nem a szél mozgatta a fák leveleit, hanem az őrület. És zavarodottságukban a szitakötők halottak arcára szálltak. Voltak politikai büntetőtáborok, ahol a tábor parancsnokai néhány címeres bűnözővel összeülve emberéletben kártyáztak. Aki vesztett, annak a politikaiak közül ki kellett választani valakit, akit a nyertesek kedvére és szeme láttára megölt. Hány ilyen bankot megütöttek a diktatúrák kártyajátszmáiban! Hozzájuk képest a görög sorstragédiák vagy Shakespeare véres drámái döcögős idillnek számítottak. S ennek ellenére: ama régi történetekben a halálnak volt még méltósága, az újakban már a nevét is elveszítette.

A kommunizmus eszméje diákkoromban engem is megérintett, mint annyi eszmék iránt érzékeny értelmiségit Közép-Európában, sőt Nyugat-Európában is. Az eszme gyakorlati megvalósulásáról kezdetben persze semmit se tudtam. Szerencsémre jóval az 1956-os forradalom tisztítótüze előtt minden megvilágosodott előttem. Már 1952 decemberében – ha dadogva is, de – nyíltan kezdtem beszélni becsapottságomról, versben, levelekben, élőszóval, amely akkor minden volt, csak életbiztosítás nem.

A magammal való szembesülés révén természetesen nem az erényesség megszerzésére törekedtem, hanem az igazságéra. Évtizedeken át vártam a vallomásos idők nagy alkalmait, amikor összeállnak nemzedékek, és elvégzik az elevenen eltemetett idők kihantolását. Sajnos, hiába vártam, mert a cenzúrázott élet a nagy ügyeket is a kisszerűség formái között képes csak ébren tartani. Az úgynevezett „nagy történetek” ezért rekedtek meg bennünk, s a lábunkon át szép lassan ezért szivárogtak le a földbe. Költőien szólva, jogosan fogalmazhatunk úgy, hogy a magyarság életét kifejező igazi drámák, regények úgy rejtőznek mélyen a föld alatt, mint az arab sejkek lába alatt az olaj, amelyet csak föl kell fakasztani.

1988-ban, első ellenzéki lapunk, a Hitel megindulásakor, leginkább az foglalkoztatott, hogyan tudnánk ezt a mélységet megnyitni s jóvátenni mulasztásainkat. A magam csöndes áltatására még a tolsztoji példába is belekapaszkodtam. Az oroszok 1812-ben űzték ki országukból a nagy hódítót: Napóleont. De igazi hazára és önmagukra találásuk nem a történelmi esemény után született meg bennük, hanem évtizedekkel később, a Háború és béke megírásakor.

Sajnos, mint olyan sok dologban, ebben a reményemben is csalódnom kellett. A háborúk és a diktatúrák helyén maradt légüres térbe nem a közös megrendüléseink élménye zúdult be, hanem a politikáé. Machiavelli, mint tudjuk, a társadalmi létezés bonyolult szükségleteiből fakadóan szétválasztotta a politikát és az erkölcsöt, hogy a fejedelmek szabadabban dönthessenek az államirányítás ellentmondásos gondjaiban. Korunk totális diktatúráinak csúcsemberei tökélyre emelték ezt a szétválasztást: az erkölcsöt nem elkülönítették, hanem kiiktatták.

A kilencvenes évek elején néhányunkat még az az „eretnek” gondolat is megérintett, hogy újra egyesíteni kéne őket, hiszen ha a szabadabbnak ígérkező döntéseinkbe a latolgató ész és az önmagát is folyton ellenőrző erkölcs egyforma eséllyel szólhat bele, a nemzet élete végre kiegyensúlyozottabbá válik.

Az első szabad választások után azonban gyorsan kiderült, hogy a jámborok és az örök vesztesek gondolkodnak így: azok, akikre a mennyek országa vár. A demokrácia jelszavaival és kiáltványaival föllépő politika – minden reményt keltő gesztusa ellenére is – régi ösztöneit követi: minden ő akar lenni. A jó. Az erkölcs. A nélkülözhetetlen problémamegoldó. A tájékozott. A megvesszőzést vállaló szegény vértanú. A vesztesen is győztes. A napsugárzás szelíd szóvivője.

Annak, aki iróniát és epét érez szavaimban, fölhívom a figyelmét arra, hogy 1990 óta a magyar közéletnek egyetlen szereplője van: a magyar parlament. Szinte az tekinthető csak valóságnak, amiről ott beszélnek. Régebben – ha csupán virtuális létezőként –, de volt egy másik szereplője is. Úgy lehetne nevezni, hogy a mindenkori szellemi élet. Beleértve ebbe művészetet, tudományt, irodalmat, filozófiát. Ma úgy tetszik, hogy 1990 után a szótár bizonyos lapjai elmaszatolódtak, mert a fölemlegetett fogalmak közül határozottan egyiket se említhetjük.

Márpedig aminek nincs megjegyezhető neve, az nem is létezik. Vagy ha mégis, csupán csak mellékesen, mint az árnyékunk.

Értelmiségiként majdnem lehetetlen így élni. Azelőtt attól a pillanattól kezdve, hogy helyet kaptam az irodalom kerítésén belül, harminc éven át nagyjából pontosan tudtam, hogy mi forr, mi sustorog, vagy mi ecetesedik körülöttem. Tudtam, hogy a közeli jövőben – államcsíny mintájára – milyen „morális csínyre” készül egy-egy író vagy írócsoport, sőt azt is, hogy botránysorozatokon át milyen új távlatokat szeretne megnyitni mindnyájunk előtt. Annak idején tudtam a Húsz óráról, az Ötödik pecsétről, Hernádi Gyula Péntek lépcsőjéről, a Szegénylegényekről, Nagy László Menyegzőjéről, Illyés Szellem és erőszak című művéről.

Ma semmit se tudok igazán. Mint egy mennyezetről lezuhant csillár, darabjaira esett szét irodalmunk. Azt persze látom, hogy termékenységben, divatokban, változatokban hihetetlenül gazdag, de hogy ennek a gazdagságnak milyen értéke, súlya, kiterjedése van, nem érzékelem. A könyveink mögül hiányzik az a többlet, amelyet mindnyájunk nevében Ady fejezett ki legegyértelműbben:

 

A tolakodó Gráciát ellöktem, Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem, A Minden kellett s megillet a Semmisem.

 

Ez a hang már csak a múltunkból ismerős. És ez az öntudat is. Mondhatnánk úrinak, pimasznak, fennköltnek, arisztokratikusnak, sőt prófétainak is, amelyre mind a négy égtáj felől egyszerre csattanna föl a gúnyos kórus: hagyjuk már végre a váteszkedést! Az elavult irodalmi sóvárgásokat! Leghangosabban persze azok zajonganának, akiket bizonyos irodalmi irányzatok váteszeinek kiáltottak ki tájékozott kritikusok, de hát ki törődik ekkorka részrehajlással és elfogultsággal? Magyarországon ma mindennek van „piaca”, kivéve a több évszázadon át kikristályosodott hagyománynak. Nemzet? Haza? Közélet? Politizáló irodalom? Ezek már csak a tonnás népmesékbe illenek, amelyekben a kurta farkú kis malacok is úgy lépegetnek, mint a lomha elefántok.

Jó, legyünk enyhébbek. Nem csodálom, hogy az írók zömében belső ellenállás alakult ki a közéleti, a küldetéses irodalommal szemben. Ezeknek a bilincsei látható nyomokat hagytak mindig a csuklón írás közben. Nemcsak a kéz mozgott tőlük nehezebben, hanem a teremtő képzelet is. Igen, ezt érti az ember. Attól viszont leesik az álla, hogy szinte egyik napról a másikra virradva történt meg a nagy fordulat. Azaz: ami tegnap még érvényes volt, mára természeti tüneményként szétfoszlott.

T. S. Eliot egyik tanulmányában arról ír, hogy minden népnek, nemzetnek éppúgy megvan a maga, sajátos, jól fölismerhető kritikai stílusa, mint ahogy megvan alkotó stílusa is. A magyar irodalom alkotói stílusát – az első magyar nyelvű írások megszületése óta, vagyis a Mohács utáni időktől kezdődően 1990 tavaszáig – legegyértelműbben a sorsértelmezés jellemezte. A történelmi érzékből fakadó veszélytudat, a hamleti monologizálás még a napsütésesnek mondott korszakainkban is. Gondoljunk csak a Ferenc József-i boldog békeidők Adyjára.

Isten mentsen meg attól, hogy az esztétikai egyoldalúság szószólója legyek! Ebbe rég belepusztult volna az irodalmunk. De mentsen meg attól is, hogy eredetiségünk legjellemzőbb vonásait hagyjuk kifakulni, elveszni múló divatok miatt. Nem tudom, hogyan viselnénk el azt, ha a Hunyadiak hollós címeréből valakik épp a hollót próbálnák késheggyel kikaparni.

 

*

 

A mindent megmozgató és földúló változások idején mért emlegetem olyan makacsul a hagyomány szerepét? Félek talán az új modortól? A stílus új leleményeitől és irodalmunkat továbbra is a helyi vagy a jól ismert közép-európai balsors drámáján belül tudom csak elképzelni? Épp ellenkezőleg: azt szeretném, ha a múltban kialakult sorsérzékelés, vagy ahogy Eliot nevezi: „történelmi érzék” minden új nemzedék „lírai génjeiben” ott munkálna, hiszen megújulni sosem az újból lehet, hanem a hagyományból. Ami egykor húsbavágóan időszerű volt, csak az válhat időtlenné, s ezzel folyamatosan jelen idejűvé.

 

*

 

Soha ennyi író nem élt még Magyarországon, mint amennyi ma él és megjelenik, s ennek ellenére az irodalom még sose szorult ennyire partvonalon túlra, mint ma. Független, de csak tudata van, öntudata nincs. Bármit megtehet, de egyelőre semmi se függ tőle.

Tehetetlenségének egyik akadálya az elszaporodás? Az eltömegesedés? Ne legyintsünk könnyedén erre a tényre. Ahány író, annyi világ, annyi stílus, igazságelemzés, elfogultság, annyi fölhangosított monológ. Annyi önigazoló szándék. Ha természetesen „szaporodtunk” volna el, még tán megcsodálhatnánk magunkat is, különleges magyar jelenségnek nevezve a tüneményt, de szó sincs természetességről. Sokkal inkább történelmi kényszerekről beszélhetünk.

A trianoni döntéssel elszakított országrészek, megcsonkításuk után is teljes életet akartak élni az utódállamokban. Életképességük igazolásául így teremtették meg a maguk külön irodalmát, képzőművészetét, zenei életét. Erdély, Felvidék, Délvidék, Kárpátalja, később a nyugati magyarság is fajsúlyos értékekkel gazdagította azt a mozaikot, amelyet egyetemes magyar kultúrának nevezünk. Egy hasonlattal talán még világosabbá tehetem a gondolatot. A beteg test az élni akarás lázában minden védekező sejtjét riadóztatja. És elszaporítja őket.

A hatvanas-hetvenes évekig egymástól és a magyarországi irodalomtól is eléggé távol éltek például a kisebbségben vagy a nyugati emigrációban élő írók, de ekkortájt megmozdult alattunk a föld. A nemzet életösztöne e téren is megelőzte a politikát: egyre izgatottabban együtt akarta látni mindazt, ami összetartozik.

Az utolsó három évtizedben ez nagyjából meg is történt. Az irodalomra szűkítve a kört, elmondhatjuk, hogy a határon kívül élő pályatársaink zöme – szellemi értelemben használva a fogalmat – magyar állampolgár. Ha magyarul ír, bárhol kopogtatja is írógépét, velünk van itthon. Az utolsó három évtizedben nemcsak lélekben költöztek közülük sokan Magyarországra, de testi mivoltukban is.

Mindaddig, amíg követhető a bőség áradása – bármilyen okai és következményei voltak is előzően –, nincs baj. Válogathat belőle az ember, s a kiválasztottakkal röpülhet maga is.

Eljöhet azonban az a pillanat, amikor a túl sok változat, ízlés csak a szakmát színesítheti, a cserepeire hullott irodalmi életet – magát az irodalmat nem. Rosszkedvűen írom ezeket a sorokat, őszinte lelkiismeret-furdalással, de korunk egyik nyavalyája abból származik, hogy mindenből jóval több van, mint eddig bármikor. Több van hírből és atombombából, édességből és katasztrófából, bűnből, hiszékenységből, áldozatból és gyűlöletből, mint ahogy több van valóságból is. Ami egyszer korunkban nőni kezd, hamarosan túlnő önmagán. Mondhatnám: túlteng.

Valójában reggeltől estig ennek a telítettségnek a „diktatúrájában” dülöngünk. Ejtsünk néhány szót a hírekről. Zúdulnak ránk válogatatlanul, reggel, délben, este, éjfél után. Mindegyik valóságnak tünteti föl magát, és teret kér. Megteheti, mivelhogy nemcsak halljuk, hanem látjuk is. Ha pedig valamit a saját szemünkkel látunk, el kell fogadnunk igaznak. Ellenkező esetben meg kell cáfolnunk. „A hír szent, a vélemény szabad” – olvashatjuk egyik napilapunk homlokán. Műveletlen vagyok, nem tudom, ki mondhatta ezt a bearanyozni való ökörséget, talán az egyébként méltán elhíresült Pulitzerünk, annyi azonban bizonyos, hogy a tömegfilozófia egyik legsikeresebb alaptétele. Ki tudja, hány milliónyi tonna újság jelenik meg naponta a földön, de mindegyik példány ennek a globális tévedésnek a nevében jut el az olvasóig. Hírek nélkül ma már a világ se volna világ.

Pedig a hír nem a valóság. És nem az igazság. Legfeljebb csak a részlete, megjelenési formája, magja, hámja. Valamiféle okozat, amelynek csak töredékesen tudjuk az okát, sokszor pletyka szinten, mégis úgy kezeljük, mintha tudnánk.

Íme: a mintha-világ bennünk és körülöttünk. Filozófusok szóhasználatát kérve kölcsön: a virtuális világ. Modern civilizációnk műsoron kívüli terméke, amely egy szép napon úgy jelent meg fölöttünk, mint a mitológiák tüneményei közé sorolható ózonluk. A Nagy Seb. Egyre inkább tudomásul kell vennünk létezését. Csakhogy ami virtuális, az mindig viszonylagos. Örökös elmozdulásban van, s nem tudni, hol a kezdete, a vége, a közepe. Jean Baudrillard olyan mélyre ereszkedik a virtuális világ titkainak a föltárásában, hogy kijelenti: „Nem sok esélyünk van arra, hogy a világon legyünk. Ha egyszerűen azt mondom: létezem, az nem komoly dolog.”

A mai író számára van-e ennél a mondatnál hajmeresztőbb mondat? Mindent kérdésessé tesz a szemében. Azzá teszi rögtön a mesterséget, az emlékezetet, a lelkében lezajló napkitöréseket, s mindazt, amit az ihlet pillanataiban valóságnak gondol. Az író és egyáltalán az irodalom létezését, eddig még semmi se tagadta meg ilyen egyértelműen. Még talán a legcinikusabb diktatúrák sem, ugyanis egy nyíltan elnyomott író – emlékezzünk csak rá – azonnal szabadságharcos íróvá vált, ha kérdésessé tették létezését. A hallgatásával is hangosan beszélt. A mai körülmények között vergődő, megkérdőjelezett sorsú író észrevétlenül a semmi hadifoglya lesz.

Az irodalomra nehezedő árnyak között a virtuális világ felhőárnyékai a legnyomasztóbb árnyak. Utána rögtön – kimondom, még ha megbélyegeznek is – az éretlen, kezdeti demokráciáké. Így a mienké is. Nyugatot járva már a hetvenes-nyolcvanas években tapasztaltuk, hogy az ottani demokráciák fő eszköze nem a könyv, nem a kultúra, amely azzal hat a társadalomra, hogy az embereket befolyásolja, hanem az érdek. A jó mód, a kényelem, a biztonság hatékony ereje. Egy magasrendű középszer kialakítása. Teljes szabadság és tökéletes mérséklet együtt. Hazaérkezve azt gondoltuk: a mi valamikor megvalósuló demokráciánk a megszenvedettek demokráciája lesz, az igazabbaké, a műveltebbeké, akik az egyenlőtlenek egyenlőségét a kultúrához való viszonyukban kezdik első lépésben megteremteni, aztán fokozatosan más területeken is. A „lelki arisztokratizmus” így szolgálná, új formákat teremtve a nyugaton megismert demokráciát.

Utópia? Lázálom? A demokrácia megfrissítésének a vágya növesztett az emberben ilyen gondolatokat. Ma már pironkodva beszélek erről, mert a mi demokráciánk legelőször épp a kultúrát dobta ki a bizonytalanul sodródó léghajóból. Földre hullott vele az irodalom is. Szegényen és szereptelenül tengődik tizenegyedik éve. Ami jó, az is; kivéve azt, amit magasba emel a reklám.

Tíz év roppant nagy idő. Aki, mondjuk, 1932-től 1942-ig beszámolót írna a magyar irodalom tízéves terméséről, lenyűgöző csodáról számolhatna be. Ehhez képest a mi évtizedünk jó színvonalú műhelymunka. Drámák és megvilágosodások nélkül.

Tapasztalt írók s komoly gondolkodók egybehangzóan azt állítják, hogy a valóságot legjobban úgy lehet megismerni, ha összeveszünk vele, ha megtámadjuk, ha veszélyes magasságokban belekötünk, mint Jákob az angyalba.

Ez a mi irodalmunkkal nem történt meg. Birkózás helyett az írók nagyobbik része inkább kísérletezett, nyelvi, esztétikai csínyekbe keveredett bele, amelyre mindig szüksége van az irodalomnak, de a Márai Sándorok nem erről írnak három emlékezetes sort a naplójukba.

1955-ben jelent meg Illyés Bartók-verse, amely így kezdődik:

 

„Hangzavart”? Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz!

 

Ma is emlékszem rá: egy ország tüzesedett át az indulattól. Illyés hangján ki próbál ma szembefordulni a virtuális világ létrehozóival és támogatóival? A vér és arany embereivel? A kisebbségeket fojtogató népek bujtogatóival? Senki. Mi sem, akik Illyés követői vagyunk.

Remélem, sokunknak rossz éjszakákat okoz ez, és kialvatlan fejjel is azon töprengünk, hogyan tudnánk a kortárs magyar irodalmat rangban és szerepben a régiek mögé fölzárkóztatni. Naplónkba talán érdemes volna az alábbi gondolatot följegyezni: Soha semmit se nyert meg eddig az irodalom, mivelhogy nem ez volt a célja, éppen ezért a föladataiból semmit se veszített el.

Költők, asztal nélkül

Végre megint ideülhetek az íróasztalomhoz! Hónapok után először! Olyan élmény ez nekem, mintha órák óta tartó fogvacogtató hidegből egy kellemesen befűtött szobába húzódhatnék be fölmelegedni. Elsődlegesen nem is szellemi a gyönyörűség, hanem testi. Föltehetően azért, mert zötyögtetős, huzatos pályámon ritkán volt ilyenben részem. Vagy ha volt is, mindig csak úgy volt, hogy legtöbbször nem a magam kedvét követve ültem le írni, hanem közvetlenül vagy közvetve a kötelességemet teljesítettem. Holott egy magamfajta író asztalának általában olyannak kellene lennie, mint egy repülőtér kifutópályájának. Simának, tágasnak, akadálymentesnek.

Az én íróasztalaim, sajnos, másfélék voltak. Zsúfoltak, púposak, megterheltek. Folyton tele voltak hosszú, panaszos levelekkel, tele sebekkel, segélykérő beadványok másolataival, néha még olyan zaklatott életrajztöredékekkel is, amelyek mögött a civil hóhérok könyöke is megvillant. Nekem ezeket a sorsszerűen elém zuhant akadályokat mindig el kellett hordanom az útból, hogy az a bizonyos fölszállás megtörténhessen.

Asztalok? Jelképes kifutópályák? Mielőtt még elkezdeném magamat sajnáltatni miattuk, érdemes lesz más szempontokból is végiggondolni szerepüket. Magánpanaszaimat és emlékeimet hátrahagyva térjünk át a magyar költészet egy jellegzetes vonására. Egészen pontosan: az íróasztalok és költészet különös kapcsolatára. Kinek volt íróasztala és kinek nem, és jelentett-e ez valamit a költői életművek kialakulásában?

Bogaras akadémikusok életre szóló témája lehetne egy ilyen kérdésfelvetés, amely a napjainkban egyre apadó mosoly szintjét valamelyest tán megemelné.

Csakugyan csak az övék lehetne?

Nézzük meg a témát közelebbről mi is.

 

*

 

Európa újkori irodalma a tizenötödik század vége felé és a tizenhatodik század elején kezd kialakulni. Első sugallatunkra hallgatva azt gondolhatnánk, hogy a nagy megújulás: a mindenre kiterjedő reneszánsz hatására. Pedig nem. És legfőképpen a költészetben nem. A reneszánsz az értelem, az erő, a logika, a mértan, a megtestesíthető gondolkodás korszaka és nem a szív tapasztalataié. Az utánzás fontosabb eleme volt, mint az eredetiség kifejezése. Kitűnő példa ennek igazolására a mi Janus Pannoniusunk. Született költő, szabad, érzékeny lélek, lázadó, játékos poéta. Versei mélyén sokszor villoni motívumok szikráznak föl, írjon verset akár a Szilviának nevezett kis parázna lányról, a tüdőgyulladásról, édesanyja elvesztéséről, a tábori élet katonás viszontagságairól, de bármilyen személyes is a témája, az istenített elődöktől: Ovidiustól, Vergiliustól, Martialistól kölcsönzött forma és pátosz épp a tehetségét nyomja el és teszi másodlagossá.

A reneszánsz legfeljebb azzal segített – áttételesen – a költészetnek, hogy megerősítette az ember magabiztosságát a világban, és a bensejében rejtőzködő személyiség fontosságát megnövelte. Mai szóhasználattal szólva: a lírai énjét, amely új értékként úgy, vagy legalábbis hasonlóan jelent meg a költészetben, mint a festészetben a perspektíva. A nagy előfutárban: Villonban ez már jóval korábban kiteljesedett, de inkább csak az irodalmi illegalitás körülményei között. Hiszen ha nem a legközelebbi barátainak ír, ha nem a sorstársainak és cinkostársainak, valószínű, hogy sose tárul föl olyan lenyűgöző nyíltsággal, ahogy föltárult. Az 1524-ben született utódféléje: Pierre de Ronsard már a közönségnek ír. A francia udvarnak, az udvar körül keringő elitnek és léhűtőknek egyszerre. A vallomás a lét eredendő szükségletévé válik.

 

*

 

Mátyás reneszánsza Magyarországon is hasonló „szellemi menetrendet” készített volna elő. A Corvinák nem csak súlyukkal és nem csak számukkal, de hódításra készülő erejükkel is ezt a feltevést igazolják.

Mohács azonban mindent tönkretett, kisiklatott. A király meghal a csatatéren, özvegye, Mária királynő elmenekül az országból. Az udvar helyén egy óriási gödör keletkezik. S a gödör nem lehet központ. És ráadásul az összeomlás után két-három hónap múlva kettős királyság alakul ki Magyarországon. Novemberben Szapolyai János erdélyi vajdát, decemberben pedig Habsburg Ferdinándot koronázzák királlyá. Olyasmi történik, mintha a gödör mellett még egy nagy Tordai-hasadék szakítaná ketté az országot.

Ezt a csapást tetézi meg tizenöt év múlva, 1541-ben Buda elfoglalása.

Nem véletlen, hogy az akkortájt született sok bibliai ihletettségű zsoltárvers közül egyetlen világi, sőt mondhatnám: politikai vers jajdul föl messzehangzóan. Bornemisza Péter Siralmas énnéköm című verse, amelynek minden visszatérő harmadik sora így hangzik:

 

Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom.

 

A refrént egyik szakaszban két ilyen sor vezeti be:

 

Engömet kergetnek az kevély nímötök, Engem környülvettek az pogány törökök.

 

Íme: a végzet által megszabott alaphelyzet. A lélektan azt mondhatná rá: ősállapot, ős-szituáció, amely később mindennek: viselkedésünknek, meghasonlásainknak s természetesen az egész magyar költészetnek is meghatározó kerete lesz. Ebből fejlődik ki az otthontalanság élménye, az ideiglenesség mindennapi drámája. Ugyanis ahol nincs otthon, ott haza sincs, ágy sincs, asztal sincs, állandóság se. Ott az ég is csak olyan sivár, mint a vágtató nomádok szemében az ázsiai pusztaságok.

A hiány persze sóvárgást szül, és dacra ösztönöz. Kalandra, ámokfutásra, szabadságra s az egyszerű igazságoknál sokkal szédítőbb és fűszeresebb igazságokra.

Tartsunk egy gyors szemlét a magyar költők tiszteletre méltó csapata fölött. Első pillantásunkra öt arc élesedik meg egyszerre előttünk: Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady, József Attila arca. Második pillantásunkra újabb nagyságoké, akik ugyancsak a halhatatlanok közül valók. De minket most – egy külön gondolat nyomán haladva – az előbbiek foglalkoztatnak. Ők, akik a magyar költészet legeredetibb alakjai voltak: sorsban, nagyságban, szenvedésben, stílusteremtésben, amely egyúttal világteremtés is. Olyan újítók, akik úgy voltak forradalmárok, hogy a hagyományok bennük keresték meg legizgalmasabb távlataikat. De ha szabad rendhagyóan is fogalmaznom: ők voltak a fedél nélküli és az „asztal nélküli” költők is. Örök mozgásban éltek, akiket prolongált ideiglenességben hol itt, hol ott szállásolt el a sors. Ők a történelmi alaphelyzetünk és lelki helyzetünk egyenes ági leszármazottai. Bornemisza Péter után bármelyikük megírhatná panaszos versét: Mikor lészen jó Budában lakásom? Például családja is egynek van csak közülük: Petőfinek. Igazság szerint az is inkább utópia, mint család. Utópia, mint a szent világszabadság. Balassi tűzhelyteremtése, azaz házassága még a Petőfiénél is füstszerűbb. Jóformán látomás, amely mögött sasok és hollók vérzik halálra egymást.

Természetesen Balassinak tulajdonjogilag van „háza”, sőt vára van, de ő valójában a falakon kívül él. Hol itt, hol ott. Mint egy barbár népmesében. Katonáskodik, solymászik, udvarol, beáll végvári vitéznek s öl, fog, vitézkedik, homlokán vér lecsordul. Egyszer Rudolf császár koronázási ünnepén tűnik fel, mint zászlóvivő, és még táncával is lenyűgözi az uralkodót, máskor pedig kétszáz aranyért eladja kardját a Báthori István erdélyi fejedelem ellen harcoló Bekes Gáspárnak. Ekkor fogságba esik, aztán Lengyelországban bujdostatják. Hazatérve lovakkal kereskedik, azaz: lócsiszár, közben rajtaüt egy-egy híres vásáron, mintha a törökre csapna le. Zsákmányszerzés miatt vagy csupán virtusból? Mindkettőért. Följegyezték róla, hogy a turai vásáron ötven társzekeret szakít ki a tömegből, tereltet egybe s tulajdonít el napsütéses lélekkel.

Története kicsiben a három részre szakadt Magyarországéra hasonlít. Zűrzavar, istenkísértés, hősködés, kora bánat. De ezzel együtt is ő az első magyar költő, aki már nemcsak verseket ír, hanem költ is, és életművet hagy ránk. Azonnal fölismerhető hangon és zenei formában szólal meg négyszáz év után is:

 

Mi haszon énnékem hegyeken-völgyeken   bujdosva nyavalognom, Szörnyű havasokon fene párducmódon   kietlenben bolyongnom, Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban   holtig csak nyomorognom?

 

Az ember el sem tudja képzelni, hogyan született meg ez az életmű. S azt se, hogy Balassi hol ír és mikor. Asztal? Írópult? Lovagterem? Toronyszoba? Széplányok háza? Reneszánsz kocsma Bécsben, Krakkóban? Csak szédeleg a képzelet mindenfelé, hogy találjon valamilyen szilárd pontot, de nemigen talál. Mindössze egyetlen árulkodó mondata van egyik átköltésében, amelyet műfordításnak is nevezhetnénk. Idézem önleleplező sorait:

 

Marullus poéta azt deákul írta,   ím, én penig magyarul, Jó lovam mellett való füven létemben   fordítám meg deákul.

 

Vagyis nem a királyi udvar szomszédságában, hanem ahol neki a sétálópalotája volt: egy mezőn. A szabad ég alatt. A mindenségben. A mindenség mint dolgozószoba? Igen, vágom rá, hiszen Balassi a testével írt, a kardjával, vére fölindulásaival, azaz: a létével. Asztalon, deszkán, ablakpárkányon legföljebb csak lemásolta, ami megszületett benne.

 

*

 

Az otthontalanságnak ebben a szeles, huzatos, barátságtalan világában készült el Csokonai életműve is. Kazinczynak a börtönévei előtt és a börtönévei után is van helye, otthona, alkotóháza, Széphalma, pincéje, kamrája. Csokonainak nincs. Széphalom helyett neki csak az echózó tihanyi sziklája van, amellyel szóba állhat:

 

Oh, van-é még egy erémi szállás,   Régi barlang, szent fedél, Mellyben egy bölcs, csendes nyugtot, hálást,   E setét hegyekben lél? Hol csak egy kő lenne párna, Hol sem ember, sem madár nem járna,   Melly megháboríta,   Melly megháborítana.

 

Amikor 1796 novemberében a Debrecenből elcsapott tanár és költő Pozsonyba megy, ahol egy hónapra összeült az országgyűlés, nem nehéz kitalálnunk, mit keres. Nemcsak mecénást, hogy verseit, színműveit, vidám eposzait kiadhassa, hanem központot is. A századok óta hiányzó udvart, szellemi fővárost, mércét. De ő is csak lidércet űz. Földiekkel játszó égi tüneményt. Végösszegzése az, hogy az is bolond, aki poéta lesz Magyarországon, de ez a sajgás olyan zenét szül, amelyet legelőször Petőfi, később Ady hall meg abszolút hallásával. Ő, aki a Halállal s Istennel tart fönn rokonságot, a Magyar Pimodán című írásában így vall: „Csokonai Vitéz Mihály unokájának érzem és tudom magam: veszettül európaiatlan magyarnak, aki kacagtató fanatizmussal és komolysággal él-hal Európáért.”

 

*

 

Ha hihetünk a költészeten belüli lélekvándorlásban Balassi szellemiségét, eredetiségét, virágköltészetének kozmikusságát, népiségét, elátkozottságának fölismerhető jegyeit legelőször Csokonaiban látjuk viszont. Aztán – egészen megváltozott körülmények közt Petőfiben. Mindent hasonlóan él meg, mint elődei. Még a segesvári halál is komoran rárímel az esztergomira.

Ám, ha az elődök, a sors által meghatározott pályán mozogva hányódó költők voltak, minek nevezhetjük utódjukat: Petőfit? A bolygó hollandi mítosza mellett már életében egy új mítoszt kellett volna személye körül megteremteni: a megszállott, gyalogló szentét, a helyváltoztatás apostoláét, aki attól reméli üdvösségét, hogy mindenütt jelen lehet a földön; mindent láthat, megérinthet, megtudhat. Nem számít semmi: se távolság, se tél, se sár, se nincstelenség, se végzet, mert a világ attól világ csak, hogy nézzük, csodáljuk, s megállunk egy folyó mellett alkonyatkor; hogy a szekérdeszkaülésről csillagot válasszunk magunknak, vagy ha kell, birokra kelljünk vele. „…fölvettem sipkámat s merre sildje esett, arra indultam…” – írja egyik barátjának levélben. Illyés mélyebb magyarázatot talált a vándorösztönre. Azt írja, hogy az ifjú költő – még ha kezdetben nem tudja is magáról, de érzi, hogy ő – a nemzet szelleme, s mint a megtestesült fájdalom cikázik az óriási, zsibbadt törzsben. S még hozzáteszi, hogy Petőfi éveken át úgy járja az országot, mintha minden magyarral külön-külön akarna találkozni.

Annyi bizonyos, hogy olyan nyelvet teremt költészetében, amely mindenkihez szól.

Ami kezdetben kamasznyugtalanságnak vagy a csavargóösztön túltengésének tetszett, két-három éven belül egy új világ messiási esztétikájává válik. E szerint az esztétika szerint nincs külön ihlet és külön élet. Csakis együtt léteznek. A valóságban úgy élnek összeforrva, mint a sziámi ikrek. Így aztán nem az írás szüli a költészetet, hanem a költészet az írást.

Ady Petőfi nem alkuszik című ódai izzású tanulmányából egy mondat röpül ide hozzám. A mondat így hangzik: „Bizonyos dolgokat históriaian nagyokat, csak egyetlenegyszer s csak egyetlenegy időben lehet megcsinálni.” Mi más ez, mint Petőfi életének teljes igazolása? S mindannak, ami ezt az életet alakította. Hisz Petőfi mélytudatával, már tíz-tizenkét éves kora óta úgy irányította sorsát, hogy aminek Magyarországon meg kell történnie, egy nagy napon meg is történjék. Ez a sajátos magyar predestináció senkiben sem működött olyan tökéletesen, mint benne.

A legeredetibb és a legnagyobb hatású magyar életmű ugyancsak a „gének parancsát” követve nem egy emlékezetes, Goethe weimari házához hasonló házban születik meg, hanem „házon kívül”.

Közhelyről beszélek, tudom, de miért olyan nyugtalanító és kísérteties ez a közhely? Ebben a létdimenzióban még a giccses festmények is az egyedül lehetséges igazságot fejezik ki. Petőfi a segesvári – fehéregyházai – csatatéren a saját vérével azt írja a porba, hogy: „Hazám”.

És hol ír verset Ady? Hol József Attila? Albérletek, szállodaszobák, kávéházi asztalok villannak elénk gyors áttűnéssel mindegyikőjük életrajzából. Ady mögött ugyan – élete vége felé – megjelenik még egy kastély is, a csucsai Boncza-kastély, regényes környezetben, Erdély kapujában, később pedig egy polgári otthon a Veress Pálné utcában, szalonnal és dolgozószobával, de már egyik sem igazi otthon. Nem a versírás mágikus helyei. Egyik is, másik is a fejedelmi Adynak kijáró attilai hármas koporsó előtt, amolyan kettős szoktató-koporsó csupán. Elfektetőhely a halhatatlanság előterében.

És József Attila?

Úgy érzem, hogy az ő léthelyzetét már nem is kell értelmeznem, hiszen az elődök sorsa törvényszerűen készíti elő a helyét. Valakinek folytatnia kell az irodalom és a közösség mélytudatában újra és újra kiformálódó szerepet, amelyhez hozzátartozik az áldozati szerep, a lázadói szerep, sőt a megváltói is, amely épp elbukásával tesz tisztánlátóvá minket. S a huszadik század válságos pillanatában a magyar költők közül ez a valaki nem lehet más, mint ő. A legelesettebb és a legszegényebb lángelme, a mindenség árvája, otthontalanja, aki, mert semmije sincs, jogosan jelentheti ki: A világ vagyok – minden, ami volt, van… s ráadásul azt, ami nemcsak az ő vallomása, de mindegyik elődjéé is lehetett volna:

 

S mégis magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad, Édes Hazám, fogadj szivedbe, hadd legyek hűséges fiad.

 

*

 

Magam sem tudom, hogyan jutottam el Mohácstól, az elotthontalanodás ősállapotától, Bornemiszán, Balassin, Csokonain át máig? A vad nyomát követő vadász ösztöne hajtott? Vagy egy ismerős mítosz újraélésének az izgalma, amelyet minél alaposabban megismerünk, annál inkább magával ragad? Netalán az, hogy mai költészetünk alkattanát hasonlítsam össze a legeredetibb és a legsajátosabb költőinkével? Hogy bűntudatot érezzek és éreztessek az eredettől való nagymértékű eltávolodásért? Mindenen túl még valamiféle felelősségérzet is felébredt bennem. Szeretném, ha a fiatal költők már a pályájuk elején megértenék, hogy az irodalom rangját, becsületét nemcsak vakmerősége és igazmondása érlelte meg századokon át, hanem az írók szenvedése is. Amely, mint tudjuk, soha nem színpadi szenvedés volt, hanem a mindennapi valóság és a történelmi létezés minél teljesebb megértéséért és meghódításáért indított küzdelem következménye. „Csak igaz kezek írhatnak igaz verset” – hangzott el újra és újra a múzsák szigorú nyilatkozata.

S ez érvényes ma is.

 

*

 

Ülök az íróasztalomnál, s leemelem a polcról a Hét évszázad magyar költői címen 1996-ban kiadott súlyos antológiát. S elfogultan most csak az „asztaltalan” költők verseibe olvasok bele. Ady Bujdosó kuruc rigmusát többször is elolvasom. S egy bolond gondolat kezd el dongani a fejemben: ha a magyar költőknek ugyanúgy lehetne külön himnuszuk, mint ahogy a nemzeteknek is van, én ezt a verset választanám magunknak. Ide is írom, teljes egészében:

 

Tíz jó évig a halálban, Egy rossz karddal száz csatában, Soha-soha hites vágyban, Soha-soha vetett ágyban. Kergettem a labanc-hordát, Sirattam a szívem sorsát, Mégsem fordult felém orcád Rossz csillagú Magyarország. Sirattalak, nem sirattál, Pártoltalak, veszni hagytál, Mindent adtam, mit sem adtál, Ha eldőltem, nem biztattál. Hullasztottam meleg vérem, Rágódtam dobott kenyéren, Se barátom, se testvérem, Se bánatom, se reményem. Már életem nyugalommal Indul és kevéske gonddal, Vendégséggel, vigalommal, Lengyel borral és asszonnyal. Lengyel urak selymes ágya Mégis forró, mint a máglya. Hajh, még egyszer lennék árva, Be jó volna, hogyha fájna. Áldott ínség: magyar élet, Világon sincs párod néked, Nincsen célod, nincsen véged, Kínhalál az üdvösséged. Elbocsát az anyánk csókja, Minden rózsánk véres rózsa, Bénán esünk koporsóba, De: így éltünk vitézmódra.

Unokaszótár

Egy nyugdíjas miskolci újságíró, Gróf Lajos gyönyörű föladatot talált magának. Elhatározta, hogy összeállít egy Unokaszótárt.

Honnan tudok róla?

Levélben írta meg nekem.

Az első pillanatban persze fogalmam se volt arról, milyen lehet egy ilyen unokaszótár, de az ösztönöm gyanakvás nélkül azt súgta, hogy csakis nagyszerű lehet. Hasznos, játékos, derűs, agynevelő, ámuldozások és furcsaságok kézikönyve, amelyben régi szavakról és szólásmondásokról messziről vágtató bikák fújják le a port.

A levél további részéből hamarosan megtudtam, hogy ilyen is lesz, de másmilyen is. Kézzelfoghatóbb, célszerűbb. Olyan szavak gyűjteménye, amelyeket a modernnek nevezett időkben: gépek zsivajában és a természetes élettől való eltávolodásunk kényszerében felelőtlenül veszni hagytunk.

Mi adta a szótár ötletét Gróf Lajosnak?

A rosszkedv és a kétségbeesés. Gyermekkönyvtárakban forogva, érdeklődve azt tapasztalta, hogy újabban egyre kevesebb gyerekolvasó kölcsönöz ki olyan könyvet, könyveket, amelyek a hajdani magyar vidék, a hajdani magyar faluk világáról szólnak, a parasztélet vagy a pásztorsors múltba vesző történeteiről. Sőt ez a zsenge elidegenedés átterjed lassan a magyar történelemről szóló könyvekre is, mivelhogy bennük talán még több olyan szó, kifejezés, nyelvi fordulat akad, amelyeket a mai tíz-tizennégy évesek már sehogy vagy már csak feliből-harmadából értenek. Mondok egy példát. Azt olvassa az unoka egy Illyés-visszaemlékezésben, hogy a pusztagazda magas lóról beszélt az egyik béressel. A helyszín az ököristálló környéke, ahol nemhogy magas ló nem volt, de még egy sánta kutya se. Egy másik könyvben pedig azt olvassa, hogy a számadó akkora pofont adott a haszontalan kisbojtárnak, hogy az ott helyben kibukta a piros levet. Mi az, hogy számadó? Mi az, hogy kisbojtár? Mi az, hogy piros lé? Ha jól nevelt és kíváncsi az unoka, elkezd kérdezősködni a felnőttektől, de ha nem, azzal tolja félre az efféle könyveket, hogy rejtvényeiket majd megfejtik a tudós macskák.

A faképnél hagyott írók közt olyanok állnak az első sorban, mint Mikszáth, mint Gárdonyi Géza, Móra Ferenc, Tömörkény, Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Veres Péter, Sinka István, Fekete István, Sütő András. Sőt lassan Molnár Ferenc Pál utcai fiúkja is közéjük sorolódik.

A lehangoló folyamatról már régóta hallok én is ezt-azt, de a rémület két évvel ezelőtt nyilallt belém. S különös képzettársításként a tiszai halpusztulás idején. Mindenütt haltetemek, a vízben, a vízparton, a dögládákban, a koporsó alakú csónakokban: csukák, pontyok, harcsák, vizák, sügérek. Hát nem ehhez a tömeges halpusztuláshoz hasonlít legjobban szavaink tömeges pusztulása?

Ha évenként csak egy-egy múlna ki észrevétlenül vagy látványos haláltusa közben, akkor is gyászolnunk és nyugtalankodnunk kellene, vernünk ököllel az egeket, de évtizedek óta szinte tízesével tűnnek el mellőlünk hetente, havonta. Hogy kapunk helyettük újakat? Ez a léha vigasz ugyan kit nyugtathat meg? Gondoljunk Bartók Bélára és Kodály Zoltánra: ha ők így gondolkodtak volna népdalainkról, népzenénkről, a múlt század első éveiben, fütyörészve engedik őket belehullni a meszes gödörbe, hiszen seregestől jöttek helyettük az új nóták, az új slágerek, a lityifityi kuplék. Nem helyettük jöttek, hanem a helyükbe! Márpedig ha egy nép eredetiségét őrző népdalok, szavak pusztulnak halomra, a veszteség nem csupán mennyiségi. Velük a szellem, a kultúra, a képzelet, a stílus eredetisége is meghanyatlik.

Ady Endre már 1910 novemberében félreveri a harangokat. Lelkiismeretet ébresztő cikket ír a Nyugatban arról, hogy rettegnünk kell a jövőtől, mert viharosan folytatódik a nyelvromlás Magyarországon. Van-e magyar nyelv? című írásában Ady szerint a baj ott kezdődött, hogy „Kazinczyék eldobtak egy gyönyörű nyelvet ugyanakkor, amikor egy nyelvet akartak bolond apostolsággal megjavítani. Kettős volt a baj, s a baj oka: Nyugatról jöttek hirtelen a fogalmak, s az akkor intelligensnek mondható magyarság nem tudott magyarul… Az ideákra szavakat, öltözetet kellett húzni, azonban a nyelv, a gazdag, buja, különös és szép nyelv lent lakott.” Lent, ahová az arisztokráciának, a fölhígult nemességnek, a magyarkodó dzsentriknek nem volt lejárása. „Leromlott, kivénült, gőgös, zseniáliskodó osztály volt ez, ma is az, mert csodálatosan még ma is él, s ma talán még kevesebbet érthet és várhat tőle a magyar, az a bizonyos magyar géniusz… Ott volt kezük ügyében a legpompásabb nyelv, de ők nem ismerték a parasztot, s ezután jött a zsidó, akitől igazán mindent lehet követelni, de azt már nem, hogy magyar nyelvre tanítson bennünket. Lett tehát a magyar nyelvből egy álmagyar nyelv, színtelen, alkalmazkodó, csigerszerű, más nyelvekből fordított, s csak néha komikusan magyarkodó nyelv… Majdnem bűnt követek el, de politizálok, mert a magyar nyelv tragédiája ugyanaz, mint a magyar demokráciáé. Tetszett volna demokratikus államreformokkal fölsegíteni a színre, fórumra a jól beszélő magyar parasztot, ma lenne tüneményes, szép, dús, magyar nyelv.”

Huh, egészen belemelegedtem a másolásba és a vágtatásba, hiszen ennyit még soha senkitől egy szuszra nem idéztem.

A kérdés – miután kifújtam magamat – az, hogy így igaz-e minden? Ady magaslatáról tekintve szét, föltétlenül így. De még életében akadt egy pályatársa, Kosztolányi Dezső, aki anélkül, hogy nyíltan csatlakozott volna hozzá, ugyanazt gondolta, mint ő, és néhány év alatt csodát művelt a nyelvünkkel. Ady halála és az ország megcsonkítása után fölkapaszkodott a forgalomból kiesett koronázási dombra, földbe szúrta zászlaját, s Adyhoz méltó öntudattal kijelentette, hogy: „Nyelvünk az egyetlen élő valóság, melyet még az ország földarabolói se vehetnek el. Tisztítsuk meg a salaktól. Csonka Magyarország nem ország – de a csonka magyar nyelv sem magyar nyelv, mely ennek a földnek csorbítatlanságát és épségét kölcsönkért, korcs szóval »integritásnak«, a magyar nép esze járását pedig »mentalitásnak« hívja. Bizonyos, a közélet is egyenesebb, becsületesebb lesz, hogyha elpárolog a kéjgáz. A jó orvos azt mondja a betegnek, feküdjön le, tegyen a hasára borogatást, s nem darálja el neki az egyetemek latin mondókáit, mint Molière doktorai. Nekünk most ilyen orvosokra van szükségünk.”

S tíz-tizenöt év múlva ezt a szándékot, célkitűzést igazi siker koronázza. Egy megújult, sejtjeiben és érzékenységében fölfrissült magyar nyelv hódítja meg a korabeli irodalom minden műfaját. Kosztolányi, Babits és Móricz mellé fölzárkóznak a fiatalok: a nyelvet röptető, világot ismerő solymászok, a költészet és a próza újító művészei, olyanok, mint József Attila, Németh László, Szabó Lőrinc, Illyés, Márai, Kodolányi, Cs. Szabó, Radnóti, Szentkuthy, Hamvas.

Ez az az idő, amikor úgy tágul nyelvünk, mint a világegyetem, körkörösen, minden irányba. Példának említhetjük József Attila költői nyelvét, amely a modern költészet minden csúcsára följut, és minden mélységébe képes alászállni. Együtt van ebben a nyelvben a huszadik századi szürrealizmus és expresszionizmus legtisztább párlata, a Csokonain, Aranyon, Kosztolányin edződött égi-földi realizmus érzékisége, a kozmosz és a külváros, a hagyomány és az újítás közös mámora. Gondoljunk akár az Ódára, a Téli éjszakára, az Eszméletre vagy a Kései sirató című versére.

Ugyanezt mondhatjuk el a próza, illetve a nagy esszéíró nemzedék prózanyelvéről is. Nincs olyan európai gondolat, európai sejtelem, filozófia, mágia vagy esztétika, amelyet ez a nyelv ne tudna világosan, tehát a legárnyaltabban is kifejezni. És természetesen hazai gondolat sincs. Máig ámul az ember, hogy váratlanul olyan szellemiség és történelmi érzék jelent meg ebben a nyelvben, amely a múltban egyszerre volt képes érzékeltetni a múltat magát s nagy erejű időszerűségét. Jó példa erre a gazdag, metaforikus nyelvet teremtő Németh László, aki Bethlen Miklósról írt tanulmányában szinte elszólásként jegyzi meg: „Nekem legalább, ha azt keresem, hol találom meg Bethlen Miklós természetét, az ő rendjének modorát könyvén kívül, falusi atyámfiaira kell gondolnom, a jómódú parasztcsaládra, mintha a régi úri élet a kisnemességen át ideszivárgott volna le a helyükbe növő jobbágyságba, elvesztve ragadozó mozgékonyságát; parasztetiketté merevítve az úri hagyományt. Ha nagybátyáim János-napon összekaptak, nemcsak vitatkozásuk módja emlékeztetett jobban a Teleki Mihály és Bethlen Miklós párbajára, mint ma országló virzsiniás utódaiké, de a használt nyelv és a szembenálló bölcsesség is.”

Ez a vallomás Németh László legmélyebb és legerősebb vonzalmára utal. Ugyanis ő a tizenhatodik és tizenhetedik század magyar kultúráját tartotta legnagyobb teljesítményünknek, mert ebben a műveltségben volt legszervesebben együtt az úgynevezett népi társadalom és az európai egyetemeken tanult értelmiségiek tudása. És ez elsősorban annak köszönhető, hogy minden különbség ellenére volt közös nevezőjük: az anyanyelv. Wittenberg és Szenc – Szenczi Molnár Albert szülőfaluja – jelképesen éppúgy hangozhatott volna akkoriban, mint ahogy később együtt hangozhatott Illyés Gyula Ozorája és Párizsa.

Sajnos, nem foglalkoztunk eleget a harmincas-negyvenes évek íróinak megújuló nyelvével, holott ebben a két gazdag évtizedben különösen Illyés, Németh László és Cs. Szabó olyanná formálta nyelvünket, hogy táncolni tudott volna a vulkánok tetején, a forgószélben, akadémiák és ököristállók megszentelt csöndjében; olyanná, amelyet zsenis dörmögése közben még Ady is elismert volna.

Sajnos ezt a nyelvet a háborús idők és a proletárdiktatúra évei sárba taposták, elszürkítették, megfosztották teremtő képzeletétől. A politika meddőhányót csinált belőle, mint az országból. Az ötvenes évek első felében mégis akadt néhány ifjú író, aki szétlapátolta ezt a meddőhányót, és alatta új erőforrásokat tárt föl. Juhász Ferenc, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Mészöly Miklós, Nagy László – elsősorban ők voltak most a kezdeményezők. Részben az elődök eredményeit szilárdították és élénkítették meg, részben új tejútrendszerek fölfedezésére indultak. A két legvakmerőbb kísérletező a fiatal Juhász Ferenc és a fiatal Nagy László volt. Juhász a Tékozló országgal, a Babonák napjával, A virágok hatalmával, A szarvassá változott fiú kiáltozásaival, a Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre című versével jelezte, hogy nyelvünknek, ezen belül elsősorban a költői nyelvnek ugyanolyan végtelen lehetőségei vannak, mint az anyagnak. Nagy László ezt olyan versekkel bizonyította, mint a Rege a tűzről és a jácintról, a Zöld Angyal vagy a Menyegző. Az atomrobbantás mintájára mindketten elvégezték a nyelvrobbantást. Költői teljesítményük nem érte föl Adyét, de nyelvi teljesítményben itt-ott még túl is szárnyalta. Szépségben, gigászi erőben, de ki kell mondanom azt, hogy anarchiában is!

Ez utóbbi Juhászt ragadta el félelmetesen. Őt a mélység mámora és a nehézkedési erő teljes hiánya részegítette meg. A kezdeti sikerek után már-már eszelősen hitt abban, hogy a világmindenség és a nyelvmindenség tökéletesen „lefedi” egymást. Ez a hite gyönyörű tévedés volt. Kritikusabban fogalmazva inkább csak apokaliptikus remény, mint a csoda megtestesülése.

 

*

 

Miért időztem ennél az utolsó tételnél ilyen sokáig? Azért, mert idáig jutva, aszkétikus tárgyilagossággal jelenthetjük ki, hogy a magyar nyelv életében Juhász Ferenc és Nagy László által végrehajtott atomrobbantás volt a legutolsó nagy kísérlet. Hasonló többé már nem lehet. A hozzánk kissé késve érkező „második modernségnek” (Tornai József kifejezése) épp az volt az előnye, hogy a nyelvnek nemcsak bizonyos hajlamait mozgósította – az álmok, a képzettársítások, az önkényesség segítségével –, hanem az egész nyelvet. Az úgynevezett magas irodalom nyelvét, Balassitól Babitsig, Radnótiig, Szentkuthyig és az úgynevezett irodalmon kívüli népnyelvet is. Ez azért történhetett meg, mert Juhász is és Nagy László is annak a társadalmi rétegnek a szülötte, amely minden más rétegnél jobban őrizte százados, sőt évezredes szavait. Hieronymus Boschhoz hasonlítható látomásaikban mindig a paraszti világ tárgyai, kellékei, képzetei kerülnek elsőül látómezőnkbe. Egy huszadik századi, „ultramodern” versben is róka-gödörarcokat látunk, melyekben lódarazsak a bérlők, továbbá rózsafa-gégéket vagy kaszával elvágott nyakú teheneket, amelyeket téli hajnalok úsztatnak hanyatt, amíg fűkörmük, csülkük nem akad meg a csillagokon.

Ennek a világnak vége. Az irodalom világába már soha többé nem törnek be eredendő paraszti hagyománnyal érkező tehetségek. Nem, mert fogy a hagyomány. Kísértetiesen fogy, és már nem töltődik föl sehonnan. A nyelvet szülő, őrző, alakító, átforrósító közösségek Magyarországon is szétestek, mint az elvásott abroncsú hordók vagy kádak. És ahogy kikorhadtak a lelkekből a népdalok, ugyanúgy korhadnak el egymás után kifejező, tüneményes szavaink is. A téeszesítés óta még csak negyven év telt el, de nyelvünk ez alatt az idő alatt legalább száz esztendőre valót korcsosult. Véletlen-e, hogy kétségbeesett idős magyaroknak, Gróf Lajosoknak kell végignyargalniuk véres karddal az országot, hogy veszélyben a nyelvünk, lám, már az unokáink se értenek meg bennünket tisztán? Rengeteg szavunk holt szó, vagy közönséges idegen szó lesz csupán számunkra. Unokaszótár? Az ötlet bármilyen nagyszerű is, csak időleges fájdalomcsillapítás. Mert amelyik nyelvből tömegesen halnak ki a szavak, annak a nyelvnek a tartása és zsenialitása sérül meg életveszélyesen.

Gróf Lajos levele nyomán nemrég megpróbáltam én is vizsgáztatni az unokáimat. Azt kérdeztem tőlük, tudjátok-e, mi az a betyárbútor? Tetszett nekik a szó, de csak húzogatták a nyakukat. Nem tudták. Elkezdték találgatni: lóca lehet vagy deszkából ácsolt heverő. Abban bizonyosak voltak, hogy valamilyen szegényes holmi, szekrény persze nem lehet, mert miért volna szekrényük a betyároknak? Jóízűen kuncogtak saját szófejtésükön, észjárásukon, de amikor megtudták, hogy a betyárbútor egy vándorbot végére akasztható vagy kézben vihető kicsike holmi, batyu, cókmók, cepecupa, vagy mai elsatnyult szóhasználatunk szerint: cucc, levegőt nyelve csak pironkodtak. Elmondtam nekik, hogy az én gyerekkoromban ez mindennapos szó volt. Szegény anyám, amikor nem fogadtam neki szót, mert, mint jófajta gyerekbe, belém bújt az ördög, mindig azzal fenyegetett meg: „No, várj csak, ha nem javulsz meg, kapod a betyárbútort, és mehetsz világgá!”

Akkor, nyolc-tíz esztendős koromban ijesztő szó volt ez, ma egyenesen ámulni való telitalálat. Csoda. Legnagyobb költőink felejthetetlen metaforái és hasonlatai mellett van a helye. Jól körülhatárolható korszakot, társadalmi helyzetet, egzisztenciális magányt, ágrólszakadt sorsot és világbavetettséget sűrít magába.

Föl se fogom, hogyan lehetett ilyen nyelvteremtő képességet elveszíteni? Évekkel ezelőtt megpróbáltam néhány pályatársammal s közéletben forgolódó barátommal összefogni, hogy a minden másodpercben használt fax szó helyett mondjuk azt, hogy fénylevél. Kicsit hosszabb ugyan, de derűs, világos szó és van értelme magyarul. Később Temesi Ferenc e-mailt helyettesítő szavával: a villámposta szóval szerettem volna ugyanezt elérni. Száz ember közül csak egyetlenegyet tudtam meggyőzni, valószínű, hogy őt is azért, mert élete nagyobbik részét, születésétől kezdve előbb nyugat-európai, majd dél-amerikai, illetve észak-amerikai száműzetésben töltötte. Ideírom a nevét is: nyelvújításunk elszánt támogatóját Szekeres Zsoltnak hívják.

És ha már itt tartunk, el kell mondanom azt is, hogy a nép nemcsak a betyárbútorhoz hasonló remek szavakat alkotott, de akadémiai fölszólítás nélkül idegen szavakat is magyarított rendszeresen. Például a nudlit. A nudli szláv étel, magyarul krumplis metélt vagy úriasabban szólva: burgonyametélt. De ez csak afféle szorgalmas, pontos, szolgai nyersfordítás. Értelemszerű. Semmi köze a nyelv szelleméhez. Bezzeg ismeretlen, falusi nyelvészeink egymást múlták felül a találékonyságban. Volt, aki ezt a nudlit angyalbegyikének keresztelte el, volt, aki angyalbögyöréknek, a harmadik angyalpöcsikének, angyali vigasságnak és így tovább. Sőt akadtak Háry János-i vagy még inkább villoni magyarok is, akik püspökbosszantásul angyalfaszikának nevezték. Ezek a „nyelvészeink” a pajkosak, a gézengúzok, a rosszcsontok, az égetnivalók, a malomaljiak, a csalánvitézek.

Nyíltan elítélem őket, de a magam csöndjében százszor inkább velük tartok, mint a tisztességtudó akadémikusokkal, akik nem döngetik az egyetemek, a szerkesztőségek, a televíziók kapuját vagy akár az egekét is, jelezve, hogy soha ilyen veszélyben nem volt a nyelvünk, mint ma. Szerencsére most még csak Unokaszótár készül. Milyen lesz majd a következő?

Évfordulók ünnepe Pápán

Korunk jelentős filozófusai egyre kiábrándultabban beszélnek arról az Időről, amelyben élünk. Akad köztük olyan, aki a nagy reményekkel induló huszadik századot a fölösleges rémségek, eszmék, fölösleges szenvedések és háborúk idejének nevezi, kijelentve, hogy az emberiség nagyon jól meg lett volna az első és a második világháború nélkül, Auschwitzok, Hirosimák és a szovjet gulágok nélkül, Hitlerek, Sztálinok világmegváltó kézmozdulata nélkül. És a fönti elemzők mellett egyre sokasodnak az olyanok is, akik túllépve minden tárgyiasított, naturalista apokalipszisen, a mindnyájunkat elrémítő környezetszennyezés mintájára egyenesen létszennyeződésről beszélnek, amely nem az erdőket, nem a szőlőszemeket és az óceánokat fenyegeti, hanem legbensőbb emberi világunkat. Egybehangzóan azt ismételgetik, hogy a civilizációs iram fölgyorsulásával, amely már régóta nem emberi iram, egy másik közegbe csusszanunk át, a súlytalanság állapotába, s ez azzal jár, hogy a többszörösen megjósolt világkatasztrófáknak már be se kell következniük, mert az elsúlytalanodás maga lesz a bársonyos, puha katasztrófa.

Lázbeszéd ez? Konferenciázó madárijesztők fecsegése? Vagy inkább egy új valóságmítosz, amely a régi görög mítoszok jelentésgazdagságára emlékeztetve mégiscsak a legmélyebb igazságot közvetíti nekünk?

Sajnos, az utóbbi!

Reggel, fogmosás közben, természetesen nemigen juthatnak eszünkbe ijesztő filozófiák, amelyek mögött eseménytúltengés, gyorsaság, megfékezhetetlen érdekek és pénztömegek világjárása zajlik, de egy templomban, igen, ahol a bibliai Jelenések könyve mellett bármikor fölüthetnénk egy olyan látomásos könyvet, amely dokumentum erejű, modern átirata lehetne János evangélista könyvének.

De ha úgy igaz minden, ahogy a megidézett filozófusok bizonygatják és jósolják, mi a csudáért teremtünk magunknak ilyen alkalmakat, mint amilyen ez a mai, ünnepi találkozónk is? Nem fölösleges igyekezet ez? Nem az idejét túlélt hűség megrekedt hagyománya? Némelyek még azzal is kiábrándíthatnának minket, hogy régen még méltósággal állhattunk oda a történelem elé, de ma már a túlburjánzó események hatására a történelem is megváltozott, hiszen már ideje sincs arra, hogy becsületesen megtörténjék velünk vagy akár önmagával.

Mi, akiket olyan meghívólevél szólított ide Pápára, hogy együtt ünnepeljük meg a református kollégium megalakulásának 470-ik évfordulóját, s újraindulásának tizedik esztendejét, ne üzenjük-e meg a magasban járó gondolkodóknak, hogy minden szellemi tapasztalatukra odafigyelünk, de a történelemről másképp vélekedünk, mint ők. Nekünk már eddig is többször meg kellett tanulnunk élni a történelmen kívül, és sokszor ebből csináltunk magunknak történelmet.

Pápai diákká engem épp egy ilyen sorsot formáló élményem avatott.

1942-ben lettem a nagymúltú iskola első osztályos tanulója. Egy olyan falusi tehetségmentő mozgalom segítségével kerültem ide vizsgázni, amely Móricz Zsigmond, Németh László, Illyés Gyula és más hasonló szellemű írók, közgondolkodók szándékát követve, olyan szegény sorsú, falusi gyerekeket juttatott középiskolába, akik a szüleik erejéből nem tanulhattak volna tovább. Tehetség? Fogalmam se volt arról, hogy az micsoda. Máig se tudom, hogy két- vagy háromnapos pápai tehetségvizsga után, miért a bicskei Állami Gimnáziumba vettek föl ingyenes tanulónak? Talán, mert ez a gimnázium közelebb volt Zámolyhoz, a szülőfalumhoz? Lehetséges. Szüleim megrémültek ettől a segítségtől. Azt gondolták: ha az állam taníttat ki, a végén majd az rendelkezik velem. Otthoni papunk, Bíró Ernő, maga is Pápán végzett teológus, igazat adott szüleimnek, s megnyugtatásul még azzal is kiegészítette a véleményét, hogy jó lehet egy vadonatúj állami iskola is, de sokkal jobb nála egy olyan egyházi iskola, amelyet századok tapasztalata és hite érlelt meg. Ráadásul: ha jó tanuló leszek, ugyanolyan kedvezményekben részesülhetek ott, mint bármelyik ingyenes tanulást biztosító állami gimnáziumban.

Erről a fejem fölötti tanácskozásról akkor, tizenkét évesen, én semmit se tudtam. Ártatlan, bámész, de szépreményű „kisokosként” kezdtem el középiskolai pályafutásomat.

Az első hetekben minden szokatlan volt itt Pápán. Minden idegen, ugyanakkor csodálatos is. Később a tengerrel való találkozásom hasonlított hozzá. Reggel a város tele volt siető, élénk diákkal. Mintha jókedvű hadsereg szállta volna meg hirtelenül az utcákat. És a harangok is azért szólnának olyan hosszan, hogy őket köszöntsék. A külsőségek mellett akadtak persze személyes, belső furcsaságok is. A mezítlábas, falusi élet után nehezen szoktam meg a térdzoknis diákéletet, a parasztkucsma helyett a bársony diáksapkát. A hovatartozás elsőrendű ismertetőjét. A sapkán elöl a jelvény mindenkivel azt közölte, hogy viselője az ősi kollégium diákja. A jelvény közepén egy zöld eperfa állt, alatta az iskolaalapítás éve: 1531, s félkörben pedig az a mondat, hogy: Szabadon tenyészik.

Pápára kerülésem után nem sokkal e körül az egyszerű jelvény körül fordult meg velem a világ. A szigorú tekintetű, de szárnyaltató rajztanárunk, A. Tóth Sándor egyik, osztályfőnökünket helyettesítő órán azt kérdezte tőlünk, kis zöldfülű zseniktől, jobban mondva: szecskáktól, hogy ki tudja közülünk, mit jelképez a sapkajelvényen álló eperfa.

Egyikünk se tudta.

Ekkor mondta el nekünk, hogy a kollégiumnak ugyanúgy, mint Magyarországnak, bőven voltak nehéz napjai, nemegyszer élet-halál küzdelmei is. Még az is megtörtént vele, hogy protestáns hite és gondolkodása miatt kitoloncolták Pápáról, s egy közeli faluban húzhatta csak meg magát: Adásztevelen. Algimnázium lett belőle, kínlódott, szűkölködött, zsugorodott, tanteremablakai olyanok voltak, mint a parasztházaké, s így az órákat, ha tehették, inkább egy nagy, sátoros eperfa alatt tartották. A száműzetés évei már-már fölmorzsolták a nagy múltú iskolát. De egy napon, a végső elkeseredések órájában, egyik tanáruk annyit mondott a deákjainak: történhet velünk bármi, jöhet még újabb és újabb megpróbáltatás is reánk, de amíg lesz egy tanár és lesz egyetlenegy deák, az ősi pápai kollégium életben marad.

Máig se tudom, hogy igaz történet volt-e, amit hallottam, vagy igaz legenda. Mindenesetre úgy érintett meg, mint egy kinyilatkoztatás. Mint a hűség felejthetetlen mondata.

Ha hátrafordulok, és végigtekintek életemen, elmondhatom, hogy ez az egy mondat lett minden tudásom alapja. Ez lett az én legmagasabb fokú végzettségem. Ez értette meg velem később az egész magyar történelmet s a reformációval párhuzamosan megszülető magyar irodalmat. Ez értette meg igazán Adyt, amikor azt írja: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán”. Vagy azt, hogy: „Elvész az ország, ha elfogytak az aszkéta szívek…” De ugyanígy említhetem Németh Lászlót is, a huszadik század egyik legeredetibb és legműveltebb gondolkodóját, aki protestáns minta szerint írja meg 1933-ban nevezetes Debreceni kátéját, hogy a trianoni földre zuhanásunk után tizenhárom év múlva hitet és erőt adjon nemzetének. Arra a kérdésre, hogy: „Miért kell mégis erőltetnünk a helytállást?” – ezt válaszolja: „Mert így kívánja életünk méltósága… Reménytelen a harcunk? A nagyság, mint maga az élet is reménytelen s a reménytelenségben, a falhoz állított népek harcában van valami kétszerkettő fölötti remény. A történelem a tragikus életérzés csodája! Marathonnál a reménytelenség győzött!”

Szerényen vagy szerénytelenül hozzátehetjük, hogy nemcsak Marathonnál, hanem itt Pápán is!

Emlékszem az 1981-es ünnepségre, az iskolaalapítás 450-ik évfordulójára. Régi dicsőség és új szégyen együtt. A szónokok úgy beszéltek a múltról, mintha az jelen is volna. Pedig nem volt az. Iskola létezett, de a kollégium halott volt. Egy négyoldalas vallomásban megpróbáltam volna elmondani, hogy 1952-ben bűn volt államosítani, s ezzel szétzúzni egy történelmi intézményt, hiszen egy nemzetnek nemcsak olyan kivételes, nagy személyiségekre van szüksége, mint Mátyás király, Bethlen Gábor vagy Széchenyi István, de szüksége van példamutató, nagy iskola-egyéniségekre is, mint amilyen a debreceni, a pannonhalmi, a sárospataki, a nagyenyedi, a gyulafehérvári, a pozsonyi és a pápai volt. Az ünnepséget szervezők gondos cenzúrája azonban megakadályozta, hogy ez a vallomás elhangozzék.

És a cenzúrás idők után tíz évvel mégis föltámadt újra a pápai református kollégium. Így aztán mi, akik itt vagyunk most együtt, nemcsak a kezdetekért vagyunk itt, hanem az utolsó tíz esztendőért is. A kezdet nagysága mellett az újrakezdés nagysága miatt. Jól tudjuk, hogy az emberiség történelme tele van makacs és gyötrelmes újrakezdésekkel, de azt hiszem, nem önsajnáltató túlzás azt állítanunk, hogy a magyarság – a mohácsi három részre szakadás, az elveszett szabadságharcok és trianoni szétdarabolások után – legalább háromszor annyi újjászületésre kényszerült eddig, mint más népek. Ezért történt az, hogy az egymás nyomába lépő nemzedékek Magyarországon mindig találtak maguknak végeznivalót, ha kerestek.

Mostanában kezdjük csak látni, hogy az úgynevezett, tíz év előtti rendszerváltáshoz is háromszor annyi erő, becsület, előretekintés és jó értelmű nemzeti megszállottság kellett volna. Azt hittük, hogy az 1956-os forradalommal a hátunk mögött kapunk némi kártérítést a sorstól. De a szerbek kivételével mindenki másnál kevesebbet kaptunk. A két Németország – egyesült. A horvátok, a szlovének, a baltikumiak függetlenné váltak. Az ukránok szintén. A szlovákok úgy hagyták ott a családiasnak mondható franciaágyat, mintha a csehekkel kötött hetvenéves házasságuk hazug érdekházasság lett volna, amely azért köttetett csak, hogy Trianonban magyar területeket kaphassanak. Rágalom ez? Csupán szomorú tény. A Felvidéket „közös nászajándékként” kapták, egy jóváhagyó, európai békeszerződés írásos dokumentumainak a kíséretében. Szétválásuk körülményeiről viszont semmiféle európai békeszerződés nem rendelkezett. Maguk döntöttek magukról és az ottani magyarokról is. Önállóvá válásuk pillanatában nemcsak egy utópisztikus ábránd, de a józan ész is azt villantotta elénk, hogy az autonómmá vált Szlovákia, új határain belül majd autonómiát ad a nem hozzájuk, hanem az egykori Csehszlovákiához csatolt magyaroknak. Nem adott. Itt jegyzem meg, hogy ugyanígy elvárhattunk volna egy székelyföldi és egy részleges vajdasági autonómiát is.

Várhattunk volna? Rosszul mondom: küzdhettünk volna értük. Közvetlenül és közvetetten. Nemzetközi fórumokon, a diplomácia szabadabb zónáiban, nyugati egyetemeken, az Európai Parlament folyosóin, mindenütt, ahol Európa jövőjével egy időben egy szigorú Európa-revíziót is el kell egyszer kezdeni. A szükséges igazságoknak és érveknek eddig csak egy töredéke hangzott el, pedig abból kellett volna kiindulnunk, hogy Trianon Európa történetében nem befejezett múlt, nem befejezett történet, hanem folyamatos. Hogy mennyire az, a státustörvény körül föllángoló politikai és néplélektani hisztériák is bizonyítják.

Sajnos, a tizenegy év előtti változások idején nem volt olyan nemzeti elitünk, amely hitelesen képviselhetett volna minket a világ nyilvánossága előtt, együtt a határon túli magyarokkal. Ami volt, legföljebb politikai elit volt, s a kilencvenes évek elején az is szétesett. A meghasonlás igazi oka épp a nemzeti kérdések ellentétes értelmezésében kereshető. Kodály, Németh László, Szent-Györgyi Albert, Illyés Gyula, Bay Zoltán életében lett volna méltó elitünk, de akkoriban Nyugat-Európa még vörös pamuttal hímzett párnákon hevert, s fogalma se volt arról, mit jelent Közép-Európa nyirkos szalmazsákján feküdni. Ha nagyjaink közül bárki megszólalt volna, a világ közvéleményéhez és lelkiismeretéhez fordulva, előbb itthon lehetetlenítették volna el, s másnap már mindenütt. S mire valamelyest megváltozott, enyhült a légkör Európában, a nemzetet, rangos elit hiányában, már csak politikusok képviselték. Politikusok, akik gyakorlatilag, a status quo előírásaira figyelve, inkább csak az államot s nem az egész nemzetet szokták képviselni.

Úgy gondolom, ennél a levegőben maradt mondatnál térhetek át ünnepségünk legbensőbb céljára: a kollégium jövőjére és hivatására.

A jelenlévők között, főként az én kortársaim körében, sokan hallhattak már olyan meghökkentő mondatokat, hogy ha nem lett volna oxfordi és cambridge-i egyetem, Anglia sohase lett volna brit világbirodalom. Vagy ugyanezt a gondolatot más dimenzióban behelyettesítve: az 1870-es porosz háború sikere a franciák ellen nem más, mint a porosz iskolamesterek és a német professzorok győzelme.

Valljuk be, hogy túlságosan csattanósak és hangzatosak ezek a vélemények ahhoz, hogy még igazak is legyenek, de azért mindenképpen el kell ismernünk, hogy sok közük van az igazsághoz. Ortega, a huszadik század közepének nagy spanyol gondolkodója így vélekedik erről: „Nincs nagy nemzet jó iskolarendszer nélkül”, de rögtön hozzáteszi azt is, hogy ha egy nép politikai szempontból alantas, megalkuvó, rövidlátó, széthúzó, erkölcsében sérült, a legtökéletesebb iskolarendszertől se várhatja el a megváltását. Az ortegai gondolat valójában azt sugallja, hogy az iskolák szelleme, pedagógiai légköre akkor jó igazán, ha az egész társadalomé az.

Igaz, igaz, de mi a teendő akkor, ha a társadalomé, mint például most a mienké is, enyhén szólva silány? Várhatjuk-e, hogy megjavul? Nem. Ilyen esetben csakis azt szorgalmazhatjuk, hogy az országban minél több saját világú, karakteres iskola szerveződjék: olyan iskolák, amelyek tudatosan vállalják a társadalomban félreszorított morális kisebbség hitét, műveltségigényét, hagyományait, s ezek az iskolák előbb önmagukat váltják meg, utána pedig a rájuk figyelő közösségeket.

Ezek után a mondatok után kinek ne jutna eszébe kollégiumunk múltja? Az önteremtés, az önképzés állandó igénye. Elég, ha csak az elhíresült képzőtársaságot említjük meg, a későbbi önképzőkörök elődjét. Véletlen-e, hogy Petőfi ebben a képzőtársaságban lépett föl először szavalóként és költőként, hihetetlen sikerrel, megmutatva magát társainak, hogy néhány év múlva az egész nemzet elé állhasson oda március 15-én vagy A nemzetgyűléshez című verse írásakor. Így kezdi versét:

 

Ott álltok a teremnek küszöbén Melyből a nemzet sorsa jön ki majd. Megálljatok, ne lépjetek be még, Hallgassátok ki intő szózatom… Egy ember szól, de milliók nevében!

 

Egy ember. Egy személyiség. A többséghez viszonyítva nyilvánvaló kisebbség, de tehetsége, erkölcse és akarata révén a legnagyobb emberi hatalom.

Nem tudom, hogy a tíz éve újraindult kollégiumban működik-e eleven, hatékony önképzőkör, de azt tudom, hogy enélkül csak tisztességes, jólfésült iskola lehet a kollégium a jövőben, de robbanékony és példamutató soha. Behunyom a szememet, s látok magam előtt egy termet, huszonöt-harminc diákkal. Közülük föláll egy, s fölolvas egy dolgozatot, amely arról szól, hogy bármilyen nagy hatású volt is történelmünkben a reformáció, nem hozott létre olyan felejthetetlen nagy korszakokat és stílusokat, mint amelyek méltóak volnának például a gótikához, a reneszánszhoz, a barokkhoz. S ha ez az igazság, vajon büszkék lehetünk-e protestáns múltunkra? Elképzelem, hogy a kijelentéstől a terem levegője megtelik feszültséggel, kétellyel, daccal, de közben abban reménykedem: akad majd olyan valaki, aki azt mondja el higgadtan: igaz, hogy nincs a gótikához hasonlítható „találmánya” a reformációnak, hiszen a természete szerint is inkább befelé építkezett, de azt azért meg kell állapítanunk, hogy az univerzális nagy stílusok helyett segített létrehozni – a latin után – a magyar nyelvű irodalmat, a magunkba szállás első történelmi kényszerét s ezzel párhuzamosan azt a meghatározó értéket, amelyet mindmáig nemzeti értéknek mondhatunk. Nyelvben, gondolkodásban, mindabban, amely eredetiségünkkel leginkább összeköt minket.

Néha ránézek a mai Európa térképére, s azt látom, hogy ezen a zseniális, felvilágosult, egyszerre szent és egyszerre démonikus földrészen több a kis nemzet, mint a nagy. Ezt a tényt az egyesülő Európában nem lehet megkerülni. Persze kisebbségként a többséghez tartozni még nem a nagyság. De nem a legrosszabb esély. A kis nemzet csak a szellem, a kultúra és a kivételes tulajdonságok révén növesztheti meg magát. Példánk erre is van. Nagyságához és az Európában eltöltött idejéhez viszonyítva a középkori Magyarország elég sok szentet adott a korabeli Európának. A huszadik században a magyar kultúra spirituális szelleme legalább ennyi Nobel-díjassal lepte meg a világot. Vajon véletlen lehet-e ez? Amikor Németh László, másfél évtizeddel trianoni összeroppanásunk után, a minőség forradalmáról kezdett beszélni, ennek az egyedül lehetséges eszmének az alapjait rakta le számunkra. A minőség eszméjében ugyanis benne van minden, ami érték, csoda és igazság volt eddig a történelemben. Minden, ami katartikus tapasztalat. Sőt az is, ami vértanúságig sodró ellenállást növesztett föl az emberben minden romlás ellen. Talán eretnekségnek hat, amit mondok, de egy mai, protestáns iskolának nem a hitmegújulásért kell elsősorban küzdenie, hanem azért, hogy a mai és a holnapi diákok nemzedékét az élet teljes elvilágiasodása és ijesztő felszínessége ellen fordíthassa. Legyen bár szó a tudomány, a politika vagy a civilizáció orgiáiról. A hit majd ettől fölizzik.

A föladat tehát a huszonegyedik században semmivel se kevesebb, mint öt évvel Mohács után.

Az ember torka elszorul.

Így aztán hajdani pápai diákként csöndesen csak fejet hajtok a kollégium múltbeli és jövőbeli szelleme előtt.

 

Egy Hitel-est bevezetője

A Hitel szerkesztősége nevében őszinte rokonszenvvel köszöntök mindenkit. Köszönöm, hogy elfogadták hívásunkat erre az estére, amely nem hagyományos, irodalmi alkalom, nem egy szokványos találkozó, hanem a tapintatos áldozathozatal estéje is.

Előfizetőket szeretnénk gyűjteni. A belépőjegy ára egyéves előfizetés a Hitelre. Régen a katonákat fogták kötéllel, ma az olvasókat fogjuk. Természetesen, ha volnának odaadó és lelkes mecénásaink, akik a folyóirat megjelentetésének a gondjain túl, szabadon maradó idejükben, szabadon maradó nyolcadik kezükkel még a terjesztés gondját-baját is magukra vállalnák, soha nem folyamodunk ilyen magasztos ravaszsághoz. Mi szerkesztenénk a lapot, hivatásunk szerint nyugtalanítanánk az emberi szíveket és a szellemet, a nyolckezű mecénásaink pedig az egész országban gyűjtenék az előfizetőket, szerveznék a reklámnak tekinthető író-olvasó találkozókat, sőt egy-két munkatársunkat talán még a következő Nobel-díjra is ők jelölnék, ahogy ez egy jól működő irodalmi utópiában tökéletesen elképzelhető.

Sajnos, tíz éven át hiába vártuk a terjesztőket, nem jelentkeztek; más lapokat, más újságokat lobogtattak a nagyérdemű közönség előtt, s a szerkesztőség – elfogadva a hét szűk esztendő kopár látomásait – azzal vigasztalta magát, hogy a Nyugat 500 példánnyal is a halhatatlan folyóiratok versenyét vezeti.

Csodavárásunknak, persze, volt némi alapja, irodalmi és történelmi előzménye. Amikor 1988 vége felé, majdnem egy évtizedes meddő küzdelem után, első ellenzéki lapként végre megjelenhettünk, a kéthetente utcára kerülő lapból ötven-hatvanezer példány fogyott el. Ötven-hatvanezer példány a Hitelből!

Ilyen irodalmi sikert nem sok lap ért el Magyarországon. Egyedül talán az Élet és Irodalom a hetvenes-nyolcvanas években, amikor hivatalos előjogokkal, a pártállam mosolygós álarca alatt már-már ellenzéki lapként került az olvasók kezébe. Emlékszem, az erdélyi magyarok a hozzájuk került néhány példányt úgy adták át egymásnak, mint valami röpcédulát.

Mi volt ennek a népszerűségnek az oka? A szerkesztők ügyessége, zsenialitása? Épp ellenkezőleg: a félelmük. A két oldalról gerjesztett rettegés. Nekik ugyanis egyszerre kellett félniük politikai feletteseiktől, akik a cenzúrázás bonyolult föladatát bízták rájuk, és egyszerre az íróktól is, akiket az igazmondás múzsái befolyásoltak.

Az 1988-ban megjelenő Hitel az irodalmi élet minden bezárt ablakát kinyitotta, és friss levegőt engedett bezúdulni a termekbe. Nem földalatti, de hivatalos lapként töröltük el a cenzúrát. Ez így nagyképűségnek hangzik. Igazabb, ha azt mondom: nem vettünk róla tudomást. A Beszélő, illegális lapként ezt a fölszabadulást már előttünk elvégezte, amit én utólag is törvényszerűnek érzek, hiszen bevallottan politikai kiadvány volt, nyílt, ellenzéki fórum. Minden hónapban újabb és újabb tüntetés.

Az ellenzékiséget, természetesen a Hitel is vállalta, de néhányan mi, kezdeményező szerkesztők, azt mondtuk: a magyar irodalomnak elsőszülöttségi joga, hogy ellenzéki irodalomként se kényszerüljön a föld alá. Ragaszkodni ehhez a természetes joghoz éppoly ellenállás, mint a „föld alól” beszélni.

Sok író ezt a változatot tartotta méltónak az irodalomhoz. A legjobbak – egy-két kivétellel – szívesen jelentek meg nálunk. A névsor nemcsak a színvonalról tanúskodik, de a sokféle nézet és a sokféle esztétika jelenlétéről is. Egymás szomszédjaként olyan írók jelentek meg a Hitelben, mint Sütő András és Mészöly Miklós, Orbán Ottó és Szécsi Margit, Páskándi Géza, Csurka István, Esterházy Péter, Tornai József, Fekete Gyula, Domokos Mátyás, Lázár Ervin, Ágh István, Markó Béla, Nagy Gáspár, Krasznahorkai László, Jókai Anna, Karinthy Ferenc, Lászlóffy Aladár, Bíró Zoltán, Döbrentei Kornél, Tóth Erzsébet, Csengey Dénes.

A nevek természetesen hosszan hömpölyöghetnének tovább, hazaiak és határon túl élő írók nevei.

Irodalmunknak ez az egysége, ez a kivételes, emelkedett időszaka két esztendő után váratlanul szétesett. Múzsák helyett rikácsoló varjuk röpdösték körül fejünket. Nem hallgathatom el, hogy a régóta erjedő katasztrófa egyik kirobbantója én voltam, a Hitelben közült Nappali Hold néhány sorával. A magyarság és a zsidóság önmagához, egymáshoz és a nemzethez való viszonyáról próbáltam zaklatott szívvel egyet s mást elmondani. Azt hittem, hogy a cenzúra megszűnésével az irodalomban Dosztojevszkij, Ady, Valéry, Németh László, Sartre, Camus, Márai nyomán a legsúlyosabb kérdésekről is beszélhetünk, akárha mélylélektani kezelésekre járnánk, a gyógyulás tragikus reményébe kapaszkodva. Egykori küzdőtársaim negyedszázados, közös ellenzéki múltunk után száznyolcvanhat cikkben s gyűlölködő tanulmányban közölték velem, hogy tévedek. Utólag is megerősíthetem, hogy minden sérelmüket, fölháborodásukat közölhették volna velem a Hitelben is, méltó ez lett volna az irodalom katarzist vállaló természetéhez. A választ inkább a nagy példányszámú politikai lapok gyorstüzelő ütegeire bízták. Politikát csináltak abból, ami nem politika volt, hanem emberi létünk örökre jóvátehetetlen őrülete. Egyetlen pillanat alatt antiszemita lettem, mert magyarázatot kerestem olyan jelenségekre, amelyeket ártalmasnak és igazságtalannak éreztem. S ezek a demokráciát terhelő ügyek azóta sem oldódtak meg, sőt tovább romlottak.

A fejemre rakott bogáncskorona a Hitel sorsát is beárnyékolta. A folyóirat első sikeres alkotói korszaka ezzel véget ért. Magunkra maradtunk, elszegényedtünk, s a kéthetenkénti lapot a megfogyatkozott pénz és a megfogyatkozott olvasók miatt havi folyóirattá kellett átalakítanunk.

Ráadásul a magunk válsága egybeesett a magyarországi szellemi élet s ezen belül pedig az irodalom korszakos válságával.

Ennek a válságnak egyik fő okát szeretném egy színpadi fényszóró segítségével megvilágítani.

Sokan ülnek ebben a teremben olyanok, akik jól emlékeznek a nyugati hatalmak és a nyugati népek zavarára, amikor az 1990-es évek közeledtével ezek a népek egyszer csak arra eszméltek rá, hogy vége a Szovjetuniónak, vége a kommunizmusnak, és ők bizony ellenfél nélkül maradtak. Egyszóval: a rejtélyesen működő történelem megfosztotta őket egy olyan föladattól, amely a hidegháború negyven évén át célt és értelmet adott életüknek. Amire figyeltek eddig, sőt amitől féltek, nincs többé, megszűnt.

1990 után szinte szó szerint ez történt meg velünk is, közéleti írókkal, költőkkel, esztétákkal. Egészen idáig ragaszkodtunk az irodalom tízparancsolatának minden betűjéhez. Ezek közül a legfőbb parancsolat az volt, hogy az igazi irodalom mindig ellenállás, mindig összeesküvés a kor botrányai, bűnei, kicsinyessége ellen. De amikor az első, szabad választás után működni kezdett a többpárti demokrácia intézményrendszere, minket is hasonló fölismerés rendített meg, mint a nyugatiakat: ellenfél nélkül maradtunk mi is. Nincsenek Aczél Györgyök, Óvári Miklósok, Knopp Andrások, Tóth Dezsők, Köpeczi Bélák, E. Fehér Pálok, Rényi Péterek. Az ösztöneink annyira elbizonytalanodtak, hogy sokáig nem ismertük föl: a föntiek ugyan eltűntek, de a szabadság jószabású álruhájában új ellenfelek jelentek meg a színen.

Első, szószátyár ellenfelünk egy tetszetős téveszme volt. Egyre több neves író és kritikus azt kezdte ismételgetni, hogy a magyar irodalomnak több századon át komoly tehertétele volt a közéletiség, a politikai és a nemzeti gondok képviselete, ezért röpült oly gyakran földközelben, de a demokráciában ettől végre megszabadulhat, mert a költői sóhajok helyét elfoglalják a közgazdászok, a társadalomtudósok, a pénzemberek, a gyakorló politikusok, akik a kétszerkettő józansága alapján ítélik meg az elénk sodródó gondokat. Ami egyúttal azt jelenti, hogy az írók visszatérhetnek műfajaik jól körülhatárolható föladataihoz és problémáihoz. Emlékszem, egyik liberális esztéta barátom Boccaccióval példálózott nekem. Gondold el, mondta, Firenzében dühöng a pestis, hullnak az emberek, mint ősszel a legyek, s Boccaccio vérbeli íróként mégsem a halál fekete történeteit írja, hanem a Dekameron fűszeres, pajzán történeteit. Vagyis fütyül a harangokat is félreverő nyers időszerűségre s ettől a bátorságtól halhatatlan máig. A Dekameron történetei az életerő történetei voltak, a halállal szemben.

Tagadhatatlan, hogy ez a fölényes rendíthetetlenség is hozzátartozik az irodalom hősiességéhez, de nem zárhatunk ki ezzel egyenrangú, mondhatnám, ezzel ellentétes hősiességet sem, például Albert Camus-ét, aki a második világháborút pestisnek gondolta, s lidérces pontossággal ábrázolta szörnyűségeit, egy szimbólumrendszeren belül is közvetlenül.

De említhetnénk a közéletiség olyan nagy magyar íróit, mint amilyen Vörösmarty, Petőfi, Mikszáth, Móricz Zsigmond vagy éppen Ady volt. Ady, aki így vall erről:

 

Bántott, döfölt folyton a Pénz is, S szép humanitások játsztak velem, De lelkemből más sohsem érdekelte Fölszánt poéta-ceruzámat, Csupán Politika és Szerelem.

 

Ez a hang nemcsak Adyé volt – de főszólamát és lényegét tekintve – az egész magyar irodalomé a rendszer változásáig. Ezért volt természetes, hogy a magyar írók a veszély óráiban mindig tudták, mit vár tőlük a nemzet.

Ma hiába dongnak körül ilyen vagy olyan veszélyek, a veszély tudata botrányos eleganciával elillant belőlünk. Morgunk, sziszegünk, föl-fölidézzük az irodalom arany napjait, amikor egy-egy könyv, egy-egy vers többet ért, mint a tüntető tömeg. A demokrácia legfőbb eszköze nem a könyv, nem a nagy szellemek sugárzó hatása, hanem a másnapra eldobható újság, a minden egérlukból helyszíni közvetítést sugárzó televízió. William Butler Yeats, az írek Nobel-díjas költője 1911-ben egyik beszédében ezt mondja: „Nagy kor az, amely foglalkoztatni tudja tehetséges embereit.” Ezzel szemben korunk nem foglalkoztatni tudja, hanem csak elfoglalni, szórakoztatni. A nap huszonnégy órájában a világszínház előadásait nézhetjük, s mivel a kép, a látvány sokkal valóságosabbnak érződik, mint a szó, azt hisszük, hogy az a világ, amit látunk. Csakhogy a képek sose juttathatnak el minket semmiféle katarzisig, mert a teljes megértéshez a szellem megrendülésére is szükségünk van, amely elképzelhetetlen mélyről fölszakadó szavak nélkül. A hírmagyarázatokban sose jelenik meg az igazság, legfeljebb csak az igénye. Így aztán, ha régen szabadsághiányban szenvedtünk, ma valósághiányban szenvedünk folyamatosan. Akárha vészes vérszegénység sorvasztana minket.

A Hitel szerkesztősége ma este nem azért akar előfizetőket toborozni, hogy eldicsekedhessen velük, hanem azért, hogy segítsék az irodalmi életet újraéleszteni, mert irodalmi élet nélkül sose lesz irodalom.

Tizenöt évvel ezelőtt a Hitellel új eszmék, új magatartások jelentek meg. Ma – a szomorú tipródások után – a megszakadt folyamatok összekapcsolása lehet az újdonságunk. Annak a hagyománynak az újraélesztése, amelyet a régiek hagytak ránk. Vigaszul és biztatásul Németh László egyetlen mondatát másolom ide. Ezt írja hatvan évvel ezelőtt: „1840 és 1860 között a magyar nemzet éppen azért viselkedhetett olyan fényesen és öntudatosan, mert a pártok ellentéte alatt megvolt benne az irodalmi nevelés egysége.”

Ebből a mondatból én rejtélyes visszhangként olyasmit is hallok, hogy ihletre nemcsak az íróknak van szükségük, hanem az olvasóknak is.

 

Pohárköszöntő

 

Pohárköszöntő az Illyés-év kezdetén

„Egy költő műve azzal, hogy befejezte, nem kész. Nemzete szellemében kell elkészülnie.”

Adyra emlékezve írta ezt Németh László 1944-ben, a költő halálának negyedszázados évfordulóján.

Ennek a természetes és a mélyben zajlódó folyamatnak kellett volna elkezdődnie Illyés Gyula halála után is.

Sajnos, nem ez történt. Ehelyett egyrészt a bokrok mögött sunyító ellenfelek rágalomhadjárata kezdődött el, a törpék hurrázva induló offenzívája, másrészt viszont a számomra is érthetetlen, szürreális hallgatás ideje. Illyés, aki a harmincas évek közepétől a Puszták népével, a Petőfi-könyvével, verseivel, a Magyarok című lírai, történelmi, filozófiai naplójegyzeteivel a korabeli és a későbbi magyar irodalom központi alakja lett ötven éven át, halála után a nagy magyar alkotók mostoha sorsára jutott. Kiszáradt fák csöndje vette körül. Mi, akik mindig vele voltunk, egyetlen pillanatra sem feledkeztünk el, de megbocsáthatatlanul keveset beszéltünk róla.

Bűnünk ez, tagadhatatlanul bűnünk. Nincs rá mentségünk. Legföljebb némi magyarázatunk lehet.

1990 után minden átrendeződött körülöttünk. A politika többszörös kígyóvedlése közben az irodalom helyzete is gyökeresen megváltozott. Olyannyira, hogy rendíthetetlennek hitt öntudata is megrendült.

De most az Idő, a Nagy Kihívások mestere, a Németh László-év után, Illyés születésének századik évében szólít föl bennünket, hogy amit elmulasztottunk, tegyük jóvá.

Azt mondják, hogy nincs nagyobb erő annál az eszménél, amelynek eljött az ideje. Azok, akik ismerik Illyés nagyarányú életművét, velem együtt vallhatják, hogy ez az életmű nemcsak az elmúlt idők legnagyobb klasszikusaink életművének társa, de a legidőszerűbb előszó ahhoz a történelmi munkához, amely az utolsó négy évben kezdődött el Magyarországon. Elég, ha a határainkon túli magyarokra gondolunk, őértük Illyés emelt szót először Európa színterén; elég, ha csak a nemzet szellemi, érzelmi újrateremtésére utalunk; elég, ha a nemrég megnyílt Terror Házát az Egy mondat a zsarnokságról című Illyés-vers megtestesüléseként képzeljük el. De megemlíthetem a Széchenyi-tervet is, hiszen legnagyobb íróink közül Illyés Gyula hasonlít leginkább Széchenyire, s nemcsak gondolkodásában, nemcsak megtermékenyítő eszméiben, hanem emésztő, depressziós nyomorúságaiban is.

A föntiek megerősítésére idekívánkozik egy kevéssé ismert, de beszédesen időszerű Illyés-idézet. Azt írja naplójegyzetében, hogy a nemzedékeket nem az esztendők választják el egymástól, hanem a céljaik. Ami egyúttal azt jelenti, hogy a céljaik köthetik is őket össze.

Bizonyos vagyok abban, hogy az elkövetkező időben ez történik meg velünk.

Az Illyés-év kezdetének pillanatában erre emelem poharamat.

 

Egy évforduló hátterében Illyéssel

Ennek a mai emlékülésnek a rendezői arra kértek engem is, hogy egy-két „alapító atyával” együtt idézzem föl én is azokat a mozgalmas, forrongásos időket, gondolatokat, amelyek tizenöt évvel ezelőtt segítettek létrehozni a Magyar Demokrata Fórumot.

Ezt a könnyen indokolható fölkérést, ösztöneim első sugallatára, még Boross Péternek is visszautasítottam. Egyszerűen azért, mert az elmúlt tizenöt esztendő számomra még nem múlt idő, nem a történelmi vagy politikai anekdoták ideje, hanem folyamatos jelen idő és folyamatos gyötrelem. Különösen a legutolsó választások óta.

A drámáról, a nemzeti oldal közös felelősségéről, sőt bűneiről – mondtam Boross Péternek – két percben még a közhelyeket se tudnám elmondani, nemhogy a lényeget, akkor pedig miről beszéljek? Végül, abban egyeztünk meg, hogy a formális jelenlét s néhány töredékes mondat is elég lesz ahhoz, hogy együttlétünket legalább látszatra teljesebbé tehessük.

Ezt már nem tagadhattam meg.

Nézzük akkor: mit is akartunk mi 1987-ben a Demokrata Fórummal? Valójában ugyanazt, amit 1956-ban maga a nép akart; ugyanazt, amit a különféle nemzeti, keresztény pártok 1945-től 1948-ig; ugyanazt, amit a két háború között Németh Lászlóék, Illyésék, József Attiláék, Tamási Áronék nemzedéke akart; amit őelőttük az Adyéké, sőt, amit – lehajtott fejjel mondhatok csak ki – a márciusi ifjak akartak: a magyar népet igazi nemzetté formálni. Otthonossá tenni számára a hazát. Hogy ne legyen folyton idegen benne.

Azért akartuk ezt, mert mást nem akarhattunk. Nem tudtuk: meddig élünk még szovjet fennhatóság alatt, de azt tudtuk, hogy egy összehangolható, egységesülő nép, még függőségében is szabadabb, mint egy független ország, amely közben magával meghasonlott belül, a tudatában pedig gyámoltalan.

Ez a program természetesen nem a mi találmányunk volt. Részletről részletre, mozzanatról mozzanatra maga a mindennapi tapasztalatunk súgta, amelyet legerősebb nemzeti hagyományunk: a magyar irodalom szelleme irányított.

Természetesen ekkortájt nemcsak az irodalomban, de más műfajokban is érlelődtek különféle szándékok, célok. Többek között a filozófusok, a filmesek, a közgazdászok körében is. A cenzúra ellenére azonban most is az irodalom járt elöl a tiltott területek meghódításában. Nem tudtuk, milyen az ország igazi állapota. Egymás után születtek meg a Magyarország felfedezése sorozatba illeszkedő, szépirodalommal rokonítható szociográfiák. Tilos volt a nemzeti kérdésekről és a határon túli magyarság sorsáról nyíltan beszélni? Túlzás nélkül mondhatom, hogy ezen a téren is az irodalom törte az utat. Megtalálta a cselekvés egyetlen, lehetséges formáját: a népi kultúra föltámasztását. Rövid idő alatt kiderült, hogy a magyarországi magyarok népi kultúrája ugyanaz, mint a határon túl élő magyaroké, márpedig ha kultúrájuk azonos, a sorsukban is ezt az azonosságot kell megkeresni.

A táncházmozgalom így válhatott jó ízű, beszédes, dacos, mondhatnám derűs nemzeti mozgalommá. S ne hallgassuk el, hogy ez a mozgalom sokakat a lezüllesztett kisebbségi otthonuk helyett magával a nemzettel ajándékozta meg.

A folyamatba Illyés is bekapcsolódott. Ekkor írta: Hattyúdal ébreszt, vagy lehet-e a népnek művészete? című tanulmányát. De nemcsak az írásával segítette az „újnépiek” törekvését, hanem viselkedésével és személyes kiállásaival is. Áttételesen nagy szerepe volt abban, hogy Lakitelek Lakitelekké válhatott, és szerepe így abban is volt, hogy a Magyar Demokrata Fórum ott jöhetett létre.

Ennek azonban külön története van.

1979 májusában Lezsák Sándor a fiatal írók találkozóját szerette volna megrendezni Lakitelken. Mondhatnám azt is, hogy az ellenzéki fiatal írókét. A jelző, természetesen, nem díszelgett ott egyik pályakezdő homlokán se, ennek ellenére magától értetődő volt.

A találkozót a hatalom veszélyesnek ítélte. Már minden simán gördült a kiteljesedés felé, amikor közölték Lezsákkal, hogy a találkozót nem tarthatják meg. A Megyei Pártbizottság és a Megyei Tanács elnöke, Romány Pál, illetve Gajdócsi István közölte vele. Persze mindenki tudta, hogy nem saját akaratukból eresztették le a sorompót, hanem Aczél György utasítására.

Ekkor keresett meg telefonon Lezsák Sándor azzal a kéréssel, hogy hívjam le Illyés Gyulát a találkozóra, mert ha ő lejönne, a Nagy Akadályozó egészen biztos meghátrálna.

Lezsák kérése ésszerű volt, ravasz, ügyes, sőt ihletett.

Csak számomra volt embertelenül nehéz a föladat teljesítése. Mit mondjak Illyésnek? Mivel érveljek? Órákon át, vadul dobogott a szívem. S így csöngettem be hozzá.

Öt-hat perces kínos beszélgetés zajlott le köztünk. Merénylőként álltam az előtt az ember előtt, akit a magyarság egyik legnagyobb és legtöbb rágalmat elszenvedő alakjának tartottam. Arra kértem, forduljon szembe Aczél Györggyel, a „barátjával”, az egész művelődési politikával, akár szakítás árán is.

Illyés megdöbbent, s indulatosan rám támadt: „Attól, ha én szakítok Aczéllal, a fiatalok még nem írnak jobb verset, novellát, esszét. Minden nemzedéknek meg kell harcolnia a maga külön harcát a sorssal és a múzsákkal. Ha nem képes erre, jeltelenül vonul ki az irodalomból és a történelemből. A mi nemzedékünket se az Isten dajkálta.” Valamikor ez volt a törvény, érveltem, de amikor a folyamatos korlátozás miatt a fiatalok meg se tudják mutatni magukat, megpróbáltatásokra se vállalkozhatnak, hogy bizonyítsanak bármit. Előbb be kell vonulniuk az irodalomba, illetve a történelembe, hogy kiderüljön róluk, parázson lépkednek-e vagy kihűlt hamuban. A mesterséges késleltetés: tehetségpusztítás. S ezért elsősorban Aczél György felelős, aki fehér asztal mellett szívesen eltársalog Illyés Gyulával, Vas Istvánnal, Örkénnyel, Déry Tiborral, Juhász Ferenccel, másokkal, ha kell, a szólásszabadság emelkedett légkörében, de a fiatalokat hagyja aszalódni.

Illyés a fönti mondataim után elkezdett magázni, mint mindig, amikor ugratni, tűhegyre szúrni akart vagy megrendítő dolgokat közölni: „Végre értem ifjú pályatársam nemes küldetését: a fiatalok engem vértanúként szeretnének látni a Hősök terén, az Ismeretlen Katona sírja mellett. Hát rendben van, jöjjön előbb a vértanúság, rögtön utána a szentté avatásom Rómában… Mikor áll ide a házam elé autóval?”

Három nap múlva Szervátiusz Tiborral odaálltunk.

Illyés lakitelki fölszólalása az irodalom igazi csatanyerése volt. A helyzet feszültségét átélő író úgy beszélt a fiataloknak, ahogy felelős nagy író beszélhet mestersége és erkölcse belső parancsolatai szerint. A betiltott Szellem és erőszak című könyve miatt szabadon engedhette volna még sértettségét is, de Aczélnak a könyvről való hallgatásával üzent. Olyan példát adva a jelenlévőknek, amit azóta se felejthettek el.

Lakitelek Illyés jelenlététől emlékezetes hellyé változott. És amikor a második monori találkozó kudarca miatt arról kellett döntenünk, hogy a liberálisok által csúfosan átvert nemzeti ellenzék hol tartsa meg a maga önálló találkozóját, történelmi rangja miatt szinte mindenki Szárszót ajánlotta. Röstelkedem a túlontúl személyes vallomásért, de én elleneztem ezt. Értettem, hogy Szárszó a hagyomány rangját kölcsönözte volna nekünk, de én épp ahhoz ragaszkodtam, hogy ne utánzók legyünk, hanem eredetiek. Különben is a mi hagyományunk Illyés jelenléte óta: Lakitelek. A Magyar Demokrata Fórum életrajza e nélkül a történet nélkül hiányos volna és hamis.

Sok víz lefolyt a Dunán és a Tiszán a nevezetes lakitelki találkozók óta. Ugyanígy sokféle őrület és hitványság a politika szabályozhatatlan medrében is. Jót s rosszat összegezni azonban máskor kell. De néhány nélkülözhetetlen mondat, a lelki egészség karbantartása miatt, azért kikívánkozik belőlem. Például olyan alapmondat, hogy a magyarságot minden sorsfordulása idején az erkölcsi erő mentette meg. Mai demokráciánkban ennek az erkölcsi erőnek alig van nyoma. Mivelhogy az előző rendszer teljesen hamis eszmerendszerre épült, fönntartani csakis hazugságokkal lehetett. Mindenki tudta ezt, és a többség már-már bocsánatos bűnnek tartotta. Úgy is fogalmazhatnék: a „tisztesség” megkövetelte, hogy hazudni csak kottából lehetett. A demokráciában nincs kotta, sok politikusunk így a maga természete szerint improvizál. Mint a dzsessz néger mesterei. Mostani, kedvenc külügyminiszterünk, világra szóló tehetség köztük. Megesik, hogy egy-egy ügyben kétszer is bemutatja utolérhetetlen képességét: az ügy elején, amikor meg kell fogalmazni a hazugságot, s az ügy végén, amikor el kell tüntetni. Emlékszünk rá, hogy a választások előtt huszon-valahány millió román vállalkozóval ijesztgette a magyar lakosságot, s ugyanúgy emlékszünk arra is, amikor számon kérték tőle ezt a „diadalmas improvizációt”, és a számonkérésre azt felelte, hogy határtalanul aggódott az ország sorsa miatt.

Egy rókáról két bőrt, sőt tízet lenyúzni, ez politikusi erény.

Amikor ilyenekről hallok, rögtön az egykori indiai elnök, Nehru vallomása szólal meg emlékezetemben: „Minél jobban öregszem, annál inkább a jellemük alapján ítélem meg az embereket, s nem eszméik alapján.” Ebből egyenesen következik az, amit a nyolcvanas évek vége felé, a Magyar Demokrata Fórum szervezése idején az egyik füzetembe jegyeztem föl: „Egy nemzet közérzete, boldogsága sokkal inkább függ az emberek jellemétől, erkölcsi állapotától, mint a kormányzás formájától.”

A mondatot a lányomnak szánom, hogy a demokrácia is értsen belőle.

A tizenöt éves évfordulót én Illyés történetével s az utóbbi vallomással tudom csak ünnepelni.

 

Az első kör

Én még emlékszem azokra a lázas, nyugtalan esztendőkre, amikor a magyar írók zöme nem petrezselymet árult a világmindenségben, mint ahogy ma árul. A szocializmus rövid ideig tartó, hamis varázslatától megszabadulva, még azok az írók is, akiket tévutakra csábított ez a varázs, látványos vagy csendes önvizsgálatot tartva, visszatértek az irodalom hagyományos világába, ahol a durva megszégyenítéseken átesett szellem szabad, de hierarchikus rendje uralkodott.

Ennek a negyvenöt utáni világnak a magyar irodalomban többféle állócsillaga és bolygója volt. A régiek közül Füst Milán, Szabó Lőrinc, Németh László, Kodolányi, Déry, Vas István, takarásban vagy köd mögött Hamvas Béla, Szentkuthy, az újak között pedig olyanok, mint a Tékozló országot és A szarvassá változott fiút író Juhász Ferenc vagy az Apokrifot író Pilinszky s a velük egyenrangú Nagy László, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes.

A névsort persze még bővíthetnénk körkörösen minden irányból, de a mozgó rendszerben van egy író, akinek a helyét nem cserélhetnénk föl senkiével. És ez az író Illyés Gyula. Az ő helye a kör közepén volt. Hogy megérdemelten vagy érdemtelenül, erről minden irodalmi korszak és minden új nemzedék lefolytathatná a maga szikrázó vitáját, de semmilyen lángelméjű érv nem változtatna a valóságon, hogy a sors ezt a szerepet neki adta.

Ady megüresedett helyét – irodalmi Árpád-házunk spirituális törvénye szerint – Babitsnak kellett elfoglalnia. Nem a titáni kalapácsvetőnek: Szabó Dezsőnek, nem is Móricznak vagy Kosztolányinak, hanem neki, a minden percben megbántható, sőt megsebezhető ideglénynek. Épp Illyés írja róla, hogy Ady megjósolta a „világok omlását”, Babitsnak azonban végig kellett élnie, s a hajdani „szégyenül emlegetett költőtárs” így lett társ a föladatban, a végeznivaló folytatásában. Valójában akaratlanul. Annak ellenére, hogy a neki írt Ady-vers és a Székely Aladár kettejükről készített fényképe, amelyen fejük együtt hajol a Biblia fölé, a jövő előképe is lehetne. A negyvenegy évesen távozó pályatárs után Babitsnak sorsszerűen ott kell maradnia, ahol Ady lélegzete beleivódott a falakba. És nemcsak ott, hanem a kortárs magyar irodalom nagy kiterjedésű frontszakaszán mindenütt, ahol szavak és szenvedélyek csatáznak, ahol a sorok közt vér folyik, szorongás lapul meg a jelzők között. Talán nem túlzás azt gondolni, hogy akire az egész irodalom gondja szakad, mint Babitsra, semmivel se jelenthet kisebb terhet, mint kormányfőként irányítani egy országot. Néha bizony még nehezebb is lehet, mert hadsereg nélkül, rendőrség nélkül, a bíróságok segítsége nélkül egyetlen költő-helytartóként kell ügyelnie arra, hogy az igazság szabadcsapatai Isten kedve szerint csatangolhassanak a tavaszban, egy megcsonkított országban, magukba szíva a télen elhullt állatok édeskés dögszagát s az ibolyákét. Eszelősség és részvét, remény és félelem, méltóság és stílus – ezekre külön-külön, de együtt is figyelnie kell, mert ha a szellemi élet területeit a diszharmónia özönli el, a veszedelem végzetes lehet. Babitsban a nagyság és a szorongás erői küzdöttek egymással, állandó kielégületlenséget és feszültségállapotot teremtve. A stressz, amelyben húsz esztendőn át élt, dolgozott, mércét állított több írónemzedék elé, épp akkora volt, mint a tehetsége. Akárhányszor magam elé idézem utolsó fényképét: beesett arcát, Dante poklát ismerő szemeit, kopaszra nyírt fejét, mindig arra gondolok, hogy a rettenetes nyomás következtében kialakult rák pusztította el. Adyt az alkohol, őt az önmarcangolás.

1941 augusztusában bekövetkezett halála után Illyésen kívül kicsoda léphetett volna helyére? Természetesen nem a költészetben kivívott rangjáról beszélek, hanem az irodalmi életben betöltött szerepéről. Egy ilyen közlő mondatot könnyű leírni, de elképzelni azt a hosszú folyamatot, amelyben eldől, hogy ki lesz, illetve ki lehet Babits örököse, kimerítően nehéz. Nehéz, mert ebben az esetben nem egyenes ágú örökösödésről van szó, nem ügyeskedésről, nem lepedő alatti zsenialitásról, hanem olyan szellemi és erkölcsi föladatok elvégzéséről, amelyekhez spirituális leszármazásra van szükség. Ahogy Illyés a megszűnt Nyugat helyébe lépő Magyar Csillag szerkesztője lett, úgy lett minden ceremoniális választás nélkül Babits utóda. Száz jele volt annak, hogy nem akart az lenni, de a jónási riadalom ellen annyi ellentétes erő és tény halmozódott föl, amellyel mindenkinek számolnia kellett.

Első helyen említhetem a fiatal Illyés költői teljesítményét. Első kötete: a Nehéz föld 1928-ban jelenik meg, s komoly figyelmet ébreszt az irodalomban. Hangja, világa, földrajza, tűzhelyei, a szegénység mélységéből föltörő kiáltásai egészen mások, mint az előtte járó, első Nyugat-nemzedék költőié. De elüt a sorsban és időben hozzá legközelebb álló Erdélyi Józsefétől is, akiről népisége, valóságközelsége és Petőfihez való kötődése alapján azt írja Németh László, hogy Erdélyi megjelenése kultúrtörténeti jelentőségű: ő az irodalom Kodálya.

Ekkor Illyésről még nem lehet ilyen egyértelmű jellemzést adni. A témái ugyan újak, hazaiak, valóságerejűek, magyarok, de a stílusa kissé idegen. Szürrealista és expresszionista képzettársításai sok szállal kötődnek a modern európai költészet „kozmopolitizmusához”. Legvilágosabban Vas István jellemzi Illyés bemutatkozását. Egyik önéletrajzi esszéregényében ezt írja a Nehéz földről: a kötet „ravasz tudással kombinált keverék, melyben, ami modern, az nem volt magyar, s ami magyar, az nem volt modern.”

A Nem én kiáltok verseit író József Attiláról nagyjából ugyanezt lehetett volna elmondani, de épp ez a „lírai tudathasadás” jelezte legnyilvánvalóbban, hogy valami új korszak kezdődött el.

A sodró erejű gátszakadás Illyés munkásságában vált leginkább láthatóvá. 1931-ben második verskötetét, a Sarjúrendeket jelenteti meg, a ’32-es és a ’33-as esztendőben pedig a Három öreget, az Ifjuságot és a Hősökről beszélek című elbeszélő költeményt, amelyek mondanivalójukban és műfajukban nemcsak a tudathasadást szüntetik meg, hanem új tájakat, tárgyakat, szenvedélyeket fedeznek föl egy forradalmi gondolkodás számára.

A föntebb fölsorolt verskötetek ahhoz bőven elegendőek, hogy Illyés a legfontosabb fiatal költők első sorába léphessen, de ahhoz, hogy a legbelsőbb körbe is bejuthasson, ennél több kellett. Szükség volt Illyés személyes adottságaira: eszére, józanságára, műveltségére, humorára. Bárhol megjelent: kávéházakban, baráti társaságban, cselédek közt, vagy Babitséknál, a hely szellemi éghajlata azonnal megváltozott. Mindig volt benne valami Petőfiből, Aranyból, a Ludas Matyiból, Ady végzetszerűségéből, Voltaire-ből, valamelyik juhász őséből, de mindez lenyűgöző, Illyés Gyulá-s átiratban.

Miért emlegetem ezeket az irodalmon kívüli – vagy csak részben kívüli – tulajdonságokat? Azért, mert ha erre nem csodálkoztak volna rá a kortársai, köztük a legnagyobbak is, valószínű, hogy nem őt kérik föl legjelentősebb szerzői estjük bevezetésére. Ugyanis Babits és Móricz Zsigmond őt kérte föl.

A harmincéves költő mindkét klasszikusról olyan pályaképet rajzol elénk néhány oldalon, amelynek egyetlen részletét se fakította ki az idő.

Legszívesebben ide másolnám mind a két esszének tekinthető bevezetőt, de csak egy kortyintásnyit kínálhatok belőlük. Ilyeneket ír Babitsról: „Babitsnál a műveltség is, hogy úgy mondjam, a költészet tárgya, a költő cselekvési adat- és élménygyűjtő területe… Az ideák, amiket Babits egykor megidézett, az Igazság, a Kultúra, a Humanitás a mi nemzedékünknek hús és vér alakban megjelentek és kardot kínálnak. Babits, a költő tudhatja legjobban, hogy a gondolatok eleven életet élnek, s Babits, a filozófus érezheti legjobban, hogy az igazságnak parancsoló ereje van: nem lehet megtagadni: aki felismeri, annak küzdenie kell érte.”

Ez a néhány sor egyidejűleg önvallomás és költői előérzet is egyben. A vívódó Babits hét év múlva írja meg küzdelmes életének metaforikus összefoglalását: a Jónás könyvét.

A Móricz-est bevezetőjéből is ide kívánkozik két rövid mondat: „A huszadik század első decenniumának költői elvezettek bennünket nyugatra. Mikor megrakodva és zavartan megtértünk erre a földre, Móricz visszavezetett bennünket a néphez, a szegénységhez, a magyar jelenhez.”

Illyés most is, mint mindig, a dolgok sűrűjéből beszél, mintha titokban már napok óta írná odahaza irodalmunk egyik legnagyobb hatású röpiratát: a Pusztulás című útirajzát, amely mögött Móricz arca is földereng.

A Pusztulás franciásan világos beszámoló, tárgyias, tárgyilagos próza, de az egész mégis olyan hangulatot áraszt, mintha minden sorát ravatalon írta volna Illyés.

Az írás arról szól, hogy rövid időn belül elfogy a magyarság, az egyke sikeresebben ritkítja, mint valamikor a pestis, és a jobb ösztönű németség látványosan foglalja el házait, földjét, ezeresztendős szálláshelyeit.

Az egykéről már többen is írtak Illyés előtt, mégis az ő baljós ekevas-kongatására figyelt oda az ország. A Nyugatban megjelent írása legalább olyan döbbenetet keltett, mint az 1791-ben megjelent herderi jóslat. Volt, akit közvetlenül maga a puszta rémlátomás zaklatott föl s hajszolt bele lelkiismeret-furdalásba vagy cselekvésbe; volt, aki a kongatásból egyszerűen azt értette meg, hogy a magyar tudat az 1867-es kiegyezés óta mennyire elkorcsosult és mennyire alkalmatlanná vált arra, hogy szembenézzen a nemzet létkérdéseivel a vesztes háború és a trianoni fejszecsapások után.

Maga Babits, Európa egyik legműveltebb és legtájékozottabb értelmiségi embere is belefehéredik az igazságba. Hogyan lehet, hogy ő semmit se tudott arról, amiről Illyés beszél? Érzelmileg úgy viselkedik, mintha eddig a magyar irodalom legzordabb üzeneteit irodalmi élményként élte volna csak át, és most jelentkezik egy fiatal költő, aki a halál kölcsönkért kezével markolja meg mellén az inget, hogy megrázza és rádöbbentse a valóságra. Mit is írt a múlt században a szatmárcsekei remete? A Zrínyi második énekében azt írta, hogy:

 

Más hon áll a négy folyam partjára, Más szózat és más keblű nép…

 

De hiszen az országot járó ifjú író is erről beszél!

Babits zavarából világosan kiderül, hogy Illyés nem pártfogói segítséggel és nem is szorgalmas könyökei révén került az irodalmi élet legbelsőbb körébe, középpontjába, hanem sorsszerűen, a maga igazsága által.

Nem, ez így nem egészen igaz. Abban, hogy ötéves előcsatározások után odakerült, legalább olyan fontos szerepük volt irigyeinek, félremagyarázóinak, az ellenségeinek, mint neki magának. A Pusztulás megjelenése előtt Illyésnek inkább csak a verseit ismerték a pályatársai. Izgatottan figyelték birkózását az avantgardizmussal s új témáival, amelyekben teljesen új szerepet kapott a szegénység, a hazafiság vagy például a Petőfi és Ady által is mitologizált Dózsa György.

 

Nyerítve futnak a táj felett a felhők! Lángkarikás csattan, a csillag-göröngyön feldörög egy szekér, fordul – felkiáltok, verj a lovak közé, hajrá, Dózsa Györgyöm.

 

A magyar költészet romantikusnak mondható légkörében a fiatal Illyést vállra lehetett emelni, de a gondolkodó, az alapkérdéseket kővel feltörő Illyést már a sarokba kéne szorítani. A hang, amellyel némelyek megkísérlik ezt, olyan, mintha ma szólalna meg: „Nem gondolja Illyés, ha valaki úgy siratja népe pusztulását, hogy közben egy másik nép ellen, jelen esetben a hazai németség ellen, gyűlöletet gerjeszt, az közönséges nacionalizmus? Sőt annál is több, mert ha egyszer átszakadnak a gátak, a gyűlölet árvize mindent elönt. Előbb a németek jönnek, aztán a zsidók és így tovább.”

A magyar szellemi élet máig ható, sorsfordulásos pillanata ez az időszak. Hitler hatalomra kerülése után mindenki megriad, sejti, hogy a trianoni békeszerződéssel átrendezett Európa erőegyensúlya hamarosan fölbomlik, átalakul, s ez az átalakulás a rosszhoz még rosszabbal járul majd hozzá, de gondolataiban senki se az ősokokig hátrál vissza, hanem a félelmei útján megy tovább. Miből kellett volna kiindulnia? Abból, hogyha elfogadható békét kötnek Versailles-ban, nem zúdulhat ránk semmiféle apokalipszis, de mivel rosszat kötöttek, mindnyájunknak együtt lesz féltenivalónk: magyaroknak, zsidóknak, másoknak. Sajnos, a hazai népi és a nemzeti törekvéseket a magyarországi zsidóság zöme a német völkisch mozgalom programjával azonosította, azaz: a fasizmussal. Tagadhatatlan, hogy szorongásának volt oka, de nem az illyési katarzis alapján.

Illyés, a saját bevallása szerint, a Pusztulásban elkövetett egy hibát, amely ürügyet adhatott a szándékos félreértésre. A szöveg egyetlen, nagyobb zárójeles szakaszában arról beszél, hogy a gyászos vidékről visszaérkezve Pestre, magamagától is megkérdezi: nem rosszul ítéli-e meg a magyarság helyzetét? Az íráson túl baráti eszmecserében is szívesen megosztaná valakikkel ezeket a kételyeit. De, szerinte, Pest levegője igazán nem alkalmas efféle eszmecserére. Ezt írja szó szerint: „Barátaimnak nemigen szólhattam róla; van egyáltalán köztük, aki a népből származik, hány író van, aki a népből származik? S hány, aki a nép között él? Mert csak az ismerheti igazán a népi magyarságot, tehát a filozófia szerint is, amely az ismeretet azonosulásnak tanítja, csak az egészen magyar, tetőtől talpig, tehát nemcsak eszével, de ösztönével is, amelyre a közelgő veszélyek idején van olyan nagy szükség. Hány ilyen magyar író van? És politikus? És újságíró, és tudós, és gazdasági hatalmasság és forradalmár, egyszóval olyas(valami), ami Pestet teszi? Először éreztem, hogy Budapest nincs Magyarországon; fölötte, alatta vagy mellette van…”

Freud és Jung budapesti híveinek rá kellett volna eszmélniük arra, hogy akit végzetes ügyek foglalkoztatnak, babonás túlzásaival is a végzetet szeretné arrébb hessenteni. Utólag is sajnálkozhatunk azon, hogy a támadók nem a mélylélektan bugyraiba ereszkedtek alá, hanem az egyetemes néprajzéba. Ekkortájt már egyre több helyről hallhatták, hogy vannak olyan afrikai törzsek, amelyek külön fétiseket, gonosz istenbálványokat faragnak maguknak, és sötét indulataikat úgy vezetik le, hogy szögeket vernek beléjük, vagy megkorbácsolják őket nyilvánosan.

Ilyen szerepet szántak némelyek Illyés Gyulának is. Illyés megpróbált védekezni ez ellen az „urbanista mágia” ellen, egyszerre két szólamban is. Goda Gábornak adott interjújában kijelenti, hogy a „mi mozgalmunk nem a németek ellen irányul, hanem a magyarokért való, hogy megadassék a magyaroknak is az a kulturális boldogulási lehetőség, ami megadatik a németeknek”. A védekezés másik szólama ugyanilyen őszinte és nyílt: „Hitvány dolog engem antiszemitizmussal vádolni, noha őszintén bevallom, hogy nagy erkölcsi erőfeszítésembe került, hogy ne legyek azzá, miután a zsidóság részéről annyi támadás ért, hogy csak egy szilárd elvi álláspont tarthatott vissza attól, hogy antiszemita legyek… Nem vagyok antiszemita, még fajvédő sem, és ha a magyarságról szólok, nem a fajt értem rajta, hanem a népet, és ezért, ha a magyarság érdekeit védem, elsősorban humanista szempontból teszem azt, lelkiismeretemre és európaiságomra hallgatva.”

Egy későbbi visszaemlékezésében még azt teszi hozzá a föntiekhez: „A magyar, a pesti polgárság jelentős része zsidó származású volt; hát még a hitleri értelmezés szerint. Önként adódott, hogy a két áldozat összefogjon, ha csak a veszély idejére is. Ha életről-halálról van szó, oly mellékes, ki jut előbb sorra. Ez, sajnos, tévedés. Nem képzelt még el vízbefúlókat, aki elcsodálkozik, milyen harcra képes két halálraítélt egymás ellen is még egy perc életért.”

Amit Illyés költői metaforája úgy mutat meg, hogy elrejt, később mi történelmi valóságként élhettük át. A százados szorongásokat elraktározott magyar életösztön és az évezredes félelmeket magában őrző zsidó érzékenység rosszul válaszolt az egyre jobban eldurvuló idő kérdéseire. Összefogás és egyetértés helyett a népi–urbánus háború robbant ki.

Illyés Pusztulás című írása valóban eredeti, sodró és sorsfordító hatású írás volt, de egyáltalán nem abba az irányba hatott, amelybe végül az események elsodródtak. Meggyőződésem, ha Illyés a zsidókérdésről akart volna írni, nem vesz magára semmilyen álruhát. Nyíltságának és szókimondó természetének egyik legbeszédesebb bizonyítéka Kosztolányinak írt válaszlevele. Azért említem ezt az írását, mert ugyanabban a lázas, nyugtalan évben született, mint a Pusztulás, és legalább olyan kényes témát is érint.

Kosztolányi Vojtina új levele egy fiatal költőhöz címmel kisebbfajta esszét rögtönöz a népiesnek nevezhető új költők műveiről. Mesterségbeli tudásukról, stílusuk szánalmas csoszogásáról. Ízelítőül hadd jegyezzek ide néhány mondatot Kosztolányitól: „Ha egymás után olvasom ezt a sok pusztai marhabőgést, ezt a sok paszulyt és tinót, ezt a sok szürke és bárgyú sületlenséget, ezt a térben egymás mellé rakott pongyola eseménysorozatot, álmosság fog el, s valami kis izgatószer után nézek, melyet nem lelek írásaitokban… Félek, hogy ti a verset egy klaffogó bocskorrá tiporjátok, s költészetünket rövidesen elkanászosítjátok…”

Kosztolányi, Babits és Móricz mellett, a korszak legnagyobb és legvonzóbb íróegyénisége. Tetőtől talpig művész, a köznapi varázslás és költői világlátás nagymestere. A stílus Péter apostola. Ha kortársként Ady nem teremtett volna olyan ősi, babonás, bibliai, kurucos, lédás, ködharangos, forradalmasító magyar nyelvet, amilyen addig még nem volt és amilyen már sohase lesz, nyugodtan kijelenthetnénk, hogy Kosztolányi az az írónk, aki nyelvünk mindenségét a legtudatosabban egyenrangúnak tartotta az igazi, a valóságos világmindenséggel.

S gondoljuk el, milyen hatása lehet annak, ha ilyen író szól oda fiatal kortársának, hogy barátocskám, erőlködésedtől sérvet kapott az ég, leereszkedett már az ököristállód tetejéig, legjobb, ha elbújsz a galagonyabokrok mögé.

A fiatal Illyésnek semmi efféle nem jutott eszébe. Ellenkezőleg: Kedves Uram megszólítással, európai stílusban, kioktatja Kosztolányit, hogy bár az új költők közül a legtöbb marhát ő, mármint Illyés, bőgette eddig a verseiben, de azért pontosan látja: a mester kissé kiesett az időből. Így folytatja: „Az önök öltönyét Gautier szabta és Herédia, a múlt század ötvenes éveinek modorában! Az utcán is, a magyar mezővárosok utcáin, finom báli topánkát viseltek. Erős a gyanúm, hogy elsősorban emiatt pihegtek, sóhajtoztak és nyögdeltek annyit s szagoltak annyiféle »édes mérgeket«. A topánkát a franciák közben levetették. Mi, fiatalabbak is jobban éreztük magunkat anélkül, csak úgy mezétláb; ahogy otthon atyáink is jártak.”

Az embernek önkéntelenül eszébe jut, hogy József Attila Babits ellen írt verse ehhez az íráshoz képest egy adag marólúg volt. József Attila később megbánta ezt a lírai merényletet, Illyésnek azonban nem volt semmiféle megbánnivalója. Vitájuk felejthetetlen gesztussal zárult. Kosztolányi halála után tíz síron túli kötetét Illyés szerkesztette meg, s mindegyik elé olyan bevezetőt írt, amelyből a magyar irodalom egyik legbeavatóbb, legtárgyszerűbb mesteri tanulmánya állt össze. Elemez, nyomoz, benéz a színfalak mögé, mozgósítja a filozófiát, a magyar irodalmat, a világirodalmat, Dzsingisz kánt ugyanúgy tanúul hívja érveihez, mint Krúdyt, Kazinczyt, miközben ilyen mondatokat ír róla: „Író még nem vezette félre kortársait és korát úgy, mint ő. Egy életen át hirdette, hogy minden a forma. S egy életen át hajszolta, tömte ebbe a ragyogó formába a tartalmat, a legemberibb »anyagot«… Nem utánozni akart, hanem utolérni.” Aki a történelemről vagy az írói mesterségről aforizmákat szeretne gyűjteni, üsse föl ezt a tanulmányt is, gazdag anyagot találhat benne. Egy Kosztolányit ábrázoló gondolatsorból emelek ki néhány mondatot: „Kosztolányi szinte órával a kezében számolta és jegyezte a pillanatokat. Könyörtelen pontossággal figyelt és ábrázolt, azaz ölt és teremtett. Mert egy dolog egyszerre csak egy formában lehet valóságos: vagy az életben, vagy a műben.”

 

*

 

Miért időzöm ennyit az első közéleti és esztétikai küzdelmeknél? Azért, mert ez volt a kezdet. Az eredetiség tűzpróbája. A Pusztulás nyomán támadt történelmi, politikai, stílusbeli, mélylélektani viták és a Kosztolányival lefolytatott esztétikai összecsapás már nemcsak arról szólt, hogy egy fiatal író milyen véletlenek összejátszása révén válhatott az irodalmi élet központi szereplőjévé, hanem arról, hogy amit képvisel, korszakos-e, mint amilyen három évtizeddel előbb a Nyugat-nemzedék jelentkezése volt, vagy csupán kazaltűz-e, amely után fekete hamu marad.

A kérdésre Illyés a Puszták népével válaszolt, a Petőfi-könyvvel, a Magyarok című vallomásos, gondolati prózakötetével, amely Ady publicisztikai írásai és Németh László esszéi mellett a nemzeti önismeret mindmáig legfontosabb breviáriuma. Ide kell beillesztenem négy verseskötetét is: 1935-ben a Szálló egek alatt címűt, 1937-ben a Rend a romokbant, 1939-ben a Külön világban s 1940-ben pedig Összegyűjtött verseinek köteteit. Mennyiségben és minőségben is lenyűgöző termés. A különféle műfajú s tárgyú könyveiben Illyés annyi időszerű társadalmi és népsérelmi gondot, válaszra váró társadalmi kérdést halmozott föl, amennyi legutoljára Széchenyi őrülettel viaskodó fejében torlódott össze.

A név nem a jó hangzás miatt fordult a tollam alá, hanem a két ember hasonló észjárása és lelki működése miatt, amelyet siker és félreértés, erőn felüli megszállottság és depresszió egyaránt alakított. Németh László Széchenyiről írt utánozhatatlan esszéregényében több helyen is foglalkozik arisztokrata és intellektuális hőse alakváltásaival, amelyek sose csak lelki újjászületésben fejeződtek ki, hanem új alkotásokban: hídépítésben, a dunai gőzhajózás, a Játékszín megteremtésében és így tovább. Egy helyütt ezt mondja a könyveket is író grófról: „A Lovakrul azt jelenti, hogy Széchenyi félretolta az önnön hamvaiban is gyönyörködni tudó irodalmárt. Abba az útba vágott bele, amelyen az angol telivérek tulajdonságai messzebb viszik az embert, mint a bukott hős sóhaja.”

A metaforát könnyű megfejtenünk. Képes beszédével Németh László Széchenyi legjellemzőbb tulajdonságára utal: a cselekvés tudatosságára. Az ember gondolatait legtökéletesebben a cselekedetei fejezik ki – Széchenyi életének ez a mondat lehetne a legjobb összefoglalása.

Illyés ezzel az életcéllal megegyező gondolatot követ az irodalomban. Ezt vallja: „Az igazságot kimondani nem nagy dolog, megtalálni nehéz. A kimondásához csak a test bátorsága kell, megtalálásához a léleké.” Másutt a föntieket így tágítja ki, illetve véglegesíti: „Nem fölfedezni nehéz az igazságot, hanem érvényesíteni.”

Ha filozófus fogalmaz ilyen tételt, megállapítását magától értetődőnek tartjuk. Ha író, azt kissé furcsálljuk, mert egy írónak, költőnek legtöbbször az a föladata, hogy látomást rajzoljon elénk, hogy szenvedélyt ébresszen bennünk, hogy elképzeltessen velünk egy tűzvészt, amely fölött az apokalipszis madarai szállnak. Mert van-e pontosabban fogalmazó írás, mint például Ady Az eltévedt lovas című verse? Minden sora sejtelem, borzongás, titok, fölfoghatatlan nádasok susogása és az egész mégis nagyhatalmú valóság, történelmi élmény.

Ha költőkről van szó, tehetségük természetéről, Illyés elsősorban az efféle, szenvedélyeket és elragadtatásokat föllobbantó költőket becsüli a legjobban. A lírikusokat. Petőfit, Baudelaire-t, Adyt, Éluard-t, Szabó Lőrincet, József Attilát, akit – Kozmutza Flóra 1937-es napló-emléke szerint – magánál jóval nagyobb tehetségnek tartott, bizonyára lírikusi adottságai alapján.

Természetesen Illyés sokkal bonyolultabb és organikusabb gondolkodó annál, mint hogy egy-egy jelenséget, tüneményt csupán egyetlen magaslati pontról vizsgáljon. Az általa becsült lírikusok teljesítményével párhuzamosan az irodalmakét is vizsgálja. Így sajátunkét is.

Egyik Babitsról szóló esszéjében ezt olvashatjuk: „jó hazafias költészetet rossz hazájú népek szoktak nyújtani”.

Megdöbbenve eszmélünk rá, hogy ez az illyési paradoxon ott bujkál az egész magyar irodalom hátterében: attól vagyunk jók, hogy rossz a sorsunk! Hát nem szörnyű ez? Nem hajmeresztő? Vajon meddig fogadjuk még el ezt a tudathasadásos végzetet? Mohácstól Trianonig négyszáz esztendő telt el, és négyszáz esztendő alatt nagyjából ugyanazok a történeteink, a bukásaink, a kisiklásaink. Az eget is mindig ott zúzzuk be, ahol megszoktuk. Sőt újra és újra azokra a múzsákra gyújtjuk rá haraggal házaikat, akikkel forradalmaink elé kísértettük magunkat. Egyszer már ideje lenne megszabadulnunk ettől a hasadtlelkűségtől.

Van Adynak egy keveset emlegetett verse, amelyet kötelező volna minden magyarral megtaníttatni. Elhanyagolt, véres szívünk – ez a vers címe. Mindössze két sort idézek belőle:

 

Sose tudott az igazsághoz Igazunk minket eljuttatni…

 

Ahogy a Himnusz összefoglalása történelmünknek, sorsunknak, ez a két sor is az. Villámcsapás az agyba!

Bevallom, hogy évek óta titkos kíváncsisággal keresem ennek a két sornak a nyomát Illyés életművében. Valahol, valamelyik tanulmányában vagy többkötetes naplójegyzeteiben. Hogy miért keresem? Egyszerűen azért, mert Illyés igazi megértésének a kulcsát bennük találhatná meg bárki. Nem költészetének, hanem életének az ars poeticáját.

Minden nemzedékkel és a nemzedéken belül minden korszakos íróval új föladat jelenik meg a nemzet és a társadalom életében. Nagyon kihegyezve: Illyéssel épp az a „messiási racionalitás” jelent meg, amely az Ady két sora közt feszülő roppant űrt szándékozott mindenáron megszüntetni: hogy a fölismert igazságok juttassanak el végre minket az igazunkhoz! Ha forradalommal lehet csak, akkor azzal; ha reformokkal, akkor azokkal; ha becsületes alkuval, az is jó!

A lehetőségek közül azonban csak akkor választhatunk, ha a történelemből ismert rossz helyzetmegítéléseinknél százszorta különbek vagyunk. Pontosabbak, józanabbak és kérlelhetetlenebbek. Már fiatal íróként olyan eretnekségnek számító vallomást fogalmaz meg, mely szerint a józanság igazán hősi állapot. Vagy hadd idézzem egy másik „elszólását”, amely a romantikus eszmények világában szinte hidegzuhanynak tekinthető. A nép költészetéért című tanulmányából idézek két rövid bekezdést: „Sajnos, én a gordiuszi csomó megoldóját már diákkoromban nem hősnek tartottam – bármennyit hadonászott is a kardjával –, hanem csalónak. A nevezetes csomóval ugyanis a feladat nem a vágás volt, hanem a kibogozás. A kötél ugyan kettéesett, de a kötés rejtélye ma is megoldásra vár… A világ és az élet megismerésébe való huszáros belovaglást tehát éppoly gyanúval nézem, akár a kardjához kapó Nagy Sándort. Költő legyen a nyeregben, aki – hogy így mondjam – magával ragad.”

Aki ilyen kihívó gondolatokkal kezdi el pályáját Magyarországon, ne várjon túl sok jót a környezetétől, főleg ha az irodalmi élet a környezete. Illyés tudja ezt, s úgy védi magát, hogy igazságait újabb igazságokkal veszi körül, s ezzel folyamatos meglepetést okoz olvasóinak és a szakmának egyaránt. Egyrészt olyan felfedezésekkel, mint amilyen az iskolapéldának is beillő Puszták népe volt, amelyről addig senki nem tudott semmit; másrészt olyanokról, amelyekről mindenki mindent tudott, csak egészen mást, mint amit érdemes volt róluk tudni. Legjobb példa erre a Petőfi-könyve.

Nyolcvan év alatt tömérdek kitűnő tanulmányt írtak a Huszonhat Éves lángészről. Közöttük olyanok, mint Gyulai Pál, Riedl Frigyes, Toldy Ferenc, Erdélyi János a tizenkilencedik század romantikával és realizmussal kevert eszméivel a háttérben, klasszikus alkonyati borúban, villámfénynél; később a modernek közül olyanok, mint Ady, Babits, Kosztolányi. Mindhármuk írása különös, merész, fölzaklató teljesítménye irodalmunknak. Az előttük járók – költőelődről – még soha nem írtak hasonló oldalakat. Ady a maga szenvedélyes mértéktelenségével mindenkit és mindent mozgósít: Shakespeare-t, Barabás Miklóst, vágóhidat, históriát, ibolyamezőket és forradalmakat, hogy Petőfit, a mennyei suhancot olyannak mutassa be, ahogy ő képzelte. Ady földrengéses vallomásától a korabeli Magyarország minden márványtalapzaton álló Petőfi-szobra megingott. A bronz-költő égre csapódó karjai a valóságban is elkezdtek gesztikulálni. S ez már maga a mítosz paródiája volt.

Illyés a Nyugat-nemzedék három költője után is olyat tudott mondani Petőfiről, amitől észrevétlenül alakult át minden körülötte. S ez az újdonság – a természetesség volt. Petőfi egész lényének, verseinek, erkölcsi zsenialitásának, indulatainak a természetessége.

Olvasmányaim alapján elképzelem, hogy milyen hatást válthatott ki a kortársakból. De itt kell elmondanom egy máig rejtegetett titkomat. Azt, amit Ferenczy Béni Petőfi-szobráról gondolok.

A szobrot én, ha jól emlékszem, legelőször 1955-ben láttam Hatvany Lajos Így élt Petőfi című könyvének borítólapján. Nem akartam hinni a szememnek. Később persze láttam a Műcsarnokban is, gipszbe öntve, még később pedig már bronz alakban, Gyulán fölállítva, amelyről 1960-ban elragadtatott sorokat írtam.

A szobor, ismereteim szerint nyolc évig raktári vagy inkább katakombai létben várakozott arra, hogy betöltse küldetését. 1956-ban ez meg is történt. Az első magasztaló mondatokat Nagy László mondta róla. Emlékszem még Hubay Miklós és Fülep Lajos igazságot szolgáltató véleményére, amelyek ha messze elmaradtak is Nagy László versmondataitól, de egyértelműen korszakos műnek ítélték a szobrot, megjegyezve róla, hogy Ferenczy Béni Ady látomása alapján mintázta meg a legistenibb költőfiút. Fülep, fölemlegetve Adyt, ezt közli velünk: „…hogy ilyennek látta, nem gondolom, tudom, nemegyszer beszéltünk róla.”

Én viszont a szobor első megpillantásakor ösztönösen, szinte „bűnösen” azt gondoltam róla, hogy a földön álló, csupa-indulat, csupa-ideg, csupa-láz Petőfit sokkal inkább Illyés könyve sugalmazhatta. Nem gondoltam akkor se, és most se gondolom, hogy Adynak nem volt köze hozzá, sőt elismerem, hogy az elsőszülöttségi jog az övé, de a duhaj és zseniális Ady Petőfije ismerősebben bolyongna a Hóvár-bércek alatt, A hadak úján, a Hunn, új legendák közelében, Délibáb-őse ködvárosában, mint a téli pusztán, ahol egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, mert jobb szeretne inni kinn a tó vizéből.

Az igazság az, hogy a „Lobogónk: Petőfi” programos irodalmi korszaka után annyira örültünk a politikai giccsnek és a hazug pátosznak hátat fordító szobornak, hogy ízléstelen ünneprontás lett volna bármilyen árnyalatra hivatkozni.

De most, fél évszázaddal az akkori idők közéleti perverzitásai után, okoskodás nélkül elmondhatom: ha például Babitsra, Németh Lászlóra, Veres Péterre, Cs. Szabóra és a művelt magyar olvasók többségére elemien hatott Illyés Petőfi-könyve, egyszerűen elképzelhetetlen, hogy épp Ferenczyre ne hatott volna sorsszerűen.

A fordulatot hozó és szemléletet változtató két könyve után, Illyés hamarosan egy újabb könyvvel jelentkezik: a Magyarokkal.

A címe szokatlan, zavarba ejtő. Maga a könyv legalább olyan sikeres, mint a Puszták népe és a Petőfi, de láthatóan mégsem okoz akkora szemléleti változást, mint azok. Pedig legalább annyi érzelmi, gondolati, történelmi és társadalmi újdonság fejeződik ki benne. Csakhogy ezek az újdonságok nem a látható, külső világban zajlanak, hanem a személyiség legbelsőbb köreiben.

A Magyarok műfaji megjelölése: naplójegyzetek. Az olvasó útibeszámolókat, társadalomrajzokat, rövidebb-hosszabb irodalmi és történelmi esszéket találhat bennük, vitairatokat, emlékezéseket, filozófiai futamokat, álomfejtést s egy költő lírai vallomásait.

Huszonnégy-husznöt éves fejjel először magam is így olvastam a 469 oldalas művet. Olvasás közben folyamatosan Petőfi Úti levelei jutottak eszembe, meg a naplói. Meg egyéb prózai írásai, amelyekben hol Shakespeare-ről beszél, hol Kazinczyről vagy Zrínyi Ilonáról, hol a forradalmak természetéről, hol arról, miért kell uralkodóvá tenni a népet a költészetben. De bármibe kezd, fél pillanat alatt világ teremtődik mondatai köré. Ugyanezt éreztem a Magyarok olvasása közben is. A második vagy harmadik alkalommal azonban arra döbbentem rá, hogy a Magyarok műfaja félrevezető. A könyv naplójegyzetek gyűjteménye helyett sokkal inkább egy regény. Egy énregény, amelynek egyetlen főszereplője Illyés Gyula, közege a magyar történelem, a korabeli magyar társadalom, a szülőföld népe, Párizs és Dombóvár, egyéb szereplői Dózsa és Ludas Matyi, Isten és Voltaire, Kölcsey és Arany János, egy szegény szőlőhegyi próféta, aki ugyan kimaradt a Bibliából, de a magyar sorstörténet könyvében ott a helye, akár Zrínyinek. S ki tudná egy szuszra fölsorolni a többi ötszáz vagy hatszáz szereplőt, akik körül egybeszövődik ez az izgalmas regény!

Amilyen villogó, szeszélyes és mégis organikus ennek a „regénynek” a szerkezete, ugyanolyan mesteri a szereplők ábrázolása. Nézzünk egy példát, Kölcseyét: „A nagy művek néha, ahelyett hogy fölemelnék, eltakarják alkotójukat. A Himnusz nélkül Kölcseyt jobban ismernénk, jobban számon tartanánk egyéb érdemét. Ez a vers, azáltal, hogy szerzője nevét örök ragyogásba borította, akaratlanul is sokat elvont abból a fényből, amely a személynek járt volna ki.”

Jellemezhet-e író ennél tömörebben, pontosabban s mégis drámai árnyaltsággal egy-egy regényalakot? Alig hiszem. Három mondatban ott van az egész élet, maga a sors.

A könyv tele van ilyen remeklésekkel, felejthetetlen, üde mondatokkal. Még egy idézet kívánkozik ide: „Védeni fogom a sajtószabadságot, de még mielőtt vérem ontom érte, gyorsan elárulom, hogy én halálát kívántam e sajtónak akkor, amidőn a legszabadabb volt, amikor a legszabadabban prostituálta magát. A legjobb esetben egy üres tartályt védek, abban a reményben, hogy valamikor egyszer talán mégis megtelik. Harci buzgalmamat ez erősen megcsappantja. Tiltakozom, de mennyire, a könyvégetés ellen, de elárulom, hogy mielőtt e veszély fenyegetett, én a kultúra meggyalázása keltette pillanatnyi indulatomban nemcsak e könyvek nagy részét, de szerzőiket is máglyára kívántam. Becsukják a színházakat? Legtöbbjüknél ezzel legfeljebb a világítók és a díszlettervezők rövidülnek, a Múzsa nem, onnan őt már rég kiutasították. Harcba tehát úgy indulok, hogy igyekszem megbocsátani védencemnek, szemet hunyok neki, rá se nézek, nehogy leköpjem, mielőtt meghalok érte.”

Ezúttal nem egy „regényalakot”, hanem egy egész korszakot ábrázol a bulvársajtó – a körúti sajtó – ürügyén. Mondataiban egyszerre van jelen az indulat, a lelemény, a gúny, az igazság, a meglepetés, az emelkedettség és az intellektuális barbárság. Egyszerre és szétszálazhatatlanul.

Nyelvünk – amióta van magyar nyelvű irodalmunk – minden korszakban megpróbálta megmászni a maga Himaláját. Olyan hegymászóink voltak, mint a Bibliát fordító Károli Gáspár, mint a nagy barokk püspök, Pázmány Péter, Mikes Kelemen, Csokonai, Vörösmarty, Arany János, Ady, Kosztolányi. Lehet, hogy sokan elfogultnak tartanak, de én közéjük sorolom Illyés Gyulát is. Nem úgy volt nyelvteremtő, mint például Ady, aki nyelvünk napkeleti, európai, babonás, zsoltáros, kurucos, halottsiratásos, Isten fejének csapódó ércdarabjaiból olyan új nyelvet tudott kiolvasztani, amilyen még sohase volt és amilyen már sohase lesz. Illyés eredetisége az, hogy a nyelvünkben rejtező világosság legnagyobb erőforrásait ő tárta föl. Nem véletlen, hogy ilyen mondatokat ír le: „Az igazi hódítás a pontos ábrázolás…” Vagy: „Amit nem lehet világosan kifejezni, az nincs is!”

Tudjuk, hogy újfajta nyelv sosem ott alakul ki, ahol nyelvújító szándékok buzognak, hanem ott, ahol új történelmi és erkölcsi szükségszerűség jelenik meg a társadalomban, egy-egy közösség életében.

Illyés nyelvet újító képességét is efféle új szükségszerűség izzította föl. A trianoni döntés után minden megváltozott. Legelőször épp saját magunk viszonya önmagunkhoz. Ady magyarságképe gyönyörű és sajogtató emlékünk maradt. Nyelvi megfogalmazásai mennyekbe vagy a poklokra szálltak. Egyszerűen létkérdésünkké vált, hogy újrafogalmazzuk a magunk számára: kik is vagyunk mi, magyarok? Kik is vagyunk még, és mivé lehetünk?

A Magyarok című könyvet azért merem izgalmas, csapongó énregénynek nevezni, mert ebben a könyvében Illyés minden hamleti kérdésünket önmagával szembesíti. Kendőzetlen alanyává válik egész múltunknak, kultúránknak, reményünknek és reménytelenségünknek. Ekkortájt Illyés még nem ismerte Eliot Hagyomány és egyéniség című esszéjét, amelyben a nagy angol költő arról ír, hogy minden népnek, nemzetnek éppúgy megvan a maga sajátos kritikai stílusa, mint ahogy megvan alkotó stílusa, de ha nem ismerte is gondolatmenetét, Illyés ugyanerre a nyomvonalra talál rá ösztönösen. Jár-kel ide-oda az időben, s hol a búzaárfolyama nyomán, hol A nagyidai cigányokén az izgatja, hogy milyen is a mi természetünk. Bátorság? Önfejűség? Sunyiság? Önfeladás? Hogyan is állunk ezekkel? Akasztófahumor? Mintha ezt is ő fedezné föl újra számunkra százados feledékenység után. A végső lemeztelenedésben odáig jut, hogy elszólásként ezt írja le: „Nem dicsérem a magyarságot, öndicséret lenne.”

Lehet-e ennél tökéletesebb azonosulás?

Ahogy a Puszták népét Illyés sorsszerűen fedezi föl, ugyanígy fedezi föl önmagában, idegei és mélytudata bozótosában azt a valakit, azt a személyt, akit végzetesen és véglegesen magyarnak mondhat.

Írói életének első köre ezzel zárul be, azazhogy ezzel teljesedik ki. A Magyarok két kötetének szokatlan, zavarba ejtő címe is ezzel világosodik meg igazán, s értelmezi önmagát.

 

*

 

Aki türelemmel végigolvasta ezt az írást, könnyen megfejthette szándékomat. Nem az egész illyési életművet akartam újra körüljárni, csupán annak az okát szerettem volna megtalálni: hogyan és miért juthatott el Illyés aránylag elég fiatalon odáig, hogy a magyar politikai élet és a több száz éves magyar irodalom egyik legnehezebb és legnagyobb szabású korszakának a központi alakja legyen. Alakítója, hőse, megvesszőzött elszenvedője egy személyben. Rögtön hozzáteszem: nem Kazinczyja, nem Bajzája, nem Gyulai Pálja, nem Osvát Ernője, aki elsősorban esztétikai vagy kritikusi tekintélyével áll a maga helyén, hanem olyan személyisége, aki művei, gondolkodása és küzdelmei miatt vált később is, élete végéig kikerülhetetlenné. Rilke gyönyörű vallomása így hangzik önmagáról: „Amikor alkotok: igaz vagyok.” Illyést ugyanez a meggyőződés, ez a föltételek nélküli hit irányította haláláig.

Hatalmas nagy korszakban éltem

Egy nagy hegyet kerülgetek már napok óta. Keresek rajta valamilyen magasba vivő ösvényt, kapaszkodót, amelyen, ha nehezen is, de följuthatnék a tetejére.

Nem más ez a hegy, mint az a száz esztendő, amely Illyés Gyula születése óta emelkedett föl Magyarország földjén, a költészet és az emberi szellem vulkanikus működése nyomán.

Száz év! Szinte hihetetlen! És ráadásul micsoda száz esztendő! Európa történetének egyik legszédítőbb, legpazarabb, ugyanakkor legdémonikusabb évszázada. Minden megtörtént benne összesűrítve, ami az emberiség előző évszázadaiban, sőt előző két-három évezredében lezajlott. A századkezdés pillanatában volt benne – művészetekre és mohó tudásra hangolt görögségélmény, később vad háborúk, barbárság, keresztre feszítések, politikai inkvizíciók, emberégetés nagy tételekben, birodalomépítés, birodalombukás, szabadságrészegség, forradalmak és elhülyítések.

Illyésnek több mint nyolcvan év jutott ebből a hatalmas időből. De ezen belül legalább hét olyan világpolitikai és társadalmi földrengés, amilyenre az elődök esetében nem volt példa. Kölcseynek, Vörösmartynak, Széchenyinek, Aranynak legfeljebb kétszer vagy háromszor kellett újraépítenie a világot maga körül. Adynak, Babitsnak szintén, Illyésnek viszont – rövidke békés időszakokat leszámítva – folyamatos válságkorszakok jutottak. Kezdődött ez az első világháborúval, folytatódott a forradalmakkal, a franciaországi száműzetéssel, Trianonnal, a nagy ellentmondásoktól feszülő Horthy-rendszerrel, a második világégéssel, s mindazzal, ami utána jött, az Egy mondatot megszülő korszakkal, az ’56-os forradalommal és a folytatással. Ő maga írja egyik versében:

 

Hatalmas nagy korszakban éltem; azon mérve, hány zeuszi magas polcra jutott – koronával fejében – kontár-cézár, néró-ripacs; azon mérve, mily dzsingiszkáni távlatra lobogtak ledőlt országok s jajongtak leölt népek és mily szahara-tág volt rájuk a csönd; azon mérve, mily parányi lett ereje annak, ki szólni mert. – – – – – – – – – – – – Aránytalanság, düh és gúny nevelt.

 

Igen, végigélni s kibírni a korszakot – ez már önmaga is fölér egy életművel. Hát még olyan életművet teremteni benne, mint amilyet néhány nemzedéktársával, Németh Lászlóval, József Attilával, Szabó Lőrinccel, Cs. Szabó Lászlóval, Máraival, Kodolányival, Tamásival Illyés teremtett, a nemzet legnagyobb szellemi teljesítményei közé tartozik.

Azt hiszem, a jelenlévők velem együtt ismerik azt a dramaturgiai pillanatot, amikor a rágalomáriák föl szoktak csattanni. Ez a pillanat az! Az első sor mindig azzal kezdődik, hogy mit jajong Illyés, hiszen a század nagy megpróbáltatásait szerencsésen mindig megúszta. A második sor már azt hajlítgatja, cifrázza: nem is olyan biztos, hogy a szerencse segítette, hanem ő segítette magamagát, mivel a mindenkori túlélés lángelméje volt. Borzalom. Úgy látszik, nemcsak a gyomorban, a májban rendezkednek be hosszú életre kártékony, szívós vírusok, hanem az agyban is, és ott elpusztítani őket talán a legnehezebb. Nem véletlen, hogy már fiatal íróként ezt jegyzi föl naplójában: „Mindent összeszámlálva: ellenségem egy van, az ostobaság. Elvi ellenségem is: akkor sem könyörülhetek rajta, ha megértem… Ha a katonaság létjoga, hogy az országot az ellenségtől védje, a szellem táboráé az, hogy a butaságot szorítsa vissza, a külhonit s a belhonit egyaránt…”

Nehezemre esik, hogy egy ilyen emelkedett, ünnepélyes napon nem az illyési örökség, az illyési szellem kimeríthetetlenül gazdag hatalmáról beszélek, hanem árnyakat próbálok eltaszigálni a közeléből, de az ünnepélyességnél fontosabbnak tartom az igazságot, s vele együtt magát az igazságszolgáltatást.

Természetesen eszembe se jut, hogy e mostani alkalommal megtörténhetik az, amelynek évtizedek alatt már réges-rég meg kellett volna történnie, de abban mégis reménykedem, hogy az Illyés köré szándékosan fölvonultatott félreértéseket a továbbiakban nem fogjuk szótlanul bámulni, hanem elkezdjük lassan megritkítani a soraikat.

Kezdjük rögtön az oly sikeresen mitologizálódott kétkulacsossággal, amelyet már fiatal író korában a nyakába akasztottak. Kezdetben a kettőssége még erénye volt, megcsodálni való újdonság: Ozora és Párizs, magyarság és európaiság, szürrealizmus és pusztai ökörbőgetés, de amikor ezek az ikerképességek kiléptek az esztétika köréből, s elkezdtek közvetlenül szembesülni a politikával, a történelemmel, a társadalom ismeretlen kérdéseivel, hirtelen megváltozott az irodalmi romantika színezete. Az 1933-ban megírt Pusztulás-napló, amely egy baranyai utazás főszólamává nyersen és kendőzetlenül a magyarság pusztulását avatja, máig ható indulatokat szabadított rá közéletünkre.

Több ok miatt is.

Az egyik ok mindenképpen a megszégyenülés titkos élménye. Jön egy fiatal költő a Dunántúlról, Párizsból, a múzsák hegyes-völgyes vidékéről, s olyan országos, pontosabban olyan nemzeti gondokat fogalmaz meg, amelyről az értelmiség színe-javának fogalma sincs. A magyar tudat kiegyezés utáni működéséről Ady Endre szinte mindent elmondott, amelyhez az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása szolgáltatta a lidérces illusztrációkat, de az ő jövendölései és szimbólumai belemosódtak ebbe a pusztulásba. És különben is ő Mesebeli Jánosokról, Paraszt nyárról, Eltévedt lovasokról beszél, a fiatal költő pedig olyan magyarokról, parasztokról és uradalmi cselédekről, akik irodalmilag ugyan nem léteznek, de annál inkább léteznek a valóságban, magukra hagyva nincstelenségükben és nyomorukban.

A másik ok pedig – idézőjelbe téve írom ide a mondatot – Illyés „lelepleződött magyarsága és nacionalizmusa” volt. Azzal vádolták meg, hogy biológiai elfogultsággal ítéli meg a népeket. Saját fajtája veszésén úgy kesereg, hogy közben a másikat, mert életrevalóbb, elítéli. Tagadhatatlan, hogy a Pusztulás egyik szereplő népcsoportja az egykéző, a veszendő magyarság, a másik a viruló németség, de a vád ezzel együtt hamis.

A gyanú azonban rajta marad a szerzőn. S minden, ami később történik, erre a gyanúra hajol vissza. És valljuk be, tömérdek dolog történik. Úgy látszik, Illyés felfedezőnek érkezett a magyar irodalomba, mert a verseskötetei és az 1933-as „felfedezése” után jönnek sorba a többiek. Felfedezés a meghökkentő elbeszélő költeménye: a Hősökről beszélek, aztán az Oroszország. A legnagyobb köztük mindmáig a Puszták népe. Egy bűntudatot ébresztő mélyvilág, amelyről addig senki se tudott semmit. S utána Petőfi, akiről viszont mindenki sokat tudott, de könyvével Illyés talán a „mindentudókat” lepte meg leginkább.

Ugyancsak a felfedezések sorába tartozik a Magyarok is. A könyv műfaja: naplójegyzetek. Az én számomra azonban egy sok szálon szövődő énregény. Nincs benne semmi, ami a képzelet műve volna, de minden benne van, amit a legszigorúbb képzelet is jóváhagyhat. Összeszámlálhatatlanul sok helyszíne, ténye, idősíkja és rengeteg szereplője van ennek az énregénynek: olyanok, mint például Arany János, Mátyás király, Ludas Matyi, Dózsa György, a rácegresi béresek, Hajnóczi néni, aki csontra húst főzött, vagy a hegyaljai lázadás hírétől megrémülő Rákóczi, aki hatlovas hintóval menekül a helyszín közeléből, de a közelükben föltűnik Napóleon, Fülep Lajos, Kölcsey Ferenc, Paul Éluard és még vagy ötszáz hasonló személyiség. Költészet, néprajz, történelem, társadalomtudomány, filozófia, politikai vitairat, álomboncolás, falusi gyerekek vallomása teszi mozgalmassá a könyvet, de ha ezerfelől érkeznek is gondolatok vagy érzelmi hullámok, kivétel nélkül Illyés legbensőbb világába gyűlnek össze.

A könyv igazi meglepetése az, hogy először foghatjuk föl, sőt élhetjük át, miként érez, gondolkodik, tajtékzik, figyel, mosolyog, rajong egy fiatal magyar, aki mindenféle máz nélkül tökéletesen európai. Ady még fátumosan és parádésan volt magyar és európai, háta mögött Dévénnyel, dacosan, halálos gőggel, a kalapjánál fehér szegfűvel. Illyés viszont úgy, mint ahogy a folyóvíz – folyóvíz. Magától értetődően. Ezt igazolja a szeme járása, stílusa, minden apró mozzanat, amely nemzetéhez köti. Ha valaki váratlanul most azt kérdezné tőlem, miért épp Illyésnek kellett megírnia 1950-ben az Egy mondat a zsarnokságról című verset, gondolkodás nélkül azt felelném, mert ő írta a Magyarokat!

Vannak olyan esetek és pillanatok, amikor az eredetiség sértő, mert megváltoztathatatlan. Ilyen eset Illyésé is. Ráadásul az ő „eredetisége” minden látszat ellenére nagyon elüt másokétól. Ahhoz, hogy állításomat igazoljam, legalább egy ötvenoldalas esszét kellene most fölolvasnom. Ami elképzelhetetlen. Marad tehát néhány égre írható, gyorsírásos jegyzet.

Illyés nemcsak úgy volt fölfedező, hogy egy-egy művével mindig új korszakot kezdett a magyar közéletben, a Puszták népétől az ötágú sípig, a határon túli magyarság ügyével foglalkozó Szellem és erőszak című könyvéig, hanem úgyis, hogy több évszázados történelmünk csonthéjas ellentmondásait próbálta meg föltörni. Amit mások drámaian és tökéletesen elemeztek múltunkban, ő inkább a megszüntetésüket szerette volna előkészíteni. Épp a Magyarokban ír arról, hogy jelenünk Mátyásig nyúlik vissza, és a jelent is történelmileg kell átélnünk. Márpedig ezt a folytonosságot meg kell szüntetni. Mi jellemzi ezt a folytonosságot? Ha csupán drámai ellentét jellemezné, valószínű, hogy egy olyan nagy katarzis, mint amit 1848 és 1956 csúcspontján, rövid ideig átéltünk, megoldhatná a helyzetünket, de skizofréniába hajló kettősség jellemzi, amely Széchenyi és Kossuth szimbolikus és örökletes ellentétében jut kifejezésre legláthatóbban.

Illyés kétkulacsosságát az effajta nehéz ügyeknél szokták epésen fölemlegetni. Ugyanis Illyés nem egyik igazságát választja, vagy a másikét, ahogy ezt az egyértelműség szent nevében el lehetne várni tőle, hanem megkísérli magába olvasztani mindkettőjét, s egységbe forrasztásukkal új távlatot nyitni a sorsnak.

Még követhetőbb példával szeretném az illyési gondolkodás természetét megvilágítani. Bartók és Kodály létbe ágyazott példájával. Bartók, amikor 1940 őszén már Európa jövőjét s benne a Hitlerhez sodródó Magyarországét is végzetesnek találta, erkölcsi tiltakozásul mindkettőt elhagyta. Amerikába ment, száműzetésbe. Igaza volt? Rábólinthatunk némán, hogy: igen, igaza. Kodály ugyanazok miatt az okok miatt, hasonló erkölcsi megfontolásból szintén elhagyhatta volna Magyarországot. De nem hagyta el. Maradt. Igaza volt? Igaza!

Hogyan is állunk ilyenkor az igazsággal? Bizony, bizony bajosan. Azt tudjuk, hogy a tudományok számára nélkülözhetetlenek a paradoxonok, mert világosan utalnak bizonyos folyamatok végességére vagy végtelenségére – no de az életben? Vagy a történelemben? Ha az egymásnak ellentmondó gondolatokat sehogy se lehet megváltoztatni, miközben megfelelnek a józan észnek és a tapasztalatnak, Illyés meggyőződése szerint minél előbb össze kell őket békíteni.

Illyésben nem az öregkor bölcsessége érlelt meg ilyen gondolatokat, hanem már az ifjúkoré. Máskor is idéztem már idevágó vallomását, s most újra rákényszerülök. Ezt írja: „Sajnos, én a gordiuszi csomó megoldóját már diákkoromban nem hősnek tartottam – bármennyit hadakozott is a kardjával –, hanem csalónak. A nevezetes csomóval ugyanis a feladat nem a vágás volt, hanem a kibogozás. A kötél ugyan kettéesett, de a kötés rejtélye ma is megoldásra vár.” Emlékezetes fejtegetése az alku és a megalkuvás szavak politikai és becsületbeli jelentéséről ugyanebbe a kényes tárgykörbe tartozik bele.

A korszak, amelyben 1990 óta élünk, csupa-csupa botrányos és kényes üggyel van kitapétázva. A tudathasadás és a remény megtépázott faliszőnyegeivel. Gondolom, ha Illyés velünk élne, ez a történelmi helyzet ugyanúgy próbára tenné, mint ahogy minket is próbára tesz. Lehet, hogy a maga Döblingjéből: súlyos depressziójából nézne kifelé időnként a világba, ajtófélfának döntve vállát. Tudnánk, hogy ilyen időkben elsősorban az ő bátor és gyakorlatias igazságaira szorulnánk rá. És százesztendős születésnapján nagy költőtársa, Szabó Lőrinc szavaival köszöntenénk, mely így hangzik: „Illyést, úgy sejtem, nagyobb igazság, okosság, nagyobb országos lelkiismeret vezette, mint talán bárkit a magyar haza szellemi vezetői közül, akiket ismertem. Bármily komplex a jelenség, az egésznek a nagyszerűsége előtt önként el kell csitulnia a részletkifogásoknak. Azt hiszem, mindenki, aki ezt a nyelvet beszéli, jogosan vágyódhatnék – s jól járna vele! – egy olyan magyar humanitásban élni, amelynek valahogyan Illyés az elnöke.”

Egy ilyen elképzelés: fogadalomnak se lenne utolsó a számunkra, hosszú távon.

 

*

 

Ez volt ünnepi emlékezésünk első szakasza. Hátravan még egy rövidebb második szakasz, amely a Bethlen Alapítvány és Illyés Gyula kapcsolatára emlékezik. Az idő rövidsége miatt itt is csak részleteket villanthatok föl ebből a történelmünkből kihagyhatatlan, beszédes és drámai kapcsolódásból.

A jelenlévők közül sokan emlékeznek még azokra az időkre, közelebbről a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekre, amikor Magyarország közéletét csak részben határozta meg a hatalmon lévők akarata. Mellette – pontosabban vele szemben – rendkívül nagy szerepe volt a szellemi életnek. Különösen az irodalomnak, ami érthető is, hiszen századok óta az irodalom volt a nemzet legerőteljesebb és leghatékonyabb hagyománya. Ha nem lett volna irodalmunk, egészen bizonyos, hogy ma nem volna magyar nemzet, vagy ha mégis, egészen más volna.

Mit jelentett ez? Azt, hogy az országot az említett időben már nemcsak politikai erők kormányozták, de egyre érezhetőbben szellemi és erkölcsi erők is. Ha úgy tetszik, nagy befolyással rendelkező ellenzéki csoportok. De bármi történt az országban, jó vagy rossz, megalázó vagy fölemelő esemény, sokakkal együtt tanúsíthatom: a magasban, a fejek fölött újra és újra azok a kérdések cikáztak: mit gondol a történő dolgokról Illyés Gyula? Mit tanácsol? Kiáll a követelések mellett vagy sem. Mert, ha kiáll, nehezebben gáncsolható el egy-egy kezdeményezés, vagy el se gáncsolható. Sok érdekes pletyka maradt fenn ezekből az időkből, ezeket rövidesen a helyükre kell tenni. Annyi bizonyos, hogy az úgynevezett nemzeti ellenzék Illyés nélkül nem cselekedett.

Ezért ragaszkodtunk a beleegyezéséhez, amikor a Hitel című folyóiratot akartuk elindítani, s ezért fordultunk hozzá akkor is, amikor a Bethlen Gábor Alapítvány gondolata Bakos István barátunk fejében megszületett. Gondolják meg: egy ellenzéki „magánalapítvány” Magyarországon a hetvenes évek végén, amikor Illyés Szellem és erőszak című művét a hatalom épp betiltotta? Legalább olyan istenkísértés volt ez, mintha a Kálvin téri templom Úrasztala mellé ültünk volna le tüntetően szalonnázni.

Illyésnek nyomban megtetszett a vakmerő ötlet. Mert azonnal megérezte, hogy ez nemcsak levegőben futkosó szép gondolat, hanem cselekvés. Megértette, hogy az Alapítvány nem más, mint az ő határon túli magyarokért indított küzdelmeinek a folytatása. Meghatottságát az elmaradhatatlan illyési humor tűzijátékával próbálta eltakarni.

– Tehát nézzük csak! Az ötlet nagyszerű – mondta Kiss Ferencnek, Für Lajosnak és szerény személyemnek. – Önök a nemzet nevében összegyűjtenek tömérdek pénzt, s nekem, mint az Alapítvány fejének átadják ezt az összeget, én pedig mint Kossuth pénztárnoka annak idején, lelépek vele nyugatra. Ha másként nem, így bizonyára irigyelt történelmi alakja lehetnék a hazának…

Jót mulattunk a tréfán, miközben már az első lépések tervét is kidolgoztuk. Azt gondoltuk, Kodályra és Németh Lászlóra emlékezve, hogy az alapítólevélen a feleségek neve szerepeljen. Így érezte Illyés teljesnek és morálisnak az ő jelenlétét a vállalkozásban. Csapatban akart repülni mindig. Szekértáborba tömörülve cselekedni.

El kell mondanom, hogy nagyon bízott a sikerben. Főleg azért, mert mi nem kérni, hanem adni szerettünk volna.

Sajnos, a szabadságnak erre a titkos erejére figyelt föl a politika. Megértette, hogy aki önállóan cselekszi a jót, előbb-utóbb önállóan fogja követelni a maga igazságát.

Kevés megrendítőbb történetet ismerünk egy-egy halhatatlan emberünk utolsó napjairól, mint amit Illyésről jegyzett föl felesége, Flóra asszony. A halállal szembesülő költőt is legnagyobb ellenfele, a depresszió fojtogatta. Életét a halálos ágyon hiábavalónak, sikertelennek érezte. Lám, amiért legutoljára is küzdött: egy folyóiratért és egy alapítványért, az is csak szélmalomharc volt. Flóra asszony kétségbeesve, de méltósággal úgy kérte Illyés óhajának a teljesítését a hatalomtól, mintha oxigént kért volna egy fuldoklónak.

Az a hatalom, amelynek egy leegyszerűsített mitológiai változata szerint kedvence és kegyeltje volt Illyés – hideg fejjel tagadta meg tőle az oxigént.

A Bethlen Gábor Alapítvány története ettől a megrendítő drámától vált igazán magyar történetté. S az újabb időkben pedig, remélem, attól kerül majd méltó helyére, hogy tudatosítjuk magunkban: a határon túliak számára kiharcolt kedvezménytörvény előképe az Illyés nevével is fémjelzett Bethlen Alapítvány gondolatában jelent meg először.

És ebben én törvényt látok.

 

Elhangzott a Bethlen Gábor Alapítvány ülésén a Széchényi Könyvtárban, 2002. november 2-án.

Egy híd mért nem hazugság?

1977 őszén, ha jól emlékszem, október vége felé egy meghökkentő plakát lepte el nagy tömegben Budapest utcáit. Falakon, hirdetőoszlopokon jelent meg, üzletek óriás kirakatában, főként könyvesboltokéban. A plakátról, csodák csodája, nem politikus, hanem egy költő nézett ránk nagy, látomásos szemével: Ady Endre. Az ő születésének századik évfordulóját hirdették a plakátok. Még soha ilyen meglepetést! Soha ilyen nagyvonalúságot! A közéletünkben ekkor már egyre sűrűsödtek az összeütközések. Alig telt el egy-egy hét irodalmi vagy ellenzéki botrányok nélkül. Például harmincnégyen ennek az évnek az elején írtuk alá a csehszlovák – árnyaltabban fogalmazva –, a cseh értelmiségiek mellett kiálló Charta ’77-es nyilatkozatunkat, amely komoly politikai merényletnek is beillett. Havelék lecsukása után néhány aláírónak – a szállongó hírek szerint, nekem is – baljós pályára csúszott át a csillagunk, s kis híján múlott, hogy nem zuhantunk alá a földre. A hatalom önző érdeke mellett nagy szerepe volt ebben az Írószövetség tekintélyének, még pontosabban fogalmazva a magyar irodalom századok alatt fölhalmozódott erkölcsi erejének. Aczél Györgyék egyszerre tisztelték az irodalmat, ugyanakkor rettegtek is tőle.

Lehet, hogy misztikusnak hangzik, de az 1977-es évben még külön védelmet is kaptunk a száz esztendővel azelőtt született Ady Endrétől.

Tavaly Németh László, az idén pedig Illyés Gyula születésének a századik évfordulóját hozta el közénk az Idő.

És Budapest utcáin egyikük arcképe se jelent meg ebből az alkalomból. Pedig százévenként egy-két hétig övék is lehetne Budapest minden utcája, sugárútja, magassága, hadd vésődjék belénk: kik is voltak ők a magyar irodalomban, olyan nemzedéktársakkal együtt – még ha külön is! –, mint József Attila, Márai Sándor, Szabó Lőrinc, Radnóti, Szerb Antal, Cs. Szabó, Hamvas Béla.

 

*

 

Talán az Ady-év s az egész plakátügy eszembe se jut, ha az idei év nem a plakátok tobzódó éve lett volna. De az volt! Kilencedik hónapja múlt el, hogy igazán nem láttam tőlük a várost. Sem a hidakat, sem a Dunát, mert mindenütt a politikusok arcképei virítottak, lebegtek, nyomultak elém. Voltak olyan plakátok, amelyeken ki-ki egyedül, önállóan mosolygott, voltak olyanok, amelyeken ketten vagy hárman erősítették egymást, sőt olyanokat is láttam, ahol csecsemők, pelenkák, felhők társaságában ajánlották magukat tíz-húsz lépésenként: nehogy elfelejtsük, kik ők s mit ígérnek nekünk akár az életük kockáztatása árán is.

 

*

 

Mi tagadás: rosszul éreztem magam gyönyörű fővárosunkban. Legdurvábban a stílusérzékemet sértette ez a gátlástalan előrenyomulás, a pénzen is megvásárolható nélkülözhetetlenség tudata. A plakátfarsang alapján nyilvánvaló volt, hogy a választásokon az győz, akit minden erre alkalmas falfelületen látni lehetett, hiszen már maga győzelem az is, hogy egyáltalán odakerült. Exhibicionizmus, vagyis kóros önmagunk mutogatásáról többnyire csak orvosi leírásokban olvashat az ember vagy szájról szájra röppenő sajnálkozásokban. A politikusok ez alól természetesen kivételek.

Míg ezeken a dolgokon füstölgök, ismét Illyésre kell gondolnom. Naplóírás közben fölrémlik benne, hogy egyszer, valamikor, majd róla is készít valaki szobrot. Mellszobrot? Egész alakosat? Azt még az Isten se tudja.

A halhatatlanok titkos ellágyulása helyett Illyést azonnal egészséges gunyorossága ragadja el. Föllelkesedik, s máris keze alá szeretne dolgozni a jövendő szobrásznak. „Akkor lennék igazán elégedett – mondja –, ha ezen a szobron egy öreg angol hölgy portréját láthatnám a magamé helyett.”

 

*

 

Irodalmunkban a humor először talán a kuruc költészetben jelenik meg. De ez a humor többnyire keserű, fekete humor. Ha gyöngyözik is, csak ritkán gyöngyözik aranysárga buborékokkal. Leginkább talán a huszadik századi bakafolklór segíthetne eligazodnunk ennek a humornak az elbozótosodott ősforrása körül.

Később a dévajkodó, a diákcsínyek pipafüstjén pácolódó humor Csokonai műveiben talált magára. Aztán Fazekas Ludas Matyijában. Jóval igénytelenebbül megjelent Garai János Háryjában is, de a két betetőző ebben a műfajban is Petőfi és Arany. A humort nem kívülről kapják, ott lappang a természetükben. Népiségük ebben éppúgy kifejeződik, miként nyelvükben és valóságszemléletükben. Mondhatnám, hogy ez a humor népiségükből fakad. Mondhatnám azt is, hogy népképviseletükből, amelynek a politikai érdekképviselet csupáncsak egyik eleme.

Ugyanezt mondhatom mindkettőjük hű követőjéről – folytatójáról? –, Illyés Gyuláról is. Az ő humora is népiségéből ered, de soha nem elégszik meg ezzel az eredettel. A folytatásban fölváltva villog Rácegres és Párizs.

Ha némelyek mától ferdén néznek is rám, akkor is kimondom, hogy az urbánusnak, a budapestinek tartott Karinthy Frigyes humorához az övé áll legközelebb.

Karinthy a magyar humornak annyira kivételes, meghökkentő, előzmények nélküli nagy alakja, mint festészetünknek Csontváry. Eredetisége zavarba ejt, nem tudjuk se Csokonaiból, se Petőfi A helység kalapácsából, se Arany János fanyar, somolygós vagy A nagyidai cigányokat író, zokogtató humorából eredeztetni. Görbetükreit bárhol el tudnánk képzelni. Párizsban éppúgy, mint az eszkimók földjén vagy a Holdon. De mégis, ha elolvassuk például az Így írtok ti című kötetének a paródiáit, azonnal rádöbbenünk, hogy a magyar nyelv, a magyar irodalom tökéletes ismerete nélkül képtelen lett volna a „második halhatatlanságban” megörökíteni Adyt, Babitsot, Kosztolányit, Móriczot, Madáchot.

Mi az, ami a két író humorát – az ellentétes eredet ellenére is – közel hozza egymáshoz? Intellektusuk természete, amely egyszerre látja valaminek a színét és a fonákját is, és e kettős tudás birtokában dönt róla. Domokos Mátyás egy régi tanulmányában azt írja Karinthyról, hogy nem a képzeletet, nem az eszméket, nem a gondolkodást tartotta végtelennek, hanem a valóságot. Amelyben humor és dráma, pátosz és tragikomédia, sírás és hanyattesés váltogatja vagy egészíti ki egymást. A kérdés mindig az, hogy mit mutatunk meg ebből a valóságmindenségből, pontosabban, mit nagyítunk ki belőle, hogy az adott idő legsűrűbb pillanatában ismerhessük meg a kiválasztott rész természetét. „A humor – a teljes igazság” – jegyezte föl magának Karinthy.

Akik testközelből ismerték Illyést, akik éveken, évtizedeken át a barátai, bizalmasai voltak, azok Karinthy föntebbi mondatát róla is följegyezhették volna. Nem töltöttem vele soha úgy egy órát, hogy ne évődött volna, ne pörgette volna meg szemem láttára mutatóujja körül a világot. Karinthyről följegyezték, hogy gyakran lábujjhegyen közlekedett a körúton, mert nem akarta fölébreszteni az aludttejet. Szellemes ötlet, diákcsíny, diákbolondozás. Ezt az ötletmodellt alkalmazta sokszor a filozófiai szintű dolgokban is. Illyés humora mindig földhözragadtabb és élményszerűbb volt. Két példával szeretném érzékeltetni az állításomat. Egy olyannal, amelyet megírt, s egy másikkal, amelyet a jelenlétemben rögtönzött, és eszébe se jutott, hogy valaha is leírja.

Íme, egy 1941-es naplójegyzet:

„Megtisztel egy gróf. Korszerű ember; sajnos, maga is tudja. Megnéz, mosolyog; látom, keresgél. Úgy mondja, mintha ajándékot adna:

– Minden magyar parasztot született arisztokratának tartok! Mi különbség hát köztünk? Szavak, ezek csak szavak!

Az ajándékot a hang egy kicsit rosszul közvetíti, felülről. Valahogy felülről nyúlik felém a kéz is, noha kettőnk közül én vagyok a magasabb. Elfogadom, elgondolkodom. Hogyan viszonozzam? Nem szeretnék udvariatlan lenni. De kísért a szavak fajsúlya. Mennyit nyomnak még a mi időnkben? Megkockáztatom csendesen:

– Semmi különbség nincs. Én is minden arisztokratát született parasztnak tartok.”

Ez a humor olyan, amelytől eláll az ember lélegzete. A válasz ártatlan szójátéknak, szófordulatnak indul, de a történelmi ösztönök mélyéről váratlanul olyasmi csapódik hozzá, amitől megváltozik: vérfagyasztó vallomás lesz belőle.

Erkölcsi elégtétel.

Másik rögtönzésének – mint annyi hasonlónak – akaratlan átélője voltam. Ezúttal is eszmecserére és vacsorára hívott meg Illyés. Az asztalt öten üljük körül. Flóra asszony, Illyés, Franciaországból Véronique Charaire, azaz: Veronika, C. József, Illyés egyik legbizalmasabb színházi embere és jómagam. Mi, vendégek, mindhárman remekül érezzük magunkat. Otthonosak vagyunk és kissé mámorosak is, hiszen Illyés közelében mindig nagyobbnak, szabadabbnak, okosabbnak érzi magát az ember, mint másutt, és ez nemcsak az eszmecserét fűti át, hanem az együttlét egész légkörét. Épp a lengyel pápáról beszélünk nagy elismeréssel, mert végre valaki rólunk, magyarokról is tud jót mondani. Velünk tart Illyés is, de csak úgy mellékesen megjegyzi: ha az egyházi hierarchia megengedte volna, hogy az Isten is jelölhetne római pápát, lehet, hogy az első számú jelöltje Márton Áron lett volna. Évődünk, sóhajtozunk kicsit, sajnáljuk magunkat, mint az a szegény cigány, akinek a lukas kalapját most kapta le a szél fejéről.

S mit látok hirtelen? Azt, hogy a velünk nevetgélő C. József egyik pillanatról a másikra elsápad. Fehérebb lesz, mint a fal. Aztán föláll, és a holdkórosok világon kívüli ösztönével megindul ki a konyhából. Te jó ég, rosszul lett? Nem kap levegőt? Hányingere van? Legalább mondana valamit. De nem szól. Mi se kérdezzük: hátha csak a mellékhelyiségbe kell roppant önuralom árán kisietnie. S ezért aztán kínos lenne a kérdezősködés. Még hallom, amikor C. József lenyomja a konyhakilincset, s rögtön utána azt hallom, hogy teste egész súlyával hanyatt vágódik a kövön. Úristen, vége. Mind a négyen egyszerre ugrunk föl az asztaltól, s hajlunk mozdulatlan barátunk fölé. Veronika riadtan kiált ránk: nehogy fölemeljük, mert egyik ismerőse infarktust kapott, elesett, s a társai megpróbálták fölfektetni az asztalra, s ezzel ártottak neki. Csak a mentősök nyúlhatnak hozzá, akik nyolc-tíz perc alatt ideérnek, Flóra asszony most beszélt velük.

Tehetetlenek vagyunk. Állunk az eszméletét veszített barátunk teste körül, döbbenettel és némán. Villámcsapás érte Illyést is. A konyhaszekrénynek támaszkodik, hogy állva maradhasson.

Négy-öt perc telik el, amikor C. József lecsukott szemhéja alig láthatóan megrebben. S két-három rebbenés után már a szemét is látjuk. Zavartan néz jobbra, balra. Keres valamit, de még tétova. Illyés ocsúdik föl közülünk elsőnek.

– Te Jóska, nem szégyelled magad? Flóra külön neked sütött kapros-túros rétest, s ahelyett, hogy hálás lennél, itt haldokolsz? Közlöm veled, az én konyhám nem a Hősök tere és nem is a segesvári csatatér. Sőt, nem is a Nemzeti Színház…

A hangtól majdnem mi ájultunk el, többiek. Így beszélni a halál közelében, mi más, ha nem vakmerőség? Ha nem volna az, a tragikomédia műfaja sose született volna meg.

 

*

 

Illyés szürreális, folyamatos és meglepő agyműködéséről számtalan hasonló történetet őrzött meg az emlékezet. A pályatársak közül Déry, Zelk, Örkény, de talán még náluk is jobban Cs. Szabó méltányolta Illyésnek ezt az adottságát. Ezt, amely elsősorban nem a műveiben lombosodott ki, hanem baráti, társasági eszmecserékben, vitákban. Kivéve persze a Lélekbúvárt, a Tűvétevőket, a Bolhabál és a Bölcsek a fán című színműveit.

Valaki egyszer a kedvembe akart járni, s úgy próbálta dicsérni Illyést, hogy a Horatius-kori római irodalomban bizonyára ő lett volna a legszellemesebb epigrammaíró. Ámulva néztem a műkedvelő esztétára, s annyit kérdeztem csak tőle: ugye, a görögdinnye a ti vidéketeken is a fán terem?

Németh László Ady halálának negyedszázados évfordulóján ezt írta: „Egy költő műve azzal, hogy itt hagyta, nem kész. Nemzete szellemében kell elkészülnie.”

Bármilyen hihetetlen, sőt elképesztő, sokszorosan érvényes ez Illyés Gyulára is. Legtöbben csak a közhelyeket jegyezték meg róla. Néhány könyvcímet – a Puszták népét, a Petőfit –, tíz-húsz olyan versét, mint a Haza a magasban, a Nem elég, a Bartók, az Egy mondat a zsarnokságról, de észjárásának és stílusának nem jutottak a közelébe. Életművéből egy egész könyvre való aforizma erejű mondatot lehetne kiválasztani. Én csak ízelítőül írok ide néhányat. „Mi bonyolultabb s finomabb összetételű egy svájci óránál?” – kérdezi önmagától Illyés. A válasza meghökkentő és gyönyörű: „Egy alma!” Vagy emeljünk ki egy másik mondatot a naplójegyzeteiből: „A született jellemek éppoly elviselhetetlenek, akár a született grófok: gőg és büszkeség és semmi egyéni érdem.” Végül egy szakmához tartozó megjegyzése: „A kifejezés éppúgy megalkotandó valami, mint egy gép vagy egy ház: sajátos törvényei vannak, ezeket kell szolgálnunk s nem magunkat. Egy híd mért nem hazugság?”

Az utolsó remény

 

Csucsa hanyatlása

Kedves Béla! Már régóta szeretnék valamit írni Csucsáról, egészen pontosan a csucsai Boncza-kastélyról, erről a rejtőzködő, fákkal és nyugtalanító titkokkal körülkerített helyről, ahol – utólagosan összeszámolva az évszakokat és a napokat – legalább két teljes esztendeig Ady Endre is élt.

Akárhányszor elautózom a sziklaperemre épült és lombtakarásban magasodó „várkastély” előtt, újra és újra elszorul a torkom. Elszorul, sőt mintha a szívem is megnagyobbodva azt várná, hogy történjék velem valami. Legyen az a valami csoda, botrány, szentségtörés, legyen az bármi, csak értsem meg végre, hogy miért ér utol itt mindig valamiféle remény nélküli kétségbeesés. Ha valaki azt mondaná: nyitott koporsókkal van tele a kert, az udvar, elhinném neki. Mint ahogy azt is elhinném, ha egy tudós olyasmit bizonyítana be, hogy nagy szellemek életükben mágneses tereket alakítanak ki maguk körül, s ezek a haláluk után is megmaradnak, és aki belép ezekbe a terekbe, mindannyiszor így vagy úgy, de megzavarodik. Fölváltva érezhet mámort, szorongást, kárhozatot. Gyakran még fojtogató bűntudatot is, anélkül hogy ismerné az okát.

Elméletét a magam élményeivel tudnám leginkább igazolni, mert Csucsa mellett Nagycenk az a másik hely, ahol pillanatok alatt kibillenek megszokott állapotomból. Odaérek a kastély elé, benézek a kovácsoltvas kapun, látom az ablakokat, az ablakok mögötti szobákat s az egyik szobában azokat a sárga cipőket, amelyek Széchenyi lábán voltak akkor, amikor Döblingben öngyilkos lett. És mindig azt gondolom ilyenkor, hogy az Aradi Tizenhárom után ő a Tizennegyedik vértanú, csakhogy a homlokának szegezett fegyver ravaszát nem a Habsburgok húzták meg, hanem ő maga, az áldozat.

Ennyi épp elég nekem ahhoz, hogy forróság öntsön el, és feszengni kezdjek a bőrömben.

Sokáig csak furcsálltam, hogy miért e két hely kelt bennem megtévesztésig hasonló érzelmeket. Műkedvelő lélekbúvárként kezdetben azzal próbáltam magyarázni a furcsaságot, hogy mindkét kastély: a nagycenki kastély és az Adyhoz kötődő csucsai is közvetlenül az út mellett áll, és szinte ellenállhatatlan testi élményként kínálja föl nekünk a történelmet, a történelem absztrakciói nélkül. De elég hamar meg kellett értenem, hogy ez csak amolyan felszíni okoskodás. Az okoknak mélyebbeknek kell lenniük. A következő rejtvényfejtéskor már világossá vált, hogy a helyszíneket a két lángelme közös vonásai rokonították inkább, és nem a hasonló körülmények.

Széchenyi és Ady? Hogyan kerülhetnek így egymás mellé? A legnagyobb magyar a másik „legnagyobbal”? Az arisztokrata reformer az első igazán modern forradalmárral? A leggyakorlatiasabb nemzetgazda egy vérbeli lírikussal?

A külső jegyek és látszatok alapján olyan könnyen el lehetne különíteni egymástól őket, mintha nem is ugyanannak a népnek, nemzetnek, kultúrának a tagjai volnának. De leereszkedve az ösztönök, az indulatok, a tragikus tudat legmélyebb rétegéig, aligha találnánk két ennyire azonos alkatú és rendeltetéses magyart, mint ők ketten. Parádés világfiak, hódítók, seregeket doboltatnak össze, miközben nagy betegek és nagy szenvedők. Egyformán a boldog vakmerőség és a halál rokonai. Németh László fiatalon, kezdő tanulmányíróként ezt írja Adyról: „Ady nemcsak keseregte a magyarságot, hanem alkotta is… A magyar irodalomnak lehetnek nagyobb alakjai, a magyar önismeretnek aligha van mélyebb forrása nála… Ady volt az első, aki egybelátta a magyar életet, nevet és méltóságot szerzett sorsunknak…”

Széchenyiről, ha más szavakkal is, de ugyanezt elmondhatta.

Kedves Béla, most jut eszembe, hogy Nagycenk után még meg kell említenem Párizst is. Azt az eszményi Párizst, amely Ady versei nélkül számunkra nem létezik. Bizonyságul sorolhatjuk a verscímeket: Egy párisi hajnalon, A Gare de l’Esten, Páris, az én Bakonyom, Este a Bois-ban, A Szajna partján. Vagy azt, amelyet szinte mindnyájan könyv nélkül tudunk:

 

Párisba tegnap beszökött az Ősz, Szent Mihály útján suhant nesztelen, Kánikulában, halk lombok alatt S találkozott velem. Ballagtam éppen a Szajna felé S égtek lelkemben kis rőzse-dalok. Füstösek, furcsák, búsak, bíborak, Arról, hogy meghalok.

 

Nem idézem végig a verset, és a többit se sorolom, egyszerűen csak szeretném kijelenteni: Párizst, igazán, Ady tette halhatatlanná.

Mint ahogy Csucsát is.

Idézd csak föl magadban, hány nagy verset írt ott a kastélyban! Mindenekelőtt a Csinszkának szóló szerelmes verseket. Vallomásos erővel tódulnak egymás után: És mégis megvártalak, Az elhagyott kalóz-hajók, Vágtatás a Holdnak, Óh, fajtám, vére, Cifra szűrömmel betakarva. Vagy, hogy a legismertebbet említsem:

 

Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet. Világok pusztulásán Ősi vad, kit rettenet Űz, érkeztem meg hozzád S várok riadtan veled.

 

S a szerelmes verseken kívül itt írta a magyar költészet olyan nagy verseit is, mint amilyen például A Kalota partján, Az ember az embertelenségben vagy a Nótázó vén bakák.

 

*

 

Csucsán én először 1954. szeptember első napjaiban jártam, Móricz Zsigmond lánya, Móricz Virág és Bölöni György társaságában.

Nyilvánosan még sose beszéltem részletesen erről az élményemről. Valószínűleg azért, mert még ma is olyan fölfoghatatlan nekem ez az utazás, mintha nem velem történt volna meg, csupán képzelődtem vagy olvastam volna róla.

Az utazás előtt egy évvel „robbantam” be az irodalmi életbe. Néhány csapnivalóan gyönge, de az akkori politikai életet teljesen fölborzoló versemért vállára vett az irodalmi élet. Bemutatásul a Csillag című folyóirat tizenkét versemet közölte, amire eladdig nem volt példa. Még könyvem se jelent meg, de 1954 tavaszán a magyar Írószövetség javaslatára József Attila-díjjal jutalmaztak, s ráadásul még azzal is, hogy egy háromtagú íróküldöttség teljes jogú tagjaként Romániába utazhattam.

A lehetőségbe beleszédültem. Különösen akkor, amikor megtudtam, hogy az 1947-es párizsi békeszerződés aláírása óta, amelyen a háború győztesei Erdélyt ismét Romániához csatolták, a mi küldöttségünk az első „fecske”, amely a szomszédos, „baráti országba” látogat.

Akkortájt még fogalmam se volt semmiről. Gyerekkoromban, sőt pápai kisdiákként is csak abban reménykedtem, amiben a felnőttek is: ha van igazság a földön, Erdély fele a mienk marad. Sajnos, nem maradt. De elvesztésének fájdalma az újjáépítés és a népuralom mindennapos tapsviharában tökéletesen eltompult. Legalábbis Magyarországon. Arról, hogy a párizsi békeszerződés második Trianon volt számunkra, nemigen beszélt senki, illetve ha beszéltek is, kizárólag azt hangoztatták, hogy a sebeket a szocializmus finoman be fogja gyógyítani.

Ártatlanságomban vagy inkább tudatlanságomban nekem is úgy tetszett, hogy küldöttségünk ennek a távlatos reménynek az útjait kövezi ki Romániában. Azonban hamarosan kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről, mivelhogy minket nem tárgyalni hívtak a két ország jövőbeli kapcsolatairól, hanem inkább elkábítani vagy elkápráztatni. Beültetni egy balkáni hintaszékbe.

Már az utaztatásunk is ennek a szédítésnek volt az előjátéka. Ekkortájt még nem olyan sűrűn röpködtek az utasszállító gépek, mint ma, és csak az államilag fontos emberek utaztak rajtuk. A gépek zöme egyébként is kiszolgált katonai gép volt, bombázóknak is beillettek. Szívesen utaztunk volna Bukarestbe hálókocsival mi is, de hogy ne viseljen meg bennünket a hosszú út, vendéglátóink repülőjegyet küldtek. Szállást is a román főváros legelőkelőbb szállodájában, az Athéné Palace-ban kaptunk. Életem első szállodája! Térre néző szobával! És hogy a káprázat folyamatos maradjon, mindennap más étteremben szerveztek egy-egy híres íróval, költővel, kritikussal találkozót, halk villacsörgés és késcsörgés kíséretében. Öt ilyen zsúfolt, marcipános nap után pedig levittek minket a tengerpartra, Conştanţába, közelebbről: Mamaiára, egyenesen az egykori királyi üdülőbe, amely csak egy átszállónyi távolságra lehetett a mennyországtól. És hogy ott a tengerparton se érezzük elesettnek és árvának magunkat, velünk jött üdülni az akkori Román Írószövetség elnöke is: Zaharia Stancu költő és regényíró.

Az ő „házigazdai” föladata továbbra is az előbbi programok folytatása volt: újabb és újabb román írókkal ismerkedtünk és vacsoráztunk.

Bölöni és Móricz Virág gyorsan be tudott illeszkedni az elnök programjába, mondhatnám úgy is, hogy a kiválasztottak nagyvilági helyzetébe. Érződött rajtuk, hogy évtizedeken át benne éltek Európában, benne az irodalmi életben, nyelveket beszéltek, sőt még azt is érezni lehetett rajtuk, hogy lángelmék környezetében forgolódtak: Adyéban, Móriczéban, Bartók, Babits, Kosztolányi és Kodály társaságában. Én viszont, mint a megfagyott gyermek távoli rokona, csak csetlettem-botladoztam, és okosan hallgattam közöttük. Az eszmecserék többnyire franciául folytak, s így én csak az olyan elhangzó nevekből, mint Anatole France, Tristan Tzara, Aragon, Breton, Ehrenburg, Picasso tudtam következtetni arra, hogy épp miről is társalognak.

A hetedik napon azonban történt valami Bölönivel. Bizonyára megunta a mindennapi lakodalmat, a rendszeres „leitatást és a leetetést”, és olyasmiről kezdett dödögni, hogy jó és gyönyörű ez a tengerpart, ahol egykor a nagy római költő: Ovidius töltötte örökös száműzetését, de a hátralévő másfél hetünket ő szívesebben töltené szülőföldjén, Erdélyben, például Szilágysomlyón, Nagyváradon, Csucsán, Érmindszenten ahol Ady halála óta egyszer se járt. Bölöni eltökélt dödögése azonnal fölgyújtotta Móricz Virág képzeletét is: „Nagyon jó, nagyon jó, kedves Gyurka, menjünk Erdélybe, apám épp tizenhárom éve, 1941-ben járt ott, szívesen bejárnám azokat a városokat, falvakat, ahol megfordult. Névről még Bözödi Györgyöt is ismerem, ő kísérte apámat a Székelyföldön. És emlékszem még Nagy Imre nevére is, a festőére, akitől apám el volt ragadtatva. Nemcsak a képeitől, hanem az esze járásától is.”

Én csak füleltem, hallgattam vitorlát bontó mondataikat, meg kell mondanom, elég keserű szájízzel, mert semmi kedvem se volt otthagyni a tengert. De hát én hozzájuk képest nem osztottam és nem szoroztam.

Bölöni addig-addig hajtogatta Erdélyt, amíg vendéglátóink is meghallották. Kitört a vakrémület. A barátinak mondható mosolyok villámgyorsan lehervadtak az arcokról. Rebegni kezdtek a kiszolgáltatott szempillák, jobbra-balra siklani a tanácstalan szemgolyók, hiszen az eredeti meghívásban szó se volt arról, hogy a háromtagú magyar íróküldöttség átmehet Erdélybe is. Ha romániai magyarokkal akarunk találkozni, nem jelent gondot, mivel sok magyar él Bukarestben és közülük sokan ott lesznek az augusztus 23-i ünnepségen, Románia legnagyobb nemzeti ünnepén, sőt a parlamenti fogadáson is, ahova Gróza Péter, helyesebben Petru Groza miniszterelnök minket is meghívott.

Bölöni nem számított arra, hogy emberi kívánsága diplomáciai bonyodalmat okoz, politikai kalamajkát. Ha sejtette volna, csöndben marad. Végül a magyarul is tökéletesen beszélő Groza oldotta meg a gondot: hozzájárult ahhoz, hogy Ady egyik legközelebbi barátja végiglátogathassa azokat a helyeket, ahol ifjúkorukban éltek vagy valaha találkoztak egymással.

Ady szülőfalujába menet így néztünk be Csucsára is.

Bölöni könyvét: Az igazi Adyt én még az érettségi vizsgára készülve olvastam el. Nagyon tetszett, mondhatnám, elragadott, de amit élő szóval ott mondott el a kisebbik épület előtt az udvaron Adyról, az még emlékezetesebb maradt. Lent a völgyben jól lehetett látni a Sebes-Köröst, a folyó melletti réteken a sok, kis hegyes szénaboglyát, szinte gótikus alakzatok voltak, no meg a balladás síneket, amelyeket naponta látott Ady is. Dohogó, kormos vonatok hozták-vitték szeme láttára az első világháborús, nótázó, vén bakákat.

 

Hogy zúg, zuhog, árad a nóta Valamennyi vén fiú torkán S hogy ölte órákig az orkán Künn őket próba-mezőkön. – – – – – – – – – – – – – – – Így járnak a Végezés ormán Ezer és ezer évek óta, Mindig a Halálba loholtak S el nem hagyta őket a nóta.

 

Apám nemzedéke nótázott ilyen rendületlenül, hősiesen és szomorúan, amikor Galíciából le a Piave mellé vitte őket a csattogó katonavonat. A harmincas évek disznótoraiban és lakodalmaiban én is megtanultam tőlük az Ady emlegette nótákat, köztük a legfájdalmasabbat is, amelyet talán még ő is hallhatott.

 

Ha kimegyek a doberdói harctérre, föltekintek a csillagos nagy égre. Csillagos ég, merre van a magyar hazám, merre sirat engem az édesanyám.

 

Míg bámultam a völgyben a meg-megcsillanó sínpárt, olyasféle zavaros, de magasztos érzés formálódott bennem, mint amilyen a hitetlenkedő Tamásban született meg, amikor belenyúlt Krisztus sebeibe. Valamilyen hatalmas élmény résztvevője és tanúja voltam egyszerre. Egymás utáni képekben láttam a földúlt, a bortól és a látomásoktól elnehezült Adyt, aki háborúellenes verseket forgat magában és huszonhárom éves apámat, ahogy fél szemével fölnéz a doberdói égre.

Szerettem volna akkor, ott, Csucsán rövid időre megzabolázni, sőt megállítani az időt, hogy a kert fáit, a Körös vizét és a szemközti hegyeket élethűen bármikor fölidézhessem.

Giccses kívánság maradt az egész. Az elém rajzolódó képeken árnyak gázoltak át közönyösen. 1954 szeptemberében egyszerűen tudomásul kellett vennem, hogy az a magaslati udvar, ahol állok, már nem ugyanaz a mágikus erőtér, ahol Ady mellett apám is föltűnt. A fák közti tereket, a Boncza-kastély teraszát, az elbokrosodott sziklaperem éleit másféle árnyak foglalták el. Legmarkánsabb köztük Octavian Goga árnyéka volt, a költőé, Az ember tragédiáját lefordító, nagyszerű román művészé, aki, sajnos, az idők változásával maga is megváltozott. A megértő barátból hódító ellenfél lett, a román szegények és hazafiak költőjéből elvakult, magyarellenes miniszter, aki valószínű, hogy nemcsak azért vette meg Ady özvegyétől a kastélyt, mert tetszett neki, és mert volt hozzá elég pénze, hanem azért is, mert a megvételben a nagy történelmi szimbólumot érezte meg: az Ady fölötti és a magyarság fölötti győzelem jelképét.

Amit állítok, nem tudom bizonyítani. Lehet tehát rágalom is. De lehet igaz is. Ady és Goga gyorsan elromló viszonyát elemezve inkább az utóbbi igazolásához találnánk freudi és jungi bizonyítékokat.

1912-ben Goga Octaviant – helyesen Octavian Gogát –, az erdélyi román költőt nemzetiségi izgatás vádjával csukatja a szegedi Csillag-börtönbe a magyar igazságszolgáltatás. Ady furcsa, meghökkentő, költői cikkben áll ki román pályatársa mellett. Ő maga épp elesetten, megtépázottan viteti magát a szanatóriumba, amikor Goga, meggyőződése tudatában, diadallal vonul be a börtönbe büntetését letölteni. Ady az életerőt, az életakaratot ünnepli Gogában, s a maga roncs életében pedig a vereséget emlegeti. Kivételes szimbolista tehetségét ezúttal a politika világán belül érvényesíti. Nem nemzeti eszmékről és igazságokról beszél, hanem a létezés elemi erejéről és igazságáról, amely egy fiatal román értelmiségit lendületesen mozgósíthat, ezzel ellentétben egy fiatal magyart nem, mert a serleges Magyarország inkább csak parádézni tud és emlékbeszédeket mondani a régmúltak fölött, a történelem sürgető parancsszavaiból azonban nem hall meg semmit.

Ady Gogáról írt cikke nem pillanatnyi költői szolidaritás csupán, jóval több ennél. A román írótárs melletti kiállása a befullasztott magyar közéletben egyenes meghosszabbítása annak a lírai hitvallásnak, amelyet legalább négy esztendővel előbb a Magyar jakobinusok dalában megfogalmazott.

 

Dunának, Oltnak egy a hangja, Morajos, halk, halotti hang. Árpád hazájában jaj annak, Aki nem úr és nem bitang. Mikor fogunk már összefogni? Mikor mondunk már egy nagyot, Mi, elnyomottak, összetörtek, Magyarok és nem-magyarok?

 

A vers hangja az Osztrák–Magyar Monarchia légterének legtisztább hangja. Ady körül nincs igazi politikus, nincs igazi író, filozófus, nincs főpap, aki nála bátrabban és egyértelműbben szólalt volna meg akkor.

Gogának ismernie kellett ezt a közös megváltást kereső hangot, és természetesen ismernie kellett magát a verset is, mint ahogy mi is ismertük a szabadságharcunkat ünneplő Heine-verset, a Victor Hugo-verset vagy azokat a lengyel, francia, angol verseket, amelyeket a 1956-os forradalom napjaiban írtak hozzánk, magyarokhoz.

A börtönből szabaduló Gogának a múzsái az első világháborút előző hónapokban már nem Ady följajdulásait közvetítették, hanem a legelfogultabb román nacionalizmusét. S ettől kezdve már soha többé nem tudott volna viszonzásul olyan sorokat leírni versben, hogy magyar, oláh, szláv bánat mindig egy bánat marad.

Amikor Adyhoz eljutott Goga végleges elvadulásának a híre, vallomásos levélben fordult hozzá. Ahogy rét szól az erdőhöz, patrióta a patriótához. Levele tizedik sorában már ezt kérdezi egykori pártfogoltjától: „Ott leszel-e te is a görög hűségű, fényes, nagy áldomásnál vagy elutazol előle abba a kis erdélyi faluba, ahol földet túró nagyapád vörösebb Napot látott, mint a mostani? Vagy szívednek-lelkednek teljes nyugalmával indultál el vezértársaiddal, hogy gyilkos szövetséget kössetek a te néped és az én népem ellen? Lant és Parittya illik költőnek és királynak… de szabad-e nekem azt gondolnom, hogy költő állhat orrgyilkosok közé? Tették és tegyék ezt meg pápák, pátriárkák, császárok és királyok, Machiavellik és zsoldos kisgonoszok. Poéta gyilkolhat, ha szeret, de gyilkosokkal nem cimborál… még fajának szerelméért sem lesz egy másik nemzetfajtának társaságba szegődött ölője.” A levélben még egy ilyen mondat is elhangzik: „…összeálltok, persze megint Bécs biztatásával, hogy a küzdő magyar radikalizmusnak, nemzetvédelemnek, demokráciának és szabadságharcnak véget vessetek.”

Ha költő, ráadásul ha nagy költő ír ilyen mennydörgéses levelet egy másik költőnek, Isten figyelmeztetésével is fölér. Kitérni előle egyetlen esetben lehet csak: ha a megszólított költő kilép a „szentek közösségéből”.

Goga kilépett.

Egy évvel később, 1915 januárjában, Ady tudomásul veszi az „árulást”, és utolsó levelét is megírja Gogának, aki – talán még maga se látja világosan, hogy – elindult azon az úton, amelyen később szélsőséges, vad, soviniszta minisztert faraghat belőle a sors. A levél így kezdődik: „Goga Octavian nevezetű barátommal aligha szoríthatok már és még az életben kezet, holott ez nekem fáj… Megértem én Goga Octaviant, akit egy kicsit mindig a telített, kótyagos Kisfaludy Károlynak vélek. Megértem esetleg azt is, hogy nációja egy rettenetes nagy kérdést kapott s erre megfejtést az óromantikus Goga Octavianok adják.” És a végleges istenhozzád pedig így hangzik: „Igazán nem jó magyar poétának lenni, de higgye el nekem, domnul Goga, hogy lelkiismeretet nem cserélnék vele.”

Adyt már a Goga-levelek megírása előtt foglalkoztatta Erdély elvesztésének a gondolata. Félelme azonban csak az elszakadást sürgető, erdélyi román pártok uszítása nyomán erősödött meg. Hadd tegyem hozzá rögtön, hogy még jeremiási lázálmaiban se gondolhatott arra, hogy majd egy jövőbeli békeszerződésben a Goga Octavianok nemcsak Erdély egy részét kapják meg, mondjuk: Dél-Erdélyt, hanem az egész Székelyföldet, Máramarost, a Bánságot és még a Partium nagyobbik részét is.

Nem nehéz elképzelnünk, hogy Gogának Trianon, minden mértéket túlszárnyaló őrületével együtt is, maga volt a beteljesülés. Holott egy országot kapni csak úgy, történelmestől, mindenestől, brutális abszurditás. Végül is Erdély a törökök százötven éve alatt Európa egyik legszínesebb, legizgalmasabb és legműveltebb országa volt. S hozzá kell tennem: nem a románok jóvoltából.

Mit számított ez Gogának? Semmit. Ha csak morzsányi bűntudat mozdult volna is benne, mondjuk A magyar jakobinus dalát megíró Ady Endrével szemben, Csucsát nem magának vette volna meg, hanem egy tragikus fájdalom számára. A Legyőzöttek Emlékművéül. Ahogy a halálosan beteg Ady utolsó szívdobbanásai közben megírta Üdvözlet a győzőnek című versét.

Főhajtás helyett Goga inkább a bosszúállást választotta. Ady, a magyarok legnagyobb és legnemzetibb költője kioktatta őt? Megtagadta tőle kézfogását? Hát akkor – válaszul! – ő is megmutatja, hol a helye Erdélyben, azaz a kiegészült Romániában Adynak.

Mindez persze az ösztönök mélyvilágában játszódott le. De ha nem ez volna az igazság, Averescu kultuszminisztereként miért épp Csucsára hívja meg Goga a magyarság sarokba szorított vezetőit, hogy paktumkötésre kényszerítse őket? Valószínű azért, hogy a Trianon utáni történelem keserű piruláit az Ady-versek légkörében nyelesse le velük. A király és a kormányfő is örül Goga kezdeményezésének. 1923-ban még Ady lélegzésére emlékeztek a falak.

Kedves Béla! Ma 2002 augusztusában járunk. Nagyjából tudjuk, mi történt az elmúlt huszadik század évtizedeiben velünk. Ismerjük a háborúk okait, a forradalmakét, a diktatúrákét. Ma már azt is látjuk világosan, hogy a „trianoni zárszámadásban” nemcsak a mi bűneink kerültek bele, hanem a felelőtlen, felszínes, műveletlen békeszerzőké is. Ugyanis a mértéken túli büntetés maga is bűn. Ebből a bűnből csírázott s fejlődött ki a második világháború, amelyhez fogható megpróbáltatást még nem élt át az emberiség. Eddig általában az okokból kiindulva jutottunk el az okozatig, a második világháború őrült paradoxona viszont arra kényszerít minket, hogy az okozatok szörnyű végösszegéből ismerhetjük meg igazán az eredendő okokat. A százmillió halottból a nyolcvan év előtti igazságtalanságot, a haláltáborok, a földig lerombolt városok valóságából a békeszerző politikusok iszonyú kártevését.

Éppen ezért ideje volna a magunk bűnrészessége felől is másként gondolkodni, mint eddig. Rövid számvetés után annak kellene kiderülnie, hogy a Trianon után összeszámolható román, szerb, cseh és szlovák, ukrán és szlovén bűnök, amelyeket a hozzájuk csatolt magyarok ellen elkövettek, messze fölülmúlják azokat, melyeket a magyarság követett el ellenük nemzeti ébredésük évtizedei óta. Minden statisztikai adatnál beszédesebben bizonyítja ezt a tényt az, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián belül a Nagy-Magyarországon élő nemzetiségek 1867 után megizmosodtak lélekben, öntudatban és anyagiakban egyaránt. Gondolj a román Albina bankra és huszonkilenc társára, földvásárlásaik lázas és sikeres stratégiájára. Az ortodox egyház megerősödésére. Ezzel szemben a Trianon utáni magyarság ijesztően megfogyatkozott, elszegényedett, elvesztette százados műveltségének fényeit, a tulajdonát állami közreműködéssel vették el tőle. Én még emlékszem az ötvenes évek Kolozsvárára, Marosvásárhelyére és Nagyváradára. Kolozsváron ekkoriban körülbelül nyolcvan magyar író élt s dolgozott és húsz román. Mára megfordult a helyzet: nyolcvan román író él és húsz magyar. Neked bizonygassam, hogy a történelmileg kialakult majdnem valamennyi régi magyar városban is ugyanilyen az arány a magyarok és románok között? Néhány év múlva mindenki azt fogja mondani, hogy a természet – emelkedettebb szóval –, hogy maga a lét végezte el szorgalmas munkáját a határon kívül élő magyar nemzetrészek körében. És ha netán tudatos népirtást emleget valaki, azt a bolondokházába zárják! Pedig a régi magyar városokat úgy szállták meg a betelepülők, mintha egy háborús vezérkar irányította volna ezt a megszállást.

A titok ma már ezen a hadszíntéren se titok. Az offenzíva kidolgozott haditerv szerint zajlik mindenütt. A felejtés és a nevetés könyve című regényében Milan Kundera beszámol a módszer néhány alapvonásáról. Ezt mondatja regénye egyik szereplőjével: „A nemzeteket úgy likvidálják, hogy legelőször elveszik az emlékezetüket. Megsemmisítik könyveiket, műveltségüket, történelmüket. És valaki másféle könyveket ír, más műveltséget nyújt és más történelmet gondol ki nekik. A nemzet aztán lassan nem érti jelenét és elfelejti múltját. A környező világ pedig még sokkal hamarabb felejt.”

Félálmaidban nem szoktál hallani ilyen mondatokat? Ezek nem a politikáról szólnak, hanem életről és halálról. Megmaradásról vagy az eltűnésről. Mondd, a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége mikor lép ki a szűkösnek bizonyult parlamenti politizálás keretei közül, és mikor szánja el magát olyan, vagy csak valamennyire is hasonló ellenállásra, életrevalóbb kulturális és gazdasági szerveződésre, mint amilyenre az erdélyi románok a tizenkilencedik század harmadik negyedétől kezdve elszánták magukat?

Hogy a helyzet ma nehezebb? Ez igaz. Mögöttünk két világháború terhe és a szocializmus minden bitangsága. Tehát mi jóval gyöngébbek vagyunk, mint amilyenek ők voltak. De ne felejtsd: vannak olyan aprócska ügyek, eszmék, gondolatok, cselekvések, amelyekhez elég egy kisujj mozdítása is, hogy később a hegyek is megmozduljanak.

Ilyen jelképes ügynek érzem Csucsát is. Évente ötször-hatszor elautózom a hegyi múzeum előtt, s mint aki csodát vár, úgy várom én is, hogy a legközelebbi alkalommal már nemcsak azt olvashatom a táblán, hogy Octavian Goga múzeuma, de azt is, hogy Ady múzeuma is. Volt idő, amikor mindkét nevet olvashatta az ember. Tudom, hogy román barátainkat zavarta ez a kettősség. Egyszer akaratlanul szemtanúja voltam egy kínos jelenetnek. Magyar középiskolások megkoszorúzták azt a szobát, ahol Ady dolgozott. Távozásuk után a múzeumőr levette a nemzeti szalagokkal körültekert koszorút, és egy üres, kamraszerű helyiségbe hajította a többi közé. Ugyanis már tíz vagy tizenöt koszorú hevert ott egymáson.

Adyt szép lassan így falta föl Goga.

Hogyan történhetett ez meg a mi tudatunkkal is? Ady épp olyan világirodalmi rangú költő, mint Baudelaire, Rilke, Blok, T. S. Eliot vagy García Lorca. Elképzelni se tudom, hogy életükkel és munkásságukkal összeforrt dokumentumaikat egy másik költő életének a vadszőlőjével futtassák be, hogy minél előbb elfelejtődjék.

Ha a románok büszkék arra, hogy a Római Birodalom egyik legnagyobb költője, Ovidius a mai Románia földjén, Conştanţa közelében élte le száműzetésben életét, miért akarják a Csucsához kötődő Adyt kitörölni a tájból, kitörölni még az emlékezetből is?

Már csak azért is érthetetlen a szándék, mivelhogy Ady semmivel se kisebb költő, mint Ovidius.

Kedves Béla, ezt a hosszúra nyúlt levelet egyszerre írom a költőnek és a politikusnak. De ha életed kényszerei a politikus Goga útjára taszigálnak Téged is, felejtsd el az egészet, tépd össze, és foszlányait dobd bele a szemétkosárba. Ha azonban még költőként érted, miről is dadogok, beszélek és prédikálok, mindenképpen meg kell akadályoznod Neked és társaidnak, hogy Goga Octavian végleges győzelmet arathasson Ady Endre fölött. Mert ez a győzelem maga volna az a baljóslatú, szimbolikus történet, amely minden erdélyi magyarnak a János jelenéseit juttatná eszébe.

 

Az utolsó remény

Sütő Andrásnak

 

Márai 1946-os naplójában olvasom a következő sorokat: „Számomra Trianon trauma volt, fél életen át kínlódtam vele. Már nem az. Az igazi trauma számomra nem az a Magyarország, amely elveszett – a történelmi –, hanem az, amely megmaradt.”

Eszmékkel vagy gondolatokkal bármikor vitatkozhat az ember, de vallomásokkal soha. Azokat csak meghallgatni lehet. A vallomásoknak ugyanis nem az értelemhez van elsősorban közük, nem az elemző, a latolgató logikához, hanem a lélek vagy az ösztönvilág legmélyebb zugaihoz. Gyakran ilyen vagy olyan hithez, csalódáshoz, esetleg olyan tehetetlenséghez, amelyen sehogyan se tudnánk úrrá lenni.

Márai vallomását is ilyen természetűnek érzem. Úgy fordítja egymással szembe – kisiklató logikával! – a Trianon előtti és utáni Magyarországot a második világháború után megmaradt Magyarországgal, mintha az utóbbinak már semmi köze se volna a valamikori félhalált okozó trianoni döntéshez.

Többnyire dühében és tehetetlenségében fogalmaz így az ember. Akkor, ha gúzsba kötötte a sorsa, vagy amikor kihívóan egy nyilvánvaló igazságtalansággal akar kifejezni újabb és az eddigieknél végzetesebb igazságot.

Márai naplómondataiból is érezhetően az fejeződik ki, hogy szörnyűséges nép vagyunk, megterhelve szörnyű történelemmel, és ahelyett hogy okultunk volna a két háború következményeiből – bűneinkből és szétszaggatásunkból –, egy évvel a második világháború után ismét becseleztük magunkat az ördögi körbe: hiszen azok, akik 1946-ban reggeltől estig akasztatnak, büntetnek, akár a tegnapi számonkérőszék tagjai, nyilvánvaló, hogy már maguk is elindultak a jóvátehetetlen bűnök útjain.

Ördögi kör?

Igen! Az! De Márainak pontosan kellene tudnia, hogy ezt az ördögi kört nemcsak mi rajzoltuk magunk köré, hanem saját bűneikből eredően mások is. És ha a magunk körét még talán át tudnánk is szakítani, a Párizsban egyetértő nagy- és kishatalmak a magukét nem fogják. A történelem abroncsai így örök időkre is ránk rozsdásodhatnak.

Márai 1946-ban megpróbál túllépni a kezdeten, az eredendő bűnön, valószínű, azért, hogy ellenállhasson a mindnyájunkat megbénító gonosznak. Csakhogy a gonosz nem a részlegesben, nem az elkülöníthetőben van, hanem az egészben.

Mert végül is: hol vagyunk már időben 1946-tól? Mögöttünk ötvenhat év! Még egyszer annyi, mint amennyi a trianoni békeszerződés aláírásától 1946-ig eltelt, és az imént emlegetett ördögi kör pontosan úgy működik ma is, mintha csak mélysége volna az időnek s kiterjedése nem.

Márai Trianont emlegető jegyzete után le kell vennünk a könyvespolcunkról Sütő András tavaly megjelent Erdélyi változatlanságok című könyvét, és torokszorulás közben élhetjük át, hogy amit Márai már múlt időnek érzett, 2002 nyarán is égre kiáltó jelen idő. Sőt! Még inkább az, mint eddig bármikor. Mert az idő „előrehaladásával” egyre jobban lelepleződik a romlást kiváltó döntés. Könyve előszavában így ír Sütő: „Küzdelmünk keservesebb annál, amit Balassi Bálint idejében vívtak. A török hódoltság idejében mindenünk odaveszett, de lelkünk, nyelvünk, nemzeti mivoltunk a kontyos rablót nem érdekelte. Új hódoltságban mai magyarok személyi-közösségi létének utolsó mentsvárait ostromolják a végeken. Anyanyelvi bástyát, a nemzeti önazonosság tudatának minden védfalát. Hajdani rabszolgaszedők módjára ma lélekbegyűjtők dolgoznak. Magyartalanításban legjobb módszer a magyar lelkület irtása. Gyermekkorban. A többségi nemzet iskoláiban. Jó indián a halott indián. Jó magyar az asszimilált magyar.”

És ez csak az első hangleütés a fekete zongorán. Sütő könyvének hatszáz-valahány oldala egyetlen, hangkihagyás nélküli zolai kiáltás az erdélyi magyarság nyolcvan esztendeje tartó megtörése ellen. De amíg a Dreyfust védő Zolára odafigyelt Franciaország és odafigyelt a nagyvilág, Sütő visszhangtalanul kiabál bele a vattával kitapétázott fülekbe. Az 1989-es, forradalomnak átkeresztelt román államcsíny előtt, egy-egy vádoló félmondata, regénye, allegorikus drámája villámcsapásként érte a rendszert s vele együtt Romániát is, a beköszönő várva várt demokrácia viszont tökéletesen sterilizálta írói igazságait. Csiribű-csiribá, leomoltak a falak, az emberek és a szavak köpönyeget cseréltek, s azóta is csak kapkodjuk a fejünket. Van rá jó okunk. Hiszen a diktatúra hosszú időn át mindnyájunknak azt üzente: ha jót akarunk magunknak, fogjuk be a szánkat, s hallgassunk; a demokrácia pedig azt üzeni ma: szabad vagy, pajtás, mondj bármit, okosat, meglepőt, megrendítően igazat, árnyalódik tőle a világ, de csak a többség döntheti el, mire mondhatunk igent vagy nemet. A többség! A többség! Egyetlen demokrácia s természetesen így a román demokrácia sem tette hozzá, hogy kisebbségi magyar ügyekben az ország mindig szabadon biztosítja magának a többséget.

Nem létbeli képtelenség, hogy a legkényesebb ügyekben a diktatúra és a szabadság úgy nőtt össze, ahogy a sziámi ikrek? Ha arcra ugyan különböznek is, de születési rendellenességük miatt csak úgy mozoghatnak, ahogy összeforradt testük megengedi. Hogy fejezi ezt ki Sütő András? Köntörfalazás nélkül írja le, hogy „…a romániai magyar kisebbség etnikai megsemmisítéséről valójában – mindenfajta mellébeszélő, áldemokratikus és sunyi kormányszintű fogalmazások ellenére – az új hatalom se mondott le. Azért tesz meg mindent, hogy amit Ceauşescu elkezdett, befejezze.”

Félreérthetetlen mondat. A terv vajon Trianon meghosszabbítása, kiterjesztése, alkalmazása a demokrácia „áldásos” körülményei között?

Igen!

És már meg se lehet akadályozni?

Egyenes válasz helyett csak dadogni és szépelegni tudunk. Merészebb pillanatainkban a szászokkal példálózni. Több mint hétszáz esztendeig éltek Erdélyben, tusakodva, virulva, önálló közösséget teremtve, s hol vannak ma? Sehol! A Mohács utáni Erdélyben olyanok voltak, mint a bolygók között a gyűrűs Szaturnusz: a maguk életéből s tehetségéből kikalapált pánt fogta össze őket. Móricz Erdélyről szóló hármas könyvében Bethlen Gábor, fejedelemmé választásakor, így esküszik nekik: „Átok legyen az Isten előtt, és Isten ebből a helyből ki ne vigyen, ha én valaha kegyelmetek Privilégyomának megrontására igyekeztem… Azon leszek ezért, hogy a szászok, nemcsak hogy dolgozzanak s kereskedjenek, de hogy a régi virágzásba jöjjenek…”

A privilégium helyett ma autonómiát mondanánk. Magyarok és székelyek sokszor nehezen viselték a szászok kiváltságait, de elviselték. A hét évszázados együttélés drámáját ugyancsak Trianon rendítette meg. A szászok az 1848-as szabadságharc emlékét magukban hordva az 1918-as gyulafehérvári gyűlés után a románokat választották „nemzettársnak”. Pedig híres püspökük, Friedrich Teutsch 1919 januárjában így figyelmeztette őket: „…ha Magyarország tönkremegy, mi is elpusztulunk s elvész népünk és egyházunk; ha országunkat elszakítják Magyarországtól, vége százados történelmünknek és jövőnknek.”

Hány év telt el azóta? Mindössze nyolcvanhárom év. A hét évszázadhoz viszonyítva semmicske idő. És ezalatt beteljesedett rajtuk a püspöki jóslat, s mint valamilyen páranép, eltűntek a trianoni döntéssel megnagyobbodott Romániából.

Nem jósolhatunk más jövőt a magyaroknak sem, hacsak nem változnak meg életföltételeik. Megoldást még a legtökéletesebb demokrácia sem jelentene számukra, mivel örökös kisebbségi sorsban az örökös vesztesekhez tartoznának továbbra is.

Megmaradásuknak egyetlen létföltétele egy székelyföldi autonómia. Területi és kulturális keretezésű. És ehhez a székelyföldi autonómiához természetesen nemcsak a székely kisfalvak, a hargitai, a gyimesi, a gyergyói menedékházak tartoznának. Hanem azok a hajdani magyar alapítású városok is, amelyeknek lakossági összetételét nem a nagyhatalmú élet változtatta meg, hanem ostromszerű betelepítési politikával a román kormányok. A városok közé odasorolhatjuk Marosvásárhelyet, Csíkszeredát, Székelyudvarhelyet, Sepsiszentgyörgyöt, Gyergyószentmiklóst, Kézdivásárhelyet, Szovátát és még sok-sok kisvárost.

Az autonómia alkotmányának első cikkeje azt mondaná ki, hogy az 1920-ban eskü alatt megígért, de később aljasul elsinkófált autonómia kései jóvátételeként jön létre az új „hazácska”. Az ország jövőjét nem veszélyeztető „belső-kisország”. Létezése természetesen elképzelhetetlen anélkül, hogy a területén élők ne kapnák vissza az 1920-as elcsatolás után és a szocializmus idején államosított, kisajátított tulajdonaikat. Többek között az erdőket, a bányákat, az egyházi javakat, a több száz éves iskolákat, a hegyi legelőket, a múzeumokat, mivelhogy tulajdon nélkül annyit érne az autonómia, mint halottnak a csók.

Az alkotmány második paragrafusa pedig azt rögzítené, hogy a jól körülhatárolt autonómia területén a többség és a kisebbség viszonyának ugyanolyannak kell lennie, mint az egész ország autonómián kívüli részén.

Ez egyértelműen azt jelentené, hogy a székelyföldi magyar autonómián belül a betelepített románok néhány településen ugyanúgy kisebbségi sorsra jutnának, mint a magyarok egész Romániában.

Az állam legbelsőbb körében működő autonómia Románia legnemesebb szerve lehetne, amely nemcsak a trianoni traumát tudná valamelyest feledtetni, hanem új ingerek ismerőjeként egyszerre alakítaná Magyarországot és Romániát is.

Amikor 1982-ben Magyarországon járt Mitterand francia elnök, külön találkozót kért Illyés Gyulától. A villásreggeli ötödik percében – mélylélektani rejtélyként – Trianonról kezdtek beszélni. Másnap kíváncsian faggattam Illyést: meddig merészkedett az elnök elmerülni a témában?

– Meglepő mondatot mondott – válaszolta Illyés. – Azt mondta, hogy Trianon az egy mocskos dolog volt.

– És még?

– Csak ennyit. Egy félszóval se többet.

Három hónappal később újra nyilatkozott Mitterand. Egy lépéssel előbbre lépett, de viszont diplomatikusabban is fogalmazott. Azt fejtegette, hogy a döntéshozó hatalmak és személyek trianoni ítéletükkel eleven húsba metszettek bele. Aki ennyi idő után megpróbálná helyrehozni végzetes tévedésüket, hasonló bűnt követne el: ismét eleven húsba kellene belemetszenie.

Kár, hogy a föld alá már nem üzenhetek semmit az elnöknek. Pedig de szívesen megüzenném neki, hogy a kifinomult népirtást jóváhagyó politika mellett a történelmi józan ész még másféle megoldásokat is ismer.

Például a fönt emlegetett autonómiát.

Felperes múzsák

„A színpadon beszélni annyit jelent, mint cselekedni.”

Ezt üzente nekünk a hetvenes évek elején az az író, akit ma, hetvenötödik születésnapján, Sopron város köszönt minden magyarországi és minden Sopron felé tekintő magyar nevében.

Nem vagyok színész, se színpadi szerző, de jól megjegyeztem ezt a mondatot, és később akárhányszor a közélet dobogójára vagy éppenséggel nyikorgó színpadára léptetett föl a Sors, sose felejtettem el, mit üzen nekem személy szerint is Sütő András.

Ha nem tévedek, ezúttal is színpadon állok, egy talpalatnyi helyen, s ha már beszélek, a fönt elhangzottak szellemében, cselekednem kell.

Első mondatommal a hűség városának köszönöm meg magasban őrjáratozó figyelmét azért, hogy a magyarul beszélők és gondolkodók legmélyebb ösztöne szerint cselekedett akkor, amikor itt helyben akart hódolni a jelenkori és ezáltal a mindenkori magyar irodalom egyik legjelentősebb írójának: Tamási Áron és Illyés Gyula szellem szerinti öccsének.

Helyben hódolni?

Tudom, hogy csak a szeretet lehet ilyen ártatlanul önző és meggondolatlan. A szeretet, amely egy Czine Mihály-os karolással Istent is inkább magához hívná vendégségbe, a saját házába, minthogy ő menne hozzá alkalmatlankodni.

Mit csinálhatunk, ha a vendéglátás hagyományában mi ilyen javíthatatlanok vagyunk?

Semmit. Legföljebb azt, hogy első ösztönös gondolatunk után azonnal gondoljunk végig egy másikat is, hiszen már százszor megtapasztalhattuk: hogy egy gondolat, egy igazság a legfontosabb ügyeinkben mindenkor kevés.

De hát mi lenne az a másik gondolat?

Az, hogy igazság szerint nekünk kellett volna elzarándokolnunk Erdélybe. Hadd lássák minél többen – a hívők és a megrontott szívűek egyaránt –, hogy kicsoda nekünk Sütő András? Elmenni mindenekelőtt Pusztakamarásra, a szülőházhoz, a kopárodó templomba, s ki a temetőbe, ahol egyik halottlátogatásuk közben így szólt hozzá az édesapja: „Novolyban meghalt az utolsó magyar is… Hál Istennek, a mi temetőnk üzemel még. Kamaráson van még magyar, aki meghaljon.” És Kamarás után elmenni Nagyenyedre, az ősi kollégiumba, ahol a parasztfiú közelebb került Erdély történetéhez, mint a valamikori fejedelmi leszármazottak. Aztán tovább Kolozsvárra, Farkaslakára, Marosvásárhelyre, s fölkeresni azt a megjelöletlen helyet, ahol 1990. március 19-ének vérszomjas, barbár éjszakáján fejszések és vasdurungosok kiverték az író bal szemét. Ez a hely olyan hely marad számunkra, mint a Segesvárhoz közel eső fehéregyházi mező, ahol utoljára még futni látták Petőfi Sándort, s ahová megrendülve újra és újra visszatér képzeletünk.

Csak úgy mellékesen, eszelős képzettársításként jut eszembe, hogy a kortárs magyar irodalom jelesei Sütő elveszett szeme világáról századannyi sort, megrendült mondatot nem írtak le, mint arról a már-már perverzitásnak is beillő tényről, hogy egyik kitűnő írónk édesapja évtizedeken át III/III-as megfigyelő volt, amikor mi megfigyeltek voltunk. Tagadhatatlanul tragikus istencsapás és megsemmisítő ütés ez egy fiú szívére, de a két tragédia körüli elfogultság, illetve egyoldalúság a korszak magyar irodalmának morális zavaráról árulkodik. Nemcsak nekünk, hanem a jövőnek is.

Ez a kivételes nap lehetne hát a számonkérés napja is.

De ne legyen!

A felperes múzsák inkább ünnepeljenek velünk, és hívják föl a figyelmet az ünnepelt Sütő András olyan érdemeire, melyekről eddig kevés szó esett.

Amikor a hetvenes évek végén megjelent Janics Kálmán könyve: a Hontalanság évei című mű a szlovákiai magyarság háború utáni vesszőfutásáról, elképzeltem, hogy egyszer az erdélyi, a délvidéki, a kárpátaljai magyarok is megírják a maguk háború utáni apokaliptikus életrajzát, amely folytatása lenne Trianon utáni életrajzuknak. Azt hiszem, ma már nem vitás, hogy Sütő András három, összekapcsolódó könyvével: a Heródes napjaival, a Szemet szóért és az Erdélyi változatlanságok című művével a történelmi sorsábrázolásban az erdélyiek jutottak legmesszebbre. A három könyvnek – lírai indíttatásuk és lírai dokumentumaik ellenére is – Szolzsenyicin Gulag-beszámolói mellett van a helye. Arról, hogy a magyarok mit éltek meg a szocializmus évei alatt Romániában, ezekből a könyvekből tudhatunk meg a legtöbbet. A fönti helykijelölés mellett van még egy másik helyük is: az elhíresült erdélyi emlékiratok között Bethlen Miklós, Cserei Mihály, Apor Péter szomszédságában.

Ha valaki váratlanul most arra kérne: egyetlen mondatban foglaljam össze a könyvek tanulságát, azt mondhatnám, hogy amikor az írás már életveszélyessé válik, bizonyosak lehetünk abban, hogy az irodalom a könnyű csábítások ellenére se züllik el. Sőt előbb-utóbb minden csacsogó bírót és kritikust elhallgattat.

S mit mondanék még?

Azt, hogy Isten éltesse Sütő Andrást!

Ahogy egy kétfejű borjú

„Angol az útlevelem, magyar a büszkeségem.”

A száműzetésben élő Cs. Szabó László írta le ezt a nagyon egyszerű, de bonyolult jelentésű mondatot Londonban. Akárhányszor eszembe jut ez a dacos mondat, mindig arra gondolok, hogy Rózsa Sándor fogalmazhatott volna ilyen világosan és önérzetesen, ha betyárságáról kellett volna nyilatkoznia.

Cs. Szabó, mint tudjuk, 1949-ben, a magyar proletárdiktatúra gyors kirügyezése idején kényszerült emigrációba. Szerencséjére épp egy tanulmányúton tartózkodik kint Rómában, amikor Bóka László író és államtitkár, nem íróként, hanem főhatalmú államtitkárként egysoros táviratban szolgálattételre hazarendeli. Szolgálattételre őt? A Képzőművészeti Főiskola tanárát? Németh László és Illyés Gyula mellett az ország egyik legműveltebb íróját, aki magánszorgalomból állandó szolgálatban élt amúgy is?

Cs. Szabó nemcsak művelt és kitűnő író volt, de kitűnő olvasó is. A hazarendelő táviratból azonnal megértette, hogy a szűkszavú üzenet a kivégzők stílusára emlékeztet, és hogy odahaza nem a tudására és a tehetségére van szükség, hanem a fejére.

Az ő sorsából is kiderül, hogy a száműzetést nem számításból vagy kényelemből választja az ember, hanem kényszerből. Különösen egy olyan értelmiségi, mint amilyen Cs. Szabó, akinek olvasmányai alapján a kétezer éves Európa minden száműzöttje szinte személyes ismerőse volt. Sorolhatnánk a neveket Ovidiustól Dantén át a megvakított Vazul három fiáig, az avignoni pápákig, a fiatal Hunyadi Mátyástól Rákóczi Ferencig, Mikes Kelemenig, Mickiewiczig, Kossuthig, Victor Hugóig, Teleki Lászlótól Bay Zoltánig és tovább.

Szabadság és közben örökös hiányérzet – ilyen léthelyzet lehet az emigráció? Vagy örökös dac és örökös készenléti állapot, hogy az elveszített hazát visszaszerezze a száműzött? Illetve csak kezdetben ilyen, mert amikor hűlni kezdenek a haza iránti szenvedélyek, és bekopogtat az ajtón a kettős hűség villanyóra-leolvasója, minden megváltozik?

Cs. Szabó emigránsnak is a kivételesek közé tartozik.

Ahogy Németh László a gályapadból laboratóriumot csinál, Cs. Szabó a száműzetésből csinálja ugyanezt. Minél jobban elszegényedett a szocialista Magyarország szellemi élete, Cs. Szabó annál mohóbban hódítja meg számunkra a Nyugat kultúráját: a kétezer éves mellett a legmodernebbet is. Amit tilos volna tudnunk, ő épp arra hívja föl lenyűgöző tárgyi tudással és tapintattal a figyelmünket.

Szerencséjére igazi eszközt is kap a sorstól ehhez a buzgalmához: 1951 vége felé egyszerre kap ajánlatot Washingtonból, az Amerika Hangjától és a világ legrangosabb rádiójától, a BBC-től. Cs. Szabó az utóbbit választja. Mondhatnánk úgy is, hogy az angolok rádiójával együtt magát Európát.

Az a tény, hogy világba kivetett emberként választhatott, igazi szabadságharcossá tette Cs. Szabót. A műveltség megmámorosodó szabadságharcosává. Becsvágya, hogy a legmesszebbre látó magyarok szűk körének egyik tagja lehessen, eddig is nyilvánvaló volt, de az emigrációs kényszertől ez a belső szándék még jobban fölizzott. A rádió munkatársaként természetes célként határozta el, hogy neki minden lényeges dolgot tudnia kell a világról. A hidegháború rideg és kegyetlen színjátékáról ugyanúgy, mint elhagyott hazája súlyos idegzavarairól. Tudniillik ha kevesebbet tud bármelyikről, kétségbe vonhatják akármelyik fölismerését s igazságát. A reményről az elnyomottaknak az beszéljen csak, aki minden összefüggést ismer.

József Attila azt írja a Dunánál című versében, hogy:

 

Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem.

 

Cs. Szabó ezt nem költőként, de esszéíróként, gondolkodóként a nap huszonnégy órájában ugyanígy átélte. Nem ismerek írót, sem tudóst, aki már-már Isten „Névtelen jegyzőjeként” pontosabban ismerné nála az egyetemes történelmet, a művészetek világát, a festészetét, a költészetét, a zenéjét. Michelangelo ott veri mellette utolsó márványtömbjét, amelyből a Rondonini Pietà két alakja: anya és fia bontakozik ki, de a véső nyomán szétröpködő törmelék mögött a korszak száz és száz szereplője is fölvillan egy pillanatra: Dante ugyanúgy, mint Donatello; Luther, Machiavelli, Jézus, V. Károly törvénytelen lánya, a Mediciek, Erasmus, Morus Tamás, VIII. Henrik, Balassi Bálint. És még háromszor ennyi nagyság. Az ember azt hinné, hogy Cs. Szabó is az Utolsó ítélet szelleme szerint végzi díszszemléjét, hogy a halhatatlanokat még egyszer szemre vehessük, de nem: a korszakot eleveníti meg, hogy jól lássuk minden részletét. Természetesen ugyanezt tapasztaljuk akkor is, ha Shakespeare-ről beszél, ha Zrínyi Miklósról, ha az angolok legnagyobb festőjéről, Turnerről. Tudása attól lenyűgöző, hogy adatait roppant erejű tömegvonzása tartja egybe. Ha arról ír, hogy Monteverdi, az olaszok titáni muzsikusa Balassi életében hazánkban járt, és a véletlenen múlt csak, hogy nem ismerhették meg egymást, nem a szenzáció hullámán akarja sétáltatni őket, hanem a kultúra magaslatain, ahol méltóak lettek volna egymáshoz.

Száműzetésének célzatos rendeltetése tehát az volt, hogy azt tárja föl és adja át nemzetének, amelyet az évtizedeken át uralkodó Rákosik, Révaik, Kádárok próbáltak elzárni előle. Márai négy évtizedes száműzetése alatt elsősorban morális példájával segítette nemzetét, Cs. Szabó a tudás mindenkor beváltható, romolhatatlan valutájával. Babits, Kosztolányi, Szerb Antal, Németh László, Illyés Gyula, Hamvas Béla mellett, legtöbbször megelőzve őket, Cs. Szabó gyűjti össze az európai kultúra legtöbb adatát, mintha gyűjtő munkájában a világ legnagyobb néprajzi múzeumainak a szelleme ihlette volna meg. Már korai, kissé fanyar, de ezzel együtt is hódoló kritikájában ezt írja róla Németh László: „Ha Cs. Szabó a barátaival beszélget a kolozsvári Mátyás-szobor alatt, századok hallgatják aforizmáikat.”

Nincs benne semmi túlzás. Németh megállapítása természetesen akkor is igaz, ha a Trafalgar téren folyik eszmecseréjük vagy a Cinca-patak partján.

Négy-öt éves emigrációs teljesítményével megnyugtathatta volna magát Cs. Szabó, hogy kintmaradásával nem a maga szabadságát szolgálta önzően, hanem mindnyájunkét.

De nyugalmat csupán az 1956-os forradalom adhatott neki. A forradalom, mint valami igazoló levél, metafizikai dokumentum.

A körülötte nyüzsgő, gondolkodó angolok, akkor októberben, csodálkozásuk és megrendülésük közben elhitették vele, hogy a magyar forradalom ugyan történelmi tragédia, de „egy vereség diadala is”, amely azok közé az események közé fog tartozni, amelyek helyreállítják az ember önmagába vetett hitét, és újra és újra figyelmeztetik arra, hogy tartósan nem élhetünk igazság nélkül.

Cs. Szabó, ahogy a Hűlő árnyékban című életrajzi művében megírja, emelt fővel kezdett járni az angolok között, és mint egy múlhatatlan verssor, úgy fakadt föl belőle az írás elején idézett mondat: „Angol az útlevelem, magyar a büszkeségem.”

 

*

 

Ennek a jegyzetnek a fönti vallomással kellett volna véget érnie.

De sajnos, nem érhet véget. Már a tollat is letettem, amikor belém nyilallt: miért csak egy Nyugaton élő magyarból szakadhat ki ilyen vallomás? Miért nem fakadhat föl egy erdélyiben, egy felvidékiben vagy egy kárpátaljaiban, akit, mondjuk, az Ady-versben emlegetett Verecke híres útja még külön is ösztönözhetett volna erre? Hiányzik hozzá a képzeletük? A bátorságuk? Az érzelmeik korcsosultak el? Vagy ez a mondat is olyan, mint a loboncos pünkösdi rózsa, amely nem honosodik meg minden talajban? Mondjuk ki hangosan a következő mondatot: „Román az útlevelem, magyar a büszkeségem.”

Elképzelhető ilyen kijelentés? El, de csak úgy, ahogy egy kétfejű borjú is elképzelhető az állatorvosi panoptikumban. Angliában a két részre osztható mondat állításai közé nem nyomul be túl sok zavaró mozzanat. A körülményeket és az érzelmeket nem választja el roppant mély szakadék. Romániában viszont – igen! Mire is alapozhatná egy erdélyi magyar a büszkeségét napjainkban, például Kolozsváron a Szent Mihály-templom és a Mátyás-szobor tövében? A gödrökre, melyek, mint bélpoklost a sebei, eliszonyítanak mindenkit? Vagy arra, hogy 1956 után több tízezer magyart csuktak le a románok, vittek börtönbe, vittek kényszermunkára a Duna-deltába, megtörni, elpusztítani, megszégyeníteni, pusztán azért, mert a trianoni csapás és a „román szocializmus egymást erősítő szorításában” sóvárgó és reménykedő szemmel néztek át a határ fölött a forradalmi Magyarországra? Vagy arra legyen büszke, hogy a román titkosszolgálat – a Securitate – csak a magyarok egyharmadát tudta besúgónak kényszeríteni? 1989 decemberében bekopogtatott hozzám egy ilyen önmagát leleplező „besúgó”, akit a Király Károly-ügy kapcsán nemcsak a fia és a lánya elpusztításának az ígéretével zsaroltak hosszú időn át, de hogy súlya és hitele legyen az ígéretnek, szörnyű sebhelyeket hagytak a testén is.

Büszke – akár a vértanúságig büszke! – egy kisebbségi ember akkor lehet, ha küzdhet közössége és a maga érdekeiért. Küzdhet tüntetéssel, szóval, parlamentáris eszközökkel, sőt, ha úgy adódik, küzdhet fegyverrel is. Baszkok, katalánok, írek, dél-tiroliak mindezt megtették. A szocialista országokban az ilyesmi elképzelhetetlen volt. A diktatúrákban nemhogy tankokhoz, gépfegyverekhez, rakétákhoz nem juthat hozzá egyetlen kisebbségi, de még egy riasztópisztolyhoz sem. Mert már a formája elegendő ahhoz, hogy tulajdonosát – a sugalmazó képzettársítás miatt – a társadalomból kiiktassák.

Szent István ünnepe Délvidéken

Amikor jó két hónappal ezelőtt Kasza József elnök úr arra kért telefonon, hogy ennek a nagyszabású, augusztus 20-ai ünnepségnek én legyek egyik hangot megadó szónoka, belső tusakodással ugyan, de fölkérését elfogadtam. Gondot egyedül az okozott, hogy ezekben a csapzott, csetepatés, vallásháborúkat idéző időkben, melyik kisisten képviseletében állhatok Önök elé? Mögöttem nincs párt, nincs kormány, megnevezhető érdekképviselet. Tízesztendős közéleti szerepvállalásomról is lemondva, legföljebb a magyar irodalom szelleme nevében beszélhetek, amely legizzóbb pillanataiban mindig azonos volt a nemzet szellemével.

Lírai vallomásomat hadd kezdjem hát a legszemélyesebb élményeimmel. Én úgy születtem bele a Szent István-i világba, a Szent István-i mitológia kellős közepébe, mint aki akaratán kívül a tolnai dombok közé vagy a palicsi tó szomszédságába születik. Szülőfalum: Zámoly tizenhárom kilométerre fekszik csak Székesfehérvártól, a szent király városától. Már az ő idejében élő falu volt, hiszen ebben a faluban fogták el és vakították meg második királyunkat, István király unokaöccsét, Orseolo Pétert, akit, Imre fia halála után maga a király nevezett ki utódjának. Egy ártatlan legenda szerint még a falum neve is ezzel a történelmi eseménnyel függ össze. Péter az ellene föllázadó pogány magyarok elől III. Henrik német császárhoz rohan segítségért. A császár meg is segíti őt, újra visszasegíti a trónra, amiért Péter köszönetül hűbérországul ajánlja föl neki Magyarországot. A legenda szerint a Fehérvárra igyekvő Pétert falum határában egy pogány, vadmagyar ellenfele ezzel a kiáltással fenyegeti meg: „Számolj, Péter, gonosz tetteidért!”

Gyerekkoromban szentül hittem, hogy Zámoly neve csakis ebből a Számolj, Péter-es fenyegetésből maradt fenn. Ha tényszerűen nem is ez az igazság, a történelem mélyben munkáló szelleme nem mond ellent a hiedelemnek.

Az eddigi legendafoszlányokhoz még az is hozzátartozik, hogy ha kiléptem házunkból az udvarra, néhány lépés után, első pillantásom szinte mindig a temetődombra siklott, ahol az aracsi romra emlékeztető templommaradék magasodott, amelyről a néphit azt tartotta, hogy Péter királyunk bukása fölötti öröm, sőt isteni igazságszolgáltatás emlékét őrzi.

Mindez a legendásodó, történelmi élmény úgy úszkált csak a levegőben körülöttem, ahogy az akácillat úszkált tavasszal vagy a mustos kádak illata szüretkor. De 1938 augusztusában, államalapító uralkodónk halálának 900. évfordulóján, minden előbbi, megfoghatatlan kötődésemmel közelebbi kapcsolatba kerültem Szent István alakjához. Ekkor avatták föl Székesfehérváron első, nagyszabású, bronzba öntött lovas szobrát. Nyolcéves parasztfiúként addig én semmiféle szobrot nem láttam, csupán egy első világháborús emlékművet, cementből, rozsdás vaskerítéssel körülkerítve. Ehhez hasonlítva a lovas szobor igazi látomás volt. Akaraterőt, messzire tekintő képességet sugárzó látomás. Ül bronznyeregben a király, fején a korona, a jobb kezében hitvalló kereszt, amellyel akár egy embert is agyon tudna sújtani, s néz, néz előre, a láthatár fölé, egyenesen az isten szemébe.

Felnőtt koromig eleven maradt bennem ez az élmény. Sőt ma is ez munkál íróképzeletem hátterében.

Azt állítják komoly filozófusok, hogy az eredet a későbbi idők folyamán is minden mást megelőz. Mit jelent ez a mély értelmű mondat? Egyrészt azt, hogy az eredet az, ami jelleget ad neki; másrészt pedig azt, hogy bármi történik velünk az életben, a történelemben nem pusztán a megelőző okok és körülmények alapján történik, hanem az eredet alapján is.

Azt hiszem, minden magyar számára nyilvánvaló, hogy a mi eredetünk, pontosabban: a mi eredetiségünk egyik legmeghatározóbb alakja István király.

Rendkívüli tett volt maga a honfoglalás is. De csak fél siker. A siker másik fele épp a honfoglalás stratégiájából eredő kalandok abbahagyása volt. Ha nem hagyjuk abba, a 955-ös augsburgi vereségünk után a honfoglalás füstbe megy. Úgy járunk, ahogy a hunok és az avarok jártak előttünk. Erejük volt, harcolni is tudtak, birodalmat építeni is, de megtartani már nem tudták, mert lelkületükben idegenek voltak Európa akkori népei között. Valójában az alkalmazkodóképességük hiányzott. Ami, természetesen, nem meghunyászkodást jelentett volna, hanem honosodást, ahogy egy növényi faj meghonosodik egy tájon.

Az ezer, az ezerszáz, az ezerkétszáz évvel ezelőtti idők nagyon hasonlatosak voltak a mai időkhöz. Az első nagy globalizációs erő – a Római Birodalom meghanyatlása után – ekkortájt indult hódítani útjára a második globalizációs hullám: a kereszténység, amely éppenséggel nem fizikai hatalom volt elsősorban, hanem lelki, szellemi erő.

István zsenialitása a hagyományos sorrend megváltoztatásában fejeződött ki sorsfordítóan. Elődjeivel szemben – beleértve apját, Géza fejedelmet is – nem a test erejét sorolta első helyre, hanem a hitét és a lélekét. Hogy tettét tökéletesen megértsük, az Ószövetség és az Újszövetség példájára hivatkozom. Mi volt az Ószövetség egyik alaptörvénye? Az, hogy „szemet szemért, fogat fogért”! S mit változtatott ezen Krisztus? A régi törvényt ő épp az ellenkezőjére fordította. Ezt hirdette: „Aki téged megdob kővel, dobd vissza kenyérrel!”

Mi ez, ha nem a lélek és az idegek forradalma? Az önmagunk fölött aratott győzelem? A Vajkból így lesz István. Koppányt azért kell legyőzni, mert ő maga képtelen ekkora változásra. A jurták helyett így épülnek székesegyházak, a törzsszövetségek rendszeréből így születik meg az állam és a nemzet. A magyar állam és a magyar királyság, amely 526 éven át, István megkoronázásától egészen a Mohácsi vészig Európa egyik meghatározó, markáns birodalma. És nem csupán fizikai képződmény, hanem szellemi is. Hogy mennyire az volt, engedjenek meg, bizonyításul, nekem egy kis kitérőt.

1996-ban a jugoszláviai háború idején Amerikába utaztam, hogy a Magyarok Világszövetsége nevében pénzbeli adományt szerezzünk a Magyarországra menekülő földönfutóknak. A jótékonysági rendezvényt Washingtonban, a Nemzetek Házában rendeztük meg. A rendezvény egyik fővédnöke és díszvendége a mai amerikai külügyminiszter, Colin Powell volt. A szervezők arra kértek, hogy ne csak a mai Magyarországról beszéljek, de néhány mondatban mutassam be egész nemzetünket, hiszen alig tudnak valamit rólunk. Néhány mondatban ezer évet, amelyhez viszonyítva Amerika szinte kiskorú földrész? Megtántorodtam a föladattól, de az embert szorultságában a Fennvaló ki szokta segíteni. Engem is kisegített. Így kezdtem tájékoztatómat: Magyarország ezeréves európai állam. Népe, Ázsiából érkezve, a történelmi népvándorlás idején hódította meg a Kárpát-medencét. Új hazájában fölvette a kereszténységet. Ezeresztendős történelmét két részre oszthatjuk. Az első ötszáz év hihetetlenül sikeres volt; a második ötszáz év sikertelen, tele tragédiákkal, forradalmakkal, leveretésekkel, megcsonkításokkal a legújabb időkig. De mivel szellemében és kultúrájában István királytól a legutóbbi időkig egységes volt, elmondhatjuk róla, hogy egyedüli ország a történelemben, amely ugyanannyi szentet adott a középkori Európának, mint ahány Nobel-díjast a huszadik századi emberiségnek. Nem véletlen, hogy az ezredfordulós zárszámadásokban több világlap vezérmondata ez volt: A huszadik század Budapesten született meg.

A középkor és a legújabb kor ilyen meghökkentő hasonlósága, sőt azonossága nem véletlenszerű fejlemény. Az a szellemiség kapcsolja őket össze századok elmúltával is, amely a Szent István-i eredet mélységeiből tör föl újra és újra.

Nagy nyomorúságunk az, hogy korunkban a szellemiség csupán a tudományok, a felfedezések és részben a művészetek világában érvényesül, de gyengének bizonyul a nemzetépítésben, a politikában, a sorsalakításban. Különösen Trianon óta. Igaz, nyolcvan éven át a történelem, mint valami sorozatgyilkos, kifinomult merénylő, olyan veszélyes helyzetekbe sodort, kényszerített minket, amelyekben más népek bűneinek legalább akkora szerepe volt, amint a magunkéinak, a büntetés nagyobbik részét mégis nekünk kellett elviselnünk. Jó példa erre a második világháború. Ez a háború nem tört volna ki, ha a trianoni döntést kierőszakoló antanthatalmak nem lépnek át minden értelmet, józanságot védelmező határsávot. Napóleon tíz-egynéhány éves háborújával elég sok gondot okozott Európának, beleértve Moszkva fölgyújtását is, de Napóleon legyőzésével a bécsi kongresszuson a Szent Szövetség nem darabolta föl Franciaországot, ahogy Versailles-ban szétszedték, földarabolták a Monarchiát, s ezen belül főként Magyarországot.

A bűn, mint tudjuk, újabb bűnöket növeszt föl. Azt hiszem, épp ideje volna egymás mellett megmutatni azokat a bűnöket, amelyekért mi Trianont kaptuk, s azokat, amelyeket 1920 óta az utódállamok követtek el a hozzájuk került magyarok ellen. Az Osztrák–Magyar Monarchiában élő románok, szerbek, szlovákok, horvátok követeléseit nemcsak az igazságaik erősítették, hanem az életerejük is. Nem az asszimiláció, nem a népességfogyás, az elvértelenedés jellemezte őket, hanem a történelmi akaraterő. Hozzájuk viszonyítva ma az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai vagy az itt élő magyarságot mindenütt lesújtó állapotban találjuk. Fogyatkozik, menekül és beolvad. És a menekülés iránya érthetően mindig a körülnyirbált Magyarország, illetve a nyugati világ. Ha legalább egyetlenegyszer is megtörténne, hogy magyarok, akár Magyarországról is, ide Délvidékre, Erdélybe vagy Felvidékre menekülnének, elmondhatnánk: az utódállamok végre méltányos sorsot teremtenek a nyolcvan évvel ezelőtt nekik „ajándékozott” magyaroknak.

Sajnos, bármilyen áldatlan is a sorsuk az ország határain kívül élő magyaroknak – egy vékony réteget kivéve –, nélkülük nem lehet demokratikus kormányokat alakítani a szomszédainknál. Legalábbis egyelőre. Reméljük, hogy a kibővülő Európai Unió is kénytelen lesz szentesíteni ezt a feltételt. Persze csak akkor, ha a határon kívül élő magyar közösségek nem gyöngülnek el és nem hullanak szét. Ehhez persze kevés lenne még az ő akaratuk is. Egy nagyobb akaratnak kellene fölnőnie bennünk. Csakhogy ez nem a semmiből törhet elő, hanem magunkból és megváltozó körülményeinkből.

Érdemes visszahajolnunk megint az eredetünkhöz. Istvánnak döntenie kellett, hogy melyik kereszténységhez: a bizáncihoz vagy a nyugatihoz akar-e tartozni. Ha másként dönt, ma mi is az ortodox világ népei közé tartoznánk. Az ő példájából kiindulva, nekünk ma azt kell eldöntenünk: a senkiföldjén, a bizonytalanságban vagy pedig érzelmileg és szellemileg a magyar nemzethez kapcsolódva akarunk-e élni? Az eldöntetlenség olyan, mint a sterilizáció – szembefordul az élettel. De hogy ezt a gondolatot ne engedjük átbillenni az üres szájalásba, egy Németh László-idézetet iktatok ide. Ezt írja egyik legnagyobb írónk: „Annak, hogy magyar vagyok, oka lehet tehetetlenségem, de hogy egy idegen államban, idegen erők közt magyar maradjak: legfőbb feltétele, hogy értelmes legyen magyarnak lenni.”

A magyar nemzetrészek erőfeszítése tehát semmit sem ér a többségi magyarság erőfeszítése nélkül.

Szerencsére az idők úgy hozták, hogy legtöbb szomszédunknak hasonló, drámai gondokkal kell megküzdenie, mint amilyenekkel nekünk kellett Trianon óta és kell ma is.

Ez a megoldást persze nem könnyíti meg, de egyértelműbbé teszi.

Minden körülöttünk élő nép számára kiderült az, hogy miként a családnak, a nemzetnek sincs alternatívája. Mindegyik nemzet történelmi képződmény. A magyar is. Ha pedig ez az igazság, ennek a nemzetnek nyelvre, kultúrára, közös érzületre van szüksége. És nemcsak azokban a kivételes órákban, amikor a magyar úszók, vízilabdázók, felfedezők sikereinek örülhetünk, hanem a nap mind a huszonnégy órájában is.

Ehhez azonban a szabadsággal egyenértékű önfeledtség kell. Az önfeledtséghez viszont anyanyelvű óvodák, középiskolák, főiskolák, papok, értelmiségiek kellenek, mert ha elfogadjuk a magyar felvilágosodás írójának, Bessenyei Györgynek azt az állítását, hogy minden nemzet csak a maga nyelvén lehet elsődleges tudós, el kell fogadnunk azt a tételt is, hogy a kisebbségi „mintha-lét”-ből mindenki a maga nyelvén juthat el a természetes létbe.

Tudom, hogy itt a Bácskában és Bánságban élnek olyan értelmiségiek, akik nyolcvanesztendős külön élet után az itt élő magyaroknak a svájci franciák lelki helyzetét ajánlanák. Már olyan franciák ők, akiknek eszükbe se jut Franciaországot anyaországuknak tekinteni. Az ajánlat elegáns, de lélektanilag és történelmileg követhetetlen. Ha nem történtek volna szörnyű igazságtalanságok, kegyetlenségek a vajdasági magyarokkal, ha nem kellett volna időről időre menekülniük, a sebek bizonyára megengedhetnének ekkora lélekcserét. De akivel igazságtalanság történt, az elégtételt vár mindenekelőtt, nem pedig hazugságon megvásárolható kényelmet.

Lám, lám, ilyenek a mi ünnepeink: teli vannak tépelődésekkel és létgondokkal. De legalább együttgondolkodhatunk végre!

Közös ünnepünkön: Szent István napján egy igazán hozzá méltó föladatot tűzhetünk magunk elé. Vár ránk a legújabb európai integráció, miként ezer évvel ezelőtt is várt ránk egy hasonló. De nekünk előbb a magyar–magyar integrációt kell elvégeznünk, hogy a nemzet mai egysége ne sérüljön.

A dombtetőn varjú táncol

 

A dombtetőn varjú táncol

Egyszer csak azt hallom a rádióból, hogy életének hetvenharmadik évében meghalt Sinkovits Imre. Az Istenért – szalad ki a számon egy zavarodott kiáltásféle, amelyről azt se tudom, hogy imádság akart-e lenni vagy káromkodás. Gyorsan odalépek a készülékhez, és kikapcsolom. Mint aki bombázás közben kiáltaná el magát, hogy csönd legyen!

Csönd is lett rögtön. Most mit csináljak? Kit hívjak? Kivel beszéljek? Telefonálni egyedül csak neki, a halottnak telefonálhatnék, mert amit nekem ebben a fölfoghatatlan pillanatban tudnom kéne, egyedül ő tudhatná.

 

*

 

Imre sokszor eljátszotta a halált is, de ez most hogyan van? A halált nem lehet halottan eljátszani.

 

*

 

Kinyitom az ablakot, megcsap a hideg. A tél hidege ez, vagy valamilyen ismeretlen idegenségé? A semmié? Az egymásra torlódó, szemközti háztetőkről öt tévéantenna tányérja bámul rám a bálványok ridegségével. Némaságuk beszédes. Tudom, hogy révükön Magyarország minden lakásában Sinkovits Imre lesz újra a főszereplő. Vendégjátékában elköszön mindenkitől.

 

*

 

Valahonnan a magasból, a domb fölül és a háztetők fölül tisztán hallok egy mondatot: „A művészet és a szeretet mindig képes korrekcióra, a halál sose.” Megrázkódom. Imre nagyon szerette az efféle egyszerű, eligazító mondatokat. Ilyenkor teleszívta a tüdejét levegővel, a lélegzést néhány másodpercre fölfüggesztette, közben pedig kétszeresére nőtt meg a szeme, mintha magát a gondolatot is látná, nem csak hallaná.

Istenem, minden közös ámuldozásunknak vége…

 

*

 

Becsukom az ablakot. Valószínűleg azért, hogy történjék velem valami. És történik is. Mint aki kényszeresen beszélni kezd a puszta falaknak, ismeretlen sorokat motyogok magam elé:

 

Most már minden mindegy. Meghaltál. Mit mondhatok? Kiver a veríték, mint málhát cipelő szamarat. Fönt a dombtetőn egy varjú táncol a sárban, mintha Hamlet táncolna ázott, fölbolygatott temetőben. Hamlet! Hamlet! Lehettél volna te is sértett és sértő, eszelős királyfink, ki karddal fekszik holdfényes ágyán…

 

A sorok abbamaradnak, mert mást akarnak mondani, mint amit érzek. Igen, igen; ahogy Sir Lawrence Olivier az angolok között, Sinkovits Imre ugyanúgy lehetett volna Magyarország „világokleveles” színésze Hamlet szerepében, akit megbámul Európa, de amióta testközelből is megismerhettem őt, épp az volt a legmeglepőbb élményem, hogy Sinkovits Imréből teljesen hiányzott ez az „esztétikai arisztokratizmus”, ez a válogatós becsvágy. Megtehette volna, hogy kivételes képességét a klasszikus drámairodalom legnagyobb alakjaira összpontosítsa, illetve szűkítse le: a régi görögök, Shakespeare, Ben Jonson, Racine, Goethe, Schiller, Katona József, Madách, Ibsen nagy fényben mozgó szereplőire, de ilyesmi eszébe se jutott. Baráti szeméremből eddig sose mondtam ki, de most, a halál órájában csöndesen kimondom, hogy Sinkovits Imre színészi alkata, természetessége, elemi ereje és tágassága Petőfiével rokon mindenestől. Petőfi szemében azért nincsenek kiváltságos témák, mert számára az egész létezés kiváltságos. Ihletett és ihlető. A disznótor, az apjával együtt eltöltött este otthon, az anyja tyúkja, a szamarazgató juhász ugyanolyan rangú élmény, mint a szabadságharcok története. A patak vizében mozgó piócákról s futó bogarakról ugyanazzal a tollal ír, mint a megjövendölt vérpanorámákról. Sinkovits is, ha mozdonyvezetőt játszott, ha balga katonát vagy elszerencsétlenült tűzoltót, az emberi létezésnek ugyanazokat a mélységeit mutatta meg, mint amikor Ádám volt, Bánk bán, Dózsa, Mózes, Teleki László vagy Bolyai János. Közhelyszerűen azt is mondhatnám, hogy a kisemberszerepek és a nagyemberszerepek úgy viszonyultak benne egymáshoz, ahogy a mikrokozmosz a makrokozmoszhoz. Egy olyan világban, ahol semmi se volt igazán igaz, semmi se volt igazán nagy és megrendítő, Sinkovits a saját képességeire hagyatkozva kárpótolt minket a hiányért. Nem emlékszem, hogy középszerű, unalmas senkiembert ábrázolt-e egyszer is, akár színpadon, akár filmen, de bizonyos vagyok benne, ha ez lett volna a föladata, azért formálta volna meg élethűen, hogy elborzadjunk tőle.

 

*

 

1981-ben együtt utaztunk Amerikába, a New Yorkban megrendezendő március 15-i ünnepségre. Imrét verset mondani hívták, engem pedig, ellenzéki íróként, szónoklatot tartani. Könnyebb dolga neki volt, mert ekkor már nem lehetett kicenzúrázni semmilyen ünnepségről a Himnuszt, a Nemzeti dalt, a Szózatot. Ellenben az én szövegemet irgalmatlanul tönkre lehetett volna tenni. Aczél György Pozsgay Imre jelenlétében „barátian” kért arra, hadd olvassa el az előadásom szövegét. Kérését „barátian” elhárítottam, mondván, hogy az útlevél-huzavonák miatt nem készültem el vele. Aczél gyanakodva nézett rám, azt gondolta: hazudok neki. Pedig nem hazudtam, mert csak az elutazásunk előtti éjszakán tudtam befejezni. Két példányban gépeltem le, az egyiket beraktam a bőröndömbe, a másikat pedig a kézitáskámba. Abban reménykedtem, hogy egy példányt mindenképpen kicsempészhetek, mert ha nem, akkor rögtönöznöm kell több száz magyar emigráns előtt, ami zötyögőssé, rossz esetben pedig botrányossá tehetné a kivételes alkalmat.

– Bízd rám a vámosokat – mondta Imre az autóban –, majd én elszórakoztatom őket. Tudod, hogy mi, hétpróbás ripacsok, értünk az ilyesmihez.

– Mit csinálsz velük?

– Még nem tudom. De te légy ott a hónom alatt.

Úgy vonultunk be a repülőtérre, mint a világ legártatlanabb turistái. Bomba nincs, fegyver nincs, ez a lényeg; a tilalmas irat pedig majd csak átcsúszik valahogy.

Amikor a vámosok meglátták Imrét, egy pillantás alatt megélénkültek. Mindenki őfelé fordult.

– Jó reggelt, művész úr! Hova, hova?

– Amerikába, fiúk. Amerikába.

– Először?

– Először.

– Szereplés?

– Szó sincs róla. Bizonyára tudjátok, hogy Reagen elnök – kolléga. Színész. Tapasztalatcserére hív. Állítólag a közeljövőben egy Jancsó-filmben fog szerepelni, öreg betyárként, de nem tudja, hogy a közép-európai betyárok hogyan ülik meg szőrén a lovat, és a fokost hogyan vágják bele a csárda gerendájába… Hát majd megtanítjuk neki. Viszünk is neki egy fél üveg hazai papramorgót.

– De nem többet! – kacsintott ránk a főnöknek látszó tiszt.

– Szó sincs róla. Csak nem idézünk elő szeszhiányt idehaza.

Mire a „színpadi párbeszéd” véget ért, mi úgy csusszantunk át mindenféle ellenőrzés nélkül a biztonsági és szellemi vámhatáron, mintha beszappanozott volna minket valaki.

Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy a repülő utasai közül egyedül az én csomagom tévedt el az űrben, és csak az ünnepség után két nappal talált meg engem New Yorkban.

 

*

 

Megrémülök. Én már úgy beszélek a múltról, mintha a jelen is az volna. Sőt a jövő is. Pedig még azt se tudom elképzelni, hogyan múlhat el ez az év, az év utolsó napja, Sinkovits Imre nélkül. Nem lesz ott, ahol én leszek? És nem ő mondja azokat a sorokat a rádióban vagy a televízióban, hogy: Hazádnak rendületlenül, Légy híve, ó magyar…? Hát – kicsoda?

 

Szántó Tibor

Szántó Tibort a halálos ágyán láttam utoljára. Ágyban, párnák közt, lesoványodva, hanyatt fekve. Hiába élt meg nagy kort, szép időt, teljesen idegen volt tőle ez a helyszín, ez a kiszolgáltatottság. Röstellte is magát elesettsége miatt. „Látod, elgyengültem” – mondta mentegetőzve, amikor leültem ágya mellé, pedig láttam rajta, hogy azt akarta mondani: „Látod, haldoklom.” De nem mondta. Bizonyos vagyok benne, hogy tapintatból hallgatott, illetve udvariasságból, hiszen egy igazi házigazda nem zavarhatja meg a vendégét soha semmivel. Különösen nem a haldoklásával.

Ha filozófusnak születünk, bizonyára találtunk volna magunknak olyan végső mondatokat, amelyek átsegítenek minket a retteneten, elvégre „filozofálni annyi, mint megtanulni azt, hogy hogyan kell meghalnunk”. De hát egyikünk se született annak. Megátalkodott érzelmi lények lévén, lábra állásunk óta inkább azt tanultuk meg, hogy akár a balszerencsék közben is hogyan folytassuk életünket, s nem azt, hogy hogyan fejezzük be.

Talán a párnán nyugvó fejről is azért siklott föl tekintetem az ágy fölött függő festményre, amely hatvanévesen őt ábrázolta. Egy belső hang időnként azt súgta: áruló vagyok, közönséges cserbenhagyó, de bűntudatom közben is azt éreztem, hogy a festmény az igazabb. Hogy az ecsettel meghúzott, élettelen arcél az élőbb. A képen természetesen ott volt a „pillangó” is, amelyet mások közönséges csokornyakkendőnek láttak, csak én láttam mindig óriás lepkének. Ugrattam is miatta sokszor. „Tibor, nem szűnhet meg a varázslat, torkodra szállt megint a lepke!” „Akkor irány az ég!” – mondta ilyenkor mosolyogva.

A halottas szobában nem a közeledő gyász, hanem a képzelet nyűgözött le és szorított oda a falhoz. Körös-körül a könyvespolcokon az ő munkáinak a nagy részét láttam. Legalább hetven esztendő kiválogatott termését.

 

*

 

Vörösmarty a tizenkilencedik század közepén az emberiség egyik legnagyobb kérdését teszi föl mindnyájunknak. Az emberi művelődés hamleti kérdését: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?”

A huszadik század két világháborúval, haláltáborokkal, diktatúrákkal s politikai ocsmányságokkal felelt erre a kérdésre. Névre szólóan magának Szántó Tibornak is, hiszen az események őt is oda sodorták, ahol az ökrök száján véres nyál csorgott, s az emberek mind véreset vizeltek. Személyes válasza lehetett volna átokmonológ, életkáromlás, röpiratos fölszólítás könyvégetésre, de épp ő, a minden szörnyűség tanúja s átélője egész életét a könyvek világának szentelte.

Küldetéstudatát, saját vallomása szerint, a magyar művelődés múltjának három nagy „könyvcsináló” személyisége fejlesztette ki és erősítette meg. Az első Misztótfalusi Kis Miklós, a tizenhetedik századi, nagy tudású, erdélyi nyomdász, világhírű betűmetsző, akire a pápai udvar és a grúzok fejedelme is fölfigyelt, a másik kettő pedig már a huszadik századból: Kner Imre és Tevan Andor. Az első a tiszta tipográfiát sajátíttatta el vele, a második az illusztrációk újfajta szerepére irányította rá a figyelmét. Mindkettő a könyvcsinálás szakembere, mestere volt, de Szántó fölfedezte, hogy a kétféle tehetség ötvözetéből új minőség jöhet létre: a magyar könyvművészet.

Emlékszem egy különös eszmecserénkre a nyolcvanas évek elejéről. „Idézek neked egy különös mondatot Malraux Az obszidián fej című könyvéből” – kezdte Tibor a beszélgetésünket. „A mondat így hangzik: Ha a keresztények olyan erényekkel rendelkeznének, mint Cézanne képei, jobb volna a világ… Mit szólsz hozzá? Sose fogalmaztam ilyen ars poeticát a könyvkészítésben magamnak, de ösztönösen ilyen elképzelést követtem máig. Engem valójában a modern képzőművészek neveltek. A kubisták, a szürrealisták, az expresszionisták. Még közelebbről a Bauhaus iskolához tartozók. Kassákék, Bortnyikék, mások. Igaz, lassan ismertem meg mindazt, ami a huszadik század elején virágzott ki Európában, de talán ez a termékeny lemaradás jót tett nekem. Egy vakmerő nagy korszakot, egy új reneszánszot ismertem meg, de már kikristályosodott alakzatokban. A stilizálhatóság könnyen érthető és átélhető állapotában.”

Valójában ekkor értettem meg Szántó Tibor művészetének újdonságát, s nemcsak a hazai keretek között, hanem az európai könyvművészet tágabb mezőnyében is.

Mi volt az ő egyszerű, de eredeti találmánya? Az, hogy amit a század modern képzőművészeitől tanult: Picassótól, Braque-tól, Klee-től, Max Ernstől és a hazaiaktól, nem korlátozta saját korára, kortársi könyveire, hanem kiterjesztette ezt az emberi művelődés előző évezredeire is. Kubista, expresszionista, szürnaturalista, konstruktivista tekintettel pásztázta végig Homérosz korát, Dante korát, a nagy vallásokét, Goethéét, Vörösmartyét, Adyét, Radnótiét, Illyését, s ezzel a „szemléleti gesztusával” a különféle kultúrák egyidejűségére utalt és arra, hogy időszerűségük a történelemben állandó és változatlan. A modernség ilyen természetes kiterjesztése a múltra: az idő és az emlékezet forradalmasítása. Más szóval: a klasszicizmus előtti főhajtás.

Witold Gombrowitz, a világhírű lengyel emigráns író azt vallja egyik hatvanas évekbeli interjújában, hogy eljárt az idő a rendes olvasás felett, s nyugodjunk bele abba, hogy lassan maga a változó szépség is kimúlik. Hamvas Béla jóval Gombrowitz keserű nyilatkozata előtt már arról beszél, hogy „olyan idők következnek, amelyek minden múltat elfelejtenek… A betű kora különben is elmúlt. Írni időszerűtlen szenvedély és még inkább az lesz…”

Szántó Tibor nagyon jól ismerte ezeket a kiábrándult, megrázó vallomásokat. Tudta, hogy szörnyű csalódások és szörnyű igazságok szülték őket. Éppen ezért sohasem legyintett rájuk, de a hangos és a jósolgató prófétákat hallva, ő a némán mosolygó szellemi ember hitével hitte, hogy jöhetnek újabb szűkesztendők, lealjasodó hitvány korok, a könyvek ideje mégsem múlhat el soha, mert mi humanizálhatná újra és újra a bennünk és a körülöttünk fölhalmozódó embertelenséget, ha nem a könyvekben végigélt és megörökített katarzisok sora? Némi pátosszal szólva: a mindenkori megvilágosodás és a magára talált remény.

Farkas Ferenc márványköve

Azt írja Szent Pál egyik apostoli levelében, hogy a láthatatlant mindig a látható segítségével kell megismernünk. Bármilyen meglepő is, de ez a kijelentése még nem az új vallás, nem a terjedő kereszténység logikájából eredt, hanem a görögségéből, amely a nagyhatalmú isteneit is a földi ember természete, viselkedése, sőt arcvonásai szerint tudta csak elképzelni. Elég volt neki egy jel, egy villanás, hogy a fölfoghatatlant megközelítse és fölfoghassa. Nem titok, hogy mi mindmáig ennek a szimbolikus és metafizikai képzeletnek az örökösei vagyunk.

Itt állva Farkas Ferenc fölavatandó márvány síremléke előtt, nekem is elég az Andrássy Kurta János által megmintázott arc szellemképe, hogy a soha többé nem látható művész és mester világát megközelítsem. Világát? Előszörre őt, magát! Az élő, eleven embert! Mégpedig olyan pillanatban, amely az egész életét összefoglaló, nagy látomás jelképes pillanata is lehet. Három vagy négy évvel ezelőtt, egy augusztus végi vasárnap délután, a Pasaréti úton haladtam lassan autóval Hidegkút felé. Járókelőt alig láttam az utcán. Autót is csak elvétve. De a Gábor Áron út és a Pasaréti út kereszteződését elhagyva, egy vakító fehér ruhába öltözött embert láttam közeledni, hajlottan, mindkét kezében bottal. Az arcát nem láthattam, fehér kalapkarimája rejtette el előlem. A látvány az első odanézésre lenyűgözött. A férfi, hajlottsága és az egymást váltogató két botja ellenére, szinte rohant. Mintha halaszthatatlan dolga volna valahol, de nem a városban, nem Budán, hanem a létben. A látvány az impresszionista festők valóságból a valóságfölötti világba való átlépésének a tüneményét idézte elém. Leálltam az autóval a járda szélén, és a közeledő emberben Farkas Ferencet ismertem föl. Augusztus nagy fénye kísérte s egy-egy falomb játékos árnya. Gondoltam, kiszállok az autóból, s köszöntöm nagy tisztelettel, de gyorsan eszembe jutott, hogy a csodát ne rontsa el az ember.

Nem vagyok zenész, nem vagyok beavatott, zeneértő is csak annyira, amennyire az ösztöneim belülről kormányoznak, de úgy érzem, hogy véletlen tanúskodásom révén ott, azon az augusztusi délutánon kerültem igazán közel Farkas Ferenc alkotói világához. A fény, a vonulás, az impresszionizmus utcai diadala újraértelmeztette velem nemcsak a műveit, de sorsát, életfölfogását, ezzel együtt még az életrajz jól ismert adatait is. Mindenekelőtt épp a szülőföld: Nagykanizsa meghatározó szerepét. Hamvas Béla szellemi földrajza szerint a szülőváros és környéke olyan országrészben fekszik, amely nem a Kárpát-medencéhez tartozik, hanem a karszton átnyúlva Isztria, Dalmácia, illetve az Adria déli, világosabb és melegebb világához. Ezt írja róla: „Az egész országban ez az a hely – tegyük hozzá, hogy csupán másfél megyényi szegeletről van szó –, ahol az ember tudja, hogy az élet akkor magasrendű, ha művészi. Nem úgy, hogy esztétikus, hanem úgy, hogy orfikus, vagyis hogy az ember az éneklő világban, a kozmosz-aoidászban él és az elemekkel együtt énekel. Nyugaton az elementáris lét lefokozódik, ott az első a civilizáció, és minden egyéb csak ezután következik. Északon első a természet. Keleten első az Én, aki az egész világot lenyeli. Délen tudják, hogy az életnek zenének kell lenni, s mint ahogy Kínában mondják, az embert a dal ébreszti fel, az erkölcs erősíti meg és a muzsika teszi tökéletessé.”

Nem tudom, Hamvas Béla ismerte-e Farkas Ferenc művészetét és a magyar zenei életben betöltött szerepét, de azt tudom, hogy az imént elhangzott mondatait fölírhatnánk akár erre az előttünk álló márványkőre is. Hisz nemcsak ars poeticának illene be, de sorsmagyarázatnak is.

Bartók és Kodály a magyar zene nagy templomépítő lángelméi voltak. Mindegyik megépítette a maga magasba törő Mátyás-templomát, Notre-Dame-ját. Úgy is mondhatnánk, hogy az Idők küldöttjeiként, tehetségük belső parancsára hallgatva, mindketten elfoglalták a fölkínálkozó magasságot. Az utánuk érkezőknek fölfele terjeszkedni szinte lehetetlen volt. Vagyis hódítani már nem az ég felé, hanem csak horizontálisan lehetett. Farkas Ferenc ezt a lehetőséget fedezte föl magának: betölteni maga körül zenével minden ürességet. Zene legyen az árva csönd helyén, a romok helyén, a káromkodások és a leveretések helyén, zene a gyilkos ösztönök helyén, mivelhogy a zenének éppolyan nemesítő hatása van az ember tudatalattijára, mint a jó gondolatoknak a tudatra.

Farkas Ferenc így lett a „zenei panteizmus” egyik legmarkánsabb hitvallója és képviselője hazánkban. Látszatra nem a küzdő, nem a tusakodó művészek közé tartozott, de ha meggondoljuk, hogy a tömegzenék, a terrorista zenék, a globális piaci zenék korában ő a tiszta, nemes zene fennmaradásának szentelte minden óráját, minden percét, csöndesen megállapíthatjuk, hogy a maga módján frontkatona volt.

Életműve a bőségével is erről tanúskodik.

Amikor a fiától, Farkas Andrástól a napokban megkaptam a teljes életmű katalógusát, szinte megszédültem a termékenység hatalmától. Művek százszámra: zongoraművek, kórusok, operák, oratóriumok, filmzenék, balettzenék, misék, versmegzenésítések, gyermekdalok, háttérben a népköltészet és az egész magyar költészet láthatára Janus Pannoniustól Csokonain, József Attilán át Dsidáig, Weöres Sándorig, Páskándiig s tovább, de ugyanúgy ott van a háttérben az európai költészet teljessége is. Tudjuk, hogy volt idő, amikor semmilyen vers nem létezett dallam, illetve zenekíséret nélkül. Nem állíthatjuk, hogy ezek voltak a boldogabb korok, de azt igen, hogy teljesebbek és organikusabbak voltak a mienknél. A százszámra megzenésített verseivel Farkas Ferenc tehát nemcsak a testvérmúzsáknak hódolt és nem is csak a költőknek, hanem egy árván maradt gondolatnak is, amely azt súgta neki: a kultúra akkor teljes, akkor virágzik, ha működtetni képes minden műfaját.

Egy esztendővel ezelőtt, a búcsúztató szavak és a gyászoló írások úgy köszöntek el Farkas Ferenctől, mint az elmúlt század utolsó, nagy mesterétől, aki műveivel nem megváltani akarta a világot, hanem csak a meglévőt akarta dúsabbá, emelkedettebbé és otthonosabbá tenni.

Bizonyára igazuk volt a megrendült búcsúztatóknak, de engedjék meg nekem, hogy egy néhány mondatos, csöndes utószót fűzzek szavaikhoz: abszurditásokkal zsúfolt korunkban egy-egy alkotó néha épp azzal hökkent meg bennünket, hogy nem a hódítást vállalja, hanem a megőrzést. Azt üzeni mindnyájunknak, hogy züllesztő korokban a legnagyobb bűn felületesnek lenni.

Mi ez, ha nem a megváltás egyik formája?

Hogy ez az életelv és életigazság mennyire nemcsak a körülmények által meghatározott kényszermegoldás volt számára, hanem tudatos filozófia és pedagógia is, leghitelesebben Farkas Ferenc tanítványai igazolják. Már csak azért is, mert a művei közé – eszményi értelemben – az ő nevük is odatartozik. Oda első renden Ligeti Györgyé, Kurtág Györgyé, Vass Lajosé, Durkó Zsolté, Petrovics Emilé, Szokolay Sándoré, Kocsár Miklósé, Bozay Attiláé. Mindegyik név: külön világ, külön válasz a létre, külön gazdagítása nemzeti és egyetemes kultúránknak.

Ezt a tényt, ezt a megkoronázható igazságot ez az időnek ellenálló márványtömb is hirdetni fogja: a láthatatlant a láthatóval testesítve meg.

Az eredetiség természete

Két esztendővel ezelőtt Németh László születésének századik évfordulóját ünnepeltük meg országosan, tavaly pedig az 1902-ben született Illyés Gyuláét.

Ha ez a két évforduló csupán a naptári idő természetes eseménye lett volna, jó lelkiismerettel mondhatnánk, hogy becsületes örökösökként emlékeztünk meg a nemzet két nagy írójáról, ahogyan ez kiművelt, rangos nemzetek szokásrendjében nemcsak illendő, hanem kötelező is.

De valljuk be gyorsan, hogy egyik évforduló se csak a naptári idő eseménye volt, sokkal inkább a lelkiismeret-furdalásunké. Ugyanis mindkét író körül már régóta méltatlan és fölháborító volt a csönd, a hallgatás, halhatatlanságukat látványosan fölverte a gaz, és mi, hanyagok vagy erőtlenek voltunk ahhoz, hogy megtisztítsuk körülöttük a terepet.

Ha nem lép elénk az Idő, a Herkules erejű Századik Év, talán még ma is bénák vagyunk.

De elénk lépett, és megrázott minket: „térjetek magatokhoz, és figyeljetek a tieitekre!”

Amit eddig mondtam, hasonlatnak szántam. Példabeszédnek egy újabb, száz éve született alkotó emberünk megünnepléséhez: Szervátiusz Jenőéhez.

Nagyjából vele is az történt, ami Németh Lászlóval és Illyés Gyulával. El kell ismernünk, hogy volt olyan két évtizednyi időszak, amikor megnyomorító évtizedek után Szervátiusz Jenő is kitörhetett a rákényszerített politikai, kisebbségi és művészeti illegalitásból. S ez az időszak elég volt ahhoz, hogy végre megmutathassa magát, megmutathassa szobrait, a fia, Szervátiusz Tibor világával együtt. Erdélyben, természetesen, addig is ismerték őket, de művészetük ott csak véka alá rejtett gyertyaként világíthatott. Az anyaország ocsúdása, döbbenete, rácsodálkozása, sőt akarata kellett hozzá, hogy a lefojtottság csöndjében épülő két életmű megelevenedjen, és rangjához méltó helyet kaphasson a magyar művészet világában.

Emlékszem, kezdetben sok hazai képzőművész ferde szemmel figyelte mindkét Szervátiusz sikerét, térhódítását. Népszerűségüket mindenféle nemzeti mítosszal s Erdély föltámadó történelmi romantikájával magyarázták.

Mítosz és romantika? Bárcsak ezek emelték volna őket! A romantikusnak és magyarkodásnak gondolt képzetek mögött nem bearanyozott történetek izzottak, hanem a trianoni és a párizsi béke utáni Erdély valóságosnál is valóságosabb tragédiája. A magyartalanítás magabiztos eszméje.

Az Apa és a Fiú testében hordozta ezt a tragédiát. A tartásában, a mozgásában, az öltözetében. És abban is, ahogyan fölnéztek a Hargitára, a Kelemen-havasokra, a Nagyhagymásra; ahogyan megnéztek egy szekéren ülő csíki embert, egy temetőt, egy földre döntött daliás fát. Életem egyik legsűrűbb időszakában sokat voltam együtt velük. Együtt a házukban, munkájuk közben, hegymászás közben, meghányva-vetve súlyos gondjaikat, de bármilyen élethelyzetbe sodródtunk is bele, viselkedésükből újra és újra azt a tanulságot szűrhettem le, hogy a művészi tehetség legközelebbi viszonyban mégiscsak az erkölccsel van. Követ faragni erkölcstelenül – maga a bukás.

Azt hiszem, négy évtized után ma már dadogás nélkül vallhatom be, hogy azokban az időkben nemcsak mi, magyarországiak segítettünk a két Szervátiusznak, de konokságukkal és emberi tartásukkal ők is nekünk.

Sajnos, a hatvanas-hetvenes évek megtermékenyítő légköre a kilencvenes évekre egyszerűen szétfoszlott. Jól példázza ezt Szervátiusz Jenő sorsa is. A szerény Mester 1983-ban halt meg, s halála óta alig hallani róla valamit. Mintha csak vendég lett volna közöttünk. Balladás, furcsa vendég. Tagadhatatlan, hogy balladásnak balladás volt, a különösek között is különös, de nem vendég! Mint ahogy a Prágában látható Szent György lovas szobrát megalkotó Kolozsvári testvérek sem voltak azok.

Azt gondolom: ennek az évfordulós emlékkiállításnak egyik fő célja épp az, hogy az erdélyi Szervátiusz Jenő végre ugyanolyan otthonos legyen a magyar szobrászat világában, mint Tamási Áron az irodaloméban.

 

*

 

Jean Paul Sartre Tintorettóról szóló könyvében azt írja: Michelangelo lecsúszásnak érezte, hogy a pápának kell dolgoznia. S föltehetően azért érezte ezt, mert ő egyenesen az Istennek szeretett volna dolgozni. Ne tekintse senki szentségtörésnek a hivatkozást, de meggyőződésem, hogy a százszorta mostohább körülmények között élő Szervátiusz Jenőben is hasonló becsvágy munkálhatott: dolgozni ő is a Fennvalónak és saját népének akart.

Erről tanúskodik kezdeti, keresgélő ösztönössége és későbbi tudatossága. Erdélyben, mint tudjuk, volt irodalom, tudomány, teológiai műveltség, színház, festészet, zene, de az előbb megemlített Kolozsvári testvérek korszakos jelentőségű művészete óta szobrászat nem volt. Legföljebb csak templomi szobrokat vagy épületdíszeket faragó mesterek voltak. Éppoly személytelenek, mint a kő, mint a megmunkált fa. Kellett valaki, aki a mesterséghez a maga belső világának, egyedi életének a szakralitását hozzáadja: hitét, szenvedéseit, kijátszottságát, ellenállását. Egyszóval: a maga költészetét.

A költészetet nem szakmai elfogultságból emlegetem, hanem a valóság mélyebb megértése miatt, mivelhogy Szervátiusz Jenő minden szobra mögött éppoly történetekkel hitelesíthető élmények parázslanak, mint Petőfi versei mögött. Talán nem véletlen, hogy szobrász létére Szervátiusz Jenő a harmincas években és persze később is, úgy járta Erdélyt, mint ahogy annak idején Petőfi járta az országot. Tudta, hogy Erdély összetéveszthetetlen szelleme, lelkülete nélkül nem születhetik meg Erdély szobrászata. Meg kellett ismernie az Emré bákat, a Kokojzaevő családot, a Bivalyosokat, a hegyi patakokban mosó, sulykoló lányokat, hallgatni énekeiket, elképzelni a balladák szereplőit, akik épp a halál szakadéka felé indulnak el.

Akadtak és sajnos még ma is akadnak fölkent, de ferdeszemű műkritikusok, akik Szervátiusz Jenőt épp a balladás és úgynevezett „népies” tulajdonságai miatt Bartók és Kodály művészetének az illusztrátoraként próbálják meg értelmezni. Mondjuk ki nyersen: az esztétikai provincializmus bélyegét szeretnék a homlokára sütni.

Ideje szembefordulnunk a „napnyugati bölcsek” hazátlan okoskodásával. Már csak azért is, mert a fölényes és hanyag minősítések nem csupán az életrajzi, hanem a művelődéstörténeti tényekkel is hadilábon állnak. Az őstehetségnek számító ifjú szobrászt a húszas évek Párizsában sokféle hatás éri. Az asszír, a sumér, az egyiptomi, a görög művészet mellett a modern művészetek legújabb izmusaira csodálkozhat rá: a futurizmusra, a kubizmusra, az expresszionizmusra, a szürrealizmusra, s ezeken belül olyan alkotókra, mint Modigliani, Picasso, Brâncuşi, Kandinszkij, a szobrász Archipenko, Barlach és mások. A bartóki modell ekkor még csak eszményi értelemben létezett, jóval később találta meg a maga karakteres formáját és sugalmazó erejét. De létezett valami más, ami hasonlított rá, s mint valami frissítő Golf-áramlat élénkítette meg Európa szellemi életét. Ez pedig az őskultúrákra, az ősművészetekre és velük párhuzamosan a népi kultúrákra való rácsodálkozás volt. Elég, ha csak néhány szimbolikus nevet említek: az orosz Jeszenyin, a spanyol García Lorca és a mi Sinka Istvánunkét, aki Csokonai, Petőfi, Arany realista és irodalmi népiessége után olyan soha nem hallott népiséget szólaltatott meg, amely ha a teljesítményben nem is, de mélységben és eredetiségben méltó társa a bartóki és a kodályi hangnak.

Meggyőződésem, hogy Szervátiusz Jenőt ugyanaz a hang szólította meg, mint Sinka Istvánt. Sőt ugyanaz, mely valamikor Körösi Csoma Sándort. Ha nem így lett volna, talán épít magának egy műtermet, ahol a klasszikus vagy a modern Európa ízlése szerint szobrászkodik élete végéig. De az ő műterme: Erdély lett, a helyszíneivel és a sorsával együtt.

Ez, a századik születési évhez kapcsolódó emlékkiállítás eléggé töredékes, de így is méltóan képviseli Szervátiusz Jenő munkásságát. A fölidézhető élmények és képzetek világából azonban nagyon hiányzik valami: a másik Szervátiusz világa. Szervátiusz Tiboré. A hiányt egyetlen példával tudom érzékeltetni. A két Bolyaiéval. Az Apát és a Fiút, különbözőségük ellenére is csak hideg elmével, illetve agyafúrtsággal lehetne elválasztani egymástól. Ugyanezt gondolom a két Szervátiuszról is.

De miért is kellene őket elválasztanunk? Paul Éluard, a neves francia szürrealista költő egy különös aforizmát fogalmaz meg lírai tapasztalatai alapján. Azt állítja, hogy a költő az, aki inkább ihletet ad, mintsem az, aki ihletett. Szervátiusz Jenő egész életének és művészpályájának nemcsak a szobrok a részei, de szerves része az imént emlegetett ihlető erő is.

Ennél a mondatnál azonban meg kell állnunk egy pillanatra, s véglegesen tisztáznunk valamit. Ha úgy tetszik, filozófiailag. Mégpedig azt, hogy egy fiú sok mindent örökölhet az apjától: hajlamot, érdeklődést, ilyen-olyan képességet, de eredetiséget soha. Mivelhogy az eredetiség nem a szakma, hanem a lét fejleménye. Szervátiusz Tibor Kolozsvári Krisztusa, hegesztett apokaliptikus Dózsa-szobra, andezitbe faragott Ady-feje bizonyára nem született volna meg az apa, Szervátiusz Jenő megtermékenyítő világa nélkül, de a megnevezett szobrok nem az átöröklés eredményei. Miként a bibliai Újszövetség sem egyszerű folytatása az Ószövetségnek.

Természetes, hogy a száz éve született Szervátiusz Jenő emlékkiállításán csakis az ő szobrait látjuk, de azt gondolom, épp ennyire természetes, hogy a sors különlegességét figyelembe véve, az apa szobrai mögött, egy bensőséges látomás keretében Szervátiusz Tibor műveire is rátekinthetünk.

Megleltem igazibb hazámat

„…Megtörtént velem a csoda: amitől az első rádöbbenés után halnom kellett volna, attól újultam és erősödtem. Szavak, mondatok sebeztek meg, amiket szerelmesen hallgattam végig. Dalokat napokon, éjszakákon át, ismeretleneket, de a hiányuknak ott kellett élnie bennem, mert első hallásra belém fészkelték magukat. Mintha gyerekkoromat kaptam volna vissza felnőtt fejjel egy földi Isten akaratából; igazibb hazámat a sorstól, hiszen a küszöbök, melyeken átléptem, a köszönések, melyekkel megtiszteltek, ismerősök voltak. Ismerős volt a kenyér íze, a pálinka íze, a húslevesé. A dévajkodások fölött rokon szemvillanások jelezték: rúgjon meg bennünket az Isten lova, és bolondozzunk csak, mert ha nem bolondozunk, megbolondulunk. A sarat fakasztó mezőségi faluk azzal fogadtak, amit Zámoly réges-rég megtagadott tőlem. S mint aki a töredékesen tanult anyanyelvét a szüleinél is ízesebben beszélő rokonaitól újratanulja, mohón tanultam én is mindent: igéket, sóhajtásokat, gyöngynek fölfűzhető káromkodást, melyben a keresztyénség előtti hit villogott inkább, mint az elvetemültség; köszöntőket, csujjogatókat, népdalokat. Nosztalgia – hallottam megszólalni magamban a sanda hangot. Romantika – hallottam az előbbi megerősítését a hátam mögül. De hiába pitypalattyolt fölöttem, mögöttem nagy magasságban bármily fölény, képtelen voltam hátat fordítani ennek a romantikának. Talán még akkor is képtelen lettem volna, ha csupán egy épebben maradt paraszti világ kultúrájától szédülök meg, de réginek mondható nyelvet és népdalt én úgy tanultam Gyergyóban, Kalotaszegen, Gyimesben, hogy közben nagyon is mai, nagyon is jelenkori idők vallatólámpája világított az arcomba. Úgy tanultam, hogy ami panaszként és megformálhatatlan keserűségként ott hánykolódott az éneklők idegeiben, azt a dalok minden tilalmon átlendülve kibeszélték. Ártatlan határsértőkké váltak, mert egy összezsugorított, ketreces létben a határtalanságot vállalták: a teljes emberi kitárulkozást.”

 

– Tenger és diólevél című esszédből emeltem ki vallomásodat. Költészetet avagy emberséget tanultál „újra”, a még tisztán fennmaradó parasztságtól? Szétválasztható-e egyáltalán egymástól a kettő?

– Engedd meg, Laura, hogy először ne ezekre a kérdéseidre válaszoljak. Nem azért kérlek erre, mert a következő egy-két órában szabálytalan beszélgetőtársad akarok lenni, ide-oda cikázó, posztmodern lángész, hanem olyan múltra nyitottad rá hirtelen az ajtót, amely engem mindig fölkavar. Ráadásul ezt az idő vaspántjaival megvasalt tölgyfa ajtót már nagyon régen nem nyitotta rám senki. Legalább huszonöt éve. Ha nem sütne olyan szépen a novemberi nap, talán még el is érzékenyülnék.

– Napsütésben tilos?

– Fényűzés volna. Ellágyulás helyett inkább össze kell szednem magamat. Torokköszörülésül Illyést fogom idézni. Egy korai vallomását. 1938-ban, háta mögött hét, forradalmian új verskötettel, néhány országos megrendülést kiváltó szociográfiájával, köztük egy olyan könyvvel, mint amilyen a Puszták népe, megpróbálja összefoglalni, hogy mi volt a falukutató fiatal népi írók szerepe addig. Ezt mondja: „Érdemünk a mesebeli gyermeké volt, aki a királyra rámondta, hogy meztelen. Azzal a különbséggel, hogy mi a népre mondtuk ezt…” Nem szeretnék túlozni, de a népi kultúra, a népművészet legújabb kori föltámasztásával hasonlót cselekedtünk mi is.

Ez így közönséges dicsekvésnek is hangozhat, de ha föltárjuk a kijelentés politikai, történelmi, művelődéstörténeti és lélektani hátterét, kiderül, hogy szó sincs efféléről.

Az én nemzedékemnek három meghatározó élménye volt kamaszkorunk és felnőtté válásunk meghatározó éveiben. Az első a háború és a megszállás; a második az új világ megteremtésébe vetett hit és a csalódás; a harmadik az 1956-os forradalom megigazulást jelentő élménye…

– …és ami utána jött.

– Igen, november negyedike, a Kádár-rendszer haynaui korszaka, kivégzések, börtön, becementezett szájak, aztán a félelem légkörében az igazi gerinctörés: a téeszesítés, talán pontosabb, ha kolhozosítást mondok. 1956 után három évvel! Ma még jobban beleborzongok, mint akkor! A több száz éves paraszti társadalmat Kádárék éppúgy robbantották föl, ahogy a Nemzeti Színház épületét. Mit számított az, hogy a szovjet mezőgazdaság belerokkant a kolhozosításba? Mi hűséges követői vagyunk a szovjeteknek. A korszerűsödést a magyar paraszti társadalom se kerülhette volna el, de megújulni csakis a maga belső törvényei szerint újulhatott volna meg. Idegen példát követve éppen hogy magától idegenedett el. Soha ennyire, mint ennek a kényszerítésnek a következtében.

– A szüleid is parasztok voltak, tehát te nemcsak tanú voltál, de a bőrödön éreztél mindent.

– Ekkor kezdtem el újra járni az országot. Ekkor írtam a Tudósítás a toronyból című könyvemet és az Iszapesőt. Nem hallgathatom el, hogy űzöttségemben is megpróbáltam hinni valamiféle csodában. Olyasmiben, hogy mi, magyarok, hátha megtaláljuk a szövetkezetesítés legjobb formáját, mint ahogy megtalálták például a dánok. De rövidesen egyre világosabban kezdtem látni, hogy a mesterségesen megteremtett közösségek – közösségellenesek. A faluk látványosan hulltak szét. Veszítették el arcukat, egyéniségüket, s ezzel együtt a hagyományt is. Megrendülésem és kétségbeesésem nemcsak szociografikus írásaimba zúdult bele, de belekerült azokba a filmekbe, amelyeket közös élményeink alapján, Kósa Ferenccel és Sára Sándorral készítettünk.

– A Tízezer napról és a Földobott kőről beszélsz, ugye?

– Igen. De ha már a filmekig jutottunk, meg kell említenem, hogy éppen a filmezés révén történt meg velem életem talán legnagyobb fordulata. Dózsáról írtunk egy forgatókönyvet Kósával. S a könyvből készült filmet félig kényszerből és félig szerencséből magyar–szlovák és román együttműködéssel forgattuk le.

A forgatás elő- és utótörténete minden erőltetés nélkül szépen beleillene egy kalandregénybe, de erről most nem beszélek. Legfontosabb mozzanatát azonban nem hagyhatom ki. A románok akkor, a hatvanas évek végén mindent elkövettek, hogy a film ne igazi magyar film legyen, még azt is megengedték, hogy a film nagy részét Erdélyben forgathassuk. Magyar film forgatása Erdélyben? Ráadásul erdélyi magyar színészekkel is? Még a gondolata is hajmeresztő volt. Az ember egyszerre ismerkedett meg az erdélyi magyarok könnyeivel és a ránk állított szekustisztek belső küzdelmeivel. Öngyújtó nagyságú magnetofonokkal hallgatták le ebédközben beszélgetéseinket is. Mindegy, de a helyszínkeresés ürügyével Kósával és Sárával bejártuk egész Erdélyt. Vajdahunyad várától Fogaras váráig, Kalotaszeg faluitól a Békás-szorosig, Gyulafehérvártól Segesvárig, a Gyimesekig, az Egyeskő fennsíkjáig, Madéfalvától Székig, Pusztakamarásig és tovább. Sőt egy szekustiszt segítségével még Moldvába is kiszöktünk, Szervátiusz Tibor román rendszámú autóján.

Az emlékezetrevízió első nagy rohama volt ez. Egy elfüggönyzött világ leleplezése. Minden székely faluban, minden esztena előtti farönkön ülve a múlt idők fájdalma és őrülete szakadt rám. A trianoni döntés eddig elvont fogalom volt számomra, de ettől kezdve megelevenedett. Megelevenedett? A valóság világából átsiklott gyorsan az abszurditások világába.

S már csak ez hiányzott nekem! Nem volt elég a háború, a Rákosi-rendszer, az ’56-os forradalom élménye s mindaz, ami még utána jött, az Ítélet című filmünk révén föltárult előttem a határon túli magyarok elesettsége, nyomora, daca. Ahogy említettem, jártunk Gyulafehérváron is, a püspökségen, s én csak ott tudtam meg, egy kezembe csúsztatott cédula két ceruzavonásából, hogy a Nagy Fogoly, Márton Áron püspök úr itt lélegzik a közelünkben, itt él házi őrizetben. Gondoljunk rá!

– Mikor történt ez?

– 1968-ban.

– Hogyan bírtátok lélekkel?

– Ment minden befelé. Telítődtem igazságtalanságokkal és borzalmakkal. Töményen. A szerencsém az volt – a szerencsétlenségek közben –, hogy egy-két év alatt minden rendű és rangú emberrel beszélhettem Erdélyben. Püspökökkel és hegyi pásztorokkal, írókkal, színészekkel, bányászokkal, tanárokkal, néprajzosokkal, hímző- és siratóasszonyokkal, lakodalmakban és táncmulatságokban zenélő cigányokkal.

És amikor a hetvenes évek elején már jobban lehetett utazni, elárvult erdélyi ismerőseim egymásnak adták a kilincset előbb az Apostol utcában, majd a Keleti Károlyban. Általában persze pénz nélkül érkeztek, honnan is lett volna pénzük, de hoztak magukkal eladni való varrottasokat, törülközőket, hímzett ingvállakat, tarisznyákat, kozsokot, bujkát, csergét, bokályt, kalotaszegi viseletet, gyöngyöket. S ezeket mindet el kellett adni barátoknak és ismerősöknek.

Ha a hatvanas évek végétől, mondjuk, a hetvenes évek végéig elkészítenénk egy leltárt: hány párnahajat, mezőségi tányért és paraszttörülközőt adtam el, bizonyára magam is elhűlnék. Be kell vallanom: a közreműködésem óriási hasznot hozott. Szinte minden törülköző, bokály eladása után megismertem egy-egy felejthetetlen élettörténetet, egy-egy mondatot, új szót, fogalmat, népdalt, balladát, igazságot, sóhajt, amely szemem láttára hajlott szét az egeken.

Azt hiszem, ez az a domb, ez az a magaslat, ahol megállhatunk, s ahonnét már jól láthatóan szemügyre vehetjük, hogy mi is történt velünk a huszadik század hatvanas-hetvenes éveiben. Sokan még ma is azt hiszik, hogy a népi kultúra reneszánsza: divatjelenség volt. Ugyanolyan, mint a hosszú haj, a miniszoknya vagy újabban a férfifülekben csillogó karikák. Kár volna tagadnunk, hogy a felszínen érintkezett a divat szélfutamaival is, de a mélyben egészen más dolgokhoz kapcsolódott. Legalábbis bennem. Aki – talán nem tekinted kérkedésnek, fontoskodásnak – egyik meghatározó résztvevője voltam az egész mozgalomnak, Muharay Elemérrel, Vargyas Lajossal, Martin Györggyel, Tímár Sándorral, Novák Ferenccel, Vásárhelyi Lászlóval, a felvidéki Ág Tiborral, Kósa Lászlóval, a Pesovár testvérekkel, Vitányi Ivánnal, a fiatalabbak közül Zelnik Józseffel, aztán Sebőékkel, Halmossal, a Muzsikás együttessel s veletek, énekesekkel. A körhöz természetesen olyanok is odatartoztak, mint Nagy László, Makovecz Imre, Fodor András, Tornai József, Csete György. Sőt azok a népművelők is, akik nagy odaadással a Kecskeméti Népzenei Találkozókat rendezték és a többi ehhez hasonló, hagyományt ápoló sereglést.

Nagyon izgalmas tanúvallomás-gyűjtemény volna, ha húsz-huszonöt évvel ezelőtt az események alakítói, főszereplői sorra elmondanák, miért is vettek részt ebben a korszakos mozgalomban, amelyből természetes hajtásként nőtt ki a táncházmozgalom. Ma jóval gazdagabb tudattal, sőt öntudattal élhetnénk e hazában. Sajnos, ez az érzelmi és történelmi vallomás elmaradt. Pedig manapság nem elég csak csinálni valamit, legalább olyan odaadással és magyarázattal értelmezni is kell, hogy mit csinálunk. A lényegre én is inkább csak utaltam, utalgattam az olyan tanulmányaimban, mint amilyen a Tenger és diólevél volt, vagy a Szántottam gyöpöt.

– Most azonban, ha késve is, de itt az alkalom, hogy legalább Te, elmondd a magadét… És most már kezdem azt is érteni, miért nem a kérdésemre válaszoltál először.

– Köszönöm. Persze, ne hidd, hogy könnyű lesz. Kezdem a leglényegesebb dologgal: az ’56-os forradalommal. Mi derült ki a tizenhárom nap alatt? Az, hogy a század egyik legfontosabb eseménye, amit nem én állítok, hanem Albert Camus, egyszerre volt társadalmi forradalom és függetlenségi harc. Egyszerre jelezte, hogy a szocializmusnak a szovjet alkatú kommunizmusnak előbb-utóbb vége lesz, és azt is, hogy a történelemben kialakult nemzeteket nem lehet félretaposott rabszolgabakancsban járatni. A hatvanas évek vége felé, a prágai tavasz élénkítő fuvallatait érzékelve, egyre többen bizonyosak voltunk abban, hogy a század legégetőbb és megoldásra váró kérdései a nemzeti kérdések lesznek. A nemzeti és a nemzetiségi kérdések. Igen ám, de ezekről nyíltan lehetetlen volt beszélni. A hatalom már a fogalmaktól fölborzolódott. Rögtön az ’56-os dolgok jutottak eszébe. Meg kellett tanulnunk szimbolikusan fogalmaznunk, sőt szimbolikusan cselekednünk. És a legtisztább szimbólumokat a népi kultúra világán belül találtuk meg. Azt például, hogy egy nemzet tagjai vagyunk mindnyájan: erdélyi magyarok, felvidékiek, hazaiak, délvidékiek, kárpátaljaiak, botrányos provokáció lett volna hangoztatni, belerendült volna a béketábor, de ha a Kecskeméti Népzenei Találkozón egymás mellett hangzott el, mondjuk, egy kalotaszegi népdal egy Zobor vidékivel vagy egy szatmárival, az összetartozás minden magyarázat nélkül is nyilvánvaló volt. A népdal nem vált politikai áruvá, de az öröm, a felszabadult öröm, hogy együtt énekelhetünk – már igen. És az egymástól elszakított részek szinte tüntetően keresték egymást. Nemzetegyesítés? Valljuk be, ilyesmivel kezdődött. Először csak egy kis patakocska indult el valamelyik forrásból, aztán újabb forrásból egy másik, egy még újabból egy harmadik és így tovább.

– A tanulmányaidból persze más is kiderül. Valami olyasmi, ami messze túlmutat a népdalokon, a politikai helyzeten, az érzelmi ellenállás leegyszerűsített formáin. A leghatározottabban azt állítod, hogy nagy hatása csakis az olyan eszmének lehet, amelynek eljött az ideje. Akarás és nyögés még a szent ügyeknek se segít. Jól idézlek?

– Az ég is elsötétedne, ha te is félreértenél. Épp elegen vannak ebben az országban, akik elemi gyűlöletből vagy jó haszonért örömmel félremagyaráznak. Nézzük csak, mit is jelent az általam emlegetett eszme, amelynek eljön az ideje? Egy percre visszakanyarodom a beszélgetésünk elejére. Az ’56 utáni időkre, pontosabban a paraszti társadalom meggondolatlan szétverésének idejére. A szétverésben természetesen nemcsak a politikának volt nagy szerepe, hanem a civilizációnak is. Hat szép ökörről valamikor még lehetett énekelni, de hat szép traktorról vagy a legújabb tárcsázógépekről már nem. A paraszti kultúrát teremtő közösségek léthelyzete véglegesen megváltozott. A haldoklás szakaszába lépett. Egy-két évtized, és már nemcsak az utolsó nótafák dőlnek ki szemünk láttára, hanem maguk a hagyományőrző közösségek is. Nem egy cserfa, hanem egy egész erdő. Mikor tudatosult bennem ez a veszély, szabályosan megrémültem: minden odalesz? Vagy minden bekerül a múzeumokba? A dalok, a táncok, az öröm és a szenvedés évszázadai üveg alá? A bánatot őrlő malom is? A sármelléki magas torony, amelybe egy fiatal legény ostora beleakadt? Ez lehetetlen! De ha ez lehetetlen, akkor mi lehetséges? A választ az Idő adta meg. Ha a hagyományt eddig elsősorban a parasztság őrizte, és most kényszerűségből le kell mondania róla, a magyar értelmiségiek kutyakötelessége, hogy ezt a föladatot magukra vállalják. Ugyanúgy, ahogy az irodalom szellemi és érzelmi hagyományait is vállalták Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig.

Ha emlékszel, ezt a „napiparancsot” ismételgettem éveken át rögeszmeszerűen. Ha nem veszett el a görög dráma, ha nem vesztek el a gyönyörű gregorián énekek, a mi népdalainknak, táncainknak, hangszeres népzenénknek és balladáinknak se szabad elveszniük. Közben persze jól tudtam azt is, hogy az értelmiség nem irgalmas szamaritánus, aki az út szélén heverő, kivérzett kultúra fölé hajol. Az értelmiség csak olyan ügynek lehet a védelmezője, amelyben alkotóként is részt vehet.

Ez az alkotói részvétel ebben az esetben történelmi föladatként jelentkezett. Nézzük a dolgot közelebbről. A népi kultúránk megismerése a tizennyolcadik század végétől részletekben történt. Először csak a népdalok szövegeire figyeltek oda, elsősorban persze a költők. Virág Benedek, Csokonai, Dajka. A tizenkilencedik században Erdélyi Jánost is csak a szövegek érdekelték. A huszadik század fordulóján Bartók és Kodály már a zenével együtt gyűjtötte a népdalokat. De a szervességből hiányzott még a harmadik elem: a tánc. Hogy mennyire, azt igazán a táncházmozgalom mutatta meg, illetve bizonyította be a legtermészetesebb módon, még akkor is, ha Molnár Istvánék már a negyvenes években komoly táncgyűjtést rendeztek az elszakított területeken.

És a korona még mindig hátravolt. A korona: a stílus. Gondoljuk csak végig: mi őriz, mi véd, mi balzsamoz, idegen szóval: mi konzervál legtisztábban egy-egy maradandó értéket? A stílus! A gótika nem gótika, a barokk nem barokk, ha elmaszatolják, ha eltorzítják a jegyeit.

Érvényes ez a népi kultúránkra is. A táncok, az énekek eredetiségét őrizve őrizhetjük meg lényegüket leginkább. Emlékszem, volt olyan idő, amikor hegedű és zongora szavára táncolt egyik-másik néptáncegyüttes. A táncházmozgalom előszedte a régi, eredeti hangszereket is, hogy a stíluson ne essen csorba. Így került elő a tekerőlant, a töröksíp, a duda, a köcsögduda, a doromb, a sokféle furulya satöbbi, satöbbi. Ma már nem vitás, hogy az eredetiség révén nemcsak a dalokhoz, a táncokhoz kerültünk közelebb, hanem magunkhoz is. Az eredetiség ugyanis mindent megelőz. Minden tudást és minden sejtést is. Az eredetiség: rendező elv, belül a lélekben és az ösztönökben.

Talán ez után a hosszúra sikeredett monológ után, még jobban érted, miért nem válaszoltam az első kérdésedre.

– Nagyon is értem. Igazad volt. Ezzel a háttérrel egészen más értelmet kaphat az, amit mi a népi kultúra reneszánszának neveztünk. Kár, hogy manapság nemigen olvashat az ember olyan magyarázatokat, értelmezéseket, amelyek leginkább abban segítenének bennünket, hogy a múltban ne csak a múltat értsük meg, hanem ahogy T. S. Eliotra hivatkozva, Te mondod: a múlt aktualitását.

– A válasz nélkül maradt kérdésedre pedig most válaszolok. Hogy mit tanultam én a paraszttársadalom kultúrájától? Költészetet vagy emberséget? A világhoz, egyáltalán a valósághoz való viszonyom természetességét. Például olyasmit, hogy a jégveréssel szemben senki se lehet pökhendi; vagy azt, hogy szenvedést látva senki se lehet nyegle vagy kárörvendő. Másképp fogalmazva: tartást tanultam és stílust. Sajnos, a háború és a kommunizmusnak elkeresztelt baromság teljesen szétzüllesztette a gyerekkoromban megismert paraszti világ értékeit. De itt mondom el, hogy nagy ajándékot kaptam a sorstól, amikor már felnőtt fejjel megismerhettem az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai magyar faluk életét. Ezek a faluk sokkal épebben őrizték azt, amit én elveszítettem. Széken, Mérán, Bátorkeszin, Péterfalván, Magyarpalatkán, Kibéden egy-egy lakodalomban vagy egy Márton-napi összejövetelen ugyanaz folytatódott, ami az én szülőfalumban 1944 telén örökre elmúlt.

– Mondd, az is megtörténhetett volna veled, hogy annyira megörülsz gyerekkorod föltámadásának, a tömegesen rád zúduló népdaloknak, szokásoknak, történeteknek, hogy egyszerűen a foglyuk is leszel?

– Ez se lett volna nagy csoda, de sokan gondoskodtak arról, hogy ez ne történjék meg. Emlékezz csak arra, hány nagyképű újságíró, urbánus és maoista messiás jelent meg akkortájt a színen és támadt ránk, mondván, hogy mit akarunk a gatyakultúrával elérni a modern időkben… nos, ezek a nagyokosok arra kényszerítettek engem, hogy népi kultúránkat, elsősorban persze a népköltészetet próbáljam elhelyezni az európai kultúrában. Az elhíresült népi szürrealizmus kifejezés jól érzékeltette azt, hogy még nyelvileg is milyen mély kapcsolatok kötik össze az ősköltészet, a népköltészet és a modern költészet természetét, mondhatnám azt is, hogy az esztétikáját.

– Ezekben az írásaidban emlegeted Lorcát is. Az ő népiségét és modernségét együtt, sőt azt a sejtelmes, titkos, költői erőt, amelyet a spanyolok duendének hívnak, s amelyet mindenki érezhet, de egyetlen filozófus se tud megmagyarázni. Lorca nemcsak költőkkel kapcsolatosan emlegeti a duendét, hanem énekesekről szólva is. Ezt írja: „a dalos, amikor énekel, ünnepélyes szertartást végez, esszenciává párolja a régi, szunnyadó ízeket, hangjába burkolja, és a szélbe szórja őket… A dalt mély vallásos révületben tolmácsolja. Őket használja föl a fajta, hogy fájdalmát és igaz történetét elmondhassa. Csupán médiumok, egy nép lírájának kifejezői.” A duende – tanítható? Tanulható? Ezt az énekes kérdi Tőled.

– Erre nem tudok válaszolni. Lorca azt állítja, hogy duendéjük csak nekik, spanyoloknak van, és a mexikóiaknak. És a duende náluk is csak akkor jelenik meg a színen, ha lehetőséget lát a halálra. Nekünk magyaroknak is van valamink, ami hasonlíthat a duendére, noha nem azonos vele. Leginkább balladáink sötét, földúlt hangjában ismerhetünk rá erre a hangra:

 

Lassan járj, lassan járj, én jegybéli mátkám, már aranykoszorúm félig vérben úszik…

 

Persze énekeseket is hallottam eleget, akik ezen a bizonyos titokzatos hangon tudtak megszólalni. Természetesen, ezek többnyire mind parasztok voltak. Egy olyan világ emberei, ahova szerencsénkre annak idején Bartóknak és Kodálynak is sikerült bejutnia.

– Megköszönve a beszélgetést, a Tenger és diólevélből idézem biztató soraidat, majd Bartók Béla gyűjtéséből egyik kedves népdalodat „éneklem el”, Maros-Torda mentéről…

 

„A megállíthatatlan folyamat sodrában állva, miért is gondolom azt, hogy a népművészetből valami elevenen mégis fönnmaradhat? Azért, mert azt szeretném, hogy fönnmaradjon? Azért, mert makacs ábrándhajszoló vagyok ebben is, mint annyi másban? Vagy, mert valóban látok rá valamiféle történelmi esélyt?

A kérdésre nincs egyértelmű válaszom, mert nem is lehet. Legszívesebben azt mondanám: hiszek a fönnmaradásban, mert hinni akarok benne. Ábrándkergető is vagyok, mert csak a világ ábrándkergető szerelmeseiben hiszek odaadóan. S a tetejében még történelmi esélyt is látok benne.”

 

Nem arról hajnallik, amerről hajnallott, Nem arról hajnallik, amerről hajnallott, Magam sorsa felől szomorú hírt hallok, Magam sorsa felől szomorú hírt hallok. Árad napról napra bánatja szívemnek, Árad napról napra bánatja szívemnek. Már végire jártam szabad életemnek, Már végire jártam szabad életemnek.

A demokrácia háborúja

 

A demokrácia háborúja

A környezetemben élő barátaim, családtagjaim, közeli és távolabbi ismerőseim kivétel nélkül bizonyosak voltak abban, hogy az idén esedékes országgyűlési választásokat a nemzetinek is nevezett, jobboldali pártok nyerik meg. A négy éve kormányzó erők, méghozzá parádés fölénnyel.

Ezt a hitet erősítette a sajtó egy része, ezt erősítették a közvélemény-kutató intézetek, köztük olyanok is, akiknek a munkatársai szívesebben találkoztak volna éjjel a Lánchídon egy tizenkétfejű sárkánnyal, mint a kormány sikerét bizonygató, újabb és újabb számadatokkal.

Szerkesztőségünk író és tudós tagjai is a reménykedők táborához tartoztak. Azt hiszem, csak a babonás jólneveltség tartotta vissza őket, hogy ne igyanak előre a medve bőrére.

Az áthevült reménykedők között egyedül csak én, a „korelnök” fészkelődtem idegesen a székemen; néztem a padlót, a mennyezetet, s aggályoskodó fejcsóválások közben recsegtettem elmeszesedett nyakcsigolyáimat.

Hosszú ideig ez volt az én beleszólásom a vitába.

De valamelyik keddi napon egy émelyítő, baljóslatú hír robbant be szerkesztőségünkbe. A hír arról tudósított minket, hogy egyik munkatársunk testvérbátyja, régi demokrata fórumos tag X. városkában, mint eddig már három alkalommal, most is szavazókat toboroz a nemzeti oldalnak. Az illető tiszteletben álló embere a városnak, ráadásul megszállott méhész. Eddig semmilyen baja nem származott nyíltan vallott nézeteiből. Most azonban lecsapott mellé a villám. Egyik délután három jól öltözött, üzletkötőnek, vállalkozónak látszó fiatalember kopogtatott be hozzá. A méhészkedés nagy távlatú lehetőségeiről faggatták: össze lehetne-e úgy hangolni a vidék méhészeit, hogy erős érdekszövetséget alkossanak, mire Magyarország az Európai Közösség tagja lesz. A barátságos, töprengő beszélgetés közben arra kérték: megmutatná-e nekik a „birodalmát”? A válasz egyértelmű volt. Boldogan megmutatja. Az „úriemberek” fölajánlották, hogy menjenek az ő autójukkal.

Alig hagyták el a házat, néhány semmitmondó mondat után, a három „úriember” hangot váltott. Kávéházi hang helyett mészárszéki hangot ütött meg.

– Hát ide figyelj, te Jósika báró! Ha nem hagyod abba a „magyartoborzást”, kinyírunk. A temető virágairól gyűjtheted a mézet már az idén. Érted? Már az idén! Most pedig tűnj el a balfenéken!

A kilökött férfi az elporzó autó rendszámát szerette volna agyába vésni. De az autóról véletlenül hiányzott a rendszámtábla.

A megfenyegetett és a velejéig megalázott ember el se tudta képzelni, kik lehettek a merénylők. Annyi bizonyos, hogy politikai maffiózók voltak, és kitűnő terepismerettel rendelkeztek. Pontosan tudták, mikor van ő egyedül otthon, beavatottként ismerték a csábítás kulcsmondatát, s mérnöki körültekintéssel tudták azt is, hogy hol lehet kilökni őt az autóból anélkül, hogy bárki szemtanúja lehessen a jelenetnek.

Emberünk első indulatában elhatározta, hogy bemegy a rendőrségre, és följelent három ismeretlen tettest.

De hamarosan ráébredt, hogy annyit érne vele, mintha a Holdat jelentené föl vagy a Göncöl-szekeret. A titkosügynökök, a jól képzett terroristák játszi könnyedséggel úsznák meg ezeket az ügyeket. Följelentés helyett ki kellett volna állnia az ország nyilvánossága elé, és elmondani, mi történt vele. A három személyre persze így se lehetett volna ráismerni, de a módszerre igen. Az ötvenes és az ötvenhat utáni idők tapasztalatai alapján könnyű lett volna kitalálni, kinek a fogadott vagy fogadatlan zsarolói voltak.

Sajnálom, hogy munkatársunk bátyja nem így cselekedett, de megértem, ha a siker reménye nélkül nem akart hiábavaló áldozat lenni. Egy gondolat, egy eszme vértanúja elvétve még ma is lehet valaki, de közönséges aljasságé nem.

A történet a kampányidőszak első napjaiban játszódott le. Angyal helyett ördög is leszállhat Babilonban? Nem tudtam, mit kezdhetek a lidérces jelenettel, csak azt éreztem, hogy ijesztő előjel.

A reménykedők torkán is megakadt egy pillanatra a levegő, de csak annyira érezték zavarónak, mint amikor fekete macska fut át a lakodalmas menet előtt.

Kételkedőrohamaim közben a munkatársaim közül ketten is nyomták belém a nagy adag reményinjekciókat, hogy nyugodjak meg: a múlt még visszajárhat kísérteni, de a mai Magyarország teljesen más, mint a régi.

Az injekciók hatására néhány órára megnyugodtam, de amikor a bódulat elmúlt, újra megjelent bennem valamiféle baljós előérzet és szorongás. És nem a fejemben kezdett garázdálkodni, hanem a gyomrom tájékán. Mintha valaki nagy messziről és ismeretlen időből küldene rám erőszakos, érzékfölötti üzeneteket, amelyeknek az a lényegük, hogy ne engedjem elvakítani magam se reménnyel, se hiedelemmel, se hamis szavakkal sugdosó politikával, mert koromra való tekintettel tudnom kell, hogy a magyar történelemben soha nem az történik, ami logikus, ami szükségszerű, hanem amit valamilyen kisiklás eredményez. Valami váratlan félelem, rögeszme vagy eszelősség. Magyarán szólva: nálunk csak az bizonyos, ami befejezett tény. Aminek van már múltideje. Persze ez se mindig. Egyik-másik népnek még történelmet is teremthet a képzelet, a szenvedélyesen megszerkesztett valótlanság. Elhíresült példája ennek, többek között, a szomszédos román nemzet, amelyet nem a nagy tettek és a nagy áldozatok forrasztottak eggyé s tettek naggyá, hanem a történelembe oltott költészet és mese. Csak el kellett hinni, és máris létezett az, amiben hittek. A dákoromán kontinuitás elmélete törés, kisiklás nélkül hódította meg szomszédainkat s teremtett olyan látszatot, mely erősebb a valóságnál.

Sajnos, történelmünket nemhogy a képzelet nem tudta jótékonyan és tartósan befolyásolni, legtöbbször még a tanulságokat kínáló, tragikus tapasztalatok se tudták. Mert a történések mélyén folyton megjelenik valamilyen meghasonlás, amely váratlanul más irányt ad az eseményeknek. Hányszor, de hányszor megtörtént már velünk, hogy célegyenesben voltunk, egy-egy meghódítandó magaslat csúcsához közel, s a beteljesülés előtti pillanatokban zökkent egyet a föld nyugaton vagy keleten, valakit épp lelőttek, s a láthatáron szétfutott a vére, s történetünk menete ettől gyorsan megváltozott. Gondoljuk csak végig: nem ilyen történt-e velünk az 1848–49-es szabadságharc idején? Mindenre számíthattunk, de az orosz cár közbelépésére nem. I. Miklós néhány év múlva téphette a haját az osztrákok hálátlansága és áruló viselkedése miatt, ez azonban már rajtunk nem segített. Vagy gondoljunk a két háború közti időre. Trianon ájulatba döntő csapásait kezdi kiheverni az ország. Rendkívüli szellemi és gazdasági erőkifejtésével eléri, hogy az elveszített országrészek egy részének a visszaszerzésével új történelmet kezdhessen Gyergyószentmiklóstól Szabadkáig, Kassáig, Nagyváradig. S mi lett a vége? Az előbbi kudarcoknál is nagyobb kudarc. De ugyanebbe a történéssorozatba illeszthető bele az 1956-os forradalmunk is. Tizenkét vakmerő és csodálatos nap, amely lenyűgözi a világ nagyobbik részét. A parittyás Dávid szembefordul Góliát tankjaival, és halálos sebet ejt magán Góliáton is. Emlékszem november 3-ára. Elhallgattak a fegyverek a városban. Abban reménykedtünk, hogy a véres és szimbolikus események után csakis a józan megegyezés ideje jöhet. Az egyetemisták izzó gyűrűjéből kiszakadva Déry Tiborral együtt a Parlament épületébe siettünk. Egyenesen Losonczy Gézához. Mindketten jól ismertük Losonczyt. Én onnét, hogy amikor az ötvenes évek elején kijött Rákosiék börtönéből, és szerette volna megtudni, bentléte alatt mi történt a parasztsággal, egyik „fölvilágosítója” anyám volt, aki mindent elmondott neki a padláslesöprések és a kommunista végrehajtók rémtetteiről. Losonczy akkor, november 3-án délután átszellemült arccal újságolta nekünk, hogy öt perce beszélt a Tökölön tárgyaló magyar kormányküldöttség két tagjával: Erdei Ferenccel és Maléter Pál honvédelmi miniszterrel, akik megegyeztek a szovjet hadsereg tárgyaló képviselőivel. Megegyezésük lényege az, hogy katonáik nemcsak hogy nem avatkoznak bele a magyarországi eseményekbe, de kivonulnak az országból, mint ahogy egy évvel előbb Ausztriából is kivonultak. Természetesen nem vesztesként vonulnak ki, hanem úgy, ahogy 1944–45-ben bejöttek, fölszabadítóként, virágátadás, katonazene és köszönetet mondó búcsúbeszédek közepette. „Én akarom írni az első országos búcsúztatót” – mondta Déry Losonczynak, s gyorsan hozzátette, hogy remekművet fog írni. Derűs fogadalma annyira megérintett engem, hogy magánszorgalmú fiatal íróként elhatároztam: én is írok egy búcsúszöveget, ha másért nem, hát azért, hogy tanúja lehettem a bejelentés történelmi pillanatának.

Fejben el is készültem vele még éjfél előtt. Boldogan aludtam el.

És hajnalban iszonyú ágyúdörgésre ébredtem. Pontosan ugyanolyanra, amilyet 1944. december közepétől 1945 márciusáig nagyon sok napon és hajnalon végigéltem Székesfehérvár–Zámoly–Pátka–Pákozd és Kápolnásnyék térségében a megrekedt front kiszolgáltatott menekültjeként.

Egyetlen pillanat alatt veszett el azon a novemberi hajnalon minden, ami tegnap még ígéret volt és megváltó remény. És ha csak elveszett volna, de az ellenkező végletbe csapott át: fehérből feketébe.

 

*

 

Kezdettől fogva hamisnak és elégtelennek éreztem újszülött demokráciánkat. Csúnyácska volt, kissé vörhenyes, de gondoltam, kinövi. Bíztam benne. Az eddigi három választás előtt egyszer se rohantak meg gyomortáji remegések, amelyek veszedelmet jeleztek volna. Most azonban jeleztek. És épp az országos remény és magabiztosság hozta rám a bajt. Hogyan is szoktak végződni nálunk az események? Valahogy úgy, hogy mi akkor szoktunk kiesni az árbockosárból, amikor már látszik a föld. Hétköznapibban fogalmazva: többnyire akkor veszítünk s veszítjük el magunkat is, amikor már bizonyosak vagyunk a győzelemben.

Elismerem, hogy hülyeség és avas babona ez, de mintha közben törvény is volna. Vagy mostantól kezdve másként lesz? Az elferdült, mélylélektani fintor most fog kisimulni? Hogy mondja Napóleon? Csak egy kicsit is elég győzni. Talán nem is győzni kellene, csupán annyival előzni meg a baloldalt és a vele szövetkező balliberálisokat, amennyi előnyt meg tudtak ők szerezni, közvetlenül vagy közvetve, szüleik révén az előző rendszerben.

Miért éppen most jött el ennek az ideje? Azért, mert az úgynevezett rendszerváltást eddig csak politikailag sikerült végrehajtanunk. Hamisan, felszínesen. Ha a választást mégiscsak a negyven éven át földbe taposott jobboldal nyerhetné meg, győzelme nem politikai győzelem lenne, hanem – ne rémüljön meg senki a szótól – ontológiai természetű, amelynek a következményei messze túlmutatnának a társadalmi, a piaci, a szociális, a gazdasági élet gondjain; túl a szűken értelmezett demokrácia határain.

Hogy az ontológia szó jelentése ne rekedjen meg a filozófia bozótosában, egyik kiváló, kortárs lengyel írótól Kazimierz Brandystől kölcsönzök egy nagyfényű gondolatot. Brandys, történész édesapjára emlékezve, a két klasszikus népet: az ókori görögöket és a rómaiakat emlegeti. Azt írja róluk, hogy a görögök mindent tudtak az életről, a rómaiak pedig mindent tudtak a hatalomról.

Félreérthetetlen, világos beszéd. Költői képek, metaforák tudnak csak ilyen egyértelműen eligazítani minket a lét szövevényes dolgaiban. Nem tudom, kezelhetünk-e metaforaként egy-egy gondolatot is, mert ha igen, akkor Brandys mondatát alkalmazni szeretném a két választási pártszövetség jellemzésére. A jobbközép táborról azt tudnám elmondani, amit Brandys a görögségről mond, a baloldalról és a velük szövetséges liberálisokról pedig azt, amit a rómaiakról.

Miből merek ilyen nagyvonalúan, mondhatnám, költőien erre következtetni?

Négy évtizedes régi és egy évtizedes újabb tapasztalataimból.

A baloldaliakat komoly terhek nyomasztották a demokrácia megalapozása idején a szocializmusban vállalt szerepükért. Lélektanilag ez teljesen érthető. Hiszen alig akadt köztük tíz igaz ember: párttag és képviselő, aki például az 1956-os világraszóló eseményeket nyíltan és következetesen forradalomnak merte volna nevezni. Márpedig a forradalom vállalása nélkül, pontosabban: a forradalom tagadásával hogyan lehet demokráciát alapozni Magyarországon? Csak úgy, ha a vértanúk sírját lábujjhegyen mindennap megkerülik az újhitű demokraták. Testedzésnek ez bizony kevés lenne, vezeklésnek pedig hiteltelen.

A szabaddemokratákkal más a helyzet. Ők lenyűgöző bátorsággal vállalták és ápolták a forradalom emlékét. De miután 1990-ben nem ők nyerték meg a választásokat s a kormányzásból is kiestek, megsértődtek a sorsra, és velünk, magyar demokratákkal még a közös ellenzéki múltat is megtagadták. Sérelmükhöz új társat kerestek. Így „melegedtek” össze valamennyire a szocialistákkal.

Mindkettőjük sérülése bevallhatatlan, titkos nyavalya volt. Megértették, hogy ettől a nyavalyától csak úgy szabadulhatnak meg, ha ők szerzik meg a hatalmat. A görögök ilyen helyzetben katarzisra törekedtek, a rómaiak másra.

A szocialisták logikája és lélekismerete egyébként jól működött. Tudták, hogy Magyarország a felejtés országa is, és ha ők a demokrácia körülményei között látványosan be tudnák bizonyítani: nemcsak a szocializmus révén akartak jót ennek a népnek, de a megszárnyasodott kapitalizmus és globalizáció révén is, a tömeg öt perc alatt végleg elfelejt mindent.

Mire utal ez? Arra, hogy a baloldalnak a Kádár-rendszer éppúgy megfelelt, mint ami ma van. Számukra tehát egyedül a hatalom fontos.

Szövetségesük legalább ennyire életrevaló. A szabaddemokraták évtizedeken át legendásan gyűlölték a kommunistákat. Földalatt megjelenő könyvek, újságcikkek sokasága tanúskodik erről. És tüntetések, amikor még nem színpadi jelenet volt egy-egy tüntetés. Ezt azonban néhány önmegnyugtató magyarázat után tüntetően elfelejtették. Az első számú magyarázat így hangzott: a történelem kényszere sodort először és az sodor most másodszor is egymáshoz minket. Kényszer? Patetikus mellébeszélés. Ugyan ki kényszeríthet ma hamis egységkötésre bárkit is kívülről – Magyarországon? Senki! Külső kényszer nem létezik, csak belső lehetséges, amelyet nem akármilyen érdek irányít.

 

*

 

Nézzük még tágabb körben a két tábor egymást kizáró természetét. Érvelésemhez ismét az élményeimet hívom segítségül.

Másfél hónappal ezelőtt búcsúzott el gyülekezetétől a marosvásárhelyi Vártemplom református lelkipásztora, Fülöp G. Dénes. Az ünnepségre engem is meghívott. A templom a kárpát-medencei magyarság egyik legnevezetesebb helyszíne. 1570-ben ebben a templomban erősítették meg a két évvel előbb Tordán kihirdetett törvényt a vallási türelemről. Az emberiség első ilyen törvényét.

A hely tehát nem akármilyen hely. A falak nem akármilyen falak. Ami közöttük elhangzik, az a történelemé.

Az istentisztelet végén, az úrasztala közelében, odalépett hozzám néhány férfi, később megtudtam, hogy presbiterek. Szószólójuk minden bevezető nélkül üzenetközvetítésre kért.

– Csoóri úr, innen a templomból üzenjük magyarországi testvéreinknek, hogy ha a sors kegyéből április 7-én mi is szavazhatnánk, nyolcvanhét százalékban a mostani Orbán-kormányra szavaznánk. Ön is tudja, hogy miért. A száz százalékot azért nem ígérhetem meg, mert a tizenhárom százalékunk Kovács László úrékra szavazna, akik egyívásúak Iliescu elnökkel. Előttünk a kép most is, ahogy Temesváron mosolyognak, mikor az alapszerződést írták alá. Mi volt az nekünk? Farba rúgás. Grósz Károly aradi meghunyászkodásának a megismétlése. Orbánék alapszerződés helyett a kedvezménytörvényt harcolták ki a számunkra. Önnek bizonygassam, hogy ég és föld a kettő! Ha nem a pokol! Különben bocsássa meg nekünk, ha kérésünkkel megterheljük.

Ki ne ismerné ezt a mentegetőző, szomorú hangot? A kívülrekedtek hangját. A határon túli magyarok szólalnak meg mindig így, ha olyan kérdésekről van szó, amelyek rájuk is tartoznának, de a végén általában másfelé szokott kanyarodni a beszéd. Ők azok, akiknek csak szülőföldjük van, de hazájuk nincs. Hacsak a senkiföldje nem a hazájuk. A szocializmus bukása után valamirevaló országban a fönti hang fölerősítése nélkül már nemcsak szavazni se lehetne, de a politika közelében mozogni sem. Nálunk azonban ez is lehetséges. Kádári összekacsintással még azt is meg lehet üzenni az elnemzetlenített hazai magyaroknak, hogy ne féljenek: a szocialista párt mindenekelőtt a magyarországi tízmillió érdekeit képviseli, ha szükséges, akkor a határon túli magyarok ellenében is.

Én még emlékszem a szocialisták nemzeti szárnyára, amely becsülettel küzdött a határontúliak jogaiért, de újabban megcsöndesedett ez a csapat. Meghalványult és szét is szóródott. Vagy nem találja azt a nyelvet, amely a történelmi igazságnak, a megváltozott idők szellemének és a szocialisták legújabb pártprogramjának is megfelel? A reformkommunisták, föllépésük idején, a nemzeti eszme vállalásával elsősorban önmagukat erősítették a Kádár-rendszer nemzetellenes politikájával szemben, de a demokrácia eljövetelével nem az egykori reformkommunisták erősödtek meg a pártban, hanem azok a pragmatista erők, amelyeknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a nemzeti gondok lényegére figyeljenek. Ennek a pragmatikus magatartásnak a legdöbbenetesebb iskolapéldáját nemrég a szocialisták egykori külügyminisztere, a későbbi miniszterelnök, Horn Gyula szolgáltatta. Horn ösztönös, nyers politikus, nemigen tűri maga körül a kölniillatot, és mindig azt mondja, amit párttársai gondolnak, de nyíltan nem hangoztatnak. Horn Gyula a felvidéki Duray Miklóst próbálta megleckéztetni azért, mert beleszólt a hazai közügyekbe. Szó szerint idézem nyilatkozatát: „Régóta nem foglalkozom Durayval, szeretném, ha nem foglalkozna a magyar belügyekkel, ő nem magyar állampolgár, nem itt fizeti az adóját.”

Legalább olyan furcsa egy volt magyar miniszterelnök szájából hallani ilyen mondatokat, mintha egy katolikus vagy református főpap, magáról megfeledkezve, káromkodna. Önkéntelenül az jut eszembe, hogy ha valamilyen történelmi földcsuszamlás következtében Horn Gyula zuhant volna olyan kisebbségi helyzetbe, mint Duray, neki éppúgy kellene viselkednie, ahogy évtizedek óta Duray viselkedik. Mert a Durayéval ellenkező viselkedés nem egyszerűen csak meghunyászkodás volna a sors előtt, beletörődés a végzetbe, hanem cserbenhagyása minden, történelemben elkövetett igazságtalanságnak, amellyel nekünk is szembesülnünk kell. Ha Trianon „csak” annyi és „csak” az lett volna, ami megszületése pillanatában volt, talán együtt lehetett volna vele élni, de Trianon a következményeivel vált igazán azzá. Azaz: Trianon jelen idő. A szlovák közigazgatási törvény, amely függőleges részekre osztja Szlovákiát, s a magyar lakta területek századokon át kialakult egységét mesterségesen szétroncsolja, a valamikori Csehszlovákián belül elképzelhetetlen lehetett volna. A csehek nem járultak volna hozzá. De most lehet. Hogyan s miért? A kérdést századszor is el kell ismételnünk, ugyanis a Felvidéket az első és a második világháború után a nemzetközi „békeszerző hatalmak” nem Szlovákiának adták, hanem a kettős államnak: Csehszlovákiának. A ’91-ben lezajlott válásuk jogkövetkezményeivel egyáltalán nem foglalkoztak azok a nemzetközi szervek, amelyek „házasságukat” s a „házasságukkal” járó birtokviszonyaikat jóváhagyták. A felvidéki magyarok Szlovákiához való egyértelmű kerülésében jelen van tehát valamiféle földolgozhatatlan törvénytelenség, amellyel senki nem akar és nem is tud kezdeni semmit. Pedig lehetett volna! Méghozzá példamutató módon. A Csehszlovákiából könnyedén kivált és könnyedén autonómmá vált Szlovákia történelmi méltányosságból is valamiféle autonómiát adhatott volna a felvidéki magyarságnak, hogy otthonosabban érezhesse magát az új országban.

Ehelyett épp az ellenkezőjét cselekedte. Trianon szellemét követve: belső szétdarabolással újabb veszedelmet szabadított a felvidéki magyarokra, hogy kisebbségi helyzetük még hátrányosabb legyen.

Azt állítja a közbeszéd, hogy az embernek csak az a hazája, ahol nem kell minden percben mentegetőznie és magyarázkodnia. A határon túli magyaroknak kell!

Hogyan akar kormányozni olyan párt vagy pártszövetség, amely ebből a fojtogató helyzetből nem érzékel semmit, sőt, hatalmi érdekeit követve, nem a börtönviselt és tragikusan gyötrődő Durayval ért egyet, hanem azokkal, akik már kétszer is börtönbe csukták őt, most pedig a föld alá vagy a Holdra száműznék legszívesebben. Micsoda abszurditás: a nemzetietlen magyar baloldal és balliberális segédcsapata inkább egy nacionalista szlovákiai párttal ölelkezik, mint a Szlovákiában élő magyar kisebbséggel. Az ember a Komintern-idők naftalinszagát érzi maga körül lengeni.

 

*

 

Bárhol s bármerre keresem tehát a jövőt a megélénkült baloldal térfelén, állandóan a múltba bonyolódom bele. Szavakban persze hallok nemzeti programokról, de ha a szavak mögé nézek, jószerével olyan nemzeti politika dereng föl, amely a nemzet egyesítése ügyében az alapszerződésekig jutott. Ezek az alapszerződések is naftalinszagúak voltak; a régi szocialista országokkal kötött baráti szerződések szomorú idejét idézték. Felszínességük kritikáját a jobboldali kormány által létrehozott kedvezménytörvény végezte el nagyvonalúan. Az alapszerződés egyetlen határon túli magyart nem lelkesített és nem töltött el reménnyel. A kedvezménytörvény százezreket mozgósított. És elsősorban nem azért, mert ígért valami kézzelfogható segítséget, hanem mert egy rettenetes történelmi igazságtalanságra keresett megoldást. Egy erdélyi asszony vallomása mondja el legtisztábban a kedvezménytörvény lényegét: „Én nem azért váltom ki az igazolványt, hogy bármit is kapjak Magyarországtól, hanem azért, hogy a koporsómba tehessem, mert magyarként akarok meghalni.”

Ez a vallomás ugyanolyan mélyről szakad föl, mint József Attila verssorai:

 

S mégis magyarnak számkivetve lelkem sikoltva megriad – édes Hazám, fogadj szivedbe hadd legyek hűséges fiad.

 

Ahogy ezekre a sorokra is kormányprogramot lehetett volna alapozni, az erdélyi asszony szavaira a jobboldali kormány azt is alapozott.

Hosszadalmas kitérők után így jutunk vissza Brandys görögökről mondott véleményéhez. Nem a hatalom, hanem az élet! A kettő között pontosan tudjuk, mi a különbség. Élni természetesen olyan országban is lehet, ahol közvetlenül vagy rejtetten működő cselek révén a hatalom szabja meg a dolgok menetét, de mennyivel könnyebb úgy élni, amikor azt érzi az ember, hogy a politikai gondok s küzdelmek nem idegenek az élet természetétől, sőt egyenesen abból erednek.

Az utolsó négy esztendő ebből az érzésből kínált meg sokunkat néhány kortynyival.

 

*

 

1996-ban a honfoglalás ezerszázadik évfordulóját „ünnepeltük”. Az idézőjel ezúttal épp a fonákját jelenti az ünneplés szónak. Vagyis hogy nem ünnepeltük. 1995 szilveszter éjszakáján izgatottan vártam, hogy a köztársaság elnöke, Göncz Árpád bejelenti-e hivatalosan és líraian, milyen esztendő köszönt majd ránk. Vártam, hogy öt-hat megrendült mondata után poharat emel honfoglaló elődeinkre.

Nem emelt.

Az újév első napján ezt vártam a miniszterelnöktől, Horn Gyulától is. Ő sem emelt. A szabaddemokrata Göncz és a szocialista Horn az előző ötven év nemzetietlen közönyével engedték tovább folyni az Időt.

Mit gondoltam ekkor magamban róluk? Azt, hogy államférfinek alkalmatlanok. A nemzet nem multinacionális cég, nem összeszerelő nagyüzem, amelynek csupán ügyes, mozgékony vagy éppen atyáskodó vezetőkre van szüksége, hanem rejtélyesen és határozottan működő szellem is. Ugyanis ha nem volna szellem, nem is létezne már.

Hogy egészen világossá tegyem a mondatomat, Németh László egyik alapgondolatát hívom segítségül. A Nyugat elődei című tanulmányában ezt írja: „1850 és 1880 közt a magyarság nem harminc évet, hanem három századot öregedett. Öregedett – bonyolultabb lett és gonoszabb. Megvalósította Széchenyi reformjait, és kiirtotta magából Széchenyi szellemét.”

Az efféle veszély a történelemben újra és újra megjelenik közöttünk.

Az 1998-ban hatalomra került jobboldali kormány, válaszul a több évtizedes szellemirtásra és válaszul az Antall-kormány tapintatos szellemébresztésére, rögtön a legfontosabb teendőkkel kezdte munkáját: a nemzetet saját magával, saját eredetiségével szembesítette legelőször. Azzal a kezdettel, amely történelmében minden mást, sőt minden új kezdetet megelőz: ki népe is vagyunk tulajdonképpen, és mi az, ami minket leginkább meghatároz?

A millenniumi ünnepségekkel egy revíziós folyamat indult el valójában: a múlt idő revíziója. A múltunk ugyanis nem múzeumi kincs, mint ahogy a Szent Korona sem az, hanem eleven, sugárzó tárgy. A hozzá való viszonyunk egyenként határoz meg bennünket. Aki svájcisapkának látja, föltehetően rövidlátó vagy más égitest lakója. Mindnyájunkat egy olyan teljességre emlékeztet, amely a töredékeknek és a részleteknek is értelmet ad. A nemzet határok fölötti egyesítése elképzelhetetlen e nélkül a látomás nélkül.

Keyserling, a huszadik századelő német társadalombölcselője mondja: „Az alapvető kérdés nem az, hogy milyen módon értem meg a világot, hanem az, hogy milyen mélyen értem meg.” Orbán Viktor kormánya nem filozófusokból áll, de azt az egyet ez a kormány megértette, hogy az Európai Közösségbe nem csupán egy olajozottan működő államnak, piaci és termelési egységnek kell belépnie, hanem egy jó képességű nemzetszemélyiségnek, amelyik nemcsak azért küzd majd, hogy a búza ára és a paradicsom ára mindig elfogadhatóan alakuljon, hanem azért is, hogy az új évezredbe belépett Európa keressen új értelmet a züllésbe fordult létezésnek, és a Nyugat jól karbantartott dekadenciájával szemben használja föl a közép-európai országok, sőt a balkáni népek katartikus életerejét. Ez azt jelentené, hogy az Első Felvilágosodás kritikájaként közösen kell a Felvilágosodás második korszakát megteremtenünk.

Tételesen megfogalmazva ilyen szándék persze soha nem hangzott el, de a miniszterelnök külpolitikája, folyamatos határtágítási igyekezete ebbe az irányba mutatott. Európa országai 1956 óta először nyitottak úgy ajtót Magyarország előtt, hogy az ajtónyílásban megjelenő arcokon a rokonszenv, a kíváncsiság kifejeződése mellett a barátságos mosoly is megjelent. Százötven év óta először! A szabadságharc leverése után, Kossuth szónoklatainak köszönhetően, egy ideig még példanemzet voltunk, Liszt Ferenc díszkarddal az oldalán, magyar viseletben jelent meg Nyugat-Európa hangversenytermeiben, de a figyelem hamarosan a velünk ellenségesen viselkedő népeket emelte magasba: a cseheket, románokat, szerbeket. Elterjedt rólunk, hogy durvábbak, műveletlenebbek vagyunk ezeknél a népeknél, és még mindig érződik rajtunk az ázsiai lószag, az Attila-rokonság bizonyítékaként. Tudjuk, hogy az előítéletek évszázadokig életben maradnak, s politikai erővé válnak. A trianoni döntőbírák lelke mélyén ott iszaposodtak ezek az előítéletek.

Bármilyen hihetetlen is: a diplomácia hamiskodó köréből hosszú-hosszú évtizedek után fiatal miniszterelnökünknek sikerült csak kitörni. Sokszor persze csak egyet léphetett, de ez az egy lépés történelmi volt. Egy új stílusú fiatal politikus frontáttörése. Minden politikai ügyeskedés és rámenős propaganda nélkül sok országgal és politikussal el tudta hitetni, hogy Magyarország nem „idényszereplője” a jelen időnek, de figyelemre méltó európai ország, nagy történelmi múlttal az idegrendszerében. Továbbá el tudta hitetni azt is, hogy a magyar kultúrából kinőtt Bartókok, Kodályok, Szilárd Leók, Bay Zoltánok, Teller Edék, Szent-Györgyi Albertek, Neumann Jánosok alkotói tehetsége és az 1956-os forradalmunk következményei nélkül ma más volna a világ. És ezt nem úgy hitette el, hogy magyarázta és bizonygatta volna, hanem úgy, hogy nemzete észjárása és stílusa szerint gondolkodott és viselkedett. A háttér hitelesítette őt, és ő hitelesítette a hátterét.

 

*

 

Arra eszmélek rá, hogy az írás néhány részlete kortesbeszédnek is beillene. Természetesen csak akkor, ha a választás második fordulója előtt nagy nyilvánosság előtt megjelenne. De nem jelenik meg. Egyrészt azért, mert a nemzeti oldalnak nincs olyan hetilapja, mint amilyen az Élet és Irodalom, ahol ilyen nagy terjedelmű írás a szerkesztő fogszívása nélkül megjelenhetne, másrészt én se akarom, hogy az utolsó pillanatban zavart okozzak bárkinek. Körülöttem amúgy is mindenki túlfűtött: egyszerre reménykedik és szorong. Sokan közülük most döbbennek rá, hogy a választás nem az Utolsó ítéletre hasonlít, ahol Isten intésére a jók jobbra mennek, a rosszak pedig balra, hanem a választás: a demokrácia háborúja. Csípés, harapás, rúgás, az egri nők forrószurok-öntését utánozva lúgkőzúdítás az ellenfél fejére. Nyilván másutt is hasonló, de nálunk a nagy történelmi ellentétek miatt még inkább elborzasztó. Milyen génekben megőrzött ellentétekre gondolok? Például a reformátorok és az ellenreformátorok múltbeli szilaj gyűlöletére; a kurucok–labancok kibékíthetetlen indulatára; a kiegyezők és a negyvennyolcasok, a népiesek és az urbánusok, a kommunisták és a kommunistaellenesek, a nemzetiek és a nemzetietlenek örökös ökölrázására.

A jobboldal magabiztosan azt hitte, hogy a négyéves kormányzás eredményei őt fogják igazolni. Eszükbe se jutott, hogy az irracionalitást ugyanúgy lehetetlen gyógyítani, mint az alkoholizmust. Egy-egy alkoholista abbahagyhatja az ivást, akár évekre is, de a kóros szenvedély ettől nem múlik el. Bármikor kiújulhat. Az alkoholista mindig alkoholista marad.

 

*

 

A televízió esti híradójában ma is látom a fiatal miniszterelnököt szónokolni egyik vidéki városunkban. Az első forduló után talán ez a tizedik szereplése. Lélekszakadva járja az országot, naponta több helyen is föllép. Láthatóan nagyon sikeres mindenütt és nagyon magányos. Mint a Széchenyi- és a Teleki Pál-féle magyarok.

Nem először látom ilyennek. Igazság szerint néha gőgösnek, túlzottan magabiztosnak láttam, s nem vettem észre, hogy a megkeményített arc ezt a magányt rejtegeti.

Hirtelen bűntudatot érzek: nem próbáltam segíteni neki. Illetve megkíséreltem néhányszor, de zátonyra futottam. Hol időnk nem volt találkozni, hol a titkárnő azt tanácsolta: írjam le egy fél oldalon, miről óhajtanék beszélgetni a miniszterelnök úrral.

Nem írtam le.

Nem sértődtem meg, de fontoskodni se akartam. Az viszont gyakran eszembe jutott, hogy Aczél Györgynek én nyílt és elég konok ellenfele voltam, azonban ha irodalmi, kisebbségi ügyben perelni akartam vele, két napon belül mindig kaptam tőle időt.

Most érzem, hogy erőszakosabbnak kellett volna lennem. Talán nyílt levélben megírnom: mi az, amiben történelmi súlyúnak érzem kormánya és pártja szerepét, s mi az, amiben léhának, felszínesnek. Egyszer már egy Fellini-vallomást is kimásoltam valamelyik könyvből magamnak, hogy a Fidesz vezetőit rádöbbentsem igaz céljaik mellett fiatalos felszínességükre. Fellini egy felfordult világ kulturális mítoszáról gondolkodik: „Azon gondolkodom, hogy mi történhetett egy adott pillanatban, miféle rontás sújtotta a mi nemzedékünket, hogy hirtelen úgy kezdtük tekinteni a fiatalokat, mint valami abszolút igazság küldötteit.”

Hogy miért nem írtam meg egy ilyen nyílt levelet? Azért, mert az ellenfeleik, akik éppen úgy mocskoltak engem is, mint őket, engem kiáltottak volna ki koronás felperesnek, vádlónak.

Romlott közéletünk logikája súgta ezt nekem. Tilos lett volna ezt a belső hangot meghallanom. Ha veszítünk, ezt a mulasztást sose bocsátom meg magamnak. Ha nyerünk, akkor sem. Egy író ne taktikázhasson a maga igazságaival. Különösen, ha már volt idő, amikor nem taktikázott.

 

*

 

Aggódva várom a vasárnap estét.

Légiveszély

Kihívó és talányos hangleütéssel indul Esterházy Péter nagyregénye: a Harmonia caelestis. Íme a nyitó mondat: „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.”

Ösztönösen nemcsak az olvasást hagyom abba, hanem szinte a lélegzést is, hiszen egy nagy erejű gondolatbomba robbant föl az arcom előtt, pontosabban a fejemben.

Ha a Bölcsességek könyvében olvasom ezt a mondatot, akkor is megállok néhány másodpercre vagy akár hosszabb időre is, hogy filozófiai és lélektani értelemben egyaránt a mélyére pillanthassak, de egy regény elején úgy hat rám ez a váratlan kijelentés, mintha valaki egy kőhöz erősített papírlapon rejtélyes üzenetet dobott volna be az ablakomon.

Egy ilyen mondatnak csakis komoly következményei lehetnek a későbbiekben, gondolom magamban kissé babonásan.

Tíz sorral alább újra fölbukkan a mondat, de már nem olyan elvontan, személytelenül, mint az elején. Itt már beilleszkedik valamilyen álombeli vagy szürrealista elbeszélés jelenetébe. Sőt már azt is megtudjuk, hogy ki mondta, kinek: egy tizenhetedik századi barokk főúr – a történelmi édesapa – mondta a történelemből ismert Lipót császárnak. Széllebbenés? Még az sem, és a történelmi édesapa meg se várva a hatást, gyorsan fölpattant Zöldfikár nevű lovára, és elvágtatott a tizenhetedik századi tájleírásba.

Az izgalomkeltés tehát hatásosan halad előre.

Az eddigiekből arra következtetek, hogy maga a baljóslatú mondat vagy a belőle szétszivárgó életigazság mint titokzatos szervezőerő, újra és újra fölbukkan majd a könyvben.

De amíg ezeken a lélektani és mesterségbeli dolgokon füstölgök, ugyanaz az ördög csíp belém, amelyik Esterházyba is belecsípett. Fölszisszenek tőle, és kötekedő leszek: jó, jó ez az indító mondat, de inkább tetszetős, mutatványos, mint lényegre törő. Mennyivel súlyosabb és lidércesebb volna, ha Esterházy két ásónyommal mélyebbre ás, és így kezdi könyvét: Lehet, hogy kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ismeri az igazságot, de mennyivel nehezebb úgy, ha ismeri!

Korunk hősei ugyanis már réges-rég itt tartanak. S ezt Esterházy Péternek is tudnia kell.

 

*

 

Irodalom. Leírom a szót, és utána gyorsan zavartan nézek körül a Gellért presszóban: nincs-e a vendégek között egy kivételes képességű gondolatolvasó férfi vagy nő, aki belém lát, s némi részvéttel nyugtázza, hogy mire is pocsékolom az időmet.

Hát idejutottunk!

A hatvanas években legalább nyolc éven át ez a szolid, de rangos kávézó volt a munkahelyem, a főhadiszállásom. Reggel fél nyolckor itt ültem már ugyanennél az asztalnál, itt bent a sarokban, hátam mögött a fal, jobb kezem felől az ablak, ahonnét akadály nélkül kiláthattam a Dunára, a Szabadság hídra. A benti csönd, meg-megszakítva a kávéfőzőgép sziszegésével és a kinti zaj egyszerre hatott rám. Ettől a kettősségtől mintha egy külön mesterséges térben léteztem volna. S ez a mesterséges tér arra sarkallt folyamatosan, hogy izgalmasan kitöltsem. Nekem akkor egyetlen eszközöm volt ehhez: az irodalom. Napokig verset írtam, szociografikus esszéket vagy forgatókönyveket hetekig. Egyszerűen boldog voltam, hogy írhattam. Ott volt körülöttem az ország, a szövetkezetekbe betaszigált parasztok sokasága, az öngyilkosok félrecsúszott kabátja, a fölöslegessé vált lovak patazaja; ott voltak olyan mondatok, amelyek fölkeresték az Istent, de tanácstalanul jöttek vissza a földre. Bármiről írtam, ott éreztem magam körül az egész magyar irodalom légkörét, magasfeszültségét és magabiztosságát. Adyét, Kosztolányiét, Illyését, József Attiláét, Németh Lászlóét, Juhász Ferencét, Nagy Lászlóét. A történeteimet Móricz háta mögül, de az ő mércéjével mértem. Politikai indulattá is az vált csak bennem, ami bennük is politikává változott. A kritikusok ezt nevezik a hagyomány erejének.

Ebből mára már semmi se maradt. A magyar irodalom hatalma ma nem határoz meg semmit, még önmagát sem, nemhogy a közélet és a politika világát. Elillant a környezetünkből. Helyét mindenütt a nyers, az áttételek nélküli politika foglalta el. Ha valaki ma Magyarországon ürgét akar önteni, számítson rá, hogy az ürgelukból is politika mászik elő lucskosan, már-már undorítóan. Életünk elzüllésének legdöbbenetesebb példája épp most zajlódik előttünk. Pokorni Zoltán története. Pokorni az utolsó négy év egyik fontos közéleti szereplője volt: pártelnök és a parlamenti képviselőcsoport vezetője. Néhány napja megtudta, hogy édesapja a Kádár-rendszer beszervezett ügynöke, besúgója volt. A hírt az egykori beszervezők bennfentes embere közölte a nyilvánossággal s természetesen Pokorni Zoltánnal is. Az orvlövészek lőnek így rá fa mögül, kémény mögül, háztetőről kiszemelt áldozatukra. A merényletet Pokorni alig élte túl. Pedig az életét mentő elsősegélyt ugyanattól az igazságtól kapta, amely halálosan megsebezte. Az előkerült iratokból egyértelműen kiderült, hogy édesapját rendszerellenesség vádjával 1953-ban tizenkét évre lecsukták. Félhalál? Inkább egész. A börtönből az 1956-os forradalmárok szabadították ki. Ha bűnösnek érezte volna magát, életösztönére hallgatva, elhagyhatta volna az országot, mint annyian mások, de maradt. Nyilvánvalóan azt gondolta jóhiszeműen, hogy egy véres forradalom után még azok sem ismétlik meg bűneiket, akik miatt kitört a forradalom. Sajnos, tévedett. A forradalom leverése után visszatért kommunisták válaszút elé állították: vagy visszamegy a börtönbe, és letölti a hátralévő kilenc évét, vagy az ő besúgójuk lesz. Az efféle választás eleve hamis választás. Egyértelmű, tiszta helyzetben még vértanú is lehet az ember, de mások bűnéért hogyan áldozza föl magát tiszta lélekkel valaki?

Pokorni édesapja, mint ahogy kiderült, túléléséért annyit tett csak, mint azok a gályarabságra elhurcolt protestáns prédikátorok, akik rabságuk alatt nem tagadták meg hitüket, de minden evezőlapát-csapásukkal elítélőiket segítették. Azaz: kétszeresen is áldozatok voltak. Léha vélekedők persze mondhatnák azt is, hogy amikor nem voltak odakötözve a gályapadhoz, beleugorhattak volna a tengerbe is. Csakhogy meghalni hiábavalóan, a semmiért: nem akkora bűn-e önmagában, mint némán szolgálni mások bűnét?

Ez csak egy kérdés a morális kérdések sokaságából, amelyre nemcsak Pokorninak, de mindnyájunknak feleletet kellene keresnünk. Pokorni azzal kezdte a maga válaszát, hogy lemondott minden tisztségéről és rangjáról. Még a képzettársítások halvány fölvillanása miatt sem akart a bűn közelében maradni. Sőt a maga megbüntetésével a közélet megtisztulásáért hozott áldozatot.

Lemondását a politikai élet baloldala felől fanyalogva, epés megjegyzésekkel fogadták. Képmutató, szenvelgő ripacs – írták, nyilatkozták róla sokan. A szellemi élet liberális dúvadjai is, akik egykor Camus mellett, Szolzsenyicin mellett, Simone Weil mellett álltak, besoroltak a kisszerű fanyalgók közé. Mintha sose hallottak volna irodalomról, szembesülésről, hatalmas lelki gyötrelmekről. Ahol van irodalmi élet, telített, feszült irodalmi légkör, ott a politika nem előzheti meg se jobbról, se balról az erkölcsi szükségszerűséget.

Szegény Magyarország, mit tettünk veled az utolsó, kilúgozott évtizedben!

 

*

 

„1840 és 1860 között a magyar nemzet éppen azért viselkedett olyan fényesen és öntudatosan, mert a pártok ellentéte alatt megvolt benne az irodalmi nevelés egysége.”

Ezeket a sorokat Németh László írta 1943-ban. Ugyanabban az évben, amikor elmondta máig visszhangzó második szárszói beszédét.

Lesz-e még valaha magyar író, aki ilyen öntudattal beszélhet a maga korának irodalmáról?

 

*

 

Hosszú hőgutás hetek után nagyot fordult az idő. Este még csak a villámok üzenték, hogy valami készülődik. Ablakommal szemben a Nagykevély olyannak látszott, mint egy hatalmas diófatuskó, amelyet kifordítottak ugyan a földből, de se villámokkal, se az éjszaka fejszéivel nem lehet széthasogatni. Szép volt minden kísérlet, de még szebb volt a látható konokság.

Aztán a szétröpködő villámsürgönyök után, éjfél körül, megérkezett a nyári zivatar. A szél feszegette a tetőt, vitte volna magával, az eső pedig hosszú szögekkel erősítette oda a tartógerendákhoz. A birkózást beethoveni mennydörgések kísérték.

Fölüdülést végül nemcsak a régóta várt eső hozott, hanem a természet tiszta szenvedélye is. Isten tudja, miért, megint az irodalomra gondoltam. Ne felejtsük el: régen a legtöbb bűnt szenvedélyből követte el az ember. Ezt ábrázolták többek közt a tizenkilencedik és részben a huszadik század nagy klasszikus regényei. A bűnt ma inkább szenvedélytelenül, érdekből követik el az emberek.

Mit árul el erről a változásról az irodalom?

Szinte semmit.

 

*

 

Sokszor már azt érzem, a végzet szerepét lassan a banalitás veszi át. Légiveszély! Légiveszély! Meg kellene szólalniuk a szirénáknak.

Rövid megjegyzés
Ács Margit egyik szövegéhez.
És egy levél

Vannak írók, akik szemrebbenés nélkül fogalmazzák meg a leggorombább igazságokat is. Sőt minél kényesebb egy ügy vagy egy gondolat, annál élvezetesebben.

Ács Margit nem ezek közül az írók közül való. Ő a pehelysúlyú igazság kimondásába ugyanúgy belepirul, mint a nehézsúlyúakéba. Mondaná is őket meg nem is, végül mégiscsak mondja.

A kifinomult közléstechnikák korában számára a beszéd, a fogalmazás ma éppolyan nehéz, mint régen, hasonlít a kőfejtéshez, a kútásáshoz, a tarackos föld megműveléséhez. Nem lehet elkapkodni egyiket sem.

Írásait olvasva mindig egyszerre vagyok kíváncsi a gondolataira és az arcpirulásaira, mert tudom, hogy ez a látszatra megkettőzött figyelem visz igazán közel fölismeréseihez vagy cáfolataihoz.

Így olvastam a Kortárs augusztusi számában közölt szövegét, vallomását, kis esszéjét is, amelyben egy nemrég megjelent versgyűjteményről mondja el árnyalt, határozott véleményét. A könyv címe – kissé álságos tapintattal -: Agitatív antológiaköltészet Magyarországon 1945–1956-ig.

Ács Margit írásának első mondata így hangzik: „A fiatalok láthatólag megelégelték, hogy hullákat őrzünk a gardróbban.” Kihívó, nyers hangleütés. Van benne némi udvarlás az ifjú nemzedéknek, ugyanakkor egy női pofonnal fölérő gúny is a türelmetlen és tájékozatlan fiataloknak.

A mondat ettől függetlenül rémtörténetre utal. Elmaszatolhatatlan bűntényre. Ács Margit arcpirulással kezd bele itt is mondandójába, de a „rémtörténetekből” egyetlen részletet sem enged át a pletykairodalom művelőinek, ínyenc kritikusainak, hanem dokumentumként átemeli őket a történelembe, s megkeresi számukra a megfelelő tárlókat, ahol több oldalról is megnézhetők, sokkal jobban, mint egy zűrzavaros roncstelepen vagy egy politikai kacatokkal túlzsúfolt bolhapiacon.

S mivelhogy én is szerepelek ebben az agitatív antológiában, úgy gondoltam, hogy egy levélbeli vallomással megerősíthetem és árnyalhatom Ács Margit becsületes és bátor okfejtését.

A levelet három héttel ezelőtt Báron Györgynek, a Magyar Rádió egyik szerkesztőjének írtam. Az antológiáról szóló műsorban föl is olvasták.

 

 

Íme a levél.

 

 

Varga László könyvét lapozva

Varga László új könyvének a bemutatását a fedőlappal kell kezdenem. Egyszerűen azért, mert a könyv mondanivalója, sugalmazó közlendője nem a belső, fehér lapokon indul, hanem szokatlan módon már a fedőlapon.

Rejtélyes megjegyzésem kétségen kívül vonatkozhatna a szerző itt látható portréjára is, amely mögött a legendás folyó, a Duna s amögött pedig az Országház olyan szimbolikus és mágikus teret teremt, ahová a huszadik század történelmi képzettársításainak a sokasága zúdulhatna be. A háború előtti, a háborús és az 1945 utáni időké egyaránt.

Ezúttal mégsem erre célzok, hanem a szerző nevére. Dr. Varga László – ez áll a könyv homlokán. Nincs és tudomásom szerint eddig sem volt magyar író, aki címét vagy rangját odaírta volna megjelenő műve címlapjára. Bizonyára elcsodálkoznánk, ha például Dr. Babits Mihály, Dr. Kosztolányi Dezső, Dr. Németh László vagy Dr. Nemes Nagy Ágnes nevével jelennének meg klasszikus versek, regények, esszék. Varga László mégis így jegyzi könyvét. Talán ha nem Szerb Antal lett volna az irodalomtanára, másképp cselekszik, de tőle hibátlanul tanult meg mindent. Pontosan megtanulta, hogy a világ minden és semmi egyszerre, ha csak nézzük, de hogy valóságos legyen, ahhoz az embernek be kell avatkoznia. Ilyen beavatkozás maga az írás is. Egyszóval: létszükséglet, az élet metafizikus tevékenysége, de csak akkor, ha teljes életünket áldozzuk érte cserébe. Varga László a neve elé odaírt Dr.-rel már a címlapon félreérthetetlenül tudatni akarja velünk, hogy számára az irodalom nem egyetlen eszköze a világ lírai és gondolati megértésének, hanem csak az egyik. Hisz ott van mellette a politika, a jog, a filozófia, a kiérlelt humanizmus számtalan formája, ott van a gyakorlati cselekvésé, sőt – a száműzetések népéről lévén szó – ott van még a földönfutásé is, amely közölhet annyi tanulságot velünk, amennyit egy színpadi dráma közöl. És ha már itt tartunk, hadd említsek meg egy máig megválaszolatlan kérdést. Az irodalom mélyvilágának az ismerői egymás közt gyakran vitatkoznak arról, hogy egy remekműként megteremtett élet nem ad-e többet magának az irodalomnak is, mint egy jellemhibás ember élete, aki csak nagy író?

Varga László küzdelmes, gazdag élete eldöntheti a kérdést.

Ahhoz, hogy minden este a Savoyban vacsorázzunk – mondja Albert Camus –, nem kell tehetség… – De ahhoz – egészítsük ki gyorsan a nagy francia írót –, hogy valaki a huszadik század fölfegyverzett rögeszméivel és bűneivel szembefordulva tudjon élni, az elvárható tehetségnél több kellett mindig. Kellett a becsület és a hűség gondosan ápolt immunrendszere, s a hazaárulások züllött éjszakáin pedig a legősibb józanság, hogy az embernek mindig önmagáért kell helytállnia.

Varga László most megjelent hetedik könyve – Orbán Viktor előszavával és Tamási Orosz János értelmezésével – mindvégig erről szól.

Azt hiszem, soha jobbkor nem jelenhetett volna meg ez az életutat bemutató és az életút tanulságait összefoglaló kötet, mint napjainkban. Akarva-akaratlanul máris erkölcsi ellenpontja lehet sok olyan politikai és filozófiai nyegleségnek, amely itt majálisozik körülöttünk. Mondok egy példát. Az ország legkedveltebb napilapjának egyik jó nevű kritikusnője arról elmélkedik, hogy ideje volna észrevennünk: lejárt a történelem szavatossági ideje. Végül is hol van a hidegháború kora, hol a szovjetrendszer, hol vannak a közép-európai diktatúrák, a marxizmus szalonképes próbálkozásai nyugaton, hol az amerikai magabiztosság gesztusvilága és így tovább? Igaz, eltűntek, átalakultak. De ettől a történelem szavatossága nem járt le, mivelhogy a történelem nem baracklekvár s nem is a nagymama meggybefőttje.

Persze értem én a kritikusnő abbeli igyekezetét, hogy meg kell változtatnunk a történelemhez való viszonyunkat, mert az elavult, de ettől a változtatáskényszertől maga a történelem sose jár le.

A kritikusnőnek és másoknak is Illyés Gyula gondolatait ajánlom eligazításul. Ezt írja Illyés: „A múltat is teremteni kell… egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják… Valamirevaló múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el se megy; ködszerűen üli meg a tájat és az elmét.”

A Fények a ködben című kötet ennek a múltat teremtő föladatnak egyik illusztrációja. Más szóval: megtestesülése.

A könyv a hazaelhagyás kényszerű drámájával és életveszélyes kalandjával kezdődik, 1948. november 5-én.

Ez az az időszak, amikor a jaltai egyezményben biztosított szabadságjogok s demokráciaremények utolsó morzsáit is megették már a hangyák Magyarországon. S a szabad választások is inkább a horror-kabarék jeleneteit utánozták. Ez az az időszak, amikor a szovjet segítséggel megerősödött hazai kommunisták véglegesen meg akarták törni az ezer évet megélt keresztény Magyarországot. A háború és a rohamozó diktatúrák ütközeteiben megedződött materiális erők látványosan feszültek neki az ország spirituális erőinek.

A Terror Háza emlékeztető dokumentumai jó kalauzaink lehetnek ebben a korban.

Akadnak persze fő-fő politikusok, köztük egy miniszterelnök is akad, aki ma, 2002 júliusában egy elromlott gramofonlemez buzgalmával azt ismételgeti: fátyolt reá, fátyolt reá, az embereket nem érdekli a múlt.

A gramofonlemez kezelőinek azt üzenem: gyorsan állítsák le a készüléket, mert az a mondat, hogy az embereket nem érdekli a múlt, magyarul azt is jelenti, hogy nem érdekli őket az igazság, az ország sorsa, nem érdekli őket a becsület.

Miért is érdekelne némelyeket, hiszen ügynöknek beállni jó pénzért valamivel nyugalmasabb küldetés, mint a becsülethez ragaszkodva elhagyni a hazát. Elhagyni és elhagyatottan is ragaszkodni hozzá.

Márai Sándor, egyik legnagyobb és legszigorúbb száműzöttünk meghökkentő vallomást rögzít 1951-es naplójegyzetében: „Nagyon nehéz emigránsnak lenni, ha a számkivetettet nem fűti az elhagyott haza ellen füstölgő harag… A harag az emigráns életének oxigénje…”

Megkeseredett, már-már törvényerejű mondatok. De úgy látszik, nem érvényesek minden emigránsra. Például Varga Lászlóra sem. Varga László száműzöttnek is rendhagyó volt: a harag oxigénje nélkül is tudott élni. Sértődés? Gyűlölet? Modern, rodostói elégiák? Ő egyikbe se bábozódott bele. Talán ki se pihente még a lezárt határon való átjutás izgalmait, 1949 januárjában már körlevélben tudósítja a nyugati magyar világ újságjait az idehaza elhatalmasodó kommunista diktatúráról. Furcsa mozzanat, s épp ezért érdemes megemlíteni: hazulról, a titkosrendőrség bozótosaiból az a vád kígyózik utána nyugatra, hogy a ÁVO-t megbocsáthatatlan eretnekségként a nácik Gestapójával hasonlította össze. Tegyük hozzá, hogy jó ösztönnel.

Éppen ötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Kommunizmus fekete könyve nyomán európai történészek is megállapítsák a kommunizmus és a fasizmus mélyben gyökerező azonosságát.

Ha csak efféle, korát előző fölismerések tapadnának a nevéhez, akkor is baráti főhajtással kellene üdvözölnünk Varga Lászlót. De ő jóval többre és nagyobbra vállalkozott ennél. Műhelyt, politikai laboratóriumot „csinált” a száműzetésből. Mint aki nagyon rácsodálkozott a magasba nyúló ENSZ-palotára, képzeletében fölépített egy kicsinyített palotát, amely „bolygója” lett ama nagynak. Ebben az Amerikában tető alá hozott szellemépületben a magyar ügyek sokaságát intézte évtizedeken át. Egyik termében a Közép-európai Keresztény Uniónak nyitott irodát, mert tájékoztatni akarta Csehszlovákia, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Horvátország, Szlovénia keresztény pártjait a némaságra ítélt magyarországi keresztény pártokról. A másik teremben a recski munkatáborról készít beszámolót, amikor az ávósokon és az elítélteken kívül a világ nemigen tud arról, hogy Magyarországon is létezik egy szovjet mintájú gulágtelep. A harmadik szobában ő rendez be magának ügyvédi irodát, mert úgy érzi, nem elég csak öklöt rázni hazafelé s elátkozni a rendszert, amely például Mindszentyt koholt vádakkal életfogytiglani börtönre ítéli, de szét is kell szedni ízeire az ítélkezők züllött logikáját. Varga László, Mindszenty fölkéretlen, eszményi ügyvédeként megcáfolja a Rákosi-rendszer minden hazug állítását. Beszédét nem egy valóságos tárgyalóteremben mondhatta el, hanem egy jól körülhatárolható morális térben. L’art pour l’art tette ezt meg magyarul és angolul? Szó sincs róla. Az igazság sose magánügy, magánszám, rögtön sokak ügye lesz, ha megfogalmazzák és kimondják. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy 1992-ben egy nemzetközi konferencián tizenkét ügyvéd olyan ügyekben mondja el védőbeszédét, amelyekben a vádlottak koholt perek áldozatai voltak, és a per idején nem állt módjukban védőügyvédet választani. A tizenkettő közül az egyik Varga László volt, aki a magyar bíboros ügyét utólag is a huszadik századi emberiség emlékezetes ügyévé avatta.

Az 1956-os forradalom eszméiért Washingtonban és New Yorkban ugyanolyan elszántan küzd a Biztonsági Tanács elfoglalható állásaiban, mint ahogy a Korvin köziek küzdenek idehaza. Mondhatjuk, szemtanúként nézi végig, hogy az Egyesült Államok kormánya hogyan hagyta cserben a magyar forradalmat, Eisenhower elnökkel és Dulles külügyminiszterrel az élen.

Amikor leverték a forradalmat, a száműzöttnek egy újabb hazáról kellett volna lemondania: a reményről. De Varga László nem ismerte a lemondás technikáit sem akkor, sem később.

A könyv egymásra halmozódó tényeiről, eseményeiről nem beszélhetek tovább, mert ismertetésükhöz holnap estig itt kéne maradnunk, és a végén Varga László rólunk is elmondhatná, amit egykori párttársáról, Füzessy Tiborról mondott: „…Füzessy véleménye száraz okoskodás, hosszú és gyakran unalmas. Azt azonban el kell ismernem, hogy Füzessy tárgyilagos is: hiszen többször saját beszéde közben is elalszik…”

Összefoglalásként tehát csak annyit mondhatok, hogy a könyv egy magyar keresztény demokrata férfi életének a próbáit, vesszőfutásait és szolgálatát tárja elénk. Attól a pillanattól kezdve, hogy 1945 februárjában a Budapesti Nemzeti Bizottmánytól ő szerzi meg a Demokrata Néppárt engedélyét, egészen mostanáig, amikor is a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség és a Fidesz Magyar Polgári Párt jelöltjeként autonóm képviselői munkáját végzi. Abban pedig, hogy hosszú ideje ő a Magyar Országgyűlés korelnöke is, én a biológia és a szellem, a biológia és az erkölcs konzerváló, közös sikerét látom. Az élet igazolta az eszmét, az eszme igazolta az életet.

A könyvbemutatónak itt kéne véget érnie. Az utóbbi idők politikai földrengései azonban felszínre hoztak egy olyan időszerű igazságot, amely hozzátartozik a könyv legmélyebb lényegéhez, és nem hallgathatunk róla. A történelmi tétel így hangzik: vajon a Magyar Szocialista Párt és szövetségese győzhetett volna-e egyszer is, ha 1945-től a nyolcvanas évekig nem iktatnak ki a közéletből, nem hallgattatnak el, nem semmisítenek meg, vagy nem kergetnek száműzetésbe annyi kitűnő embert, mint amennyit megöltek vagy elkergettek. Köztük olyanokat, mint Kovács Imre, Nagy Ferenc, Eckhardt Tibor, Barankovics István, Donáth György, Kiss Sándor, Arany Bálint és még százak és százak, akik, az említett párttal és szövetségesével ellentétben a nemzetet képviselték. Újra beigazolódott Vörösmarty Szózatának fölismerése:

 

Elhulltanak legjobbjaink A hosszu harc alatt.

 

És ahogy az anyag se vész el a világban, csak átalakul, láthatjuk, hogy a hóhérok és az egykor hatalmon lévő párt örökségével is ez történik. Nem veszett el ez sem, csak átalakult. És a végén még nemzeti politikát fabrikálnak belőle.

Hogyan is állunk hát a múlttal, barátaim?

A választ közösen kell megkeresnünk.

Segít ebben Varga László könyve is.

Pipacsok és restauráció

Rendkívüli napra ébredtem: a közeli ötholdas parlagon kinyílt minden pipacs. Nyilvánvaló, hogy valamilyen titkos gongütésre zajlódott le az esemény, mert tegnap dél körül, amikor arra jártam, még híre-hamva se volt ennek a virágba borulásnak. Nézem, nézem a pipacstáblát, s úgy érzem magam, mintha Dél-Korea valamelyik nemzeti ünnepének a résztvevője volnék egy hatalmas téren, s körülöttem ötszázezer ember állna fegyelmezetten élénkszínű, piros kabátban.

Megdöbbenek: mit keres az én képzeletem Dél-Koreában egy téren ennyi egyenruhás ember között? Sose jártam az országban, sőt vágyni se vágyakoztam oda, tehát elképzelni se tudom, mi termékenyíthette meg tudatalatti sóvárgásomat. A ludas egyedül a televízió képernyője lehet, amelyre csak úgy oda-oda pillantgat az ember, s nem is tudja igazán, mi raktározódik el benne.

Mit mondanak erre a nagyokosok? Azt, hogy élményeink úgy válnak egyre egyetemesebbekké, hogy a bennünk lezajló változásokat igazán észre se vesszük.

 

*

 

Hány és hány ilyen fordulatot nem vesz észre magában az ember! Vagy ha mégis, csak nagyon sokára. Itt van például az állampolgári bátorság, az úgynevezett civil kurázsi kérdése. Bibó István maga mondta el nekem, hogy elméleti ember létére 1956-ban azért vállalt közéleti szerepet, mert Keresztury Dezső, Illyésék s mások társaságában azt mondtam róla, hogy senkiben sincs olyan természetes és olyan görcsök nélküli civil kurázsi, mint benne. Bibó szinte belepirult ebbe a baráti fölmagasztalásba, s végül ezért fogadta el 1956. november 3-án államminiszteri kinevezését.

Az 1960-as évek elején mindennapi gondunk volt nekünk is az, hogy a kivégzések, a lecsukások, a hisztérikus sietséggel megépített Berlini Fal árnyékában hogyan viselkedjünk.

A józanság kezdetben azt súgta: maradjunk csöndben, ne ugráljunk, a karhatalmista évek előbb-utóbb megroggyannak. A legmélyebbről föltörő életösztön épp az ellenkezőjét súgta: a sok józanság majdnem olyan ártalmas, mint a folyamatos lerészegedés. Védi az embert, de be is tokosítja. 1956 után három-négy év elteltével arra kellett ráébrednünk, hogy csak az lehet a mienk, amiért megfizetünk. Nem volt senki, akit vagy akiket mozgósíthattunk volna a hatalom ellen, így hát magunkat kellett. Az egyéni kirobbanások után az ellenzékiek összehangolt lázadásainak is eljött az ideje. Ezek nélkül a lázadások nélkül nem „puhult” volna föl a Kádár-rendszer. Ilyen lázadás volt többek között a ’77-es Charta aláírása, a Duray-könyv megjelentetése a sok gondot okozó előszóval, ilyen a Király Károly-ügy romániai, itthoni és nemzetközi bonyolítása, az Ellenzéki Kulturális Fórum engedély nélküli megszervezése vagy a monori találkozó.

A demokrácia eljövetelével ezek a körülmények teljesen megváltoztak. A bátorság, a lázadás, a vakmerőség lassan olyan idejétmúlt értékké vagy „eszközzé” vált a közéletben, mint végvári verekedésekben a páncélöltözet.

A folyamat egyébként törvényszerű, hiszen tizenkét év után mindnyájan azt élhetjük át, hogy a demokrácia újra és újra sokat ígér, de ígéreteit feliből-harmadából teljesíti csak, miközben elvárja tőlünk, legyünk megértőek, belátóak, türelmesek. Márpedig türelem és lázadás nem fér meg egymással egy lélekben. Marad tehát a „demokratikus középút”, a lehangoló középszerűség. Igazságok helyett a féligazságok. Ha ilyen ütemben hígulnak a dolgok, ahogy eddig, a bátor beszédhez lassan elegendő lesz a hazugság is.

 

*

 

A fönti töprengésből mit szűrhetünk le? Legelőször is azt, hogy a demokráciával együtt járó fölszabadulás nemcsak a jót segíti, gazdagítja, hanem a rosszat is. A Rákosi- és a Kádár-féle diktatúrában a Nagy Személytelen bűnöző elsősorban maga a rendszer volt. A szocialista állam, amely – eredendő bűnben foganva – kifinomult érzékkel találta meg legalkalmasabb működtetőit. Ha gyilkos kellett neki, a gyilkost, ha besúgó kellett, a besúgót, ha összekacsintó cinkos kellett, akkor azt.

Az állam kötelékeiből kiszabaduló lelkek a mi rendszerváltás utáni demokráciánkban szinte szabad utat kaptak mindenhez. S mivelhogy elmaradt a felelősségre vonás, a tegnapi szereplők az állami bűnözésből gátlástalanul léptek át az egyéni bűnök világába, az állami korrupciókból az egyéni korrupciókba. Ionescót, Örkényt, Mrožeket túlszárnyaló abszurd komédiákat lehetne írni azokból a helyzetekből, melyek hitelesen idéznék föl számunkra, hogy a leghívebb kommunistákból hogyan lettek a legügyesebb „újkapitalisták”. Sikeres gazdasági és pénzügyi vállalkozók. A komédiák íróinak nem kellene még a szereplők nevén se törni a fejüket. Legfeljebb csak annyira, hogy Fekete János helyett Fekete Csabát írnának, Szekeres Imre helyett Szekeres Timótot, Máthé László helyett Csintalan Pétert, már csak azért is, hogy a képzettársítások nyüzsgése közben véletlenül se kallódjon el Medgyessy neve.

Ha visszagondolunk a magánosítás magyarországi „hőskorszakára”, még ma is úgy jelenik meg előttem, mint az a szovjet katona, aki bejött hozzánk a pincénkbe, és S. Gyula lábáról azonnal lehúzta az alvadtvér-színű birgericsizmát, és mosolyogva veregette meg a vállát: hárásó, hárásó. Mintha ő tett volna jót szerencsétlen Gyulával.

Ajánlatos lesz fölírni a naplómba, hogy jöhet még olyan világ is, amikor a bűnösök vigasztalgatnak minket, áldozatokat, sőt ők kezdenek beszélni legaggodalmasabb hangon az igazságról. Föltehetően azért, mert már semmi gondot nem okoz nekik ez sem.

 

*

 

Lassacskán egy hónapja új miniszterelnöke van az országnak. Nem tehetek róla, de csak félszemmel tudok odanézni a képernyőre, ha meghallom a hangját. A mosolya olyan vigasztaló és bátorító, mint a csizmát lehúzó szovjet katonáé. Megválasztása utáni napokban hosszan elmondtam róla a véleményemet egykori barátomnak, szerzőtársamnak, Kósa Ferencnek. Ő lelkesedett érte, én nem. Anélkül jellemeztem persze, hogy alaposan ismertem volna a múltját. Csupán a mondatszerkezeteit ismertem. És iskolás logikáját. Nem mondhatom, hogy ellenszenves volt, főleg akkor nem, amikor nevetett, mint valamilyen amerikai színész vagy reklámember, de egyszer-egyszer, amikor magára maradt az arca, olyan volt az egész ember, mint aki szakadékot lát maga előtt.

És tessék, néhány napja kiderült róla, hogy éveken át kémelhárító tiszt volt a pénzügyminisztériumban. A hely szelleméhez méltóan – jó pénzért. Üsse kő, ezt még el lehetett volna neki néznünk. Azt azonban már nehezen emésztgetem magamban, hogy Medgyessy egy napig tagadja múltját, tapintatosan szólva: hazudik, a következő nap viszont büszke arra, amit tegnap hősiesen tagadott. Bevallom, nem akármilyen teljesítmény. Hát még, ha hozzáadom a teljesítményéhez azt is, hogy mindkettőt hazafiként cselekedte.

Ha igaz, amit mond, mért nem mondta hazafiként a megválasztása előtt? Mi nem voltunk kágébések, akik elől el kellett volna rejtenie a magyar érdekeket. Egy miniszterelnök-jelölt nem szokott titkolózni az erényeivel. Ellenkezőleg, leltárt készít belőlük, és úton-útfélen emlegeti őket. Épp a háromperkettős erényeit felejtette volna ki a leltárból? Netán saját maga előtt is titkolózott? Ki tudja? Sötétben tapogatózik az ember, s arra kényszerül, hogy újfajta logika csapásain induljon tovább.

Induljunk ki abból, hogy a hazafiak nálunk – ha csak nem arisztokrata leszármazottak voltak a múltban – nem szoktak hazafiasságukból gyorsan meggazdagodni. Pozsgay Imre vagy Szűrös Mátyás semmivel se volt fakóbb vagy haszontalanabb tagja az MSZMP egykori csapatának, mint Medgyessy Péter, de hozzá képest ők mezei hazafiak maradtak máig.

Bárhonnan nézzem is az új miniszterelnököt, bujkál valamilyen zavaró talány a szerencséje mögött. S ez a talány nem a szakmájával, nem a sorsával kapcsolódik össze, hanem a jellemével. Száznapos kormányzásának első áldozata nem véletlenül épp az igazság lett, amely most is temetetlenül fekszik előttünk. Neve hallatára az ország fele minden percben a hazugságra is gondol. Ha két fejünk volna, az egyikkel másra is tudnánk gondolni, de sajnos csak egy van.

A hatalom és a demokrácia persze kezelni tudja a bűnt, megsemmisíteni azonban nem. Arany János balladáiban olvashatunk egyet-mást a kísértetként visszatérő bűnökről s a lelkiismeret-furdalásról.

 

*

 

Mit is hallottam az előbb a hírekben? Azt, hogy a rendőrség országos főkapitánya is hasonló cipőben jár, mint a miniszterelnök. Nem túl sok ez egyszerre? Salgó László… A név nagyon ismerős. Lehet, hogy a nyolcvanas években rólam írt besúgói jelentésekben olvastam a nevét? Meg is nézem. Csakugyan ott van: Salgó László Csongrád megyei rendőr százados. De ha már megnéztem az ő nevét, megnézem a fedőnév alatt dolgozó munkatársait is: a följelentőimet. Csángó, Búvár, Diós, Bajai, Kerekes.

Már rég elfelejtettem őket. De hirtelen arra gondolok, hogy most újra én leszek a bűnös, mivel a két fontos közszereplőről előkerült dokumentumok eszembe juttatták őket. Szép világ, mondhatom.

Történelmi ismereteim szerint az ilyen fejlemények általában restaurációs kísérletről árulkodnak.

Karnyújtásnyira a felhőktől

Kis János. Nádas Péter. Bojtár Endre. Három név együtt – egy vitában. Nem akármilyen nevek, nem akármilyen vitában. A téma ismerős, itt forog-pörög körülöttünk, mint a forgószél, legalább fél esztendeje. Lényegét úgy tudom röviden összefoglalni, hogy a politika és az erkölcs szerepe a demokráciában, s ezen belül pedig az, hogy mi a viszonyuk egymáshoz. Oda s vissza.

A jelképes kályha, ahonnét a vitázók elindultak, és ahova újra és újra visszatérnek: Medgyessy Péter miniszterelnök viselkedése. Hallgatása arról, hogy éveken át háromperkettes ügynök volt, majd a bevallása a nemrég még eltitkolt ténynek.

Kis János erkölcsi ítélete szerint a miniszterelnök jóvátehetetlen vétséget követett el. Nemcsak azért, mert hallgatásával sokakat megtévesztett, s ezzel sikerült győznie, hanem azért is, mert titkolózásával cinkosságot vállalt az előző rendszerrel, miközben azt állítja, hogy a rendszer lebontása érdekében végezte „elegánsnak” tekinthető ügynökösködését.

Aki ilyen belső zavarral akar egyértelmű ügyet szolgálni, előbb-utóbb minden jó ügynek ártani fog. Megterheli a közéletet, a demokráciát, és önmagával együtt átláthatatlan erkölcsi relativizmust juttat hatalomra, amely mások életét, munkáját és döntéseit is relativizálja. A jó így szokott elromlani. Egyszóval: Medgyessy Péternek erkölcsi kötelessége lett volna lemondania.

Nádas és Bojtár azonban egészen mást gondol erről. Szerintük a miniszterelnök viselkedése, magatartása nem erkölcsi, hanem politikai kérdés. Nem lezárulása valaminek, hanem épp a föltárulása. Egy folyamat része, amely a taktikával érintkezik inkább, mint a morállal. Paradox módon a Medgyessy-ügy csak akkor válna erkölcsi kérdéssé, ha lemondana, mert ezzel zűrzavart okozna az országban, szaporítaná a rosszat, és az előre nyomuló politikai erkölcstelenség előtt emelné föl a sorompókat.

Bojtár nemcsak elméletileg támadja Kis Jánost, de néhány ténybeli állítását is megkérdőjelezi. Saját érvei megerősítése érdekében közönséges hamisításnak nevezi Kis Jánosnak azt az állítását, hogy két olyan önként lemondó politikus, mint amilyen Willy Brandt német kancellár és Amerika egykori elnöke, Richard M. Nixon volt, nem politikai, hanem erkölcsi okok miatt mondott le.

A szorgalmas olvasó egy pillanatra megtorpan, elbizonytalanodik, mert eddig szentül azt gondolta ő is, amit Kis János mond, de hogy ne maradjon ködben, leveszi a polcról Umberto Eco nemrég olvasott Öt írás az erkölcsről című könyvét, és föllapozza. Szó szerint ezt olvashatja egyik tanulmányában: „A Washington Post Watergate-ről szóló oknyomozó riportja előtt Nixonnak csak a politikáját támadták, elnöki mivoltát és tisztességét nem. Ha csupán a csalás tényét tekintjük, az elnök könnyen megvédhette volna magát azzal, hogy túlbuzgósággal vádolja munkatársait. De elkövette azt a hibát, hogy rögtön az elején hazudott. Ettől fogva a sajtóhadjárat arra összpontosított, hogy az Egyesült Államok elnöke hazudik, és Nixon nem azért bukott bele, mert közvetlenül bűnös volt a betörésben, hanem mert a hazugság vétkét követte el.”

Ha a magyar újságírók nagy részének az lett volna az érdeke, hogy az erkölcs magasából úgy csapjanak le Medgyessyre, ahogy amerikai társaik Nixonra lecsaptak, ma – körülmények és mentségek ide vagy oda – más miniszterelnöke volna Magyarországnak.

De a hangadó újságírók érdeke más volt. Őket nem az erkölcs és a politika értékrendje, illetve egymáshoz való viszonya érdekelte, hanem csak a politika. Ebből eredeztettek mindent. És ha csak ez van – miért volna más is? Nem egyszerűbbek így a dolgok? Sajnos, a baloldali és a szabadelvűnek nevezett értelmiségiek jelesei közül is sokan őket támogatták.

 

*

 

Én kezdettől fogva Kis János érveihez álltam közel. Ennek ellenére kíváncsian követtem a vele vitázók okfejtéseit. Kaptattam velük a csúcsok felé. De elérkezve bizonyos magasságig, egyszer csak arra döbbentem rá, hogy egy értelmiségi káprázat turistájaként viselkedem. Odaadóan követem a hegymászókat, föl oda, ahonnét gyönyörű a kilátás, és szinte már csak karnyújtásnyira ácsorognak a felhők az ember feje fölött, ámde a megoldásra váró kérdések továbbra sem oldódnak meg, készülnek épp belemosódni az égbe. És ekkor kezd el a józanság magában morfondírozni: vajon a vitázók nem bonyolították kissé túl a Medgyessy-ügyet? Politikai kérdés? Erkölcsi kérdés? Filozófiai? Nem inkább egyszerű stíluskérdés, amely okoskodások nélkül intéz el bizonyos dolgokat? Ha valaki ismerte saját múltját, Medgyessy Péternek töviről hegyire ismernie kellett. Tudta, hogy néhány tényről, adatról hallgatnia kell, de tudnia kellett azt is, hogy a múlttal kapcsolatos hallgatására nem alapozhat jövőt. Mint ahogy „ártatlan, jóhiszemű” füllentésére Nixon se alapozhatott. Egyébként is egy negyven éven át bármilyen okból félrevezetett országot megtetézni újabb félreértéssel – stílustalanság. Ami bűn. Ráadásul értelmezhetetlen, mint az emberi csúnyaság.

A politika és az erkölcs örökösen föllobbanó vitájában a stílusos viselkedés az egyedüli erkölcs. Magyarázkodások nélkül dönt ilyenkor az ember, vagy ahogy mondani szokták: elvetődik. Medgyessy világosan látta az elhallgatás és a dolgok bevallásának mindkét oldalát, s ezzel igazán azt árulta el, hogy nem lát semmit.

Bizonyos idő után más vagy mások döntenek helyette.

 

*

 

Manapság minden a győzelemről szól és vele párhuzamosan a vereségről. Az újságírók, a politikusok, a helyzetmagyarázók ezért mozgósítják oly lelkesen a számokat. Mert az élet óriáskereke láthatóan ezek körül a dolgok körül forog. Az persze, hogy a számok hogyan és miért alakultak úgy, ahogy alakultak, nemigen érdekel senkit. Így az sem, hogy a győzelemnek a jobb, a hasznosabb igazsághoz van-e inkább köze vagy a zülléshez.

Ez már a tömegtársadalom észjárása és lélektana. Talán nem véletlen, hogy hajnaltájt, a tilalmas gondolatok órájában, olyasmi jut az ember eszébe: mi lenne, ha a kíváncsi társadalomkutatók azt próbálnák egyszer kideríteni, hogy a vesztesek között vagy a győztesek között van-e több jellemes ember?

 

*

 

Ha műveltebb, ha önállóbb, ha egységesebb volna a magyar társadalom, az újságoknak, a televízióknak, a rádióknak – sokkal kisebb befolyásuk volna rá. Értesüléseit nem a rikoltozó, a harsány, a giccses lapokból szerezné, hanem máshonnan is.

A helyzet, sajnos, egyre vigasztalanabb. Minél műveletlenebb az átlagember, a sajtó annál behízelgőbb hangon tudja megszólítani: nekem nősz nagyra, szentem!

 

*

 

A Rákosi-rendszerben volt egy világhírű labdarúgócsapatunk, az úgynevezett Aranycsapat, és volt egy nemzetellenes ólomcsapatunk: a politikai vezetők együttese. Meghasadtságunkat jól érzékeltette, hogy a Fiúkat a rajongók legszívesebben a vállukon hordozták volna végig Budapest utcáin, végig az országon, az „ólomcsapat” tagjaitól viszont a rajongás éveit követő nagy csalódás után rettegniük kellett.

Elképzelek egy jövőbeli pillanatot, amikor egyszerre tudunk majd lelkesedni a Nemzeti Tizenegyért és azért, hogy a politikában is összeállt végre egy hasonló Nemzeti Tizenegy!

 

*

 

Egyre gyakrabban tapasztalja az ember, hogy a régi, megszokott szocialista bűnök után megjelent köztünk a demokratikus bűn. A szabad, a nyilvánosság előtt ártatlanul elkövethető bűn, amely néha még erénynek is beillik. Hadd idézzem közülük én is a legismertebbet, a legnagyobb hatásút: a hazai magyar lakosság megrémisztését huszonhárommillió román munkavállalóval. Elöntenek minket, mint az árvíz, elveszik, ellopják előlünk a munkalehetőséget, és mi bamba árvízkárosultként állunk csak az ég alatt. A rémképekkel ijesztgető külügyminiszternek tudnia kellett, hogy ilyen nagyotmondásra még Háry János se szánta el magát. Ha nem tudta, alkalmatlan a megbízatására, ha pedig tudta, még inkább alkalmatlan, hiszen értelmezhetetlen és emlékezetes bűnnel terhelte meg közéletünket, amellyel – ha tetszik nekünk ez, ha nem, együtt kell élnünk. Kérdőre vonni? Ugyan! A demokratikus szavazás eredménye még nagyobb szélhámosság vétke alól is fölmenthetne, sőt igazolna egy politikust.

 

*

 

Rám nézett az öreg, s miközben leveses kanalát öblítette le a csap alatt, ennyit mondott: „Maga is tudja, író úr, hogy aki ma csak egy kicsit is ártatlan, magányos lesz ebben a világban.”

 

*

 

Ülök az ablak előtt. Hol a Nagykevélyen, hol a Kiskevélyen áll meg a tekintetem. Hegy-testvérek. Erdő borítja mindkettőjüket. Fehér karácsony után feketék az újesztendő első napjai. Ha havas volna a táj, jobban át lehetne tekinteni. A szürkeség, pontosabban a seszínűség nemcsak egy gondolatot szegényít el, hanem egy tájat is.

Már nyolc-tíz perce kalandozgat a szemem az elém táruló térben, s az tűnik föl, hogy elvétve látok csak madarakat röpdösni ide-oda. Néha egy varjút, egy-két galambot. De hol lehetnek például a cinkék, a feketerigók, a verebek vagy a téli kenderikék? Gyerekkoromban még télen is tőlük volt élénk a világ. Igaz, beszorultak a házak közé, mert élni jószerével az istállók, az ólak, a padlások, a pajták körül lehetett. Este és reggel a disznók vályúja volt a szenthely. Etetéskor mindig jutott nekik egy-egy főttkrumpli-foszlány, kukoricaszem, kenyérhéj-töredék, amelyet egyébként csak életveszélyes ügyeskedéssel lehetett megszerezni az örökké éhes anyadisznók, süldők, hízók elől. Szabályosan szurkoltam nekik: hopp, megvan a zsákmány! A gyönyör, a siker édenkerti volt. Nekik is, nekem is.

Most üres a levegő. Hiányzik belőle az élet, a szín, a mozgalmasság. Csak a nagy-nagy elvontságokat érzékeli az ember. A kiüresedést.

Lehet, hogy azok a sokat kárhoztatott absztrakt festők mégiscsak megéreztek előre valami szörnyűséget?

Karácsonyi napló

A hiedelmek hosszú életűek, akár a mítoszok. Gyökeret eresztenek az emberi agyban, az emberi lélekben, s ott maradnak századokig. Európa néhány keresztény népe egyetlen mondatot jegyzett meg rólunk ezerszáz évvel ezelőtt, a kalandozások korából: „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”

Ez a mondat nemcsak egy sikeres ima első mondata, de történelmi ismeretnek is elégséges. Aki ismerte ezt a fölsóhajtást, mindent tudott rólunk. És ez az őstudás szinte máig eleven maradt.

Azért mondom ezt ilyen keserűen, mert a történelem során legalább kétszer meg kellett volna jegyezniük a tőlünk nyugatabbra élő népeknek, hogy a magyarok kiknek a „nyilaitól” védték őket akarva is meg akaratlanul is.

 

*

 

Nyugat és Kelet. Sokkal inkább politikai, történelmi, társadalomszerkezeti, mint földrajzi fogalmak. A föntiek mellett a biológiait is megemlíthetném. Ezt erősítik bennem régóta már a legszemélyesebb tapasztalataim. Szeretnék beszámolni a legutolsóról.

Jó reformátusként én is elmentem tegnap a karácsonyi istentiszteletre. Sőt pápai diákéveim emelkedett, nagy ünnepeire emlékezve, úrvacsorát is vettem. Sokakkal együtt, követve szüleim, rokonaim, őseim példáját.

Az úrvacsoraosztás szertartása eltartott jó háromnegyed óráig. Belső önvizsgálatom mellett így bőven jutott időm külső vizsgálódásra is. Szinte egyenként nézhettem végig hittársaim öltözetét, testtartását, arcszínét, a szemük alatti árkokat.

A legtöbb arcról Ady megrendítő vallomásának kölcsönzött fénye hatolt el hozzám:

 

Hiszek hitetlenül Istenben, Mert hinni akarok… – – – – – – – – – – – – – – – Minden titok e nagy világon S az Isten is, ha van, És én vagyok a titkok titka, Szegény hajszolt magam.

 

Ady hajszolt jelzője még sose szaladt úgy belém, mint most. Egy rettenetesen megviselt nép férfijai és női, felnőttjei és öregei vonultak el előttem. Alig volt néhány kihúzott gerinc, emelt fő, vakmerő, szabad lélek. A legtöbb mellkas tele volt bombatölcsérrel, mint szülőfalum földje 1945 után. Az arcokon a kialudt szégyenek nyoma látszott, a szemekben a becsapottságé. Kikhez is tartozunk mi? Kinek az igazsága a miénk? Jézus megszületett, de mi a Heródes katonáit és ügynökeit többször láttuk, mint a jászol fényét. A lélek bajai mellett erősen megmutatkoztak a test bajai is.

Bizonyos idő után lehajtottam a fejemet.

Estére talán valamennyire megnyugodtam volna, ha nem nézem végig az angol televízió egyik kétórás műsorát. Erzsébet királynő beiktatásának ötvenedik évfordulóján a Buckhingam-palota kertjében világra szóló hangversenyt rendeztek. Több ezer hallgatója volt ennek a hangversenynek. Ötezer? Tíz? Nem tudtam megítélni, noha a kamerák a szereplő művészeken kívül folyton mutatták a többi jelenlévő szereplőt is: a közönséget. Anglia polgárait, akik sorsolás révén vehettek részt az ünnepségen.

Tehát az ide-oda sétáló kamerák tárgyilagos képet közvetítettek a résztvevőkről. Porig sújtottan ültem a képernyő előtt. A délelőtt látott meggyötört, úrvacsorázó magyarok után az angliai tömeg üde látomás volt. Kisimult, barázdálatlan arcok, felhőtlen homlokok. A fiatalok tekintete nem szóródott szét a térben, nem röppent föl a közeli fák ágaira vagy a palota tetejére, holott nem beatzenével szórakoztatták őket, hanem klasszikus zenével. Az öregek pedig horpadások nélküli öregek voltak. Ültek és tapsoltak, anélkül hogy kísérteties üregek verték volna vissza bennük a tapsot.

Hát így vagyunk. Kelet és Nyugat. A sorsnak sok tolmácsot kell alkalmaznia köztünk, hogy egyszer majd megértsük egymást.

 

*

 

Ha Keleten az ember olyan színvonalon akar élni, mint ahogy a vele egy rangon élő nyugati ember ma él, annyit kell dolgoznia, hogy abba előbb-utóbb belerokkan, vagy át kell adnia magát testestől-lelkestől a demokráciában szabadon kivirágzó korrupciónak, egyúttal honfitársai elárulásának is. S ez mindkettő roncsolja a testet és a lelket is.

 

*

 

Hamvas Béla Az öt géniusz című remek esszéjében – ha tapintatosan is, de naiv nacionalistának nevezi Széchenyit, aki azt hitte: ha ő magyarul beszél, mindenki érti, amit mond, amit szeretne megcsinálni. Pedig – Hamvas szerint – Sopront, Nagycenket, Kőszeget, sem akkor, sem később nem lehetett volna összeforrasztani a Nagykunsággal, hisz a hely szelleme annyira más az ország nyugati felén, mint a nagy Alföldön.

Ez igaz, de azt gondolom, talán senkit se lehetett volna olyan tökéletesen lefordítani bármelyik magyarországi tájhaza nyelvére, mint éppen Széchenyit.

 

*

 

Néha én is úgy érzem magam a mai Magyarországon, mint ahogy régebben Kertész Imre érezte magát. Becsomagolt bőrönddel várta azt a pillanatot, amikor szirénázik neki a sors, hogy mennie kell. Ahogy 1990 után őt sem üldözte senki, engem sem üldöz. És mégis űzött vagyok. Tombol a stílustalanság körülöttem. A rádió, a televízió hírei, hírmagyarázói csakis azoknak a nyelvén szólalnak meg, akikre én nem haragszom, de el se tudom képzelni, mit akarnak csinálni ebből az országból. Mit a szerencsétlenségéből, amelyről néha úgy látom, fogalmuk sincs. A miniszterelnök, a külügyminiszter, az egykori köztársasági elnök elmegy a román miniszterelnökkel együtt ünnepelni – Magyarországon! – december elsejét, a románok nemzeti ünnepét, mert azt mondják, a gyulafehérvári határozatnak semmi köze sincs még Trianonhoz. Ha Medgyessynek nem, de Göncz Árpádnak és Kovácsnak ismernie kellene azt a dramaturgiai törvényt: ha egy három felvonásos dráma első felvonásában behoznak a színpadra egy fegyvert, annak előbb-utóbb el kell sülnie. Románia és Erdély egyesítése ilyen fegyver volt. A megerősödés roppant erejű fegyvere. Tudni lehetett, hogy később sorsdöntő szerepe lesz neki az események alakulásában. Mint ahogyan annak a gyalázatos magyar döntésnek is az volt, hogy Károlyi Mihály tíz napra kinevezett hadügyminisztere 1918. október végén szétzavarja a magyar katonákat. Senki se beszélt eddig róla, de lehet, hogy 1918. december 1-jén más hangsúlyai lettek volna a határozatnak, ha Magyarország egy hónappal előbb nem adja föl magát végképp. Valószínű, hogy Károlyiék azt hitték: ha békésnek mutatja magát a magyarság, méltányosabbak lesznek hozzá. Ez műkedvelői hiszékenység ilyen időkben, fölér az árulással. Békét egyébként is ugyanúgy erővel lehet teremteni, mint ahogy erővel lehet győzni a háborúban is. Rossz helyzetben voltunk? Reménytelenben! Ekkor lett volna szükség olyan politikusokra és államférfiakra, akik ha mindenben veszítenek is, a példaadásban és az erkölcsben nyertesek maradnak.

Hajnalonta ismétlődő rémképem az, hogy a mai magyar kormány embereibe a zűrzavaros, a kalandokra hajló Károlyi Mihály hazátlan szelleme jár vissza – politizálni.

Ilyenkor is a bőröndre gondolok. De vajon, hova utazhatnék én el? legföljebb Debrecenbe.

 

*

 

Életem során hányszor tapasztaltam, hogy gyakran épp az igazság a legerőtlenebb érték a társadalomban. Ha erős volna, könnyű lenne választani. Így többnyire csak azok választják, akik maguk erősek.

De már ez se ennyire egyértelmű.

Az igazság keresése lassan olyan különös, furcsa, avítt vállalkozás lesz, mintha 2003-ban valaki elveszett kanásztáncelemeket keresne szülőfalumban.

Napkelte?

 

Az irodalom lármafája

– Hallható-e „gólyacsőr aszályos reccsenése” a belvárosi kánikulában? Bizonyára igen, de leginkább hallucinációként. Elfogadható műfaj-e a költő, az esszéíró számára az interjú műfaja? Minden bizonnyal, de különösen akkor, ha áttételekkel készül, kis metafizikai többlettel. S főleg akkor, ha a közölnivalók halaszthatatlanok, sürgetőek. Csoóri Sándor három éve elszakította magát a közvetlen közéleti kötelmeitől, de úgy látszik, megszabadulva tőlük, továbbra is foglya maradt felelősségérzetének. Jól látja ezt az újságíró?

– Hadd, kezdjem a választ egy sóhajtással. Jó méllyel. Az utóbbi években, amennyire csak tudtam, valóban távol tartottam magamat a közszereplésektől. Döntésemnek elsősorban ízlésbeli okai voltak: iszonyú sokat beszélnek mindenütt a fórumokon. A rádiókban, a parlamentben, a televíziókban, a sokféle ünnepségen, a nyilatkozók növelik maguk körül a szókáoszt, a politikai kárhozatot, a világot körbefutó fölösleges mondatokat. Nem akartam a számukat szaporítani.

– De hát én nem a politikáról akarom beszéltetni, hanem az irodalomról.

– A szándék dicséretes, de várjuk ki a végét, hiszen ha valaki ezt a kettőt – nemcsak itt Magyarországon, hanem a földkerekségen bárhol, szét tudja választani, neki szemrebbenés nélkül utólag is elhiszem, hogy az Egyiptomból menekülő zsidók előtt szétnyílt a Vörös-tenger, és száraz lábbal keltek át rajta.

– A tételt elfogadom, de a rendszerváltoztatás kísérletében közreműködő írók többsége mégis hamar visszavonult a napi politikától. Az irodalomból meg – tisztelet a kivételnek – mintha egy csapásra tűnt volna el a politikum, a közéleti-nemzeti érzékenység. Az írók körül változott meg valami, netán magukban az írókban?

– A változás sokirányú volt: politikai, lelki, civilizációs hátterű, sőt az okok között szerepelt még az önbecsapás is. Például akadtak olyan írók, akik elsősorban azért örültek a rendszerváltásnak, mert úgy gondolták: a diktatúra végével a „túlpolitizált irodalomnak” is vége lesz, és a továbbiakban bűntudat nélkül fordíthatnak hátat az esztétikát brutálisan korlátozó politikának. De ezen az elképzelésen túl volt egy nagyobb árnyék is. Ez nem csupán a politizáló irodalomra feküdt rá, hanem az egészre. Régóta lehetett hallani többfelől is azt a civilizációs jóslatot, hogy lassan véget érnek az emberiség „nagy játékai”, azaz: kihalnak sorban a művészetek. Kihal a költészet, egyáltalán, a fikciós irodalom.

Az efféle beszéd a nyolcvanas években szellemi perverziónak számított Magyarországon, legyintettünk is rá, de a kilencvenes években többek agyát fölbolygatta ez a hiedelem. Tornai József barátom a költészet haláláról olyan látomásos erővel tudott beszélni, mint Nietzsche az Istenéről. Az eszemmel már-már melléálltam, de az ösztöneimmel, az érzelmeimmel – a vakságommal? – mindig ellenálltam neki. Éppen az irodalom múlna ki nálunk? Az irodalom, amely nélkül négy-ötszáz éve létezni se tudtunk igazán? Nem mindegyik nép történetében volt olyan meghatározó szerepe az irodalomnak, mint a mienkében, de ennek komoly okai voltak. Irodalmunk jövője című négyrészes tanulmányában azt írja Németh László, hogy a magyar irodalom ott kezdődik, ahol a magyar pusztulás. Szerinte az első, nagy írói tárgy a mohácsi vész nyomán jelentkező halálos veszedelem, a török jelenléte, az addig ismeretlen bűntudat, a magunkba szállás kényszere. A jelzői és a magyarázatai közé beiktat egy meghökkentő fogalmat: azt, hogy a magyar irodalom agonizáló irodalom. De agónián ő nem a haláltusát érti, nem a véget, hanem az állandó megpróbáltatásoktól újra és újra fölizzó létküzdelmet. Harcot a fönnmaradásért. Márpedig ha ez jellemzi a kezdetet, ennek a kezdetnek ott kell izzania a folytatásban is. Hiszen az eredet nem csupán egyszer, a születés első pillanatában mutatkozik meg, aztán kihuny, hanem jelen van mindig. Genetikai rejtélyként és erőként folyamatosan beleszól a dolgokba. Ezeknek a tényeknek az ismeretében nem törvényszerű-e, hogy szinte minden társadalmi megújulást: reformot, nemzetcsinosodást, forradalmat írók indítottak el Magyarországon.

– Amit mond, Bessenyei György verssorait juttatja eszembe: „Áldozatot kíván tőlünk az igazság, / Mert a nyakára ül hazugság, gonoszság.”

– Gimnazistaként én is úgy tanultam, hogy ez a sorsfordító kezdeményezés a testőr írók „találmánya” volt. Válasz Herder jóslatára. De ez nem így van. Elkezdődött ez a prédikátor írókkal, folytatódott a hadvezér és költő Zrínyi Miklóssal, kiben száz évvel a mohácsi vész után már egyértelműen, tisztán megjelenik a magyar irodalom hivatástudata és kötelességtudata. A haza védelme szellemmel és karddal. Küzdelem, akár remény nélkül is. Ha valaki túlzásnak tartja ezt, azt ajánlom neki, hogy Kölcsey Himnusza és Vörösmarty Szózata után olvassa el gyorsan Zrínyi Török áfiumát. Arra döbben rá, hogy végzetesen egy végből valók. Helyenként szinte szó szerint is. Ezt írja Zrínyi: „az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs, hanem Pannóniában”. A mondatot, hogy hangsúlyossá tegye, latinul folytatja: „Hic vobis vel vincendum vel moriendum est.” Azaz: itt nekünk győznünk vagy meghalnunk kell. Kétszáz év múlva Vörösmarty Szózatában így hangzik a sor: itt élned s halnod kell. Ugyanezt a „mélylírai” azonosságot megtalálnánk Berzsenyiben, Aranyban, Adyban, József Attilában, Illyésben, az eklogákat és a Nem tudhatomat megíró Radnótiban és másokban. A verseikben kifejeződő hazaszeretet, hazaféltés, szorongás, ostorozás, szabadságakarat, hatalomellenesség egyenes folytatása az elődök akaratának. Író és hatalom című tanulmányában Németh László egy mondatban így jellemzi a múltat: „Magyarországon az irodalom baloldali volt, a politika jobboldali.” Ez a mondat valójában egy szimbolikus erejű mondat, mai füllel tilos meghallgatni. A két háború közti időszak szóhasználatában a mondat azt jelentette, hogy irodalmunk századokon át közéleti, küzdő, szabadságharcos, a nemzet és a nép érdekeit képviselő irodalom volt.

– Ön szerint ez a szerepe szűnt meg a rendszerváltozással?

– Igen. Ami érthető is, hiszen az irodalom egy csapásra veszítette el régi ellenfeleit. A mindenkori hatalmon lévőket, a szigorú vagy engedékenyebb diktátorokat, cenzorokat.

– S ahelyett, hogy föllélegzett volna, zavarba esett? Ez volt a „szabadság zavara”?

– Bármilyen hajmeresztő is, de így van. Végül is századokon át kitűnően működő beidegződésektől nem lehet olyan könnyen, szerda estétől csütörtökön virradóra megszabadulni. De a zavart növelte más is. Például az, hogy sokan, akik a Kádár-rendszerben még büntettek is minket, a „demokrácia varázslata” révén szárnyaló demokraták lettek, újra csak ellenünkben. Az ember csak ámulva nézett maga köré, s megalázottan dörmögte József Attila Irgalom című versének sorait:

 

Mit oltalmaztunk, nincs jelen, ezt most már támadóink védik. Elejtem képzelt fegyverem, mit kovácsoltam harminc évig.

 

– Valami baj lehet azért a befogadókkal is, ha már az irodalom szerepe és helyzete ennyire megváltozott…

– Sajnos, igen. A változás oka nagyon egyszerű. Már a ’90-es évek elején arra kellett rádöbbennünk, hogy a demokrácia legfontosabb eszköze nem a könyv, nem a könyvekbe összesűrített szellem, hanem a napilapok és a televíziók. Vagyis a könyvkultúra helyébe az újság- és a televíziókultúra lépett. A politikai pillanatnyiság. A politikatőzsde árfolyamváltozása. Egy könyvet elolvasni, megemészteni komoly erőfeszítést igényel. De odaülni a televízió elé – kikapcsolódás, lazítás. A test és a lélek kényelme. A fotelkultúra ajándéka… A régi görögök márvány- és kőszínházakat építettek maguknak. Nem sajnálták értük az áldozatot. Tudták, hogy katarzisok nélkül fölfoghatatlan, érthetetlen az emberi lét. Ma csak igen kevés ember érzi ennek a szükségességét, a többség jobbára csak szórakozni, nevetni, bámészkodni akar. Nézni a szakadatlanul zajló „világszínházat”. Nem megrendülésre vár, csupán bennfentes óhajt lenni. A bennfentesség pedig nem más, mint a szabadság ellenpontja. Önárulás. Légyfogó-filozófia. Mi csapja be ennyire az emberek zömét? Az, hogy a kép, a látvány sokkal inkább valóságosnak látszik, mint a szó. Igaz, hiszen látjuk – gondolják sokan. Holott értelmezés nélkül a látvány, akár absztrakció is lehet. Az irodalom sose vezeti félre így az olvasót. S még valamit itt kell elmondanom. A magyar irodalomban nemcsak felejthetetlen művek születtek, hanem műteremtés közben kivételes, nagy jellemek is. Bocsánatot kérek, de a televízióban ez elképzelhetetlen. Se idő rá, se alkalom. A televízió – hol mentegetőzve, hol léhán – sietteti a gondolkodást, amelyet ugyanúgy nem lehet siettetni, mint a versírást vagy az imádkozást.

– Ezzel szemben nemrég épp a híradókban láthatta az ország, hogy milyen népszerű, parádés és sikeres volt a könyvhét. Nagyon sok új magyar könyv jelent meg, s csak úgy hömpölyögtek az olvasók a dedikáló, neves írók felé.

– Tagadhatatlan furcsa helyzet. De korunk egyik legnagyobb meghasonlásáról ez árulkodik igazán. Elmondhatjuk, hogy soha annyi tanult, művelt ember nem élt a Földön, mint napjainkban, és még talán sose volt a szellemnek olyan kevés szerepe az életünkben, mint ma. Így vagyunk a könyvekkel is: sose jelent meg ennyi könyv a világon, a könyveknek mégis kisebb a szerepe, mint az előző időkben. A piac törvényei ezen a téren is érvényesülnek. A könyvheteket újabban a kiadók vagy még inkább a könyvterjesztők ünnepének kell tekintenünk, s nem az írókénak. Egy hajléktalan koldus többet keres egy hét alatt a Moszkva téren a lámpánál megálló autósok között, mint, mondjuk, egy író kétéves munkájával. Egyik barátom néhány héttel ezelőtt azzal hív föl, hogy megjelent rég várt esszékötete, nagyon örül neki, de mindössze negyvenhatezer forintot kapott érte, és harminc tiszteletpéldányt. Kétéves munkájáért még a havi minimálbér összegét se kapta meg. Megjegyzem, egyik legjelentősebb írónkról van szó…

– Önt is így díjazzák?

– Mért volnék kivétel? Körülbelül az írók hetven-hetvenöt százalékának ilyen a tiszteletdíja. Teljesen egyetértettem Oravecz Imre kendőzetlen, nyers kifakadásával. Mióta elmondta a magáét, egy lármafa ott magasodik a Vörösmarty téren.

– Kinek a kezében van a terjesztés, a könyvpiac?

– Nem tudom, csak gyanítom. Mindenképpen ki kellene deríteni. Már csak azért is, mert ahol ilyen méltatlan dolgok megtörténnek, ott másféle részrehajlások is szabadon farsangolhatnak. A régi politikai cenzúra helyett újfajta piaci cenzúra jelent meg, amely liberális álarcot öltve, bizony-bizony a diktatúrák emlékét idézi. A piaci cenzorok mondják meg, ki kaphat szabad pályát… De nem szeretnék leragadni a piacnál, illetve a pénznél. A legnagyobb baj az, hogy irodalom ugyan van, de irodalmi élet nincs. Az egyik tábor írói régen olvasták a másik tábor íróit, ma alig olvassák. A népies–urbánus ellentét a maival összehasonlítva idilli volt… Újabban egyre többet gondolok Szolzsenyicinre. Pontosabban: a benne megtestesülő írószerepre. Voltak évek, amikor a szovjet birodalom egész titkosszolgálatával szemben képes volt az igazságot képviselni, a humanizmust, az orosz nép érdekét. Hol van egy új Szolzsenyicin, aki a káosz, a korrupció, a hazudozás, az állandó röhögtetés terrorjával szembeszállhatna? Sehol! Pedig ahhoz, hogy megtudjuk: mi történt velünk az utolsó évtizedben, filozófia kellene, irodalom, valóságot föltáró szociográfiák. Új Puszták népe, új Néma forradalom, új Viharsarok. A politika eszközei szegényesek ehhez. Ezra Pound, a modern amerikai költő gyönyörű gondolatot fogalmaz az irodalomról. Azt mondja: „Az irodalom olyan újság, amely megmarad újságnak.” S még így érvel mellette: „Ha egy állat idegrendszere nem közvetíti az észleleteket és az ingereket, az állat elsorvad… Ha egy nemzet irodalma hanyatlik, a nemzet elsorvad, tönkremegy… Ha nincs irodalom, elsilányodik a nyelv is. És a törvényhozó így nem tud törvényt hozni a haza javára, a parancsnok nem tud parancsolni, a nép (ha az ország demokratikus) nyelv nélkül nem tudja »utasítani« képviselőit.”

– Törvényt hozni a köz javára, vagy: törvényt módosítgatni a szomszéd népek és brüsszeli csúcsbürokraták érzékenységére ügyelve, roppant kényes ügy. Hogyan érinti például a státustörvény újabb csonkulása? Azé a törvényé, amely hasonló horderejű segítség, gesztus lehetett volna a határon túli magyaroknak, mint az Ön által kezdeményezett Duna Televízió.

– Nem hiszem, hogy ennek a súlyos ügynek a drámája belefér egy interjú utolsó szakaszába. Legfeljebb csak egy-két részlete. Vallomással kell kezdenem. Amikor megtudtam, hogy a Medgyessy-kormány Kovács László karnagy úr vezényletével át kívánja hangszerelni a törvényt, magyarán szólva vérteleníteni akarja, egy fölhívásban arra kértem a hazai és a határon túli magyarokat: védjük meg az eredeti törvényt. Első szavunkra kétszázezren csatlakoztak a felhíváshoz. Pedig az aláírásgyűjtésben nem segítettek se az újságok, se a rádiók, se a televíziók. Sajnos, a MÁÉRT sorsdöntő tanácskozásán Medgyessy Péter még csak meg se említette a kétszázezer aláírót, holott az aláírásokat neki adtam át. Természetesen nem ezt nehezményezem, sokkal inkább azt, hogy a Medgyessy-kormány rossz úton indult el, amikor az engedékenység és az oktalan alkalmazkodás útját választotta. Ezzel nemcsak az „övéit” árulta el, hanem azt az európai mércét is, amelyet éppenséggel szolgálni akart. Mit rejt az én „rágalmazó” megjegyzésem? Azt, hogy a kisebbségek ügyét továbbra is politikai és jogi ügyként kezelik elsősorban, noha nem az. A kisebbségi sorsba születő ember egy meghasonlásba születik bele: az úgynevezett anyanemzet és az adott ország (Románia, Ukrajna, Szlovákia stb.) államisága közötti térbe. Valójában a senkiföldjére. Ez a köztes lét nem lehet a hazája, s mivel nem lehet, a kisebbségi ember eleve másod- vagy harmadrendű földlakónak bizonyul. Vajon hogy egyeztethető össze ez a csonka lét az európai eszmékkel, például az egyenrangúsággal? Ha volna Romániában, mondjuk, székelyföldi, kalotaszegi, érmelléki autonómia, valószínű, hogy nem lenne szükség státustörvényre. De nincs! Pedig az autonómia nem idegen az európai gondolattól. Nem volt idegen már a trianoni döntés idején sem, belekerült az 1919-es kisebbségi szerződésbe is, de a románok, ígéretüket megszegve, elsinkófálták az egészet.

És ha már ideértünk, időzzünk el itt egy-két percig. Mit is tanultunk Trianonról? Azt, hogy az egész rettenetet, a példátlan méretű darabolást a magyar bűnökért kaptuk cserébe. Na és azóta, csak is irgalmas szamaritánusként viselkedtek a szomszédaink? Ellenkezőleg! A szörnyűséges évszázad démonitásához, diktatúráihoz igazodva sokkal roncsolóbb és végzetesebb bűnöket követtek el, mint mi Trianonig. Az 1867-es kiegyezés után a velünk élő nemzetiségek nemhogy fonnyadni, zsugorodni kezdtek volna, hanem erősödni. Ezzel szemben Trianon, de még inkább az 1947-es párizsi béke óta a magyarság látványosan sorvad. Trianonban a hazáját veszítette el, a kommunizmusban a tulajdonát. Létezése alapjait. A nyugatiaknak, persze, eszükbe se jut, hogy a magántulajdont is el lehet venni az állampolgártól, aki haza nélkül és tulajdon nélkül semmibe se tud már megkapaszkodni. Tegnap olvastam egy erdélyi barátom nyilatkozatát, amelyben azt írja, hogy egy évtized alatt annyi magyart veszítettünk el Erdélyben, amennyi magyar együttvéve Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson és Kézdivásárhelyen él. Ezt nem tudja a magyar külügyminiszter? Ha tudja, miért nem ezt mondja el Verheugen úrnak és Jürgens úrnak? Megfosztja őket az európai mérlegelés lehetőségétől! A jóvátétel-keresés humanista esélyeitől! Beszámolóját kiegészíthetné egy érdekes felfedezéssel. Azzal, hogy évtizedek óta nem látott olyan embert, aki Románia felé, Szerbia vagy Ukrajna felé menekült volna a sorsa elől. Éppen hogy onnan menekülnek az emberek! Hogyan lehetséges, hogy a magyar kormány összehangolódva néhány európai politikussal, azoknak az országoknak a pártjára áll, ahonnét sokaknak el kellett menekülniük? Az állat nem politizál, de ha veszedelmet érez, otthagyja a helyét. Így van ezzel az ember is! Milyen Európa az, ahol ezekre a dolgokra nem figyelnek? Netán a szabad vándorlást kellene támogatnunk? Legalább annyira kell a helyben maradást is! A magyar státustörvény a szelíd jóvátétel törvénye lehetett volna. Megváltoztatott formájában hamis alku, amelyet csak hamis indokok támasztanak alá.

 

Trianoni serpenyő

A Szent Korona hazahozatala mellett Magyarország másik, máig emlékezetes sikere volt, hogy 1982-ben hazánkba látogatott Franciaország nagytekintélyű elnöke, François Mitterand.

Francia elnök Magyarországon? Először a könyörtelen versailles-i és az 1947-es párizsi békeszerződés óta? Már látogatásának a puszta híre is úgy hatott rám, mintha egy akkortájt előkerült Képes Krónika töredékéből arról értesültem volna, hogy Koppány vezér táltos lova István király esztergomi temploma előtt jelent meg nagy fényben és dobrokolva várta gazdáját, holott a gazdát már rég felnégyelték.

A csodás és a bolondságos történeteken szabad mosolyogni, de hadd jegyezzem meg, hogy az elnökvárásnak is voltak a fönti csodához hasonló furcsaságai. Különféle utakon, módokon eljutott hozzánk a hír, hogy Mitterand nemcsak a hatalmon lévő kormányférfiakkal és pártvezetőkkel akar találkozni, hanem a demokratikus és a nemzeti ellenzék vezetőivel is. Ezt onnan tudtam meg, hogy az Aczél György és Köpeczi Béla által nagyvonalúan jóváhagyott névsorban ott szerepelt az én nevem is, de csak huszonnégy óráig, mert amikor megtudtam, hogy a jó kiállású, franciául is jól beszélő és, mondjuk, a camus-i észjáráshoz legközelebb álló Mészöly Miklós nevét, a második ellenőrzés után kihúzták a listáról, tiltakozásul azonnal kitöröltettem a magamét.

De mindez a mellékszínpadon játszódott le, hiszen az elnöki látogatás csúcseseménye Mitterand és Illyés találkozása volt: a körülbelül egy órán át tartó villásreggeli, amely a diplomácia szótárában valamiféle meghittséget is sejtet.

A találkozót, tudtommal, Mitterand kérte, akit nyilvánvalóan nagy terepismerettel rendelkező szakértők, politikusok, közírók, különféle szakágakban elhíresült professzorok és művelődésügyi emberek készítették föl a látogatásra. Az elnök legbelsőbb körében olyan, történelemben és mélylélektanban jártas tanácsadó is akadhatott, aki a legfurcsább és a legkülönösebb magyar sajátosságra is fölhívta a figyelmét. Például arra, hogy Magyarországon, a szocializmus és az egypártrendszer keretei között is egyre markánsabbá válik az ország hagyományai alapján megerősödő „kettős hatalom”, mely szerint Magyarország első számú irányító embere Kádár János, de közben a nemzet „erkölcsi kormányzója” az író Illyés Gyula.

Mitterand egy percig se kételkedhetett ebben a meghökkentő közlésben, hisz nemcsak hallomás alapján ismerte a szellemében és a tájékozottságában is legnagyobb franciás magyart, hanem a Puszták népe, a Petőfi és az Ebéd a kastélyban című művei alapján is. És bizonyára a verseiről is tudhatott, már csak azért is, mert a modern francia költők közül olyan nagyságok álltak Illyés mellett és népszerűsítették évtizedeken át, mint Paul Éluard, Aragon, Supervielle, Frénaud, Pierre Emmanuel, Jean Rousselot s mások. És szinte lehetetlennek tartom, hogy a kommunizmus korának és a végzetesen eltorzult huszadik század egyik legfontosabb versét, az Egy mondat a zsarnokságrólt valaki ne tette volna le az elnök asztalára.

Illyés naplójegyzetei szerint villásreggelijük 1982. július 9-én zajlott le. Másnap – egy merész telefonkérés után – izgatottan siettem föl hozzá a Józsefhegyi útra. Talán mondanom is fölösleges, hogy nem a pletykaéhségem hajtott oda, nem a mindenlében-kanál bennfentesek romlékony mámora, hanem a remény, hátha rám is röppen egy szikra a két gondolkodó eszmecseréjéből. Kíváncsi voltam arra, hogy a kötelező ismereteken túl, Mitterand tud-e valami lényeges dolgot Magyarországról? Például az ’56-os forradalmunkról, amely késői, de egyenes ágú leszármazottja a nagy francia forradalomnak? Vajon egyetértett-e Camus-vel, amikor a forradalom első évfordulóján a Nobel-díjas író azt írta rólunk, hogy „a legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben”… És tudja-e, hogy a kiérdemelt elismerés ellenére mi a szabadság depressziós népe vagyunk, örökösen kielégületlenek, de talán éppen ezért érzékenyebbek minden igazságra, minden európai értékre, mint azok a népek, amelyeket a puha karosszék-kultúra leszoktatott a küzdelemről. Itt izzik körülöttünk Közép-Európa. A lengyel pápa és a szovjetek titokzatos háborúja. Egy másik terepen Ceauşescu világszélhámossága: Néró, aki király szeretne lenni. Erdély fölgyorsított elrománosítása. Van ezekről valamilyen fogalma? Három és fél millió magyar haza nélkül! A senkiföldjén. Valamit tudhat róluk is?

Ezt szerettem volna megtudni.

Eddig, bármenyire otthonosan érezhettem is magamat Illyésnél, egyszer se fordult elő, hogy laza legyek nála, hogy könnyed, hogy bizalmaskodó. Minden alkalommal megvártam azt a pillanatot, amikortól a vendége lehettem.

Emlékezetem szerint ez a fölrohanásom volt az egyetlen, amely kissé barbárul sikerült. Még azt se vártam meg, hogy ülőhellyel kínáljon, s az ő óhaja szerint induljon el a beszélgetésünk, udvariatlanul lecsaptam rá:

– Mondja meg őszintén, volt értelme a találkozásuknak?

Illyést megüthette a hang, és az egyik fonatos parasztszékük támlájára támaszkodott.

– No nézze csak az ember! Micsoda sietség! Máris közlöm Önnel, hogy egy Rácegrespusztán született külügyminiszter se merne a házamban ilyen arcátlanul viselkedni… Az elvtárs netán politikusi pályára készül? Íme a nouveau génération! Ha igen, akkor azt ajánlom, hogy végezzen el gyorsan egy türelmi tanfolyamot.

Fölemeltem mindkét kezemet, mint aki megsemmisülve megadja magát.

– Elvégzem, elvégzem – mondtam pironkodva.

Persze azért ismertem annyira Illyést, a nagy „lélekbúvárt”, hogyha magázni kezd és évődni velem, talán nincs is akkora baj. Rögtön át is váltott a tegezésre.

– Józanabb pillanataidban te is tudod, hogy az ilyen találkozók többnyire attól hasznosak, hogy megtörténhetnek. Ha hiszed, ha nem, a kés- és a villacsörgés nyolcadik percében már Trianonról beszéltünk.

– Trianonról?

– Igen, arról, és az elnök egy rövid hallgatás után indulatosan kijelentette, hogy Trianon az egy mocskos ügy volt. Egy fölmérhetetlen katasztrófa.

– És…?

Illyés rám nézett.

– Többet nem mondott. De hát nem elég ennyi Budapesten Franciaország elnökétől? Ráadásul még két másik személy füle hallatára?

– Nem – csúszott ki a számon keserűen, folytatva a balszerencsés, kezdeti hangleütésemet.

Illyés ezúttal nem igazított helyre. Lehajtott fejjel ültünk sokáig mind a ketten.

 

*

 

A Mitterand-történet fél év múlva folytatódott. Egyik Franciaországban élő barátom, aki fontos, kisebbségi ügyekről szokott engem tájékoztatni, telefonon hív, és azt mondja nekem váratlanul, hogy úgy látszik, hasznos volt Mitterand elnök magyarországi útja. Valami megperzselhette.

– Miből gondolod? – kérdeztem a barátomtól.

– Abból, kérlek – válaszolta -, hogy egy beszédében kitért a versailles-i békediktátumra, és paprikás szavakat ejtett róla. Kijelentette: eredendő bűn volt, mert ahelyett, hogy megoldott volna valamit, még nagyobb bűnöket szabadított az egész világra… De mondott valami meglepőt, valami újat. Azt fejtegette, hogy a jóvátehetetlen bűnt igazán sohasem lehet az „eredeti igazságosság” alapján helyrehozni, mert például Trianon, akkor, 1920-ban, eleven húsba, eleven országtestekbe vágott bele, aminek következtében népek és nemzetek élete teljesen megváltozott, és ha most az eredeti állapotokat akarnánk visszaállítani, újra csak eleven húsba, eleven országtestekbe kellene nagy henteskésekkel belevágni. Ez azonban teljesen lehetetlen. Európa politikusainak, jogászainak, értelmiségi embereinek tehát az a föladata, hogy másféle megoldásokat keressenek a történelemben fölhalmozódott nemzeti, nemzetiségi sérelmekre.

 

*

 

Igaz és lelkesítő szónoklat ez, de melyek azok a másféle megoldások? Nemcsak magasztos vágyolgásokról van szó csupán? Ha visszagondolok a nyolcvanas évek elejére, közhangulatára, nagy hajóhintákban érzem magam. A hajók alakja tökéletes, de víz sehol. Helyette a meghasonlás csobog körül.

De a meghasonlásról is, egyidejűleg, két fejjel kellene gondolkodnom. Az egyikkel azt tudnám bizonyítani, hogy már eléggé meglazultak körülöttünk a szocialista rendszer nemrég még zsibbasztó kötelékei, sőt az egyéni szabadság „kivívása” sem az utópiák óhajai közé tartozott, sokkal inkább a kalandokéba. Már-már „élvezni” kezdtük a diktatúrát, mert egyre szabadabban és pimaszabbul küzdhettünk ellene.

A másik fejemmel viszont rögtön a lengyelek Szolidaritás mozgalmára kellene emlékeznem, amely annak a léggömbökre aggatott hitnek volt a példája, amely azt próbálta elhitetni sokakkal, hogy a meggyöngült totalitárius rendszerekkel szemben a morális forradalom is sikeres lehet. Kiderült, hogy nem lehet: a teljes szuverenitást csakis a legteljesebb odaadással és életkockáztatással lehet kiharcolni. Az 1956-os magyar forradalom és az 1968-as prágai tavasz után a lengyelek hittek a félforradalomban, abban reménykedve, hogy a másik felét elvégzi majd az idő.

A mozgásterünk ekkortájt a lehetőségek és lehetetlenségek közötti térre szűkült. Ez a tér kedvez a sugallatoknak és az utópiáknak. Mitterand új megoldásokat kereső ajánlatát is ezek közé soroltam. Elfogadtam, hogy a henteskéseket bele kell dobálni a szakadékba, de közben elképzelni se tudtam, hogy a trianoni mérleg üresen táncoló serpenyőjébe milyen kiegyenlítő súlyokat lehetne belerakni. A nyíltan föltárt történelmi igazságok mellé egyéni és közösségi jogokat? Mozgásszabadságot a világban? Félelem nélküli beszédet? A társadalmi életforma megválasztásának a lehetőségét? A nemzethez tartozás természetes esélyét?

Ezek bármilyen komoly súlyt jelentenének is így együtt, azt a bizonyos trianoni serpenyőt egy rezzenésnyire se rebbentenék meg. De ha ez így van, akkor azt kell gondolnunk, hogy a huszadik század második felének olyan jelentős politikusai, gondolkodói, amilyen François Mitterand elnök is volt, sokszor bizony csak a levegőbe beszéltek. Hiszen ha Trianon ellenpontjaként új megoldást emlegetett, ki kellett volna mondania az egyetlen lehetséges jóvátétel nevét: az autonómiákét, amely egyébként az 1920-as békeszerződés kisebbségi mellékletében erkölcsi és politikai feltételként szerepelt.

Lehet, hogy 1982-ben még ő, Mitterand elnök se mondhatta ki szabadon, amire gondolt? Hiszen ha kimondja, nemcsak a szélsőséges, robbantgató baszk kisebbségiek, a szelídebb, de eltökélt dél-tiroliak, sőt az önállósulni kívánó korzikaiak kapnak küzdelmeikhez támogatást, hanem a Szovjetunió felügyelete alá rendelt közép-európai országok is: Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, a balti államok, sőt azok a Birodalom recsegő, nagy pajtájába betaszigált, kis nemzetek és népek is, amelyek semmire se sóvárogtak jobban, mint a függetlenségre. Elég, ha csak a kazahokat, a tatárokat, a csecseneket említjük meg.

Húsz év után, utólag, némi együttérzéssel és sajnálkozással meg kell értenünk Franciaország elnökét is. A világpolitika akkori korlátai között élve, ő se volt sokkal szabadabb nálunk. A februári hó tetején ő se tudott volna paprikapalántát termeszteni. Ahhoz például, hogy Közép-Európában kialakulhasson a többpártrendszer, hogy demokráciák és meghallható autonómiasóhajtások születhessenek, meg kellett várnunk a Szovjetunió széthullását. Illetve ezt a széthullást valahogy még siettetnünk is kellett.

De sajnos, az elmúlt tizenhárom év kevés volt ahhoz, hogy a múlt nyomasztó terheitől megszabadulhassanak. Árnyékok követnek minket minden síkon. Vessünk egy gyors pillantást a demokrácia és az autonómia létföltételeire. Ösztönös megítélésünk szerint is „vérségi kötelékek” fűzik őket egymáshoz. De sokan fütyülnek erre a rokonságra. Néhány szomszédos országban a demokráciát még üdvözlik, dicsérik, támogatják, mert a többség és kisebbség alapelvére épülő társadalmi rendben a mindenkori többség biztos győztesként szerepel, és a nemzet fölényét mindig meg tudja őrizni az államokban lakó tíz-húsz százalékos kisebbséggel szemben is, de az autonómiák ellen tűzzel-vassal hadakoznak. Hadakoznak, mert tudják, hogy az egyéni és a közösségi autonómiák morálisan mindig magasabb rendűek, mint bármelyik állam szuverenitása és fegyvereken is nyugvó hatalma, mivelhogy az autonómiát megteremtők nem tudnak és nem is akarnak másokon uralkodni, csakis magukon. Az autonómiákat mindig a legnagyobb kétségbeesés és a legnagyobb igazságérzet akarja létrehozni. A haláltusában váratlanul megjelenő remény.

Két évtizede hordom magamban Mitterand elnök Trianont ellensúlyozó szerény gondolatát, amely az eleven húsba vágás barbárságát elutasítva, helyette másféle megoldást javasolt. Amióta egyre többet hallok és olvasok például a székelyföldi magyar autonómia megteremtésének a szándékáról, nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy a két irányból érkező európai gondolatnak mihamarabb meg kell testesülnie a Kárpát-medencében.

 

Napkelte?

Napkelte. Ez a szó, ez az üde fogalom a legutóbbi időkig a mindennapi természeti tüneményt jelentette nekünk. A kivilágosodást, az élet újraindulását: a fényeket, a zajokat, mindent, ami a sötétség és a dermedtség ellentéte.

Mai szóhasználatunkban egyre inkább egy televíziós műsort jelent. Majdnem háromórás közéleti műsort, amely hol egy „politikai misére” emlékeztet engem, hol egy új orvosi kísérletre, amelyet nagyobb találékonyság hiányában, agyfelfújásnak nevezhetnék. Hír, hír egymás után, izgalom, pletyka, álszínpadi jelenetek a Kereszttűzben, sok-sok önleleplezés, hasznos és haszontalan gondolatok, sértegetések, perverziók, amelyektől – valljuk be – igen-igen távol baktat az aznapi megújulás esélye.

Valószínű, hogy az országlakók nagyobbik része szívesen nézi a műsort, mert ha nem nézné, már rég kiiktatták volna a televízió programjából.

Harminc-negyven percet magam is rá-rá szánok naponta erre a műsorra. Van, amikor többet is. Előfordult már velem az is, hogy végig ott ragadtam a képernyő előtt. De ilyenkor mindig megteltem keserűséggel és bűntudattal.

Ha a magam reggeli szokásrendjét követem – nyújtózkodás, csontropogtatás és zuhanyozás közben –, még olyan „illegális” gondolatok is át-átfutnak rajtam, hogy valahogy talán a mai embert is meg lehetne még menteni, s vele együtt az egész emberiséget, a múltját, a kultúráját, de ha engedek a könnyű csábításnak, és kivárom az adás végét, a titkos bizakodás mindig elillan a közelemből.

Miért?

Nem tudom. A kérdés nekem is gondot okoz. Politikai vagy lélektani okai lehetnek? Netán mindkettő? Óvatosan próbálom fölfejteni a rejtélyt. Nézzük először a legnyilvánvalóbb okot. A Nap-keltének hét műsorvezetője van. Minden napra egy másik személy. Ha az ország, a nemzet vagy még inkább az emberiség alkalmazottjai volnának is mind a heten, fél év után, háromnegyed év után vissza kellene hívni mind a hetüket, ahogy frontszolgálatos katonákat hívnak vissza az első vonalból. Kicsit pihentetni kellene őket, utaztatni, elküldeni tapasztalatcserére külföldi televíziókhoz, el a Szaharába, föl a lappok közé, a fütyülő szelek világába, hogy föltöltődhessenek újra, mert a faggatózás gályarabjaiként nemcsak ők maguk kopnak el, hanem megfakítják azokat a gondokat, gondolatokat, villogó kételyeket is, amelyeket áteresztenek magukon.

De araszoljunk tovább. Hiába különbözik egymástól mind a hét műsorvezető-szerkesztő, legalább annyira, mint teknősbéka a hattyútól, a vadkacsától, a hidrától, a közös politikai érdek azért csak összehozza őket.

A megszokás mellett egyéb gondok is megjelennek. Van olyan műsorvezető, aki más szerepben kitűnően megállja, illetve megállná a helyét, de ebben a reggeli „kérdezz-felelekben” általában csak dadog, s orcája verítékezése közben szül meg egy mondatot, amellyel még holtában is megbántja szegény Lőrincze Lajos tanár urat. Persze a hét műsorvezető közt van olyan is, akiből szinte parádésan ömlik a szó, de akár könnyedek, akár nehézkesek, időről időre mindegyikőjük mögött fölfedezhet az ember egy alig látható szellemképet, amely a meghasonlás tüneteként olyasmit sejtet meg velem, hogy nem is lehet olyan könnyű dolguk ezeknek a válogatott „hírességeknek”. Nem bizony, mivelhogy minden reggel a kötetlen, szabad, gondolkodó ember szerepében kell megjelenniük a képernyőn, miközben csak látszatra szabadok, hiszen odakerülésüknek komoly erkölcsi ára volt. Ne szépítsük az igazságot: munkahelyükért „nemes valutával” fizettek. S ezt a nemes valutát érzelmi, szellemi autonómiájuk bankszámlájáról kellett lecsippenteniük. Otrombábban megfogalmazva: helyzetüket úgy jellemezhetném, hogy egyszerre kell szabad, független embernek és – nehezen mondom ki a szót – cenzornak is lenniük.

Természetes, hogy a cenzor szó tartalma és jelentése az ő esetükben nem azonos a szocializmus évtizedeiben megismert klasszikus cenzor fogalmával, aki még a szúnyogsírást is betiltatta, ha a rovar elégikus hangjából a rendszer kritikáját hallotta ki.

A mai utódok már egyáltalán nem hasonlítanak az elődeikre: lazák, engedékenyek, demokraták, látványosan nem tiltanak semmit, még az oroszlánordítást sem, legfeljebb megpróbálják ügyesen kizárni a nyilvánosságból azokat a témákat, amelyeket bajosan se tudnának kezelni, vagy azokat a személyeket, akik az általános politikai közmegegyezést akár fölforgató eszmékkel, akár fölhalmozott erkölcsi erejük mozgósításával veszélyeztetni tudnák.

Ha az olajozottan zajló Nap-kelte műsorokban nagy ritkán le-lecsap egy-egy szerényebb villám, a villámhárító azonnal működésbe lép. A villámhárító többnyire az idő. „A téma roppant érdekes, de sajnos, kifutottunk az időből” – mondják ilyenkor lángelmékre jellemző tapintattal a műsorvezetők –, mintha a beszélgetésre szánt perceket nem ők, hanem az Isten szabta volna ki számukra.

Az időkorlát, mint a cenzúra ravasz formája?

Ismerjük el: nagyon is lehetséges.

És ugyanígy lehetséges cenzúra a fölgyorsított beszélgetés televíziós műfaja is, amely, mint a meggyújtott gyufaszál, önmagát is megsemmisíti.

Nemrég láttam valamelyik televízió műsorában egy ügyes kezű szobrászt, aki húsz vagy huszonöt perc alatt mintázta meg agyagból élethűen Churchillt. Teljesítménye a fej alakítása közben rövid időre engem is lenyűgözött, de épp a gyorsaságra kényszerített ujjak hajszája közben értettem meg, hogy ekkora fokú ügyesség csupán a mintázás technikájában érvényesülhet, ott is csak mutatványként, ugyanis a művészi alkotás kiszámíthatatlan folyamatát sose lehet mesterségesen fölgyorsítani. Tapasztalatból mondhatom, hogy egy vers megírását húszezer euróért ugyanúgy nem lehet fölgyorsítani, mintha Nobel-díjat ígérnének érte. Erről számolhatnának be a festők is, a zeneszerzők is, amikor elmélyülten alkotnak. Ha ez a helyzet a költészettel, a festészettel és a zeneszerzéssel, miért volna más például a filozófiával? Nem más. Vagyis az igazi gondolkodást se lehet siettetni sehogy! Idő kell hozzá, mint a magzatfejlődéshez. A megtermékenyülés egy pillanat alatt megtörténhet, de a kiteljesedéshez ezer dologra is szükség van: kételkedésre, bátorságra, örömre, dühre, tudásra, az emberiség közös emlékezetére, talán egy marék diófalevélre is, amelyet a reimsi katedrális szobrai fölé ejt le a szél.

Ha ennyi minden és ráadásul ennyi idő kell a gondolkodáshoz, gyorsan kijelenthetjük, hogy a televízió nem a mély gondolatok első számú fóruma. Valójában a televízióból leginkább az idő hiányzik. Az idő! S hiányából pedig szükségszerűen születik meg a felszínesség történelme. Mindenről gyorsan megtudunk „mindent”, ami másnapra megváltozik. Elavul vagy eltorzul. Reggel még azt hisszük, hogy benne vagyunk a világban, mert erről szólnak a hírek, de estére már megváltozik a világ. A változás ilyen gyorsan megtörténik? Többnyire nem, az egész érzékcsalódást egy félreértés idézi elő. A félreértés alapja pedig az, hogy a reggeli hírt igazságként kezeltük, holott a hír nem az igazság maga, hanem csak első észleletünk az igazságról. A nagyszerű francia filozófus, Jean Baudrillard idevágó elemzése tolakszik a tollam alá. Az utolsó előtti pillanat című könyvében elmélkedik arról, hogy a valóság mindig instabil állapotú volt (bizonytalan egyensúlyú), de ezen az instabil állapoton belül voltak megbízható adottságok. A legszilárdabb például az volt, hogy ugyanazok az okok hosszú időn át ugyanazokat az okozatokat hozták létre. Mára ez megszűnt. Az oknak az okozathoz való viszonya teljesen felismerhetetlenné vált, sőt talán meg is fordult. Már nem tudhatjuk pontosan – folytatja Baudrillard –, mi is történik a kezdeti és a végső stádium között.

Íme, egy alapvető filozófiai és nagyon is gyakorlatias kérdés. Nem tudjuk, mi történik velünk, mi vár ránk, és mi mégsem ezeknek a szorongató nagy kérdéseknek az árnyékában törjük a fejünket, hanem belevetjük magunkat az apró történések zűrzavarába, abban a hitben, hogy ha a kis ügyeket megoldjuk, megoldódnak attól a nagyok is. Régebben ez a köznapi logika valamennyire sikeresnek bizonyult. Pontosabban fogalmazva: azokban az időkben, amikor egytől a kettőig, kettőtől a százig még egyenes utak vezettek. S ahol az utak már elfogytak, onnantól kezdve az embert a hit rakétái vitték tovább a transzcendencia világába. A modern kor azonban ezt a magasztos, szép logikát megfosztotta természetétől, s a tudomány és a technika segítségével másodlagossá tette. A hit rakétáit valóságos rakéták kezdték lekörözni, a természetes természetet a műtermészet burjánzása s a végtelenséget magát egy művégtelenség, amely nem elvontságként, hanem mértéktelenségként jelenik meg számunkra. Ha eddig nem volt látható, föltérképezhető, érzékelhető világűrünk, ma már van. Ugyanígy vannak milliárd számra nyargaló atommagjaink, fényforrásaink és hírforrásaink, anyacsavarunk, műholdunk, bombánk, képernyőnk, valóságunk és így tovább a végtelenségig. Hurrá, mértéktelenség! – kiálthatnánk föl minden percben. Előbb mámorosan, aztán belesápadva a csömörbe. Hiszen a mértéktelenség előbb-utóbb csömört szül.

Úgy látom, a Nap-kelte szerkesztőit nemigen foglalkoztatják efféle kérdések és gondok. Pedig nekik is tudniuk kellene, hogy ami elszaporodik, ami túlteng, magamagát akadályozza. Akár a hormonzavarban szenvedő, túlsúlyos ember.

Vonatkozik ez például a politikára is. Annyi van belőle a világon mindenütt, hogy az ürgelukból is az jön elő a kiöntött ürgével. A túlbeszélt politika önmagát korlátozza. Nincs szükség tehát cenzúrára sem: megsemmisülését a mértéktelenség idézi elő.

 

*

 

A Nagyvilág júliusi száma André Comte-Sponville francia filozófus témánkba vágó tanulmányát közli korunk politikai és erkölcsi gondjairól. Tanulmányának egyik fejezetét ezzel a mondattal kezdi: „Ma az a legsürgetőbb, hogy rehabilitáljuk a politikát. Ez valamennyiünk közös feladata és az elkövetkező évek legnagyobb tétje… Hogy miként érhetnénk el a kitűzött célt? Mindenekelőtt azáltal, hogy megértjük, mi okozta a politika jelenlegi tekintélyvesztését.”

A leveretést ő három egyidejű, egymáson is átgázoló három válsággal magyarázza: gazdasági, ideológiai és az egész világon átzúduló, erkölcsi válsággal. A gazdasági válság leglátványosabb botrányai közé a vadglobalizáció mohóságát sorolja, a munkanélküliek számának a rohamos növekedését és azt a föloldhatatlan ellentmondást, hogy a kormányok csak egy országot kormányozhatnak, a problémáik viszont egyre inkább világméretűek.

Nem ismertetem tovább Comte-Sponville tanulmányát, helyette inkább az kezd zakatolni bennem, hogy ha Franciaországot korunkban ez a három válság rázta meg, ki tudná fölleltározni, hogy minket, magyarokat, hazaiakat és hazán kívülieket, hányféle válság gyötört és tett tönkre az első és a második világháború óta és az utolsó tizenhárom évben is.

Annyi bizonyos, hogy az egymás sarkára lépő válságokból a legkártékonyabbak a politikaiak és az erkölcsiek voltak. A Trianon utáni történelmi kómából – eszméletvesztésből – tíz-tizenkét év alatt magunkhoz tértünk és a harmincas évek végére, a negyvenesek elejére olyan szellemi, erkölcsi, hadd mondjam ki gátlás nélkül: olyan értelmiségi, társadalmat élénkítő erőt sikerült fölhalmoznunk, hogy Németh László „harmadik utas” elgondolása nem a nemzeti romantika szivárványhídja alatt kanyargott volna velünk a szakadékba, hanem valóságos hidakon, dombokon és alföldeken át egy elfogadható, európai jövőbe. Milyen sokat árul el akkori énünkről, világszemléletünkről az a tény, hogy Németh László ugyanazokban az években írja A minőség forradalma című művét, amikor a fasizmus indul hódító útjára és a lenini művet „forradalmasító” sztálini rémuralom.

Újabb és újabb eszmetörténészek, újabb és újabb politikusok akár századszor is kétségbe vonhatják a Németh László-i elgondolást, sose tudják bebizonyítani, hogy volt jobb, nagyarányúbb és életrevalóbb jövőterv, jövőjavaslat az övénél.

A politika revízióját ma akkor hirdethetnénk csak meg idehaza, ha a demokrácia adottságain belül volna egy Németh László gyakorlati látomásához hasonló látomásunk nekünk is.

De nincs. Csupán kusza, zavaros, szétcincálható történeteink s terveink vannak. Négyévenként ezek is megbuknak. És kezdhetünk elölről mindent. Olvastam vagy hallottam valahol egy jó mondást. „Az erkölcs sohasem a szomszédra vonatkozik.” Érvényes ez, persze, a helyes gondolkodásra is.

De ha már így van minden, ahogy van, ki kutatja ki, hogy miért van így? A demokrácia gyöngeségei miatt? A hatalmi politika rejtett indítékai miatt? A nemzetről vallott nézetek szülik a gyűlöletet? Amikor Mohács után három részre szakadt az ország, világosabban láttunk? Vagy akkor is csak ilyen szánalmasan? Egyenként miért vagyunk különbek, mint együtt? Van valami kalandorgén bennünk vagy vándorszilánk, mint a háborús sebesültekben, amely időnként nyavalyatörős rohamokat okoz? Idegenek vagyunk magunknak, vagy vannak közöttünk olyanok, akik minket látnak idegennek?

Lehet-e úgy politizálni, hogy a mélylélektani kérdéseinket átengedjük a nagy röhögtetőinknek? Hogyan lehetséges, hogy mai államférfiaink közül csak egy-kettő látja maga előtt fölmagasodni Széchenyit, Deákot, Kemény Zsigmondot, báró Eötvöst, a nagy politikai gondolkodót, a többiek általában csak a középszerű újságírók színvonalán nyilatkoznak meg? Mi másra utal ez, ha nem arra, hogy a televíziók szerkesztői, műsorvezetői – újságírói stílusukkal – szinte észrevétlenül magukhoz idomították politikusaink nagy részét?

 

*

 

Azt, hogy a jelenlegi magyar politikai élet közege, légköre, hangulata, nyelvi kultúrája mennyire alkalmatlan a politika szükségszerű revíziójára, egy formainak látszó problémával tudom érzékeltetni.

Több mint tíz éve itt dong, kering a fejünk körül a baloldaliság és a jobboldaliság fogalma. A közelmúlt történelmi eseményei annyira szétzilálták, összemaszatolták mindkét szó jelentését, hogy sose tudtam természetesen használni őket. Magam negyven éven át, diáktévelygésemtől eltekintve, nemzeti – népi író – voltam, akit éppúgy érdekelt a modern művészet vagy a legújabb filozófia, mint az, amit konzervatívnak neveznek. Vagy például a szürrealizmus esztétikája, különösen az, amely itt, Közép-Európában fejlődött ki, a modernség másodvirágzása idején, semmivel se volt megközelíthetetlenebb számomra, mint Orbán Ottó, Tornai József, Tandori Dezső, Marsall László számára. És 1990 után egyik napról a másikra jobboldali író lettem – mások jóvoltából. Mintha egy fehér csíkot festettek volna a homlokomra, mint labdarúgó-mérkőzéseken a szurkolóknak. Ma már fájlalom, hogy a tiszta képlet kedvéért nem követeltem vissza a jobboldali besorolás helyett a nemzetit s a népit, egyrészt azért, mert egyértelműbb lett volna a helyzetem, másrészt azért, mert egyszerre voltak bennem úgynevezett „baloldali” és úgynevezett „jobboldali” tulajdonságok. A szegények iránti érzelmeim és rokonszenvem ébrentartásához nem volt szükségem semmiféle kommunista ideológiára, csak hátra kellett fordulnom s fölidéznem szüleim és rokonaim sorsát. És, mondjuk, a hagyomány átöröklését sem pipázó múmiáktól tanultam meg, hanem csöndes, kalapot emelő parasztoktól, később pedig Arany Jánostól, Kosztolányi Dezsőtől, Móricz Zsigmondtól, Veres Pétertől, Németh Lászlótól, Illyés Gyulától és Nagy Lászlótól. Ha nem tartanék a kérkedés okozta csalánkiütésektől, nyugodt hangon jelenteném ki, hogy amit komoly elmék is történelmi érzéknek neveznek, gyerekkoromban én úgy sajátítottam el, mint az anyanyelvemet, hallgatva az első világháborús katonák és hadifoglyok történeteit, nem beszélve a történetekhez fűzött magyarázataikról.

De miért is kanyarodtam erre? A tiszta képlet miatt? Igen, amiatt! Hiszen ahol nem jelennek meg tisztán a történések, a célok, a folyamatok, az eszmék, ott a félreértés szaporodik el. A bűn. Az undorodás. A gyűlölködés. A tiszta forrásokat mi csak a művészetekkel kapcsolatosan szoktuk emlegetni. Pedig a politika is visszafordulhatna hozzájuk hébe-hóba.

Néha arra gondolok, hogy a mai kormányzó erőket – a baloldali szocialista és a nemtudom-milyen liberális pártot is leginkább a tisztázatlan kérdések nyomasztják. Ahogy a politikatudomány emberei mondanák: identitásválságban, magyarul: önazonosság-zavarban szenvednek, mert még a szovjet rendszer teljes összeomlása után se volt erejük ahhoz, hogy önmagukkal s múltjukkal szembenézzenek. Ami – ismerjük el – nem is lett volna olyan könnyű. Igaz ugyan, hogy a ’90-es évek elején nagy volt a sürgés-forgás a damaszkuszi úton, de ott – néhány kivételtől eltekintve – nem önmagukkal találkoztak a tülekedők, hanem másokkal, s így sem útközben, sem az út végén nem a katarzis született meg bennük, hanem a túlélés ócska és színes kalandja, trükkje és cinkossága, amely végül a nagy Magyar Paródiába ömlött bele. Föllélegzés, kuncogás, röhögés – ez lett a legújabb történelmi alap, s aki háromig el tud számolni, a legkomolyabb ügyek mélyén is rábukkanhat erre az előzményre.

A mai baloldal legabszurdabb és legkínosabb elhallgatásai közül elég, ha csak egyet említek meg.

A magamkorúak még jól emlékeznek arra, hogy a szocialista eszme és gyakorlat néhány túlélője, aki a rendszerváltozás után újra hatalmi tényező lett, milyen aszkétikus és lázas indulattal szidta a kapitalizmust, a világ megrontóját. Sietve teszem hozzá, hogy sok esetben jogosan szidta, de ostobán. A szocializmus összeomlása után ezeknek a hithű baloldaliaknak tudomásul kellett venniük: nincs más választásuk, mint az, hogy vagy félreállnak pártjukkal s támogatóikkal együtt, vagy ha továbbra is hatalmi helyzetben akarnak maradni, akkor bizony – harcias múlt ide vagy oda – alázatosan a kapitalizmust kell szolgálniuk.

A jámbor magyar állampolgár, akinek elege volt az előző negyven évből, azt gondolhatta magában, hogy lesz egy kis gondjuk-bajuk az elvtársaknak, még talán ki is farolnak a közéletből, de csalódott. Mi történt? Valóságos mesei fordulat: a szocializmus élharcosai bizonyára valamilyen transzcendens tüsszentőpor hatására a szocializmusban kifejtődött államkapitalizmus magaslatairól egy jól működő csúszdarendszeren át simán besiklottak egy magasabb szintű kapitalizmusba, amelyből már soha többé nem is akarnak kiszabadulni. Sőt, ha ragaszkodnak az érdekeikhez: a második kapitalista forradalom élharcosaivá kell válniuk. Éljen tehát a baloldalt félresöprő globalizmus! Éljenek tehát a világháborúk törte csapáson mindenhová bevonuló győztes világcégek, amelyek már ma erősebbek egy kisebb területű nyugati vagy egy közepesebb méretű közép-európai országnál. Amiből az következik, hogy nagyon gyorsan erősebbek lesznek magánál az agyondicsért világdemokráciánál is. S ettől kezdve a Messiás nem a megváltó demokrácia lesz, hanem a megváltó pénz.

A folyamatok és az előre nem látható események fölgyorsulása nyomán még a középkorú nemzedékek is megérhetik, hogy akad valaki, aki Fukuyama nagyhírű művét: A történelem vége című könyvét, amely a demokrácia világhódításáról szól, leveszi a polcról és átírja. És mire befejezi a munkát, a könyv címe magától értetődően megváltozik. A demokrácia vége – ez lesz az új cím.

 

*

 

Napkelte? Túlzás és bolond beszéd, ahova kilukadtam? Mindenesetre nem ártana tudnunk, hogy egy-két évtized múlva ki uralja majd a világot. S milyen eszmék és erkölcsök alapján? Csupán egyetlen kérdés ez a sok közül. De ha naponta csak az időszerű részletek fölött civakodunk, és az egész nemzetet, az egész térséget és az egész földrészünket érintő kérdésekről csak elvétve hallunk egy-egy komolyabb mondatot, semmit nem fogunk megérteni a politikából. S amit pedig nem értünk, annak a revízióját se tudjuk megteremteni.