Az ötödik fal
|
|
A tragédiák végkifejletét ismerő Vörösmarty képzeletét megérinti a magyar romantika leglesújtóbb látomása: a jóslatos síré, amelyben haza és nemzet süllyed el, s amelyet majd népek vesznek körül, az azonban még futólag sem rémlik föl előtte, hogy a nagyszerű, a pompás, a titáni vég helyett kisszerűbb és kínosabb félhalál is eljöhet: a haza és a nemzet mértéken túli megcsonkítása; kaszabolás és darabolás, tájak szétfűrészelése elevenen a történelem fűrészbakján. Hogyan is juthatott volna ilyesmi eszébe? A romantika szellemétől és szemléletétől az ilyen nyeszetelős, hétköznapi látomások idegenek voltak. A herderi jóslat is magasabb övezetekben keringett. De az elbukott szabadságharc és a ’67-es kiegyezés után s még inkább az első világháború előszelében az elvont, vörösmartys rémálom egyre részletesebb és egyre pontosíthatóbb rémvalósággá kezdett átalakulni. A nemzethalál színpadias ismételgetése helyett Ady Endre már egy 1912-ben írt cikkében ilyen tárgyszerűen jajdul föl: mi lesz, ha Erdélyt elveszik?
Alig telt el nyolc év, s megalapozott félelme a trianoni döntéssel bekövetkezett. S ráadásul nemcsak Erdély és a Partium veszett el, hanem köröskörül a többi „hazatöredék” is. A Felvidék Kárpátaljával, továbbá a Délvidék, sőt, a történelem fintoraként az Őrvidék is. Vörösmartys sírt ugyan nem ásott senki, temetés se volt, búcsúztató szertartás se, a győzteseknek küldött nagyvonalú, adys üzenetre pedig fütyültek a győzők. A neve szerinti Nagy-Magyarország, amely talán sose létezett igazán, hacsak tartós ábrándként és rövid tüneményként nem, véglegesen szétesett körülöttünk, s emléke valóságos fájdalomként kezdett el vándorolni idegeinkben.
Ettől a sokkoltató, lelki sérüléstől egész világunk és gondolkodásunk megváltozott. A magyar történelem alapvető létkérdései nemhogy megoldódtak volna, de a négy előző évszázadunk semmivé foszló erőfeszítéseivel és szégyenével megterhelve még jobban elsúlyosodtak. Trianon közvetlenül Mohácsot visszhangozta, és nem csupán metaforikusan, hanem tételesen is, leltározható aprólékonysággal. A visszaverődő visszhangnak azonban csak az első fele hangzott tisztán és kivehetően, a további hullámai már csak elmosódó hallucinációként érkeztek hozzánk. Igazi közegük ezeknek az elmosódó sejtéseknek és hallucinációknak az ösztönök világa lett, a közös, nemzeti mélylélektané. Éppen ezért a politika, a trianoni döntés után, nem tehetett egyebet, mint hogy meghirdette a revíziót: a mindent vissza eszméjét. A vergődő, a meghasonlással küzdő szellem természetesen nem szűkíthette le föladatát erre az egyetlen, kihegyezett célra. Ha leszűkíti, önmagát árulja el.
Bármikor Kosztolányi-kötetet emelek le a polcról, mindig az jut eszembe, hogy ennek a Trianon utáni gyötrelmes, mélylélektani katasztrófának ő volt az egyik „legsikeresebb”, hol álarcot viselő, hol álarc nélkül járó főszereplője, sőt, a túlzás kockázatától sem riadva vissza, egyik legnagyobb fordulatot előidéző túlélője. Szabadkai lévén, kezdetben ő is csak a revízió lehetőségét látja. Az égrekiáltó igazságtalanság kimondása után a minket igazoló igazság érvényesítését mindenáron. Ezért vállalja el a Vérző Magyarország című antológia szerkesztését, amelyben együtt jelenteti meg Babits Mihályt és Apponyi Albertet, Karinthy Frigyest és gróf Andrássy Gyulát, Jászai Marit, Herczeg Ferencet, Krúdy Gyulát, Tormay Cecilt, Tóth Árpádot, Rákosi Jenőt, Lyka Károlyt, Szabó Dezsőt és másokat, s a könyv előszavát a kormányzó Horthy Miklós írja.
A veszteség és a fájdalom nagysága tökéletesen indokolja ezt a föltételek és árnyalatok nélküli, nemzeti összefogást. De hamarosan kiderül, hogy a vér, a gyász, a koronával röpködő angyalok mozgósítása nem sokat ér, miként az összekaszabolt igazság emlegetése sem. Mindez a régi sirámok folytatása.
Kosztolányiban – nyilván mert hajlamai is ebbe az irányba lökték – elég hamar megkondul a figyelmeztető harang, hogy magasztos, lázas, fegyvertelen honfibúval tele van a hazai padlás, és Európában pedig már nem is tudják, hogy mi az a honfibú. A trianoni tragédiát átélők közül talán ő von le legelőször meghökkentő, már-már eretnek tanulságokat. Másokat megelőzve arról győzi meg magát, hogy az a magatartás és gondolkodásmód, amely az egyik csatatéren elveszített minket, a másikon nem segíthet hozzá a győzelemhez. Ha pedig ez a helyzet, keressünk új megoldásokat és új módszereket. Legjobb, ha épp a fordítottját annak, amit eddig tartottunk fontosnak. A hangzatos helyett a csöndeset; a zászlós, forradalmas fölvonulások helyett a magányos gépírókisasszony arcán átfutó pírt, amely egyetlen emberi lény forradalmáról adhat hírt. Nem véletlen, hogy Németh László, aki a húszas években, fiatalon, máig maradandó tanulmányt írt a Nyugat-nemzedék nagyjairól: Adyról, Babitsról, Móriczról, Osvátról, Tóth Árpádról – s természetesen Kosztolányiról. A róla szóló esszéjét ezekkel az érdeklődést fölcsigázó mondatokkal kezdi: „Kosztolányinak nem az a fontos, ami neked. Elolvasod az újságodat, s vigyázol rá, hogy a világ »fontos« dolgait el ne szalaszd. Számon tartod a forradalmakat és békekötéseket, tájékozódsz a carta del lavoro felől, s tudod az egyfolytában-repülés világrekordját. Kosztolányit a te »fontos« dolgod nem érdekli, sőt, mintha programszerűen csak a »nem fontos« dolgok érdekelnék. Az utcagyerekeknek zöld a körmük, a pincérlány alig lépett a terembe, s már minden orcája ráncát egy kecses, köteles és mégis önkéntes mosolyba szalajtotta… Te a hindu mozgalomról beszélsz, s ő váratlanul azt kérdi: mikor jött arra a gondolatra, hogy szakállt növeszt…”
Bírálatával Németh László mégsem a különcök közé sorolja Kosztolányit, hanem a kivételesek közé. Megírja róla, hogy a múltban jól körülhatárolható magyar géniusz színképéből az övét, korlátozott képzelőerőnk miatt, bizonyára kihagytuk volna, hiszen az ő színeire egyáltalán nem voltunk fölkészülve. Elemzésében még azt is megemlíti Németh László, hogy Babitson kívül senki se jött ilyen elődtelenül és váratlanul az irodalomba.
Mindez így volt igaz, pontosabban így érződhetett igaznak a maga idejében. Ezt az igazságot dúcolta körül minden oldalról Kosztolányi alkata, műveltsége, származása, környezete, beleértve ebbe a környezetbe a századforduló utáni Budapest és Bécs légkörét, Freudot, Rilkét, Thomas Mannt, Georgét, de ez a hetven-nyolcvan évvel ezelőtti igazság az azóta eltelt időben sokat árnyalódott. Lényege természetesen nem változott, de szerepét a körülötte történő események alaposan megváltoztatták.
Keressünk néhány ilyen sorsdöntő és változtató pillanatot.
Az elsőért, azt hiszem, Adyig kell hátrálnunk. Ugyanis Kosztolányi első nagy formátumú kritikusa Ady volt. Első kötetéről a Négy fal közöttről ő ír, a megjelenése után hamarosan irodalomtörténeti jelentőségű kritikát. Terjedelemben is és mélységben is egyaránt. De ez az írása is, mint annyi más írása, a kegyosztásban és az ítélkezésben is fejedelmi. Azt közli benne parádésan, hogy Kosztolányi abszolút költő, akire egyenesen az irodalomnak van szüksége. „Emberi dokumentumokat nem kínál ő, mert nem kínálhat. Valami félelmetesen új egyéniségnek gyilkos tolakodásával sem keseríti ő el a jámbor lelkeket. Ő művész, ő költő, ő író…” Ady véglegesített véleménye szerint: irodalmi író.
Más országokban ez előkelő, szellemi rangot jelent, de Magyarországon fölér a becsületsértéssel. Akiről ilyesmit állítanak, az nincs benne a fősodorban, a történelem áramában. Más szóval: közönséges mellékszereplő, akitől idegen saját közössége, idegen ennek a közösségnek a múltja, szenvedése, erőfeszítése, sőt a teljes nyíltság szavaival szólva: az ilyen személy nem igazi hazafi, inkább csak imbolygó holdfény-ember, s ha netán közben lángész is, sose kaphat helyet a Balassik, a Zrínyik, a Berzsenyik, a Vörösmartyk, a Petőfik apostoli társaságában. Hogyan is kaphatna, amikor ezernyi apró elszólás, adalék bizonyítja, hogy az ilyen lényeknek több közük van a kiömlött rózsavízhez, mint a hazáért kiömlő, rengeteg vérhez.
Forró és hideg zuhany egymás után. Fejedelmi kenet a szívtájékra s ugyanakkor fejedelmi horogütések az állra. Egy ilyen „beavatási szertartás” után rövid idő múlva megjelenhettek volna a mélylélektan mesterei, akik elkezdik elemezni az utólagos hatást. Ha sokat nem is, annyit mindenképpen a felszínre hozhattak volna a következményekből, hogy Ady véleménye Kosztolányi mélytudatában ért igazán célba, lent, a maga előtt is ismeretlen vagy eltitkolt ösztönök világában, és egész írói pályáját befolyásolta. Ha, mondjuk, Hatvany Lajos, Ignotus, Schöpflin Aladár, Gellért Oszkár vagy Rákosi Jenő írt volna róla hasonlót, előbb-utóbb kiheveri, de hogy az új magyar irodalom első számú embere, a messiásként viselkedő és ítélkező Ady írt, sose heverte ki. Hiába rejtegette s hiába alakította át sérelmeit részvétté vagy könnyed gesztusokká, a lelke mélyén ott hevert továbbra is a nagy magasságokból becsapódó és mély sebet ütő meteorszilánk. Azt hiszem, rossz nyomon indulnánk mi is, mint sokan eddig, ha az Ady trónfosztásának is fölfogható 1929-es Toll-beli bírálatát, vulkánként kitörő késői válasznak értelmeznénk a korábbi kritikára. Kosztolányi nem ezt az egyetlen írását szánta válasznak, hanem egész életművét: a regényeit, verseit, tanulmányait, rövid, villogó, utánozhatatlan jegyzeteit és filozófiáját.
Különös képzettársításként az embernek Petőfi jut eszébe, aki diákkorában, hajlamait követve, magánlázadásra készül: el akar szökni a városba érkezett színészekkel. A tanítója megtudja ezt a szándékát, s az indulás napján bezárja a lázadásra készülő fiút a szobájába. Hiába tombol, könyörög, durgat a szerencsétlen, addig nem jöhet onnan ki, amíg a színésztársaság nem jutott túl a hetedik határon. Első esküm című versében írja meg, 1847-ben, ezt a kamaszkori élményét. A versből, mint tudjuk, az derül ki: nem az fájt Petőfinek, hogy nem lehetett színész, hanem az, hogy szabadságában korlátozták és hogy hajlamai elé odaálltak. Ekkor esküszik meg, hogy életének egyetlen célja lesz: a zsarnokság ellen küzdeni.
Ahogy az időleges sérelem Petőfiben a későbbi tökéletesedést segítette elő, az erkölcsi nagyság kiteljesedését, valami hasonló történhetett Kosztolányival is. Ha nem íródik meg az Ady-kritika, akkor a Négy fal között és A szegény kisgyermek panaszai költője, a saját törvényeit követve, citromsárga cipőben megy-megy előre a maga választotta úton a l’art pour l’art világa felé, bús délutánok és nagy, fehér nők társaságában. Megy simán, akadálytalanul, de Ady kritikája elibe állt. A „négy fal” mellé egy ötödiket is fölhúzott előtte. Ez a fal lett később az ő mitologikus fala, titkos, takargatott komplexusa, amelyet újra és újra át kellett törnie vagy amelyen valahogy át kellett másznia.
Tagadhatatlan, hogy Kosztolányi rögtön az elején külön utat és külön csillagot választ. Kitüntetett égtája: Európa, ahol az elsők között bukkan rá olyan kortárs költőkre, mint amilyen Emile Verhaeren, Laforgue, Rilke, George, Francis Jammes, Verlaine és Valéry. Egyszóval: a modernekre, akiket elsők között fordít s finoman utánoz. Tőlük azonban nemcsak színeket, hangulatokat s metafizikai szenzációkat kölcsönöz, nemcsak földi fényeken átszűrt tárgyilagosságot, de új távlatokat nyitó esztétikai elveket is. Kezdetben természetesen mindezt csak önigazolásul, hetykén, a műveltség és az impresszionisztikus szabadság magánkatonájaként, később viszont már az egész irodalom megváltására gondolva. Pályáját összegezve így ír 1935-ben önmagáról: „Bevallom harmadszor, hogy hiszek a költészet öncélúságában, abban, hogy egy versnek, egy regénynek semmi más célja nincs, nem is lehet, mint hogy szép legyen. Annak idején ezzel jelentkeztem. Akkor ellenzék voltam. Egy hazafiaskodó szólamokat hangoztató közönség azt követelte, hogy »valljak színt«. Azt feleltem, hogy magyar vagyok, magyarul írok, s ennél nagyobb szerelmi vallomást nem tehetek népemnek. Verseim mellé nem voltam hajlandó erkölcsi bizonyítványt is mellékelni.” Ugyanebben az írásában olvashatjuk az alábbi mondatokat is: „Ha egy költő bármely érdek szószólójává válik, szolgává aljasul. Mindegy, hogy ez az érdek milyen és mekkora. Egy kis vállalat szolgája éppúgy szolga, mint egy nagy vállalat szolgája.”
Nem kell harmadik vagy negyedik fül ahhoz, hogy ezekből a vallomás-töredékekből ne csak a másoktól kölcsönzött elvet halljuk meg kiszűrődni: a szélsőséges és konok esztétikai elvet, hanem a sérelmekből táplálkozó lázadást is. Azt a fajta vak dühöt, amely kényszer-kihallgatásokon szokta magával ragadni az embert, amikor tehetetlenségében egyszer csak az igen helyett azt mondja, hogy nem, és a nem helyett azt, hogy igen.
Hogy miért érzem fontosnak bolygatni ezt a mélylélektani dacállapotot? Egyrészt azért, mert ahogy már utaltam rá – Kosztolányi l’art pour l’art-os nézetei nem eredetiek, hiszen már Baudelaire is kijelenti, hogy a költészet tárgya nem az ilyen vagy olyan igazság, nem az ilyen vagy olyan erkölcs, hanem önmaga. Másrészt azért, mert az élők és a holtak között se igen lehet olyan valakit találni, aki Kosztolányinál jobban tudja, hogy a magyar irodalom századok óta a küzdelem, a haláltusa, a vakmerő remények irodalma, az égre tekintésé és az égre kiáltásé, hisz ennek az irodalomnak a születése teljesen egybeesik a nagy magyar romlás kezdetével: Moháccsal. Elég csak beleolvasnunk Balassiról írt, 1931-es tanulmányába: „A mi helyzetünk még bonyolultabb volt, mint más népeké. Magyarországot a mohácsi vész után három részre hasították. Keleten volt az erdélyi fejedelemség, középütt a török vilajetek félholdas zászlói lengedeztek, nyugaton pedig a »magyar királyság« terült el, melyet osztrák császárok igazgattak önkényesen mint tartományt. Elképzelni is fájdalmas, hová húzhatott annak a szíve, aki igazán magyar volt, hiszen választania alig lehetett a sok rossz közül. Ezt a középkorból alig kilábalt embert mindenesetre irtózattal töltötte el az istentelen pogány, aki szemében maga az ördög volt, a sátán földi megtestesülése. De ha a végvári vitéz betört a török területre, s ott rabolt, gyilkolt, falvakat pörkölt, csak tulajdon országát pusztította, csak tulajdon testvéreit hóhérolta. Növelte a zűrzavart, hogy mind a három országrészen farkasszemet néztek a keresztény felekezetek, katolikusok, reformátusok, lutheránusok, unitáriusok, akik mint árnyalatok és féltestvérek jobban gyűlölték egymást, mint a törököt…” Nem idézem a szövegét tovább. Aki ilyen pontosan látja nemzete léthelyzetét, elhatalmasodott nyomorúságát s ezzel párhuzamosan a magyar nyelvű irodalom megszületésének a körülményeit, ahhoz teljesen méltatlanok a közéleti irodalom ellenes kirohanások. Ilyesféle fordított reflex működését érzi az ember a háttérben, mintha egy tömegszerencsétlenség színhelyén elkezdene valaki ibolyát szedni, s hideg lélekkel rugdosná arrébb a szanaszét heverő holtak kézitáskáját, kalapját.
Ezek a Kosztolányi ellen fölhozott érvek csak akkor veszítik el értelmüket, ha nem a szokásos ésszerűség és a lecsupaszított logika útját járva akarjuk megfejteni a titkokat, hanem ha átlépve az ok-okozati folyamatok rendszerét, új kiindulásokat keresünk. Az olyan nagy sorsfordítókat és változtatókat, mint amilyen például Luther volt, nem akkor értjük meg igazán, amikor indokolható haraggal támadja szentegyházát, egyháza fényűzését, papjait, romlottságát, hanem amikor kilép belőle. Amikor mást is akar, mint elszakadni tőle.
Kosztolányi persze nem kilépni, ellenkezőleg: beljebb akar lépni az irodalomba. Be a legbelsőbb körbe, a tiszta lángok udvarába, ahol nincs salak, szennyezett anyag, olvaszthatatlan érc. A beljebb lépéshez, természetesen, ugyanolyan többleterő kell, mint a kilépéshez. S ezt Kosztolányi is tudja. Azt állítják őróla, hogy irodalmi író? Mi más volna? Tetőtől talpig az! Csakazértis az! A haja gyökeréig! És azt is állították róla, hogy nem teljesen eredeti, hiszen költői eszközeiben és anyagában sok a behozatali „miegymás”? Lehet! Kosztolányi mindezt könnyedén, mosolyogva lenyeli, oda se figyel a bántalmakra, de lelke mélyén annál makacsabbul készül bebizonyítani: az ő eredetisége az lesz, hogy a hagyományos esztétikával szemben vagy mellette egy egészen új esztétikát gyökereztet meg irodalmunkban. S ha törik, ha szakad, megcsinálja! Kosztolányi magában hordja Eötvös József két sorát: Kit nem hevít korának érzeménye / Szakítsa ketté lantja húrjait. Ismeri Petőfi égig csapkodó, célzatos versét: A XIX. század költőit. Ugyanígy Ady minden sorát, amely a föntiek szellemében született: A magyar Messiásokat, a Fölszállott a pávát, a Hunn új legendát, A muszáj-Herkulest és a többieket. De mintha nem ismerné. És amikor Ady azt mondja rólunk, magyarokról, hogy Nekünk Mohács kell, Kosztolányi, fülében forró ólommal azt bizonygatja, hogy nekünk nem Mohács kell, hanem irodalom kell! Művek, művek s másfélék, mint amelyek eddig kellettek. Költők – teszi hozzá –, szeressetek belé az élet kis dolgaiba, azok az igazán nagyok! Egy leölt bika szempilláján egyetlen akáclevél – az a szívszorító! Vagy egy váratlanul talált karikagyűrű a hullaházban és így tovább.
Az eredetiség meghonosításához azonban nemcsak művek kellenek, de eligazító tételek is, amelyek leginkább a vakbuzgó vallások tételeire hasonlítanak. Például az effélék is:
|
Ha valamiféle hazai előzményét keresnénk Kosztolányi szándékának, egyedül talán a múlt század hetvenes éveiben kirobbant vitát említhetnénk: a nemzeti költészet és a kozmopolita költészet elsődlegességéről, illetve másodlagosságáról szóló irodalmi csetepatét. Két vers is őrzi ennek a vitának az emlékét: Aranyé a kozmopolita költészetről és Reviczky Gyula versválasza Aranynak. Ebben az utóbbiban tagadhatatlanul megvillan valamifajta tisztelettudó eretnekség. Megkérdőjelezése annak, ami eddig szent és sérthetetlen volt az irodalmunkban:
|
Reviczky jófiús izgágaságához viszonyítva Kosztolányi eltökéltsége egy fölfegyverkezett forradalmáré (majdnem azt mondtam, hogy anarchistáé). Neki nemcsak véleménye van, de ítélete is, akár az Istennek, akár egy bírónak. Sőt, az ítéletei alátámasztásául egy szigorúan megszerkesztett kátéja, amely a megváltásra váró irodalom előfeltételeit tartalmazza. Mosolygás közben is a lélek mélyén izzó rögeszmét.
Ennek a Kosztolányi-káténak egyik fő fejezete a homo moralis és a homo aesteticus föloldhatatlan ellentétéről szóló rész. Emlékezet frissítésül hadd idézzek néhány mondatot belőle. „A homo moralis szigorú. A homo moralis kegyetlen önmagához és másokhoz… A homo moralis az erkölcs nevében arra akar rávenni bennünket, hogy adjuk oda kabátunkat másoknak, aztán ugyancsak az erkölcs nevében arra…, hogy húzzuk le másokról a kabátot. A homo moralis mindig háborúkat indít, forradalmakat szervez, máglyákat gyújt, akasztat, önsanyargatásra, állati robotmunkára kényszerít milliókat, egy szebb jövő ígéretével, melyet még sose váltott be. A homo moralis önmagát és másokat áltatva mindig tökéletes boldogságot ígér, de ezt mindig csak egy távolabbi időpontban, akkor, ha majd meghalunk – a túlvilágon –, vagy akkor, ha legyőzzük ellenségünket – a háború után –, vagy akkor, ha majd a gazdasági élet végképp rendeződik – öt év múlva vagy ötezer év múlva.”
Hogy Kosztolányit, a tüneményes látszatok ellenére, milyen rejtett lélekmélyi erők befolyásolták s vitték a célja felé, sehol se „leplezhető” le olyan egyértelműen, mint ebben a megszakított eszmefuttatásban. Amit a homo moralisról mond, azt a politizáló, a közéleti, a prófétáskodó íróról is mondja. Annyira le akarja győzni az ilyen alkatú személyt, hogy érvelése közben még a logikát is „legyőzi”. Egészen pontosan: kikerüli. Ő a korszak egyik legműveltebb és legokosabb író-gondolkodója, igaza érdekében egyszerűen faképnél hagyja az eszét. Bizonyíték helyett inkább túloz. Túloz, meghökkent, mint egy regényhős. A föntebb félbehagyott okfejtésében váratlanul azt állítja, hogy a homo moralis ellentéte nem a homo immoralis, ami a józan értelem szerint logikus volna, nem, mivel a létharcban lehetetlen eldönteni, ki az erkölcsös és ki az erkölcstelen. Szerinte a homo moralis ellentéte és ellenképe, gyökeres tagadása a homo aesteticus, az önmagáért való tiszta szemlélődés embere, aki nem ismer jót és rosszat, melyet semmiféle lángelme nem különböztethet meg, csak szépet és rútat… az, aki a mindig vitatható igazság helyett az ízlést emelte polcra …az, aki nem áll sem jobb oldalon, a bégető, fehér bárányok között, se bal oldalon, az ordító, fekete farkasok között, hanem egymagában áll, távol a nyájtól, a csordától, mindig egyedül… az, aki már megváltotta magát mindenekelőtt a világmegváltóktól…
Aki most, hatvanhat év után végigolvassa ezt a kétszer ilyen hosszú és a magyar irodalomban egyedülálló monológot, nemcsak beleizzad a sodró, engesztelhetetlen szövegbe, de az is eszébe jut, hogyha irodalmunk jellegét, alaptermészetét, jeremiási elkötelezettségét a sors, a bűntudat, a történelem kényszerítette ránk, ahhoz, hogy bármit változtassunk is alkatán, s bármilyen új föladatok vállalására ösztönözzük, ugyanolyan erőket kell mozgósítanunk, mint amilyenek eddig formálták.
Voltak, akik Kosztolányi könnyedséggel párosuló erőfeszítéseiben nem ezt az erőt látták. Legtöbben önzést láttak, reklámot, önigazoló pózt, Ady hódító gesztusaival vetekedőt, amelynek egyetlen célja az volt, hogy egyszemélyes esztétikáját igazolja. Utólag még Németh László is állít ilyesmit. Ezt mondja róla: „Műveinek közvetlen hatása nemigen volt, s valószínűleg nem is lesz – elvei leválasztva róla használhatatlanok.”
Ez a jóslat, szerencsére, elfüstölgött. Ha nem is épp harsányan, de azért jó érzéssel elmondhatjuk, hogy Kosztolányi eget-földet megmozgató fanatizmusa nem volt hiábavaló. Ellenkezőleg: a túlzásaival érte el célját. Amit a kortársai közül többen is erőltetettnek, léhának, estikornélos agyrémnek ítéltek, az idők folyamán észrevétlenül szétszivárgott az irodalomban, írók és kritikusok mélytudatában s új hajlamokat ébresztett. A költőket, a prózaírókat és a drámaírókat mindig foglalkoztatta saját műfajuk teljesítőképessége, gondja, korlátja, folyamatosan változó természete. De a máig élő jelentős íróink között Kosztolányi az egyedüli – beleértve még Kazinczyt is –, akit az egész irodalom sorsa és jövője izgatott. Már-már filozófiai értelemben.
Talán, ha nem irodalmi írónak „születik”, s nem marad annak haláláig, valószínű, hogy a hatása se lehetett volna olyan észrevétlenül nagy és eleven az irodalomra.
A többféle hatás közül hadd emeljek ki egyet: az anyanyelv révén érvényesülő hatását. Ki gondolta volna valaha, hogy amit három évtizeden át az irodalom árbocához odakötözve anyanyelvünkről összeírt, akár elemzést, akár ódát, akár káromkodással fölpántlikázott védőbeszédet, egyszer ugyanolyan fontos és kikerülhetetlen lesz a magyarul beszélők közösségének, mint amit Zrínyi írt a Török áfiumban, Kölcsey a Himnuszban, Petőfi a szabadságról és a hazáról szóló verseiben vagy Ady Az eltévedt lovasban s A tűz márciusában. Akik, például, Trianon után, leszakított szülőföldjükkel egy idegen ország sorvasztó, hideg ölelésébe kerültek át, anyaföldjük hiányában mi másban tudtak volna olyan görcsösen megkapaszkodni, mint az anyanyelvben? Mit ír erről, rögtön a húszas évek elején Kosztolányi? „…nyelvünk az egyetlen élő valóság, melyet még az ország földarabolói se vehetnek el. Tisztítsuk meg a salaktól. »Csonka Magyarország nem ország« – de a csonka magyar nyelv sem magyar nyelv…”
A közügyektől irtózó homo aesteticus egyszer csak megszállott homo moralisként elkezd küzdeni nyelvünkért, ami semmivel se jelentéktelenebb, mintha Esztergom falai alatt Balassiként a hazáért küzdene, vagy Bem tábornok oldalán Erdélyben.
Különösen a mából nézve mérhetjük föl ennek a küzdelemnek a jelentőségét. A szülőföld elvétele után az anyanyelv lassú és módszeres elvétele folyik az utódállamokban. Mert mi más a nyelvháború célja, mint nyelvüktől megfosztani az ott élő magyarokat, s a kifosztás után beolvasztani őket. Mi mást szolgálnak a Szlovákiában, Romániában s az Ukrajnában születő új nyelv-törvények és oktatási törvények? A parlamentek szavaznak nyíltan, szemérmetlenül. Mintha terrorista támadást szavaznának meg egy másik nemzet, illetve a velük élő magyar nemzetrész lelki függetlensége ellen. Hisz nyelv-szabadság nélkül nem képzelhető el másféle szabadság se. A félnyelvűség, amelyet a szlovákok, a románok, a szerbek, az ukránok örömest elfogadnának, nem más, mint maga a fájdalom nélküli elhülyülés.
*
Volt idő, amikor legégetőbb gondjainkhoz a múltra volt szükségünk. A múlt hatalmára és biztatására. A XIX. században Vörösmarty és Arany végzett fölbecsülhetetlen munkát ebben a múlt-teremtésben. A Zalán futása, a Toldi hármas könyve, a Buda halála s még jó néhány Arany ballada máig fölfakasztható erőforrásunk. Bizonyos vagyok abban, hogy ma így szabad gondolnunk Kosztolányira, aki a nyelvrombolás, a nyelvfelejtés ijesztő korszakában olyan múltat kínál föl nekünk, irodalomba, nyelvbe ágyazva, amely halhatatlan munkatársként itt sürög-forog, tündöklik körülöttünk, segít, buzdít, sőt, lázít és a hazaszeretet álarcában jelenik meg ott is, ahol már rég nincs meg a valamikori haza, legföljebb csak a szülőföld fái suhorásznak.