Köznapi szavak az irodalomról

Nietzsche, akit gyerekkorában, szelídsége és lelki magatartása miatt „kis lelkésznek” neveztek, filozófusi pályája csúcsán kijelentette, hogy az Isten halott. Nemcsak lenyűgöző eretnekség, de hatalmas lelkierő is kellett ennek a mondatnak a kimondásához. Egy működő Vezúv ereje.

Ha az európai logika útját követjük, e korszakos kijelentés után el kellett volna kezdődnie a kereszténység haldoklásának.

De nem kezdődött el! Régi válságokat újabbak követhettek, de a haláltusa utolsó, nagy rohama elmaradt.

Ma már világosan látjuk, hogy ennek így kellett történnie. Hogyan is történhetett volna másként, hiszen ami mögött több ezer éves történet, hit, vértanúság, szenvedés és világot mozgató kultúra halmozódott föl, máról-holnapra nem semmisülhet meg csak úgy egyszerűen.

Jegyzetem természetesen nem eszmetörténeti vagy vallástörténeti megjegyzés. Inkább példát szolgáltató hasonlat az irodalomhoz. Manapság sok-sok Nietzsche bejelentette, hogy az irodalom is halott. Bejelentésüket számtalan baljós tünet már-már igazolja. De gondolom: az irodalom mögött fölhalmozódott néhány ezer év ugyanolyan erős abroncs és támasz marad, mint ami a kereszténységet tovább élteti.

 

*

 

Az irodalom múltja tele van olyan drámaíróval, költővel, prózaíróval és katartikus hatású esszéíróval, akik műfajuk konok parancsait követve, fejjel mentek a falnak. Szophoklésztől Dantén, Villonon, Petőfin, Dosztojevszkijen át Adyig s még tovább hosszú a névsor. Fölsorolhatatlanul hosszú. Ma, sajnos, nincsenek színen ilyenek. Elgyávultunk? Összezavarodtunk a világ zavarától? Vagy már csak papírfalaknak merünk nekirohanni? Máté evangélistát hallom fölsóhajtani a mélyből: „Jaj néktek, képmutató írástudók!”

 

*

 

Az irodalomnak – ha egyáltalán lehet ilyen elnagyoltan és tapintatlanul fogalmazni – ma nincs semmiféle megkülönböztethető öntudata vagy önérzete. Ami van, az csak amolyan, szalonhagyományokat folytató öntudat.

Az életet az uralma alatt tartó politikának bezzeg van! Hangos és gátlástalan.

Érdemes volna kinyomozni egyszer, hogy korunkban s ezen belül is a mi újsütetű demokráciánkban milyen összefüggés lehet a két jelenség között.

 

*

 

A nagy költőkhöz hasonlóan, az Újszövetség Krisztusa is az ember belső világát tartotta a legfontosabb tartománynak. Azt, ami rejtett, ami láthatatlan, ahol minden eldől boldogság közben és megszégyenítés közben, az irgalom óráján, vagy amikor az ember a saját igazságainak az alagsorában kaparja a falat.

Korunk szinte tüntetően eltávolodott ettől a fölfogástól. Nem a belső világ vonzza, nem a mélyben működő erők, hanem a felszín. A látványosság. Kint van minden az utcán. Kint van minden a kirakatokban: a templom ablakában és az áruházakéban is. A képes újságok oldalain váltogatva láthatjuk a szentek papucsát és a pornográfia paradicsomi látnivalóit. Az sincs már takarásban, ami legközelebb volt mindig a születés misztériumában. Nem elégszünk meg azzal, hogy a nevető vagy a sikoltó szájat lássuk, mi le akarunk látni a torokba, mint a gégeorvos.

A napi látványosságok csődületében egyre gyakrabban Rilke jut eszembe, aki nem volt se harcias költő, se próféta, de aki megsejtve civilizációnk jövőjét, új föladatot tűzött ki a művészek és köztük a modern költők elé is: a túlságosan látható világot próbálják meg újra láthatatlanabbá tenni, hogy közelebb kerüljenek a léthez, a valósághoz.

 

*

 

Szerencsétlenségemre nagy álmodó vagyok. Alig múlik el egy-egy éjszaka, hogy ne keveredjek bele képtelenebbnél képtelenebb kalandokba. Tegnap például azt álmodtam, hogy egy elhagyott házban szállásoltak el amerikai barátaim. A ház hosszú volt, ijesztően hosszú, de végig lehetett látni a szobákon. A végében egyszer csak fehér gomolygás támad. Füst vagy gőz? Nem tudom. Csak látom, hogy veszedelmesen közeledik. Valahonnan előkeveredik egy régi lányismerősöm, fürdőruhában. A gomolygás odaér hozzá, és sisteregve megfagy körülötte minden. „– A németek új fegyvere” – mondja közönyösen a lány. „– Mínusz nyolc fokra lehűtik az életet.” Fölugrom a székből, és egy gyönyörű csillár ereszkedik elém a mennyezetről. Csupa jégcsap és csupa zúzmara. A lány sehol, s erre fölébredek.

Néhány napja pedig otthon voltam Zámolyon. Nekem kellett vizet húznom horogra akasztott vödörrel a kútból. Belenézek a kútba, átlátszó tiszta a vize. Lelátok az aljáig. És amit még nem láttam soha, az alján a selymes iszapban giliszták mozognak. Van köztük egy hosszú piros is. Valamilyen külföldiek zsibongtak nálunk és én rettenetesen szégyelltem, hogy ilyen kútból itathatom meg őket.

Az ember álmai nem tartoznak senkire. Én se emlegetném őket, ha nem volna mögöttük egy-két figyelemre méltó tanulság. Ezúttal csak a legfontosabbat említem meg. Az álmaimat szépen be tudnám sorolni a huszadik század művészeti – festői és irodalmi – izmusai közé. Vannak közöttük szürrealisták, dadaisták, abszurdok, de absztraktok nincsenek. Pontosabb volnék, ha nonfiguratív formát említenék. Bosch, Dali, Chirico igen, de Kandinszkij, Malevics soha, még akkor sem, ha a tiszta absztrakciót, magyarázatok révén, a nagy realisztikával is össze tudják kötni. Sőt, az eszemmel magam is össze tudom, miközben azt is tudom, hogy a korunkra rátelepülő absztrahálásban a világtól, a létezéstől való eltávolodás bizonyságai is ott vannak. A vakmerőség mellett a hősies elidegenedés.

 

*

 

„Az imádság ott kezdődik, ahol a tények véget érnek. Ahogy a művész munkája is.” Ezt a gondolkodó Pilinszky írja. Szerzetesi esztétikáját azzal egészíti ki, hogy az igazi misztikusok valójában hiperrealisták. Nem elszakadni kívánnak sose a valóságtól, hanem ellenkezőleg: visszatalálni annak forró magjába, centrumába.

Ennél időszerűbbet aligha mondhatna bárki.