Szamárfül

Itt volt a híres, nevezetes sarokpad, közvetlenül a kerítésünk mellett. Tanárki Sándor, a sánta paraszt-boltos ácsoltatta ide Szíjártó István asztalos mesterrel, mert arra gondolt, hogy reklámnak és üzletnek is jó, ha élet zsibong a boltja körül. Például, ha az Új utcai férfiak este, munka után, nem a saját házuk előtti kispadra ülnek ki kettesével vagy hármasával, hanem odaszállingóznak a boltja elé nyolcan, tízen és pipázgatva, cigarettázva megbeszélik a nap eseményeit s természetesen a nagyvilágét is. „Paraszt-kaszinó” – így nevezték el a pad körül kialakított teret, amely akkora volt csak, hogy két pokróccal le lehetett volna takarni. Szűkösségét azonban nemcsak a meghittsége ellensúlyozta, hanem a magassága is. A kaszinó mennyezete maga a csillagos ég volt, ahol freskó-angyalkák helyett denevérek röpdösnek otthonosan.

A férfiak közé a padra magam-korú gyerek nem ülhetett, de a kerítésünk dúcára igen. Kicsit kényelmetlen kakasülő volt, de a mai eszemmel se cserélném el piros bársonnyal bélelt páholyokra. Ott göndörgött előttem pipafüst és cigarettafüst, ott köröztek érdekesebbnél érdekesebb történetek és viták, sőt néha egész jeleneteket nézhettem végig, rögtönzött színielőadásként, mert egy-egy esemény attól vált igazán hitelessé, ahogy nagy beleéléssel előadták őket.

Ma is emlékszem egy olyan „utcaszínházi jelenetre”, amelyben a maguknak való Csizmadiáék lóvá tevését játszották el a résztvevők. Négy legény összebeszélt, hogy „berezeltetik” a családfőt, illetve csúffá teszik valahogy: ne hordja már olyan magasan az orrát. Babonás napon, Luca napjának éjszakáján, egy életnagyságú hóembert állítottak a konyhaajtójuk elé. Föl is öltöztették ügyesen. Fekete paraszt-nagykabátot adtak rá, a fejébe kucsmát nyomtak és a kezébe egy pislákoló viharlámpát. Nagy körültekintéssel készítették elő a jelenetet, s pont éjfélkor zörgették rájuk az ablakot:

– Na, ti híres Csizmadiák, ha mertek, gyertek ki, most elszámolhatunk. Ti legeltettétek le a kövér herénket a Förtés kútnál két ökrötökkel. És ezt csak most tudtuk meg! Elég volt a sunyiskodásból, tolvajok, kapcabetyárok! Gyertek elő, ha van vér a pucátokban!

Mozgás, széktaszigálás bentről, szitkozódás, harag s az ajtót a családfő szakítja föl, kezében a nagy disznóölő kés, és ahogy a villanytalan falusi éjszakában megpillantja a viharlámpás alakot, gondolkodás nélkül a hasába szúrja.

Ebben a pillanatban, jajdulás helyett, kaján nevetést hall Cseh Sándorék kerítése mögül, mondhatnám: megsemmisítő hahotát, s négy kivehetetlen alak iszkol el az Új telep felé. Gatyában, ingben, papucsban még csak üldözni se lehet őket a havas éjszakában.

Az ilyen bolondos, vígjátéki történet mellett persze több volt a komoly, a keserves, a megrázó történet abban a paraszt-kaszinóban. Talán mondanom is fölösleges, hogy zömük az első világháborúról szólt: a galíciai frontról, Doberdóról és az orosz hadifogságról. A szántáshoz, a vetéshez, a szénakaszáláshoz, a kukoricatöréshez szokott fiatal parasztkatonákat ezek sodorták bele elképzelhetetlen helyzetekbe, nagy, egyetemes kalandokba. Ha úgy tetszik: magába a történelembe. A maguk zárt, hétköznapi világából egyik napról a másikra úgy kerültek át a túlhajszolt élet és a túlhajszolt halál szertelen, tágas világába, mint amikor egy Afrika-mélyi néger a sástetejű kunyhóból minden átmenet nélkül New York felhőkarcolós vadonába sodródik át. A taligák mellől a mozsárágyúk farához kerültek, a barázdákból a nagy lövészárok-rendszerekbe, az istállólámpák csöndes fényköréből a tüzérségi össztüzek világvégi tombolásába. A háború eseményeitől életük minden korábbi tapasztalata átértékelődött és próbán esett át. Más súlyt és más távlatot kapott a bátorság, a gyávaság, a bajtársiasság, az otthon képe, a haza, mást a halál és az önfeláldozás ösztöne. A belső világ kitágulásával életük külső tere is kitágult. Életükben először ismerkedtek meg más népekkel, más országokkal, először láttak tengert, sóbányát, aranybányát, ortodox templomokat, s az ölés mesterségét is kint a fronton kellett megtanulniuk, mert életük feltétele lett ez is. Minden mesélni való, ami a háborúig belefért egy-egy csattanós történetbe, a háború és a hadifogság „nagy eseményei” után már csak tolsztoji formákba fértek volna igazán bele. Hogy ez mennyire így volt, számomra abból derült ki, hogy némelyik történetüket, ha huszadszor mondták is el, halálos csönd támadt körülöttük s ők maguk is majdnem belehaltak az emlékezésbe.

 

*

 

Otthon, a házunkban, öt könyv volt mindössze. Első helyen a Biblia állt, a másodikon Petőfi Sándor költeményei, a harmadikon egy Bogár Imréről szóló ponyvaregény, s a végén két kalendárium. És hát ezeket is csak nagyritkán lapozgattuk. Szégyen vagy nem, az olvasásra én valamikor tizenöt-tizenhat éves koromban kezdtem rászokni. Addig szinte csak a történetek változatos közegében forgolódtam. S bevallom, hogy a bolt előtti „kaszinóban” hallott történetekre még ma is elevenebben emlékszem, mint a világhírű regények nagy jeleneteire. Minden történethez egy arc társul ma is. Gesztusok, nevetések és elborulások. Talán nem túlzok, ha megállapítom, hogy a gyerekkoromban hallott történetek legalább annyit alakítottak és csiszoltak rajtam, mint később bizonyos eszmék és magasban járó gondolatok. Átéltem sokszor, hogy mennyire megmámorosítja az embert a vakmerő, tiszta logika, a jégtörő ész, de gyakran még az észnél is jobban magával ragadott egy-egy kiteljesedő, sodró történet, amelyet kétségbeesés, remény, végzetes akarat vagy a szerelem ragadott föl a földről. A történet nemcsak az agyunkat tüzesíti át, de mozgásba hozza egész életünket, a múltunkat, a képzeletünket, egyetlen szippantással kiszívja belőlünk az oxigént, s ott hagyja vergődni a tüdőnket a bordáink között. A gondolat nem mindig vonatkozik ránk, de a szenvedés, a balsors, a részvét mindig. Az igazi történetek mögött én a teljes életet látom: erőteljes folyamatokat, átvirrasztott éveket, árván maradt gyerekkocsit, száműzetést, szobasarkot, ahonnét könnyen előkerül egy-egy Hamlet kezébe illő koponya. Mert Hamvas Bélával együtt én is azt gondolom, hogy az embernek nem környezete van, hanem világa.

Anélkül, hogy rangsort keresnék történetek és értelmezések között, elmondhatom, hogy aránylag sok történelmi tanulmányt, könyvet olvastam el a második világháborúról, a lágerekről, a doni katasztrófánkról, az ötvenhatos forradalomról s mindarról, ami utánuk következett, de ha bármelyik esemény, bármelyik korszak kerül közülük szóba, előszörre sosem az okfejtések jutnak eszembe, hanem egy-egy felejthetetlen történet, amely úgy jellemzi a korszakokat külön-külön is, ahogy Prométheusz vagy Sziszüphosz mítosza a görögség természetét és gondolkodásmódját. Minden eredendő történet egy bonyolult kristályosodási folyamat eredménye. Lét-metafora. Más hasonlattal szólva: olyan nagyító lencse, amely látomássá növeli azt, ami nélküle csupán csak látható volna.

Gondolom, hogy akik a jelenkori irodalom akusztikai terében hallgatják mondataimat, fölényesen vagy szánakozva legyintenek: megint egy irgalmas okoskodó jelentkezik a múltból, egy irodalmi ócskás, aki négykerekű babakocsit ajánl a holdutazáshoz. Történetek? Ugyan, hol vannak ma már ebben a fénytöréses, posztmodern világban?!

A szónoki kérdésre könnyű válaszolnom: amíg ember él a földön, addig mindig lesznek történetek. Mint ahogy most is vannak, csupán a viszonyunk változott meg hozzájuk.

E változás első élményére határozottan emlékszem ma is. A hatvanas évek elején jelent meg magyarul Camus „nagy elbeszélése”: a Bukás. Együltő helyemben úgy olvastam el, mint egy szívet meghajszoló kalandregényt, vad történetet, holott az egész írásban csak egyetlen eseményszerű jelenet villan elénk. Clamence, a „történet hőse” egyik éjszaka a Király-hídon megy át a Szajna fölött. Önfeledt ballagása közben egy fiatal nőt pillant meg a közelben, amint épp áthajol a korláton. Az éjszakai jelenet lehetne idilli is: valaki a sötéten hömpölygő Szajnát csodálja meg, a vízben ringatózó lámpákat és kapálózó árnyakat. S miért ne lehetne ez a valaki egy nő? Clamence megy tovább ártatlanul, de egy másodperccel később csobbanást hall, súlyos, visszhangos csobbanást. Egy test zuhant a folyóba. A hang egyértelmű: a nő öngyilkosságot követett el. Clamence-ban megmoccan az ösztön: vissza kéne fordulnia, hogy segítsen, de gyorsan elfojtja ezt az ösztönt magában. Úgy viselkedik, mint aki nem hallott és nem látott semmit. Amúgy is késő volna már minden igyekezet. Másnap még az újságokat se olvassa el, a halálhírek között nem szeretne rábukkanni az öngyilkos lányról szóló hírre.

Napok múlva azonban beléhasít a felismerés: bűnt követett el. Végzetes és megbocsáthatatlan bűnt. Csupán közönyös és kívülálló akart maradni, pedig valójában ő a cserbenhagyás morálisan, sőt bíróilag is elítélendő bűnét követte el akkor este.

A rádöbbenés órájától kezdve már soha többé nem tudja elviselni magát. Olyan Ádám lesz, akit Éva nélkül űz ki a sors a Paradicsomból. Se nyugta, se reménye, se hazája. Mindenütt csak a lelkifurdalás és az önvád. Ráköszönhet szép holdas este is; Hollandia, mint egyetlen álom, de mindez csak hamis fényűzés, mert a következő pillanatban rengeni kezd egész élete, s megindulnak benne a történetek. Minden, ami erkölcs volt és erkölcstelenség, hitványság, gőg, háborús mámor, képmutatás, hatalom, hétköznapi vagy ünnepi kárhozat. Egyszóval: a huszadik század emberiségének az a világa, amely könyörtelen tapasztalatokból leszűrődve, történetek nélkül is kialakult az egyénben. A reflexeiben, a tudatalattijában, a szörnyűségektől megrongált kultúrájában.

Camus-nek a második világháború után csak erkölcsileg kellett választania, esztétikailag nem. A Pestist, ezt a parabolisztikus regényt ugyanúgy alkalmas formának érezhette, mint a Bukást, a regényesség nélküli regényt, vagy cselekményen alapuló elbeszéléseit. A történettel és a történetnélküliséggel még úgy lehetett, mint a szóbeliséggel és az írásbeliséggel: mindkettőt egyformán az élet és az emberi kultúra nagy ajándékának tartotta, s nem kívánta őket semmilyen rangsorba belegyömöszölni.

A világhelyzet – s ezen belül civilizációs és minden másfajta léthelyzetünk – Camus halála óta alaposan megváltozott. Alaposan? Azt is mondhatnánk, hogy tökéletesen.

Ez a változás nem hagyta érintetlenül a történetet sem. Megszaporodtak körülötte a szigorú paradoxonok s a nehezen követhető értelmezések. Minél több esemény zajlott le és zajlik azóta is a földön, annál kevesebb történet fejlődik ki és érik meg körülöttünk. Ennek egyik oka az, hogy a jóléti társadalmak és diktatórikus társadalmak labirintusában egyaránt elveszítette az ember a sorsát. A végzet sokkal inkább kívülről támadta meg, mint belülről. Ellenállás és erőfeszítés helyett átengedte magát a sodratásnak, a beteges reflexióknak, a mélylélektan bugyrainak. A bugyrokban pedig nincs cselekvés. Legföljebb susogás van és ordibálás, képzelődés és lázbeszéd. Az egyén saját maga ügynöke még a piac világában se lehet, hogyan lehetne akkor a világra ható eszmék világában? Apokaliptikus erejűnek kellene lennie ahhoz, hogy valamit kezdeményezhessen és véghez is vihessen. De kiben van ilyen erő? Senkiben. Dehát ha volna is, olyan személytelen erőkkel kellene szembeszállnia, amelyek életen túli erőként képesek befolyásolni minden történést.

Elég, ha a rengeteg folyamatból csak egyet említek. Napról napra tapasztalhatjuk, hogy elkezd valami mocorogni, fesleni a szemünk előtt. Néha már sisteregni is. Mielőtt azonban kiderülne róla, hogy mivé válhatna, nagyon gyorsan hír lesz belőle, közhír, világhír, tiszavirág-életű információ. Ettől máris elveszíti eredetiségét és távlatát. Megindul a spekuláció, és a nyilvánosság habzó perverzitásában előbb megszületik a tanulság, a végeredmény, mint ahogy a történet befejeződne. No, de meddig marad életben egy-egy ilyen tanulság? Addig, amíg nem jelenik meg egy újabb. Mert a verseny törvénye az, hogy az érdekesebb dolgot azonnal félrelöki a még érdekesebb, a még izgalmasabb, a rosszat a még rosszabb. Emiatt egyetlen történetnek sincs meg a saját ideje arra, hogy lezajlódjék. Ady a huszadik század elején még úgy fogalmazott, hogy minden egész eltörött, nekünk már azt a tényt kell megállapítanunk, hogy a látható világban semmiből se jöhet létre olyan valami, ami egész.

Az úgynevezett posztmodern irodalom, a mai idők „realista irodalma” elfogadta ezt a széthullást, és sok-sok leleménnyel, bohóci zsenialitással, beöltözve és kivetkőzve, zsibvásárokat és poklokat járó nyelvvel megpróbálja ábrázolni. Az eredmény többnyire inkább irodalmi tűzijáték, mint irodalom. Megrendülés vagy megvilágosodás helyett a reflexiók „története”.

Ha az elmúlt tíz évben folyamatosan benne éltem volna az irodalomban, bátran mondanék ítéletet is, így azonban csak dörmögök és zsörtölődöm magamban. Keresem annak az ellentmondásnak a föloldását, hogy amíg a komoly irodalom azon rágódik: van-e történet korunkban vagy már végképp kifakult-e, a maguk törvénye szerint élő tömegek száz kilométer hosszúságú filmtörténeteket is végignéznek, mindennapos odaadással. Százötven részes amerikai sorozatot, nyolcvan részes mexikóit vagy brazilt, még akkor is, ha ezeknek a filmeknek egyetlen kockáján sem ismernek magukra. Nem is beszélve most a krimikről, amelyek kiszámított, hamis, lélektani kitalációk, matematikai dramaturgiával fölépített kutyulékok.

Kaphat-e a sorstól gótikusabb szamárfület az irodalom, mint amikor azt kell tudomásul vennie, hogy a kortárs-emberiség hamis történeteket bámul egy olyan korban, amelyben lassan száz éve Szophoklészhez, Dantéhoz, Shakespeare-hez és Madách-hoz méltó, igaz történetek sokasága zajlott le, elképzelhetetlen mennyiségben. Bosznia, Koszovó, Belgrád, Izrael és Palesztin-területek legutóbbi eseményei csak apró villanások azokhoz a nagy történetekhez viszonyítva, amelyeket a század világháborúi, forradalmai, diktatúrái, haláltáborai, gonosz kényelme s véres üzleti harcai fölhalmoztak.

A föntebb már megidézett Camus A hódítás című kis esszéjében arról ír, hogy mindig eljön az idő, amikor választani kell szemlélődés és cselekvés között. Ó, boldog idők, mikor még voltak ilyen klasszikus tiszta helyzetek! Nekünk ez már nem adatott meg. Mi, ha választunk, együtt választhatjuk csak mind a kettőt. Ki tudja, hogy túl divatokon és esztétikákon, nem ettől a feszültségtől válik-e újra eseménnyé maga az irodalom is?