Költők Zámolyon

Irodalomtörténeti tapasztalatokból és másféle irodalmi emlékezésekből egyaránt azt szűrhetjük le, hogy minden valamirevaló írónak még életében akad olyan értője s értelmezője, kardos vagy kard nélküli kritikusa, aki mindenkinél jobban ismeri őt, jobban becsüli, s ha kell, megvédi az olvasók előtt, megvédi szakmai körben, de ha úgy adódik, négyszemközti esztétikai vagy gondolati vitájukban még a keze fejébe is beleharap szenvedélyesen.

Földim és pályatársam, Csanádi Imre e tekintetben is kivételes személyiség: az irodalom mostohafia. Életében ugyan írtak róla jó néhányan, és nem akárkik, többek között Féja Géza, Vargyas Lajos, Simon István, B. Nagy László, Beney Zsuzsa, Fodor András, Radnóti Sándor, Szepesi Attila, de hűséges, fegyvert hordozó kritikusa nem akadt.

Hogyan is akadhatott volna? Ahhoz, hogy író és kritikus valamilyen módon egymásra találhasson, nemcsak tehetség kell, nemcsak kivételes szimat, hanem körülmények is kellenek. Például elfogadhatóan működő irodalmi élet. Sőt némelykor még szerencse is. Berzsenyit, mint tudjuk, elég nehézkesen és elég sokára, Kazinczy fogadtatja el a kortársakkal. A fiatal Petőfinek Vörösmarty szavaztat bizalmat a költészetben. József Attilának Juhász Gyula, a „gyermek” Weöresnek pedig legmeggyőzőbb ámulattal Kosztolányi Dezső. Csanádi Imre az az „anti-hős”, akinek senki és semmi nem segít. Ellenkezőleg: minden korlátozza.

Tizenhét-tizennyolc évesen már kész költő. Formailag hibátlan, csiszolt. Jóízűen és hétköznapian klasszikus. A témavilága is jól körülhatárolható: a paraszti világról ír, ezen belül fölismerhetően szülőfalujáról, Zámolyról, a zámolyi táj sugalmazó és sérülékeny szelleméről, amelyet romokkal jelölt meg a történelem. Köztudott, hogy a korszak meghatározó stílusirányzata a népiesség, amely politikai és esztétikai jelzőtábla is, de Csanádinak nincs hozzá igazi köze. Illetve, ha érez is iránta rokonszenvet, nem követi. A közhelyes logika szerint, Erdélyi József vagy Sinka István nyomába kellene járnia, de Csanádi közelebb áll a Nyugat harmadik nemzedékéhez, mint hozzájuk.

Ha volna ösztönzője, támogatója, irodalmi „védőszentje” a fiatal költőnek, negyven-ötven verssel már be lehetne futtatni őt az irodalomba. De nincs. És nemcsak azért, mert Székesfehérvár ezekben az időkben nem bokrosította el irodalmi lugasát, mint például Pécs, Szeged vagy Debrecen, hanem azért is, mert az ifjú verselő túlságosan zárkózott, befele élő lélek, aki karót nyel inkább, mintsem, hogy szívességet kolduljon bárkitől. Lehet, hogy nyavalyák emésztik belül, de szélsőséges protestánsként marad neki a predestináció gyógyfüve, gyógy-ígérete: tizennyolc évesen még van idő, van remény, van lehetőség. „A követ rágva rágják.” Hatvan év után ma is magam előtt látom ezt a csonthéjas, bezárt életű Csanádi Imrét. Fogalmam sincs arról, hogy költő-e, más-e, csupán azt látom, hogy a takarodó szekerek után nem úgy ballag, mint a többi zámolyi, hanem maga elé nézve, idegenül, sőt köszönni is úgy köszön, mint akit megsértettek.

Utólag persze értem ezt az idegenséget, mivelhogy Csanádi sehol sincs a helyén. Zámolyt kinőtte, Székesfehérvár úgy lobog, hánykolódik a vállán, mint egy jelmezkölcsönzőből bérelt úti köpeny. Előbb házitanító Pusztavámon, később Györffy-kollégista Budapesten, végül katona Székesfehérváron. Bár a körülményei változnak, a helyzete változatlan. Összegyűlt már legalább száz kiadható verse, lektora is van és kiadója is a láthatáron, de az ígéretes láthatárt hamarosan bombázógépek százai lepik el, ágyúk füstje, városok füstje, egyszóval a háborúé. A nagyvonalúnak mutatkozó idő faképnél hagyja Csanádit: irodalmi pártfogó helyett napiparancsokat osztogat neki. A múzsák továbbra sem hagyják cserben, de megjelenni már csak a háborús menekülők kopott ruháiban jelennek meg számára. Radnótit érett, nagy költőként löki be az erőltetett, háborús menetbe a történelem. Kiderül, hogy a költői és a lelki nagyság emberfeletti erőt ad neki az apokaliptikus sorssal szemben is. „… a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. / Ellenükre élek.” A század néhány legnagyobb verse születik meg ebből az ellenállásból. Csanádi kezdő költőként áll ellent háborúnak, hadifogságnak s mire mindegyik véget ér, teljesen föléli saját erejét. Radnóti tudja, hogy nyolc Eclogája, a Töredéke, a Levél a hitveshez című verse, az Erőltetett menet, a Razglednicák a magyar irodalmat evangéliumi magasságba emeli, ami természetesen iszonyú kárpótlás lesz, krisztusi teljesítmény. Csanádi viszont a hadifogságban eltöltött évekkel együtt azt érezheti, hogy ő is tetszhalott, a költészet is az, minden leírt sora jégkori lelet, a semmi dokumentuma. Irodalom? Költészet? Pályatársak? Barátok? Értő és támogató kritikusok? Ilyenek nyilvánvalóan csak a túlvilágon vagy a hazug mesékben létezhetnek.

Szinte testi rosszullétként éltem át Csanádi Imre helyzetét 1953-ban, amikor tíz éves késéssel, bemutatkozó, első kötete, az Esztendők terhével megjelent. Zámolyiként már-már személyre szóló bűntudat gyötört, hogy néhány „lázadó” versem miatt engem jobban ismernek az irodalmi életben, sőt az országban, mint a nálam tíz évvel idősebb Csanádi Imrét. Mindenképpen szerettem volna ezt az igazságtalanságot helyrehozni, kiigazítani, de nem sikerült. Hiába kaptam állást az Irodalmi Újság versrovatánál, hiába jósoltak nekem ilyen-olyan jövőt harsány kritikusok, ekkortájt én még zöldfülű írócska voltam ahhoz, hogy Csanádi Imrének igazságot szolgáltassak. Nemcsak én nem tudtam róla tanulmányt írni, de a környezetemben sem forgolódott senki, aki megpróbálta volna őt a magány, a paraszti sors, a fonákjára fordult gőg és a háborús idők omladéka alól előhúzni és megkeresni neki a sorsa és a tehetsége szerinti legméltóbb helyet.

Az egyénben még működhetnek efféle igazságtalanságot helyrehozó jó szándékok és logikák, a sorsban nem. Szerencsére Csanádi ebben a jóvátétel nélküli helyzetében sem siránkozott, nem sajnáltatta magát: továbbra is magányos szellemi emberként építette maga körül a világát. A kortársak közt évekig nem akadt barátja. Ekkor, mint Körösi Csoma Sándor elindult visszafelé a múltba. Előbb a balladák, a népdalok világát fedezte föl magának, aztán a régi magyar irodalomét. Különösen a XVIII. századi magyar költészet került hozzá közel, mert neki tetsző tulajdonságokra bukkant benne. Leginkább az ragadta meg, hogy irodalmunkban akkor a versírás az emberi tevékenység egyik mozzanata csupán, mellette a költő szinte szükségszerűen foglalkozik füvészettel, grammatikával, széptudományokkal, sőt az se idegen tőle, ha a mezei munkásnép állapotát könnyítő módozatokon töri a fejét.

Prózai ars poétikája ez Csanádinak? És mások helyett maga igazolja magát ilyen elméletekkel? A kívülálló mankónak látja őket, de Csanádi a mankókból gyorsan gólyalábakat eszkábál össze, hogy sáros vidékeken s az idő nagy terein egyedül is biztonságosan közlekedhessen.

A mutatványa bizonyos idő után olyan kortársaknak is feltűnt, mint Simon István, akivel a paraszti múlt, a háborús évek, és a dunántúliság köti össze vagy olyannal, mint Benjámin László, akivel a „farkas-zokogást” ismerő magány. Egy 1967-es vallomását így fejezi be: „Akiket becsülök a kortárs irodalomban, öregek és fiatalok közül, nem a címkéjüket tekintve becsülöm. Egy nevet említek csupán, Benjámin Lászlóét. Akármennyire más égtájról indultunk útra, ezek az utak egyszer találkoztak. Azóta hozzá vonzódom legerősebben költőileg is, emberileg is.”

Sose beszéltem eddig róla, hogy akaratomon kívül hogyan működtem közre ennek a különös, nehézsúlyú barátságnak a megszületésében, de talán itt, Székesfehérváron, mindenféle lírai fontoskodás nélkül elmondhatom.

A történet megértéséhez ezúttal az ötvenes évek elejére kell visszalépkednem. 1951, Pápa. Leérettségizem, de még nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy újságíró akarok-e lenni vagy tanulok tovább. Érdekel ugyanis a politika, vonzanak az eszmék, a korombeli fiatalokhoz hasonlóan hiszékeny vagyok és rajongó. Okom van mindkettőre, hiszen 1944 őszétől 1945 márciusáig megáll a front a megyénkben s hónapokig a háború őrült csipkebokrát látom lángolni magam körül és a kőtáblákat nem Isten, hanem a Halál lökdösi elém. Csoda-e, hogy amikor ez elmúlt, azt érzem: minden jobb a romlásnál, a pusztulásnál. Egyszóval: megvakultam a jövőtől.

Ekkor kezdtem el komolyan verseket írni. Szerelmes verseket és politikai verseket, ahogy ezt a nagy hagyományú magyar irodalomtól eltanultam. Botladozó, politikai verseimet elsősorban a szocializmus jövőbeli eszméje lengte körül. A föl-fölszikrázó reményé, hogy bármilyen súlyosak is a növekedés feltételei Magyarországon, csakazértis új világ lesz itt, új rend, új dobbantó a történelemhez. Ihletet ehhez a reményhez természetesen nem a valóságtól kaptam, hanem a politikától és az irodalomtól. Fiatal kezdőként azokra figyeltem, akik a jövő ablakait kocogtatták, akik a tavaszt nem közönséges évszaknak tekintették Magyarországon, hanem szimbólumnak, akiknek a verseiben égre ballagott a traktor. Benjámin László, Zelk Zoltán, Kuczka Péter, Kónya Lajos, Aczél Tamás, Darázs Endre, Tóth Gyula nyomdokain jártam.

De 1952 tavaszán a sors megállított. Súlyosan megbetegedtem, zöld dió nagyságú kaverna keletkezett a tüdőmön, szanatóriumba kerültem s így egyik napról a másikra, kiestem az irodalomból. Mondhatnám úgy is, hogy visszazuhantam a valóságba. Különösen akkor, amikor hét hónapos szanatóriumi kezelés után haza kényszerültem a szüleimhez Zámolyra.

Elég volt öt-hat nap, hogy teljesen megforduljon velem a világ. Korábbi eszményeim úgy ütköztek össze otthoni élményeimmel, ahogy felelőtlen váltókezelők hanyagsága miatt két vonat ütközik össze nyílt pályán. Apámék – két ránk szakadt örökség következtében – tizenöt hold földet műveltek, de mivel minden terményt elvett tőlük Rákosi állama, a tojást, a hízó disznót, a búzát, a bort, a kukoricát, annyi jövedelmük se volt, hogy a péknél a mindennapi kenyerüket megvehessék. Az ösztöndíjamból én tartottam el őket. Mióta világ a világ – ilyen nem volt. Olyan se, hogy a parasztok szélnek eresztették éhező állataikat. Levágni nem merték őket, mert aki megteszi, azt internálják, lecsukják, esetleg elrettentő példát mutatva, szemrebbenés nélkül fölakasztják.

Égből a földre estem. Festett világból rozsdás vasak közé. Azt mondják: nagy csalódáshoz nagy hit kell. Ezt éltem át én is. 1952. december végére olyan verseket kezdtem írni, amelyekből kiderült, hogy a szocialistának kikiáltott magyar társadalom beteg, gyors kezelésre szorul. Vért kell adni neki, vitaminokat, biztatást, hitet, különben vége. Versben írt röpirataimat két folyóiratnak is elküldtem: a Csillagnak és az akkori Új Hangnak. A Csillag nem válaszolt, az Új Hang igen. Egyik szerkesztője jóindulattal arra figyelmeztetett: hagyjak föl a varjúkárogással, a szirénázó hanggal, nehogy valaki komolyan vegye és kiüsse lábam alól a földet.

De fél év múlva, Nagy Imre 1953-as júniusi kormányprogramja szóról-szóra igazolta kétségbeesésemet. A változást sürgető versek nagy, zajos ünneplés közben megjelentek, tehát befutottam. A sikerem nem is annyira esztétikai volt, hanem erkölcsi. Mindenki arról faggatott: honnan láttam előre az események alakulását? Dadogva mondtam el, hogy a saját élményeimből következtettem arra, hogy előbb-utóbb meg kell történniük.

Sajnos, Nagy Imre kormányprogramos korszaka 1955 áprilisában befejeződött. A hatalomba újra Rákosi ügyeskedte vissza magát. Visszatérésével a diktatúra szörnyű és ostoba botrányai is visszatértek. Jöttek az újabb padláslesöprések, falu-kifosztások. Egyre sűrűbben kaptam a siralmas leveleket hazulról. Egyikben azt írta anyám, hogy eddig csak az élelmet vitték el az elvtársak, újabban már az igavonó állatokat is kiszemelték, ami azzal jár, hogy jövőre már szántani se tudnak, vetni se és jön az éhhalál. Napokig azon emésztettem magamat: mit csináljak? Hogyan segítsek? Először arra gondoltam: rábeszélem Csanádi Imrét, menjünk haza együtt Zámolyra, s a tapasztalatainkról számoljunk be az Írószövetségben, ahol már föl-fölszikrázott néhány kényes igazság. Ha botrány segíthet, legyen botrány. Elvégre mi is vagyunk már valakik az irodalmi életben, akikre figyelni illik, hiszen Csanádinak ekkorra már a második könyve is megjelent, a Vargyas Lajossal közösen szerkesztett Röpülj páva, röpülj című magyar népballada gyűjteményük, amely mögött én ott láttam Kodály Zoltán elismerő fejbólintását is.

Erről az első gondolatomról azonban villámgyorsan lemondtam. Na még csak az hiányzik Csanádi Imrének, hogy a három esztendős szovjet hadifogság után beleártsa magát valamilyen államellenes lázadásba. Egyébként sem a lóra pattanó férfiak közül való harcos, inkább önemésztő, csikorgó lélek, aki előbb megír egy Berzsenyit idéző ódát, mint egy kiáltványt, még ha az ódára fél évet kellene is áldoznia.

Így döntöttem el, hogy Benjámin Lászlónak és Zelk Zoltánnak szólok, akiket mindenki ismert, s akik előtt komoly hitelem volt nekem is a „kormányprogramos” verseim miatt. Mindketten elfogadták a hívásomat.

Leérkezésünk napján épp tizenhárom végrehajtó tartózkodott Zámolyon. „Tizenhárman vannak, mint az aradi vértanúk” – mondta apám keserű akasztófahumorral, félelmetes képzettársításként.

 

*

 

A végrehajtók megjelenése után Zámoly kísértet-faluvá változott. Megszűnt mindennapos sürgése, forgása. Az utcákon alig lehetett embert látni. Akinek a mezőn, vagy fönt a szőlőhegyen akadt dolga, még virradat előtt elillant a faluból, akinek viszont maradnia kellett, szabályszerűen „illegalitásba” vonult saját portáján. Volt, aki magára zárta belülről az ajtót, volt, aki elbújt a padláson a zsuppkévék közé, vagy mint anyám, aki a szérűnk végében elbokrosodott vadribizli sövény sűrűjében kucorgott órák hosszat. Tudniillik, kezdetben csak olyan háznál foglaltak ezt-azt, ahol otthon találtak valakit. Később azonban rákaptak a szabadrablás ízére, s gátlástalanul feszítettek föl kamraajtót, padlásföljárót, azzal a jelszóval, hogy bolondnak nézik őket a zámolyiak.

A férfiak, akik igavonó állataikat féltették a végrehajtóktól, rendszerint éjfél után mertek csak hazalopakodni a határból, hogy még az idegenek árnyékaival se találkozzanak össze.

Szegényes önvédelmi stratégiájuk azonban egyik napról a másikra összeomlott. Amikor a végrehajtók rájöttek, hogy a parasztok éjszaka szivárognak csak haza, megváltoztatták ők is időbeosztásukat: napközben aludtak és éjjel kezdtek el portyázni a faluban.

Egyik ilyen éjszakán unokabátyám, Csoóri József zörgeti meg az ablakunkat: „Itt a baj, szedik össze az állatokat! Mindegy nekik, hogy ökörfogat vagy tehénfogat, viszik őket!”

Azonnal riadóztattam az első szobában Zelket és Benjámint: gyerünk az Öreg utcára! Szinte futás közben rángattuk magunkra a ruháinkat. Soha még ilyen jelenet a magyar közéletben: Magyarország két elhíresült költője, akik egyúttal pártköltők is, Rákosi, Révai, Farkas Mihály időnkénti beszélgető társai, rohannak velem a sötét Bikaközben, mintha középkori máglyagyújtásra vagy nyakazásra rohannánk.

A földbe mélyesztett tehermázsa körül iszonyú a feszültség. Állatok bőgnek, emberek káromkodnak, kiabálnak, ideálljanak, odaálljanak a marhákkal, a passzust amott adják le, ki az a bagoly, aki huhog, még elsirathatja a tollát! Épp amikor loholva a helyszínre érünk, Bagotai keresztapámra ordibál az egyik fővégrehajtó: „Na, öreg kulák, a hétszentségit magának, mikor áll már be a sorba? Nem érünk rá megvárni a Jézuska születését.”

– Hogy beszél azzal az idős emberrel – kiáltottam rá a pimasz alakra.

– Köhög valaki? – fordult hátra énfelém.

– Köhög bizony, és ráadásul azt szeretné tudni, kicsoda maga, és ki küldte ide?

– Ha nem takarodik azonnal a búsba, hamarosan megtudhatja – válaszolt fenyegetően.

– Ha pedig lázadunk, Levente úr, hamarosan összeismertetem az Államvédelmi Hatósággal. Fitty-fütty és máris itt vannak Fehérvárról. Erre vár, kisöcsém?

Ez a fenyegető és vesszősuhintásos hang már Zelk Zoltánt is kihozta a sodrából.

– Ember, tudja, hogy mit csinálnak? Az életüket veszik el ezeknek a szerencsétlen parasztoknak. Állatok nélkül… – Zelk mondta volna tovább a mondatot, de a végrehajtó közbe szólt:

– Majd csinálnak helyettük másikat.

– Gazember!

– Szabad tudnom, kit tisztelhetek vadonatúj keresztapámban?

– Megtudhatja! ZeIk Zoltán vagyok, kétszeres Kossuth-díjas költő…

Pillanatnyi csönd támadt az éjszakában, hiszen ilyen párbeszéd az akkori időkben, nyilvánosan, nemigen hangzott el Magyarországon. De a végrehajtó gyorsan magához tért.

– Á, Zelk Zoltán! Nagyszerű! Kétszeres Kossuth-díjas! Tudja mit? Szarok mind a kettőre, külön-külön!

Vér öntötte el az agyamat, s már ugrottam neki a torkának, de Szalóki János párttitkár emberei – földijeim! – lefogtak. Engem féltettek a következményektől vagy magukat féltették? Annyi bizonyos, hogy ők jobban tudták nálam is: az ÁVH emlegetése nem a magyar népmesék fordulatai közé tartozott.

 

*

 

Ma se tudnám hideg fejjel elmondani, hogyan múlt el az éjszakánk és a másnapunk. Csak arra emlékszem, hogy Zelk Zoltán nem fért el sem önmagában, sem a teremtett világban. Leült, fölállt, kenyérhajat tört, kérdezett, magyarázott, folyton azt hajtogatta, hogy ilyen nincs, ez nem Magyarország, ez Ukrajna, ez a munkaszolgálat folytatása, halottak nélkül.

Talán nem túlzás azt gondolnom, hogy Zelk Zoltán ezen az éjszakán indult el merészebben azon az úton, amely az önvizsgálat szakadékos terepe után az 1956-os forradalomig vezette őt, azután pedig a börtönig. Zelk kifelé is élt, Benjámin viszont olyan sokkot kapott a leveretéses éjszakától, hogy három napig nem tudott megszólalni. Csak nézett, cigarettázott, lélegzetnyi szünetekkel, járt föl-alá a szérűnkben, a kazlak közül bámulta a temetődombot, törölgette verítékező homlokát, szeme alját, megismerkedett Csanádi Imre édesapjával, aki még az akasztófa alatt is tudna valamilyen meghökkentő dolgot mondani, de Benjámin az ő társaságában is testben volt csupán jelen, belül a lelkében saját megsemmisülésének az útját járta. Végülis a végrehajtók ugyanazt a szocializmust képviselték, amelyért eddig ő is küszködött, lelkesedett, verset írt. És ez a „szocializmus” nagyon hasonlít arra a másikra, a nemzetire, amelyben vagonba tuszkolták a zsidókat. Ott zsidók, itt parasztok, akiket egy eszme nevében porig lehet alázni. Nem, nem! – ezt üzente a némasága. Nem, nem! – az ő hitével többé ne éljen vissza senki. Később, amikor a börtönből szabadult Haraszti Sándornak írja meg töredelmes, tisztítótűzben született versét, az Így vagyunk címűt, akkor éreztem meg legmélyebben, hogy mi játszódhatott le Zámolyon Benjámin Lászlóban.

 

Így vagyunk, Sándor: Téged egy hazug vád döfött le akkor, pokolra vetett… Poklokból száll ki hangom, szólni hozzád – Bűnös vagyok: elhittem bűnödet. Ott álltam én a rekegő zsivajban, halált böffenve, bambán, mint a részeg. Kijózanodtam, de véreres szemekkel, most kell, hogy egy nemzet szemébe nézzek.

 

A zámolyi „kirándulást” tehát Benjámin damaszkuszi útjának is nevezhetjük. Villámfényűnek, megrendítőnek, amely nem halványult el benne soha többé. Katarzisának egyetemes érvényén túl van olyan külön dokumentuma, amely tárgyszerűen is Zámolyhoz kötődik. Ez pedig a Tánc reggelig című verse. Ezt írja a vers születéséről: „…Én mondtam, nagyon kevéssé ismertem a falut, a parasztságot, és ott részben a zámolyiak, a zámolyi lakósok emlékezéseiből… részben a közvetlen tapasztalatokból rájöttem arra, hogy milyen infernális életet alakítottak ki falun… Hát az egyik versem erről szól… hallottam, hogy megcsinálták idős emberekkel, akik nem akartak belépni vagy visszalépni a szövetkezetbe, hogy letettek – az ávósok – egy húszfillérest a földre és ott táncoltatták akörül az öregeket…”

 

Porzott és döngött a föld, táncoltak reggelig, s folytatták délelőtt és délután, meg másnap is, harmadnap is, országra szóló lagzi volt, hiányzott bár a menyasszony, a vőlegény, cigány se húzta, bor se folyt, asszony se volt sehol, duhaj, tántorgó legénybúcsú porzott és döngött, kanmuri, ugrándozott a sok suhanc, járták a meglett férfiak, tréfás-kedvű aggok vigadtak, hejehuja reggelig, bokáztak egy húszfilléres körül, verejték bűze, csizmaszag, ázott kutyák párája szállt, eldűlt valaki – lennmaradt, és megütötte őt a föld s gyűlölte a földet azontúl…

 

*

 

Tudom, ha 1955 előtt Benjámin László ismerte is Csanádi Imrét, a költészetét csak felületesen ismerhette. Az Esztendők terhével című 1953-as Csanádi kötet sokkal inkább egy időből kiesett költő „posztumusz” kötete volt, mint egy jelen idejű költőé. De Benjámin „zámolyi megvilágosodása” ebben is fordulópontot jelenthetett. Zámoly után a másik zámolyira is oda kellett figyelnie. És a legjobbkor figyelt oda, hiszen Csanádi Imre ekkor került végre a helyére, ekkor írta egymás után élete nagy verseit: a Baglyok mámorát, a Hajnali káprázatot, a Valaki jár a kertembe címűt, a Bornemisza Pétert, az Erdei vadak, égi madarakat, a Halottvivők énekét, a Lagzi múltánt és a többieket. A modernség és a látomásos szürrealizmus irányába nyomuló, új magyar költészetben, a sorozatban megjelenő Csanádi-versek jelentették a legrangosabb ellenpontot. A magyar klasszicizmus mindenkor érvényes és mindenkor lenyűgöző erejét. A Berzsenyis hagyományt, a Vörösmartys hangot, az Arany Jánosit.

De Benjámin nemcsak a költői hangra figyelt oda, hanem az emberre is. Magára Csanádira, akit sorsa és alkata magányossá tett, de ebben a magányban nem a mélabú templomát építette föl saját kesergéseinek, hanem a hagyományok rendszerét és a történelmi érzékenységet. Nyilvánvaló, hogy Csanádi konok múltvállalását Benjámin nem egyszerű dacnak tekintette, hanem erkölcsi bátorságnak, a különleges szolidaritás jelének, amellyel elődeinknek is helyet keresünk magunk mellett, sőt a jövőben is.

A két zárkózott és társtalan költő – Zámoly sötét címere alatt – olyan közel került egymáshoz, hogy az 1956-os évben már együtt utaztak Zámolyra. S ha én, az előző évben, még csak koronatanúnak hívtam le szülőfalumba Zelket és Benjámint, egy év múlva Csanádi Imre már úgy vitte magával Benjámin Lászlót, mint aki nem egy faluval akarja megismertetni őt, hanem legbensőbb világával. Az első ember, akit megkerestek, nem a pap volt, nem a tanácselnök, nem az orvos, hanem az a gazdag életű szegény ember, Tatai Simon József, akitől Csanádi Imre egyik legszebb népdalunkat-virágénekünket gyűjtötte. Azt, amelyik így kezdődik:

 

Valaki jár a kertembe, fekete galamb képibe, szedi virágomnak színét, rozmaringomnak tetejét.

 

Kettejük barátsága életük végéig kitartott. Kevés elégtételt kaptam a sorstól, de hogy szemérmes, színpadiasságtól mentes kapcsolatuk megszületésében részem lehetett, különös ajándéka az életemnek.