Közös szülőföld, közös ég

Sokáig az életem legtermészetesebb ténye, illetve eseménye volt, hogy Csanádi Imre és én is Zámolyon születtünk. Zámolyon, ebben a Székesfehérvár és a Vértes hegység között meghúzódó faluban, amelyet nemcsak a vonat került el nagy messzire, hanem a fontosabb főutak is. Ő a rangosabb Öreg utcán látta meg a napvilágot, ahol a templomok állnak, a paplakok, az iskolák, ahol a községháza és a világháborús hősi emlékmű, én pedig a valamivel szerényebb Új utcán, ahol egyszerűbbek a házak, fakóbbak a kapuk, s ahol születésemkor mindössze csak egy malom működött és egy pékség.

Talán, ha nincs közöttünk tízévnyi korkülönbség, a természetesség érzése ki sem alakul bennem. Mert ha például egyívásúak vagyunk, még az is megtörténhetett volna, hogy a falu örökké vizslató és mérlegelő tekintete előtt akaratlanul is vetélytársakká válunk, időről-időre azt bizonygatva: melyikünk az okosabb, a talpraesettebb, a hűségesebb s kettőnk közül melyikünk tudja hosszabb ideig kezében tartani a Zámoly fölött fölkelő Napot, mintha a szülőház sártűzhelyéről kipattanó parazsat ugráltatnánk a tenyerünkön.

Szerencsére nem kellett vetélkednünk egymással, hiszen 1931-ben én még csak egy éves palánta-fiúcska voltam, talán még az udvarunkat sem hagytam el, amikor Csanádi Imrét már a székesfehérvári Ybl Gimnázium első osztályába beíratták.

Ahogy nőttem, természetesen egyre több apróságot és különleges dolgot tudtam meg róla. A faluban egyedül neki volt diáksapkája, szép, komoly diáköltözete, nyakkendője és mindehhez megbámulnivaló tartása s méltósága is. A falu több évszázados történetében ő volt az első, tetőtől-talpig parasztfiú, aki – zámolyiasan szólva – fölső iskolába járt.

Zárkózottságát és elkülönülését nemcsak magától értetődőnek tartottuk, de valamiképpen el is vártuk tőle, hogy különbözzék tőlünk. Hogy fölöttünk álljon. A süldőlányok bárhol látták – a templomban, a búcsúban – megbabonázva bámulták. Egyrészt, mert Imre nagyon jóképű fiú volt, rakoncátlankodó fekete hajjal, fekete szemmel, szemében hegyek szomorúsága, másrészt, mert hiába született oda közéjük, zámolyinak a zámolyiak világába, diákoskodása miatt olyan különös, már-már egzotikus lénnyé változott át a szemükben, mintha távoli földrészről hozta volna közéjük egy hajó. Ráadásul olyasmit tudott, amit senki más a faluban: rajzolni és festeni. Házakat, fákat, tornyot és templomtetőt, leszálló galambokkal, szérűt, magányos szekérrel és kazlakkal.

Ez a tehetsége aranyat ért, mert az elhíresült zámolyi leány- és legényegylet minden télen előadott egy-két népszínművet, például a Piros bugyellárist és a Falurosszát és elvárta, hogy a díszleteit Csanádi Imre fesse meg, hisz a biztos sikert a „művészi” díszletek mindig megsokszorozták.

A festői tehetsége mellett másféle képességéről is lehetett egyet-mást hallani. Ez pedig a versírás volt. Az erről szóló sutyorgások töredék-mondatait a lánytestvérem ejtegette el előttem. Ő ugyanis meghitt, bizalmas viszonyban állt Imre húgával, Csanádi Marival, aki ugyancsak szép emberi teremtés volt, s legalább annyira kíváncsiskodó természet, mint amennyire szép s így gyakran előfordult, hogy erős szívdobogással bár, de bele-belekukucskáltak Imre versekkel teleírt füzeteibe. Bizonyára a versek témája is izgatta őket: miről szólnak, kiről szólnak, van-e köztük például szerelmes vers, de azt hiszem, még ennél is talányosabb volt a tény maga. A megfejthetetlen titok, hogy valaki Zámolyon, a közvetlen közelükben, verset ír. Verset, akár Petőfi Sándor vagy Arany János.

Az idő persze múlt észrevétlenül, a nyolcadik évemre a kilencedik következett, a kilencedikre a tizedik, vagyis tágult körülöttem a világ, s egyre több eseményre és jelenségre figyeltem oda. A falu után fokozatosan megismertem a falu határát is. Az Erdőföldet, az Irtásokat, a Tüskés ért, a Mogyorós völgyet, Borbála pusztát, a Csörgő-kút körüli lapályt, a Forrás örökké védett, árnyékos és titokzatos világát, de legfőképpen a Szőlőhegyet. Ez volt a gyerekkori, pogány éden csúcsa és netovábbja. Mindentől elütő külön világ, hol vadgalamb búgott, vércsék kiáltottak, a pincék homlokán napóra mutatta az időt, az erdőből őzek kandikáltak ki bátortalanul, cseresznye érett, ősszel hordók kongtak, s ha átkiáltott valaki a harmadik szomszédjának, visszaverte a Disznóhegy, mint a Tihanyi szikla.

Nyaranta itt láttam leggyakrabban Csanádi Imrét. Szőlőt kötözött, curholt, nézte a virágzó körtefa körül barangoló méheket vagy épp a szomszédjával, a csavaros eszű Bagotai Ferenccel színházasdit játszott. Ültem egy napsütötte szikladarabon, hallgatóztam, kilenc évesen persze nemigen értettem, miről vitáznak, de annyit azért leszűrtem magamnak, hogy az öreg, aki új utcai volt, nagy újságolvasó paraszt, az úrnak készülő diákot leckézteti, ugratja, Imre pedig nagyokat nevet az átlátszó igyekezeten. Nevet? Nem is tudom, nevetésnek lehet-e nevezni azt a hangot, amelyre most, hatvan év után is emlékszem. A nevetés nem a szájából és nem is a torkából tört föl – sokkal mélyebbről. Mintha öröklött kínok rétegein áttörve bukott volna ki belőle. Soha senkit nem hallottam ilyen szaggatottan, már-már szenvedve, mégis igazán nevetni, mint őt.

Ez volt sokáig a legfurcsább, a megkülönböztető emlékem Csanádiról. Aztán jöttek a háborús évek. Láttam katonaruhában, mutatós angyalbőrben, karpaszományosként, hallottam, hogy idejében megszökött, s a szovjetek bejövetelét a zámolyi bikaistállóban élte át sokadmagával. 1945. január másodikán még láttam egy pillanatra a faluvégen, együtt menekültünk Pátkára, onnan ők tovább Sukoróra, mi pedig Pákozdra. Végül egy lövészárok ásásából hazatérve, apám hozta a hírt, Csanádi Imrét elhurcolták az oroszok. Mint katonaszökevényt. De hogy hova vitték, senki se tudta.

Ekkor már tizenöt éves vagyok, a hír tragikumát mégsem fogom föl igazán, hiszen a mindennapi szörnyűségek között sok ilyen hírt hallhatott bárki. Őszintén bevallom, rövid idő után el is felejtettem az egészet. Visszamentem Pápára diáknak és Zámolyról egyre kevesebb hír jutott el hozzám. Csanádi hazajött a fogságból, anyám megírta, de ismét eltelik négy-öt esztendő mire újabb hírek jutnak el róla hozzám. Az ötvenes évek elején megtudom, hogy földim, Csanádi Imre a Szabad Föld című „parasztújság” munkatársa. Újságíró. Én is az vagyok. A Pápai Néplapé. Hát nem érdekes? Két tollforgató egy faluból! De az igazi meglepetés az, amikor egy irodalmi folyóiratban Csanádi versekre bukkanok. Tehát nemcsak újságíró, hanem költő is! Letagadhatatlanul az, befutott, elismert költő, aki többé nem csupán az ő húga és az én lánytestvérem sugdolózásaiban versel, hanem az ország és az irodalom nyilvánossága előtt is.

Tekervényes emlékeimből talán kiviláglik, hogy bár egy faluban születtünk, ugyanaz a közösség nevelt s egymástól függetlenül mindketten az íróságot választottuk, és mégis milyen sokára derült ez ki számunkra, s ugyanígy mások számára is.

 

*

 

A költő Csanádi Imrét valójában én csak az 1953-54-55-ös esztendőkben kezdtem megismerni. S őszintén bevallom, ez az ismerkedés nem is volt olyan egyszerű, sima, zökkenőmentes. Megnehezítették az időben összetorlódott esztétikai, politikai körülmények.

Ekkor már én is túl voltam a nyilvános „költőavatáson”. Megjelent első könyvem, nagy dobverés fogadta. Elismerést nem lírai teljesítményemért kaptam, hanem állítólagos politikai vakmerőségemért. Homályból előugró Botond voltam, aki a Nagy Imre-i kormányprogram meghirdetése előtt betörtem Rákosiék kapuját. „Érdemeim” elismeréseként előbb az Irodalmi Újság belső munkatársa lettem, másfél év múlva pedig a megújult Új Hang versrovat vezetője.

Ez a gyors emelkedés szinte fölfoghatatlan volt számomra. Rangra, szerepre már akkor is fütyültem, de attól, hogy összeköttetés nélkül bejutottam az irodalmi élet legbelső körébe, kicsit megrészegültem és meg is ijedtem. A magyar irodalom föltámadási ideje volt ez az idő, a mindennapos csodáké. Egy keddi napon, mondjuk, Juhász Ferenc adja oda az Új Hangnak közlésre a XX. század egyik vitathatatlanul legeredetibb és legnagyobb, bartóki méretű versét: a A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujábólt, a következő hónap valamelyik szerdáján pedig Nagy László botozgat be a szerkesztőségünkbe s rakja elénk a Havon delelő szivárványt vagy a Rege a tűzről és jácintról című hosszú versét. És természetesen jönnek a többi, meghökkentő erejű művek is. Juhásztól A virágok hatalma, a Krisztus lépesméze, a Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre átoktalanul, Nagy Lászlótól a Csodák csodája, a Romantika nyolc versben és így tovább.

A Nyugat kora se lehetett lávázóbb és izgalmasabb, mint ez a korszak. Emlékszem a magam tágulására, a szavak, a látomások misztériuma érintett meg és szerettem volna beleköltözni a versekbe. Nem egyszer megtörtént velem, hogy már rég le kellett volna a nyomdába adnom a Juhász és a Nagy László kéziratokat, de én titokban hazavittem őket és velük éjszakáztam.

Ezek az úgynevezett hosszú versek vagy hosszú énekek akkor – 1954-től 1956-ig – már a terjedelmükkel is forradalmat sugalltak. Árvízként sodorták el az akkori ország kicsinyes szellemi gátjait. Fölkapták a ketreceket, a tiltótáblákat, a gondolat és a képzelet fegyverrel őriztetett börtöneit és vitték őket magukkal. Minden ilyen nagy versben a mindenség mozdult meg kihívóan: a vakondtúrások és a hegyek, a kökénybokrok és a Tejút csillagai, az Idő, a Múlt, az emberi szív dobogásától visszhangzó történelem vagy maga a Halál, amely fölötte állt a leghatalmasabb diktatúráknak is.

Bármilyen odaadással és érdeklődéssel olvastam is el – késői megjelenése után – Csanádi Imre Esztendők terhével című verseskötetét, még csak véletlenül se találtam benne hasonló erőt és szédületet. Az új költők világot fölforgató verseivel összehasonlítva olyan volt ez a kötet, mint az áradó, fenyegető, tavaszi Duna mellett egy sással és fűzfákkal körbenőtt réti folyó, melyben kendert áztatnak, vagy vászoninges parasztasszonyok áztatják meg magukat a hőségben.

Meghökkenteni egyedül az hökkentett meg a Csanádi kötet verseiben, mintha mindegyikben apám vagy anyám beszélt volna nekem félálomban Zámolyról, a temetőben megmaradt Árpádkori romról, Bőde Jánosról, akit a mi földünk közelében csapott agyon a villám. És hát a Szőlőhegy, a Forrás zöld világa. A parasztokat nyúzó segédjegyző taglejtései mind-mind olyan ismerősek voltak nekem, mint anyanyelvem szavai.

Egyszerűbben szólva: az évtizeddel előbbi Csanádi versekből akkor meghitten és kissé megfakulva a múltam köszönt rám. Nyersebben fogalmazva: netán valamiféle maradiság? Nem! Nem! Maradi az, ami silány, ami erőtlen. És Csanádi Imre verseiben épp az volt a legfeltűnőbb, hogy költőileg és formailag milyen érettek. A csodagyermeknek számító József Attila tizenhét évesen a Szépség koldusában ír olyan csiszolt, teljes értékű verseket, mint a tizennyolc éves Csanádi. A különbség csak a szemléletükben mutatkozik meg feltűnően. József Attila Juhász Gyulán, Kosztolányin nevelkedve, sőt részben Adyn is, a modern költészet irányába fordul stílusával, képzeletével, tárgyiasított világával egyaránt, Csanádi pedig a klasszikusainkhoz. Azokhoz a tizennyolcadik és a tizenkilencedig századi költőinkhez, akik a görög és a latin klasszicizmust magyarrá tették. Vajon miért ez a látványos hátrafordulás? Dacból? Alkati adottságból? A mesterségbeli tudás megszerzésének iskolás ösztöneiből? Vagy a paraszti származás nehézkes sugallatából? A válasz nem könnyű. Annyi bizonyos, hogy a Nyugat második nemzedékének a költői a harmincas évek végére, s a negyvenes évek elejére kezdenek fölnőni az elsőhöz. Eredetiségben, újításban, messziről fölismerhető világteremtésben. Mindenekelőtt József Attilát említhetjük, Illyés Gyulát, Szabó Lőrincet, Áprily Lajost és az úgynevezett népi irodalom két olyan karakteres költőjét, mint amilyen Erdélyi József és Sinka István. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy a költészetben ekkortájt minden hely foglalt. Minden lírai táj, minden nevezetes magaslat.

Ilyen végletes mondatot csak akkor ír le az ember, ha érzi fedezetét. Én Weöres Sándor Harmadik nemzedék című versében találtam meg ezt a fedezetet.

 

Hát fölvonul a teljes nemzedék, rájuk tekint a sas-szemű bíráló és az eredmény – áj váj! – mily siralmas „Miféle csöndes generáció ez? ehhez képest az aggok menhelye vad táncmulatság és csendháborítás – Szegény fiókák még annyit se tudnak, hogy egy költőnek rosszalkodni illik, sok újat hozni, mit ne értsenek, Petőfi és Ady is így csinálta, itt ez szabály, s a szabály az szabály. De hajh, ezek formával bíbelődnek, a múltat bálványozzák és az élő politikától elhúzzák az orruk… – – – – – – – – – – – – – – – – – – „Politikátlan” korosztály vagyunk? ha „szociális” versünk mind megpipázzák, a plajbász csúcsa elkopik, fogadjunk. Hibátlan formaművészek vagyunk? („hibás, mivel hibátlan”: furcsa szempont) de hol a mesterség roppant tőkéje? hisz legtöbb versünk jambus s még ez is göcsörtös, mint a Hátulszent Domokos. Van egy régebbi versem, törzsökös görög magyar mértékben, sapphicumban – bírálóm formajátéknak nevezte – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

Ha az alakváltás zsenijének, Weöres Sándornak is ekkora gondot okoz a helykeresés, a szerepválasztás, vajon mit szóljon a nála fiatalabb és jóval később induló Csanádi Imre?

A teljes megszállt jelenidő helyett keresnie kell magának egy tágasabb, egy mindenkor otthont kínáló klasszikus időt, amelyben úgy mozoghat, mint egy eszményi hazában, hiszen történelmi száműzetéseinkben és kisemmizettségünkben mindig vagy legalábbis legtöbbször a múltban találtunk csak menedéket.

S ehhez a klasszikus idő-hazához elsősorban klasszikus versformák illenek. A tizennyolc éves költő, ha kezdetben tán protestáns daccal is, de hamarosan fölényes könnyedséggel mozog ezekben az ómódi formákban. Mintha valaki legényest táncolna egy szüreti mulatságban nyomórúddal a vállán. Íme, néhány sor az Elégia esti porban című verséből:

 

Látnál csak, szigorún krákogva, az esteli porban, káromkodva tunyán; nyakam ég, lepi ujjnyi szutyok, szenny; görbül a szám keserűn, pöködök, szidom-átkozom őket: törve darabra, ahány autó van, veszne rakásra minden benneülő püffedt úr, – port a pofánkba ver komiszul valahány; úgy terped az alkonyi rest por, vágni lehet, szürkén telelisztez lombokat, árok- parti laput, tapadón pillánkra-hajunkra telepszik…

 

Valószínű, hogy néhány év múlva a fiatal Csanádi észrevétlenül szabadul meg ezektől a sikeresnek és biztonságosnak érzett formáktól, főleg, ha belekerül az akkori irodalmi élet sűrűjébe.

De nem került bele. Sőt egyre messzebb sodródott tőle. A lehetőséget előbb a katonáskodás kényszere vette el tőle, utána a háború, majd a hadifogság, s a négyéves fogolyélet után pedig az országot földbe döngölő proletárdiktatúra. A szürkeség, az egyenruhás idegenség, a hangzatos szólamokban szétröpködő pestis. És az a klasszikus fogékonyság, amelynek a kezdés évei után el kellett volna röppennie róla, a szörnyű élmények hatására még inkább rámerevedett az életére.

Juhász Ferenc, Nagy László, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Szécsi Margit, Tornai József, Orbán Ottó és még Takács Imre versei mellett is ezt a bordákat összeszorító Nessus-inget fedezem föl rajta.

Volt idő, amikor zámolyiként titokban még nehezteltem is rá. Többször megesett, hogy jelenlétemben Simon Istvánnal együtt hangos kajánkodással emlegették látomásokban tobzódó „csodafiúként” Juhászt és Nagy Lászlót. „Csupa titáni halandzsa, ahogy írnak. Minden hajszálukat egy-egy óceánnal vitetik arrébb” – szellemeskedett Simon és Csanádi mélyről fölszakadó nevetéssel egészítette ki költőtársát: „Libák helyett is sárkányokat hizlalnak kukoricával.”

És így jött el az 1955-ös év. A legújabb kori magyar irodalom egyik legizgalmasabb éve. Szinte mindenki megtermékenyült, aki ott volt az irodalom élvonalában. A látomásos és az Új Holdas költőkön kívül maga Illyés is. Ekkor írja a Bartók verset, az Óceánokat, a Menedéket, a Bélyegeseket, a Bevezetőt, a Doleo, ergo sumot s még vagy húsz nagy verset, ekkor szembesül önmagával csigáztató élmények hatására Benjámin László s kezd morálisan és költőileg is új korszakot. Igazság szerint Csanádi Imre másodvirágzását is ez az időszak hozza el. Egymás után jelenteti meg Berzsenyi és Vörösmarty mércéjéhez is odaigazítható verseit: A Baglyok mámorát, a Hajnali káprázatot, a Bornemisza Pétert, az Erdei vadak, égi madarakat, a Halottvivők énekét, a Húzd rá, cigányt, a Valaki jár a kertemben címűt és a Lagzi múltánt.

Most bizonyosodik be életszerűen és megcáfolhatatlanul, hogy a költői kiteljesedéshez, mint minden komoly alkotónak, Csanádinak is irodalmi élet kellett. Viták, új művek, sokféle hang, zsibongás a szerkesztőségekben, az eszpresszókban, a kávéházakban, a politikai fórumokon. Ízlés-ütköztetés és szerep-ütköztetés, melyben elvérezhet, de legigazibb énjére is rátalálhat a költő. Ettől a mozgalmassá vált idő első pillanatától kezdve Csanádi ómódi klasszicizmusát nagy böjti szelek röptették tovább, s hoztak helyébe életrevaló, újmódi klasszicizmust. Jó példája ennek a Lagzi múltán című, 1955-ös verse. Régen talán csak egy gyomrot fölkavaró paraszti életkép születik meg az otthoni lakodalom élményéből, de az irodalomra ezekben az időkben rátörő látomásos ihletettség Csanádit is fölszabadítja és az előző évtizedekben többszörösen átélt apokalipszisek élményével dúsítja föl idegrendszerét. Az apokalipszissel, mint a realizmus legújabb alkotóelemével.

Újításait nemcsak, mint pályatárs és nemcsak, mint versrovat-vezető éltem át, de mint a földije is. Amikor kéziratban először olvastam el egyik „legzámolyibb” versét, a Halottvivők énekét, nem az jutott elsőre eszembe, hogy a vers minden mozzanatát, szereplőjét, mélyben morajló titkát is ismerem, hanem az, hogy Szőnyi István Zebegényi temetésének a költészetünkben is megszületett a méltó társa. Egy felejthetetlen kép, egy sajátos kultúrát megtestesítő metafora, amely látomásosságában új, a mozzanataiban régi. Olyan ötvözet, mint amilyent a Psalmus Hungaricusban Kodály Zoltán is megteremtett.