Kettős születésnap

Illyés Gyula Petőfi életéről szóló könyvét egyszerű, de sugalmazó erejű mondatokkal kezdi. Ezt írja: „A nagy költők nem váratlanul szólalnak meg, nem derült égből, mint az isteni kinyilatkozások. A népek életében messze visszamenőleg meg lehet állapítani, mikor estek vajúdásba, hogy megszüljék a rendkívüli fiút. A nemzet, a nagycsalád előre készülődik az eseményre.”

A bibliás hangú bevezető után, amely Petőfi eljövetelét jósolja, Illyés egy tágas körképet vázol föl a reformkort megelőző időkről, az 1820-as évek Magyarországáról. Fölvillan ezen a körképen a negyvenkét éves Berzsenyi Dániel, aki bokájához láncolva ódák és elégiák súlyos vasgolyóját csörömpöltetve jár-kel föl-alá niklai kúriájában a magyarok sorsán emésztődve. Föltűnik a huszonkét éves Vörösmarty, akiben érlelődik már a Zalán futása, a harminckét éves Széchenyi, aki szerint Magyarország nem volt, hanem lesz, a huszonegy éves Kossuth s mögöttük Európa mefisztói politikusa, a ravasz Metternich, aki mindenkinél jobban tudja, hogy a megújulás zaklató látomásai a magyarokat bujtogatják leginkább.

Különös, de a tágas körképből valahogy, a korszak egyik legmeghatározóbb személyisége, Kölcsey Ferenc kimarad. Azért mondom, hogy valahogy, mert egyébként Illyés életművében megkülönböztetett magaslaton áll alakja. Sőt, Kölcseyben épp Illyés fedezi föl – a rá jellemző éleslátással – első nyugatos írónkat, gondolkodónkat, az öngyötrő, modern értelmiségit, a türelmetlen, kritikus magyar előfutárát, aki rég túljutott már kurucokon és labancokon s köd-csócsálás helyett filozófiát akar, szellemi életet, jobbágyfölszabadítást, s egy görög mintákhoz illeszkedő „magyar Akropoliszt”, amely épülhet akár sárból, akár vályogból is, de legyen látható minden égtáj felől.

Az irodalomtörténészek joggal olvashatnák a fejemre, hogy a kákán keresem a csomót, amikor Illyés körképéből Kölcseyt hiányolom. A tények szerint igazuk is volna. Csakhogy Petőfi és Kölcsey életének van olyan rejtélyes, már-már misztikus találkozási pontja, amely minden irodalomtörténeti ténynél beszédesebb. Valami megfoghatatlan, de kikerülhetetlen bizonyosság, amely sokkal inkább a lenyűgöző véletlenek és a csodák világához tartozik.

Hogy közelebb kerülhessek a „titokhoz”, a szilveszter-éjszakákhoz kell visszahátrálnom. Nem az újakhoz, hanem a régiekhez. Azokhoz, amelyeket még nem tűzijátékok búcsúztattak, nem világelnökök, világzenekarok, hanem egyetlen falusi harangszó. Az év utolsó napján az óra elütötte a tizenkettőt, s kint meghúzták a harangot. „Temeti Isten az óévet – mondták az öregek megilletődve s elhallgattak. A hallgatásuk oly súlyos volt, mintha legközelebbi katonapajtásukat búcsúztatná a harang.

Emlékszem, ilyenkor mindig kiosontam az udvarra. Ki az ég alá. Havasak voltak az ól-tetők, a kazlak s irgalmatlanul nagy volt a világ. Elveszni lehet benne vagy csakazértis megmaradni. Az udvarunkból jól lehetett látni a temetődombot is, az Árpádok-korabeli templom falmaradványát, amely úgy feketedett ki a hóból, mintha egy karddal lemetszett angyalszárny lett volna. A harang szólt, a táj megemelkedett s éreztem, hogy az Idő élete és múlása már nemcsak az Időé volt, hanem az enyém is.

Bizonyos vagyok benne, hogy 1822. Szilveszter éjszakáján maga Kölcsey is hallott ilyen harangszót, mégpedig a csekei református templomhoz tartozó fatorony magasából. Még az is lehet, hogy kiment ő is az udvarra, ki a hatalmas ég alá. S vele ment magánya is. A harangzúgásban és a hidegben mi más juthatott volna eszébe, minthogy otthon és család helyett ő csak nemzetet és hazát kapott a sorstól. Hazát, de milyent? Olyant, melyben nem virul szabadság a holtnak véréből. A gondolattól megborzonghatott s nem először. A harang még szólt, a Tisza felől nyomuló sötétség olyan volt, mint a tatár hadak árnya vagy a Rákóczi kurucait üldöző osztrák hadaké. A látomást elhessentette magától s néhány perc múlva visszament a házba. S ismerős hang szólalt meg benne: Isten, áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel… Áldd meg, s hozz rá víg esztendőt!

Ez volt az a kivételes pillanat, amikor elkezdődött a Himnusz születése s ez volt a pillanata Petőfi Sándor megszületésének is. Hatvani Lajos: Így élt Petőfi című öt kötetes könyvéből idézem az idevágó mondatot: „1822. december 31.-éről 1823. január 1.-re virradó éjszakán, néhány perccel éjfél után születik Petőfi Sándor, Kiskörösön.”

Azt, hogy a Himnuszt Kölcsey január 22.-én fejezi be, semmiféle ellentétben sincs a verset megszülő érzés és gondolat – pontosabban: az ihlet – jelentkezésének az idejével. Sőt, egyenesen föltételez ennyi időt, hisz így is rendkívüli teljesítménynek számít, hogy a nehezen dolgozó költő huszonkét nap alatt megírja halhatatlan versét, amely több mint százötven éve már a nemzet imája s a továbbiakban is az marad.

 

*

 

Tudom, hogy misztikusok, mítoszteremtő népek vagy a lélekvándorlás hitvallói mernek olyan vakmerően gondolkodni a valóságról és az élet rendhagyó tüneményéről, ahogy a szilveszteri „kettős születés” összekapcsolása révén én gondolkodtam róluk.

Holott szó sincs semmiféle misztikáról. Ellenkezőleg: egy hagyományok szerint élő közösség szokásrendjéről van csupán szó, amely nagyon is földi törvényekhez igazodik. Kölcsey nem a szomszédjának, de egész nemzetének kívánt akkor, azon a Szilveszter estén boldog újesztendőt. Nem is csak egyet, de évszázadokat! Hogy a költői ihletet maga a közös hagyomány súgta neki, legnyilvánvalóbban épp Petőfivel igazolhatjuk, aki több, évet-búcsúztató és évet nyitó verset ír rövid élete során. Ezek között olyanok vannak, mint az 1844-et nyitó Honfidal, mint a Búcsú 1844-től vagy, mint az 1845. évet kezdő Magyar nemzet című verse, melynek egyik szakasza így hangzik:

 

Más hazában híven őrzik Mindazt, ami nemzeti; Ősi kincsét a magyar nép Megveti és elveti. A magyar magyarnak lenni Elfeled vagy szégyenel – És az ily elkorcsult nemzet Életet nem érdemel – – – – – – – – – – – Lesz-e sors, oh lesz-e isten, Aki minket megsegít?…

 

De említhetem az 1846.-ik év első versét is, amelynek visszatérő sorát mindnyájan ismerjük:

 

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

 

Az ilyen természetű versei sorát a Szilveszter éje 1847-ben című verse zárja.

Azt hiszem, nem kell tovább bizonygatnom, hogy a Himnusz születése és Petőfi születése közös pillanatában nemcsak a vak véletlen csodáját ismerjük föl, hanem azokat a mélyben munkáló erőket is, amelyek egy szerves kultúrában élő közösséget irányítanak.

Egy mély lélegzetvétel után, a kultúrát ünneplő napon, azt kérdezem váratlanul magunktól: működik-e bennünk ma ilyen erő, ilyen hagyomány, ilyen szellem? Vagy mindez a múlté már? Az okos ember tudja, hogy akkor él helyesen, ha minden dolgát a kezdettel hasonlítja össze és ellenpontozza. Vajon mi hova jutnánk, ha nem is épp a kezdetekig, legfeljebb csak a tizenkilencedik századig hátrálnánk vissza? Kiindulásul idézzük föl a század és a magyar sors egyik összefoglaló, nagy versének: a Gondolatok a könyvtárban című Vörösmarty versnek néhány sorát:

 

Mi dolgunk a világon? küzdeni Erőnk szerint a legnemesbekért Előttünk egy nemzetnek sorsa áll…

 

Az idő, a történelem nagyot változott a vers megírása óta, de a föladat szinte semmit. Azt mondhatjuk, hogy az a bizonyos, versben emlegetett sors azóta is folyamatosan időszerű. Több mint százötven év magyar szellemi élete igazolja ezt rendületlenül. Írók, tudósok, felfedezők, államférfiak, zenészek, szorgalmas és önpusztító lángelmék hosszú sora. Egészen a legutolsó időkig. Ugyanis az elmúlt nyolc-tíz évben valami szokatlan dolog történt velünk. Fölszabadulva a nagy nyomás alól, a magyar szellemi élet nagyobbik része keszon-nyavalyába, keszon-mámorba zuhant. Még íróink és irodalmáraink zömét is alaposan megbolondította vagy legalábbis megzavarta ez a betegség. 1990. után úgy gondolták közülük sokan, hogy a magyar irodalmat hosszú időn át megterhelték a történelem és a társadalom gondjai s a politika kimerítő kaland lehetett csak számára – ideje tehát megszabadulni a terhektől.

Az óhaj érthető volt, a következtetés azonban nem. Szinte közhelyszerűen tudjuk, hogy nem minden nép irodalmának voltak és vannak irodalmon túli föladatai, de a mienknek igen, megszületése pillanatától, vagyis a mohácsi katasztrófa utáni időktől kezdve. Ezt a külön szerepet a történelem kényszerítette ránk, s aki – akár kényelemből, akár esztétikai belátásból el akar szakadni ettől a múlttól – valójában a történelemből akar kilépni. A legszorongatóbb és a legösztönzőbb hagyományból. Ezt is megteheti az ember? Persze, hogy meg! Csak ne felejtsük el: ahol megszűnik a hagyomány, ott semmiféle szellemet nem lehet tovább adni, se megújítani. Sőt, hogy ünneprontóan időszerű legyek, azt is ki merem jelenteni: ahol elhal a hagyomány, ott fölbomlik a közösség is, és ahol fölbomlik, ott hamarabb lőnek, hamarabb lopnak, hamarabb gyalázzák meg a becsületet.

Ezzel nem azt akarom állítani, hogy az irodalom csak akkor maradhat továbbra is igazi irodalom, ha újabb és újabb kényszerzubbonyt szabat magára, hanem ha szabadságát a valóság legteljesebb kifejezése és újraalkotása közben vívja ki, s nem azzal, hogy üdvözült arccal vagy jópofáskodva odébbáll.

Hisz ha volna egy mai Zrínyink, Kölcseynk, Széchenyink, Adynk, Babitsunk, Németh Lászlónk, Illyésünk, minden eddiginél riasztóbb leltárt készíthetne el történelmi és kulturális helyzetünkről. A remény és a megroppanás kettős feszültségében élünk. Valóságos drámában. A magyarság nemcsak a határainkon kívül él szétszóratásban, de egyre inkább a határainkon belül is. Az európai ígéretek vonzóak és fölemelőek. De melyik, illetve milyen Európa ígérget nekünk bármit? A jómódú, az elegáns, a kényelmes, amely civilizációs varázslatai közben maga is sivatagosodni érzi a lelkét? Nem inkább nekünk kellene valamit ígérni önmagunknak? Valamit, ami túl van politikákon s közhelyeken? Túl a már századszor ismétlődő kudarcokon?

Egy száműzetésben meghalt írónk, Szabó Zoltán a Tardi helyzet, a Cifra nyomorúság és a Szerelmetes földrajz írója azt üzeni nekünk, hogy a magyarságnak az segít most, aki segíti egységesülni. A kérdés csak az, hogy a jelenlegi szétesésünkben van-e bennünk képesség és akaraterő ehhez a hatalmas fordulathoz? Néha azt érzi az ember, hogy a Széchenyi, a Kölcsey, az Ady-követők helyett a nagy röhögtetőkre figyel az ország. Sokan pedig csak legyintenek: kis ország vagyunk, nem számítunk. Ezzel szemben én azt állítom: egy nemzetnél nem a nagyság, nem a terjedelem, nem a lélekszám a legfontosabb, hanem a milyenség, a jellem, a stílus, a kultúra.

Az amelynek egyik meghatározó, szent embere Kölcsey Ferenc, akinek a nevében erősödni ma is összegyűltünk.