Bűnbak és lángész

Amikor először láttam Henry Moore kétalakos szobrát: a Király és Királyné-t, magamban rögtön egy hegy tetejére képzeltem oda. Egy kopár, magában álló hegy tetejére. Köröskörül dombok, lejtők, szakadékok és völgyek s a szobor fölött csak a Nap, csak az ég, csak a vakmerő üresség, amelybe, Isten tudja, miért, újra és újra bele kellene üvölteni.

Később azt gondoltam, hogy ennek a fenséges és szemérmes szobornak nem a világ tetején, hanem valahol itt kellene állnia, ahol mi állunk, ennél a kettős sírnál: Illyés Gyula és Illyés Gyuláné örökös nyugvóhelyén.

Sokáig nem értettem: hogyan szegődhet az emberhez ilyen kósza, zarándok gondolat, de napokkal ezelőtt váratlanul ez is megvilágosodott bennem. Nem sokkal Gyula bácsi temetése után fönt jártam a József-hegyi úti házban. Minden a helyén volt, de a csönd, de a gazdátlanul maradt asztalok, székek, könyvek világa Illyés szobájában úgy hatott rám, mintha egy levert, egy megszállt ország titkos főhadiszállásán járnék, amelyet még a halál helytartója se fedezett föl magának. És ott, abban a leveretéses gyászban adta kezembe Flóra asszony némán Illyés utolsó versének kéziratát. Kéziratát? A végrendeletét! Sőt, még egyértelműbben fogalmazva: neki, a feleségének szóló hagyatkozását.

Így szólt a vers:

Mi ez, ha nem a szeretet királyi parancsa? Ha nem az emberfölötti kötelességtudat és remény uralkodói utasítása? Azt hiszem, nemigen ismer közülünk senki ehhez hasonló, visszavonhatatlan „rendelkezést” sem az irodalomban, sem a hatalmi politikában… Igen, tehát Király és Királyné – csak nem a történelmi cicomák és képzetek alapján, hanem élet és halál ősi törvénye szerint.

Tizenöt évvel ezelőtt ez a vers nem elsősorban költői erényeivel hökkentett meg és nyűgözött le, hanem a bátorságával. A halálra fölkészült vértanúk múlhatatlan eleganciájával. Mondhatnám még egyszerűbben is: a jellem erejével.

Nem mintha újdonságot jelentett volna ez nekem, egyáltalán nem, de hogy a legutolsó percben, a halál villanólámpájának a fényében is ez jelenjék meg a szemünk előtt, jelképesen is az egész illyési életmű betetőzésének éreztem. A kezdet és a vég törvényszerű egymásba zárulásának.

És nyomban egy új kiindulópontnak is. Aki Illyés egész birodalmát akarja megismerni, kezdheti ettől az utolsó, magaslati ponttól és haladhat visszafelé. Megjósolhatom, hogy legenda-oszlató útja lesz, mert még a rágalmaktól és a félreértésektől elgazosodott tájakon is ugyanannak az illyési magatartásnak a művészi és morális teljesítményeire bukkanhat, mint a halál előtti nagyság pillanatában. Hiszen ha nem így volna, hogyan tudta volna öt-hat világomlás, életomlás és haza-vesztés közben megteremteni a magyar irodalom egyik legnagyobb szabású életművét? S vele együtt a nyelvet, a csonthéjas, a szellemesen szikrázó és hódító illyési stílust, amely megvesztegethetetlen, mint Saint-Just, természetesen azzal a különbséggel, hogy a nyelvben a megvesztegethetetlen derűnek és humornak is szabad csapongást enged.

Mi történhetett velünk, hogy a magyar irodalomnak erről a Vörösmarty, Arany s Babits mellé lépő alkotójáról tizenöt éve alig beszélünk? Életében, legtöbbünknek, ő volt a mérce. Ő volt a magyar irodalom: élők és holtak szekértáborának a megszervezője; a magyar megnyilatkozás szimbóluma; a bűnbak és a lángész; a politikus, a nemzetmentő, a mindenkori árvízi hajós; a csodák szétszedője és összeszerelője. Most pedig – úgy tetszik – egy nyugdíjazott klasszikus csupán. Egy nagy meteor – a földbe fúródva.

Nem, ezt még kimondani is őrület. Tagadhatatlan: minden tény, minden irodalmi és szellemi hanyagságunk azt bizonyítja, hogy szinte barbár könnyedséggel fordultunk el az utóbbi időkben Illyéstől. Hogy a három kakasszó elhangzása nélkül is megtagadtuk. Jól tette Domokos Mátyás, hogy egyik írásában ezt az igazságot is kíméletlenül a szemünk közé vágta. Önváddal átitatott szigorát én csak azzal egészítem ki, hogy Illyés-elárulásunk nem ilyen közvetlenül történt. Mi nemcsak őróla s nemcsak magunkról feledkeztünk el bűnösen, hanem az irodalom, a kultúra, a hagyományaink becsületes szolgálatáról is. A világváltozás szükségszerű zűrzavarában azt hittük sokan, hogy akár részlegesen, akár átmenetileg is fölfüggeszthetjük az irodalom képviseletét a társadalomban, egyéb fontos kötelezettségeink miatt. Olyan tévedésünk volt ez, mintha a lélegzés fölfüggesztéséért indítottunk volna mozgalmat, mondván, hogy szennyezett a levegő. Mások viszont úgy fordultak el Illyéstől, hogy új korszakot hirdetve, mindent fakónak, tegnapinak, kínos magyar romantikának ítéltek, amit ő egész életében képviselt. Anélkül, hogy ítélkeznék s temetőben lennék bíró, azt ajánlom: nézzünk csak körül idehaza, nézzünk körül Közép-Európában és Nyugaton: ki az az író, gondolkodó, művész, aki Illyésnél árnyaltabban, átélhetőbben fogalmazta volna meg jó előre európaiságunk föladatait és drámáját, ideértve a nemzetiségi kérdést, az anyanyelvekét, a nemzet primátusának a kérdését, amely az ő világos értelmezésében nem önző nacionalizmus, nem holmi felsőbbség, hanem sajátosság. Egyetlen idézet a hetvenes évek naplójegyzeteiből: „Ha a magyar szellemi élet nem mutat sajátos – vagyis nemzeti – erőt s értéket, mi fogja indokolni az egész nép okát-jogát a sajátos létkeretre: a nemzeti önállóságra?”

Tizenöt év után megrongált hűségünket és éledező bűntudatunkat hoztuk ide a sírhoz, életünk keserves és terméketlen mélypontja felől érkezve. De, ha próbaföloldozást várnánk is itt, előlegként, bárkitől – hiába várjuk. Nem kaphatunk. Hisz még egy Illyés-revíziót is elkezdeni, amely aligha lenne könnyebb, mint Adyé vagy Babitsé, csak akkor kezdhetünk el, ha előbb a magunkét kezdjük el.

A hely, ahol állunk, megszentelt hely, kötelez mindnyájunkat.