A költői képek dicsérete

A stílus mintaképei: a káromkodás, a távirat, a sírfelirat – mondja E. M. Cioran, a román származású francia gondolkodó. Jó mondat. Nyelek is egyet: figyelemre méltóak a szempontjai. Mint ahogy azoké is, akik szikár rajongásukban Napóleon törvénykönyvének stílusát tekintik követendő eszménynek. Elképzelhető ez is. Sőt még ennél is lehet aszkétikusabb eszmény. Például: a sivatag. Homok, homok mindenfelé, amerre a szem lát, terrorisztikus végtelenség, amely már önmagában is fölzaklató, legföljebb itt-ott egy-egy facsonk, bokor-csontváz az egyhangúság megtörésére. Bevallom, az én stíluseszményem másféle tájak hangulatához igazodik. Üssük föl csak úgy találomra, mondjuk, Németh László Széchenyi drámáját s Albert Camus bármelyik esszékötetét. Németh drámájában, rögtön az elején ilyen mondatokat találunk: „Egy inas hazája az ura előszobája.” Vagy gondozóját, Guterz doktort dicsérve, ezt mondja a dráma Széchenyije: „Ő az a gramm arany, melyet egy mázsa Ausztriából kell kimosni. Egy osztrák, aki szégyelli magát a rajtunk történtekért.”

És Camus?

Ő sem a sírfeliratok mellbevágó szikárságához igazodik. Ellenkezőleg. A mondatai tágas, nagyfeszültségű terekben születnek. A kultúra, a mitológia, a történelem naponként megújuló izgalmaiban. Egyik mondata mögött a perzselő, algériai nap süt; a másik mögött a pokolban elmerülő Don Juan kevély kiáltása hallatszik, a tizedik mögött az istenítélettel egyenrangú emberi ítéleté. Ízelítőül belőle is csak két mondatot idézek, a Heléna száműzetése című esszéjéből: „Hérakleitosz szerint a mértéktelenség tűzvész. A tűzvész terjed, Nietzsche túlhaladott. Európa többé nem kalapácsütésekkel, hanem ágyúlövésekkel filozofál.”

 

*

 

Persze, ha túl sok ilyen mondat zsúfolódik össze egy írásban, az írás emészthetetlen marad, mint a cupákos, zsíros, túlfűszerezett ételek. Érvényes ez a megállapítás versre, prózára, esszé-szövegre egyaránt. Azok, akik még emlékeznek az ötvenes évek politikai és irodalmi hangulataira, fölidézhetik maguknak, hogy a szocialista irodalom cementporát hogyan fújta el fölülünk az a váratlanul támadt tavaszi szél, amely az olyan új költők nyomán mozdult meg, mint amilyen például Juhász Ferenc és Nagy László volt. Beszélni, írni kezdtek s egyszeriben minden főnév, ige és minden jelző képzettartománya százszorosára megnőtt. A gyalogosan caplató versek között megjelentek a gólyalábon lépkedő versek, amelyek az ibolyás domb tövéből egyenesen a Holdra léptek. Csodák és látomások? Igen, azok özönöltek felénk. Olyan versek, mint a Tékozló ország, A virágok hatalma, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujában. Ezek és még sok lenyűgöző társuk Juhász Ferenc tolla alól; a Gyöngyszoknya, a Vasárnap gyönyöre, a Rege a tűzről és jácintról pedig Nagy Lászlóéból. Egyszóval: az 1956-os forradalom előtt a nyelv forradalma!

A mostani eszemmel is csak azt mondhatom, amit akkor gondoltam: olyan megtermékenyítő istenáldás volt ez a nyelvi kiáradás, mint a Nílus folyó legendás kiöntései. Buja és elbokrosodó élet támadt a nyomában. És ha visszahúzódott is medrébe mára ez a „természeti tünemény”, hatása még mindig élénk, érzékelhető. Elsősorban természetesen az irodalmi nyelvben.

A gazdagodás sokféle jelensége közül én most csak egyet szeretnék kiemelni. A költői kép szerepének a megnövekedését, mondhatnám elhatalmasodásának folyamatát, különösen az ötvenes, a hatvanas, a hetvenes évek magyar költészetében.

A nyelvben megjelenő kép, hasonlat, ős-metafora, mint ahogy tudjuk, szinte egyidejű magával a nyelv születésével, a szavak, a fogalmak evolúciójával. Hisz minden szó kezdetben tapasztalat volt. A természetből kicsapódó, közmegegyezésen alapuló tapasztalat. Az volt a szélmozgás, a zizegés, a vízcsobogás, a villámlás minden nyelvben megjelenő ősalakja. Az volt a hallás, a látás, az érzékelés tízezerféle változata. A kezdetleges szótól a fogalomig nagy minőségi változásnak kellett bekövetkeznie. Ezt az evolúciós változást – fogalmazhatnék úgy is, hogy evolúciós csodát – valójában a kép, a hasonlat segítette leginkább elő. Keserű, mint az epe – őrizzük még ma is magunkban az összehasonlítás révén szerzett élményt, undorodást.

A hasonlat tehát nemcsak tapasztalat, de egyúttal híradás is. A leggyorsabb tájékoztatás. Ugrás sokszor az ismeretlenbe vagy az átrendezésre váró világokba: tájak, tárgyak, rendszerek, elképzelések és szellemi formák sűrűjébe.

Ebből a vázlatos jellemzésből is kitetszik, hogy a jó hasonlat eredendően a költői megismerés eszköze. Egyik pillanatban a figyelemfölhívásé, a másikban a rádöbbenésé vagy éppenséggel a lehetséges érveken túli érveké. Ilyen szerepben jelent meg a hasonlat az ős-eposzokban, a klasszikus görög versekben, a klasszikus görög tragédiák emelkedett párbeszédeiben vagy monológjaiban. De kiváltságos, szembetűnő helyzetbe valójában az európai romantika korában került, amikor a költők személyessége, lírai én-tudata határozza meg a vers mozgását az élet sötét és fényes dimenzióiban egyaránt.

A romantika után a múlt századi realizmus is kifinomult érzékkel használja ezeket a költői eszközöket. Arany elbeszélő verseiből – különösen a Toldi hármaskönyvéből – rengeteg példát idézhetnénk a szúnyognak látszó ösztövér kútágastól kezdve, az arany tepszinek látszó holdsütötte rétig, amelyen a kimúlt farkasok hevernek.

Az előző századok hasonlat- és metafora-teremtő képességéhez viszonyítva a huszadik század teljesítménye lenyűgöző. Túlzás nélkül jelenthetjük ki, hogy korunk nemcsak az atomrobbantás kora, hanem a nyelv-robbanásé is. Pontosabban: a kép-robbanásoké. A modernség egyik legfőbb ismérve ez. Ha mottót kellene keresnünk ehhez a modern korhoz, Vauvenargue francia moralista mondatát választanám, aki ezt írja: „a lelemény a lángelme egyetlen bizonyítéka.” A századelő minden művészeti stílusában – a dadaizmustól a szürrealizmusig – ez a becsvágy uralkodott el. Érthető, hiszen egy-egy váratlan kép, magnézium-lángként fölvillanó költői metafora többet ér húsz-harminc oldalas tanulmányoknál. Apollinaire így kezdi új korszakot beharangozó versét, az Égövet: „Végül is unod e régi világot csupa rom/Ó pásztorlány Eiffel-torony a hidak nyája béget e hajnalon…”

Ebben a verskezdésben, persze, nemcsak a metafora szokatlan, hanem az is, hogy egy új térben játszódik le a vers. Egy kitágult lírai univerzumban, amelyben mindennek más értelme lesz: az időnek, a történéseknek, az egymáson áthullámzó tereknek. Akaratlanul is Einstein látomása jut eszünkbe, amely a relativitás elmélete révén mindenestől megváltoztatja addigi fizikai világképünket. S ezzel együtt megváltoztatja szavaink tartalmát, fölkészítve őket az új jelenségek befogadására és kifejezésére.

A modern költői képek – hasonlatok, metaforák és szimbólumok – elszaporodásában korunkban sokan csak a költői eszközök túltengését látják. A túlcsigáztatott képzelet terrorhullámát.

Elismerem, ilyen árnyoldala is volt a jelenségnek, miként minden forradalomnak van, de nem ez a meghatározó vonása. Mint ahogy eredetének sincs semmi köze ilyen vagy olyan irodalmi divathoz. A képek sokaságát, meghökkentő természetét, látszólagos irracionalitását a huszadik század nehezen értelmezhető valósága kényszerítette ránk. Az evangélium magyarázatainál is bonyolultabb világmagyarázat szükségessége. Beletartozik ebbe a világháborúk valósága, apokaliptikus gesztusrendszere; az önmagával meghasonlott civilizáció rideg közönye; a kis földi édenkertek lezüllesztése, pusztulása; az információ-pestis gyors terjedése; és az ember elidegenedése a természettől, önmagától s mindattól, amit új helyzetében cselekedni kényszerül. Régen egy-egy hasonlat a szemhatárunkon belüli világ tárgyai és jelenségei közül választotta ki azt, amit összehasonlított. A keservesen síró gyerek a hasonlatban nem sírt, hanem az egereket itatta, vagy a halál közelébe jutó szegény parasztember se az elmúlásról beszélt, hanem metaforikus szeméremmel csak ennyit mondott: „Majdnem a kémény mellé került a csizmám.” azaz: a padlásra.

S ha a modern korszakig általában kicsi és belátható volt a távolság a hasonlatok szélső pontjai között, a huszadik század a repülők, a földrészeket átszelő vonatok, az űrhajók nyomán beláthatatlanná növelte ezt a távolságot. Szinte fölfoghatatlanná. A hó ma már nem hó a kertben, hanem: angyalhulla. Az ejtőernyők sem ejtőernyők az égen, hanem a halál margarétái. S a század nagy „civilizációs lakodalmán”, amely évtizedek óta itt tombol körülöttünk, a lakodalmi vendégek arca sem emberi arc, hanem rókagödör-arc, melynek pórusai akkorák, hogy lódarazsak bennük a bérlők.

Az idézet-töredékek Nagy László költészetéből valók. De ahogy tőle idéztem, legalább ötven jelentős, modern költőtől is idézhettem volna: franciáktól, spanyoloktól, németektől, oroszoktól, braziloktól, mexikóiaktól, csehektől, románoktól, lengyelektől és így tovább.

 

*

 

A jegyzet végén sietek bevallani, hogy a fönti fejtegetések valójában közhelyek. Inkább összefoglaló gondolatok mint fölfedezések. Sokan és sokszor beszéltek már ezekről a kérdésekről. Hogy sokadiknak én is beálltam a sorba, annak egyetlen személyes oka van: néhány kritikusom újra és újra szememre hányja, hogy írásaimban túl sok a költői kép, túl sok a metafora. Mintha azt mondanák ezzel: cicomásabb vagyok a kelleténél. Mentegetőzés helyett, azt mondhatom, hogy a korszakot kifejező, jó hasonlat épp úgy születik, mint a korszakot kifejező telivér gondolat.