A csapatkapitány

Ismét egy ormótlan kő hever előttem.

Nem is kő, hanem szikla.

El kellene hengerítenem az útról, hogy ne akadályozza a szabad közlekedést köreinkben. El – de hogyan?

 

*

 

Ebben a rejtélyes, kis bevezetőben arra célzok, hogy a napokban olvastam el Josef von Ferenczy, azaz: Ferenczy József Németországban élő, sikeres, rangos, mondhatnám: világhírű honfitársunk önéletírását: a Perbeszédtől a párbeszédig című könyvét, és szívesen írtam volna róla valamit, jegyzetet, esszét, csak úgy magánszorgalomból, ahogy régi havazásokról vagy megpróbáltatásos moldvai útjairól ír az ember, de mielőtt még az első mondatot leírtam volna, valaki az Úr hangját utánozva, finoman arra figyelmeztetett: ne siessem el az irományomat, legyek óvatos, körültekintő, mert egy homályos körvonalú szikla hever előttem: a szerző múltja. Pontosabban: magyarországi élete, amelyet mindenestől ránk hagyott, amikor itt hagyta hazáját, s előbb Ausztriában, később pedig Németországban telepedett le.

Mi tagadás, a hang egy pillanatra megtorpantott, de nem állított le. Ellenkezőleg: kíváncsiságot ébresztett bennem, hogy mi lehet a figyelmeztetés hátterében. Néhány nap múlva megtudtam, hogy két-három újságíró, magánszorgalmú búvárként, alámerült Ferenczy József múltjában. Le, egészen a tengerfenékig.

A lesüllyedt holmik, régiségek, s jelmezek között többféle álruhát találtak, amelyet a főszereplő valaha viselt. Találtak például horthysta és turulista múltra utaló gombokat, jelvényeket, foszlányokat, ugyanakkor ennek a múltnak a megtagadását jelképező, beszédes lim-lomokat is. Megtalálták többek között a háború után újraszerveződött magyar honvédség egyenruháját, a Katonapolitikai Osztály vállpántjaival és rangjelzésével, nyíltabban fogalmazva: az 1945-ben megnyílt „demokratikus pokol” olyan kellékeivel, amelyek Ferenczy magyarországi életét beárnyékolják.

De a tanúskodó leletek bemutatása után mások olyan dokumentumokat raktak elém, amelyek azt bizonyították, hogy a Ferenczy köré odavellázott legendák, ha részben igazak is, de nem úgy igazak, ahogy megvádolói híresztelik, hanem egészen másként, vagyis – sehogy.

Íme: a szikla!

A megkövesedett titok.

Íme: a színeit váltó, borzalmas század, amely ugyanúgy kiforgatta és kicsavarta a történeteket, szétdúlta az események anatómiáját, ahogy az emberi testét Picasso. Egyik rész se maradt a helyén. A szem fölcsúszott a homlokra, vagy le az orrcimpák mellé, a könyök a gyomorszáj környékén talált rá új helyére, mintha végzetes karambol juttatta volna oda.

Ki merné a század vége felé megkérdőjelezni, hogy nem ez az eltorzított valóság volt-e a történések igazi közege? Különösen a háborús időkben, amikor senki és semmi nem volt a helyén, se egy őszi rózsa, se egy katonavonat, se egy levegőbe röpített híd. Sajnos, érvényes ez a tétel az emberek zömére, és a gondolatokéra is.

Természetes, hogy ezzel a megjegyzéssel nem akarom könnyedén föloldozni a múltat, megfosztani árnyaitól, és erkölcsi nehezékeitől, de azt se szeretném, ha ez az egyelőre tisztázatlan múlt eltakarna egy olyan jelen időt, amely terjedelmében, fajsúlyában, mélységében semmivel se jelentéktelenebb nála, sőt figyelemre méltóbb és megtermékenyítőbb.

Nem mernék ilyen magasztos általánosságokat leírni, ha nem mostanában olvastam volna nagy figyelemmel, és nagy okulással Thassy Jenő Hátraarc című emlékiratát, amely épp a háború végével és a „demokratikus rendőrség” újjászervezésével foglalkozik, és olyan politikai ábránd kudarcával, amelynek a remény és a humanizmus mellett olyan főszereplői voltak, mint Péter Gábor és Sólyom László, s amelytől csak úgy lehetett elszakadni, ha a becsapott ifjú reménykedő a hazájától is elszakad.

Gondolom, bármibe sodorta is a történelem és a magánsorsa Ferenczyt 1945 után, kilépni ebből a sorsból, a megbecstelenített illúzió fogságából csak úgy tudott ő is, ha ezzel egyidejűleg a hazájából is kilép.

Villon, a „költészet bűnös angyala” nem azzal „lépett-e ki” csavargókkal, utcalányokkal, tolvajokkal telezsúfolt életéből, hogy emigrálni tudott a költészet világába, s ott, nemes törvényeknek engedelmeskedve, többszörösen is újrateremthette magát? A múltja nem múlt el, de utóélete túlnőtte ezt a múltat.

 

*

 

A fönti töprengő, fél-tárgyilagos gondolatsort azért mondtam el, hogy a továbbiakban még inkább a magamét mondhassam. Azt, ami személyes élményem, s legbensőbb tapasztalatom.

Kezdem az elején. Amikor először mutatták be von Ferenczyt messziről nekem, itt Budapesten, valamilyen fogadáson, akaratlanul Salvador Dalira gondoltam. Nem szürrealista festményeire, melyeket egyébként szeretek, hanem testi valóságára. Az arcára, a bajuszára, a tekintetére. Ismerjük el: Dali világraszóló reklámfejet teremtett magának. Egy szélsőségesen stilizált arcot, amely egyszerre lehetne egy eszelősé, egy tehetséges és különc művészé, egy bátor piperkőcé, egy koravén, árva kisfiúé, aki azt szeretné, ha mindenki őrá figyelne reggeltől estig, estétől reggelig: az angyalok, a Jóisten, a fagylaltos néni, a kurva néni, a halhatatlanok pénztárosa, a pápa, az amerikai színészkirály, Párizs és Róma. És ez sikerült is! A kihívóan megteremtett arc, a festő kihívó életművét szolgálta. És a Ferenczy-arc, a Ferenczy-bajusz vajon mi mást szolgálhatott? Csakis hasonlót! A Ferenczy sorsot, a Ferenczy életművet. Még nem fogtunk kezet, még egyetlen szót sem váltottunk egymással, de már pontosan tudtam: ez a kihívó külsejű ember nem azért találta ki önmagát, hogy mindenki másnál emlékezetesebb alak lehessen egy valamikori viasz-múzeumban, hanem azért, mert akart valamit, s mivelhogy akart, nem engedhetett meg semmiféle közönyt és érdektelenséget maga iránt.

 

*

 

Olvasom az életrajzát, és abból egyértelműen kiderül, hogy Ferenczy mindig elsőszámú személy akart lenni. Szószóló, ötletember, csapatkapitány. Önzésből, becsvágyból törekedett erre? Vagy valamilyen magasabb rendű eszmény sugalmazására? A szónoki kérdésre nem tudok hitelesen válaszolni, de annyi bizonyos, hogy a század hisztérikus és ellentmondásos történései közben ő maga se tudhatta mindig, milyen erők játszanak vele: romboló vagy megtermékenyítő erők? Chamfort, a nagy francia moralista azt rögzíti le egyik jegyzetében, hogy nem vezet jóra, ha erősebb elveket vallunk, mint amilyen erős a jellemünk. Föltételezem, hogy Ferenczy József is szembesült efféle korlátozó, mélylélektani tapasztalattal. Talán többször is. De utólag megállapíthatjuk, hogy nemigen hallgatott rájuk. Ha hallgatott volna, megmarad józan, bölcs, megfontolt, középszerű embernek, aki újra és újra kijelöli ereje és jelleme határait, és azokon belül mozog. Szerencséjére fütyült ezekre a határokra. Nem a latolgatások és a sóhajtozások útját választotta, inkább a vakmerő kalandokét. Úgy is fogalmazhatnék, hogy bár öntudatlanul, de épp a chamforti bölcsesség sodrával szembe úszott. Mintha azt ismételgette volna magában: csináljunk előbb bármit, valamit, ami figyelemre méltó, s majd utána is ráérünk kijelölni az erkölcs határait. A semmit vagy a kudarcot ugyan mi emelhetné föl a jellem magasába?

Mi elrágódhatnánk ilyen gondokon sokáig, de Ferenczy a saját szertelen démonait követve se idehaza, se Ausztriában, se Nyugat-Németországban nem ért rá ilyesmire. Állandó mozgásban élt, sikerek és kudarcok hullámzásában, és nem csoda, ha a Nagy Szédelgőt látták benne, akkor is, ha életveszélyesen épp a föld mozgott alatta.

Gyakran azt érzem, hogy a többség még ma is a Sikeres Hidalgó szerepében szeretné őt látni, túl a nyolcvanon, mert így fölibe kerülhetnének erkölcsileg. De mert ez nem sikerül, nem tudják neki megbocsátani, hogy más lett belőle, mint akinek látni szerették volna.

 

*

 

Ha Ferenczy – szerencséje vagy csapongó sorsa révén – nem találkozik a történelemmel, valószínű, hogy nem lép túl önmagán.

A találkozás pillanata egy emlékezetes sportesemény: az 1954-es német–magyar labdarúgó mérkőzés. A század szenzációjának kikiáltott 6:3-as magyar–angol meccs után ez a meccs volt Európa másik „nagy pillanata”, amikor is a verhetetlennek hitt aranycsapatunkat a németek 3:2-re legyőzték. Vereség? Győzelem? A háború után néhány évvel ezek a szavak nem azt jelentették, mint ma. A súlyukat megatonnákban lehetett mérni, mint a bombákét. Aki ekkortájt győzelemről vagy vereségről beszélt, első képzettársításként Sztálingrádra gondolt, a Partraszállásra, Hirosimára, Berlin elestére, a rohamsisakos angyalok diadalmas röpdösésére romvárosok és romországok fölött, egyszóval: élet és halál komikus küzdelmére. És ekkor fordul ki váratlanul sarkaiból a Föld: az örökös, a végleges, a megkérdőjelezhetetlen vereségre ítélt németek győznek a futballpályán. A világ szeme láttára győznek. A senkinép újra valaki lesz. Megy haza Bernből a győztes csapat Nyugat-Németországba s amerre a szerelvényük elhalad, a sínek mellett, az állomásokon síró, ujjongó tömeg éljenzi őket: mostantól kezdve nemcsak veszíteni, de győzni is tudunk!

Ferenczy helyébe és helyzetébe képzelem magam. Az egyik énem sír, mert a németek minket, magyarokat győztek le, a másik énem pedig tombol, lelkesedik egy új esélytől, hogy lám a vesztesek is újra kezdhetnek mindent. Előbb csak az önérzetüket kell visszaszerezni, lemosni magukról a pokol mocskát, aztán jöhet a többi megméretés.

Ha Ferenczy, mondjuk, olasz, norvég, francia, angol vagy spanyol, legföljebb csettinteni tud, és ámulni a történeten, de mivelhogy magyar volt, katarzist kellett végigélnie: a szégyent és a fölmagasztosulást, amely egymáson áthullámozva, egymást erősítette. A németek győzelmét átélve, mi más juthatott volna elsőül eszébe, mint az ismerős magyar balsors kesernyés íze, azaz az örökös magyar levezetés? Ugyanakkor a német győzelem valahol lent, a mélytudatban, pedig reményt ébreszthetett benne: a balsorsból is van kiút! Éppen ezért fogalmazhatok meg egy furcsa, nyakatekert paradoxont, amely szerint Ferenczyben a németekkel való teljes azonosulás volt a legmagyarabb érzés. Ez volt a megtermékenyítő tudathasadás, a sugalmazó, boldog skizofrénia.

 

*

 

Következmény nélkül, badar beszéd is lehetne ez az egész szöveg. Sőt egy védőügyvéd hajmeresztő kártyacsattogtatása a történelem intarziás játékasztalán. Még pőrébben fogalmazva, a több oldalról is vádolt Ferenczy József mentegetése.

Határozottan állíthatom, hogy nem az. Aki olvasta Ferenczy első személyben írt könyvét, elcsodálkozhat azon, hogy ez a külsejére hiúan vigyázó ember mennyire visszafogott, póztalan, szinte aszkétikus, ha magáról beszél. Bárhol belekezd saját történetébe, tíz sorral később már a magyar történelem százados eseményei közt jár föl-alá. Hunokról beszél, Ázsia mélyén uralkodó nomád királyokról, mint aki egy alapos, kiterjesztett családfa-kutatásba kezdett, hogy minél jobban megértse magát, és megértethesse másokkal is. Bizánc és a nyugati kereszténység, a Mátyás-kori magyar reneszánsz és a török hódoltság, vagy a huszadik századi sorscsapásunk: Trianon, százszorta fontosabb szerepet kap könyvében, mint a diákévei és üzleti vállalkozásai. Már-már azt érzi az olvasó – a magyar, a német, a francia, az orosz –, hogy Ferenczy életrajza nem más, mint a magyar történelem sajátos értelmezése. Sorsmagyarázat. Az egész nemzeté, s természetesen az övé is. Nem csodálkoznék ezen a rokonszenves szerepzavaron, ha valaki azzal bízta volna meg, hogy filmgyártóként, reklám-hercegként, könyvkiadóként, látomást-teremtő szakemberként végre teremtsen meg rólunk egy eddiginél sokkal vonzóbb magyarság-képet Európában. De Ferenczyt senki se bízta meg ezzel. Amit csinált, azt a maga eltökéltségéből és belső sugallataira hallgatva csinálta.

Hogy miért?

A kérdésre nem tudok egyértelmű, világos gondolatsorral válaszolni. Csak körülírással próbálkozhatom.

 

*

 

Amikor az 1954-es német futballsiker után Ferenczy végérvényesen megértette, hogy önbecsülés nélkül csak agonizálás létezik a történelemben, közben az is megvilágosodott előtte, hogy az önbecsülés valójában önmagán túl kezdődik mindig. Hiszen az egyszemélyes, zártnak tekinthető drámák se egyszemélyesek sose. Ott van mindig egy másik szereplő is: a Halál, a Bűn, a Szerelem, az Árulás, a Magány, a Félelem vagy maga az Isten. Az önérzetüket visszaszerzett népeknek és egyéneknek is egyaránt arra van szükségük, hogy mások is észrevegyék létezésüket. Ehhez azonban korunkban vagy égzengéses provokáció kell, vagy kendőzetlen párbeszéd. Ferenczy az ötvenes években az utóbbira szavaz. Túl két világháborún, túl több meghasonláson, magáncsődön s nyakig benne a hidegháborúban ezt írja: „Valamennyi eddigi történelmi korszak alapkérdése ez volt: felülkerekedhet-e a dialógus a monológon? Sajátosnak minősítjük vagy sem, a história arról tanúskodik, hogy a monológ uralma nehezen törhető meg.”

Márpedig Ferenczy szerint ezt kell megtörni, mint valami „birodalmi örökséget”. A rakéták, a bombák, a géppuskák, az eltömegesített technika helyett, az embereknek kell beszélniük. Önmagukkal és egymással. Káin és Ábel nem beszélt. A végkifejletet ismerjük. Hány és hány nép között sistereg hasonló gyűlölet, mint ami a két testvér között sistergett. Ott vannak például az izraeliek és a palesztinok. Öldöklés helyett ők is csak a párbeszéd nehéz, szakadékos útját választhatják. Jasszer Arafát ezt írta tavaly a 80 éves Ferenczy albumába: „Kedves Jóska! A hatvanas évek végén adtad ki az első könyvet, amely az izraeliek és a palesztinok közeledésével foglalkozik. Ma – harminc évvel később – tényleg közel kerültünk a békéhez. Megelőzted korodat.”

A sok-sok ilyen kényes párbeszéd megszervezése közül az egyiknek magam is résztvevője voltam. 1990-ben megjelent Ferenczy Magyarországon, s Németh Miklós miniszterelnök és Horn Gyula külügyminiszter mellett, engem, mint a nemzeti ellenzék egyik képviselőjét arra beszél rá, hogy minél előbb rendezzük meg a magyar és a román elit értelmiségiek találkozóját. Bűn lenne vele késlekedni. Az elsőt tartsuk Budapesten, a másodikat, a felkelésben elhíresült Temesváron. Az eszemmel pontosan értettem Ferenczy kényszerítő, nagyvonalú szándékát, de az ösztöneim, első hallásra, ellene szegültek. Szerencsére az eszem győzött. A találkozó fölért egy tapintatos istenkísértéssel. Évtizedes hazudozások, politikai színjátékok után végre a szív és a torok kemény hangján kezdünk egymással eszmét cserélni. A második napja tartó, történelmi találkozónkat az 1990. március 19-én kirobbantott véres marosvásárhelyi események döntötték romba. A káini ösztönök.

 

*

 

Sokan, sokféleképpen rajzolják még meg von Ferenczy arcképét. És írni és sokfélét írnak róla. Bizonyára olyanok is lesznek, akik futóhomokkal betemetődött múltjáért jobban elmarasztalják nálam. Megtehetik. S lehet, hogy néhány részletben igazuk is lesz. De azt gondolom, hogy az olyan szörnyű, ideg- és tudatrengéses korban, mint amilyen a most elmúló huszadik század volt, minden embert elvei, cselekedetei és kiteljesedett jelleme alapján szabad csak megítélnünk. Chamfort, akit már az írásom elején idéztem, azt mondja: „Aki lerombolt már egy előítéletet, akárcsak egyetlen egyet is a sok közül, az mindenképpen az emberiség jótevője.”

Ferenczy József, a történelmi párbeszéd megszállott szorgalmazója, konok ügynöke, közéjük való.