Az ötödik fal

 

A csapatkapitány

Ismét egy ormótlan kő hever előttem.

Nem is kő, hanem szikla.

El kellene hengerítenem az útról, hogy ne akadályozza a szabad közlekedést köreinkben. El – de hogyan?

 

*

 

Ebben a rejtélyes, kis bevezetőben arra célzok, hogy a napokban olvastam el Josef von Ferenczy, azaz: Ferenczy József Németországban élő, sikeres, rangos, mondhatnám: világhírű honfitársunk önéletírását: a Perbeszédtől a párbeszédig című könyvét, és szívesen írtam volna róla valamit, jegyzetet, esszét, csak úgy magánszorgalomból, ahogy régi havazásokról vagy megpróbáltatásos moldvai útjairól ír az ember, de mielőtt még az első mondatot leírtam volna, valaki az Úr hangját utánozva, finoman arra figyelmeztetett: ne siessem el az irományomat, legyek óvatos, körültekintő, mert egy homályos körvonalú szikla hever előttem: a szerző múltja. Pontosabban: magyarországi élete, amelyet mindenestől ránk hagyott, amikor itt hagyta hazáját, s előbb Ausztriában, később pedig Németországban telepedett le.

Mi tagadás, a hang egy pillanatra megtorpantott, de nem állított le. Ellenkezőleg: kíváncsiságot ébresztett bennem, hogy mi lehet a figyelmeztetés hátterében. Néhány nap múlva megtudtam, hogy két-három újságíró, magánszorgalmú búvárként, alámerült Ferenczy József múltjában. Le, egészen a tengerfenékig.

A lesüllyedt holmik, régiségek, s jelmezek között többféle álruhát találtak, amelyet a főszereplő valaha viselt. Találtak például horthysta és turulista múltra utaló gombokat, jelvényeket, foszlányokat, ugyanakkor ennek a múltnak a megtagadását jelképező, beszédes lim-lomokat is. Megtalálták többek között a háború után újraszerveződött magyar honvédség egyenruháját, a Katonapolitikai Osztály vállpántjaival és rangjelzésével, nyíltabban fogalmazva: az 1945-ben megnyílt „demokratikus pokol” olyan kellékeivel, amelyek Ferenczy magyarországi életét beárnyékolják.

De a tanúskodó leletek bemutatása után mások olyan dokumentumokat raktak elém, amelyek azt bizonyították, hogy a Ferenczy köré odavellázott legendák, ha részben igazak is, de nem úgy igazak, ahogy megvádolói híresztelik, hanem egészen másként, vagyis – sehogy.

Íme: a szikla!

A megkövesedett titok.

Íme: a színeit váltó, borzalmas század, amely ugyanúgy kiforgatta és kicsavarta a történeteket, szétdúlta az események anatómiáját, ahogy az emberi testét Picasso. Egyik rész se maradt a helyén. A szem fölcsúszott a homlokra, vagy le az orrcimpák mellé, a könyök a gyomorszáj környékén talált rá új helyére, mintha végzetes karambol juttatta volna oda.

Ki merné a század vége felé megkérdőjelezni, hogy nem ez az eltorzított valóság volt-e a történések igazi közege? Különösen a háborús időkben, amikor senki és semmi nem volt a helyén, se egy őszi rózsa, se egy katonavonat, se egy levegőbe röpített híd. Sajnos, érvényes ez a tétel az emberek zömére, és a gondolatokéra is.

Természetes, hogy ezzel a megjegyzéssel nem akarom könnyedén föloldozni a múltat, megfosztani árnyaitól, és erkölcsi nehezékeitől, de azt se szeretném, ha ez az egyelőre tisztázatlan múlt eltakarna egy olyan jelen időt, amely terjedelmében, fajsúlyában, mélységében semmivel se jelentéktelenebb nála, sőt figyelemre méltóbb és megtermékenyítőbb.

Nem mernék ilyen magasztos általánosságokat leírni, ha nem mostanában olvastam volna nagy figyelemmel, és nagy okulással Thassy Jenő Hátraarc című emlékiratát, amely épp a háború végével és a „demokratikus rendőrség” újjászervezésével foglalkozik, és olyan politikai ábránd kudarcával, amelynek a remény és a humanizmus mellett olyan főszereplői voltak, mint Péter Gábor és Sólyom László, s amelytől csak úgy lehetett elszakadni, ha a becsapott ifjú reménykedő a hazájától is elszakad.

Gondolom, bármibe sodorta is a történelem és a magánsorsa Ferenczyt 1945 után, kilépni ebből a sorsból, a megbecstelenített illúzió fogságából csak úgy tudott ő is, ha ezzel egyidejűleg a hazájából is kilép.

Villon, a „költészet bűnös angyala” nem azzal „lépett-e ki” csavargókkal, utcalányokkal, tolvajokkal telezsúfolt életéből, hogy emigrálni tudott a költészet világába, s ott, nemes törvényeknek engedelmeskedve, többszörösen is újrateremthette magát? A múltja nem múlt el, de utóélete túlnőtte ezt a múltat.

 

*

 

A fönti töprengő, fél-tárgyilagos gondolatsort azért mondtam el, hogy a továbbiakban még inkább a magamét mondhassam. Azt, ami személyes élményem, s legbensőbb tapasztalatom.

Kezdem az elején. Amikor először mutatták be von Ferenczyt messziről nekem, itt Budapesten, valamilyen fogadáson, akaratlanul Salvador Dalira gondoltam. Nem szürrealista festményeire, melyeket egyébként szeretek, hanem testi valóságára. Az arcára, a bajuszára, a tekintetére. Ismerjük el: Dali világraszóló reklámfejet teremtett magának. Egy szélsőségesen stilizált arcot, amely egyszerre lehetne egy eszelősé, egy tehetséges és különc művészé, egy bátor piperkőcé, egy koravén, árva kisfiúé, aki azt szeretné, ha mindenki őrá figyelne reggeltől estig, estétől reggelig: az angyalok, a Jóisten, a fagylaltos néni, a kurva néni, a halhatatlanok pénztárosa, a pápa, az amerikai színészkirály, Párizs és Róma. És ez sikerült is! A kihívóan megteremtett arc, a festő kihívó életművét szolgálta. És a Ferenczy-arc, a Ferenczy-bajusz vajon mi mást szolgálhatott? Csakis hasonlót! A Ferenczy sorsot, a Ferenczy életművet. Még nem fogtunk kezet, még egyetlen szót sem váltottunk egymással, de már pontosan tudtam: ez a kihívó külsejű ember nem azért találta ki önmagát, hogy mindenki másnál emlékezetesebb alak lehessen egy valamikori viasz-múzeumban, hanem azért, mert akart valamit, s mivelhogy akart, nem engedhetett meg semmiféle közönyt és érdektelenséget maga iránt.

 

*

 

Olvasom az életrajzát, és abból egyértelműen kiderül, hogy Ferenczy mindig elsőszámú személy akart lenni. Szószóló, ötletember, csapatkapitány. Önzésből, becsvágyból törekedett erre? Vagy valamilyen magasabb rendű eszmény sugalmazására? A szónoki kérdésre nem tudok hitelesen válaszolni, de annyi bizonyos, hogy a század hisztérikus és ellentmondásos történései közben ő maga se tudhatta mindig, milyen erők játszanak vele: romboló vagy megtermékenyítő erők? Chamfort, a nagy francia moralista azt rögzíti le egyik jegyzetében, hogy nem vezet jóra, ha erősebb elveket vallunk, mint amilyen erős a jellemünk. Föltételezem, hogy Ferenczy József is szembesült efféle korlátozó, mélylélektani tapasztalattal. Talán többször is. De utólag megállapíthatjuk, hogy nemigen hallgatott rájuk. Ha hallgatott volna, megmarad józan, bölcs, megfontolt, középszerű embernek, aki újra és újra kijelöli ereje és jelleme határait, és azokon belül mozog. Szerencséjére fütyült ezekre a határokra. Nem a latolgatások és a sóhajtozások útját választotta, inkább a vakmerő kalandokét. Úgy is fogalmazhatnék, hogy bár öntudatlanul, de épp a chamforti bölcsesség sodrával szembe úszott. Mintha azt ismételgette volna magában: csináljunk előbb bármit, valamit, ami figyelemre méltó, s majd utána is ráérünk kijelölni az erkölcs határait. A semmit vagy a kudarcot ugyan mi emelhetné föl a jellem magasába?

Mi elrágódhatnánk ilyen gondokon sokáig, de Ferenczy a saját szertelen démonait követve se idehaza, se Ausztriában, se Nyugat-Németországban nem ért rá ilyesmire. Állandó mozgásban élt, sikerek és kudarcok hullámzásában, és nem csoda, ha a Nagy Szédelgőt látták benne, akkor is, ha életveszélyesen épp a föld mozgott alatta.

Gyakran azt érzem, hogy a többség még ma is a Sikeres Hidalgó szerepében szeretné őt látni, túl a nyolcvanon, mert így fölibe kerülhetnének erkölcsileg. De mert ez nem sikerül, nem tudják neki megbocsátani, hogy más lett belőle, mint akinek látni szerették volna.

 

*

 

Ha Ferenczy – szerencséje vagy csapongó sorsa révén – nem találkozik a történelemmel, valószínű, hogy nem lép túl önmagán.

A találkozás pillanata egy emlékezetes sportesemény: az 1954-es német–magyar labdarúgó mérkőzés. A század szenzációjának kikiáltott 6:3-as magyar–angol meccs után ez a meccs volt Európa másik „nagy pillanata”, amikor is a verhetetlennek hitt aranycsapatunkat a németek 3:2-re legyőzték. Vereség? Győzelem? A háború után néhány évvel ezek a szavak nem azt jelentették, mint ma. A súlyukat megatonnákban lehetett mérni, mint a bombákét. Aki ekkortájt győzelemről vagy vereségről beszélt, első képzettársításként Sztálingrádra gondolt, a Partraszállásra, Hirosimára, Berlin elestére, a rohamsisakos angyalok diadalmas röpdösésére romvárosok és romországok fölött, egyszóval: élet és halál komikus küzdelmére. És ekkor fordul ki váratlanul sarkaiból a Föld: az örökös, a végleges, a megkérdőjelezhetetlen vereségre ítélt németek győznek a futballpályán. A világ szeme láttára győznek. A senkinép újra valaki lesz. Megy haza Bernből a győztes csapat Nyugat-Németországba s amerre a szerelvényük elhalad, a sínek mellett, az állomásokon síró, ujjongó tömeg éljenzi őket: mostantól kezdve nemcsak veszíteni, de győzni is tudunk!

Ferenczy helyébe és helyzetébe képzelem magam. Az egyik énem sír, mert a németek minket, magyarokat győztek le, a másik énem pedig tombol, lelkesedik egy új esélytől, hogy lám a vesztesek is újra kezdhetnek mindent. Előbb csak az önérzetüket kell visszaszerezni, lemosni magukról a pokol mocskát, aztán jöhet a többi megméretés.

Ha Ferenczy, mondjuk, olasz, norvég, francia, angol vagy spanyol, legföljebb csettinteni tud, és ámulni a történeten, de mivelhogy magyar volt, katarzist kellett végigélnie: a szégyent és a fölmagasztosulást, amely egymáson áthullámozva, egymást erősítette. A németek győzelmét átélve, mi más juthatott volna elsőül eszébe, mint az ismerős magyar balsors kesernyés íze, azaz az örökös magyar levezetés? Ugyanakkor a német győzelem valahol lent, a mélytudatban, pedig reményt ébreszthetett benne: a balsorsból is van kiút! Éppen ezért fogalmazhatok meg egy furcsa, nyakatekert paradoxont, amely szerint Ferenczyben a németekkel való teljes azonosulás volt a legmagyarabb érzés. Ez volt a megtermékenyítő tudathasadás, a sugalmazó, boldog skizofrénia.

 

*

 

Következmény nélkül, badar beszéd is lehetne ez az egész szöveg. Sőt egy védőügyvéd hajmeresztő kártyacsattogtatása a történelem intarziás játékasztalán. Még pőrébben fogalmazva, a több oldalról is vádolt Ferenczy József mentegetése.

Határozottan állíthatom, hogy nem az. Aki olvasta Ferenczy első személyben írt könyvét, elcsodálkozhat azon, hogy ez a külsejére hiúan vigyázó ember mennyire visszafogott, póztalan, szinte aszkétikus, ha magáról beszél. Bárhol belekezd saját történetébe, tíz sorral később már a magyar történelem százados eseményei közt jár föl-alá. Hunokról beszél, Ázsia mélyén uralkodó nomád királyokról, mint aki egy alapos, kiterjesztett családfa-kutatásba kezdett, hogy minél jobban megértse magát, és megértethesse másokkal is. Bizánc és a nyugati kereszténység, a Mátyás-kori magyar reneszánsz és a török hódoltság, vagy a huszadik századi sorscsapásunk: Trianon, százszorta fontosabb szerepet kap könyvében, mint a diákévei és üzleti vállalkozásai. Már-már azt érzi az olvasó – a magyar, a német, a francia, az orosz –, hogy Ferenczy életrajza nem más, mint a magyar történelem sajátos értelmezése. Sorsmagyarázat. Az egész nemzeté, s természetesen az övé is. Nem csodálkoznék ezen a rokonszenves szerepzavaron, ha valaki azzal bízta volna meg, hogy filmgyártóként, reklám-hercegként, könyvkiadóként, látomást-teremtő szakemberként végre teremtsen meg rólunk egy eddiginél sokkal vonzóbb magyarság-képet Európában. De Ferenczyt senki se bízta meg ezzel. Amit csinált, azt a maga eltökéltségéből és belső sugallataira hallgatva csinálta.

Hogy miért?

A kérdésre nem tudok egyértelmű, világos gondolatsorral válaszolni. Csak körülírással próbálkozhatom.

 

*

 

Amikor az 1954-es német futballsiker után Ferenczy végérvényesen megértette, hogy önbecsülés nélkül csak agonizálás létezik a történelemben, közben az is megvilágosodott előtte, hogy az önbecsülés valójában önmagán túl kezdődik mindig. Hiszen az egyszemélyes, zártnak tekinthető drámák se egyszemélyesek sose. Ott van mindig egy másik szereplő is: a Halál, a Bűn, a Szerelem, az Árulás, a Magány, a Félelem vagy maga az Isten. Az önérzetüket visszaszerzett népeknek és egyéneknek is egyaránt arra van szükségük, hogy mások is észrevegyék létezésüket. Ehhez azonban korunkban vagy égzengéses provokáció kell, vagy kendőzetlen párbeszéd. Ferenczy az ötvenes években az utóbbira szavaz. Túl két világháborún, túl több meghasonláson, magáncsődön s nyakig benne a hidegháborúban ezt írja: „Valamennyi eddigi történelmi korszak alapkérdése ez volt: felülkerekedhet-e a dialógus a monológon? Sajátosnak minősítjük vagy sem, a história arról tanúskodik, hogy a monológ uralma nehezen törhető meg.”

Márpedig Ferenczy szerint ezt kell megtörni, mint valami „birodalmi örökséget”. A rakéták, a bombák, a géppuskák, az eltömegesített technika helyett, az embereknek kell beszélniük. Önmagukkal és egymással. Káin és Ábel nem beszélt. A végkifejletet ismerjük. Hány és hány nép között sistereg hasonló gyűlölet, mint ami a két testvér között sistergett. Ott vannak például az izraeliek és a palesztinok. Öldöklés helyett ők is csak a párbeszéd nehéz, szakadékos útját választhatják. Jasszer Arafát ezt írta tavaly a 80 éves Ferenczy albumába: „Kedves Jóska! A hatvanas évek végén adtad ki az első könyvet, amely az izraeliek és a palesztinok közeledésével foglalkozik. Ma – harminc évvel később – tényleg közel kerültünk a békéhez. Megelőzted korodat.”

A sok-sok ilyen kényes párbeszéd megszervezése közül az egyiknek magam is résztvevője voltam. 1990-ben megjelent Ferenczy Magyarországon, s Németh Miklós miniszterelnök és Horn Gyula külügyminiszter mellett, engem, mint a nemzeti ellenzék egyik képviselőjét arra beszél rá, hogy minél előbb rendezzük meg a magyar és a román elit értelmiségiek találkozóját. Bűn lenne vele késlekedni. Az elsőt tartsuk Budapesten, a másodikat, a felkelésben elhíresült Temesváron. Az eszemmel pontosan értettem Ferenczy kényszerítő, nagyvonalú szándékát, de az ösztöneim, első hallásra, ellene szegültek. Szerencsére az eszem győzött. A találkozó fölért egy tapintatos istenkísértéssel. Évtizedes hazudozások, politikai színjátékok után végre a szív és a torok kemény hangján kezdünk egymással eszmét cserélni. A második napja tartó, történelmi találkozónkat az 1990. március 19-én kirobbantott véres marosvásárhelyi események döntötték romba. A káini ösztönök.

 

*

 

Sokan, sokféleképpen rajzolják még meg von Ferenczy arcképét. És írni és sokfélét írnak róla. Bizonyára olyanok is lesznek, akik futóhomokkal betemetődött múltjáért jobban elmarasztalják nálam. Megtehetik. S lehet, hogy néhány részletben igazuk is lesz. De azt gondolom, hogy az olyan szörnyű, ideg- és tudatrengéses korban, mint amilyen a most elmúló huszadik század volt, minden embert elvei, cselekedetei és kiteljesedett jelleme alapján szabad csak megítélnünk. Chamfort, akit már az írásom elején idéztem, azt mondja: „Aki lerombolt már egy előítéletet, akárcsak egyetlen egyet is a sok közül, az mindenképpen az emberiség jótevője.”

Ferenczy József, a történelmi párbeszéd megszállott szorgalmazója, konok ügynöke, közéjük való.

A költői képek dicsérete

A stílus mintaképei: a káromkodás, a távirat, a sírfelirat – mondja E. M. Cioran, a román származású francia gondolkodó. Jó mondat. Nyelek is egyet: figyelemre méltóak a szempontjai. Mint ahogy azoké is, akik szikár rajongásukban Napóleon törvénykönyvének stílusát tekintik követendő eszménynek. Elképzelhető ez is. Sőt még ennél is lehet aszkétikusabb eszmény. Például: a sivatag. Homok, homok mindenfelé, amerre a szem lát, terrorisztikus végtelenség, amely már önmagában is fölzaklató, legföljebb itt-ott egy-egy facsonk, bokor-csontváz az egyhangúság megtörésére. Bevallom, az én stíluseszményem másféle tájak hangulatához igazodik. Üssük föl csak úgy találomra, mondjuk, Németh László Széchenyi drámáját s Albert Camus bármelyik esszékötetét. Németh drámájában, rögtön az elején ilyen mondatokat találunk: „Egy inas hazája az ura előszobája.” Vagy gondozóját, Guterz doktort dicsérve, ezt mondja a dráma Széchenyije: „Ő az a gramm arany, melyet egy mázsa Ausztriából kell kimosni. Egy osztrák, aki szégyelli magát a rajtunk történtekért.”

És Camus?

Ő sem a sírfeliratok mellbevágó szikárságához igazodik. Ellenkezőleg. A mondatai tágas, nagyfeszültségű terekben születnek. A kultúra, a mitológia, a történelem naponként megújuló izgalmaiban. Egyik mondata mögött a perzselő, algériai nap süt; a másik mögött a pokolban elmerülő Don Juan kevély kiáltása hallatszik, a tizedik mögött az istenítélettel egyenrangú emberi ítéleté. Ízelítőül belőle is csak két mondatot idézek, a Heléna száműzetése című esszéjéből: „Hérakleitosz szerint a mértéktelenség tűzvész. A tűzvész terjed, Nietzsche túlhaladott. Európa többé nem kalapácsütésekkel, hanem ágyúlövésekkel filozofál.”

 

*

 

Persze, ha túl sok ilyen mondat zsúfolódik össze egy írásban, az írás emészthetetlen marad, mint a cupákos, zsíros, túlfűszerezett ételek. Érvényes ez a megállapítás versre, prózára, esszé-szövegre egyaránt. Azok, akik még emlékeznek az ötvenes évek politikai és irodalmi hangulataira, fölidézhetik maguknak, hogy a szocialista irodalom cementporát hogyan fújta el fölülünk az a váratlanul támadt tavaszi szél, amely az olyan új költők nyomán mozdult meg, mint amilyen például Juhász Ferenc és Nagy László volt. Beszélni, írni kezdtek s egyszeriben minden főnév, ige és minden jelző képzettartománya százszorosára megnőtt. A gyalogosan caplató versek között megjelentek a gólyalábon lépkedő versek, amelyek az ibolyás domb tövéből egyenesen a Holdra léptek. Csodák és látomások? Igen, azok özönöltek felénk. Olyan versek, mint a Tékozló ország, A virágok hatalma, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujában. Ezek és még sok lenyűgöző társuk Juhász Ferenc tolla alól; a Gyöngyszoknya, a Vasárnap gyönyöre, a Rege a tűzről és jácintról pedig Nagy Lászlóéból. Egyszóval: az 1956-os forradalom előtt a nyelv forradalma!

A mostani eszemmel is csak azt mondhatom, amit akkor gondoltam: olyan megtermékenyítő istenáldás volt ez a nyelvi kiáradás, mint a Nílus folyó legendás kiöntései. Buja és elbokrosodó élet támadt a nyomában. És ha visszahúzódott is medrébe mára ez a „természeti tünemény”, hatása még mindig élénk, érzékelhető. Elsősorban természetesen az irodalmi nyelvben.

A gazdagodás sokféle jelensége közül én most csak egyet szeretnék kiemelni. A költői kép szerepének a megnövekedését, mondhatnám elhatalmasodásának folyamatát, különösen az ötvenes, a hatvanas, a hetvenes évek magyar költészetében.

A nyelvben megjelenő kép, hasonlat, ős-metafora, mint ahogy tudjuk, szinte egyidejű magával a nyelv születésével, a szavak, a fogalmak evolúciójával. Hisz minden szó kezdetben tapasztalat volt. A természetből kicsapódó, közmegegyezésen alapuló tapasztalat. Az volt a szélmozgás, a zizegés, a vízcsobogás, a villámlás minden nyelvben megjelenő ősalakja. Az volt a hallás, a látás, az érzékelés tízezerféle változata. A kezdetleges szótól a fogalomig nagy minőségi változásnak kellett bekövetkeznie. Ezt az evolúciós változást – fogalmazhatnék úgy is, hogy evolúciós csodát – valójában a kép, a hasonlat segítette leginkább elő. Keserű, mint az epe – őrizzük még ma is magunkban az összehasonlítás révén szerzett élményt, undorodást.

A hasonlat tehát nemcsak tapasztalat, de egyúttal híradás is. A leggyorsabb tájékoztatás. Ugrás sokszor az ismeretlenbe vagy az átrendezésre váró világokba: tájak, tárgyak, rendszerek, elképzelések és szellemi formák sűrűjébe.

Ebből a vázlatos jellemzésből is kitetszik, hogy a jó hasonlat eredendően a költői megismerés eszköze. Egyik pillanatban a figyelemfölhívásé, a másikban a rádöbbenésé vagy éppenséggel a lehetséges érveken túli érveké. Ilyen szerepben jelent meg a hasonlat az ős-eposzokban, a klasszikus görög versekben, a klasszikus görög tragédiák emelkedett párbeszédeiben vagy monológjaiban. De kiváltságos, szembetűnő helyzetbe valójában az európai romantika korában került, amikor a költők személyessége, lírai én-tudata határozza meg a vers mozgását az élet sötét és fényes dimenzióiban egyaránt.

A romantika után a múlt századi realizmus is kifinomult érzékkel használja ezeket a költői eszközöket. Arany elbeszélő verseiből – különösen a Toldi hármaskönyvéből – rengeteg példát idézhetnénk a szúnyognak látszó ösztövér kútágastól kezdve, az arany tepszinek látszó holdsütötte rétig, amelyen a kimúlt farkasok hevernek.

Az előző századok hasonlat- és metafora-teremtő képességéhez viszonyítva a huszadik század teljesítménye lenyűgöző. Túlzás nélkül jelenthetjük ki, hogy korunk nemcsak az atomrobbantás kora, hanem a nyelv-robbanásé is. Pontosabban: a kép-robbanásoké. A modernség egyik legfőbb ismérve ez. Ha mottót kellene keresnünk ehhez a modern korhoz, Vauvenargue francia moralista mondatát választanám, aki ezt írja: „a lelemény a lángelme egyetlen bizonyítéka.” A századelő minden művészeti stílusában – a dadaizmustól a szürrealizmusig – ez a becsvágy uralkodott el. Érthető, hiszen egy-egy váratlan kép, magnézium-lángként fölvillanó költői metafora többet ér húsz-harminc oldalas tanulmányoknál. Apollinaire így kezdi új korszakot beharangozó versét, az Égövet: „Végül is unod e régi világot csupa rom/Ó pásztorlány Eiffel-torony a hidak nyája béget e hajnalon…”

Ebben a verskezdésben, persze, nemcsak a metafora szokatlan, hanem az is, hogy egy új térben játszódik le a vers. Egy kitágult lírai univerzumban, amelyben mindennek más értelme lesz: az időnek, a történéseknek, az egymáson áthullámzó tereknek. Akaratlanul is Einstein látomása jut eszünkbe, amely a relativitás elmélete révén mindenestől megváltoztatja addigi fizikai világképünket. S ezzel együtt megváltoztatja szavaink tartalmát, fölkészítve őket az új jelenségek befogadására és kifejezésére.

A modern költői képek – hasonlatok, metaforák és szimbólumok – elszaporodásában korunkban sokan csak a költői eszközök túltengését látják. A túlcsigáztatott képzelet terrorhullámát.

Elismerem, ilyen árnyoldala is volt a jelenségnek, miként minden forradalomnak van, de nem ez a meghatározó vonása. Mint ahogy eredetének sincs semmi köze ilyen vagy olyan irodalmi divathoz. A képek sokaságát, meghökkentő természetét, látszólagos irracionalitását a huszadik század nehezen értelmezhető valósága kényszerítette ránk. Az evangélium magyarázatainál is bonyolultabb világmagyarázat szükségessége. Beletartozik ebbe a világháborúk valósága, apokaliptikus gesztusrendszere; az önmagával meghasonlott civilizáció rideg közönye; a kis földi édenkertek lezüllesztése, pusztulása; az információ-pestis gyors terjedése; és az ember elidegenedése a természettől, önmagától s mindattól, amit új helyzetében cselekedni kényszerül. Régen egy-egy hasonlat a szemhatárunkon belüli világ tárgyai és jelenségei közül választotta ki azt, amit összehasonlított. A keservesen síró gyerek a hasonlatban nem sírt, hanem az egereket itatta, vagy a halál közelébe jutó szegény parasztember se az elmúlásról beszélt, hanem metaforikus szeméremmel csak ennyit mondott: „Majdnem a kémény mellé került a csizmám.” azaz: a padlásra.

S ha a modern korszakig általában kicsi és belátható volt a távolság a hasonlatok szélső pontjai között, a huszadik század a repülők, a földrészeket átszelő vonatok, az űrhajók nyomán beláthatatlanná növelte ezt a távolságot. Szinte fölfoghatatlanná. A hó ma már nem hó a kertben, hanem: angyalhulla. Az ejtőernyők sem ejtőernyők az égen, hanem a halál margarétái. S a század nagy „civilizációs lakodalmán”, amely évtizedek óta itt tombol körülöttünk, a lakodalmi vendégek arca sem emberi arc, hanem rókagödör-arc, melynek pórusai akkorák, hogy lódarazsak bennük a bérlők.

Az idézet-töredékek Nagy László költészetéből valók. De ahogy tőle idéztem, legalább ötven jelentős, modern költőtől is idézhettem volna: franciáktól, spanyoloktól, németektől, oroszoktól, braziloktól, mexikóiaktól, csehektől, románoktól, lengyelektől és így tovább.

 

*

 

A jegyzet végén sietek bevallani, hogy a fönti fejtegetések valójában közhelyek. Inkább összefoglaló gondolatok mint fölfedezések. Sokan és sokszor beszéltek már ezekről a kérdésekről. Hogy sokadiknak én is beálltam a sorba, annak egyetlen személyes oka van: néhány kritikusom újra és újra szememre hányja, hogy írásaimban túl sok a költői kép, túl sok a metafora. Mintha azt mondanák ezzel: cicomásabb vagyok a kelleténél. Mentegetőzés helyett, azt mondhatom, hogy a korszakot kifejező, jó hasonlat épp úgy születik, mint a korszakot kifejező telivér gondolat.

Bűnbak és lángész

Amikor először láttam Henry Moore kétalakos szobrát: a Király és Királyné-t, magamban rögtön egy hegy tetejére képzeltem oda. Egy kopár, magában álló hegy tetejére. Köröskörül dombok, lejtők, szakadékok és völgyek s a szobor fölött csak a Nap, csak az ég, csak a vakmerő üresség, amelybe, Isten tudja, miért, újra és újra bele kellene üvölteni.

Később azt gondoltam, hogy ennek a fenséges és szemérmes szobornak nem a világ tetején, hanem valahol itt kellene állnia, ahol mi állunk, ennél a kettős sírnál: Illyés Gyula és Illyés Gyuláné örökös nyugvóhelyén.

Sokáig nem értettem: hogyan szegődhet az emberhez ilyen kósza, zarándok gondolat, de napokkal ezelőtt váratlanul ez is megvilágosodott bennem. Nem sokkal Gyula bácsi temetése után fönt jártam a József-hegyi úti házban. Minden a helyén volt, de a csönd, de a gazdátlanul maradt asztalok, székek, könyvek világa Illyés szobájában úgy hatott rám, mintha egy levert, egy megszállt ország titkos főhadiszállásán járnék, amelyet még a halál helytartója se fedezett föl magának. És ott, abban a leveretéses gyászban adta kezembe Flóra asszony némán Illyés utolsó versének kéziratát. Kéziratát? A végrendeletét! Sőt, még egyértelműbben fogalmazva: neki, a feleségének szóló hagyatkozását.

Így szólt a vers:

 

Hogy végzem? Nem tudom. Akárhogy: a búcsú szavát már tudom. Azt rendelem: túlélj és minden lépésed legyen áldott s bűnt is bűntudatlan ítélj –

 

Mi ez, ha nem a szeretet királyi parancsa? Ha nem az emberfölötti kötelességtudat és remény uralkodói utasítása? Azt hiszem, nemigen ismer közülünk senki ehhez hasonló, visszavonhatatlan „rendelkezést” sem az irodalomban, sem a hatalmi politikában… Igen, tehát Király és Királyné – csak nem a történelmi cicomák és képzetek alapján, hanem élet és halál ősi törvénye szerint.

Tizenöt évvel ezelőtt ez a vers nem elsősorban költői erényeivel hökkentett meg és nyűgözött le, hanem a bátorságával. A halálra fölkészült vértanúk múlhatatlan eleganciájával. Mondhatnám még egyszerűbben is: a jellem erejével.

Nem mintha újdonságot jelentett volna ez nekem, egyáltalán nem, de hogy a legutolsó percben, a halál villanólámpájának a fényében is ez jelenjék meg a szemünk előtt, jelképesen is az egész illyési életmű betetőzésének éreztem. A kezdet és a vég törvényszerű egymásba zárulásának.

És nyomban egy új kiindulópontnak is. Aki Illyés egész birodalmát akarja megismerni, kezdheti ettől az utolsó, magaslati ponttól és haladhat visszafelé. Megjósolhatom, hogy legenda-oszlató útja lesz, mert még a rágalmaktól és a félreértésektől elgazosodott tájakon is ugyanannak az illyési magatartásnak a művészi és morális teljesítményeire bukkanhat, mint a halál előtti nagyság pillanatában. Hiszen ha nem így volna, hogyan tudta volna öt-hat világomlás, életomlás és haza-vesztés közben megteremteni a magyar irodalom egyik legnagyobb szabású életművét? S vele együtt a nyelvet, a csonthéjas, a szellemesen szikrázó és hódító illyési stílust, amely megvesztegethetetlen, mint Saint-Just, természetesen azzal a különbséggel, hogy a nyelvben a megvesztegethetetlen derűnek és humornak is szabad csapongást enged.

Mi történhetett velünk, hogy a magyar irodalomnak erről a Vörösmarty, Arany s Babits mellé lépő alkotójáról tizenöt éve alig beszélünk? Életében, legtöbbünknek, ő volt a mérce. Ő volt a magyar irodalom: élők és holtak szekértáborának a megszervezője; a magyar megnyilatkozás szimbóluma; a bűnbak és a lángész; a politikus, a nemzetmentő, a mindenkori árvízi hajós; a csodák szétszedője és összeszerelője. Most pedig – úgy tetszik – egy nyugdíjazott klasszikus csupán. Egy nagy meteor – a földbe fúródva.

Nem, ezt még kimondani is őrület. Tagadhatatlan: minden tény, minden irodalmi és szellemi hanyagságunk azt bizonyítja, hogy szinte barbár könnyedséggel fordultunk el az utóbbi időkben Illyéstől. Hogy a három kakasszó elhangzása nélkül is megtagadtuk. Jól tette Domokos Mátyás, hogy egyik írásában ezt az igazságot is kíméletlenül a szemünk közé vágta. Önváddal átitatott szigorát én csak azzal egészítem ki, hogy Illyés-elárulásunk nem ilyen közvetlenül történt. Mi nemcsak őróla s nemcsak magunkról feledkeztünk el bűnösen, hanem az irodalom, a kultúra, a hagyományaink becsületes szolgálatáról is. A világváltozás szükségszerű zűrzavarában azt hittük sokan, hogy akár részlegesen, akár átmenetileg is fölfüggeszthetjük az irodalom képviseletét a társadalomban, egyéb fontos kötelezettségeink miatt. Olyan tévedésünk volt ez, mintha a lélegzés fölfüggesztéséért indítottunk volna mozgalmat, mondván, hogy szennyezett a levegő. Mások viszont úgy fordultak el Illyéstől, hogy új korszakot hirdetve, mindent fakónak, tegnapinak, kínos magyar romantikának ítéltek, amit ő egész életében képviselt. Anélkül, hogy ítélkeznék s temetőben lennék bíró, azt ajánlom: nézzünk csak körül idehaza, nézzünk körül Közép-Európában és Nyugaton: ki az az író, gondolkodó, művész, aki Illyésnél árnyaltabban, átélhetőbben fogalmazta volna meg jó előre európaiságunk föladatait és drámáját, ideértve a nemzetiségi kérdést, az anyanyelvekét, a nemzet primátusának a kérdését, amely az ő világos értelmezésében nem önző nacionalizmus, nem holmi felsőbbség, hanem sajátosság. Egyetlen idézet a hetvenes évek naplójegyzeteiből: „Ha a magyar szellemi élet nem mutat sajátos – vagyis nemzeti – erőt s értéket, mi fogja indokolni az egész nép okát-jogát a sajátos létkeretre: a nemzeti önállóságra?”

Tizenöt év után megrongált hűségünket és éledező bűntudatunkat hoztuk ide a sírhoz, életünk keserves és terméketlen mélypontja felől érkezve. De, ha próbaföloldozást várnánk is itt, előlegként, bárkitől – hiába várjuk. Nem kaphatunk. Hisz még egy Illyés-revíziót is elkezdeni, amely aligha lenne könnyebb, mint Adyé vagy Babitsé, csak akkor kezdhetünk el, ha előbb a magunkét kezdjük el.

A hely, ahol állunk, megszentelt hely, kötelez mindnyájunkat.

Kettős születésnap

Illyés Gyula Petőfi életéről szóló könyvét egyszerű, de sugalmazó erejű mondatokkal kezdi. Ezt írja: „A nagy költők nem váratlanul szólalnak meg, nem derült égből, mint az isteni kinyilatkozások. A népek életében messze visszamenőleg meg lehet állapítani, mikor estek vajúdásba, hogy megszüljék a rendkívüli fiút. A nemzet, a nagycsalád előre készülődik az eseményre.”

A bibliás hangú bevezető után, amely Petőfi eljövetelét jósolja, Illyés egy tágas körképet vázol föl a reformkort megelőző időkről, az 1820-as évek Magyarországáról. Fölvillan ezen a körképen a negyvenkét éves Berzsenyi Dániel, aki bokájához láncolva ódák és elégiák súlyos vasgolyóját csörömpöltetve jár-kel föl-alá niklai kúriájában a magyarok sorsán emésztődve. Föltűnik a huszonkét éves Vörösmarty, akiben érlelődik már a Zalán futása, a harminckét éves Széchenyi, aki szerint Magyarország nem volt, hanem lesz, a huszonegy éves Kossuth s mögöttük Európa mefisztói politikusa, a ravasz Metternich, aki mindenkinél jobban tudja, hogy a megújulás zaklató látomásai a magyarokat bujtogatják leginkább.

Különös, de a tágas körképből valahogy, a korszak egyik legmeghatározóbb személyisége, Kölcsey Ferenc kimarad. Azért mondom, hogy valahogy, mert egyébként Illyés életművében megkülönböztetett magaslaton áll alakja. Sőt, Kölcseyben épp Illyés fedezi föl – a rá jellemző éleslátással – első nyugatos írónkat, gondolkodónkat, az öngyötrő, modern értelmiségit, a türelmetlen, kritikus magyar előfutárát, aki rég túljutott már kurucokon és labancokon s köd-csócsálás helyett filozófiát akar, szellemi életet, jobbágyfölszabadítást, s egy görög mintákhoz illeszkedő „magyar Akropoliszt”, amely épülhet akár sárból, akár vályogból is, de legyen látható minden égtáj felől.

Az irodalomtörténészek joggal olvashatnák a fejemre, hogy a kákán keresem a csomót, amikor Illyés körképéből Kölcseyt hiányolom. A tények szerint igazuk is volna. Csakhogy Petőfi és Kölcsey életének van olyan rejtélyes, már-már misztikus találkozási pontja, amely minden irodalomtörténeti ténynél beszédesebb. Valami megfoghatatlan, de kikerülhetetlen bizonyosság, amely sokkal inkább a lenyűgöző véletlenek és a csodák világához tartozik.

Hogy közelebb kerülhessek a „titokhoz”, a szilveszter-éjszakákhoz kell visszahátrálnom. Nem az újakhoz, hanem a régiekhez. Azokhoz, amelyeket még nem tűzijátékok búcsúztattak, nem világelnökök, világzenekarok, hanem egyetlen falusi harangszó. Az év utolsó napján az óra elütötte a tizenkettőt, s kint meghúzták a harangot. „Temeti Isten az óévet – mondták az öregek megilletődve s elhallgattak. A hallgatásuk oly súlyos volt, mintha legközelebbi katonapajtásukat búcsúztatná a harang.

Emlékszem, ilyenkor mindig kiosontam az udvarra. Ki az ég alá. Havasak voltak az ól-tetők, a kazlak s irgalmatlanul nagy volt a világ. Elveszni lehet benne vagy csakazértis megmaradni. Az udvarunkból jól lehetett látni a temetődombot is, az Árpádok-korabeli templom falmaradványát, amely úgy feketedett ki a hóból, mintha egy karddal lemetszett angyalszárny lett volna. A harang szólt, a táj megemelkedett s éreztem, hogy az Idő élete és múlása már nemcsak az Időé volt, hanem az enyém is.

Bizonyos vagyok benne, hogy 1822. Szilveszter éjszakáján maga Kölcsey is hallott ilyen harangszót, mégpedig a csekei református templomhoz tartozó fatorony magasából. Még az is lehet, hogy kiment ő is az udvarra, ki a hatalmas ég alá. S vele ment magánya is. A harangzúgásban és a hidegben mi más juthatott volna eszébe, minthogy otthon és család helyett ő csak nemzetet és hazát kapott a sorstól. Hazát, de milyent? Olyant, melyben nem virul szabadság a holtnak véréből. A gondolattól megborzonghatott s nem először. A harang még szólt, a Tisza felől nyomuló sötétség olyan volt, mint a tatár hadak árnya vagy a Rákóczi kurucait üldöző osztrák hadaké. A látomást elhessentette magától s néhány perc múlva visszament a házba. S ismerős hang szólalt meg benne: Isten, áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel… Áldd meg, s hozz rá víg esztendőt!

Ez volt az a kivételes pillanat, amikor elkezdődött a Himnusz születése s ez volt a pillanata Petőfi Sándor megszületésének is. Hatvani Lajos: Így élt Petőfi című öt kötetes könyvéből idézem az idevágó mondatot: „1822. december 31.-éről 1823. január 1.-re virradó éjszakán, néhány perccel éjfél után születik Petőfi Sándor, Kiskörösön.”

Azt, hogy a Himnuszt Kölcsey január 22.-én fejezi be, semmiféle ellentétben sincs a verset megszülő érzés és gondolat – pontosabban: az ihlet – jelentkezésének az idejével. Sőt, egyenesen föltételez ennyi időt, hisz így is rendkívüli teljesítménynek számít, hogy a nehezen dolgozó költő huszonkét nap alatt megírja halhatatlan versét, amely több mint százötven éve már a nemzet imája s a továbbiakban is az marad.

 

*

 

Tudom, hogy misztikusok, mítoszteremtő népek vagy a lélekvándorlás hitvallói mernek olyan vakmerően gondolkodni a valóságról és az élet rendhagyó tüneményéről, ahogy a szilveszteri „kettős születés” összekapcsolása révén én gondolkodtam róluk.

Holott szó sincs semmiféle misztikáról. Ellenkezőleg: egy hagyományok szerint élő közösség szokásrendjéről van csupán szó, amely nagyon is földi törvényekhez igazodik. Kölcsey nem a szomszédjának, de egész nemzetének kívánt akkor, azon a Szilveszter estén boldog újesztendőt. Nem is csak egyet, de évszázadokat! Hogy a költői ihletet maga a közös hagyomány súgta neki, legnyilvánvalóbban épp Petőfivel igazolhatjuk, aki több, évet-búcsúztató és évet nyitó verset ír rövid élete során. Ezek között olyanok vannak, mint az 1844-et nyitó Honfidal, mint a Búcsú 1844-től vagy, mint az 1845. évet kezdő Magyar nemzet című verse, melynek egyik szakasza így hangzik:

 

Más hazában híven őrzik Mindazt, ami nemzeti; Ősi kincsét a magyar nép Megveti és elveti. A magyar magyarnak lenni Elfeled vagy szégyenel – És az ily elkorcsult nemzet Életet nem érdemel – – – – – – – – – – – Lesz-e sors, oh lesz-e isten, Aki minket megsegít?…

 

De említhetem az 1846.-ik év első versét is, amelynek visszatérő sorát mindnyájan ismerjük:

 

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

 

Az ilyen természetű versei sorát a Szilveszter éje 1847-ben című verse zárja.

Azt hiszem, nem kell tovább bizonygatnom, hogy a Himnusz születése és Petőfi születése közös pillanatában nemcsak a vak véletlen csodáját ismerjük föl, hanem azokat a mélyben munkáló erőket is, amelyek egy szerves kultúrában élő közösséget irányítanak.

Egy mély lélegzetvétel után, a kultúrát ünneplő napon, azt kérdezem váratlanul magunktól: működik-e bennünk ma ilyen erő, ilyen hagyomány, ilyen szellem? Vagy mindez a múlté már? Az okos ember tudja, hogy akkor él helyesen, ha minden dolgát a kezdettel hasonlítja össze és ellenpontozza. Vajon mi hova jutnánk, ha nem is épp a kezdetekig, legfeljebb csak a tizenkilencedik századig hátrálnánk vissza? Kiindulásul idézzük föl a század és a magyar sors egyik összefoglaló, nagy versének: a Gondolatok a könyvtárban című Vörösmarty versnek néhány sorát:

 

Mi dolgunk a világon? küzdeni Erőnk szerint a legnemesbekért Előttünk egy nemzetnek sorsa áll…

 

Az idő, a történelem nagyot változott a vers megírása óta, de a föladat szinte semmit. Azt mondhatjuk, hogy az a bizonyos, versben emlegetett sors azóta is folyamatosan időszerű. Több mint százötven év magyar szellemi élete igazolja ezt rendületlenül. Írók, tudósok, felfedezők, államférfiak, zenészek, szorgalmas és önpusztító lángelmék hosszú sora. Egészen a legutolsó időkig. Ugyanis az elmúlt nyolc-tíz évben valami szokatlan dolog történt velünk. Fölszabadulva a nagy nyomás alól, a magyar szellemi élet nagyobbik része keszon-nyavalyába, keszon-mámorba zuhant. Még íróink és irodalmáraink zömét is alaposan megbolondította vagy legalábbis megzavarta ez a betegség. 1990. után úgy gondolták közülük sokan, hogy a magyar irodalmat hosszú időn át megterhelték a történelem és a társadalom gondjai s a politika kimerítő kaland lehetett csak számára – ideje tehát megszabadulni a terhektől.

Az óhaj érthető volt, a következtetés azonban nem. Szinte közhelyszerűen tudjuk, hogy nem minden nép irodalmának voltak és vannak irodalmon túli föladatai, de a mienknek igen, megszületése pillanatától, vagyis a mohácsi katasztrófa utáni időktől kezdve. Ezt a külön szerepet a történelem kényszerítette ránk, s aki – akár kényelemből, akár esztétikai belátásból el akar szakadni ettől a múlttól – valójában a történelemből akar kilépni. A legszorongatóbb és a legösztönzőbb hagyományból. Ezt is megteheti az ember? Persze, hogy meg! Csak ne felejtsük el: ahol megszűnik a hagyomány, ott semmiféle szellemet nem lehet tovább adni, se megújítani. Sőt, hogy ünneprontóan időszerű legyek, azt is ki merem jelenteni: ahol elhal a hagyomány, ott fölbomlik a közösség is, és ahol fölbomlik, ott hamarabb lőnek, hamarabb lopnak, hamarabb gyalázzák meg a becsületet.

Ezzel nem azt akarom állítani, hogy az irodalom csak akkor maradhat továbbra is igazi irodalom, ha újabb és újabb kényszerzubbonyt szabat magára, hanem ha szabadságát a valóság legteljesebb kifejezése és újraalkotása közben vívja ki, s nem azzal, hogy üdvözült arccal vagy jópofáskodva odébbáll.

Hisz ha volna egy mai Zrínyink, Kölcseynk, Széchenyink, Adynk, Babitsunk, Németh Lászlónk, Illyésünk, minden eddiginél riasztóbb leltárt készíthetne el történelmi és kulturális helyzetünkről. A remény és a megroppanás kettős feszültségében élünk. Valóságos drámában. A magyarság nemcsak a határainkon kívül él szétszóratásban, de egyre inkább a határainkon belül is. Az európai ígéretek vonzóak és fölemelőek. De melyik, illetve milyen Európa ígérget nekünk bármit? A jómódú, az elegáns, a kényelmes, amely civilizációs varázslatai közben maga is sivatagosodni érzi a lelkét? Nem inkább nekünk kellene valamit ígérni önmagunknak? Valamit, ami túl van politikákon s közhelyeken? Túl a már századszor ismétlődő kudarcokon?

Egy száműzetésben meghalt írónk, Szabó Zoltán a Tardi helyzet, a Cifra nyomorúság és a Szerelmetes földrajz írója azt üzeni nekünk, hogy a magyarságnak az segít most, aki segíti egységesülni. A kérdés csak az, hogy a jelenlegi szétesésünkben van-e bennünk képesség és akaraterő ehhez a hatalmas fordulathoz? Néha azt érzi az ember, hogy a Széchenyi, a Kölcsey, az Ady-követők helyett a nagy röhögtetőkre figyel az ország. Sokan pedig csak legyintenek: kis ország vagyunk, nem számítunk. Ezzel szemben én azt állítom: egy nemzetnél nem a nagyság, nem a terjedelem, nem a lélekszám a legfontosabb, hanem a milyenség, a jellem, a stílus, a kultúra.

Az amelynek egyik meghatározó, szent embere Kölcsey Ferenc, akinek a nevében erősödni ma is összegyűltünk.

Közös szülőföld, közös ég

Sokáig az életem legtermészetesebb ténye, illetve eseménye volt, hogy Csanádi Imre és én is Zámolyon születtünk. Zámolyon, ebben a Székesfehérvár és a Vértes hegység között meghúzódó faluban, amelyet nemcsak a vonat került el nagy messzire, hanem a fontosabb főutak is. Ő a rangosabb Öreg utcán látta meg a napvilágot, ahol a templomok állnak, a paplakok, az iskolák, ahol a községháza és a világháborús hősi emlékmű, én pedig a valamivel szerényebb Új utcán, ahol egyszerűbbek a házak, fakóbbak a kapuk, s ahol születésemkor mindössze csak egy malom működött és egy pékség.

Talán, ha nincs közöttünk tízévnyi korkülönbség, a természetesség érzése ki sem alakul bennem. Mert ha például egyívásúak vagyunk, még az is megtörténhetett volna, hogy a falu örökké vizslató és mérlegelő tekintete előtt akaratlanul is vetélytársakká válunk, időről-időre azt bizonygatva: melyikünk az okosabb, a talpraesettebb, a hűségesebb s kettőnk közül melyikünk tudja hosszabb ideig kezében tartani a Zámoly fölött fölkelő Napot, mintha a szülőház sártűzhelyéről kipattanó parazsat ugráltatnánk a tenyerünkön.

Szerencsére nem kellett vetélkednünk egymással, hiszen 1931-ben én még csak egy éves palánta-fiúcska voltam, talán még az udvarunkat sem hagytam el, amikor Csanádi Imrét már a székesfehérvári Ybl Gimnázium első osztályába beíratták.

Ahogy nőttem, természetesen egyre több apróságot és különleges dolgot tudtam meg róla. A faluban egyedül neki volt diáksapkája, szép, komoly diáköltözete, nyakkendője és mindehhez megbámulnivaló tartása s méltósága is. A falu több évszázados történetében ő volt az első, tetőtől-talpig parasztfiú, aki – zámolyiasan szólva – fölső iskolába járt.

Zárkózottságát és elkülönülését nemcsak magától értetődőnek tartottuk, de valamiképpen el is vártuk tőle, hogy különbözzék tőlünk. Hogy fölöttünk álljon. A süldőlányok bárhol látták – a templomban, a búcsúban – megbabonázva bámulták. Egyrészt, mert Imre nagyon jóképű fiú volt, rakoncátlankodó fekete hajjal, fekete szemmel, szemében hegyek szomorúsága, másrészt, mert hiába született oda közéjük, zámolyinak a zámolyiak világába, diákoskodása miatt olyan különös, már-már egzotikus lénnyé változott át a szemükben, mintha távoli földrészről hozta volna közéjük egy hajó. Ráadásul olyasmit tudott, amit senki más a faluban: rajzolni és festeni. Házakat, fákat, tornyot és templomtetőt, leszálló galambokkal, szérűt, magányos szekérrel és kazlakkal.

Ez a tehetsége aranyat ért, mert az elhíresült zámolyi leány- és legényegylet minden télen előadott egy-két népszínművet, például a Piros bugyellárist és a Falurosszát és elvárta, hogy a díszleteit Csanádi Imre fesse meg, hisz a biztos sikert a „művészi” díszletek mindig megsokszorozták.

A festői tehetsége mellett másféle képességéről is lehetett egyet-mást hallani. Ez pedig a versírás volt. Az erről szóló sutyorgások töredék-mondatait a lánytestvérem ejtegette el előttem. Ő ugyanis meghitt, bizalmas viszonyban állt Imre húgával, Csanádi Marival, aki ugyancsak szép emberi teremtés volt, s legalább annyira kíváncsiskodó természet, mint amennyire szép s így gyakran előfordult, hogy erős szívdobogással bár, de bele-belekukucskáltak Imre versekkel teleírt füzeteibe. Bizonyára a versek témája is izgatta őket: miről szólnak, kiről szólnak, van-e köztük például szerelmes vers, de azt hiszem, még ennél is talányosabb volt a tény maga. A megfejthetetlen titok, hogy valaki Zámolyon, a közvetlen közelükben, verset ír. Verset, akár Petőfi Sándor vagy Arany János.

Az idő persze múlt észrevétlenül, a nyolcadik évemre a kilencedik következett, a kilencedikre a tizedik, vagyis tágult körülöttem a világ, s egyre több eseményre és jelenségre figyeltem oda. A falu után fokozatosan megismertem a falu határát is. Az Erdőföldet, az Irtásokat, a Tüskés ért, a Mogyorós völgyet, Borbála pusztát, a Csörgő-kút körüli lapályt, a Forrás örökké védett, árnyékos és titokzatos világát, de legfőképpen a Szőlőhegyet. Ez volt a gyerekkori, pogány éden csúcsa és netovábbja. Mindentől elütő külön világ, hol vadgalamb búgott, vércsék kiáltottak, a pincék homlokán napóra mutatta az időt, az erdőből őzek kandikáltak ki bátortalanul, cseresznye érett, ősszel hordók kongtak, s ha átkiáltott valaki a harmadik szomszédjának, visszaverte a Disznóhegy, mint a Tihanyi szikla.

Nyaranta itt láttam leggyakrabban Csanádi Imrét. Szőlőt kötözött, curholt, nézte a virágzó körtefa körül barangoló méheket vagy épp a szomszédjával, a csavaros eszű Bagotai Ferenccel színházasdit játszott. Ültem egy napsütötte szikladarabon, hallgatóztam, kilenc évesen persze nemigen értettem, miről vitáznak, de annyit azért leszűrtem magamnak, hogy az öreg, aki új utcai volt, nagy újságolvasó paraszt, az úrnak készülő diákot leckézteti, ugratja, Imre pedig nagyokat nevet az átlátszó igyekezeten. Nevet? Nem is tudom, nevetésnek lehet-e nevezni azt a hangot, amelyre most, hatvan év után is emlékszem. A nevetés nem a szájából és nem is a torkából tört föl – sokkal mélyebbről. Mintha öröklött kínok rétegein áttörve bukott volna ki belőle. Soha senkit nem hallottam ilyen szaggatottan, már-már szenvedve, mégis igazán nevetni, mint őt.

Ez volt sokáig a legfurcsább, a megkülönböztető emlékem Csanádiról. Aztán jöttek a háborús évek. Láttam katonaruhában, mutatós angyalbőrben, karpaszományosként, hallottam, hogy idejében megszökött, s a szovjetek bejövetelét a zámolyi bikaistállóban élte át sokadmagával. 1945. január másodikán még láttam egy pillanatra a faluvégen, együtt menekültünk Pátkára, onnan ők tovább Sukoróra, mi pedig Pákozdra. Végül egy lövészárok ásásából hazatérve, apám hozta a hírt, Csanádi Imrét elhurcolták az oroszok. Mint katonaszökevényt. De hogy hova vitték, senki se tudta.

Ekkor már tizenöt éves vagyok, a hír tragikumát mégsem fogom föl igazán, hiszen a mindennapi szörnyűségek között sok ilyen hírt hallhatott bárki. Őszintén bevallom, rövid idő után el is felejtettem az egészet. Visszamentem Pápára diáknak és Zámolyról egyre kevesebb hír jutott el hozzám. Csanádi hazajött a fogságból, anyám megírta, de ismét eltelik négy-öt esztendő mire újabb hírek jutnak el róla hozzám. Az ötvenes évek elején megtudom, hogy földim, Csanádi Imre a Szabad Föld című „parasztújság” munkatársa. Újságíró. Én is az vagyok. A Pápai Néplapé. Hát nem érdekes? Két tollforgató egy faluból! De az igazi meglepetés az, amikor egy irodalmi folyóiratban Csanádi versekre bukkanok. Tehát nemcsak újságíró, hanem költő is! Letagadhatatlanul az, befutott, elismert költő, aki többé nem csupán az ő húga és az én lánytestvérem sugdolózásaiban versel, hanem az ország és az irodalom nyilvánossága előtt is.

Tekervényes emlékeimből talán kiviláglik, hogy bár egy faluban születtünk, ugyanaz a közösség nevelt s egymástól függetlenül mindketten az íróságot választottuk, és mégis milyen sokára derült ez ki számunkra, s ugyanígy mások számára is.

 

*

 

A költő Csanádi Imrét valójában én csak az 1953-54-55-ös esztendőkben kezdtem megismerni. S őszintén bevallom, ez az ismerkedés nem is volt olyan egyszerű, sima, zökkenőmentes. Megnehezítették az időben összetorlódott esztétikai, politikai körülmények.

Ekkor már én is túl voltam a nyilvános „költőavatáson”. Megjelent első könyvem, nagy dobverés fogadta. Elismerést nem lírai teljesítményemért kaptam, hanem állítólagos politikai vakmerőségemért. Homályból előugró Botond voltam, aki a Nagy Imre-i kormányprogram meghirdetése előtt betörtem Rákosiék kapuját. „Érdemeim” elismeréseként előbb az Irodalmi Újság belső munkatársa lettem, másfél év múlva pedig a megújult Új Hang versrovat vezetője.

Ez a gyors emelkedés szinte fölfoghatatlan volt számomra. Rangra, szerepre már akkor is fütyültem, de attól, hogy összeköttetés nélkül bejutottam az irodalmi élet legbelső körébe, kicsit megrészegültem és meg is ijedtem. A magyar irodalom föltámadási ideje volt ez az idő, a mindennapos csodáké. Egy keddi napon, mondjuk, Juhász Ferenc adja oda az Új Hangnak közlésre a XX. század egyik vitathatatlanul legeredetibb és legnagyobb, bartóki méretű versét: a A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujábólt, a következő hónap valamelyik szerdáján pedig Nagy László botozgat be a szerkesztőségünkbe s rakja elénk a Havon delelő szivárványt vagy a Rege a tűzről és jácintról című hosszú versét. És természetesen jönnek a többi, meghökkentő erejű művek is. Juhásztól A virágok hatalma, a Krisztus lépesméze, a Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre átoktalanul, Nagy Lászlótól a Csodák csodája, a Romantika nyolc versben és így tovább.

A Nyugat kora se lehetett lávázóbb és izgalmasabb, mint ez a korszak. Emlékszem a magam tágulására, a szavak, a látomások misztériuma érintett meg és szerettem volna beleköltözni a versekbe. Nem egyszer megtörtént velem, hogy már rég le kellett volna a nyomdába adnom a Juhász és a Nagy László kéziratokat, de én titokban hazavittem őket és velük éjszakáztam.

Ezek az úgynevezett hosszú versek vagy hosszú énekek akkor – 1954-től 1956-ig – már a terjedelmükkel is forradalmat sugalltak. Árvízként sodorták el az akkori ország kicsinyes szellemi gátjait. Fölkapták a ketreceket, a tiltótáblákat, a gondolat és a képzelet fegyverrel őriztetett börtöneit és vitték őket magukkal. Minden ilyen nagy versben a mindenség mozdult meg kihívóan: a vakondtúrások és a hegyek, a kökénybokrok és a Tejút csillagai, az Idő, a Múlt, az emberi szív dobogásától visszhangzó történelem vagy maga a Halál, amely fölötte állt a leghatalmasabb diktatúráknak is.

Bármilyen odaadással és érdeklődéssel olvastam is el – késői megjelenése után – Csanádi Imre Esztendők terhével című verseskötetét, még csak véletlenül se találtam benne hasonló erőt és szédületet. Az új költők világot fölforgató verseivel összehasonlítva olyan volt ez a kötet, mint az áradó, fenyegető, tavaszi Duna mellett egy sással és fűzfákkal körbenőtt réti folyó, melyben kendert áztatnak, vagy vászoninges parasztasszonyok áztatják meg magukat a hőségben.

Meghökkenteni egyedül az hökkentett meg a Csanádi kötet verseiben, mintha mindegyikben apám vagy anyám beszélt volna nekem félálomban Zámolyról, a temetőben megmaradt Árpádkori romról, Bőde Jánosról, akit a mi földünk közelében csapott agyon a villám. És hát a Szőlőhegy, a Forrás zöld világa. A parasztokat nyúzó segédjegyző taglejtései mind-mind olyan ismerősek voltak nekem, mint anyanyelvem szavai.

Egyszerűbben szólva: az évtizeddel előbbi Csanádi versekből akkor meghitten és kissé megfakulva a múltam köszönt rám. Nyersebben fogalmazva: netán valamiféle maradiság? Nem! Nem! Maradi az, ami silány, ami erőtlen. És Csanádi Imre verseiben épp az volt a legfeltűnőbb, hogy költőileg és formailag milyen érettek. A csodagyermeknek számító József Attila tizenhét évesen a Szépség koldusában ír olyan csiszolt, teljes értékű verseket, mint a tizennyolc éves Csanádi. A különbség csak a szemléletükben mutatkozik meg feltűnően. József Attila Juhász Gyulán, Kosztolányin nevelkedve, sőt részben Adyn is, a modern költészet irányába fordul stílusával, képzeletével, tárgyiasított világával egyaránt, Csanádi pedig a klasszikusainkhoz. Azokhoz a tizennyolcadik és a tizenkilencedig századi költőinkhez, akik a görög és a latin klasszicizmust magyarrá tették. Vajon miért ez a látványos hátrafordulás? Dacból? Alkati adottságból? A mesterségbeli tudás megszerzésének iskolás ösztöneiből? Vagy a paraszti származás nehézkes sugallatából? A válasz nem könnyű. Annyi bizonyos, hogy a Nyugat második nemzedékének a költői a harmincas évek végére, s a negyvenes évek elejére kezdenek fölnőni az elsőhöz. Eredetiségben, újításban, messziről fölismerhető világteremtésben. Mindenekelőtt József Attilát említhetjük, Illyés Gyulát, Szabó Lőrincet, Áprily Lajost és az úgynevezett népi irodalom két olyan karakteres költőjét, mint amilyen Erdélyi József és Sinka István. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy a költészetben ekkortájt minden hely foglalt. Minden lírai táj, minden nevezetes magaslat.

Ilyen végletes mondatot csak akkor ír le az ember, ha érzi fedezetét. Én Weöres Sándor Harmadik nemzedék című versében találtam meg ezt a fedezetet.

 

Hát fölvonul a teljes nemzedék, rájuk tekint a sas-szemű bíráló és az eredmény – áj váj! – mily siralmas „Miféle csöndes generáció ez? ehhez képest az aggok menhelye vad táncmulatság és csendháborítás – Szegény fiókák még annyit se tudnak, hogy egy költőnek rosszalkodni illik, sok újat hozni, mit ne értsenek, Petőfi és Ady is így csinálta, itt ez szabály, s a szabály az szabály. De hajh, ezek formával bíbelődnek, a múltat bálványozzák és az élő politikától elhúzzák az orruk… – – – – – – – – – – – – – – – – – – „Politikátlan” korosztály vagyunk? ha „szociális” versünk mind megpipázzák, a plajbász csúcsa elkopik, fogadjunk. Hibátlan formaművészek vagyunk? („hibás, mivel hibátlan”: furcsa szempont) de hol a mesterség roppant tőkéje? hisz legtöbb versünk jambus s még ez is göcsörtös, mint a Hátulszent Domokos. Van egy régebbi versem, törzsökös görög magyar mértékben, sapphicumban – bírálóm formajátéknak nevezte – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

Ha az alakváltás zsenijének, Weöres Sándornak is ekkora gondot okoz a helykeresés, a szerepválasztás, vajon mit szóljon a nála fiatalabb és jóval később induló Csanádi Imre?

A teljes megszállt jelenidő helyett keresnie kell magának egy tágasabb, egy mindenkor otthont kínáló klasszikus időt, amelyben úgy mozoghat, mint egy eszményi hazában, hiszen történelmi száműzetéseinkben és kisemmizettségünkben mindig vagy legalábbis legtöbbször a múltban találtunk csak menedéket.

S ehhez a klasszikus idő-hazához elsősorban klasszikus versformák illenek. A tizennyolc éves költő, ha kezdetben tán protestáns daccal is, de hamarosan fölényes könnyedséggel mozog ezekben az ómódi formákban. Mintha valaki legényest táncolna egy szüreti mulatságban nyomórúddal a vállán. Íme, néhány sor az Elégia esti porban című verséből:

 

Látnál csak, szigorún krákogva, az esteli porban, káromkodva tunyán; nyakam ég, lepi ujjnyi szutyok, szenny; görbül a szám keserűn, pöködök, szidom-átkozom őket: törve darabra, ahány autó van, veszne rakásra minden benneülő püffedt úr, – port a pofánkba ver komiszul valahány; úgy terped az alkonyi rest por, vágni lehet, szürkén telelisztez lombokat, árok- parti laput, tapadón pillánkra-hajunkra telepszik…

 

Valószínű, hogy néhány év múlva a fiatal Csanádi észrevétlenül szabadul meg ezektől a sikeresnek és biztonságosnak érzett formáktól, főleg, ha belekerül az akkori irodalmi élet sűrűjébe.

De nem került bele. Sőt egyre messzebb sodródott tőle. A lehetőséget előbb a katonáskodás kényszere vette el tőle, utána a háború, majd a hadifogság, s a négyéves fogolyélet után pedig az országot földbe döngölő proletárdiktatúra. A szürkeség, az egyenruhás idegenség, a hangzatos szólamokban szétröpködő pestis. És az a klasszikus fogékonyság, amelynek a kezdés évei után el kellett volna röppennie róla, a szörnyű élmények hatására még inkább rámerevedett az életére.

Juhász Ferenc, Nagy László, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Szécsi Margit, Tornai József, Orbán Ottó és még Takács Imre versei mellett is ezt a bordákat összeszorító Nessus-inget fedezem föl rajta.

Volt idő, amikor zámolyiként titokban még nehezteltem is rá. Többször megesett, hogy jelenlétemben Simon Istvánnal együtt hangos kajánkodással emlegették látomásokban tobzódó „csodafiúként” Juhászt és Nagy Lászlót. „Csupa titáni halandzsa, ahogy írnak. Minden hajszálukat egy-egy óceánnal vitetik arrébb” – szellemeskedett Simon és Csanádi mélyről fölszakadó nevetéssel egészítette ki költőtársát: „Libák helyett is sárkányokat hizlalnak kukoricával.”

És így jött el az 1955-ös év. A legújabb kori magyar irodalom egyik legizgalmasabb éve. Szinte mindenki megtermékenyült, aki ott volt az irodalom élvonalában. A látomásos és az Új Holdas költőkön kívül maga Illyés is. Ekkor írja a Bartók verset, az Óceánokat, a Menedéket, a Bélyegeseket, a Bevezetőt, a Doleo, ergo sumot s még vagy húsz nagy verset, ekkor szembesül önmagával csigáztató élmények hatására Benjámin László s kezd morálisan és költőileg is új korszakot. Igazság szerint Csanádi Imre másodvirágzását is ez az időszak hozza el. Egymás után jelenteti meg Berzsenyi és Vörösmarty mércéjéhez is odaigazítható verseit: A Baglyok mámorát, a Hajnali káprázatot, a Bornemisza Pétert, az Erdei vadak, égi madarakat, a Halottvivők énekét, a Húzd rá, cigányt, a Valaki jár a kertemben címűt és a Lagzi múltánt.

Most bizonyosodik be életszerűen és megcáfolhatatlanul, hogy a költői kiteljesedéshez, mint minden komoly alkotónak, Csanádinak is irodalmi élet kellett. Viták, új művek, sokféle hang, zsibongás a szerkesztőségekben, az eszpresszókban, a kávéházakban, a politikai fórumokon. Ízlés-ütköztetés és szerep-ütköztetés, melyben elvérezhet, de legigazibb énjére is rátalálhat a költő. Ettől a mozgalmassá vált idő első pillanatától kezdve Csanádi ómódi klasszicizmusát nagy böjti szelek röptették tovább, s hoztak helyébe életrevaló, újmódi klasszicizmust. Jó példája ennek a Lagzi múltán című, 1955-ös verse. Régen talán csak egy gyomrot fölkavaró paraszti életkép születik meg az otthoni lakodalom élményéből, de az irodalomra ezekben az időkben rátörő látomásos ihletettség Csanádit is fölszabadítja és az előző évtizedekben többszörösen átélt apokalipszisek élményével dúsítja föl idegrendszerét. Az apokalipszissel, mint a realizmus legújabb alkotóelemével.

Újításait nemcsak, mint pályatárs és nemcsak, mint versrovat-vezető éltem át, de mint a földije is. Amikor kéziratban először olvastam el egyik „legzámolyibb” versét, a Halottvivők énekét, nem az jutott elsőre eszembe, hogy a vers minden mozzanatát, szereplőjét, mélyben morajló titkát is ismerem, hanem az, hogy Szőnyi István Zebegényi temetésének a költészetünkben is megszületett a méltó társa. Egy felejthetetlen kép, egy sajátos kultúrát megtestesítő metafora, amely látomásosságában új, a mozzanataiban régi. Olyan ötvözet, mint amilyent a Psalmus Hungaricusban Kodály Zoltán is megteremtett.

Költők Zámolyon

Irodalomtörténeti tapasztalatokból és másféle irodalmi emlékezésekből egyaránt azt szűrhetjük le, hogy minden valamirevaló írónak még életében akad olyan értője s értelmezője, kardos vagy kard nélküli kritikusa, aki mindenkinél jobban ismeri őt, jobban becsüli, s ha kell, megvédi az olvasók előtt, megvédi szakmai körben, de ha úgy adódik, négyszemközti esztétikai vagy gondolati vitájukban még a keze fejébe is beleharap szenvedélyesen.

Földim és pályatársam, Csanádi Imre e tekintetben is kivételes személyiség: az irodalom mostohafia. Életében ugyan írtak róla jó néhányan, és nem akárkik, többek között Féja Géza, Vargyas Lajos, Simon István, B. Nagy László, Beney Zsuzsa, Fodor András, Radnóti Sándor, Szepesi Attila, de hűséges, fegyvert hordozó kritikusa nem akadt.

Hogyan is akadhatott volna? Ahhoz, hogy író és kritikus valamilyen módon egymásra találhasson, nemcsak tehetség kell, nemcsak kivételes szimat, hanem körülmények is kellenek. Például elfogadhatóan működő irodalmi élet. Sőt némelykor még szerencse is. Berzsenyit, mint tudjuk, elég nehézkesen és elég sokára, Kazinczy fogadtatja el a kortársakkal. A fiatal Petőfinek Vörösmarty szavaztat bizalmat a költészetben. József Attilának Juhász Gyula, a „gyermek” Weöresnek pedig legmeggyőzőbb ámulattal Kosztolányi Dezső. Csanádi Imre az az „anti-hős”, akinek senki és semmi nem segít. Ellenkezőleg: minden korlátozza.

Tizenhét-tizennyolc évesen már kész költő. Formailag hibátlan, csiszolt. Jóízűen és hétköznapian klasszikus. A témavilága is jól körülhatárolható: a paraszti világról ír, ezen belül fölismerhetően szülőfalujáról, Zámolyról, a zámolyi táj sugalmazó és sérülékeny szelleméről, amelyet romokkal jelölt meg a történelem. Köztudott, hogy a korszak meghatározó stílusirányzata a népiesség, amely politikai és esztétikai jelzőtábla is, de Csanádinak nincs hozzá igazi köze. Illetve, ha érez is iránta rokonszenvet, nem követi. A közhelyes logika szerint, Erdélyi József vagy Sinka István nyomába kellene járnia, de Csanádi közelebb áll a Nyugat harmadik nemzedékéhez, mint hozzájuk.

Ha volna ösztönzője, támogatója, irodalmi „védőszentje” a fiatal költőnek, negyven-ötven verssel már be lehetne futtatni őt az irodalomba. De nincs. És nemcsak azért, mert Székesfehérvár ezekben az időkben nem bokrosította el irodalmi lugasát, mint például Pécs, Szeged vagy Debrecen, hanem azért is, mert az ifjú verselő túlságosan zárkózott, befele élő lélek, aki karót nyel inkább, mintsem, hogy szívességet kolduljon bárkitől. Lehet, hogy nyavalyák emésztik belül, de szélsőséges protestánsként marad neki a predestináció gyógyfüve, gyógy-ígérete: tizennyolc évesen még van idő, van remény, van lehetőség. „A követ rágva rágják.” Hatvan év után ma is magam előtt látom ezt a csonthéjas, bezárt életű Csanádi Imrét. Fogalmam sincs arról, hogy költő-e, más-e, csupán azt látom, hogy a takarodó szekerek után nem úgy ballag, mint a többi zámolyi, hanem maga elé nézve, idegenül, sőt köszönni is úgy köszön, mint akit megsértettek.

Utólag persze értem ezt az idegenséget, mivelhogy Csanádi sehol sincs a helyén. Zámolyt kinőtte, Székesfehérvár úgy lobog, hánykolódik a vállán, mint egy jelmezkölcsönzőből bérelt úti köpeny. Előbb házitanító Pusztavámon, később Györffy-kollégista Budapesten, végül katona Székesfehérváron. Bár a körülményei változnak, a helyzete változatlan. Összegyűlt már legalább száz kiadható verse, lektora is van és kiadója is a láthatáron, de az ígéretes láthatárt hamarosan bombázógépek százai lepik el, ágyúk füstje, városok füstje, egyszóval a háborúé. A nagyvonalúnak mutatkozó idő faképnél hagyja Csanádit: irodalmi pártfogó helyett napiparancsokat osztogat neki. A múzsák továbbra sem hagyják cserben, de megjelenni már csak a háborús menekülők kopott ruháiban jelennek meg számára. Radnótit érett, nagy költőként löki be az erőltetett, háborús menetbe a történelem. Kiderül, hogy a költői és a lelki nagyság emberfeletti erőt ad neki az apokaliptikus sorssal szemben is. „… a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. / Ellenükre élek.” A század néhány legnagyobb verse születik meg ebből az ellenállásból. Csanádi kezdő költőként áll ellent háborúnak, hadifogságnak s mire mindegyik véget ér, teljesen föléli saját erejét. Radnóti tudja, hogy nyolc Eclogája, a Töredéke, a Levél a hitveshez című verse, az Erőltetett menet, a Razglednicák a magyar irodalmat evangéliumi magasságba emeli, ami természetesen iszonyú kárpótlás lesz, krisztusi teljesítmény. Csanádi viszont a hadifogságban eltöltött évekkel együtt azt érezheti, hogy ő is tetszhalott, a költészet is az, minden leírt sora jégkori lelet, a semmi dokumentuma. Irodalom? Költészet? Pályatársak? Barátok? Értő és támogató kritikusok? Ilyenek nyilvánvalóan csak a túlvilágon vagy a hazug mesékben létezhetnek.

Szinte testi rosszullétként éltem át Csanádi Imre helyzetét 1953-ban, amikor tíz éves késéssel, bemutatkozó, első kötete, az Esztendők terhével megjelent. Zámolyiként már-már személyre szóló bűntudat gyötört, hogy néhány „lázadó” versem miatt engem jobban ismernek az irodalmi életben, sőt az országban, mint a nálam tíz évvel idősebb Csanádi Imrét. Mindenképpen szerettem volna ezt az igazságtalanságot helyrehozni, kiigazítani, de nem sikerült. Hiába kaptam állást az Irodalmi Újság versrovatánál, hiába jósoltak nekem ilyen-olyan jövőt harsány kritikusok, ekkortájt én még zöldfülű írócska voltam ahhoz, hogy Csanádi Imrének igazságot szolgáltassak. Nemcsak én nem tudtam róla tanulmányt írni, de a környezetemben sem forgolódott senki, aki megpróbálta volna őt a magány, a paraszti sors, a fonákjára fordult gőg és a háborús idők omladéka alól előhúzni és megkeresni neki a sorsa és a tehetsége szerinti legméltóbb helyet.

Az egyénben még működhetnek efféle igazságtalanságot helyrehozó jó szándékok és logikák, a sorsban nem. Szerencsére Csanádi ebben a jóvátétel nélküli helyzetében sem siránkozott, nem sajnáltatta magát: továbbra is magányos szellemi emberként építette maga körül a világát. A kortársak közt évekig nem akadt barátja. Ekkor, mint Körösi Csoma Sándor elindult visszafelé a múltba. Előbb a balladák, a népdalok világát fedezte föl magának, aztán a régi magyar irodalomét. Különösen a XVIII. századi magyar költészet került hozzá közel, mert neki tetsző tulajdonságokra bukkant benne. Leginkább az ragadta meg, hogy irodalmunkban akkor a versírás az emberi tevékenység egyik mozzanata csupán, mellette a költő szinte szükségszerűen foglalkozik füvészettel, grammatikával, széptudományokkal, sőt az se idegen tőle, ha a mezei munkásnép állapotát könnyítő módozatokon töri a fejét.

Prózai ars poétikája ez Csanádinak? És mások helyett maga igazolja magát ilyen elméletekkel? A kívülálló mankónak látja őket, de Csanádi a mankókból gyorsan gólyalábakat eszkábál össze, hogy sáros vidékeken s az idő nagy terein egyedül is biztonságosan közlekedhessen.

A mutatványa bizonyos idő után olyan kortársaknak is feltűnt, mint Simon István, akivel a paraszti múlt, a háborús évek, és a dunántúliság köti össze vagy olyannal, mint Benjámin László, akivel a „farkas-zokogást” ismerő magány. Egy 1967-es vallomását így fejezi be: „Akiket becsülök a kortárs irodalomban, öregek és fiatalok közül, nem a címkéjüket tekintve becsülöm. Egy nevet említek csupán, Benjámin Lászlóét. Akármennyire más égtájról indultunk útra, ezek az utak egyszer találkoztak. Azóta hozzá vonzódom legerősebben költőileg is, emberileg is.”

Sose beszéltem eddig róla, hogy akaratomon kívül hogyan működtem közre ennek a különös, nehézsúlyú barátságnak a megszületésében, de talán itt, Székesfehérváron, mindenféle lírai fontoskodás nélkül elmondhatom.

A történet megértéséhez ezúttal az ötvenes évek elejére kell visszalépkednem. 1951, Pápa. Leérettségizem, de még nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy újságíró akarok-e lenni vagy tanulok tovább. Érdekel ugyanis a politika, vonzanak az eszmék, a korombeli fiatalokhoz hasonlóan hiszékeny vagyok és rajongó. Okom van mindkettőre, hiszen 1944 őszétől 1945 márciusáig megáll a front a megyénkben s hónapokig a háború őrült csipkebokrát látom lángolni magam körül és a kőtáblákat nem Isten, hanem a Halál lökdösi elém. Csoda-e, hogy amikor ez elmúlt, azt érzem: minden jobb a romlásnál, a pusztulásnál. Egyszóval: megvakultam a jövőtől.

Ekkor kezdtem el komolyan verseket írni. Szerelmes verseket és politikai verseket, ahogy ezt a nagy hagyományú magyar irodalomtól eltanultam. Botladozó, politikai verseimet elsősorban a szocializmus jövőbeli eszméje lengte körül. A föl-fölszikrázó reményé, hogy bármilyen súlyosak is a növekedés feltételei Magyarországon, csakazértis új világ lesz itt, új rend, új dobbantó a történelemhez. Ihletet ehhez a reményhez természetesen nem a valóságtól kaptam, hanem a politikától és az irodalomtól. Fiatal kezdőként azokra figyeltem, akik a jövő ablakait kocogtatták, akik a tavaszt nem közönséges évszaknak tekintették Magyarországon, hanem szimbólumnak, akiknek a verseiben égre ballagott a traktor. Benjámin László, Zelk Zoltán, Kuczka Péter, Kónya Lajos, Aczél Tamás, Darázs Endre, Tóth Gyula nyomdokain jártam.

De 1952 tavaszán a sors megállított. Súlyosan megbetegedtem, zöld dió nagyságú kaverna keletkezett a tüdőmön, szanatóriumba kerültem s így egyik napról a másikra, kiestem az irodalomból. Mondhatnám úgy is, hogy visszazuhantam a valóságba. Különösen akkor, amikor hét hónapos szanatóriumi kezelés után haza kényszerültem a szüleimhez Zámolyra.

Elég volt öt-hat nap, hogy teljesen megforduljon velem a világ. Korábbi eszményeim úgy ütköztek össze otthoni élményeimmel, ahogy felelőtlen váltókezelők hanyagsága miatt két vonat ütközik össze nyílt pályán. Apámék – két ránk szakadt örökség következtében – tizenöt hold földet műveltek, de mivel minden terményt elvett tőlük Rákosi állama, a tojást, a hízó disznót, a búzát, a bort, a kukoricát, annyi jövedelmük se volt, hogy a péknél a mindennapi kenyerüket megvehessék. Az ösztöndíjamból én tartottam el őket. Mióta világ a világ – ilyen nem volt. Olyan se, hogy a parasztok szélnek eresztették éhező állataikat. Levágni nem merték őket, mert aki megteszi, azt internálják, lecsukják, esetleg elrettentő példát mutatva, szemrebbenés nélkül fölakasztják.

Égből a földre estem. Festett világból rozsdás vasak közé. Azt mondják: nagy csalódáshoz nagy hit kell. Ezt éltem át én is. 1952. december végére olyan verseket kezdtem írni, amelyekből kiderült, hogy a szocialistának kikiáltott magyar társadalom beteg, gyors kezelésre szorul. Vért kell adni neki, vitaminokat, biztatást, hitet, különben vége. Versben írt röpirataimat két folyóiratnak is elküldtem: a Csillagnak és az akkori Új Hangnak. A Csillag nem válaszolt, az Új Hang igen. Egyik szerkesztője jóindulattal arra figyelmeztetett: hagyjak föl a varjúkárogással, a szirénázó hanggal, nehogy valaki komolyan vegye és kiüsse lábam alól a földet.

De fél év múlva, Nagy Imre 1953-as júniusi kormányprogramja szóról-szóra igazolta kétségbeesésemet. A változást sürgető versek nagy, zajos ünneplés közben megjelentek, tehát befutottam. A sikerem nem is annyira esztétikai volt, hanem erkölcsi. Mindenki arról faggatott: honnan láttam előre az események alakulását? Dadogva mondtam el, hogy a saját élményeimből következtettem arra, hogy előbb-utóbb meg kell történniük.

Sajnos, Nagy Imre kormányprogramos korszaka 1955 áprilisában befejeződött. A hatalomba újra Rákosi ügyeskedte vissza magát. Visszatérésével a diktatúra szörnyű és ostoba botrányai is visszatértek. Jöttek az újabb padláslesöprések, falu-kifosztások. Egyre sűrűbben kaptam a siralmas leveleket hazulról. Egyikben azt írta anyám, hogy eddig csak az élelmet vitték el az elvtársak, újabban már az igavonó állatokat is kiszemelték, ami azzal jár, hogy jövőre már szántani se tudnak, vetni se és jön az éhhalál. Napokig azon emésztettem magamat: mit csináljak? Hogyan segítsek? Először arra gondoltam: rábeszélem Csanádi Imrét, menjünk haza együtt Zámolyra, s a tapasztalatainkról számoljunk be az Írószövetségben, ahol már föl-fölszikrázott néhány kényes igazság. Ha botrány segíthet, legyen botrány. Elvégre mi is vagyunk már valakik az irodalmi életben, akikre figyelni illik, hiszen Csanádinak ekkorra már a második könyve is megjelent, a Vargyas Lajossal közösen szerkesztett Röpülj páva, röpülj című magyar népballada gyűjteményük, amely mögött én ott láttam Kodály Zoltán elismerő fejbólintását is.

Erről az első gondolatomról azonban villámgyorsan lemondtam. Na még csak az hiányzik Csanádi Imrének, hogy a három esztendős szovjet hadifogság után beleártsa magát valamilyen államellenes lázadásba. Egyébként sem a lóra pattanó férfiak közül való harcos, inkább önemésztő, csikorgó lélek, aki előbb megír egy Berzsenyit idéző ódát, mint egy kiáltványt, még ha az ódára fél évet kellene is áldoznia.

Így döntöttem el, hogy Benjámin Lászlónak és Zelk Zoltánnak szólok, akiket mindenki ismert, s akik előtt komoly hitelem volt nekem is a „kormányprogramos” verseim miatt. Mindketten elfogadták a hívásomat.

Leérkezésünk napján épp tizenhárom végrehajtó tartózkodott Zámolyon. „Tizenhárman vannak, mint az aradi vértanúk” – mondta apám keserű akasztófahumorral, félelmetes képzettársításként.

 

*

 

A végrehajtók megjelenése után Zámoly kísértet-faluvá változott. Megszűnt mindennapos sürgése, forgása. Az utcákon alig lehetett embert látni. Akinek a mezőn, vagy fönt a szőlőhegyen akadt dolga, még virradat előtt elillant a faluból, akinek viszont maradnia kellett, szabályszerűen „illegalitásba” vonult saját portáján. Volt, aki magára zárta belülről az ajtót, volt, aki elbújt a padláson a zsuppkévék közé, vagy mint anyám, aki a szérűnk végében elbokrosodott vadribizli sövény sűrűjében kucorgott órák hosszat. Tudniillik, kezdetben csak olyan háznál foglaltak ezt-azt, ahol otthon találtak valakit. Később azonban rákaptak a szabadrablás ízére, s gátlástalanul feszítettek föl kamraajtót, padlásföljárót, azzal a jelszóval, hogy bolondnak nézik őket a zámolyiak.

A férfiak, akik igavonó állataikat féltették a végrehajtóktól, rendszerint éjfél után mertek csak hazalopakodni a határból, hogy még az idegenek árnyékaival se találkozzanak össze.

Szegényes önvédelmi stratégiájuk azonban egyik napról a másikra összeomlott. Amikor a végrehajtók rájöttek, hogy a parasztok éjszaka szivárognak csak haza, megváltoztatták ők is időbeosztásukat: napközben aludtak és éjjel kezdtek el portyázni a faluban.

Egyik ilyen éjszakán unokabátyám, Csoóri József zörgeti meg az ablakunkat: „Itt a baj, szedik össze az állatokat! Mindegy nekik, hogy ökörfogat vagy tehénfogat, viszik őket!”

Azonnal riadóztattam az első szobában Zelket és Benjámint: gyerünk az Öreg utcára! Szinte futás közben rángattuk magunkra a ruháinkat. Soha még ilyen jelenet a magyar közéletben: Magyarország két elhíresült költője, akik egyúttal pártköltők is, Rákosi, Révai, Farkas Mihály időnkénti beszélgető társai, rohannak velem a sötét Bikaközben, mintha középkori máglyagyújtásra vagy nyakazásra rohannánk.

A földbe mélyesztett tehermázsa körül iszonyú a feszültség. Állatok bőgnek, emberek káromkodnak, kiabálnak, ideálljanak, odaálljanak a marhákkal, a passzust amott adják le, ki az a bagoly, aki huhog, még elsirathatja a tollát! Épp amikor loholva a helyszínre érünk, Bagotai keresztapámra ordibál az egyik fővégrehajtó: „Na, öreg kulák, a hétszentségit magának, mikor áll már be a sorba? Nem érünk rá megvárni a Jézuska születését.”

– Hogy beszél azzal az idős emberrel – kiáltottam rá a pimasz alakra.

– Köhög valaki? – fordult hátra énfelém.

– Köhög bizony, és ráadásul azt szeretné tudni, kicsoda maga, és ki küldte ide?

– Ha nem takarodik azonnal a búsba, hamarosan megtudhatja – válaszolt fenyegetően.

– Ha pedig lázadunk, Levente úr, hamarosan összeismertetem az Államvédelmi Hatósággal. Fitty-fütty és máris itt vannak Fehérvárról. Erre vár, kisöcsém?

Ez a fenyegető és vesszősuhintásos hang már Zelk Zoltánt is kihozta a sodrából.

– Ember, tudja, hogy mit csinálnak? Az életüket veszik el ezeknek a szerencsétlen parasztoknak. Állatok nélkül… – Zelk mondta volna tovább a mondatot, de a végrehajtó közbe szólt:

– Majd csinálnak helyettük másikat.

– Gazember!

– Szabad tudnom, kit tisztelhetek vadonatúj keresztapámban?

– Megtudhatja! ZeIk Zoltán vagyok, kétszeres Kossuth-díjas költő…

Pillanatnyi csönd támadt az éjszakában, hiszen ilyen párbeszéd az akkori időkben, nyilvánosan, nemigen hangzott el Magyarországon. De a végrehajtó gyorsan magához tért.

– Á, Zelk Zoltán! Nagyszerű! Kétszeres Kossuth-díjas! Tudja mit? Szarok mind a kettőre, külön-külön!

Vér öntötte el az agyamat, s már ugrottam neki a torkának, de Szalóki János párttitkár emberei – földijeim! – lefogtak. Engem féltettek a következményektől vagy magukat féltették? Annyi bizonyos, hogy ők jobban tudták nálam is: az ÁVH emlegetése nem a magyar népmesék fordulatai közé tartozott.

 

*

 

Ma se tudnám hideg fejjel elmondani, hogyan múlt el az éjszakánk és a másnapunk. Csak arra emlékszem, hogy Zelk Zoltán nem fért el sem önmagában, sem a teremtett világban. Leült, fölállt, kenyérhajat tört, kérdezett, magyarázott, folyton azt hajtogatta, hogy ilyen nincs, ez nem Magyarország, ez Ukrajna, ez a munkaszolgálat folytatása, halottak nélkül.

Talán nem túlzás azt gondolnom, hogy Zelk Zoltán ezen az éjszakán indult el merészebben azon az úton, amely az önvizsgálat szakadékos terepe után az 1956-os forradalomig vezette őt, azután pedig a börtönig. Zelk kifelé is élt, Benjámin viszont olyan sokkot kapott a leveretéses éjszakától, hogy három napig nem tudott megszólalni. Csak nézett, cigarettázott, lélegzetnyi szünetekkel, járt föl-alá a szérűnkben, a kazlak közül bámulta a temetődombot, törölgette verítékező homlokát, szeme alját, megismerkedett Csanádi Imre édesapjával, aki még az akasztófa alatt is tudna valamilyen meghökkentő dolgot mondani, de Benjámin az ő társaságában is testben volt csupán jelen, belül a lelkében saját megsemmisülésének az útját járta. Végülis a végrehajtók ugyanazt a szocializmust képviselték, amelyért eddig ő is küszködött, lelkesedett, verset írt. És ez a „szocializmus” nagyon hasonlít arra a másikra, a nemzetire, amelyben vagonba tuszkolták a zsidókat. Ott zsidók, itt parasztok, akiket egy eszme nevében porig lehet alázni. Nem, nem! – ezt üzente a némasága. Nem, nem! – az ő hitével többé ne éljen vissza senki. Később, amikor a börtönből szabadult Haraszti Sándornak írja meg töredelmes, tisztítótűzben született versét, az Így vagyunk címűt, akkor éreztem meg legmélyebben, hogy mi játszódhatott le Zámolyon Benjámin Lászlóban.

 

Így vagyunk, Sándor: Téged egy hazug vád döfött le akkor, pokolra vetett… Poklokból száll ki hangom, szólni hozzád – Bűnös vagyok: elhittem bűnödet. Ott álltam én a rekegő zsivajban, halált böffenve, bambán, mint a részeg. Kijózanodtam, de véreres szemekkel, most kell, hogy egy nemzet szemébe nézzek.

 

A zámolyi „kirándulást” tehát Benjámin damaszkuszi útjának is nevezhetjük. Villámfényűnek, megrendítőnek, amely nem halványult el benne soha többé. Katarzisának egyetemes érvényén túl van olyan külön dokumentuma, amely tárgyszerűen is Zámolyhoz kötődik. Ez pedig a Tánc reggelig című verse. Ezt írja a vers születéséről: „…Én mondtam, nagyon kevéssé ismertem a falut, a parasztságot, és ott részben a zámolyiak, a zámolyi lakósok emlékezéseiből… részben a közvetlen tapasztalatokból rájöttem arra, hogy milyen infernális életet alakítottak ki falun… Hát az egyik versem erről szól… hallottam, hogy megcsinálták idős emberekkel, akik nem akartak belépni vagy visszalépni a szövetkezetbe, hogy letettek – az ávósok – egy húszfillérest a földre és ott táncoltatták akörül az öregeket…”

 

Porzott és döngött a föld, táncoltak reggelig, s folytatták délelőtt és délután, meg másnap is, harmadnap is, országra szóló lagzi volt, hiányzott bár a menyasszony, a vőlegény, cigány se húzta, bor se folyt, asszony se volt sehol, duhaj, tántorgó legénybúcsú porzott és döngött, kanmuri, ugrándozott a sok suhanc, járták a meglett férfiak, tréfás-kedvű aggok vigadtak, hejehuja reggelig, bokáztak egy húszfilléres körül, verejték bűze, csizmaszag, ázott kutyák párája szállt, eldűlt valaki – lennmaradt, és megütötte őt a föld s gyűlölte a földet azontúl…

 

*

 

Tudom, ha 1955 előtt Benjámin László ismerte is Csanádi Imrét, a költészetét csak felületesen ismerhette. Az Esztendők terhével című 1953-as Csanádi kötet sokkal inkább egy időből kiesett költő „posztumusz” kötete volt, mint egy jelen idejű költőé. De Benjámin „zámolyi megvilágosodása” ebben is fordulópontot jelenthetett. Zámoly után a másik zámolyira is oda kellett figyelnie. És a legjobbkor figyelt oda, hiszen Csanádi Imre ekkor került végre a helyére, ekkor írta egymás után élete nagy verseit: a Baglyok mámorát, a Hajnali káprázatot, a Valaki jár a kertembe címűt, a Bornemisza Pétert, az Erdei vadak, égi madarakat, a Halottvivők énekét, a Lagzi múltánt és a többieket. A modernség és a látomásos szürrealizmus irányába nyomuló, új magyar költészetben, a sorozatban megjelenő Csanádi-versek jelentették a legrangosabb ellenpontot. A magyar klasszicizmus mindenkor érvényes és mindenkor lenyűgöző erejét. A Berzsenyis hagyományt, a Vörösmartys hangot, az Arany Jánosit.

De Benjámin nemcsak a költői hangra figyelt oda, hanem az emberre is. Magára Csanádira, akit sorsa és alkata magányossá tett, de ebben a magányban nem a mélabú templomát építette föl saját kesergéseinek, hanem a hagyományok rendszerét és a történelmi érzékenységet. Nyilvánvaló, hogy Csanádi konok múltvállalását Benjámin nem egyszerű dacnak tekintette, hanem erkölcsi bátorságnak, a különleges szolidaritás jelének, amellyel elődeinknek is helyet keresünk magunk mellett, sőt a jövőben is.

A két zárkózott és társtalan költő – Zámoly sötét címere alatt – olyan közel került egymáshoz, hogy az 1956-os évben már együtt utaztak Zámolyra. S ha én, az előző évben, még csak koronatanúnak hívtam le szülőfalumba Zelket és Benjámint, egy év múlva Csanádi Imre már úgy vitte magával Benjámin Lászlót, mint aki nem egy faluval akarja megismertetni őt, hanem legbensőbb világával. Az első ember, akit megkerestek, nem a pap volt, nem a tanácselnök, nem az orvos, hanem az a gazdag életű szegény ember, Tatai Simon József, akitől Csanádi Imre egyik legszebb népdalunkat-virágénekünket gyűjtötte. Azt, amelyik így kezdődik:

 

Valaki jár a kertembe, fekete galamb képibe, szedi virágomnak színét, rozmaringomnak tetejét.

 

Kettejük barátsága életük végéig kitartott. Kevés elégtételt kaptam a sorstól, de hogy szemérmes, színpadiasságtól mentes kapcsolatuk megszületésében részem lehetett, különös ajándéka az életemnek.

Szamárfül

Itt volt a híres, nevezetes sarokpad, közvetlenül a kerítésünk mellett. Tanárki Sándor, a sánta paraszt-boltos ácsoltatta ide Szíjártó István asztalos mesterrel, mert arra gondolt, hogy reklámnak és üzletnek is jó, ha élet zsibong a boltja körül. Például, ha az Új utcai férfiak este, munka után, nem a saját házuk előtti kispadra ülnek ki kettesével vagy hármasával, hanem odaszállingóznak a boltja elé nyolcan, tízen és pipázgatva, cigarettázva megbeszélik a nap eseményeit s természetesen a nagyvilágét is. „Paraszt-kaszinó” – így nevezték el a pad körül kialakított teret, amely akkora volt csak, hogy két pokróccal le lehetett volna takarni. Szűkösségét azonban nemcsak a meghittsége ellensúlyozta, hanem a magassága is. A kaszinó mennyezete maga a csillagos ég volt, ahol freskó-angyalkák helyett denevérek röpdösnek otthonosan.

A férfiak közé a padra magam-korú gyerek nem ülhetett, de a kerítésünk dúcára igen. Kicsit kényelmetlen kakasülő volt, de a mai eszemmel se cserélném el piros bársonnyal bélelt páholyokra. Ott göndörgött előttem pipafüst és cigarettafüst, ott köröztek érdekesebbnél érdekesebb történetek és viták, sőt néha egész jeleneteket nézhettem végig, rögtönzött színielőadásként, mert egy-egy esemény attól vált igazán hitelessé, ahogy nagy beleéléssel előadták őket.

Ma is emlékszem egy olyan „utcaszínházi jelenetre”, amelyben a maguknak való Csizmadiáék lóvá tevését játszották el a résztvevők. Négy legény összebeszélt, hogy „berezeltetik” a családfőt, illetve csúffá teszik valahogy: ne hordja már olyan magasan az orrát. Babonás napon, Luca napjának éjszakáján, egy életnagyságú hóembert állítottak a konyhaajtójuk elé. Föl is öltöztették ügyesen. Fekete paraszt-nagykabátot adtak rá, a fejébe kucsmát nyomtak és a kezébe egy pislákoló viharlámpát. Nagy körültekintéssel készítették elő a jelenetet, s pont éjfélkor zörgették rájuk az ablakot:

– Na, ti híres Csizmadiák, ha mertek, gyertek ki, most elszámolhatunk. Ti legeltettétek le a kövér herénket a Förtés kútnál két ökrötökkel. És ezt csak most tudtuk meg! Elég volt a sunyiskodásból, tolvajok, kapcabetyárok! Gyertek elő, ha van vér a pucátokban!

Mozgás, széktaszigálás bentről, szitkozódás, harag s az ajtót a családfő szakítja föl, kezében a nagy disznóölő kés, és ahogy a villanytalan falusi éjszakában megpillantja a viharlámpás alakot, gondolkodás nélkül a hasába szúrja.

Ebben a pillanatban, jajdulás helyett, kaján nevetést hall Cseh Sándorék kerítése mögül, mondhatnám: megsemmisítő hahotát, s négy kivehetetlen alak iszkol el az Új telep felé. Gatyában, ingben, papucsban még csak üldözni se lehet őket a havas éjszakában.

Az ilyen bolondos, vígjátéki történet mellett persze több volt a komoly, a keserves, a megrázó történet abban a paraszt-kaszinóban. Talán mondanom is fölösleges, hogy zömük az első világháborúról szólt: a galíciai frontról, Doberdóról és az orosz hadifogságról. A szántáshoz, a vetéshez, a szénakaszáláshoz, a kukoricatöréshez szokott fiatal parasztkatonákat ezek sodorták bele elképzelhetetlen helyzetekbe, nagy, egyetemes kalandokba. Ha úgy tetszik: magába a történelembe. A maguk zárt, hétköznapi világából egyik napról a másikra úgy kerültek át a túlhajszolt élet és a túlhajszolt halál szertelen, tágas világába, mint amikor egy Afrika-mélyi néger a sástetejű kunyhóból minden átmenet nélkül New York felhőkarcolós vadonába sodródik át. A taligák mellől a mozsárágyúk farához kerültek, a barázdákból a nagy lövészárok-rendszerekbe, az istállólámpák csöndes fényköréből a tüzérségi össztüzek világvégi tombolásába. A háború eseményeitől életük minden korábbi tapasztalata átértékelődött és próbán esett át. Más súlyt és más távlatot kapott a bátorság, a gyávaság, a bajtársiasság, az otthon képe, a haza, mást a halál és az önfeláldozás ösztöne. A belső világ kitágulásával életük külső tere is kitágult. Életükben először ismerkedtek meg más népekkel, más országokkal, először láttak tengert, sóbányát, aranybányát, ortodox templomokat, s az ölés mesterségét is kint a fronton kellett megtanulniuk, mert életük feltétele lett ez is. Minden mesélni való, ami a háborúig belefért egy-egy csattanós történetbe, a háború és a hadifogság „nagy eseményei” után már csak tolsztoji formákba fértek volna igazán bele. Hogy ez mennyire így volt, számomra abból derült ki, hogy némelyik történetüket, ha huszadszor mondták is el, halálos csönd támadt körülöttük s ők maguk is majdnem belehaltak az emlékezésbe.

 

*

 

Otthon, a házunkban, öt könyv volt mindössze. Első helyen a Biblia állt, a másodikon Petőfi Sándor költeményei, a harmadikon egy Bogár Imréről szóló ponyvaregény, s a végén két kalendárium. És hát ezeket is csak nagyritkán lapozgattuk. Szégyen vagy nem, az olvasásra én valamikor tizenöt-tizenhat éves koromban kezdtem rászokni. Addig szinte csak a történetek változatos közegében forgolódtam. S bevallom, hogy a bolt előtti „kaszinóban” hallott történetekre még ma is elevenebben emlékszem, mint a világhírű regények nagy jeleneteire. Minden történethez egy arc társul ma is. Gesztusok, nevetések és elborulások. Talán nem túlzok, ha megállapítom, hogy a gyerekkoromban hallott történetek legalább annyit alakítottak és csiszoltak rajtam, mint később bizonyos eszmék és magasban járó gondolatok. Átéltem sokszor, hogy mennyire megmámorosítja az embert a vakmerő, tiszta logika, a jégtörő ész, de gyakran még az észnél is jobban magával ragadott egy-egy kiteljesedő, sodró történet, amelyet kétségbeesés, remény, végzetes akarat vagy a szerelem ragadott föl a földről. A történet nemcsak az agyunkat tüzesíti át, de mozgásba hozza egész életünket, a múltunkat, a képzeletünket, egyetlen szippantással kiszívja belőlünk az oxigént, s ott hagyja vergődni a tüdőnket a bordáink között. A gondolat nem mindig vonatkozik ránk, de a szenvedés, a balsors, a részvét mindig. Az igazi történetek mögött én a teljes életet látom: erőteljes folyamatokat, átvirrasztott éveket, árván maradt gyerekkocsit, száműzetést, szobasarkot, ahonnét könnyen előkerül egy-egy Hamlet kezébe illő koponya. Mert Hamvas Bélával együtt én is azt gondolom, hogy az embernek nem környezete van, hanem világa.

Anélkül, hogy rangsort keresnék történetek és értelmezések között, elmondhatom, hogy aránylag sok történelmi tanulmányt, könyvet olvastam el a második világháborúról, a lágerekről, a doni katasztrófánkról, az ötvenhatos forradalomról s mindarról, ami utánuk következett, de ha bármelyik esemény, bármelyik korszak kerül közülük szóba, előszörre sosem az okfejtések jutnak eszembe, hanem egy-egy felejthetetlen történet, amely úgy jellemzi a korszakokat külön-külön is, ahogy Prométheusz vagy Sziszüphosz mítosza a görögség természetét és gondolkodásmódját. Minden eredendő történet egy bonyolult kristályosodási folyamat eredménye. Lét-metafora. Más hasonlattal szólva: olyan nagyító lencse, amely látomássá növeli azt, ami nélküle csupán csak látható volna.

Gondolom, hogy akik a jelenkori irodalom akusztikai terében hallgatják mondataimat, fölényesen vagy szánakozva legyintenek: megint egy irgalmas okoskodó jelentkezik a múltból, egy irodalmi ócskás, aki négykerekű babakocsit ajánl a holdutazáshoz. Történetek? Ugyan, hol vannak ma már ebben a fénytöréses, posztmodern világban?!

A szónoki kérdésre könnyű válaszolnom: amíg ember él a földön, addig mindig lesznek történetek. Mint ahogy most is vannak, csupán a viszonyunk változott meg hozzájuk.

E változás első élményére határozottan emlékszem ma is. A hatvanas évek elején jelent meg magyarul Camus „nagy elbeszélése”: a Bukás. Együltő helyemben úgy olvastam el, mint egy szívet meghajszoló kalandregényt, vad történetet, holott az egész írásban csak egyetlen eseményszerű jelenet villan elénk. Clamence, a „történet hőse” egyik éjszaka a Király-hídon megy át a Szajna fölött. Önfeledt ballagása közben egy fiatal nőt pillant meg a közelben, amint épp áthajol a korláton. Az éjszakai jelenet lehetne idilli is: valaki a sötéten hömpölygő Szajnát csodálja meg, a vízben ringatózó lámpákat és kapálózó árnyakat. S miért ne lehetne ez a valaki egy nő? Clamence megy tovább ártatlanul, de egy másodperccel később csobbanást hall, súlyos, visszhangos csobbanást. Egy test zuhant a folyóba. A hang egyértelmű: a nő öngyilkosságot követett el. Clamence-ban megmoccan az ösztön: vissza kéne fordulnia, hogy segítsen, de gyorsan elfojtja ezt az ösztönt magában. Úgy viselkedik, mint aki nem hallott és nem látott semmit. Amúgy is késő volna már minden igyekezet. Másnap még az újságokat se olvassa el, a halálhírek között nem szeretne rábukkanni az öngyilkos lányról szóló hírre.

Napok múlva azonban beléhasít a felismerés: bűnt követett el. Végzetes és megbocsáthatatlan bűnt. Csupán közönyös és kívülálló akart maradni, pedig valójában ő a cserbenhagyás morálisan, sőt bíróilag is elítélendő bűnét követte el akkor este.

A rádöbbenés órájától kezdve már soha többé nem tudja elviselni magát. Olyan Ádám lesz, akit Éva nélkül űz ki a sors a Paradicsomból. Se nyugta, se reménye, se hazája. Mindenütt csak a lelkifurdalás és az önvád. Ráköszönhet szép holdas este is; Hollandia, mint egyetlen álom, de mindez csak hamis fényűzés, mert a következő pillanatban rengeni kezd egész élete, s megindulnak benne a történetek. Minden, ami erkölcs volt és erkölcstelenség, hitványság, gőg, háborús mámor, képmutatás, hatalom, hétköznapi vagy ünnepi kárhozat. Egyszóval: a huszadik század emberiségének az a világa, amely könyörtelen tapasztalatokból leszűrődve, történetek nélkül is kialakult az egyénben. A reflexeiben, a tudatalattijában, a szörnyűségektől megrongált kultúrájában.

Camus-nek a második világháború után csak erkölcsileg kellett választania, esztétikailag nem. A Pestist, ezt a parabolisztikus regényt ugyanúgy alkalmas formának érezhette, mint a Bukást, a regényesség nélküli regényt, vagy cselekményen alapuló elbeszéléseit. A történettel és a történetnélküliséggel még úgy lehetett, mint a szóbeliséggel és az írásbeliséggel: mindkettőt egyformán az élet és az emberi kultúra nagy ajándékának tartotta, s nem kívánta őket semmilyen rangsorba belegyömöszölni.

A világhelyzet – s ezen belül civilizációs és minden másfajta léthelyzetünk – Camus halála óta alaposan megváltozott. Alaposan? Azt is mondhatnánk, hogy tökéletesen.

Ez a változás nem hagyta érintetlenül a történetet sem. Megszaporodtak körülötte a szigorú paradoxonok s a nehezen követhető értelmezések. Minél több esemény zajlott le és zajlik azóta is a földön, annál kevesebb történet fejlődik ki és érik meg körülöttünk. Ennek egyik oka az, hogy a jóléti társadalmak és diktatórikus társadalmak labirintusában egyaránt elveszítette az ember a sorsát. A végzet sokkal inkább kívülről támadta meg, mint belülről. Ellenállás és erőfeszítés helyett átengedte magát a sodratásnak, a beteges reflexióknak, a mélylélektan bugyrainak. A bugyrokban pedig nincs cselekvés. Legföljebb susogás van és ordibálás, képzelődés és lázbeszéd. Az egyén saját maga ügynöke még a piac világában se lehet, hogyan lehetne akkor a világra ható eszmék világában? Apokaliptikus erejűnek kellene lennie ahhoz, hogy valamit kezdeményezhessen és véghez is vihessen. De kiben van ilyen erő? Senkiben. Dehát ha volna is, olyan személytelen erőkkel kellene szembeszállnia, amelyek életen túli erőként képesek befolyásolni minden történést.

Elég, ha a rengeteg folyamatból csak egyet említek. Napról napra tapasztalhatjuk, hogy elkezd valami mocorogni, fesleni a szemünk előtt. Néha már sisteregni is. Mielőtt azonban kiderülne róla, hogy mivé válhatna, nagyon gyorsan hír lesz belőle, közhír, világhír, tiszavirág-életű információ. Ettől máris elveszíti eredetiségét és távlatát. Megindul a spekuláció, és a nyilvánosság habzó perverzitásában előbb megszületik a tanulság, a végeredmény, mint ahogy a történet befejeződne. No, de meddig marad életben egy-egy ilyen tanulság? Addig, amíg nem jelenik meg egy újabb. Mert a verseny törvénye az, hogy az érdekesebb dolgot azonnal félrelöki a még érdekesebb, a még izgalmasabb, a rosszat a még rosszabb. Emiatt egyetlen történetnek sincs meg a saját ideje arra, hogy lezajlódjék. Ady a huszadik század elején még úgy fogalmazott, hogy minden egész eltörött, nekünk már azt a tényt kell megállapítanunk, hogy a látható világban semmiből se jöhet létre olyan valami, ami egész.

Az úgynevezett posztmodern irodalom, a mai idők „realista irodalma” elfogadta ezt a széthullást, és sok-sok leleménnyel, bohóci zsenialitással, beöltözve és kivetkőzve, zsibvásárokat és poklokat járó nyelvvel megpróbálja ábrázolni. Az eredmény többnyire inkább irodalmi tűzijáték, mint irodalom. Megrendülés vagy megvilágosodás helyett a reflexiók „története”.

Ha az elmúlt tíz évben folyamatosan benne éltem volna az irodalomban, bátran mondanék ítéletet is, így azonban csak dörmögök és zsörtölődöm magamban. Keresem annak az ellentmondásnak a föloldását, hogy amíg a komoly irodalom azon rágódik: van-e történet korunkban vagy már végképp kifakult-e, a maguk törvénye szerint élő tömegek száz kilométer hosszúságú filmtörténeteket is végignéznek, mindennapos odaadással. Százötven részes amerikai sorozatot, nyolcvan részes mexikóit vagy brazilt, még akkor is, ha ezeknek a filmeknek egyetlen kockáján sem ismernek magukra. Nem is beszélve most a krimikről, amelyek kiszámított, hamis, lélektani kitalációk, matematikai dramaturgiával fölépített kutyulékok.

Kaphat-e a sorstól gótikusabb szamárfület az irodalom, mint amikor azt kell tudomásul vennie, hogy a kortárs-emberiség hamis történeteket bámul egy olyan korban, amelyben lassan száz éve Szophoklészhez, Dantéhoz, Shakespeare-hez és Madách-hoz méltó, igaz történetek sokasága zajlott le, elképzelhetetlen mennyiségben. Bosznia, Koszovó, Belgrád, Izrael és Palesztin-területek legutóbbi eseményei csak apró villanások azokhoz a nagy történetekhez viszonyítva, amelyeket a század világháborúi, forradalmai, diktatúrái, haláltáborai, gonosz kényelme s véres üzleti harcai fölhalmoztak.

A föntebb már megidézett Camus A hódítás című kis esszéjében arról ír, hogy mindig eljön az idő, amikor választani kell szemlélődés és cselekvés között. Ó, boldog idők, mikor még voltak ilyen klasszikus tiszta helyzetek! Nekünk ez már nem adatott meg. Mi, ha választunk, együtt választhatjuk csak mind a kettőt. Ki tudja, hogy túl divatokon és esztétikákon, nem ettől a feszültségtől válik-e újra eseménnyé maga az irodalom is?

Köznapi szavak az irodalomról

Nietzsche, akit gyerekkorában, szelídsége és lelki magatartása miatt „kis lelkésznek” neveztek, filozófusi pályája csúcsán kijelentette, hogy az Isten halott. Nemcsak lenyűgöző eretnekség, de hatalmas lelkierő is kellett ennek a mondatnak a kimondásához. Egy működő Vezúv ereje.

Ha az európai logika útját követjük, e korszakos kijelentés után el kellett volna kezdődnie a kereszténység haldoklásának.

De nem kezdődött el! Régi válságokat újabbak követhettek, de a haláltusa utolsó, nagy rohama elmaradt.

Ma már világosan látjuk, hogy ennek így kellett történnie. Hogyan is történhetett volna másként, hiszen ami mögött több ezer éves történet, hit, vértanúság, szenvedés és világot mozgató kultúra halmozódott föl, máról-holnapra nem semmisülhet meg csak úgy egyszerűen.

Jegyzetem természetesen nem eszmetörténeti vagy vallástörténeti megjegyzés. Inkább példát szolgáltató hasonlat az irodalomhoz. Manapság sok-sok Nietzsche bejelentette, hogy az irodalom is halott. Bejelentésüket számtalan baljós tünet már-már igazolja. De gondolom: az irodalom mögött fölhalmozódott néhány ezer év ugyanolyan erős abroncs és támasz marad, mint ami a kereszténységet tovább élteti.

 

*

 

Az irodalom múltja tele van olyan drámaíróval, költővel, prózaíróval és katartikus hatású esszéíróval, akik műfajuk konok parancsait követve, fejjel mentek a falnak. Szophoklésztől Dantén, Villonon, Petőfin, Dosztojevszkijen át Adyig s még tovább hosszú a névsor. Fölsorolhatatlanul hosszú. Ma, sajnos, nincsenek színen ilyenek. Elgyávultunk? Összezavarodtunk a világ zavarától? Vagy már csak papírfalaknak merünk nekirohanni? Máté evangélistát hallom fölsóhajtani a mélyből: „Jaj néktek, képmutató írástudók!”

 

*

 

Az irodalomnak – ha egyáltalán lehet ilyen elnagyoltan és tapintatlanul fogalmazni – ma nincs semmiféle megkülönböztethető öntudata vagy önérzete. Ami van, az csak amolyan, szalonhagyományokat folytató öntudat.

Az életet az uralma alatt tartó politikának bezzeg van! Hangos és gátlástalan.

Érdemes volna kinyomozni egyszer, hogy korunkban s ezen belül is a mi újsütetű demokráciánkban milyen összefüggés lehet a két jelenség között.

 

*

 

A nagy költőkhöz hasonlóan, az Újszövetség Krisztusa is az ember belső világát tartotta a legfontosabb tartománynak. Azt, ami rejtett, ami láthatatlan, ahol minden eldől boldogság közben és megszégyenítés közben, az irgalom óráján, vagy amikor az ember a saját igazságainak az alagsorában kaparja a falat.

Korunk szinte tüntetően eltávolodott ettől a fölfogástól. Nem a belső világ vonzza, nem a mélyben működő erők, hanem a felszín. A látványosság. Kint van minden az utcán. Kint van minden a kirakatokban: a templom ablakában és az áruházakéban is. A képes újságok oldalain váltogatva láthatjuk a szentek papucsát és a pornográfia paradicsomi látnivalóit. Az sincs már takarásban, ami legközelebb volt mindig a születés misztériumában. Nem elégszünk meg azzal, hogy a nevető vagy a sikoltó szájat lássuk, mi le akarunk látni a torokba, mint a gégeorvos.

A napi látványosságok csődületében egyre gyakrabban Rilke jut eszembe, aki nem volt se harcias költő, se próféta, de aki megsejtve civilizációnk jövőjét, új föladatot tűzött ki a művészek és köztük a modern költők elé is: a túlságosan látható világot próbálják meg újra láthatatlanabbá tenni, hogy közelebb kerüljenek a léthez, a valósághoz.

 

*

 

Szerencsétlenségemre nagy álmodó vagyok. Alig múlik el egy-egy éjszaka, hogy ne keveredjek bele képtelenebbnél képtelenebb kalandokba. Tegnap például azt álmodtam, hogy egy elhagyott házban szállásoltak el amerikai barátaim. A ház hosszú volt, ijesztően hosszú, de végig lehetett látni a szobákon. A végében egyszer csak fehér gomolygás támad. Füst vagy gőz? Nem tudom. Csak látom, hogy veszedelmesen közeledik. Valahonnan előkeveredik egy régi lányismerősöm, fürdőruhában. A gomolygás odaér hozzá, és sisteregve megfagy körülötte minden. „– A németek új fegyvere” – mondja közönyösen a lány. „– Mínusz nyolc fokra lehűtik az életet.” Fölugrom a székből, és egy gyönyörű csillár ereszkedik elém a mennyezetről. Csupa jégcsap és csupa zúzmara. A lány sehol, s erre fölébredek.

Néhány napja pedig otthon voltam Zámolyon. Nekem kellett vizet húznom horogra akasztott vödörrel a kútból. Belenézek a kútba, átlátszó tiszta a vize. Lelátok az aljáig. És amit még nem láttam soha, az alján a selymes iszapban giliszták mozognak. Van köztük egy hosszú piros is. Valamilyen külföldiek zsibongtak nálunk és én rettenetesen szégyelltem, hogy ilyen kútból itathatom meg őket.

Az ember álmai nem tartoznak senkire. Én se emlegetném őket, ha nem volna mögöttük egy-két figyelemre méltó tanulság. Ezúttal csak a legfontosabbat említem meg. Az álmaimat szépen be tudnám sorolni a huszadik század művészeti – festői és irodalmi – izmusai közé. Vannak közöttük szürrealisták, dadaisták, abszurdok, de absztraktok nincsenek. Pontosabb volnék, ha nonfiguratív formát említenék. Bosch, Dali, Chirico igen, de Kandinszkij, Malevics soha, még akkor sem, ha a tiszta absztrakciót, magyarázatok révén, a nagy realisztikával is össze tudják kötni. Sőt, az eszemmel magam is össze tudom, miközben azt is tudom, hogy a korunkra rátelepülő absztrahálásban a világtól, a létezéstől való eltávolodás bizonyságai is ott vannak. A vakmerőség mellett a hősies elidegenedés.

 

*

 

„Az imádság ott kezdődik, ahol a tények véget érnek. Ahogy a művész munkája is.” Ezt a gondolkodó Pilinszky írja. Szerzetesi esztétikáját azzal egészíti ki, hogy az igazi misztikusok valójában hiperrealisták. Nem elszakadni kívánnak sose a valóságtól, hanem ellenkezőleg: visszatalálni annak forró magjába, centrumába.

Ennél időszerűbbet aligha mondhatna bárki.

Az ötödik fal

Ha Kosztolányi Dezső a hazáról, a haza iránti nagy és tartós szenvedélyéről ír egy olyan tekintélyes és vaskos könyvet, mint amilyet anyanyelvünkről írt, bizonyos vagyok abban, hogy Petőfi, Ady, József Attila, Illyés mellett ő volna most egyik leggyakrabban emlegetett hősünk, elődünk, csokornyakkendős apostolunk. A Petőfi-szobrokon kívül az ő szobrai körül is találkoznánk minden évben, ősszel vagy tavasszal, születésnapján vagy valamilyen történelmi évfordulón, s fölemlegetnénk érdemeit, idéznénk tőle verset, gyémántos prózát, közmondásokkal egyenértékű bölcsességeket és szülővárosát, a többszörösen meghasonlott Szabadkát ugyanolyan áhítattal emlegetnénk, mint Kiskőröst, Szalontát, Érmindszentet.

De mivelhogy komoly terjedelmű és természetű könyvet nem a hazáról írt, hanem az anyanyelvről, elismerésből mindmáig csupán másodosztályú elismerés jut neki, mintha a szülőföld pora, szilánkja, hantja, mozdíthatatlan köve és történelme eleve magasabb rendű érték volna, mint az a szellem, amely az anyanyelvben testesült meg. „Szívet cserél, ki hazát cserél” – vésődött belénk már gyerekkorunkban ez a félelmetes, ez a fenyegetésnek is beillő mondat a föntiek igazolásául. De a hasonló, szigorú mondatokon túl szinte egész irodalmunk hangszínét, hanghordozását is ez a nagy többség által elfogadott hagyomány súlyosítja el. Gondoljunk csak a Szózat összefoglaló soraira:

 

Légy híve rendületlenül Hazádnak, ó magyar: Ez éltetőd s ha elbukál, Hantjával ez takar. A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze Itt élned, halnod kell.

 

A tragédiák végkifejletét ismerő Vörösmarty képzeletét megérinti a magyar romantika leglesújtóbb látomása: a jóslatos síré, amelyben haza és nemzet süllyed el, s amelyet majd népek vesznek körül, az azonban még futólag sem rémlik föl előtte, hogy a nagyszerű, a pompás, a titáni vég helyett kisszerűbb és kínosabb félhalál is eljöhet: a haza és a nemzet mértéken túli megcsonkítása; kaszabolás és darabolás, tájak szétfűrészelése elevenen a történelem fűrészbakján. Hogyan is juthatott volna ilyesmi eszébe? A romantika szellemétől és szemléletétől az ilyen nyeszetelős, hétköznapi látomások idegenek voltak. A herderi jóslat is magasabb övezetekben keringett. De az elbukott szabadságharc és a ’67-es kiegyezés után s még inkább az első világháború előszelében az elvont, vörösmartys rémálom egyre részletesebb és egyre pontosíthatóbb rémvalósággá kezdett átalakulni. A nemzethalál színpadias ismételgetése helyett Ady Endre már egy 1912-ben írt cikkében ilyen tárgyszerűen jajdul föl: mi lesz, ha Erdélyt elveszik?

Alig telt el nyolc év, s megalapozott félelme a trianoni döntéssel bekövetkezett. S ráadásul nemcsak Erdély és a Partium veszett el, hanem köröskörül a többi „hazatöredék” is. A Felvidék Kárpátaljával, továbbá a Délvidék, sőt, a történelem fintoraként az Őrvidék is. Vörösmartys sírt ugyan nem ásott senki, temetés se volt, búcsúztató szertartás se, a győzteseknek küldött nagyvonalú, adys üzenetre pedig fütyültek a győzők. A neve szerinti Nagy-Magyarország, amely talán sose létezett igazán, hacsak tartós ábrándként és rövid tüneményként nem, véglegesen szétesett körülöttünk, s emléke valóságos fájdalomként kezdett el vándorolni idegeinkben.

Ettől a sokkoltató, lelki sérüléstől egész világunk és gondolkodásunk megváltozott. A magyar történelem alapvető létkérdései nemhogy megoldódtak volna, de a négy előző évszázadunk semmivé foszló erőfeszítéseivel és szégyenével megterhelve még jobban elsúlyosodtak. Trianon közvetlenül Mohácsot visszhangozta, és nem csupán metaforikusan, hanem tételesen is, leltározható aprólékonysággal. A visszaverődő visszhangnak azonban csak az első fele hangzott tisztán és kivehetően, a további hullámai már csak elmosódó hallucinációként érkeztek hozzánk. Igazi közegük ezeknek az elmosódó sejtéseknek és hallucinációknak az ösztönök világa lett, a közös, nemzeti mélylélektané. Éppen ezért a politika, a trianoni döntés után, nem tehetett egyebet, mint hogy meghirdette a revíziót: a mindent vissza eszméjét. A vergődő, a meghasonlással küzdő szellem természetesen nem szűkíthette le föladatát erre az egyetlen, kihegyezett célra. Ha leszűkíti, önmagát árulja el.

Bármikor Kosztolányi-kötetet emelek le a polcról, mindig az jut eszembe, hogy ennek a Trianon utáni gyötrelmes, mélylélektani katasztrófának ő volt az egyik „legsikeresebb”, hol álarcot viselő, hol álarc nélkül járó főszereplője, sőt, a túlzás kockázatától sem riadva vissza, egyik legnagyobb fordulatot előidéző túlélője. Szabadkai lévén, kezdetben ő is csak a revízió lehetőségét látja. Az égrekiáltó igazságtalanság kimondása után a minket igazoló igazság érvényesítését mindenáron. Ezért vállalja el a Vérző Magyarország című antológia szerkesztését, amelyben együtt jelenteti meg Babits Mihályt és Apponyi Albertet, Karinthy Frigyest és gróf Andrássy Gyulát, Jászai Marit, Herczeg Ferencet, Krúdy Gyulát, Tormay Cecilt, Tóth Árpádot, Rákosi Jenőt, Lyka Károlyt, Szabó Dezsőt és másokat, s a könyv előszavát a kormányzó Horthy Miklós írja.

A veszteség és a fájdalom nagysága tökéletesen indokolja ezt a föltételek és árnyalatok nélküli, nemzeti összefogást. De hamarosan kiderül, hogy a vér, a gyász, a koronával röpködő angyalok mozgósítása nem sokat ér, miként az összekaszabolt igazság emlegetése sem. Mindez a régi sirámok folytatása.

Kosztolányiban – nyilván mert hajlamai is ebbe az irányba lökték – elég hamar megkondul a figyelmeztető harang, hogy magasztos, lázas, fegyvertelen honfibúval tele van a hazai padlás, és Európában pedig már nem is tudják, hogy mi az a honfibú. A trianoni tragédiát átélők közül talán ő von le legelőször meghökkentő, már-már eretnek tanulságokat. Másokat megelőzve arról győzi meg magát, hogy az a magatartás és gondolkodásmód, amely az egyik csatatéren elveszített minket, a másikon nem segíthet hozzá a győzelemhez. Ha pedig ez a helyzet, keressünk új megoldásokat és új módszereket. Legjobb, ha épp a fordítottját annak, amit eddig tartottunk fontosnak. A hangzatos helyett a csöndeset; a zászlós, forradalmas fölvonulások helyett a magányos gépírókisasszony arcán átfutó pírt, amely egyetlen emberi lény forradalmáról adhat hírt. Nem véletlen, hogy Németh László, aki a húszas években, fiatalon, máig maradandó tanulmányt írt a Nyugat-nemzedék nagyjairól: Adyról, Babitsról, Móriczról, Osvátról, Tóth Árpádról – s természetesen Kosztolányiról. A róla szóló esszéjét ezekkel az érdeklődést fölcsigázó mondatokkal kezdi: „Kosztolányinak nem az a fontos, ami neked. Elolvasod az újságodat, s vigyázol rá, hogy a világ »fontos« dolgait el ne szalaszd. Számon tartod a forradalmakat és békekötéseket, tájékozódsz a carta del lavoro felől, s tudod az egyfolytában-repülés világrekordját. Kosztolányit a te »fontos« dolgod nem érdekli, sőt, mintha programszerűen csak a »nem fontos« dolgok érdekelnék. Az utcagyerekeknek zöld a körmük, a pincérlány alig lépett a terembe, s már minden orcája ráncát egy kecses, köteles és mégis önkéntes mosolyba szalajtotta… Te a hindu mozgalomról beszélsz, s ő váratlanul azt kérdi: mikor jött arra a gondolatra, hogy szakállt növeszt…”

Bírálatával Németh László mégsem a különcök közé sorolja Kosztolányit, hanem a kivételesek közé. Megírja róla, hogy a múltban jól körülhatárolható magyar géniusz színképéből az övét, korlátozott képzelőerőnk miatt, bizonyára kihagytuk volna, hiszen az ő színeire egyáltalán nem voltunk fölkészülve. Elemzésében még azt is megemlíti Németh László, hogy Babitson kívül senki se jött ilyen elődtelenül és váratlanul az irodalomba.

Mindez így volt igaz, pontosabban így érződhetett igaznak a maga idejében. Ezt az igazságot dúcolta körül minden oldalról Kosztolányi alkata, műveltsége, származása, környezete, beleértve ebbe a környezetbe a századforduló utáni Budapest és Bécs légkörét, Freudot, Rilkét, Thomas Mannt, Georgét, de ez a hetven-nyolcvan évvel ezelőtti igazság az azóta eltelt időben sokat árnyalódott. Lényege természetesen nem változott, de szerepét a körülötte történő események alaposan megváltoztatták.

Keressünk néhány ilyen sorsdöntő és változtató pillanatot.

Az elsőért, azt hiszem, Adyig kell hátrálnunk. Ugyanis Kosztolányi első nagy formátumú kritikusa Ady volt. Első kötetéről a Négy fal közöttről ő ír, a megjelenése után hamarosan irodalomtörténeti jelentőségű kritikát. Terjedelemben is és mélységben is egyaránt. De ez az írása is, mint annyi más írása, a kegyosztásban és az ítélkezésben is fejedelmi. Azt közli benne parádésan, hogy Kosztolányi abszolút költő, akire egyenesen az irodalomnak van szüksége. „Emberi dokumentumokat nem kínál ő, mert nem kínálhat. Valami félelmetesen új egyéniségnek gyilkos tolakodásával sem keseríti ő el a jámbor lelkeket. Ő művész, ő költő, ő író…” Ady véglegesített véleménye szerint: irodalmi író.

Más országokban ez előkelő, szellemi rangot jelent, de Magyarországon fölér a becsületsértéssel. Akiről ilyesmit állítanak, az nincs benne a fősodorban, a történelem áramában. Más szóval: közönséges mellékszereplő, akitől idegen saját közössége, idegen ennek a közösségnek a múltja, szenvedése, erőfeszítése, sőt a teljes nyíltság szavaival szólva: az ilyen személy nem igazi hazafi, inkább csak imbolygó holdfény-ember, s ha netán közben lángész is, sose kaphat helyet a Balassik, a Zrínyik, a Berzsenyik, a Vörösmartyk, a Petőfik apostoli társaságában. Hogyan is kaphatna, amikor ezernyi apró elszólás, adalék bizonyítja, hogy az ilyen lényeknek több közük van a kiömlött rózsavízhez, mint a hazáért kiömlő, rengeteg vérhez.

Forró és hideg zuhany egymás után. Fejedelmi kenet a szívtájékra s ugyanakkor fejedelmi horogütések az állra. Egy ilyen „beavatási szertartás” után rövid idő múlva megjelenhettek volna a mélylélektan mesterei, akik elkezdik elemezni az utólagos hatást. Ha sokat nem is, annyit mindenképpen a felszínre hozhattak volna a következményekből, hogy Ady véleménye Kosztolányi mélytudatában ért igazán célba, lent, a maga előtt is ismeretlen vagy eltitkolt ösztönök világában, és egész írói pályáját befolyásolta. Ha, mondjuk, Hatvany Lajos, Ignotus, Schöpflin Aladár, Gellért Oszkár vagy Rákosi Jenő írt volna róla hasonlót, előbb-utóbb kiheveri, de hogy az új magyar irodalom első számú embere, a messiásként viselkedő és ítélkező Ady írt, sose heverte ki. Hiába rejtegette s hiába alakította át sérelmeit részvétté vagy könnyed gesztusokká, a lelke mélyén ott hevert továbbra is a nagy magasságokból becsapódó és mély sebet ütő meteorszilánk. Azt hiszem, rossz nyomon indulnánk mi is, mint sokan eddig, ha az Ady trónfosztásának is fölfogható 1929-es Toll-beli bírálatát, vulkánként kitörő késői válasznak értelmeznénk a korábbi kritikára. Kosztolányi nem ezt az egyetlen írását szánta válasznak, hanem egész életművét: a regényeit, verseit, tanulmányait, rövid, villogó, utánozhatatlan jegyzeteit és filozófiáját.

Különös képzettársításként az embernek Petőfi jut eszébe, aki diákkorában, hajlamait követve, magánlázadásra készül: el akar szökni a városba érkezett színészekkel. A tanítója megtudja ezt a szándékát, s az indulás napján bezárja a lázadásra készülő fiút a szobájába. Hiába tombol, könyörög, durgat a szerencsétlen, addig nem jöhet onnan ki, amíg a színésztársaság nem jutott túl a hetedik határon. Első esküm című versében írja meg, 1847-ben, ezt a kamaszkori élményét. A versből, mint tudjuk, az derül ki: nem az fájt Petőfinek, hogy nem lehetett színész, hanem az, hogy szabadságában korlátozták és hogy hajlamai elé odaálltak. Ekkor esküszik meg, hogy életének egyetlen célja lesz: a zsarnokság ellen küzdeni.

Ahogy az időleges sérelem Petőfiben a későbbi tökéletesedést segítette elő, az erkölcsi nagyság kiteljesedését, valami hasonló történhetett Kosztolányival is. Ha nem íródik meg az Ady-kritika, akkor a Négy fal között és A szegény kisgyermek panaszai költője, a saját törvényeit követve, citromsárga cipőben megy-megy előre a maga választotta úton a l’art pour l’art világa felé, bús délutánok és nagy, fehér nők társaságában. Megy simán, akadálytalanul, de Ady kritikája elibe állt. A „négy fal” mellé egy ötödiket is fölhúzott előtte. Ez a fal lett később az ő mitologikus fala, titkos, takargatott komplexusa, amelyet újra és újra át kellett törnie vagy amelyen valahogy át kellett másznia.

Tagadhatatlan, hogy Kosztolányi rögtön az elején külön utat és külön csillagot választ. Kitüntetett égtája: Európa, ahol az elsők között bukkan rá olyan kortárs költőkre, mint amilyen Emile Verhaeren, Laforgue, Rilke, George, Francis Jammes, Verlaine és Valéry. Egyszóval: a modernekre, akiket elsők között fordít s finoman utánoz. Tőlük azonban nemcsak színeket, hangulatokat s metafizikai szenzációkat kölcsönöz, nemcsak földi fényeken átszűrt tárgyilagosságot, de új távlatokat nyitó esztétikai elveket is. Kezdetben természetesen mindezt csak önigazolásul, hetykén, a műveltség és az impresszionisztikus szabadság magánkatonájaként, később viszont már az egész irodalom megváltására gondolva. Pályáját összegezve így ír 1935-ben önmagáról: „Bevallom harmadszor, hogy hiszek a költészet öncélúságában, abban, hogy egy versnek, egy regénynek semmi más célja nincs, nem is lehet, mint hogy szép legyen. Annak idején ezzel jelentkeztem. Akkor ellenzék voltam. Egy hazafiaskodó szólamokat hangoztató közönség azt követelte, hogy »valljak színt«. Azt feleltem, hogy magyar vagyok, magyarul írok, s ennél nagyobb szerelmi vallomást nem tehetek népemnek. Verseim mellé nem voltam hajlandó erkölcsi bizonyítványt is mellékelni.” Ugyanebben az írásában olvashatjuk az alábbi mondatokat is: „Ha egy költő bármely érdek szószólójává válik, szolgává aljasul. Mindegy, hogy ez az érdek milyen és mekkora. Egy kis vállalat szolgája éppúgy szolga, mint egy nagy vállalat szolgája.”

Nem kell harmadik vagy negyedik fül ahhoz, hogy ezekből a vallomás-töredékekből ne csak a másoktól kölcsönzött elvet halljuk meg kiszűrődni: a szélsőséges és konok esztétikai elvet, hanem a sérelmekből táplálkozó lázadást is. Azt a fajta vak dühöt, amely kényszer-kihallgatásokon szokta magával ragadni az embert, amikor tehetetlenségében egyszer csak az igen helyett azt mondja, hogy nem, és a nem helyett azt, hogy igen.

Hogy miért érzem fontosnak bolygatni ezt a mélylélektani dacállapotot? Egyrészt azért, mert ahogy már utaltam rá – Kosztolányi l’art pour l’art-os nézetei nem eredetiek, hiszen már Baudelaire is kijelenti, hogy a költészet tárgya nem az ilyen vagy olyan igazság, nem az ilyen vagy olyan erkölcs, hanem önmaga. Másrészt azért, mert az élők és a holtak között se igen lehet olyan valakit találni, aki Kosztolányinál jobban tudja, hogy a magyar irodalom századok óta a küzdelem, a haláltusa, a vakmerő remények irodalma, az égre tekintésé és az égre kiáltásé, hisz ennek az irodalomnak a születése teljesen egybeesik a nagy magyar romlás kezdetével: Moháccsal. Elég csak beleolvasnunk Balassiról írt, 1931-es tanulmányába: „A mi helyzetünk még bonyolultabb volt, mint más népeké. Magyarországot a mohácsi vész után három részre hasították. Keleten volt az erdélyi fejedelemség, középütt a török vilajetek félholdas zászlói lengedeztek, nyugaton pedig a »magyar királyság« terült el, melyet osztrák császárok igazgattak önkényesen mint tartományt. Elképzelni is fájdalmas, hová húzhatott annak a szíve, aki igazán magyar volt, hiszen választania alig lehetett a sok rossz közül. Ezt a középkorból alig kilábalt embert mindenesetre irtózattal töltötte el az istentelen pogány, aki szemében maga az ördög volt, a sátán földi megtestesülése. De ha a végvári vitéz betört a török területre, s ott rabolt, gyilkolt, falvakat pörkölt, csak tulajdon országát pusztította, csak tulajdon testvéreit hóhérolta. Növelte a zűrzavart, hogy mind a három országrészen farkasszemet néztek a keresztény felekezetek, katolikusok, reformátusok, lutheránusok, unitáriusok, akik mint árnyalatok és féltestvérek jobban gyűlölték egymást, mint a törököt…” Nem idézem a szövegét tovább. Aki ilyen pontosan látja nemzete léthelyzetét, elhatalmasodott nyomorúságát s ezzel párhuzamosan a magyar nyelvű irodalom megszületésének a körülményeit, ahhoz teljesen méltatlanok a közéleti irodalom ellenes kirohanások. Ilyesféle fordított reflex működését érzi az ember a háttérben, mintha egy tömegszerencsétlenség színhelyén elkezdene valaki ibolyát szedni, s hideg lélekkel rugdosná arrébb a szanaszét heverő holtak kézitáskáját, kalapját.

Ezek a Kosztolányi ellen fölhozott érvek csak akkor veszítik el értelmüket, ha nem a szokásos ésszerűség és a lecsupaszított logika útját járva akarjuk megfejteni a titkokat, hanem ha átlépve az ok-okozati folyamatok rendszerét, új kiindulásokat keresünk. Az olyan nagy sorsfordítókat és változtatókat, mint amilyen például Luther volt, nem akkor értjük meg igazán, amikor indokolható haraggal támadja szentegyházát, egyháza fényűzését, papjait, romlottságát, hanem amikor kilép belőle. Amikor mást is akar, mint elszakadni tőle.

Kosztolányi persze nem kilépni, ellenkezőleg: beljebb akar lépni az irodalomba. Be a legbelsőbb körbe, a tiszta lángok udvarába, ahol nincs salak, szennyezett anyag, olvaszthatatlan érc. A beljebb lépéshez, természetesen, ugyanolyan többleterő kell, mint a kilépéshez. S ezt Kosztolányi is tudja. Azt állítják őróla, hogy irodalmi író? Mi más volna? Tetőtől talpig az! Csakazértis az! A haja gyökeréig! És azt is állították róla, hogy nem teljesen eredeti, hiszen költői eszközeiben és anyagában sok a behozatali „miegymás”? Lehet! Kosztolányi mindezt könnyedén, mosolyogva lenyeli, oda se figyel a bántalmakra, de lelke mélyén annál makacsabbul készül bebizonyítani: az ő eredetisége az lesz, hogy a hagyományos esztétikával szemben vagy mellette egy egészen új esztétikát gyökereztet meg irodalmunkban. S ha törik, ha szakad, megcsinálja! Kosztolányi magában hordja Eötvös József két sorát: Kit nem hevít korának érzeménye / Szakítsa ketté lantja húrjait. Ismeri Petőfi égig csapkodó, célzatos versét: A XIX. század költőit. Ugyanígy Ady minden sorát, amely a föntiek szellemében született: A magyar Messiásokat, a Fölszállott a pávát, a Hunn új legendát, A muszáj-Herkulest és a többieket. De mintha nem ismerné. És amikor Ady azt mondja rólunk, magyarokról, hogy Nekünk Mohács kell, Kosztolányi, fülében forró ólommal azt bizonygatja, hogy nekünk nem Mohács kell, hanem irodalom kell! Művek, művek s másfélék, mint amelyek eddig kellettek. Költők – teszi hozzá –, szeressetek belé az élet kis dolgaiba, azok az igazán nagyok! Egy leölt bika szempilláján egyetlen akáclevél – az a szívszorító! Vagy egy váratlanul talált karikagyűrű a hullaházban és így tovább.

Az eredetiség meghonosításához azonban nemcsak művek kellenek, de eligazító tételek is, amelyek leginkább a vakbuzgó vallások tételeire hasonlítanak. Például az effélék is:

 

Jaj, mily sekély a mélység, és mily mély a sekélység és mily tömör a hígság és mily komor a vígság. Tudjuk mi rég, mily könnyű, mit mondanak nehéznek és mily nehéz a könnyű, mit a medvék lenéznek.

 

Ha valamiféle hazai előzményét keresnénk Kosztolányi szándékának, egyedül talán a múlt század hetvenes éveiben kirobbant vitát említhetnénk: a nemzeti költészet és a kozmopolita költészet elsődlegességéről, illetve másodlagosságáról szóló irodalmi csetepatét. Két vers is őrzi ennek a vitának az emlékét: Aranyé a kozmopolita költészetről és Reviczky Gyula versválasza Aranynak. Ebben az utóbbiban tagadhatatlanul megvillan valamifajta tisztelettudó eretnekség. Megkérdőjelezése annak, ami eddig szent és sérthetetlen volt az irodalmunkban:

 

Szép az ének, szent az ének, Drága kincs, ha nemzeti. De a legszebb dal örökké Általános, emberi. Az igazság egy lehet csak Valamennyi nyelveken. Nagy leszen, ha lelke is nagy, Ki művész első helyen.

 

Reviczky jófiús izgágaságához viszonyítva Kosztolányi eltökéltsége egy fölfegyverkezett forradalmáré (majdnem azt mondtam, hogy anarchistáé). Neki nemcsak véleménye van, de ítélete is, akár az Istennek, akár egy bírónak. Sőt, az ítéletei alátámasztásául egy szigorúan megszerkesztett kátéja, amely a megváltásra váró irodalom előfeltételeit tartalmazza. Mosolygás közben is a lélek mélyén izzó rögeszmét.

Ennek a Kosztolányi-káténak egyik fő fejezete a homo moralis és a homo aesteticus föloldhatatlan ellentétéről szóló rész. Emlékezet frissítésül hadd idézzek néhány mondatot belőle. „A homo moralis szigorú. A homo moralis kegyetlen önmagához és másokhoz… A homo moralis az erkölcs nevében arra akar rávenni bennünket, hogy adjuk oda kabátunkat másoknak, aztán ugyancsak az erkölcs nevében arra…, hogy húzzuk le másokról a kabátot. A homo moralis mindig háborúkat indít, forradalmakat szervez, máglyákat gyújt, akasztat, önsanyargatásra, állati robotmunkára kényszerít milliókat, egy szebb jövő ígéretével, melyet még sose váltott be. A homo moralis önmagát és másokat áltatva mindig tökéletes boldogságot ígér, de ezt mindig csak egy távolabbi időpontban, akkor, ha majd meghalunk – a túlvilágon –, vagy akkor, ha legyőzzük ellenségünket – a háború után –, vagy akkor, ha majd a gazdasági élet végképp rendeződik – öt év múlva vagy ötezer év múlva.”

Hogy Kosztolányit, a tüneményes látszatok ellenére, milyen rejtett lélekmélyi erők befolyásolták s vitték a célja felé, sehol se „leplezhető” le olyan egyértelműen, mint ebben a megszakított eszmefuttatásban. Amit a homo moralisról mond, azt a politizáló, a közéleti, a prófétáskodó íróról is mondja. Annyira le akarja győzni az ilyen alkatú személyt, hogy érvelése közben még a logikát is „legyőzi”. Egészen pontosan: kikerüli. Ő a korszak egyik legműveltebb és legokosabb író-gondolkodója, igaza érdekében egyszerűen faképnél hagyja az eszét. Bizonyíték helyett inkább túloz. Túloz, meghökkent, mint egy regényhős. A föntebb félbehagyott okfejtésében váratlanul azt állítja, hogy a homo moralis ellentéte nem a homo immoralis, ami a józan értelem szerint logikus volna, nem, mivel a létharcban lehetetlen eldönteni, ki az erkölcsös és ki az erkölcstelen. Szerinte a homo moralis ellentéte és ellenképe, gyökeres tagadása a homo aesteticus, az önmagáért való tiszta szemlélődés embere, aki nem ismer jót és rosszat, melyet semmiféle lángelme nem különböztethet meg, csak szépet és rútat… az, aki a mindig vitatható igazság helyett az ízlést emelte polcra …az, aki nem áll sem jobb oldalon, a bégető, fehér bárányok között, se bal oldalon, az ordító, fekete farkasok között, hanem egymagában áll, távol a nyájtól, a csordától, mindig egyedül… az, aki már megváltotta magát mindenekelőtt a világmegváltóktól…

Aki most, hatvanhat év után végigolvassa ezt a kétszer ilyen hosszú és a magyar irodalomban egyedülálló monológot, nemcsak beleizzad a sodró, engesztelhetetlen szövegbe, de az is eszébe jut, hogyha irodalmunk jellegét, alaptermészetét, jeremiási elkötelezettségét a sors, a bűntudat, a történelem kényszerítette ránk, ahhoz, hogy bármit változtassunk is alkatán, s bármilyen új föladatok vállalására ösztönözzük, ugyanolyan erőket kell mozgósítanunk, mint amilyenek eddig formálták.

Voltak, akik Kosztolányi könnyedséggel párosuló erőfeszítéseiben nem ezt az erőt látták. Legtöbben önzést láttak, reklámot, önigazoló pózt, Ady hódító gesztusaival vetekedőt, amelynek egyetlen célja az volt, hogy egyszemélyes esztétikáját igazolja. Utólag még Németh László is állít ilyesmit. Ezt mondja róla: „Műveinek közvetlen hatása nemigen volt, s valószínűleg nem is lesz – elvei leválasztva róla használhatatlanok.”

Ez a jóslat, szerencsére, elfüstölgött. Ha nem is épp harsányan, de azért jó érzéssel elmondhatjuk, hogy Kosztolányi eget-földet megmozgató fanatizmusa nem volt hiábavaló. Ellenkezőleg: a túlzásaival érte el célját. Amit a kortársai közül többen is erőltetettnek, léhának, estikornélos agyrémnek ítéltek, az idők folyamán észrevétlenül szétszivárgott az irodalomban, írók és kritikusok mélytudatában s új hajlamokat ébresztett. A költőket, a prózaírókat és a drámaírókat mindig foglalkoztatta saját műfajuk teljesítőképessége, gondja, korlátja, folyamatosan változó természete. De a máig élő jelentős íróink között Kosztolányi az egyedüli – beleértve még Kazinczyt is –, akit az egész irodalom sorsa és jövője izgatott. Már-már filozófiai értelemben.

Talán, ha nem irodalmi írónak „születik”, s nem marad annak haláláig, valószínű, hogy a hatása se lehetett volna olyan észrevétlenül nagy és eleven az irodalomra.

A többféle hatás közül hadd emeljek ki egyet: az anyanyelv révén érvényesülő hatását. Ki gondolta volna valaha, hogy amit három évtizeden át az irodalom árbocához odakötözve anyanyelvünkről összeírt, akár elemzést, akár ódát, akár káromkodással fölpántlikázott védőbeszédet, egyszer ugyanolyan fontos és kikerülhetetlen lesz a magyarul beszélők közösségének, mint amit Zrínyi írt a Török áfiumban, Kölcsey a Himnuszban, Petőfi a szabadságról és a hazáról szóló verseiben vagy Ady Az eltévedt lovasban s A tűz márciusában. Akik, például, Trianon után, leszakított szülőföldjükkel egy idegen ország sorvasztó, hideg ölelésébe kerültek át, anyaföldjük hiányában mi másban tudtak volna olyan görcsösen megkapaszkodni, mint az anyanyelvben? Mit ír erről, rögtön a húszas évek elején Kosztolányi? „…nyelvünk az egyetlen élő valóság, melyet még az ország földarabolói se vehetnek el. Tisztítsuk meg a salaktól. »Csonka Magyarország nem ország« – de a csonka magyar nyelv sem magyar nyelv…”

A közügyektől irtózó homo aesteticus egyszer csak megszállott homo moralisként elkezd küzdeni nyelvünkért, ami semmivel se jelentéktelenebb, mintha Esztergom falai alatt Balassiként a hazáért küzdene, vagy Bem tábornok oldalán Erdélyben.

Különösen a mából nézve mérhetjük föl ennek a küzdelemnek a jelentőségét. A szülőföld elvétele után az anyanyelv lassú és módszeres elvétele folyik az utódállamokban. Mert mi más a nyelvháború célja, mint nyelvüktől megfosztani az ott élő magyarokat, s a kifosztás után beolvasztani őket. Mi mást szolgálnak a Szlovákiában, Romániában s az Ukrajnában születő új nyelv-törvények és oktatási törvények? A parlamentek szavaznak nyíltan, szemérmetlenül. Mintha terrorista támadást szavaznának meg egy másik nemzet, illetve a velük élő magyar nemzetrész lelki függetlensége ellen. Hisz nyelv-szabadság nélkül nem képzelhető el másféle szabadság se. A félnyelvűség, amelyet a szlovákok, a románok, a szerbek, az ukránok örömest elfogadnának, nem más, mint maga a fájdalom nélküli elhülyülés.

 

*

 

Volt idő, amikor legégetőbb gondjainkhoz a múltra volt szükségünk. A múlt hatalmára és biztatására. A XIX. században Vörösmarty és Arany végzett fölbecsülhetetlen munkát ebben a múlt-teremtésben. A Zalán futása, a Toldi hármas könyve, a Buda halála s még jó néhány Arany ballada máig fölfakasztható erőforrásunk. Bizonyos vagyok abban, hogy ma így szabad gondolnunk Kosztolányira, aki a nyelvrombolás, a nyelvfelejtés ijesztő korszakában olyan múltat kínál föl nekünk, irodalomba, nyelvbe ágyazva, amely halhatatlan munkatársként itt sürög-forog, tündöklik körülöttünk, segít, buzdít, sőt, lázít és a hazaszeretet álarcában jelenik meg ott is, ahol már rég nincs meg a valamikori haza, legföljebb csak a szülőföld fái suhorásznak.