Győztünk!!! Győztünk???

Május óta legalább kétszáz ember állított meg az utcán, szólított meg a földalattin, hogy megkérdezze tőlem: mi a véleményem a Magyarok Világszövetségében lezajlott változásokról? Puccs történt? Árulás? Demokratikus ügyeskedés? Vagy győzött a jobbik fél? A rámenősebb, a szervezettebb, ahogy ez a parlamenti választások hevében történni szokott? Akadtak olyanok is, akik tapintatosabban vagy nyersebben, de arra is kíváncsiak voltak, hogy vereségnek, illetve személyes kudarcnak tekintem-e a szervezeten belüli fordulatot?

Az élet mindnyájunkat siettet, két-három perc alatt mit mondhattam volna faggatóimnak? Nem sokat. Semmit. Közhelyeket. A legtöbb érdeklődőnek finom és gyors kézlegyintéssel válaszoltam, sejtetve, hogy a téma kimeríthetetlen, de ami messziről vereségnek látszik, személyes életemben éppenséggel: győzelem, nyugalom, fölszabadulás, hiszen nyolc év után levethettem egy „nemes szabású” kényszerzubbonyt, megszabadulhattam egy szereptől, a hivatal koloncaitól, süt rám a Nap, a drámáimat tisztult közegben, az irodalom erkölcsi világában élhetem újra át, s nem kiművelt karrieristák és babérkoszorús törtetők körében. Némelyeknek még azt is hozzátettem a föntiekhez, hogy üres újra a kezem, s ebben az összekuszálódott világban talán új igazságokat tapogathatok ki vele vagy kaparhatok elő a földből.

Volt, akit kielégített ez a válasz, ez a fél- vagy negyed-igazság, s közben észre se vette, hogy a Világszövetség alapkérdései helyett csupán az én vallomásomat ismerhette meg.

De hát ez nem újság. Mostanában mindennel így vagyunk. Nem kell már igazi hír, igazi történet, igazi logika senkinek, hogy komoly összefüggéseket teremthessen gondolatok, eszmék és a gyakorlati élet dolgai között.

Mire akarok célozni ezzel a hétköznapi filozófiai futammal?

Arra, hogy a Világszövetséggel akkor kellett volna komolyan foglalkozni, amikor volt Világszövetség. Illetve, amikor még inkább volt, mint ma. Ma ugyanis van is, meg nincs is. Elnöke ugyan van, szívós, ráhajtós, fáradhatatlan, akinek a képzelete a hatalmi világban és a reklám-világban mozog a legotthonosabban, aranyvonatok és az űri huzatban suhanó svájci bankszámlák között, de a módszerei miatt néhány kérdőjel újra és újra megjelenik a személye körül s ezeket a kérdőjeleket az ügyészség ablakán is befújta mostanában a szél.

Az elnök mellett a szövetségnek elnöksége is van, de csak elvileg, mert a huszonötből tizenkét elnökségi tag nem óhajt a most megválasztott elnökkel együttműködni.

Azt mondják erről a hajthatatlan tizenkét személyről, hogy törvénytelenül viselkedik, engedte magát megválasztani, aztán nyelvet öltött a demokráciának. Sőt a legpőrébb vád azt állítja, hogy azért dacolnak, mert vereséget szenvedtek a választásokon. Durcásságuk a legyőzöttek gyöngesége. Bezzeg, ha nyertek volna, most ők csókolgatnák a zászlót.

Mit mondanak erre a megvádoltak? Azt mondják, hogy ők nem győzelemben vagy vereségben gondolkodnak, hanem a Világszövetség megújulásában. És nem ez történt meg, hanem a régi feszültségek elmélyítése új főszereplőkkel. Más szóval: egy történelmi lehetőség szétverése.

 

*

 

Fekete, fehér? Igen, nem? Megújulás és árulás? Ahol így néznek farkasszemet egymással a vélemények, ott komoly a baj s nem sok remény van az újjászületésre. Pedig vagy újjászerveződik teljesen a Világszövetség vagy elpusztul.

A mai Magyarországon valószínű, hogy ennek örülne a többség, mert a fölgyűrt ingujjú újságírók ezt kalapálták bele legszorgalmasabban a hétköznapi koponyákba. És indoklásul azt, hogy minden ágas-bogas „magyar ügyre” ott a parlament, a kormány, a Határon Túli Magyarok Hivatala, ott vannak a határon kívül élő kisebbségeink érdekvédelmi szervezetei, az ilyen-olyan szövetségek, a nemrég megalakított Magyar Állandó Értekezlet, satöbbi, satöbbi, és ha ez a helyzet, mi a csudának kell még egy Magyarok Világszövetsége is? Azért, mert van a lengyeleknek, a zsidóknak? Netán azért, hogy legyen még egy újabb fórum, egy újabb aréna, ahol piros, kék, zöld fényszóró nyalábok váltakozó fényében a világ magyarsága kedvére gyilkolhassa egymást?

Akkor is meg kell hallgatni ezeket a megjegyzéseket és kételyeket, ha felszínes agyak fogalmazzák meg őket. Mert igaz, hogy a fölsorolt intézmények léteznek, de többnyire csak ideiglenesen. Eddig már három kormány foglalkozott a nemzet ügyével, a kisebbségi és a szórványmagyarság kétségbeejtő gondjaival, de mindegyik másként. Másféle elgondolások és vonzalmak alapján. A kormányváltozásokkal párhuzamosan a Határon Túli Magyarok Hivatala is változott. Ilyenkor újra csak hosszabbodtak vagy rövidültek az árnyak. Ami pedig a Magyar Állandó Értekezletet illeti, kár is fölemlegetni, hiszen ez a képződmény csak egy gondolkodó, töprengő fej, nincs karja, lába, törzse, nincsenek mozgatható szervei, amelyekkel cselekedhetne s akár egyenként is összetarthatná az ezerfelé élő magyarokat. Márpedig egységesíteni, összeforrasztani – divatos szóval élve: integrálni – csak olyan szervezet képes, amely maga is egységes, összetartó, állandó, egyszerre zárt és nyitott, mint a lélegző test, s komoly központi magja van. A kisebb egységek ugyanis csak akkor élhetnek önálló életet, ha kialakulhat belőlük egy magasabb rendű egység.

Mi más föladata lett volna politikailag, történelmileg, kulturálisan s lelkileg a Magyarok Világszövetségének, mint hogy ezt a munkát magára vállalja és végezze.

Eddig ez csak töredékesen, illetve meghasonlottan sikerült. Hogy miért, annak sok végig nem mondott oka van. Ideje megismerkednünk a valóságos múlttal.

Kezdjük először az idővel és a magunk bűneivel.

A Világszövetséget 1992-ben tartottuk újra keresztvíz alá és leheltünk bele balzsamosabb lelket. Első nagy lépésünk a Magyarok III. Világtalálkozójának a megszervezése volt. 54 év után egy minden eddiginél teljesebb együttlét megszervezése a földkerekség ötvenkét országából. Szimbolikus számbavétel. A mozaik-nemzet látható és átélhető megtestesülése. Egy színpadi honfoglalás, amelyet – leszállva a színpadról – a földön akartunk folytatni. A jelszó így hangzott: minden magyarnak tudnia kell minden magyarról.

A második nagy lépésünk – a jelszó szellemében – a Duna Televízió létrehozásának a gondolata volt. A Magyarországon kívül élőknek legyen mindennapos kapcsolatuk az itthon élőkkel s legyen egymással is. Akik látják egymást, azok nem elvontságokban gondolkodnak.

A harmadik rendkívül fontos elképzelésünket a magyar polgármesterek összehívásával valósítottuk meg. Azt gondoltuk, hogy a Kárpát-medencében minden magyar önkormányzat egy darabka haza, különösen a határon kívüli részeken, össze kell tehát kötni őket ezer szállal, ahogy a testben is összekötődnek a sejtek. Csíkszereda és Kecskemét, Lendva és Gödöllő, Dunaszerdahely és Szabadka polgármesterei cseréljenek csak gondolatot, kétségbeesést és reményt egymással, egy új magyar felvilágosulás szelleme szerint.

Sorolhatnám tovább is emlékezetes eredményeinket: a Benczúr utcai székház megvételét és fölújítását, az anyaországi régió megszervezését, amellyel a kiteljesedés igényének is eleget tettünk.

Négy év nem nagy idő. De – ezúttal félre téve a szemérmességet – nyugodtan elmondhatjuk, hogy hatékony és ihletett idő volt. Megjelent vele a nagyság vágya, mércéje, amely mintául szolgálhatott volna a későbbiekhez.

De, sajnos, nem szolgált. A késdobálók annyi tőrt dobtak belénk közelről és távolról is, hogy sebeink sorra ijeszthették el a híveinket tőlünk.

Hadd említsek egyetlen, mesterségesen fölnagyított példát. Aláírásommal, komoly kamatra kiadtunk 60 millió forintot. A pénzt, tanácsadóim javaslatára, állítólag egy nejlonszatyorban adták át a kölcsönvevőnek. A „vakmerő dilettantizmus” híre eljutott egy szerkesztőségbe, s hamarosan világbotrány, világszenzáció lett belőle. Az, hogy mit kellene kezdenünk a vajdaságiak autonómia tervével, nem érdekelt senkit. A magyar nyelv ellen indított körkörös háború szörnyűségei sem érdekeltek. Egyetlen metafizikai gond volt csak: a nejlonszatyor. És az én erőszakos elnöki döntésem, amellyel jóváhagytam a kölcsönadást. Ha ügyetlenséggel, járatlansággal vagy égbekiáltó pénzügyi maflasággal jellemeznek, fejet hajtok az ítélet előtt. De nem ezt akasztották a nyakamba, hanem, hogy önkényes elnök vagyok, a nagy döntésekből kihagyom az elnökség tagjait is, és két lábbal taposom földbe a demokráciát.

A bűnt azzal követtem el, hogy nem kezdtem el azonnal ordítani: az igazat mondják, ne a kitalációt, ne a hamisat. Íróként viselkedtem, amikor küzdő politikusként kellett volna. Bizonyos voltam abban, hogy a pénzt tisztességes kamattal visszakapjuk, és utólag majd kiderül az igazság.

A pénz, kissé nehezebben, mint ahogy hittem, kamatostól visszajött, de a silány rágalmak sora rajtam maradt és rajta maradt a Világszövetségen is. Ekkor értettem meg, hogy a gyakran emlegetett hazugságból könnyen megszülethet az igazság látszata, és ez még az igazi bajoknál is veszedelmesebb, mert szinte lehetetlen ellene védekezni.

Az ihletettség négy esztendeje után megjelent közöttünk a demokrácia túlbuzgó lidérce. A harsány középszerűség. Megjelent a varázsszónak beillő ügyrend fogalma, a természetes gondolkodás helyett a szavazás újra meg újra kierőszakolt perverzitása: süthet-e a Nap valamelyik régió hozzájárulása nélkül vagy nem süthet? Ettől kezdve nem eszméket, nem kilombosítható igazságokat kerestünk, hanem a jogszerűség ilyen vagy olyan árnyalatain rágódtunk. Egyeztettünk. A különféle országokból és kultúrákból érkező magyarok között. Nem mondhatom, hogy ezeket a szétszórtságból adódó különbözéseket könnyedén félresöpörhettük volna, de azt igen, hogy a szőrszálhasogatásig nem féltetlenül kellett volna eljutnunk.

Hosszú időbe telt, amíg ráeszméltem arra, hogy a sok jogi szemfényvesztés obstrukciós módszer is lehet. Más szóval: hatalmi harc jól álcázott módszere.

 

*

 

Mindent el tudtam képzelni, de azt semmiképp, hogy a Magyarok Világszövetsége egyszer csak úgy kezd működni, viselkedni, mint a magyar parlament. Hogy a küldöttek acsarkodni fognak egymással és szent ügyek nevében hajat tépnek és becsületet, mint Arany Fülemüle versének Pétere és Pálja.

Az 1996-os alapszabályt módosító és tisztújító közgyűlésünkön azonban minden lappangó indulat a felszínre tört, mintha addig csak az alkalom hiányzott volna, hogy kirobbanhassanak.

A ’96-os tisztújításra megszerveződött érdekcsoportok közül a legerősebb, a legzártabb, a legcélratörőbb az erdélyiek csapata volt. Olyan fölkészült, tolató emberek voltak köztük, akik egyrészt a kisebbségi küzdelmekben, másrészt a román parlamentben edződtek hozzá a kíméletlen gyomrozáshoz. Legláthatóbbak négyen voltak: Patrubány Miklós, Borbély Imre, András Imre, Toró T. Tibor. Tagadhatatlanul tehetségesek, mozgékonyak, gyorsak, színesek, akikről rögtön azt állapíthatom meg, hogy a napkitöréseket jobban kedvelik, mint a mélyben áramló tüzeket. Az érződött rajtuk, hogy teli vannak leveretéssel, megaláztatással s ebből fakadóan sóvárognak a győzelemre. Győzelem helyett mondhattam volna hatalmat is. Kicsit furcsálltam mohóságukat, de valahogy még azt is megértettem. Engem az egész szervezősdiből egyedül az érdekelt, hogy a nemzet veszedelmes szétesését látva, a Magyarok Világszövetségéből tudunk-e olyan követhető, letapogatható modellt teremti, amely minden magyarral elhiteti: lehetséges az egység. Bárhol beszéltem, szerveztem, szónokoltam, Szabó Zoltán egyetlen mondatát ismételgettem rögeszmésen: a magyarságnak az segít most, aki segíti egységesülni.

A rögeszme hátterében komoly aggodalom izzott. A demokrácia egy-két esztendős mámora után arra kellett rádöbbennünk, hogy a gépesített remény néha bizony lefullad, mint a rossz alapjáratú motor. Pőrén fogalmazva: a mi demokráciánk nagyon is kétértelmű: egyszerre növeli szabadságunkat, önbecsülésünket, ugyanakkor veszedelmesen bomlasztja a már amúgy is széttrancsírozott nemzetet. Annyiféle magyar lesz, ahány párt születik, ahány kormány, illetve a pártok és a kormányok tagadóival kétszerannyi, nem beszélve azokról, akik se ide, se oda nem állnak, de a történelem és a politika kijátszottjaként már önmagukra is csak legyintenek.

És nemcsak a tízmilliós, hazai magyarság szakadozik szét szánalmasan és bután egy rosszfajta liberalizmus lázálma szerint, hanem a határon túli magyarok közössége is, akiknek a demokrácia, első körben, a társadalmi fölszabaduláson túl, a nemzeti fölszabadulást is jelentette, a nyílt beszédet, a trianonos dacot, a visszafeleselés megrészegítő élményét. A második körben azonban mindez a fonákját is egyre inkább megmutatja. Minél több pártba osztja szét magát a határon túli magyarság, annál erőtlenebbé válik, és esélytelenebbé a többségi néppel szemben. Elég megemlítenem a délvidéki hat magyar párt színre lépését és birkózását egymással. Azt hiszem, ez a fejlemény a demokrácia szomorú, hősi karikatúrája volt. A Nagyidai cigányok rokon műve.

Az erdélyi magyarság nem ezt az utat követte. Legalábbis ami a pártok számát illeti. De az egy nagy szervezeten, az RMDSZ-en belüli feszültségek ugyanazokkal a következményekkel járnak, mintha hat pártban osztották volna szét az erejüket. A délvidékiek kudarca horizontálisan, vízszintesen jelentkezik, az erdélyieké pedig mélységében. Azt hiszem senkit se kell meggyőznöm arról, hogy a románság, vezetőivel együtt, üde kárörömmel figyeli Tőkés László és Markó Béláék „demokratikus drámáját.” A káröröm közben örökre megszerzi magának az önkormányzati választásokon Marosvásárhelyt, a kulcsfontosságú várost.

Arcpirulással kellene naponta elismételnünk magunknak a történelmi tanulságot, mely úgy szól, hogy a függetlenségüket elveszített népek, ha egységesek tudnak maradni, messzebb jutnak mindig, mint azok, akik kivívják ugyan függetlenségüket, de szétmarcangolják magukat belülről.

 

*

 

A Világszövetség Erdélyi Társasága ebben az RMDSZ-es, párton belüli harcban, a tiszteletbeli elnököt, Tőkés Lászlót támogatta kezdettől fogva. Tőkés nemcsak 1989-ben volt robbantó és tűzcsóvás ember, de az maradt máig. Politikai akaratát, stílusát legátélhetőbben a „baltás Bocskai” protestáns öröksége határozza meg. A történelmi Erdély összezsugorodott emléke és cserbenhagyhatatlan szelleme, amely méltóbb helyet, méltóbb igazságokat s elégtételt követel a Romániában élő magyaroknak.

Ha közelítő metaforával próbálkoznék, azt mondhatnám, hogy a Tőkés püspök mögött állók csapata radikális csapat, a „kurucos” szárny; a velük szemben állóké pedig a „labancos”, a puhíthatóbb, az egyezkedőbb.

Tíz év történései azt sugallják, hogy az elmúlt idő kényes helyzeteiben általában Tőkés látott tisztábban, az ő igényei voltak morális igények, s ennek ellenére ő volt mindig a vesztes.

Valószínű, hogy a Tőkés mögött fölsorakozó hívek, elsősorban az „alvezérek”, ebből a politikai kárhozatból akartak kitörni, amikor taktikát, harcmodort és egyúttal harcmezőt is változtattak. Úgy gondolták, hogy amit nem érhettek el odahaza, Erdélyben, elérik itt, Magyarországon. A Magyarok Világszövetségén belül, s ráadásul a siker így a világmagyarság támogatásával még meg is sokszorozódik.

Belekeseredem, ha beszélnem kell erről, de ha elhallgatnám, akkor is belekeserednék.

Patrubányék első igazi sikerüket az 1996-os küldöttgyűlésen érték el. Nemcsak azzal, hogy rendkívüli jogkörrel elnökhelyettesnek választották meg Patrubányt, hanem azzal, hogy zseniális ügyességgel „elűzték” a Világszövetségből Sütő Andrást.

Hogy történhetett ez?

Úgy, hogy erdélyi mintára, megszavaztattak a küldöttekkel egy új testületet, a Világszövetség Védnöki Testületét, amelybe majd jelentős, világhírű magyarokat választunk be Teller Edétől, Makovecz Imrén, Tőkés Lászlón át Szokolay Sándorig és ez a babérkoszorús csapat választ maga közül tiszteletbeli elnököt.

A javaslatot, a gyanútlan küldöttekkel együtt, teljesen ártatlannak ítéltem. De a mellettem ülő Sütő András ösztönösen megrándult. „Nocsak” – mondta röviden. Aztán folytatta: „Ügyesek ezek a Patrubányos fiúk, tudják, hogy engem 1992-ben a közgyűlés választott meg egyhangúlag. A neked írt levélben elmondtam, nem is vállalom másként, de úgy látszik, mára útjukba állok. A hely valaki másnak kell. Teszem azt: Tőkésnek. Nem volna ezzel semmi baj, de a stílus! A bujkálás! Az illegalitásba vonuló szemek! Ha van bennük elég tisztesség, fölkeresnek és szólnak, járjak másfelé, mert a tiszteletbeli elnök helyett nagy tisztelettel kineveznek tiszteletbeli halottnak!”

Villámcsapás ért. Föl akartam állni, hogy elmondjam az ártatlannak látszó alapszabály módosítás sanda hátterét, de Sütő megfogta a kezemet: „Maradj! A meteorok nem ismerik a becsületet.” Mintha ezt mondta volna. S kiegészítésül pedig azt: „Jó lesz, ha mostantól kezdve te is vigyázol, s jobban őrzöd a Világszövetséget, mert ezek a fiúk a legyet és a vaddarazsakat is fölléptetik ellened. Az első célpont én voltam, a következő te leszel.”

 

*

 

Tételezzük föl – szélsőséges jóhiszeműséggel –, hogy Patrubányék jót akartak. Fürgébb, hatékonyabb, küzdőképesebb Világszövetséget. De akarhatott-e mást Sütő? Vagy én? Vagy azok, akik mellettünk voltak? Dehogy akartak! Ellenkezőleg, lassú tisztulásra, szerep-bővülésre törekedtünk, mert tudtuk, hogy egy ilyen elefánt-szervezettel, mint amilyen a Világszövetség, nem bánhatunk úgy, mint egy cserkészcsapattal. Türelmesen kellene belülről megerősíteni, összehangolni benne százféle érdeket és módszert, hogy egy irányba mozdulhasson. A megújulás szándékát igazolja az is, hogy én ehhez a második szakaszhoz kapcsolódó, nagy munkára már kevésnek éreztem magamat, és szívesen átadtam volna a szövetség irányítását másnak. Akár Tőkés Lászlónak, Duray Miklósnak, Pozsgay Imrének vagy bárkinek, akit közmegegyezéssel meg is választanak.

De mivel nem akadt se jelölt, se vállalkozó, maradnom kellett, mert már akkor megéreztem, hogy Patrubányék úgy akarják megújítani a Világszövetséget, hogy a megújulással mindenekelőtt a saját „erdélyi csomójukat” bogozzák ki vagy vágják át egy kardcsapással. Nem fogták föl, hogy az erdélyi magyarság ügyét nem lehet külön megoldani, se Magyarországon, se a Magyarok Világszövetségében, legföljebb csak segíteni lehet, ha ennek érdekében tudatosan összefogunk. Hatalomra törni, s ugyanakkor segítséget várni azoktól, akik ellen aknamunkát végzek – rövidlátás. Sőt bűn!

Aki átélte a ’96-os tisztújítást, megtapasztalta, hogy hogyan is működik a magyar pokol. Legtöbbet a testvérharc ellen szónokoltunk s igazi testvérháború terepévé változtattuk a Világszövetséget. És, sajnos, ütésre ütéssel válaszoltunk. Taktikai csínyekre, taktikai csínyekkel.

Nem csoda, ha újra ránk szálltak és belénk martak az újságírók. Az se csoda, ha összezavarodtak és elidegenedtek tőlünk az állampolgárok, az értelmiségi csoportok és a gyakorló politikusok is többnyire csak az elhúzott függöny mögül figyeltek minket.

Az igazság persze az, hogy a Világszövetség belső válsága, kirakatba téve akár a bűneinket is, nem kizárólag a mi szervezetünk válsága, hanem mindnyájunké. Az egész magyarságé.

Ha a fordulat utáni nemzetpolitikánk sokkal egységesebb, bátrabb, okosabb lett volna, például, ha az alapszerződések sakkjátszmáit nem a belénk ivódott szocialista reflexek s vadonatúj párt-félelmek ösztönével játsszuk le, a hazai, a határokon túli, és a nyugaton élő magyarjaink se tántorognak ide-oda és nem a Világszövetség falain belül tombolják ki szabadon magukat, mint valami nemzeti dühöngőben. A már emlegetett „erdélyi kérdés” mellett ott sisteregtek körülöttünk a gazdátlanul maradt nyugati szórványügyek, a volt emigráció teljes elárvulása, Svédországtól Amerikáig, Kanadáig, Ausztráliáig.

A sima logika szerint könnyű volna tehát mentséget keresni a bajra. Házsártos indulattal nyugodtan kijelenthetnénk, hogy az vesse ránk az első követ, aki nem élt meg hozzánk hasonló válságokat – legyen szó bár a pártokról, a parlamentről, az egészségügyről, a labdarúgásról, az oktatásról.

Igen, a sima logika megvédhetne minket. De az, amelynek a történelem előtt s a lelkiismeretünk előtt kell majd vizsgáznia, az nem menthet meg.

Nekünk nem egymást, hanem önmagunkat kellett volna legyőznünk. Azt a mindennapos kísértést, hogy bárki mással igazolhatjuk magunkat. Mondjam ki a legfontosabbat? Ha az egész ország, az egész térség új intézményei vad kocsiversenyek lázával rohantak volna is a hazugságba, a Világszövetségnek más utat kellett volna választania.

Sajnos, egyelőre nem tudott. A hatalom megszerzéséért induló csoportok minden olyan módszert fölhasználtak, amelyet Machiavelli mai tanoncai gátlás nélkül elsajátíthatnak. Szereplést, rangot, utazási lehetőséget, pénzt, tűzközelséget, parádézó „igazságokat”, amelyekkel nagy közösséget is el lehet kápráztatni.

A ’96-os ős-bűn tehát megfogant, kifejlődött és 2000-re megszületett. A Patrubányékkal szembeforduló tizenkét elnökségi tag, szerintem, nem bojkottot hirdetett, hanem ezzel az óriás csecsemőként megszületett ős-bűnnel nem akar együtt élni. Hiszen, ha a Világszövetség alapértékei között nem az egység megteremtésének az akarata a legfőbb érték, hanem a hatalom megszerzése bármi áron, akkor legjobb, ha most fölszámolja magát a szervezet.

 

*

 

Úgy látom, a felszínes kívülállók ezt tartanák a legegyszerűbb megoldásnak. A kormány illetékesei is erre bólintanának rá legszívesebben, de félnek a történelmi megvesszőzéstől, hogy a Magyarok Világszövetsége az ő közönyük és tehetetlenségük mellett hunyt ki.

Ha félnek, jók az ösztöneik. Tudniillik, ha bármilyen politikai, lelki, morális kataklizma rendítette is meg a Világszövetséget, az épp hatalmon lévő kormánynak az a kötelessége, hogy a romokból is segítsen egy ilyen szövetséget újjáépíteni.

Szégyenkezve, lerongyolódva, összevérzett homlokkal is biztatni tudnám őket. És az elmondható érvek közül elöljáróban rögtön kettőt említenék meg.

Az első érv látszatra lírai lenne, miközben komor statisztikai tényekre kéne utalnom. Pontosabban: a tények hiányára. Fülembe cseng egy jeruzsálemi mondat: „Látod, ez az a ház, amelyben számon tartanak minden világon élő zsidót.” Vajon, mi tudjuk-e: hány magyar, illetve hány magyar származású ember él a világon, és közülük hányan szeretnék ezt a sorsszerinti adottságot valóságosan is átérezni magukban és mások számára is kifejezni? Nem tudjuk. Még csak hozzávetőlegesen sem. Ennek ellenére folyton azt harsonázzuk, hogy minden világon élő magyar a nemzet része. Néha azt érzem, hogy az ilyen magyarság ugyanolyan üres absztrakció, mint a Guggenheim múzeumban kiakasztott, bekeretezett üres „vászon”. Semminek nevezhető remekmű.

Ezzel az absztrakcióval szemben képzeljünk el egy szerény, földszintes házat Los Angeles központjától harminc kilométerre. A ház egy ’56-os menekült magyar családé. A szomszédban egy portugál család él, szemben egy nicaraguai, a harmadik és a negyedik házban litvánok. Magyarok csak jó messzire. Ráadásul nem is találkoznak. Pedig jó lenne, ha legalább egymáshoz tartoznának.

Mi lenne, ha ennek a házaspárnak a levéltárcájában ott volna egy irat, egy Magyarországon kiállított igazolás, hogy ő nemcsak égi hangokat hall időről-időre, de pontosan tudja, hogy hova tartozik. Kap gyakran egy újságot, hébe-hóba haza is hívják, s egy jövőbeli Duna Televízióban egyenesen neki beszélnek anyanyelvén. Neki beszélnek, s mindennapos kapcsolata alakul ki a hazájával, egyszer Békéscsabán bolyong, másszor Kolozsváron fönt a Fellegváron, s eszébe jut az a népdal, amelyben egy hajdani szegénylegényt ítélnek el az urak ott a magasban.

Ez a pillanat az igazi világszövetségi pillanat. Ezt nem iktathatjuk ki a jövőből.

A második érvem kevésbé lírai, de ugyancsak kiiktathatatlan. Minden kortársunk, aki alaposan figyeli a politikai, a történelmi, a társadalmi fejleményeket, azt érzékelteti, hogy a világuralomra törő formák, legyenek azok diktatúrák, divatok, eszmék, az egyetemes nyilvánosság rivaldafényében hamarabb fakulnak ki, mint eddig. Ha egyelőre csöndesen is, de kimondhatjuk, hogy a nagyhatalmú állam is a fényüket vesztő formák közé tartozik.

Mit jelent ez számunkra, magyarok számára? Például azt, hogy ha bekerülünk az Európai Közösség jól megszervezett nagy karámjába: nem a mindenkori magyar állam lesz az egyedüli jogi alany, amely képvisel bennünket. Már csak azért sem, mert a nyolc „külön világban”: külön országokban és külön földrészeken élő magyaroknak az állam túlontúl szűk keret lenne. Éppen ezért – néhány, rangot szerzett civil szervezetnek is meg kell jelennie a színen, mégpedig jogi személyként, amelyek nem-kormányzati szervként hitelesítik a kormányzati szerveket.

A jövőbeli Magyarok Világszövetsége nem érheti be kisebb hatáskörrel.

 

*

 

Az év elején, a balatonaligai elnökségi ülésünkön, azt javasoltam Patrubány Miklósnak, mondjunk le együtt a szövetség irányításáról, hogy a nevünkhöz tapadó ellentétektől megszabadíthassuk a szervezetet, és ezzel elősegítsük megújulását.

Sajnálom, nem fogadta el javaslatomat. Nyilván azt hitte, rosszat akarok neki, rosszat az erdélyieknek s másoknak.

És most itt van a nagybetűvel írható Rossz.