A kőtáblák ereje

Nyolc évvel ezelőtt ugyanebben az épületben s ugyanebben a teremben nyitottuk meg – ötvennégy éves barbár csönd után – a Magyarok Világszövetségének III. Kongresszusát. Vagy ahogy akkor meghittebben és bensőségesebben emlegettük: a Magyarok III. Világtalálkozóját.

A falak, a csillárok még emlékeznek ránk. Az idő ősibb hátországából felénk sugárzó páva-víziók szintén. És határozottan állítom, hogy még mi magunk is, résztvevők és megviselt kezdeményezők, világosan emlékszünk önmagunkra. Emlékszünk, mert olyasmi történt itt, akkor velünk, ami csak bibliai és mitológiai hányattatások után történhetik meg egy-egy néppel. Ott csapkodott és örvénylett ebben a huszadik századi hányattatásban minden, amit félévezred magyar történelmében már jó néhányszor átéltünk: elvesztett háborúk, országszakadások, kivégzett forradalmak, száműzetések, irtóztató békekötések, Don-kanyarok, haláltáborok, diktatúrák, idegen címerek zománc-ragyogása a homlokunk fölött, bűn és bűntudat s haláltánc-muzsika lassú szivárgása a szívünk felé a Kárpátok belső oldaláról.

Igen, mindezt átéltük nyolcvan éve vagy ötvenöt éve, de még a félálom illegalitásában se mertünk volna arra gondolni, hogy egyszer megváltozik az életünk.

Az 1992-es Világtalálkozó azért lehetett igazi ünnep, sőt történelmi esemény a kárpát-medencei, az itthoni és a Föld öt kontinenséről hazaérkező magyaroknak, mert ami hihetetlen és elképzelhetetlen volt addig – furcsa kifejezéssel élve – a csonka-tökéletesség formái között megvalósult. Láthattuk egymást, hogy láthatók legyünk s hallhattuk egymást, hogy hallhatók. Valamiféle ismeretlen remény úgy jelent meg köztünk a Találkozón, mintha új filozófiai gondolat jelent volna meg.

Magam is erre a reményre támaszkodva idéztem föl a jelenlévőknek anyám legemlékezetesebb mondatát a háború végéről. Megtérve a kényszerű menekülésből, odahaza mindent romokban találtunk. A házfalak szétzüllve, leomolva, nagy darabokban hevertek az udvaron. Anyám letette háti-batyuját a romokra, körülnézett, megindultak a könnyei és csak ennyit mondott: „Történt, ami történt, de együtt vagyunk, együtt a család.”

Az 1992-es találkozón így volt együtt a huszadik század romjai közül hazaérkező nemzet is, a megviselt, nagy család.

 

*

 

Nyolc év után, a Világszövetség V. Kongresszusán – Világtalálkozóján elismételhetném-e egykori mondataimat?

Egy üres teremben talán. Másutt nem. Eszelősnek, hibbantnak vagy egy tegnapi álom örökösének nézhetne bárki.

Mi történt velünk ez alatt az idő alatt? Megváltoztunk? Jobban, mint a világ értelme? Először még csak szolgálni akartunk, ma már csak győzni? Németh László azt írja a Minőség forradalma című könyvében, hogy nagy szervezet nem az lesz, amelyik nagy akar lenni, hanem amelyik nagy célok megvalósítására áldozza erejét. Ha a kezdetekre gondolunk, például magának a Világtalálkozónak a megrendezésére, a Duna Televízió gondolati és gyakorlati sugalmazására, a Benczúr utcai székház megvételére és fölújítására, a kárpát-medencei magyar önkormányzatok egymás mellé ültetésére Gödöllőn, azt hiszem, kérkedés nélkül elmondhatjuk, hogy a célok és a léptékek nagyságrendje méltó volt hozzánk. Tudtuk, de soha nem emlegettük hangosan, hogy a nagy ügyek megvalósításának az eszméjéből jöhet csak létre nemzeti egység. Másból nem. S mi más föladata lenne hosszútávon a Magyarok Világszövetségének, mint ezt a – modellként is szemlélhető – egységet megteremteni. Igen, de hogyan? Ugyanis a demokrácia – az én értelmezésem szerint a vaddemokrácia – megjelenésével paradox helyzetbe került a nemzet. Az egység megerősödése helyett megosztottsága erősödött. Belső szétesése, szétszóródása. Az első parlamenti választások után rögtön kiderült, hogy a hatalom megszerzésének és megtartásának a drámája mindegyik párt számára izgalmasabb gond, mint a nemzeti kérdések kusza szövevénye. Holott ez politikai műhiba, hiszen egy szétzilálódott nemzet semmilyen döntésében se lehet összefogott, fegyelmezett. Látványosan bizonyították ezt a szomszédainkkal: az ukránokkal, a szlovákokkal, a románokkal megkötött alapszerződések. A Világszövetség mindegyik ellen tiltakozott, s nem kicsinyes, nemzeti elfogultságból, hanem a ránk erőltetett, rossz logikai kiindulás miatt. Nem a békét és az együttműködést akartuk megakadályozni, hanem a vesztésre beállított módszerek és technikák működtetését. Jelképesen szólva: Magyarország előbb írta alá látatlanban a békeszerződést, s ezután kezdte csak lefolytatni Mečiárékkal és Iliescuékkal a háborút. Fonák nagyvonalúság vagy ügyetlenség? A módszer számonkérésre alkalmas, de az eredményessége szegényes. Gondoljunk csak az erdélyi magyar történelmi egyházak szégyenletes bolondítására. Erdély területén ezer ortodox templom építésébe kezdtek 1990 óta, de a magyar felekezetek, már nyolc vagy kilenc éve, az őseik által megszerzett tulajdon visszaszerzéséért kuncsorognak.

A jelenlévő vendégek és küldöttek közül bizonyára többen is feszengenek, morgolódnak magukban, hogy a leköszönő elnök egyfolytában a múltról beszél, ahelyett, hogy a teendőkről és a jövőbeli megújulásról beszélne. Bocsássák meg nekem ezt az intellektuális esendőséget, különös tekintettel arra a hétköznapi tényre, hogy a befejezetlen múlt – ha tetszik nekünk, ha nem – mindenkor jelen idő is. Még világosabban, persze, úgy is fogalmazhatnék, hogy életünket nemcsak azok az események jellemzik és befolyásolják, amelyek megtörténtek velünk, hanem azok is, amelyek nem történtek vagy nem történhettek meg.

Hadd villantsak föl közülük néhányat.

Többször is elkeseregtük már egymásnak, hogy a második világháború óta egész Közép-Európában, nekünk magyaroknak volt a legnemzetietlenebb kormányunk. Ezzel párhuzamosan a legtétovább nemzeti tudatunk is. Azokban az évtizedekben Kádár népre kacsintó szemében fejeződött ki legvakmerőbben minden szabadságharcos hagyományunk. Csoda-e, ha a ’89-es nagy változást legtöbb szomszédunk: a szlovákok, az ukránok, a szlovének, a románok, a horvátok sokkal egybehangzóbb nemzeti öntudattal élték át, mint mi s ezért sokkal nagyobb politikai hasznot tudtak kicsikarni belőle a maguk javára. Hozzájuk képest mi annyit sem értünk el – hátunk mögött az ’56-os forradalom történelmi súlyával és a kelet-németek status quo-t megszegő átengedésével országunkon – hogy a Kárpát-medencében élő három és fél millió magyar sorsát felelős országok, s felelős nemzetközi szervezetek egységes magyar kérdésként is kezeljék, ne csak szétdarabolva örökké, hogy romániai magyarok, szlovákiai magyarok, szerbiaiak, ukrajnaiak, hiszen ez a három és fél millió ember valójában a senkiföldjén él, ég és föld között, mivelhogy az életük nem illeszthető bele se Románia, se Magyarország, se Szerbia, se Szlovákia organikus életébe. Igazában csak egy-egy sajátos autonómia formában találhatnának magukra.

A múlt gondja ez?

Legalább annyira a jövőjé is.

Az elmúlt hetekben, napokban meglepően sok írás, beszámoló, okos elemzés és haragos vallomás jelent meg a sajtóban, televíziós műsorokban a Magyarok Világszövetségéről. Akadt köztük persze néhány kárörvendő és cinikus vélemény is, amelyért a szerzők valamilyen akadémiai dicséretet is megérdemelnének. Érdekes módon: a jóindulatú és a rosszindulatú írások végkövetkeztetése ugyanaz volt: ki az ördögnek kell egy veszekedős, hajcihős, bizalmat eltékozló szövetség? Még ha nyilvános vesszőfutás volt is számomra végigolvasni a sok cikket, a legtöbbjével egyetértettem. Bűntudattal és rosszkedvűen. Csöndesen azt szerettem volna csak megkérdezni leghangosabb kritikusainktól, hogy egyedül a Magyarok Világszövetségét remegtetik-e meg belső feszültségek? Csak a mi térfelünkön ütköznek-e össze sűrűbb időközökben vonatok?

A Világszövetség legfőbb baja épp az lett, hogy elkezdett hasonlítani a magyar társadalomra, a parlamentre, az emelkedő és süllyedő pártokra, a kisebb-nagyobb intézményekre, sőt itt-ott még a magasztos paravánok mögött a saját kísérteteikkel küzdő egyházainkra is. És folytathatnám a sort az életveszélyesen megosztott, erdélyi magyarsággal, a délvidékiekkel, ahol háromszázezer ember hét külön pártban látja reményét teljesülni, továbbá a nyugati magyarokkal, akik az emigrációs lét morális parancsait évtizedeken át becsületesen teljesítették, zömükben jó hazafiként is, de arra már képtelenek voltak, hogy mondjuk, egy Masarykhoz vagy Benešhez mérhető, nemzetközileg is elismert személyiséget a maguk sűrűjéből fölneveljenek, aki a Fehér Házban is lenyomhatott volna néhány rézkilincset, a kanadai parlamentben és Párizsban is. Pedig a hidegháború megcsöndesülése után nyilvánvalóvá vált, hogy az írek a maguk érdekében lőhetnek, a baszkok robbanthatnak, a palesztinok és a kurdok szintén, de a bárhol élő magyarok a kárpát-medencei testvéreik érdekében csak kopogtathatnak legfeljebb, hősiesen.

S mindez nemcsak azért történt így, mert szovjet hódoltság alatt éltünk, hanem azért is, mert évszázadok óta hiányzik belőlünk valamilyen, kiegészülést kereső élethormon, élet-képesség, amelyet az egység tudatának vagy eredendő ösztönének nevezhetnénk, s amely jó pillanatokban ér annyit, mint a zsenialitás. Másban, bármiben lehetünk okosak, szépek, csúcstartók, de ebben az egyben a csörömpölő cintányérok alatt a helyünk.

S ezt az örökölt tulajdonságunkat az utolsó tíz esztendő még inkább megterhelte. Nagy segítőnk, a demokrácia, jól odafigyelve a hatalom megszerzés technikáira s egyéb érdekviszonyokra, alaposan összezavart és megosztott minket. Oszd meg és uralkodj – mondták a régi ravaszok, a hat elemit végzett machiavellisták is. Mára megfakult már ez a sikeres bölcsesség. Megosztjuk mi magunkat parádésan, minden külső akarat nélkül. Becsületes emberek között úgy hívják ezt a tünetet, hogy őrültség, butaság. A megfontoltabb szakemberek nevezik csupán kóros betegségnek. Ha pedig nekik van igazuk, akkor csak annyit kell tudnunk, hogy a betegséget soha nem lehet megreformálni, azt csak meggyógyítani lehet.

Az utóbbi időben többen is azt bizonygatták nekem: a Világszövetséget végül az rontotta meg, hogy a vezetői csak alapítani tudtak, építkezni nem. Hogy a karizmatikusok kaptak benne főszerepet s nem a szakemberek, a menedzserek, a mai világ jelesei. Van ebben rész-igazság, tagadhatatlan. Én is röpültem volna velük szívesen, de legtöbb vállalkozásukban azt tapasztaltam, hogy a gyorsaság és a félinformációk imádata legyőzte bennük az eredetiséget, a stílust, ahelyett, hogy egységesítette volna. De hogy ne bonyolódjam bele részletkérdésekbe, szándékom ellen gonosz dolgot kell mondanom: a vérszerződést nem feltétlenül a legjobb lovasok, íjászok, solymászok, a honfoglalás menedzserei kötötték. Sőt azt sem ők döntötték el, hogy a tragédiába torkolló kalandozást abba kell hagynunk. Úgy gondolom, hogy a magyarságnak most hasonló erejű fordulatra kell fölkészülnie. A figyelmeztető példát ezúttal nem Zrínyitől, nem Kölcseytől, Széchenyitől, Adytól vagy Szekfű Gyulától kölcsönzöm, hanem Babits Mihálytól, a poeta doctustól. A magyar jellemről szóló tanulmányában ezt a mondatot írja le rólunk: „…nem honfoglaló kalandjaink a jellegzetesek, azokat bármely más nép éppúgy csinálta volna. A kalandok abbahagyása a jellegzetes.”

Időszerűvé téve a gondolatot: a széthúzás abbahagyása lenne jellegzetes és történelmi!

És itt már nem a Világszövetségről van szó. Legföljebb annyiban, hogy ennek a kínos és katartikus váltásnak a modelljét a megújított Világszövetség teremtse meg.

 

*

 

Másfél hónappal ezelőtt Egyiptomban jártam s Vörös Győző kiváló fiatal egyiptológus barátom nógatására én is elmentem a Sínai-félszigetre. Valójában csak látni és megcsodálni szerettem volna azt a hegyet, amelyre fölment Mózes és kőtáblákat kapott Istentől. Az első pillanatban kiderült, hogy a hegy nem kedveli a csodálkozókat. Arra kényszerített engem is, hogy hetven évesen menjek föl a tetejére, ahonnan már csak kéznyújtásnyira van az ég. Többször gondoltam rá, hogy a megpróbáltatást nem élem túl. De túléltem. Tudtam, hogy lent arany borjú körül táncol a világ. Az én népem is, ha szabad ezt a kifejezést használnom. Megértettem Mózest, hogy vad dühében földhöz verte a kőtáblákat. A maga módján még tán káromkodott is. De még ennél is világosabban értettem meg azt, hogy minden népnek, nemzetnek szüksége van olyan törvényre, mely a lelke legmélyére húzódik le és szinte mitologikus erővel onnan irányítja élete sorsdöntő pillanataiban.