Új Világszövetség?

Az idei tavasz nemcsak a fecskéket és a gólyákat hozta vissza ide a térségünkre, hanem a háborút is. Ezt a legnagyobb és a legbrutálisabb ragadozót, amely még a hódító Török Birodalom előrenyomulása idején szokott ide a környékünkre, ide, Európa peremére s azóta újra és újra megjelenik. Hányszor megjelent csak az utolsó másfél évszázadban is! 1848-49-ben, szerbek és magyarok között, 1877-ben az orosz–török háború idején, 1912-ben az úgynevezett balkáni háborúban, aztán az első világháború lőporfüstjében, majd a másodikéban s nemrég Jugoszlávia szétesésekor, a kilencvenes évek elején.

A boszniai háború befejezésekor azt reméltük, hogy a több évszázad alatt fölhalmozódott nemzeti, faji, vallási feszültségek és sérelmek a balkáni népek világán belül is elrendeződnek, vagy legalábbis kezelhetővé válnak.

Sajnos, tévedtünk.

A szemünk előtt kibontakozó és elfajuló koszovói háború még a boszniai őrületet is túlszárnyalja: az ott lakó albán nemzetiségű lakosságot nemcsak irtani kell, gépfegyverrel és ágyútűzzel, ahogy ez a „klasszikus” háborúkban szokásos, hanem meg kell fosztani személyiségétől, mintha a bőrét húznák le róla, meg kell fosztani szülőföldjétől, földönfutóvá tenni, elvenni tőle a levegőt, az eget, találjon magának másikat, ha tud. Ha pedig nem talál – vesszen ott, ahol van!

S erre válaszul születik meg az ellenháború, az igazságérzetre alapozott megtorlás, az intelligens apokalipszis, amely az ezredvég egyik legkilátástalanabb csapdahelyzete, hiszen a legmélyebb gyűlölet és a legmagasabb technika fordul benne szembe egymással. Mítosz és racionalitás.

A háborút, természetesen, sokféleképpen lehet értelmezni, mint ahogy sokan értelmezik is. Akadnak, akik a kisebbségirtás és elűzés jelenetei mögött, a szenvedéstörténetek logikája szerint, a kisebbségi autonómiák jövőjét látják földerengeni, köztük a kisebbségi sorsba taszított magyarokét is, akár Erdélyben, akár a Délvidéken. Lehet. De lehet az ellenkezője is. Azt mindenesetre tapasztalhattuk a történelmünk során, hogy a mi háborúink, még a győztesek is, előbb-utóbb vesztes háborúkká váltak. Területi és érzelmi megosztottságunk miatt meghasonlottakká.

Mint ahogy azzá vált már ez a mostani is. Két fejünknek és két szívünknek kellene lenni ahhoz, hogy egyszerre védjük és támogassuk a délvidéki magyarokat s ugyanakkor teljes odaadással teljesítsük a NATO-tagságunkkal együtt járó kötelességeinket.

Nem csodálkoznék, ha valaki most váratlanul közbeszólna s azt kérdezné tőlem, mi köze van mostani küldöttgyűlésünknek, egyáltalán az én elnöki beszámolómnak az újabb balkáni rémségekhez? S nem irodalmi tanulmányba valók-e ezek a füstölgések?

A váratlan közbeszólót megérteném s formailag igazat is adnék neki: a küldöttgyűlést valóban másért hívtuk össze. Más céllal, más napirenddel, más gondjaink megvitatására.

De ha formailag elismerném is ezt, tartalmi megjegyzéseimet nem hallgatnám el. Hogy mi köt minket össze az eseményekkel? Minden. Egy rosszul megfogalmazott nyilatkozat épp úgy, mint négyszáz év történelme. Épp úgy, mint Nyugat-Európa vagy Amerika tájékozatlansága, a politika fertőzöttsége, lélektana.

De talán jobb lesz, ha beszédes példával folytatom ezt a fölsorolást. Emlékszem, a hatvanas évek közepe, vége felé, ha kendőzötten is, de egyre sűrűbben kezdtük emlegetni, hogy Közép-Európa, Kelet-Európa s a balkáni térség országaiban a nemzet primátusának a kérdése megkerülhetetlen kérdéssé válik. Amely, ha gondosan kezelik, nem felsőbbségként jelenik majd meg, hanem sajátosságként. De ha durván nyúlnak hozzá, vad nacionalizmus lesz belőle, élet és halál zűrzavaros fölbolygatója.

Mi volt a válasz ezekre a tapintatos, figyelmeztető jóslatokra? A politikusok – tisztelet egy-két kivételnek – durván elhessegették maguktól ezeket a jóslatokat, holott túl voltunk 1956-on és már benne voltunk a Prágai Tavasz sodrásában. De a politikusok még hagyján! A hajmeresztő az volt, ahogyan a magukat európainak tekintő liberális értelmiségiek viselkedtek. Szinte egybehangzóan ismételték mindenütt, hogy a társadalmi, a gazdasági, a kulturális reformok jövője igen, de a nemzeti kérdések lemeze lejárt lemez. Unalmas, csikorgó, időszerűtlen, amelyet a nemzeti szocializmusok eszméi összekarcoltak.

Huszonöt-harminc évvel később az események bebizonyították, hogy ennek a lebecsült gondnak nem akármilyen szerepe volt Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia fölbomlásában, szétesésében. Mégis, amikor Richard Holbrooke, az amerikai elnök különmegbízottja először járt a térségben, Romániában, Jugoszláviában s nálunk, sértődötten kérte ki magának: ne etessék őt állandóan történelemmel, az itt élő népek túlfűszerezett múltjával, mert máris gyomorrontást kapott tőle.

Gondolom, néhány év elteltével ma már nemcsak Richard Holbrooke-nak, de a világ minden jelentős politikusának világos, hogy ha tudósok, történészek, politikusok, lélekgyógyászok alaposabban föltárták volna a hetvenes, a nyolcvanas években a térségben élő nemzetek, fél-nemzetek, földig alázott nemzetiségek drámáját, és ha nemzetközi fórumokon foglalkoznak is vele, romboló rakéták helyett, politikai megoldásokat is lehetett volna, vagy lehetne találni történelmi gyógyulásukhoz. Nyomatékos érvként idekívánkozik Illyés Gyula megkerülhetetlen gondolata. Egyik esszéjében azt kérdi költői szenvedéllyel: miért kell, illetve miért kellene minél több színművet írni és előadni Európának ezen a részén is? Azért – válaszolja meg a magának föltett kérdést – mert minél több drámát játszanak el a színpadon, annál kevesebb dráma fog lezajlódni az utcán.

 

*

 

Bevallom, ezt a kissé hosszúra nyúlt bevezetőt lelkiismeret ébresztőnek is szántam. Sziréna hangnak, mert ideje lenne, ha a koszovói és a szerbiai háború döbbenete, fölösleges pokla és a napról-napra táguló arányai most külön is figyelmeztetnének bennünket arra, hogy a Magyarok Világszövetségének milyen gondolati, történelmi és morális dimenzióban kellene mozognia. Mert, ha szeretnénk, akkor se tagadhatjuk le, hogy nem ebben mozgunk. Nem tagadhatjuk le, hogy különösen az utolsó három évben a kisszerűség bátor hősei voltunk, a kishatalmi torzsalkodások ügyes mesterei, ahelyett, hogy képességeinkkel ráhangolódtunk volna a kor alapvető, nagy kérdéseire. Fényes bizonyítéka ennek ez a kötelezően előírt küldöttgyűlésünk is. 1996 óta nyesegetjük, torzítjuk, csiszolgatjuk az alapszabályt s időnként ráfogjuk egymásra, mintha pisztoly volna, miközben az idő, a sors, a történelem revolverez igazán mindnyájunkat.

Egyik választmányi ülésünkön az csúszott ki keserűen a számon, hogy végezzük ugyan a dolgunkat, az adománygyűjtéstől kezdve, az összetartozás-érzés terjesztéséig, de a szövetség életéből valahogy hiányzik az ihlet. A spirituális és a missziós erő. Az, amely a mellettem állóra és az óceánokon túlélő magyarra is egyformán hat.

Az ihletettség hiánya mellett megemlíthetem a korszerű és a távlatos gondolkodás hiányát is.

Hadd érzékeltessem ezt a fogyatékosságunkat is egy-két példával. A programjaink között, mint ahogy ez a sajtó visszhangjaiból is kihallható, aránylag sokat foglalkozunk az anyanyelv, illetve az anyanyelvi oktatás helyzetével. Tanácskozásokat rendezünk, irodalmi, történelmi vetélkedőket fiataloknak, táborokat a régi, megszokott módon. Hasznosak, kitűnőek ezek az alkalmak, de valahogy egy összezsugorított közegben játszódnak le. Hiányzik mögülük az a nagyobb, veszedelmesebb és huzatosabb térség, amely maholnap idehullámzik körénk. Az információs korszak eleddig ismeretlen jelenségeire gondolok. Régen, a modern idők előtti világban komoly szerepe volt magának az emlékezésnek. Megtartó erő volt, szellemi, lelki, történelmi abroncs, amely egy nemzeti közösség életének minden jelentős mozzanatát összefogta. Az emlékezés a vérszerződés szimbólumának újra és újra megújuló fényét hordozta magán. Mára ez az emlékezés egyre vérszegényebb, fáradtabb és felszínesebb. Helyét az ezredvég és az új korszak szellemi pestise: a felejtés foglalja el. A zsarnoki, a diktatórikus felejtés, az információk gyorsulásával egyre jobban megszerveződő felejtés-civilizáció, amely gyakorlatilag azt is jelenti, hogy nem kellenek a jövőben többé Sztálinok, Kádárok, Ceauşescuk, Mečiárok, nem kellenek agymosó ideológiák, se titkosszolgálatok, az ember ezek nélkül is elveszíti múltját, hovatartozásának örökölt ösztöneit. S hogy ez a felejtés a százfelé élő magyarságnak milyen végzetes kárt okozhat, még elgondolni is szörnyű. Ha eddig elmondhattuk: leginkább az tartott meg minket magyarnak, hogy ugyanazt gondoltuk Szent Istvánról, Mátyás királyról, Mohácsról, Rákócziról, Petőfiről, Bartókról és Ludas Matyiról is, ugyanazt Pápán, Baselben, Kolozsváron, Dunaszerdahelyen, New Brunswickon, a közeli jövőben ezt aligha mondhatjuk el. Az egymástól elszakított nemzetrészek egyre gyorsabban elfelejtik azokat az érzelmeket és tényeket, amelyek idáig összekötötték őket. Hacsak nem találjuk meg ennek a mi világunkra is kiterjedő felejtés-civilizációnak az ellenszerét, mondjuk egy még jobban szerkesztett Duna Televízió és egy jövőbeli Duna Rádió műsoraiban.

E mellé a felejtés-ügy mellé sietve tódulnak a többiek is. Az elhanyagolt vagy a rosszul kezelt ügyek. Itt van rögtön, elsőként, a tulajdonjog égbekiáltó kérdése, amelyről ha beszéltünk is, keveset és halványan beszéltünk. A Világszövetség eddig többnyire csak az emberi jogokkal foglalkozott, az egyéni, a közösségi joggal, az autonómiák kitagadott kérdéseivel, de sose kötötte össze ezeket a tulajdonjoggal, pedig semmiféle emberi jogról nem lehet addig beszélni, amíg az erőszakos államosítások, vagyonelkobzások, kisajátítások bűnét nem teszik jóvá a közép-európai államok, különös tekintettel a kisebbségiek sérelmeire. Egyetemes tudattá kellene megérlelni azt a tényt, hogy Európát a második világháború után nemcsak politikai, eszmei vasfüggöny osztotta ketté, hanem az is, hogy a vasfüggönytől nyugatra megmaradt a tulajdon, keleten viszont elvették.

Mi következik ebből?

Egyszerűen az, hogy aki ma csak az emberi jogokért vagy a kisebbségi jogokért küzd, akaratlanul is önáltató politikát folytat. Kiharcolhatja magának akár a demokráciát is, de a kiküzdött demokrácia, tulajdon nélkül szép, illatos mozi lesz, ahol a film végén újra és újra őt alázzák meg. Az Emberi Jogok Egyetemes Chartája után el kellene végre fogadtatni az elrabolt tulajdon visszaadására kötelező Chartát is, amely a kisebbségi sorsban vergődő embertömegek életét megkönnyítené.

A tulajdon visszaszerzésének a gondolata engem még egy kényesnek mondható utópiába is belesodort. Amikor fél évvel ezelőtt meghallottam, hogy a kormány a Második Millennium megünneplésére huszonhárom vagy huszonöt milliárd forintot akar áldozni, az a történelmi ábránd fogalmazódott meg bennem, hogy ezt az összeget a trianoni döntéssel elveszett tulajdon – törvényes keretek közti – visszavásárlására kellene fordítani. Ennyi pénz persze roppant kevés, de a gesztusnak figyelemfelkeltő értéke lenne. A japánok, a németek, a gazdasági élet törvényeit követve, példát adtak erre mindenkinek. Tudom az akadályait ennek a gazdasági terjeszkedésnek, de ne feledjük, a románok se hőköltek vissza az effélétől, amikor az Albina Bank és huszonkilenc társa pénzén földeket vásároltak Magyarország területén.

A Magyarok Világszövetségének ilyen és hasonló gondolatok előtt kellene törnie az utat. Még attól se riadva vissza, ha ezek az utak itt-ott az utópiák határsávjait is átszelik.

Ehhez azonban egy tetőtől-talpig megújuló világszövetségre van szükségünk. Egy olyan világszövetségre, amely nem fantom-szervezetek legendájára épül, vagy elfáradt egyesületek romjaira, hanem egyéni tagokon nyugvó országos szervezetekre, amely az elkövetkező évek alatt igazi világhálózattá terebélyesedhet.

A szervezeti átalakulást nem csupán szövetségünk jelenlegi állapota sürgeti, benne az amerikai, a kanadai, a horvátországi elrendezetlen ügyek, hanem a magyarságot érintő vadonatúj történelmi kényszerek is. A rendszerváltozást követő időknek a Világszövetség feliből-harmadából megfelelt. Sajnos, nem jobban, de szerencsére nem is rosszabbul, mint az egymást váltó kormányok. Az elzártság és a kényszerű elkülönülés évtizedei után sikeresen megszerveztük a három régióban élő magyarság egymásra találását, együttműködésének tárgyi és intézményes feltételeit: első helyen említve a tulajdonunkba került Benczúr utcai központot és a Magyarok Házát, a főváros egyik legrangosabb épületét. Ezenfelül, kezdeményezőként, a Duna Televíziót, amely nagymértékben hozzájárult a kárpát-medencei magyarság öntudatosodásához és szerepvállaló képességeinek a kibontakozásához. És amely nemsokára az amerikai magyarságnak is sugároz, mindennapossá téve ezáltal az anyaországhoz, a felvidéki, az erdélyi, a délvidéki, a kárpátaljai és a nyugat-európai magyarokhoz fűződő viszonyukat.

Összegzésként azt fogalmazhatjuk meg, hogy a 2000. évben megtartandó Világtalálkozóval a Magyarok Világszövetségének le kell zárnia a tíz éve újrakezdődött első korszakát és el kell kezdenie a másodikat, amely a magyarság összetartozásának szónokias és nagy, szimbolikus formái helyett ésszerűbb, gyakorlatiasabb, ugyanakkor egyetemesebb formákat választ.

Hogy mit nevezhetünk ebben az új folyamatban történelmi kényszernek? Azt hiszem, ezt legvilágosabban a NATO-hoz való csatlakozásunk jelzi, amelyet előbb-utóbb az Európai Közösségbe való belépésünk is követ. Az elhíresült schengeni határ rémképével kiegészülve, amely az elszakított területek magyarságát újra távol tarthatná tőlünk és egymástól is. Bárminek hívhatják majd az európai országokat védő határt, Trianon után többé semmilyen elkülönülést, korlátozást nem engedhet meg magának, se másoknak a nemzet. Aki magyarságát vállalja, azt a magyarság egészének is vállalnia kell, minden korlátozó föltétel nélkül. De hogy ez a kijelentés ne csak érzelgős szólam maradjon, meg kell azokat a jogi és alanyi feltételeket teremteni, amelyek a huszonegyedik századi nemzetfogalomnak a legnagyobb mértékben megfelelnek. El kell végre készítenünk azt a régóta emlegetett magyarság-katasztert, amely személy szerint rögzíti: ki tekinti magát a magyar nemzet részének. Sőt – az utópiák emlegetése közben – még az is elképzelhető, hogy a születési bizonyítvánnyal rokon vagy egyenrangú új bizonyítvány kiadását is javasolja a megújított Világszövetség; gyakorlatiasan fogalmazva, valami olyasfélére gondolok, hogy azok a szülők, akik utódaikat, mondjuk, a német, az amerikai, a francia, a román, a szlovák állampolgárság mellett a magyar nemzet tagjának szeretnék látni, a keresztlevél mellé állítassanak ki olyan keresztlevél-félét, amely a magyarsághoz való tartozás dokumentumának tekinthető s amelyről ki-ki, felnőtté válásának órájában maga dönti el, hogy vállalja-e szülei döntését vagy lemond róla.