Kilépni az ördögi körből

 

Új Világszövetség?

Az idei tavasz nemcsak a fecskéket és a gólyákat hozta vissza ide a térségünkre, hanem a háborút is. Ezt a legnagyobb és a legbrutálisabb ragadozót, amely még a hódító Török Birodalom előrenyomulása idején szokott ide a környékünkre, ide, Európa peremére s azóta újra és újra megjelenik. Hányszor megjelent csak az utolsó másfél évszázadban is! 1848-49-ben, szerbek és magyarok között, 1877-ben az orosz–török háború idején, 1912-ben az úgynevezett balkáni háborúban, aztán az első világháború lőporfüstjében, majd a másodikéban s nemrég Jugoszlávia szétesésekor, a kilencvenes évek elején.

A boszniai háború befejezésekor azt reméltük, hogy a több évszázad alatt fölhalmozódott nemzeti, faji, vallási feszültségek és sérelmek a balkáni népek világán belül is elrendeződnek, vagy legalábbis kezelhetővé válnak.

Sajnos, tévedtünk.

A szemünk előtt kibontakozó és elfajuló koszovói háború még a boszniai őrületet is túlszárnyalja: az ott lakó albán nemzetiségű lakosságot nemcsak irtani kell, gépfegyverrel és ágyútűzzel, ahogy ez a „klasszikus” háborúkban szokásos, hanem meg kell fosztani személyiségétől, mintha a bőrét húznák le róla, meg kell fosztani szülőföldjétől, földönfutóvá tenni, elvenni tőle a levegőt, az eget, találjon magának másikat, ha tud. Ha pedig nem talál – vesszen ott, ahol van!

S erre válaszul születik meg az ellenháború, az igazságérzetre alapozott megtorlás, az intelligens apokalipszis, amely az ezredvég egyik legkilátástalanabb csapdahelyzete, hiszen a legmélyebb gyűlölet és a legmagasabb technika fordul benne szembe egymással. Mítosz és racionalitás.

A háborút, természetesen, sokféleképpen lehet értelmezni, mint ahogy sokan értelmezik is. Akadnak, akik a kisebbségirtás és elűzés jelenetei mögött, a szenvedéstörténetek logikája szerint, a kisebbségi autonómiák jövőjét látják földerengeni, köztük a kisebbségi sorsba taszított magyarokét is, akár Erdélyben, akár a Délvidéken. Lehet. De lehet az ellenkezője is. Azt mindenesetre tapasztalhattuk a történelmünk során, hogy a mi háborúink, még a győztesek is, előbb-utóbb vesztes háborúkká váltak. Területi és érzelmi megosztottságunk miatt meghasonlottakká.

Mint ahogy azzá vált már ez a mostani is. Két fejünknek és két szívünknek kellene lenni ahhoz, hogy egyszerre védjük és támogassuk a délvidéki magyarokat s ugyanakkor teljes odaadással teljesítsük a NATO-tagságunkkal együtt járó kötelességeinket.

Nem csodálkoznék, ha valaki most váratlanul közbeszólna s azt kérdezné tőlem, mi köze van mostani küldöttgyűlésünknek, egyáltalán az én elnöki beszámolómnak az újabb balkáni rémségekhez? S nem irodalmi tanulmányba valók-e ezek a füstölgések?

A váratlan közbeszólót megérteném s formailag igazat is adnék neki: a küldöttgyűlést valóban másért hívtuk össze. Más céllal, más napirenddel, más gondjaink megvitatására.

De ha formailag elismerném is ezt, tartalmi megjegyzéseimet nem hallgatnám el. Hogy mi köt minket össze az eseményekkel? Minden. Egy rosszul megfogalmazott nyilatkozat épp úgy, mint négyszáz év történelme. Épp úgy, mint Nyugat-Európa vagy Amerika tájékozatlansága, a politika fertőzöttsége, lélektana.

De talán jobb lesz, ha beszédes példával folytatom ezt a fölsorolást. Emlékszem, a hatvanas évek közepe, vége felé, ha kendőzötten is, de egyre sűrűbben kezdtük emlegetni, hogy Közép-Európa, Kelet-Európa s a balkáni térség országaiban a nemzet primátusának a kérdése megkerülhetetlen kérdéssé válik. Amely, ha gondosan kezelik, nem felsőbbségként jelenik majd meg, hanem sajátosságként. De ha durván nyúlnak hozzá, vad nacionalizmus lesz belőle, élet és halál zűrzavaros fölbolygatója.

Mi volt a válasz ezekre a tapintatos, figyelmeztető jóslatokra? A politikusok – tisztelet egy-két kivételnek – durván elhessegették maguktól ezeket a jóslatokat, holott túl voltunk 1956-on és már benne voltunk a Prágai Tavasz sodrásában. De a politikusok még hagyján! A hajmeresztő az volt, ahogyan a magukat európainak tekintő liberális értelmiségiek viselkedtek. Szinte egybehangzóan ismételték mindenütt, hogy a társadalmi, a gazdasági, a kulturális reformok jövője igen, de a nemzeti kérdések lemeze lejárt lemez. Unalmas, csikorgó, időszerűtlen, amelyet a nemzeti szocializmusok eszméi összekarcoltak.

Huszonöt-harminc évvel később az események bebizonyították, hogy ennek a lebecsült gondnak nem akármilyen szerepe volt Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia fölbomlásában, szétesésében. Mégis, amikor Richard Holbrooke, az amerikai elnök különmegbízottja először járt a térségben, Romániában, Jugoszláviában s nálunk, sértődötten kérte ki magának: ne etessék őt állandóan történelemmel, az itt élő népek túlfűszerezett múltjával, mert máris gyomorrontást kapott tőle.

Gondolom, néhány év elteltével ma már nemcsak Richard Holbrooke-nak, de a világ minden jelentős politikusának világos, hogy ha tudósok, történészek, politikusok, lélekgyógyászok alaposabban föltárták volna a hetvenes, a nyolcvanas években a térségben élő nemzetek, fél-nemzetek, földig alázott nemzetiségek drámáját, és ha nemzetközi fórumokon foglalkoznak is vele, romboló rakéták helyett, politikai megoldásokat is lehetett volna, vagy lehetne találni történelmi gyógyulásukhoz. Nyomatékos érvként idekívánkozik Illyés Gyula megkerülhetetlen gondolata. Egyik esszéjében azt kérdi költői szenvedéllyel: miért kell, illetve miért kellene minél több színművet írni és előadni Európának ezen a részén is? Azért – válaszolja meg a magának föltett kérdést – mert minél több drámát játszanak el a színpadon, annál kevesebb dráma fog lezajlódni az utcán.

 

*

 

Bevallom, ezt a kissé hosszúra nyúlt bevezetőt lelkiismeret ébresztőnek is szántam. Sziréna hangnak, mert ideje lenne, ha a koszovói és a szerbiai háború döbbenete, fölösleges pokla és a napról-napra táguló arányai most külön is figyelmeztetnének bennünket arra, hogy a Magyarok Világszövetségének milyen gondolati, történelmi és morális dimenzióban kellene mozognia. Mert, ha szeretnénk, akkor se tagadhatjuk le, hogy nem ebben mozgunk. Nem tagadhatjuk le, hogy különösen az utolsó három évben a kisszerűség bátor hősei voltunk, a kishatalmi torzsalkodások ügyes mesterei, ahelyett, hogy képességeinkkel ráhangolódtunk volna a kor alapvető, nagy kérdéseire. Fényes bizonyítéka ennek ez a kötelezően előírt küldöttgyűlésünk is. 1996 óta nyesegetjük, torzítjuk, csiszolgatjuk az alapszabályt s időnként ráfogjuk egymásra, mintha pisztoly volna, miközben az idő, a sors, a történelem revolverez igazán mindnyájunkat.

Egyik választmányi ülésünkön az csúszott ki keserűen a számon, hogy végezzük ugyan a dolgunkat, az adománygyűjtéstől kezdve, az összetartozás-érzés terjesztéséig, de a szövetség életéből valahogy hiányzik az ihlet. A spirituális és a missziós erő. Az, amely a mellettem állóra és az óceánokon túlélő magyarra is egyformán hat.

Az ihletettség hiánya mellett megemlíthetem a korszerű és a távlatos gondolkodás hiányát is.

Hadd érzékeltessem ezt a fogyatékosságunkat is egy-két példával. A programjaink között, mint ahogy ez a sajtó visszhangjaiból is kihallható, aránylag sokat foglalkozunk az anyanyelv, illetve az anyanyelvi oktatás helyzetével. Tanácskozásokat rendezünk, irodalmi, történelmi vetélkedőket fiataloknak, táborokat a régi, megszokott módon. Hasznosak, kitűnőek ezek az alkalmak, de valahogy egy összezsugorított közegben játszódnak le. Hiányzik mögülük az a nagyobb, veszedelmesebb és huzatosabb térség, amely maholnap idehullámzik körénk. Az információs korszak eleddig ismeretlen jelenségeire gondolok. Régen, a modern idők előtti világban komoly szerepe volt magának az emlékezésnek. Megtartó erő volt, szellemi, lelki, történelmi abroncs, amely egy nemzeti közösség életének minden jelentős mozzanatát összefogta. Az emlékezés a vérszerződés szimbólumának újra és újra megújuló fényét hordozta magán. Mára ez az emlékezés egyre vérszegényebb, fáradtabb és felszínesebb. Helyét az ezredvég és az új korszak szellemi pestise: a felejtés foglalja el. A zsarnoki, a diktatórikus felejtés, az információk gyorsulásával egyre jobban megszerveződő felejtés-civilizáció, amely gyakorlatilag azt is jelenti, hogy nem kellenek a jövőben többé Sztálinok, Kádárok, Ceauşescuk, Mečiárok, nem kellenek agymosó ideológiák, se titkosszolgálatok, az ember ezek nélkül is elveszíti múltját, hovatartozásának örökölt ösztöneit. S hogy ez a felejtés a százfelé élő magyarságnak milyen végzetes kárt okozhat, még elgondolni is szörnyű. Ha eddig elmondhattuk: leginkább az tartott meg minket magyarnak, hogy ugyanazt gondoltuk Szent Istvánról, Mátyás királyról, Mohácsról, Rákócziról, Petőfiről, Bartókról és Ludas Matyiról is, ugyanazt Pápán, Baselben, Kolozsváron, Dunaszerdahelyen, New Brunswickon, a közeli jövőben ezt aligha mondhatjuk el. Az egymástól elszakított nemzetrészek egyre gyorsabban elfelejtik azokat az érzelmeket és tényeket, amelyek idáig összekötötték őket. Hacsak nem találjuk meg ennek a mi világunkra is kiterjedő felejtés-civilizációnak az ellenszerét, mondjuk egy még jobban szerkesztett Duna Televízió és egy jövőbeli Duna Rádió műsoraiban.

E mellé a felejtés-ügy mellé sietve tódulnak a többiek is. Az elhanyagolt vagy a rosszul kezelt ügyek. Itt van rögtön, elsőként, a tulajdonjog égbekiáltó kérdése, amelyről ha beszéltünk is, keveset és halványan beszéltünk. A Világszövetség eddig többnyire csak az emberi jogokkal foglalkozott, az egyéni, a közösségi joggal, az autonómiák kitagadott kérdéseivel, de sose kötötte össze ezeket a tulajdonjoggal, pedig semmiféle emberi jogról nem lehet addig beszélni, amíg az erőszakos államosítások, vagyonelkobzások, kisajátítások bűnét nem teszik jóvá a közép-európai államok, különös tekintettel a kisebbségiek sérelmeire. Egyetemes tudattá kellene megérlelni azt a tényt, hogy Európát a második világháború után nemcsak politikai, eszmei vasfüggöny osztotta ketté, hanem az is, hogy a vasfüggönytől nyugatra megmaradt a tulajdon, keleten viszont elvették.

Mi következik ebből?

Egyszerűen az, hogy aki ma csak az emberi jogokért vagy a kisebbségi jogokért küzd, akaratlanul is önáltató politikát folytat. Kiharcolhatja magának akár a demokráciát is, de a kiküzdött demokrácia, tulajdon nélkül szép, illatos mozi lesz, ahol a film végén újra és újra őt alázzák meg. Az Emberi Jogok Egyetemes Chartája után el kellene végre fogadtatni az elrabolt tulajdon visszaadására kötelező Chartát is, amely a kisebbségi sorsban vergődő embertömegek életét megkönnyítené.

A tulajdon visszaszerzésének a gondolata engem még egy kényesnek mondható utópiába is belesodort. Amikor fél évvel ezelőtt meghallottam, hogy a kormány a Második Millennium megünneplésére huszonhárom vagy huszonöt milliárd forintot akar áldozni, az a történelmi ábránd fogalmazódott meg bennem, hogy ezt az összeget a trianoni döntéssel elveszett tulajdon – törvényes keretek közti – visszavásárlására kellene fordítani. Ennyi pénz persze roppant kevés, de a gesztusnak figyelemfelkeltő értéke lenne. A japánok, a németek, a gazdasági élet törvényeit követve, példát adtak erre mindenkinek. Tudom az akadályait ennek a gazdasági terjeszkedésnek, de ne feledjük, a románok se hőköltek vissza az effélétől, amikor az Albina Bank és huszonkilenc társa pénzén földeket vásároltak Magyarország területén.

A Magyarok Világszövetségének ilyen és hasonló gondolatok előtt kellene törnie az utat. Még attól se riadva vissza, ha ezek az utak itt-ott az utópiák határsávjait is átszelik.

Ehhez azonban egy tetőtől-talpig megújuló világszövetségre van szükségünk. Egy olyan világszövetségre, amely nem fantom-szervezetek legendájára épül, vagy elfáradt egyesületek romjaira, hanem egyéni tagokon nyugvó országos szervezetekre, amely az elkövetkező évek alatt igazi világhálózattá terebélyesedhet.

A szervezeti átalakulást nem csupán szövetségünk jelenlegi állapota sürgeti, benne az amerikai, a kanadai, a horvátországi elrendezetlen ügyek, hanem a magyarságot érintő vadonatúj történelmi kényszerek is. A rendszerváltozást követő időknek a Világszövetség feliből-harmadából megfelelt. Sajnos, nem jobban, de szerencsére nem is rosszabbul, mint az egymást váltó kormányok. Az elzártság és a kényszerű elkülönülés évtizedei után sikeresen megszerveztük a három régióban élő magyarság egymásra találását, együttműködésének tárgyi és intézményes feltételeit: első helyen említve a tulajdonunkba került Benczúr utcai központot és a Magyarok Házát, a főváros egyik legrangosabb épületét. Ezenfelül, kezdeményezőként, a Duna Televíziót, amely nagymértékben hozzájárult a kárpát-medencei magyarság öntudatosodásához és szerepvállaló képességeinek a kibontakozásához. És amely nemsokára az amerikai magyarságnak is sugároz, mindennapossá téve ezáltal az anyaországhoz, a felvidéki, az erdélyi, a délvidéki, a kárpátaljai és a nyugat-európai magyarokhoz fűződő viszonyukat.

Összegzésként azt fogalmazhatjuk meg, hogy a 2000. évben megtartandó Világtalálkozóval a Magyarok Világszövetségének le kell zárnia a tíz éve újrakezdődött első korszakát és el kell kezdenie a másodikat, amely a magyarság összetartozásának szónokias és nagy, szimbolikus formái helyett ésszerűbb, gyakorlatiasabb, ugyanakkor egyetemesebb formákat választ.

Hogy mit nevezhetünk ebben az új folyamatban történelmi kényszernek? Azt hiszem, ezt legvilágosabban a NATO-hoz való csatlakozásunk jelzi, amelyet előbb-utóbb az Európai Közösségbe való belépésünk is követ. Az elhíresült schengeni határ rémképével kiegészülve, amely az elszakított területek magyarságát újra távol tarthatná tőlünk és egymástól is. Bárminek hívhatják majd az európai országokat védő határt, Trianon után többé semmilyen elkülönülést, korlátozást nem engedhet meg magának, se másoknak a nemzet. Aki magyarságát vállalja, azt a magyarság egészének is vállalnia kell, minden korlátozó föltétel nélkül. De hogy ez a kijelentés ne csak érzelgős szólam maradjon, meg kell azokat a jogi és alanyi feltételeket teremteni, amelyek a huszonegyedik századi nemzetfogalomnak a legnagyobb mértékben megfelelnek. El kell végre készítenünk azt a régóta emlegetett magyarság-katasztert, amely személy szerint rögzíti: ki tekinti magát a magyar nemzet részének. Sőt – az utópiák emlegetése közben – még az is elképzelhető, hogy a születési bizonyítvánnyal rokon vagy egyenrangú új bizonyítvány kiadását is javasolja a megújított Világszövetség; gyakorlatiasan fogalmazva, valami olyasfélére gondolok, hogy azok a szülők, akik utódaikat, mondjuk, a német, az amerikai, a francia, a román, a szlovák állampolgárság mellett a magyar nemzet tagjának szeretnék látni, a keresztlevél mellé állítassanak ki olyan keresztlevél-félét, amely a magyarsághoz való tartozás dokumentumának tekinthető s amelyről ki-ki, felnőtté válásának órájában maga dönti el, hogy vállalja-e szülei döntését vagy lemond róla.

 

A kőtáblák ereje

Nyolc évvel ezelőtt ugyanebben az épületben s ugyanebben a teremben nyitottuk meg – ötvennégy éves barbár csönd után – a Magyarok Világszövetségének III. Kongresszusát. Vagy ahogy akkor meghittebben és bensőségesebben emlegettük: a Magyarok III. Világtalálkozóját.

A falak, a csillárok még emlékeznek ránk. Az idő ősibb hátországából felénk sugárzó páva-víziók szintén. És határozottan állítom, hogy még mi magunk is, résztvevők és megviselt kezdeményezők, világosan emlékszünk önmagunkra. Emlékszünk, mert olyasmi történt itt, akkor velünk, ami csak bibliai és mitológiai hányattatások után történhetik meg egy-egy néppel. Ott csapkodott és örvénylett ebben a huszadik századi hányattatásban minden, amit félévezred magyar történelmében már jó néhányszor átéltünk: elvesztett háborúk, országszakadások, kivégzett forradalmak, száműzetések, irtóztató békekötések, Don-kanyarok, haláltáborok, diktatúrák, idegen címerek zománc-ragyogása a homlokunk fölött, bűn és bűntudat s haláltánc-muzsika lassú szivárgása a szívünk felé a Kárpátok belső oldaláról.

Igen, mindezt átéltük nyolcvan éve vagy ötvenöt éve, de még a félálom illegalitásában se mertünk volna arra gondolni, hogy egyszer megváltozik az életünk.

Az 1992-es Világtalálkozó azért lehetett igazi ünnep, sőt történelmi esemény a kárpát-medencei, az itthoni és a Föld öt kontinenséről hazaérkező magyaroknak, mert ami hihetetlen és elképzelhetetlen volt addig – furcsa kifejezéssel élve – a csonka-tökéletesség formái között megvalósult. Láthattuk egymást, hogy láthatók legyünk s hallhattuk egymást, hogy hallhatók. Valamiféle ismeretlen remény úgy jelent meg köztünk a Találkozón, mintha új filozófiai gondolat jelent volna meg.

Magam is erre a reményre támaszkodva idéztem föl a jelenlévőknek anyám legemlékezetesebb mondatát a háború végéről. Megtérve a kényszerű menekülésből, odahaza mindent romokban találtunk. A házfalak szétzüllve, leomolva, nagy darabokban hevertek az udvaron. Anyám letette háti-batyuját a romokra, körülnézett, megindultak a könnyei és csak ennyit mondott: „Történt, ami történt, de együtt vagyunk, együtt a család.”

Az 1992-es találkozón így volt együtt a huszadik század romjai közül hazaérkező nemzet is, a megviselt, nagy család.

 

*

 

Nyolc év után, a Világszövetség V. Kongresszusán – Világtalálkozóján elismételhetném-e egykori mondataimat?

Egy üres teremben talán. Másutt nem. Eszelősnek, hibbantnak vagy egy tegnapi álom örökösének nézhetne bárki.

Mi történt velünk ez alatt az idő alatt? Megváltoztunk? Jobban, mint a világ értelme? Először még csak szolgálni akartunk, ma már csak győzni? Németh László azt írja a Minőség forradalma című könyvében, hogy nagy szervezet nem az lesz, amelyik nagy akar lenni, hanem amelyik nagy célok megvalósítására áldozza erejét. Ha a kezdetekre gondolunk, például magának a Világtalálkozónak a megrendezésére, a Duna Televízió gondolati és gyakorlati sugalmazására, a Benczúr utcai székház megvételére és fölújítására, a kárpát-medencei magyar önkormányzatok egymás mellé ültetésére Gödöllőn, azt hiszem, kérkedés nélkül elmondhatjuk, hogy a célok és a léptékek nagyságrendje méltó volt hozzánk. Tudtuk, de soha nem emlegettük hangosan, hogy a nagy ügyek megvalósításának az eszméjéből jöhet csak létre nemzeti egység. Másból nem. S mi más föladata lenne hosszútávon a Magyarok Világszövetségének, mint ezt a – modellként is szemlélhető – egységet megteremteni. Igen, de hogyan? Ugyanis a demokrácia – az én értelmezésem szerint a vaddemokrácia – megjelenésével paradox helyzetbe került a nemzet. Az egység megerősödése helyett megosztottsága erősödött. Belső szétesése, szétszóródása. Az első parlamenti választások után rögtön kiderült, hogy a hatalom megszerzésének és megtartásának a drámája mindegyik párt számára izgalmasabb gond, mint a nemzeti kérdések kusza szövevénye. Holott ez politikai műhiba, hiszen egy szétzilálódott nemzet semmilyen döntésében se lehet összefogott, fegyelmezett. Látványosan bizonyították ezt a szomszédainkkal: az ukránokkal, a szlovákokkal, a románokkal megkötött alapszerződések. A Világszövetség mindegyik ellen tiltakozott, s nem kicsinyes, nemzeti elfogultságból, hanem a ránk erőltetett, rossz logikai kiindulás miatt. Nem a békét és az együttműködést akartuk megakadályozni, hanem a vesztésre beállított módszerek és technikák működtetését. Jelképesen szólva: Magyarország előbb írta alá látatlanban a békeszerződést, s ezután kezdte csak lefolytatni Mečiárékkal és Iliescuékkal a háborút. Fonák nagyvonalúság vagy ügyetlenség? A módszer számonkérésre alkalmas, de az eredményessége szegényes. Gondoljunk csak az erdélyi magyar történelmi egyházak szégyenletes bolondítására. Erdély területén ezer ortodox templom építésébe kezdtek 1990 óta, de a magyar felekezetek, már nyolc vagy kilenc éve, az őseik által megszerzett tulajdon visszaszerzéséért kuncsorognak.

A jelenlévő vendégek és küldöttek közül bizonyára többen is feszengenek, morgolódnak magukban, hogy a leköszönő elnök egyfolytában a múltról beszél, ahelyett, hogy a teendőkről és a jövőbeli megújulásról beszélne. Bocsássák meg nekem ezt az intellektuális esendőséget, különös tekintettel arra a hétköznapi tényre, hogy a befejezetlen múlt – ha tetszik nekünk, ha nem – mindenkor jelen idő is. Még világosabban, persze, úgy is fogalmazhatnék, hogy életünket nemcsak azok az események jellemzik és befolyásolják, amelyek megtörténtek velünk, hanem azok is, amelyek nem történtek vagy nem történhettek meg.

Hadd villantsak föl közülük néhányat.

Többször is elkeseregtük már egymásnak, hogy a második világháború óta egész Közép-Európában, nekünk magyaroknak volt a legnemzetietlenebb kormányunk. Ezzel párhuzamosan a legtétovább nemzeti tudatunk is. Azokban az évtizedekben Kádár népre kacsintó szemében fejeződött ki legvakmerőbben minden szabadságharcos hagyományunk. Csoda-e, ha a ’89-es nagy változást legtöbb szomszédunk: a szlovákok, az ukránok, a szlovének, a románok, a horvátok sokkal egybehangzóbb nemzeti öntudattal élték át, mint mi s ezért sokkal nagyobb politikai hasznot tudtak kicsikarni belőle a maguk javára. Hozzájuk képest mi annyit sem értünk el – hátunk mögött az ’56-os forradalom történelmi súlyával és a kelet-németek status quo-t megszegő átengedésével országunkon – hogy a Kárpát-medencében élő három és fél millió magyar sorsát felelős országok, s felelős nemzetközi szervezetek egységes magyar kérdésként is kezeljék, ne csak szétdarabolva örökké, hogy romániai magyarok, szlovákiai magyarok, szerbiaiak, ukrajnaiak, hiszen ez a három és fél millió ember valójában a senkiföldjén él, ég és föld között, mivelhogy az életük nem illeszthető bele se Románia, se Magyarország, se Szerbia, se Szlovákia organikus életébe. Igazában csak egy-egy sajátos autonómia formában találhatnának magukra.

A múlt gondja ez?

Legalább annyira a jövőjé is.

Az elmúlt hetekben, napokban meglepően sok írás, beszámoló, okos elemzés és haragos vallomás jelent meg a sajtóban, televíziós műsorokban a Magyarok Világszövetségéről. Akadt köztük persze néhány kárörvendő és cinikus vélemény is, amelyért a szerzők valamilyen akadémiai dicséretet is megérdemelnének. Érdekes módon: a jóindulatú és a rosszindulatú írások végkövetkeztetése ugyanaz volt: ki az ördögnek kell egy veszekedős, hajcihős, bizalmat eltékozló szövetség? Még ha nyilvános vesszőfutás volt is számomra végigolvasni a sok cikket, a legtöbbjével egyetértettem. Bűntudattal és rosszkedvűen. Csöndesen azt szerettem volna csak megkérdezni leghangosabb kritikusainktól, hogy egyedül a Magyarok Világszövetségét remegtetik-e meg belső feszültségek? Csak a mi térfelünkön ütköznek-e össze sűrűbb időközökben vonatok?

A Világszövetség legfőbb baja épp az lett, hogy elkezdett hasonlítani a magyar társadalomra, a parlamentre, az emelkedő és süllyedő pártokra, a kisebb-nagyobb intézményekre, sőt itt-ott még a magasztos paravánok mögött a saját kísérteteikkel küzdő egyházainkra is. És folytathatnám a sort az életveszélyesen megosztott, erdélyi magyarsággal, a délvidékiekkel, ahol háromszázezer ember hét külön pártban látja reményét teljesülni, továbbá a nyugati magyarokkal, akik az emigrációs lét morális parancsait évtizedeken át becsületesen teljesítették, zömükben jó hazafiként is, de arra már képtelenek voltak, hogy mondjuk, egy Masarykhoz vagy Benešhez mérhető, nemzetközileg is elismert személyiséget a maguk sűrűjéből fölneveljenek, aki a Fehér Házban is lenyomhatott volna néhány rézkilincset, a kanadai parlamentben és Párizsban is. Pedig a hidegháború megcsöndesülése után nyilvánvalóvá vált, hogy az írek a maguk érdekében lőhetnek, a baszkok robbanthatnak, a palesztinok és a kurdok szintén, de a bárhol élő magyarok a kárpát-medencei testvéreik érdekében csak kopogtathatnak legfeljebb, hősiesen.

S mindez nemcsak azért történt így, mert szovjet hódoltság alatt éltünk, hanem azért is, mert évszázadok óta hiányzik belőlünk valamilyen, kiegészülést kereső élethormon, élet-képesség, amelyet az egység tudatának vagy eredendő ösztönének nevezhetnénk, s amely jó pillanatokban ér annyit, mint a zsenialitás. Másban, bármiben lehetünk okosak, szépek, csúcstartók, de ebben az egyben a csörömpölő cintányérok alatt a helyünk.

S ezt az örökölt tulajdonságunkat az utolsó tíz esztendő még inkább megterhelte. Nagy segítőnk, a demokrácia, jól odafigyelve a hatalom megszerzés technikáira s egyéb érdekviszonyokra, alaposan összezavart és megosztott minket. Oszd meg és uralkodj – mondták a régi ravaszok, a hat elemit végzett machiavellisták is. Mára megfakult már ez a sikeres bölcsesség. Megosztjuk mi magunkat parádésan, minden külső akarat nélkül. Becsületes emberek között úgy hívják ezt a tünetet, hogy őrültség, butaság. A megfontoltabb szakemberek nevezik csupán kóros betegségnek. Ha pedig nekik van igazuk, akkor csak annyit kell tudnunk, hogy a betegséget soha nem lehet megreformálni, azt csak meggyógyítani lehet.

Az utóbbi időben többen is azt bizonygatták nekem: a Világszövetséget végül az rontotta meg, hogy a vezetői csak alapítani tudtak, építkezni nem. Hogy a karizmatikusok kaptak benne főszerepet s nem a szakemberek, a menedzserek, a mai világ jelesei. Van ebben rész-igazság, tagadhatatlan. Én is röpültem volna velük szívesen, de legtöbb vállalkozásukban azt tapasztaltam, hogy a gyorsaság és a félinformációk imádata legyőzte bennük az eredetiséget, a stílust, ahelyett, hogy egységesítette volna. De hogy ne bonyolódjam bele részletkérdésekbe, szándékom ellen gonosz dolgot kell mondanom: a vérszerződést nem feltétlenül a legjobb lovasok, íjászok, solymászok, a honfoglalás menedzserei kötötték. Sőt azt sem ők döntötték el, hogy a tragédiába torkolló kalandozást abba kell hagynunk. Úgy gondolom, hogy a magyarságnak most hasonló erejű fordulatra kell fölkészülnie. A figyelmeztető példát ezúttal nem Zrínyitől, nem Kölcseytől, Széchenyitől, Adytól vagy Szekfű Gyulától kölcsönzöm, hanem Babits Mihálytól, a poeta doctustól. A magyar jellemről szóló tanulmányában ezt a mondatot írja le rólunk: „…nem honfoglaló kalandjaink a jellegzetesek, azokat bármely más nép éppúgy csinálta volna. A kalandok abbahagyása a jellegzetes.”

Időszerűvé téve a gondolatot: a széthúzás abbahagyása lenne jellegzetes és történelmi!

És itt már nem a Világszövetségről van szó. Legföljebb annyiban, hogy ennek a kínos és katartikus váltásnak a modelljét a megújított Világszövetség teremtse meg.

 

*

 

Másfél hónappal ezelőtt Egyiptomban jártam s Vörös Győző kiváló fiatal egyiptológus barátom nógatására én is elmentem a Sínai-félszigetre. Valójában csak látni és megcsodálni szerettem volna azt a hegyet, amelyre fölment Mózes és kőtáblákat kapott Istentől. Az első pillanatban kiderült, hogy a hegy nem kedveli a csodálkozókat. Arra kényszerített engem is, hogy hetven évesen menjek föl a tetejére, ahonnan már csak kéznyújtásnyira van az ég. Többször gondoltam rá, hogy a megpróbáltatást nem élem túl. De túléltem. Tudtam, hogy lent arany borjú körül táncol a világ. Az én népem is, ha szabad ezt a kifejezést használnom. Megértettem Mózest, hogy vad dühében földhöz verte a kőtáblákat. A maga módján még tán káromkodott is. De még ennél is világosabban értettem meg azt, hogy minden népnek, nemzetnek szüksége van olyan törvényre, mely a lelke legmélyére húzódik le és szinte mitologikus erővel onnan irányítja élete sorsdöntő pillanataiban.

 

Győztünk!!! Győztünk???

Május óta legalább kétszáz ember állított meg az utcán, szólított meg a földalattin, hogy megkérdezze tőlem: mi a véleményem a Magyarok Világszövetségében lezajlott változásokról? Puccs történt? Árulás? Demokratikus ügyeskedés? Vagy győzött a jobbik fél? A rámenősebb, a szervezettebb, ahogy ez a parlamenti választások hevében történni szokott? Akadtak olyanok is, akik tapintatosabban vagy nyersebben, de arra is kíváncsiak voltak, hogy vereségnek, illetve személyes kudarcnak tekintem-e a szervezeten belüli fordulatot?

Az élet mindnyájunkat siettet, két-három perc alatt mit mondhattam volna faggatóimnak? Nem sokat. Semmit. Közhelyeket. A legtöbb érdeklődőnek finom és gyors kézlegyintéssel válaszoltam, sejtetve, hogy a téma kimeríthetetlen, de ami messziről vereségnek látszik, személyes életemben éppenséggel: győzelem, nyugalom, fölszabadulás, hiszen nyolc év után levethettem egy „nemes szabású” kényszerzubbonyt, megszabadulhattam egy szereptől, a hivatal koloncaitól, süt rám a Nap, a drámáimat tisztult közegben, az irodalom erkölcsi világában élhetem újra át, s nem kiművelt karrieristák és babérkoszorús törtetők körében. Némelyeknek még azt is hozzátettem a föntiekhez, hogy üres újra a kezem, s ebben az összekuszálódott világban talán új igazságokat tapogathatok ki vele vagy kaparhatok elő a földből.

Volt, akit kielégített ez a válasz, ez a fél- vagy negyed-igazság, s közben észre se vette, hogy a Világszövetség alapkérdései helyett csupán az én vallomásomat ismerhette meg.

De hát ez nem újság. Mostanában mindennel így vagyunk. Nem kell már igazi hír, igazi történet, igazi logika senkinek, hogy komoly összefüggéseket teremthessen gondolatok, eszmék és a gyakorlati élet dolgai között.

Mire akarok célozni ezzel a hétköznapi filozófiai futammal?

Arra, hogy a Világszövetséggel akkor kellett volna komolyan foglalkozni, amikor volt Világszövetség. Illetve, amikor még inkább volt, mint ma. Ma ugyanis van is, meg nincs is. Elnöke ugyan van, szívós, ráhajtós, fáradhatatlan, akinek a képzelete a hatalmi világban és a reklám-világban mozog a legotthonosabban, aranyvonatok és az űri huzatban suhanó svájci bankszámlák között, de a módszerei miatt néhány kérdőjel újra és újra megjelenik a személye körül s ezeket a kérdőjeleket az ügyészség ablakán is befújta mostanában a szél.

Az elnök mellett a szövetségnek elnöksége is van, de csak elvileg, mert a huszonötből tizenkét elnökségi tag nem óhajt a most megválasztott elnökkel együttműködni.

Azt mondják erről a hajthatatlan tizenkét személyről, hogy törvénytelenül viselkedik, engedte magát megválasztani, aztán nyelvet öltött a demokráciának. Sőt a legpőrébb vád azt állítja, hogy azért dacolnak, mert vereséget szenvedtek a választásokon. Durcásságuk a legyőzöttek gyöngesége. Bezzeg, ha nyertek volna, most ők csókolgatnák a zászlót.

Mit mondanak erre a megvádoltak? Azt mondják, hogy ők nem győzelemben vagy vereségben gondolkodnak, hanem a Világszövetség megújulásában. És nem ez történt meg, hanem a régi feszültségek elmélyítése új főszereplőkkel. Más szóval: egy történelmi lehetőség szétverése.

 

*

 

Fekete, fehér? Igen, nem? Megújulás és árulás? Ahol így néznek farkasszemet egymással a vélemények, ott komoly a baj s nem sok remény van az újjászületésre. Pedig vagy újjászerveződik teljesen a Világszövetség vagy elpusztul.

A mai Magyarországon valószínű, hogy ennek örülne a többség, mert a fölgyűrt ingujjú újságírók ezt kalapálták bele legszorgalmasabban a hétköznapi koponyákba. És indoklásul azt, hogy minden ágas-bogas „magyar ügyre” ott a parlament, a kormány, a Határon Túli Magyarok Hivatala, ott vannak a határon kívül élő kisebbségeink érdekvédelmi szervezetei, az ilyen-olyan szövetségek, a nemrég megalakított Magyar Állandó Értekezlet, satöbbi, satöbbi, és ha ez a helyzet, mi a csudának kell még egy Magyarok Világszövetsége is? Azért, mert van a lengyeleknek, a zsidóknak? Netán azért, hogy legyen még egy újabb fórum, egy újabb aréna, ahol piros, kék, zöld fényszóró nyalábok váltakozó fényében a világ magyarsága kedvére gyilkolhassa egymást?

Akkor is meg kell hallgatni ezeket a megjegyzéseket és kételyeket, ha felszínes agyak fogalmazzák meg őket. Mert igaz, hogy a fölsorolt intézmények léteznek, de többnyire csak ideiglenesen. Eddig már három kormány foglalkozott a nemzet ügyével, a kisebbségi és a szórványmagyarság kétségbeejtő gondjaival, de mindegyik másként. Másféle elgondolások és vonzalmak alapján. A kormányváltozásokkal párhuzamosan a Határon Túli Magyarok Hivatala is változott. Ilyenkor újra csak hosszabbodtak vagy rövidültek az árnyak. Ami pedig a Magyar Állandó Értekezletet illeti, kár is fölemlegetni, hiszen ez a képződmény csak egy gondolkodó, töprengő fej, nincs karja, lába, törzse, nincsenek mozgatható szervei, amelyekkel cselekedhetne s akár egyenként is összetarthatná az ezerfelé élő magyarokat. Márpedig egységesíteni, összeforrasztani – divatos szóval élve: integrálni – csak olyan szervezet képes, amely maga is egységes, összetartó, állandó, egyszerre zárt és nyitott, mint a lélegző test, s komoly központi magja van. A kisebb egységek ugyanis csak akkor élhetnek önálló életet, ha kialakulhat belőlük egy magasabb rendű egység.

Mi más föladata lett volna politikailag, történelmileg, kulturálisan s lelkileg a Magyarok Világszövetségének, mint hogy ezt a munkát magára vállalja és végezze.

Eddig ez csak töredékesen, illetve meghasonlottan sikerült. Hogy miért, annak sok végig nem mondott oka van. Ideje megismerkednünk a valóságos múlttal.

Kezdjük először az idővel és a magunk bűneivel.

A Világszövetséget 1992-ben tartottuk újra keresztvíz alá és leheltünk bele balzsamosabb lelket. Első nagy lépésünk a Magyarok III. Világtalálkozójának a megszervezése volt. 54 év után egy minden eddiginél teljesebb együttlét megszervezése a földkerekség ötvenkét országából. Szimbolikus számbavétel. A mozaik-nemzet látható és átélhető megtestesülése. Egy színpadi honfoglalás, amelyet – leszállva a színpadról – a földön akartunk folytatni. A jelszó így hangzott: minden magyarnak tudnia kell minden magyarról.

A második nagy lépésünk – a jelszó szellemében – a Duna Televízió létrehozásának a gondolata volt. A Magyarországon kívül élőknek legyen mindennapos kapcsolatuk az itthon élőkkel s legyen egymással is. Akik látják egymást, azok nem elvontságokban gondolkodnak.

A harmadik rendkívül fontos elképzelésünket a magyar polgármesterek összehívásával valósítottuk meg. Azt gondoltuk, hogy a Kárpát-medencében minden magyar önkormányzat egy darabka haza, különösen a határon kívüli részeken, össze kell tehát kötni őket ezer szállal, ahogy a testben is összekötődnek a sejtek. Csíkszereda és Kecskemét, Lendva és Gödöllő, Dunaszerdahely és Szabadka polgármesterei cseréljenek csak gondolatot, kétségbeesést és reményt egymással, egy új magyar felvilágosulás szelleme szerint.

Sorolhatnám tovább is emlékezetes eredményeinket: a Benczúr utcai székház megvételét és fölújítását, az anyaországi régió megszervezését, amellyel a kiteljesedés igényének is eleget tettünk.

Négy év nem nagy idő. De – ezúttal félre téve a szemérmességet – nyugodtan elmondhatjuk, hogy hatékony és ihletett idő volt. Megjelent vele a nagyság vágya, mércéje, amely mintául szolgálhatott volna a későbbiekhez.

De, sajnos, nem szolgált. A késdobálók annyi tőrt dobtak belénk közelről és távolról is, hogy sebeink sorra ijeszthették el a híveinket tőlünk.

Hadd említsek egyetlen, mesterségesen fölnagyított példát. Aláírásommal, komoly kamatra kiadtunk 60 millió forintot. A pénzt, tanácsadóim javaslatára, állítólag egy nejlonszatyorban adták át a kölcsönvevőnek. A „vakmerő dilettantizmus” híre eljutott egy szerkesztőségbe, s hamarosan világbotrány, világszenzáció lett belőle. Az, hogy mit kellene kezdenünk a vajdaságiak autonómia tervével, nem érdekelt senkit. A magyar nyelv ellen indított körkörös háború szörnyűségei sem érdekeltek. Egyetlen metafizikai gond volt csak: a nejlonszatyor. És az én erőszakos elnöki döntésem, amellyel jóváhagytam a kölcsönadást. Ha ügyetlenséggel, járatlansággal vagy égbekiáltó pénzügyi maflasággal jellemeznek, fejet hajtok az ítélet előtt. De nem ezt akasztották a nyakamba, hanem, hogy önkényes elnök vagyok, a nagy döntésekből kihagyom az elnökség tagjait is, és két lábbal taposom földbe a demokráciát.

A bűnt azzal követtem el, hogy nem kezdtem el azonnal ordítani: az igazat mondják, ne a kitalációt, ne a hamisat. Íróként viselkedtem, amikor küzdő politikusként kellett volna. Bizonyos voltam abban, hogy a pénzt tisztességes kamattal visszakapjuk, és utólag majd kiderül az igazság.

A pénz, kissé nehezebben, mint ahogy hittem, kamatostól visszajött, de a silány rágalmak sora rajtam maradt és rajta maradt a Világszövetségen is. Ekkor értettem meg, hogy a gyakran emlegetett hazugságból könnyen megszülethet az igazság látszata, és ez még az igazi bajoknál is veszedelmesebb, mert szinte lehetetlen ellene védekezni.

Az ihletettség négy esztendeje után megjelent közöttünk a demokrácia túlbuzgó lidérce. A harsány középszerűség. Megjelent a varázsszónak beillő ügyrend fogalma, a természetes gondolkodás helyett a szavazás újra meg újra kierőszakolt perverzitása: süthet-e a Nap valamelyik régió hozzájárulása nélkül vagy nem süthet? Ettől kezdve nem eszméket, nem kilombosítható igazságokat kerestünk, hanem a jogszerűség ilyen vagy olyan árnyalatain rágódtunk. Egyeztettünk. A különféle országokból és kultúrákból érkező magyarok között. Nem mondhatom, hogy ezeket a szétszórtságból adódó különbözéseket könnyedén félresöpörhettük volna, de azt igen, hogy a szőrszálhasogatásig nem féltetlenül kellett volna eljutnunk.

Hosszú időbe telt, amíg ráeszméltem arra, hogy a sok jogi szemfényvesztés obstrukciós módszer is lehet. Más szóval: hatalmi harc jól álcázott módszere.

 

*

 

Mindent el tudtam képzelni, de azt semmiképp, hogy a Magyarok Világszövetsége egyszer csak úgy kezd működni, viselkedni, mint a magyar parlament. Hogy a küldöttek acsarkodni fognak egymással és szent ügyek nevében hajat tépnek és becsületet, mint Arany Fülemüle versének Pétere és Pálja.

Az 1996-os alapszabályt módosító és tisztújító közgyűlésünkön azonban minden lappangó indulat a felszínre tört, mintha addig csak az alkalom hiányzott volna, hogy kirobbanhassanak.

A ’96-os tisztújításra megszerveződött érdekcsoportok közül a legerősebb, a legzártabb, a legcélratörőbb az erdélyiek csapata volt. Olyan fölkészült, tolató emberek voltak köztük, akik egyrészt a kisebbségi küzdelmekben, másrészt a román parlamentben edződtek hozzá a kíméletlen gyomrozáshoz. Legláthatóbbak négyen voltak: Patrubány Miklós, Borbély Imre, András Imre, Toró T. Tibor. Tagadhatatlanul tehetségesek, mozgékonyak, gyorsak, színesek, akikről rögtön azt állapíthatom meg, hogy a napkitöréseket jobban kedvelik, mint a mélyben áramló tüzeket. Az érződött rajtuk, hogy teli vannak leveretéssel, megaláztatással s ebből fakadóan sóvárognak a győzelemre. Győzelem helyett mondhattam volna hatalmat is. Kicsit furcsálltam mohóságukat, de valahogy még azt is megértettem. Engem az egész szervezősdiből egyedül az érdekelt, hogy a nemzet veszedelmes szétesését látva, a Magyarok Világszövetségéből tudunk-e olyan követhető, letapogatható modellt teremti, amely minden magyarral elhiteti: lehetséges az egység. Bárhol beszéltem, szerveztem, szónokoltam, Szabó Zoltán egyetlen mondatát ismételgettem rögeszmésen: a magyarságnak az segít most, aki segíti egységesülni.

A rögeszme hátterében komoly aggodalom izzott. A demokrácia egy-két esztendős mámora után arra kellett rádöbbennünk, hogy a gépesített remény néha bizony lefullad, mint a rossz alapjáratú motor. Pőrén fogalmazva: a mi demokráciánk nagyon is kétértelmű: egyszerre növeli szabadságunkat, önbecsülésünket, ugyanakkor veszedelmesen bomlasztja a már amúgy is széttrancsírozott nemzetet. Annyiféle magyar lesz, ahány párt születik, ahány kormány, illetve a pártok és a kormányok tagadóival kétszerannyi, nem beszélve azokról, akik se ide, se oda nem állnak, de a történelem és a politika kijátszottjaként már önmagukra is csak legyintenek.

És nemcsak a tízmilliós, hazai magyarság szakadozik szét szánalmasan és bután egy rosszfajta liberalizmus lázálma szerint, hanem a határon túli magyarok közössége is, akiknek a demokrácia, első körben, a társadalmi fölszabaduláson túl, a nemzeti fölszabadulást is jelentette, a nyílt beszédet, a trianonos dacot, a visszafeleselés megrészegítő élményét. A második körben azonban mindez a fonákját is egyre inkább megmutatja. Minél több pártba osztja szét magát a határon túli magyarság, annál erőtlenebbé válik, és esélytelenebbé a többségi néppel szemben. Elég megemlítenem a délvidéki hat magyar párt színre lépését és birkózását egymással. Azt hiszem, ez a fejlemény a demokrácia szomorú, hősi karikatúrája volt. A Nagyidai cigányok rokon műve.

Az erdélyi magyarság nem ezt az utat követte. Legalábbis ami a pártok számát illeti. De az egy nagy szervezeten, az RMDSZ-en belüli feszültségek ugyanazokkal a következményekkel járnak, mintha hat pártban osztották volna szét az erejüket. A délvidékiek kudarca horizontálisan, vízszintesen jelentkezik, az erdélyieké pedig mélységében. Azt hiszem senkit se kell meggyőznöm arról, hogy a románság, vezetőivel együtt, üde kárörömmel figyeli Tőkés László és Markó Béláék „demokratikus drámáját.” A káröröm közben örökre megszerzi magának az önkormányzati választásokon Marosvásárhelyt, a kulcsfontosságú várost.

Arcpirulással kellene naponta elismételnünk magunknak a történelmi tanulságot, mely úgy szól, hogy a függetlenségüket elveszített népek, ha egységesek tudnak maradni, messzebb jutnak mindig, mint azok, akik kivívják ugyan függetlenségüket, de szétmarcangolják magukat belülről.

 

*

 

A Világszövetség Erdélyi Társasága ebben az RMDSZ-es, párton belüli harcban, a tiszteletbeli elnököt, Tőkés Lászlót támogatta kezdettől fogva. Tőkés nemcsak 1989-ben volt robbantó és tűzcsóvás ember, de az maradt máig. Politikai akaratát, stílusát legátélhetőbben a „baltás Bocskai” protestáns öröksége határozza meg. A történelmi Erdély összezsugorodott emléke és cserbenhagyhatatlan szelleme, amely méltóbb helyet, méltóbb igazságokat s elégtételt követel a Romániában élő magyaroknak.

Ha közelítő metaforával próbálkoznék, azt mondhatnám, hogy a Tőkés püspök mögött állók csapata radikális csapat, a „kurucos” szárny; a velük szemben állóké pedig a „labancos”, a puhíthatóbb, az egyezkedőbb.

Tíz év történései azt sugallják, hogy az elmúlt idő kényes helyzeteiben általában Tőkés látott tisztábban, az ő igényei voltak morális igények, s ennek ellenére ő volt mindig a vesztes.

Valószínű, hogy a Tőkés mögött fölsorakozó hívek, elsősorban az „alvezérek”, ebből a politikai kárhozatból akartak kitörni, amikor taktikát, harcmodort és egyúttal harcmezőt is változtattak. Úgy gondolták, hogy amit nem érhettek el odahaza, Erdélyben, elérik itt, Magyarországon. A Magyarok Világszövetségén belül, s ráadásul a siker így a világmagyarság támogatásával még meg is sokszorozódik.

Belekeseredem, ha beszélnem kell erről, de ha elhallgatnám, akkor is belekeserednék.

Patrubányék első igazi sikerüket az 1996-os küldöttgyűlésen érték el. Nemcsak azzal, hogy rendkívüli jogkörrel elnökhelyettesnek választották meg Patrubányt, hanem azzal, hogy zseniális ügyességgel „elűzték” a Világszövetségből Sütő Andrást.

Hogy történhetett ez?

Úgy, hogy erdélyi mintára, megszavaztattak a küldöttekkel egy új testületet, a Világszövetség Védnöki Testületét, amelybe majd jelentős, világhírű magyarokat választunk be Teller Edétől, Makovecz Imrén, Tőkés Lászlón át Szokolay Sándorig és ez a babérkoszorús csapat választ maga közül tiszteletbeli elnököt.

A javaslatot, a gyanútlan küldöttekkel együtt, teljesen ártatlannak ítéltem. De a mellettem ülő Sütő András ösztönösen megrándult. „Nocsak” – mondta röviden. Aztán folytatta: „Ügyesek ezek a Patrubányos fiúk, tudják, hogy engem 1992-ben a közgyűlés választott meg egyhangúlag. A neked írt levélben elmondtam, nem is vállalom másként, de úgy látszik, mára útjukba állok. A hely valaki másnak kell. Teszem azt: Tőkésnek. Nem volna ezzel semmi baj, de a stílus! A bujkálás! Az illegalitásba vonuló szemek! Ha van bennük elég tisztesség, fölkeresnek és szólnak, járjak másfelé, mert a tiszteletbeli elnök helyett nagy tisztelettel kineveznek tiszteletbeli halottnak!”

Villámcsapás ért. Föl akartam állni, hogy elmondjam az ártatlannak látszó alapszabály módosítás sanda hátterét, de Sütő megfogta a kezemet: „Maradj! A meteorok nem ismerik a becsületet.” Mintha ezt mondta volna. S kiegészítésül pedig azt: „Jó lesz, ha mostantól kezdve te is vigyázol, s jobban őrzöd a Világszövetséget, mert ezek a fiúk a legyet és a vaddarazsakat is fölléptetik ellened. Az első célpont én voltam, a következő te leszel.”

 

*

 

Tételezzük föl – szélsőséges jóhiszeműséggel –, hogy Patrubányék jót akartak. Fürgébb, hatékonyabb, küzdőképesebb Világszövetséget. De akarhatott-e mást Sütő? Vagy én? Vagy azok, akik mellettünk voltak? Dehogy akartak! Ellenkezőleg, lassú tisztulásra, szerep-bővülésre törekedtünk, mert tudtuk, hogy egy ilyen elefánt-szervezettel, mint amilyen a Világszövetség, nem bánhatunk úgy, mint egy cserkészcsapattal. Türelmesen kellene belülről megerősíteni, összehangolni benne százféle érdeket és módszert, hogy egy irányba mozdulhasson. A megújulás szándékát igazolja az is, hogy én ehhez a második szakaszhoz kapcsolódó, nagy munkára már kevésnek éreztem magamat, és szívesen átadtam volna a szövetség irányítását másnak. Akár Tőkés Lászlónak, Duray Miklósnak, Pozsgay Imrének vagy bárkinek, akit közmegegyezéssel meg is választanak.

De mivel nem akadt se jelölt, se vállalkozó, maradnom kellett, mert már akkor megéreztem, hogy Patrubányék úgy akarják megújítani a Világszövetséget, hogy a megújulással mindenekelőtt a saját „erdélyi csomójukat” bogozzák ki vagy vágják át egy kardcsapással. Nem fogták föl, hogy az erdélyi magyarság ügyét nem lehet külön megoldani, se Magyarországon, se a Magyarok Világszövetségében, legföljebb csak segíteni lehet, ha ennek érdekében tudatosan összefogunk. Hatalomra törni, s ugyanakkor segítséget várni azoktól, akik ellen aknamunkát végzek – rövidlátás. Sőt bűn!

Aki átélte a ’96-os tisztújítást, megtapasztalta, hogy hogyan is működik a magyar pokol. Legtöbbet a testvérharc ellen szónokoltunk s igazi testvérháború terepévé változtattuk a Világszövetséget. És, sajnos, ütésre ütéssel válaszoltunk. Taktikai csínyekre, taktikai csínyekkel.

Nem csoda, ha újra ránk szálltak és belénk martak az újságírók. Az se csoda, ha összezavarodtak és elidegenedtek tőlünk az állampolgárok, az értelmiségi csoportok és a gyakorló politikusok is többnyire csak az elhúzott függöny mögül figyeltek minket.

Az igazság persze az, hogy a Világszövetség belső válsága, kirakatba téve akár a bűneinket is, nem kizárólag a mi szervezetünk válsága, hanem mindnyájunké. Az egész magyarságé.

Ha a fordulat utáni nemzetpolitikánk sokkal egységesebb, bátrabb, okosabb lett volna, például, ha az alapszerződések sakkjátszmáit nem a belénk ivódott szocialista reflexek s vadonatúj párt-félelmek ösztönével játsszuk le, a hazai, a határokon túli, és a nyugaton élő magyarjaink se tántorognak ide-oda és nem a Világszövetség falain belül tombolják ki szabadon magukat, mint valami nemzeti dühöngőben. A már emlegetett „erdélyi kérdés” mellett ott sisteregtek körülöttünk a gazdátlanul maradt nyugati szórványügyek, a volt emigráció teljes elárvulása, Svédországtól Amerikáig, Kanadáig, Ausztráliáig.

A sima logika szerint könnyű volna tehát mentséget keresni a bajra. Házsártos indulattal nyugodtan kijelenthetnénk, hogy az vesse ránk az első követ, aki nem élt meg hozzánk hasonló válságokat – legyen szó bár a pártokról, a parlamentről, az egészségügyről, a labdarúgásról, az oktatásról.

Igen, a sima logika megvédhetne minket. De az, amelynek a történelem előtt s a lelkiismeretünk előtt kell majd vizsgáznia, az nem menthet meg.

Nekünk nem egymást, hanem önmagunkat kellett volna legyőznünk. Azt a mindennapos kísértést, hogy bárki mással igazolhatjuk magunkat. Mondjam ki a legfontosabbat? Ha az egész ország, az egész térség új intézményei vad kocsiversenyek lázával rohantak volna is a hazugságba, a Világszövetségnek más utat kellett volna választania.

Sajnos, egyelőre nem tudott. A hatalom megszerzéséért induló csoportok minden olyan módszert fölhasználtak, amelyet Machiavelli mai tanoncai gátlás nélkül elsajátíthatnak. Szereplést, rangot, utazási lehetőséget, pénzt, tűzközelséget, parádézó „igazságokat”, amelyekkel nagy közösséget is el lehet kápráztatni.

A ’96-os ős-bűn tehát megfogant, kifejlődött és 2000-re megszületett. A Patrubányékkal szembeforduló tizenkét elnökségi tag, szerintem, nem bojkottot hirdetett, hanem ezzel az óriás csecsemőként megszületett ős-bűnnel nem akar együtt élni. Hiszen, ha a Világszövetség alapértékei között nem az egység megteremtésének az akarata a legfőbb érték, hanem a hatalom megszerzése bármi áron, akkor legjobb, ha most fölszámolja magát a szervezet.

 

*

 

Úgy látom, a felszínes kívülállók ezt tartanák a legegyszerűbb megoldásnak. A kormány illetékesei is erre bólintanának rá legszívesebben, de félnek a történelmi megvesszőzéstől, hogy a Magyarok Világszövetsége az ő közönyük és tehetetlenségük mellett hunyt ki.

Ha félnek, jók az ösztöneik. Tudniillik, ha bármilyen politikai, lelki, morális kataklizma rendítette is meg a Világszövetséget, az épp hatalmon lévő kormánynak az a kötelessége, hogy a romokból is segítsen egy ilyen szövetséget újjáépíteni.

Szégyenkezve, lerongyolódva, összevérzett homlokkal is biztatni tudnám őket. És az elmondható érvek közül elöljáróban rögtön kettőt említenék meg.

Az első érv látszatra lírai lenne, miközben komor statisztikai tényekre kéne utalnom. Pontosabban: a tények hiányára. Fülembe cseng egy jeruzsálemi mondat: „Látod, ez az a ház, amelyben számon tartanak minden világon élő zsidót.” Vajon, mi tudjuk-e: hány magyar, illetve hány magyar származású ember él a világon, és közülük hányan szeretnék ezt a sorsszerinti adottságot valóságosan is átérezni magukban és mások számára is kifejezni? Nem tudjuk. Még csak hozzávetőlegesen sem. Ennek ellenére folyton azt harsonázzuk, hogy minden világon élő magyar a nemzet része. Néha azt érzem, hogy az ilyen magyarság ugyanolyan üres absztrakció, mint a Guggenheim múzeumban kiakasztott, bekeretezett üres „vászon”. Semminek nevezhető remekmű.

Ezzel az absztrakcióval szemben képzeljünk el egy szerény, földszintes házat Los Angeles központjától harminc kilométerre. A ház egy ’56-os menekült magyar családé. A szomszédban egy portugál család él, szemben egy nicaraguai, a harmadik és a negyedik házban litvánok. Magyarok csak jó messzire. Ráadásul nem is találkoznak. Pedig jó lenne, ha legalább egymáshoz tartoznának.

Mi lenne, ha ennek a házaspárnak a levéltárcájában ott volna egy irat, egy Magyarországon kiállított igazolás, hogy ő nemcsak égi hangokat hall időről-időre, de pontosan tudja, hogy hova tartozik. Kap gyakran egy újságot, hébe-hóba haza is hívják, s egy jövőbeli Duna Televízióban egyenesen neki beszélnek anyanyelvén. Neki beszélnek, s mindennapos kapcsolata alakul ki a hazájával, egyszer Békéscsabán bolyong, másszor Kolozsváron fönt a Fellegváron, s eszébe jut az a népdal, amelyben egy hajdani szegénylegényt ítélnek el az urak ott a magasban.

Ez a pillanat az igazi világszövetségi pillanat. Ezt nem iktathatjuk ki a jövőből.

A második érvem kevésbé lírai, de ugyancsak kiiktathatatlan. Minden kortársunk, aki alaposan figyeli a politikai, a történelmi, a társadalmi fejleményeket, azt érzékelteti, hogy a világuralomra törő formák, legyenek azok diktatúrák, divatok, eszmék, az egyetemes nyilvánosság rivaldafényében hamarabb fakulnak ki, mint eddig. Ha egyelőre csöndesen is, de kimondhatjuk, hogy a nagyhatalmú állam is a fényüket vesztő formák közé tartozik.

Mit jelent ez számunkra, magyarok számára? Például azt, hogy ha bekerülünk az Európai Közösség jól megszervezett nagy karámjába: nem a mindenkori magyar állam lesz az egyedüli jogi alany, amely képvisel bennünket. Már csak azért sem, mert a nyolc „külön világban”: külön országokban és külön földrészeken élő magyaroknak az állam túlontúl szűk keret lenne. Éppen ezért – néhány, rangot szerzett civil szervezetnek is meg kell jelennie a színen, mégpedig jogi személyként, amelyek nem-kormányzati szervként hitelesítik a kormányzati szerveket.

A jövőbeli Magyarok Világszövetsége nem érheti be kisebb hatáskörrel.

 

*

 

Az év elején, a balatonaligai elnökségi ülésünkön, azt javasoltam Patrubány Miklósnak, mondjunk le együtt a szövetség irányításáról, hogy a nevünkhöz tapadó ellentétektől megszabadíthassuk a szervezetet, és ezzel elősegítsük megújulását.

Sajnálom, nem fogadta el javaslatomat. Nyilván azt hitte, rosszat akarok neki, rosszat az erdélyieknek s másoknak.

És most itt van a nagybetűvel írható Rossz.