Csak hallgattam a vádakat…

Kérdez: Pálfy G. István

 

– Nemrégiben búcsúztattad azt a zámolyi református lelkészt, aki értelmiségivé válásod útján elindított. A parasztcsalád fiát – szüleid beleegyezésével – ő „juttatta el” a pápai kollégiumba. Ebben az értelemben, tehát emberséged alakulásában mit köszönhetsz annak, hogy reformátusnak és vidékinek születtél?

– Bíró Ernőt sokan és méltón búcsúztatták. Mindenekelőtt a püspöke: Hegedűs Lóránt s vele együtt az egyházkerület jónéhány lelkipásztora és lelkipásztornője vagy ahogy ők nevezték magukat: a szolgatársai. Én csak hozzájuk társultam vagy inkább csapódtam a magam külön gyászával. Bevallhatom: a megrendüléstől, az élet megfellebbezhetetlen végzésétől máig nem tudok szabadulni. A koporsó ott volt a templomban, ahol annyiszor hallottam prédikálni. Mintha egy parasztot a maga által bevetett földön ravataloznának föl. Aztán később a téli temetődomb. Bíró Ernő megásott sírja a szüleim sírjától hatlépésnyire várta lakóját. Szomszédok lesznek a halálban is – jutott eszembe az első földöntúli mondat. Mint ahogy „szomszédok” voltak a sorsban is. Énáltalam mindenképpen. A Tehetségmentő Mozgalom vizsgájára ő szemelt ki Tóth Gyula rektor úrral együtt, s amikor az ingyenes Bicskei Állami Gimnázium és a Pápai Református Gimnázium között kellett választanunk, ő az utóbbit, a pápait fogadtatta el szüleimmel. A kockázatosabbat, a bizonytalanabbat, de amely mögött ott áll már négy évszázad történelme, hite, egyszóval: a magyar protestantizmus szellemi hegyvonulata.

Természetesen nem ezt mondta nekik, ezt csak gondolta. Meggyőzni azzal sikerült őket: ha én jó tanuló leszek Pápán, többféle segélyt, támogatást kaphatok a Gimnáziumtól, s ugyanúgy ingyenes lehetek, mintha az állam taníttatna Bicskén. Ha viszont nem ütöm meg a mércét, amelyet a Tehetségmentő Mozgalom elvár a kiszemeltjeitől, elbúcsúzhatok Bicskétől is.

 

– Olyan ez mintha a predestináció „lépett” volna működésbe.

– Nem gondoltam rá, de lehet. Annyi bizonyos, hogy az életemet, a sorsom alakulását ez a Bíró Ernő-i tanács döntötte el végleg. Kicsit az ő teremtménye is vagyok. Bármikor szóba jött közöttünk ez a sorsfordító történet, zavartan, szemérmesen annyit mondott csak: azt tettem, amit egy falusi református papnak tennie kellett. De amikor az életét összegző levelében arra kért: „Gyere el a temetésemre és egy göröngyöt te dobj a koporsómra”, ezzel az üzenetével azt fejezte ki, hogy sorsunk szétválaszthatatlanul összeforrott.

 

– Büszke volt rád?

– Ilyesmiről sose beszéltünk. Férfiatlan fecsegés lett volna. Azt azonban tudom, hogy minden soromat elolvasta. A verseimmel gyakran hadakozott; moderneknek, szürrealistáknak tartotta őket, de a prózámat, a szociográfiáimat, az esszéimet szinte a magáénak tartotta. A nyelv olyan erő és hatalom volt számára, mint a hit. Úgy is mondhatnám, hogy nemcsak istenhívő volt, de Károli Gáspár- és Szenci Molnár Albert-hívő is nyelvünk miatt. Somogy megyei létére gyökeret vert falunkban, de ebben talán ez a különös rejtély is segítette, hogy Zámolynak két író-szülöttje is volt: Csanádi Imre és én. Pontosabban az, hogy mindkettőnket az otthoni nyelv múzsája nevelt az ő szája íze szerint.

 

– Írói indulásod a nagy remények és sokszor vak hitek idejére esett. Mikor láttad meg és minek a hatására, hogy a politika vakvágányon halad, az ország katasztrófába rohan? Ellenfeleid, vagy a Te esetedben talán mondhatom azt is, ellenségeid szívesen ábrázolnak úgy, mintha kezdetben a vakremények oldalán álltál volna.

– Hát nagy követ hengerítettél elém. Egyszerre több kérdést is, több politikai és mélylélektani problémát. De kezdjük előbb az ellenségeimmel. Ifjú koromban mindig nagy átéléssel énekeltem a XXXV. Zsoltárt: „Perelj, Uram, perlőimmel, / Harcolj én ellenségeimmel.” Ez a koromtalan szenvedély valamiféle genetikai örökség lehetett bennem, kifinomult dac, végvári elődök hagyatéka, hiszen, ha utólag átgereblyézem a múltamat, nemigen akad benne ellenségem. Összekoccanások, öklök, veszekedések persze, hogy voltak, de csak úgy, ahogy vihar volt és jégeső. A Kádár-rendszerben valahogy sikerült kivívnom még a hatalmon lévők „tiszteletét” is. Büntettek keményen, de tisztelték bennem az áldozatot. Ellenségeim igazán tíz éve szaporodtak el. Attól a perctől, hogy a korábbi morális politizálásról – a választások után – át kellett térni a hatalmi politizálásra. A Nappali Hold néhány vitatásra érdemes mondata után én lettem a nemzeti Mefisztó. A gonosz. A fajgyűlölő. Csak hallgattam a vádakat. III. Richárdnak kellett volna lennem, hogy előző életemhez képest akkorát változzam, amekkorát a hirtelen támadt ellenségeim érzékeltek. Lehet, hogy inkább ők változtak meg? 186 nyílhegyet – újságcikket – lőttek belém. A támadásokra nem válaszoltam. Azt gondoltam, hogy minden gyűlölködő elsősorban önmagáról árulkodik. Figyeld csak meg: a gyűlölködők sose kérdeznek, mindig csak kijelentenek, pedig az élet tele van nagyobbnál nagyobb kérdésekkel, amelyekre válaszolnunk kéne.

Látod, én is mondom, mondom csak a magamét, s a kérdésed másik ágát meg se érintem. Azt mondod, hogy a tíz éve hadba vonult ellenségeim között többen akadnak olyanok, akik szívesen ábrázolnak úgy, mintha én az ötvenes évek elején a vakremények vagyis az úgynevezett szocializmus pártján álltam volna.

Van benne igazság. Tizenhét-tizennyolc éves diákként én komolyan hittem abban, hogy Magyarországon új rendet, új világot lehet teremteni. De ezt a hitet nem kizárólag Rákosiék eszméi növesztették föl bennem, eszmékre szomjas fiatalban, hanem háborús élményeim. 1944 decemberétől 1945 március végéig én a Székesfehérvár környékén megrekedt háború tűz-udvarába kerültem. Aki televízión végignézte a boszniai háborút vagy a mostani csecsen háború őrületét, az tudja csak elképzelni, hogy mit kellett azokban a hetekben átélnem. Minden áldott nap életveszély, bombák, aknazápor, menekülés egy kis batyuval a vakvilágba. A háború első rohamát Zámolyon éltem át, a későbbieket Pátkán, Pákozdon, Baracskán. Elég, ha egy könyvre való, megíratlan emlékem közül csak két tárgyilagos mondatot mondok: Zámoly két és fél hónapos frontidő alatt tizenhétszer cserélt gazdát és csak a határunkban négyszázötven kilőtt német és szovjet tankot számoltunk össze. Egy ilyen pokol élménye megtanítja az embert reménykedni. Még ha rövid ideig vakremény is lesz ez a remény… De mért ne várna az élettől csodát egy hiszékeny diák? A szocializmus eszméje nem egy zsenge kamaszt, de olyan európai szellemiségű embereket nyűgözött le, mint Jean Paul Sartre, André Malraux. És kicsit tovább, mint engem. Mert 1952 telén minden megvilágosodott előttem. Hosszú tüdőszanatóriumi kezelés után hazamentem a falumba s így szemtanúja, szenvedő átélője lettem az eszméimmel visszaélő politika pusztításának. Ez az idő a padláslesöprések és a magyar parasztság megroppantásának ideje.

 

– A Tudósítás a toronyból című könyvedben írsz erről.

– Igen, de az igazi történetek a léleknyúzások, a kerékbetörések máig elmondatlanok. Illyés, ugye, fölfedezte a nemzet számára a puszták népét, nekünk is föl kellene fedeznünk végre a tönkrevert, a letaposott, a történelmi helyéről durván kiszorított parasztságunkat. Ha jól emlékszem, Szabó Lőrinc mondja valamelyik kis esszéjében, hogy: „nagy csalódáshoz nagy hit kell.” A magam életében tapasztalhattam, hogy ez így van. A hittől elég gyorsan jutottam el a csalódásig, jóval 1956 előtt, sőt két esztendővel megelőzve még Nagy Imre kormányprogramját is.

 

– Életem egyik nagy szerencséjének tartom, hogy évtizedek óta közelről szemlélhetem a pályádat, közéleti szereplésedet. Így tudhatom, hogy valóságos intézménnyé formáltad magadat abban az időben, amikor a határokon túli magyarságról csak kevesen mertek nyilatkozni. Cselekedni érte még kevesebben.

– Sietve szögezem le: én minden akartam lenni, de intézmény semmiképpen. Ahogy Jónás se próféta. Csakhát mozogni kezdett bennem, alattam, körülöttem a föld. 1956-tól kezdve a ’60-as évek elejéig vörösmartys csönd, hó és halál feküdt a legjobbak szívében. A második Bach-korszak lidérce. Beszélni a tragédiáról? A forradalomról, a nemzetről, a magyarság ellehetetlenült helyzetéről, elképzelhetetlennek látszott. De ha beszélni nem lehet, el kell kezdeni cselekedni. Nyíltan vagy titokban, nagy szimbólumok sörényébe kapaszkodva, mintha lovakéba. Ilyen nagy jelkép volt a népi kultúra helyzete. A parasztságot a civilizáció és a politika két oldalról szíjostorral verte, érthető, hogy egyre-másra mindent kiejtett a kezéből. Így ejtette ki kultúráját, a hagyományait, stílusát. Kölcsey még azt mondta, hogy a nemzet eredete a népben fedezhető föl leginkább. Sajnos, a ’60-as évekre elévült ez a nagyszerű fölismerés. Ekkor villant – többek között belém is –, hogy ha a parasztság több évszázados hagyományáról lemond, az értelmiségnek kutyakötelessége átvenni tőle a hagyományt, hiszen az már nemcsak az övé, hanem az egész nemzeté. Ekkor kezdődtek el a népdal-találkozók, a bokály-gyűjtések, a cserge-vásárlások, a népi kultúra reneszánszát hangoztató tanácskozások s ebből az új élményből természetesen nőtt ki az a fölismerés, hogy az anyaország népi kultúrája csonka az erdélyi, a felvidéki, a vajdasági, a drávaszögi, a kárpátaljaiak kultúrája nélkül… Nem folytatom: a többit már mindenki tudja. Előbb az erdélyi és a nyitrai népdalok, utánuk rögtön a kisebbségben kínlódó magyarok helyzete. Az éneklés joga után az emberi jogok legteljesebb igénye.

Ennek a logikának a sodrásával jutottunk el az egész nemzet riasztó diagnózisának a leírásáig.

 

– Támadtak is érte eleget.

– Igen, de megint a vakság! Az értelmiségünk jó része is legyintett csak: rég lejárt lemez. Néhány év óta tudjuk, hogy mennyire nem az. A szerb-horvát háború, a boszniai, a koszovói tragédia mind azt bizonyítja, hogy a nemzet primátusa a továbbiakban is létkérdés. Ne felejtsük: minden nemzet külön személyiség. Külön egzisztencia.

 

– Mindig felszólaltál az irodalom szerepét leértékelő felfogások ellen, mondván, hogy a magyar irodalomnak a kezdetektől, de főképpen a reformáció elterjedésétől nemzeti küldetése van. Ebben és a határokon túli ügyekben ütköztél legtöbbet a szocialistának illetve a liberálisnak mondott kulturális politikával. Azóta sok minden megváltozott, de mintha épp azok a torz értékrendek élnének tovább. Mi lehet ennek az oka?

– Valamiféle tévhit. Vagy nagyon kifinomult életidegenség. Emlékszem: a ’77-es csehszlovákiai Charta egyik aláírója így sóhajtott föl: alig várom azt az időt, hogy az irodalmat ne kelljen folyton revolvernek tekintenünk. Nagyon egyet értettem vele, de ez nem jelenti azt, hogy az irodalmat a jövőben mutatványos szalonmesterségnek kereszteljük át. Ugyanis sokan ebből a fönti óhajból arra a kérdésre következtetnek, hogy politizáljon-e az író vagy se, illetve elszökjön-e a valóság elől vagy vesse-e alá magát a valóságnak? Eleve rossznak tartom ezt a logikát. Az irodalom csak olyan kényszernek engedelmeskedhet, amelyet szabadon el tud fogadni, minden mástól eltorzul. Ilyen vagy olyan álvita helyett én más kiindulást ajánlottam mindig. Azt, hogy az ember a saját nyomoráról, kétségeiről, nagyság iránti vágyáról valljon, nem a politikától függ, de ha a politika olyan, hogy még a lélegzésünket is befolyásolja, akkor a vallomásainkból azt se hagyhatjuk ki.

A magyar irodalom nagy korszakaiban ezek a kérdések fel se vetődtek. Az írók a veszély óráiban pontosan tudták, mi a dolguk s mit vár tőlük a nemzet. Ma hiába dörömböl, súg, karmol a veszély, az írók nagy részéből a veszély tudata kihalt. Hogy kik vagyunk, mik vagyunk, milyenek vagyunk mi, magyarok, most az évezred fordulóján – ki válaszolja meg, ha nem az itthoni, az Erdélyben, a Felvidéken, a Délvidéken élő magyar író? Ha ez a válasz elmarad, még a lángész is csak az égen köröző sasoknak beszél.

 

– Hetvenedik esztendődben döntésre kényszerülsz. Rengeteg méltatlan támadás után vállalod-e a magyarság ügyét a Magyarok Világszövetsége élén?

– Ha egy szóval igent vagy nemet mondanék, megfosztanám a lap olvasóit az igazságtól. Úgy gondolom, a méltó válasz egy másik beszélgetés témája lehetne.