Hétfejű sárkánynak szeretnék látni a költőt

Kérdez: Fazekas Valéria

 

Csoóri Sándor – akire Illyés Gyula, halála előtt ráhagyta a nemzet lelkiismeretének megtisztelő, de olykor roppant terhes szerepét – szemérmes hallgatásba burkolózik az utóbbi években. Verset és könyvet ír ugyan, ahogy az egy költőhöz illik, de a közélet porondjáról sikerült elűzniük a mások köpködésére „szakosodott” rosszat akaróknak.

Nekünk, akik eligazítást, biztató szavakat várunk tőle, rosszulesik a hallgatása. Követelőznénk, ahogy nemrég ő követelőzött, a költőtárs, Nagy László hallgatása okán: „Adysabb verekedőnek szerettem volna látni az irodalomban és a politikában is. Lázas, nyugtalanító cikkeket és gondolatokat vártam tőle.” Ám, ahogy ő is belátta, nekünk is meg kell értenünk, az utat mutató költőnek is joga van olykor a hallgatáshoz. Hisz úgyis megszólal, amikor muszáj.

 

– Kedves Csoóri Sándor! Négy esztendővel ezelőtt a Magyar Nemzet karácsonyi számában készítettek önnel egy interjút, amelyben „megjósolta”: hét szűk esztendő vár reánk, magyarokra. Gondolhatta ezt anyagi, szellemi, lelki értelemben is. Bizonyára nem örül annak, hogy beteljesedett az „írás”. Milyennek látja az ország jelen állapotát? Nem lesz-e több hétnél a szűk esztendő?

– Meglep, amit mond. Még hogy én jósoltam volna valamit négy esztendővel ezelőtt? Ráadásul Magyarország hét szűk esztendejéről? Úgy hat most rám ez a múltbeli hír, mintha azt erősítgetné valaki a jelenlétemben, hogy hallott engem énekelni a Milánói Scalában, méghozzá a Parasztbecsületben. Talán még tetszene is ez a kedvező híresztelés, de azért sietnék bevallani, hogy soha nem énekeltem az olasz operában. Mint ahogy sietve vallom be azt is, hogy szándékosan nem prófétáskodtam egyszer sem. Még szerencse, hogy itt Debrecenben hangzott el a kijelentés, mert ha valaki mondjuk Budapesten mond rólam ilyesmiket, már harapdálnának az újságírók, fölsorakoztatnák mögöttem a sámánokat, a váteszeket, felém gurítanák Kölcsey fél szemét, s gunyoros arccal lesnék: révületbe esek-e? A megrendezett jelenetektől émelyeghetnék megint napokig, hogy nem az lesz a mérvadó, a nyilvános igazság, amit én gondolok és mondok, hanem amit mások gondolnak rólam. Akik nálam sokkal, de sokkal bennfentesebben mozognak a sajtó világában. De azért térjünk vissza a „jövendöléshez”. Ha mondtam valamit a hét szűk esztendőről, inkább szorongva mondtam, mint a jóslás szándékával. A szorongásra pedig minden okunk megvan. Ady mondja, hogy harcunk mindig a magyar Pokollal van. Másik helyen pedig azt írja: „Sose tudott az igazsághoz / Igazunk minket eljuttatni.” Hát ez a legnagyobb bajunk most is. A lelki és az erkölcsi nyavalyáink. Mindenki a gazdasági élet mozgósításáról beszél, a modernizáció sürgető parancsáról és senkinek nem jut eszébe a legegyszerűbb törvény, hogy – a látszatok ellenére – még a termelés sem a gyárban kezdődik el soha, hanem előbb a fejben, a lélekben, az odaadás hevületében. Egy példát szeretnék erre mondani. A második világháborúban Németországot tönkreverték, a városait lebombázták, mégis szinte minden vesztes országot megelőzve Nyugat-Németország állt talpra legelőször. Miért? Azért, mert a tárgyi és anyagi világot el lehetett pusztítani, de a fejekben, a lélekben lévő „formákat” és tapasztalatokat nem. Egyszóval minden megújulást a magunk megújulásával kezdhetnénk csupán. Ez azonban most is késik, vagy ahol mocorog már, ott is csak nagyon lassan és ellentmondásosan. A magyar fejekből hiányzik valami, ami egy közösséget jókedvű próbákra és erőfeszítésekre tudna késztetni. 1956 volt az utolsó történelmi pillanatunk, amikor még a néma kérdésekre is tévedhetetlen ösztönnel feleltünk országosan. Azóta egy-egy véletlen labdarúgógyőzelem hangol csak össze bennünket fél óráig. Szétszóratás? Ez a köreinkben otthonosan hangzó fogalom nemcsak azt jelenti, hogy szétszóródva élünk a világon, legalább 52-53 országban körülbelül négymillióan, hanem azt is, hogy idehaza egymás között is így élünk. Így, szétszóródva, elkülönülve, fölbomlott életközösségek kisemmizett veszteseiként. Honnét buzogna föl így valamilyen egységes erő? Akár eszme, akár költészet, akár szolidaritás formájában? Hirtelen Martin Heidegger, a század nagy német filozófusa jut eszembe, aki azt írta, hogy a történelem folyamán minden lényeges és nagy dolog abból származott, hogy az embernek otthona volt és az élete hagyományban gyökerezett. Mink van ma nekünk? Semmi, amiből nagy dolgok fakadhatnának. Az irodalmunk egyre belterjesebbé válik, s ezáltal provinciálissá. Az egyik része színvonaltalanul, a másik színvonalasan válik azzá. Pedig ha csak egy kicsit is kinyitjuk a szemünket, azt tapasztalhatjuk, hogy a műveltebb népek gazdagok, a műveletlenebbek szegények. Természetes, hogy nem ennyire fekete-fehér igazság ez, de a jelenségen azért érdemes elgondolkodnunk.

 

– A gyermekkorában megtapasztalt szegénység miben hasonlított és miben különbözött a mostanitól?

– Erről csak egy vallomásos esszében lehetne szabadon, csapongva, figyelemre méltó dolgokat elmondani. Szegénység? Ez attól is függött, hogy hol volt az ember szegény. Pusztán volt-e, faluban, kisvárosban, netán Budapesten? De még tovább kell mennem: árnyalja a kérdést az is, hogy az ország melyik részében. A Dunántúlon? Szatmárban? A Viharsarokban? Az Ormányságban? A Debrecen mellyékén? A Sárközben? Érdemes összehasonlítani – már amennyire lehet – József Attila szegénységét és Illyés Gyuláét. Első nézésre azt állapíthatjuk meg, hogy szegénységük nagyjából ugyanabban a sávban helyezkedett el. Illyés mögött pusztai cselédek, zsellérek, napszámosok. József Attila mögött vasöntők, cementgyári munkások, szövőlányok, akik cukros ételekről álmodnak. Ez az azonosság csak látszat. Kettejük világát nagy árkok választották el egymástól. Illyés szegénysége mögött ott volt még a természet minden eredetisége és meglepetése, a pusztai szegények mindenféle bajokon túli nyájmelege. Az egyszerű élet mindennapi csodája, amely attól, hogy létezett, már csoda volt. Egyik könyvében Illyés ír is erről: „a szegények dicsérete, s nem a szegénységé.” József Attila szegénysége mögül ez a melegség már hiányzott. A cementgyárak, vasgyárak tövében nem lehetett úgy összebújni s bandázni, ahogy a kazlakéban. A gyártelepek közti térségben nem nyulak baktattak, hanem súrolókefe mászott, s romlott fényt hányt a kocsma szája. Pályaudvarok, szénkupacok, vagonsorok mesterséges világában a József Attilai szegénység az árvasággal folyhatott csupán össze. A nyájmeleg helyett a kozmikus idegenséggel. Azért merek erről beszélni, mert Zámolyon magam is a szegénység peremén éltem. Rögtön hozzáteszem, hogy a „tisztességes szegénység” peremén. Volt egy házunk, volt öt és fél hold földünk, hozzá egy ló, később két ökör, de tehenet tartanunk már csak a háború előtti években sikerült. Talán három évig, de az a tehén is a háború áldozata lett. Hozzánk képest már egy kétlovas paraszt is jómódúnak számított. De én semmiféle elégedetlenségre, irigységre nem emlékszem. Önfeledten voltam szegény. Ahogy az akácfa: akácfa, a tavaszi eső: tavaszi eső. És amit az imént a tisztességes szegénységgel jeleztem, az volt a legmeghatározóbb érték. Ha valaki a falunkban becsületes, tisztességtudó szegény volt, azt az egész falu becsülte. De lehetett valaki akármilyen gazdag is, ha csak egyetlen folt csúfoskodott a becsületén, már nem járhatott jó lelkiismerettel az utcán. Gyermekkoromban mindig azt hallottam, az ember legnagyobb kincse a becsülete és az egészsége. Ha ez a kettő megvan, jöhet a tatár, a csendőr, a főszolgabíró, az Atyaúristen! Mit tudtam én még akkor, hogy ez az erőteljes erkölcsi fölfogás a protestantizmusban gyökerezett! Persze ha tudom, akkor sem foglalkozom vele. Ez a belső rend egyszerűen üdített. Ebből az örökségből már csak itt-ott láthat valamicskét az ember. A mai szegénység mögül kiirtották a természetet, a vallást, a közösség egyensúlyt teremtő erejét. A mai szegénység, ahogy látom, kusza, magára hagyott, zűrzavaros, árva.

 

– Korunk küldetéses csapatáról, a magyar értelmiségről egyszer azt írta: nincsenek beszélő viszonyban az országgal, az ország gazdátlan lakóival.

– Sajnos ez az igazság. Kikerültünk a „fősodorból”. A század irodalma a Nyugat íróitól, költőitől kezdve a két háború közti írókig, azután az 1956-os előkészítőkig, majd pedig a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek íróival bezáróan, egyik főszereplője volt a kultúrának és a közéletnek egyaránt. Szinte minden új politikai gondolat előbb írói feszengésként, dacként, szenvedélyként jelentkezett, s csak később lett belőle politikai követelmény. A nemzet gazdasági, szellemi, lélektani, szociális, tudati nagy leltárát ebben a században kétszer is írók készítették el. A „Magyarország felfedezése” sorozat szociográfiai kötetei nélkül sokkal kevesebbet tudnánk magunkról. Gondoljunk csak a Puszták népére, az Alföld parasztságára, a Viharsarokra, a Néma forradalomra, az Ormányságra a két háború közti időből, aztán az én nemzedékem újabb nekigyürkőzésre a hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évekig. Csák Gyula, Bertha Bulcsu, Mocsár Gábor, Lázár István, Zám Tibor, Végh Antal könyvei, s talán hellyel-közzel az enyémek is „robbantó” művek voltak. Megjelenésük után általában hisztéria tört ki a pártközpontban, tépték a hajukat Szirmaiék, Aczélék, Knopp Andrásék. Ebből is kiderült, hogy hatott az irodalom. Ma elég egy újságcikk, egy szándékos félreértés és visszhangzik tőle a világűr. Jobban mondva a semmi. Még kimondani is szomorúság: az irodalom helyét az újságírás és az újságolvasás foglalta el. A tökéletesített felszínesség. Magyarország újabb fölfedezése? Ugyan kit érdekel? Pedig volna mit felfedeznünk! Az irodalom eddig – eredendő rokonszenvére figyelve – többnyire a szegényekről készített nagy szociográfiai beszámolókat. Szó se róla, megtehetné ezt ma is, de mennyivel izgalmasabbra vállalkozhatna a kortársirodalom, ha az új vagyonosokról, a bankemberekről, a pénzvilág szélhámosairól készítene korszerű látleletet. A puszták népe helyett a bankok népéről. De egyelőre semmi jele ennek. Nemhogy a bankokról, a hivatásos képviselők színes csapatáról nem beszélünk, vagy a Parlament alatti, illetve mögötti világ természetrajzáról, de még a hagyományos témákról sem. A magyar falu kísérteties agóniájáról. A „Kertmagyarország” valamikori látomását fölverte a gyom. A temetői gaz. Hol a nyoma ennek a mai irodalomban? S hol a nyoma a magyar munkásság széthullásának? Sehol. Mintha már ezek az „események” elavultak és érdektelenek volnának. Érdektelenek, mint a nyilvánvaló halál. Olyasmi ez, mintha a süllyedő Titanic nem érdekelte volna az utasokat, a hajó legénységét, a kapitányát, a főtiszteket. Elképesztő! A magyar nemesség romlásának, pusztulásának még volt irodalma, de a magyar parasztságénak és munkásságénak nem akad. Ha vannak is drámai történetei ezeknek a folyamatoknak, már hidegen hagyják az írókat. Éljen, győzött a posztmodern a hazai irodalomban is, de mit értünk vele? Valamit alakított a nyelven, a magatartáson, a képzeleten, az életérzésen, de ez alig több, mint ha mise közben berepül a templomba egy eltévedt papagáj. Színes is, érdekes is, izgalmas is, de másnapra csak az emléke marad. Sehol új regény- és novellahősök, sehol új vigasz, új akaraterő, új szellemiség. Régen én, diákkoromban, azt tanultam, hogy az irodalom megelőzi a korát. Később Illyéstől azt, hogy nem előzi meg, hanem a kor marad el tőle. Illyés után az én tapasztalatom kiábrándítóbb: ma az irodalom maradt el a korától.

 

– Ezek szerint azt várja pályatársaitól és önmagától, hogy ugyanazt a szerepet töltsék be a társadalomban, mint 1989 előtt?

– Ugyanazt nem várhatom. Túl sok volt a közéleti és politikai nehezékünk, és kevés volt az erőnk a mozarti csapongásokra. Ebből persze nem következik az, hogy mindennek fordítsunk hátat, ami társadalmi gond, és ami politika. Mert ezzel a valóságot utasítanánk el buta fölénnyel. Camus szerint az író mindig két szakadék között halad: az egyik a léhaság, a másik a propaganda. S azt teszi hozzá, hogy ezen a hegygerincen minden lépés óriási kockázattal járó kaland, de ebben a kockázatban rejlik a művészet szabadsága. A televízió, az újságkorszak, a fölgyorsult valóságelemzések idején kissé idejétmúlt véleménynek hangozhat Camus vallomása. Nekem nem úgy hangzik. Ma, a mindennapi élet porondján ugyanúgy van áldozat és oroszlán, ahogy a rómaiak Nagy Cirkuszában volt. Az író, a művész ma sem ülhet előkelően a lelátón.

 

– De akkor úgy járhat mint, ön. Összeharapdálják a porondon.

– Engem sajnos nem íróként, vagy legalábbis nem elsősorban íróként, hanem közéleti szereplőként szoktak összevérezni. Már csak azért is vissza kell húzódnom az irodalomba, ha még lesz hozzá erőm.

 

– Néhány éves kihagyás után az utolsó három évben három könyve is megjelent. Két verseskönyv és egy esszékötet. Ez már a visszatérés?

– Inkább csak edzés a visszatérésre.

 

– Közéleti szerepléseit pokoljárásnak nevezte.

– Semmi túlzás nem volt ebben. Semmi irodalmi háryjánoskodás. Legföljebb azt mondhatom, hogy hivatkozás helyett a pokoljárásom úti beszámolóját is meg kellett volna már írnom. Azt például, hogy hogyan váltam sokak szemében Szörnyeteggé. Hétfejű Sárkánnyá. Aztán bűnbakká. Magamban, belül tudtam, hogy volt néhány esemény, amelynek révén talán alakítottam valamit a honi történelmen is, a népi kultúra reneszánszától a Duna Televízió létrehozásáig, de ehelyett mindig azt éreztem, hogy nem alakítója, hanem elszenvedője voltam inkább a történelemnek.