Megkettőzött kárhozatban

Kérdez: Stefka István

 

– Csoóri Sándor nem nagyon nyilatkozik az utóbbi időben, sőt a Magyarok Világszövetsége legutóbbi küldöttgyűlése óta egyáltalán nem. Sokakban meglepetést keltett, hogy az MVSZ nyugati régiója bizálmatlansági indítványt terjesztett elő Ön ellen. Ez összefüggésbe hozható azzal, hogy nem nyilatkozik?

– Annak, hogy ógva-mógva, nehezen vállalkoztam erre az interjúra, semmi köze a legutóbbi világszövetségi feszültségekhez. Az elmúlt kilenc évben cudarabb támadásokat is túléltem, sőt két-három olyan gondosan megtervezett merényletet, amelyből szinte égi csipeszével emelt ki Isten. Hozzájuk képest a nyugati magyarok egyik csoportjának a bizalmatlansági indítványa ellenem, inkább csak egy hisztérikus rohamra emlékeztetett, nem igazi küzdelemre. Meggyőződésem, hogy belátható időn belül kiderül: elsősorban nem is velem van bajuk, hanem önmagukkal. A nyugati emigráció nagyon fontos küldetést teljesített évtizedeken keresztül, 1990-ig. Nagyon sokat segítettek a hazai ellenzéknek, a célkitűzésünk azonos volt: menjenek ki az oroszok az országból, bukjék meg a Kádár-rendszer, legyen demokrácia. Mikor mindez bekövetkezett ott álltak, bizonyos értelemben összezavarodva. A rendszerváltó kormány pedig egészen mással volt elfoglalva, minthogy segítsen nekik abban, hogy most már tevékenyen bekapcsolódhassanak ők is a hazai közéletbe. Állandó segítséget várva nem lehet igazi önállóságot teremteni. 1990 után kicsit feladat nélkül maradt a nyugati emigráció, ezért érthető, hogy a külön-létük, a külön-igazságaik belülről feszítik őket.

 

– De ha nem a világszövetségi ügyek húzódnak meg a háttérben, akkor miért akart elzárkózni a megszólalástól?

– Egyszerűen azért, mert elegem van a közszereplésekből. Egy-két év híján fél évszázada tékozlom az életemet az „első vonalban”, ahol túl sok golyó röpköd és megfeszített figyelemmel moroghat csak az ember. Nincs olyan nap, hogy ne kelljen valahol „föllépnem”: előadást tartanom, tárgyalnom, döntenem, nyilatkoznom. Ha politikusnak születek, a nyilvánosság lett volna az életelemem. De én úgy lettem politikus, ahogy Mikes Kelemen – bujdosó kuruc. Elég korán ráébredtem arra, hogy korunk, a XX. század, a politika korszaka, ahogy a XVII. század például a felvilágosodásé volt. Ha pedig így van, akkor az irodalom se vonulhat el remetének valamilyen barlangba vagy a sivatagba, hanem ki kell fejlesztenie magában azt a képességet, hogy még a politikai tapasztalatokat is költői tapasztalattá érlelje. Erre törekedtem az ’50-es évek elejétől a ’90-es évek elejéig, amikor csapdába estem. A költői cselekvés mellett a valóságos cselekvés démonai is nyakon csíptek.

 

– Ekkor vállalta el a Magyarok Világszövetségének irányítását.

– Igen, ekkor.

 

– A kezdet „hőskorszaknak” is beillett. Az 54 éves kiesés után megrendezett Magyarok III. Világtalálkozóját Ön harcolta ki. És ezen a Világtalálkozón Ön kezdeményezte például a Duna Televízió létrehozását, amely ugyanolyan valóságos cselekedet, mint a két partot: Pestet és Budát összekötő Lánchíd építése.

– Erről a tényről már sokat beszéltünk, de arról keveset, hogy a bejelentés fölért egy vakmerő, „huszáros” cselekedettel. Ugyanis nekem ezt a világmagyarságot érintő gondolatot jónéhány államférfivel meg kellett volna beszélnem. A miniszterelnökkel, aki barátom is volt, mindenképpen. De én nem beszéltem meg vele sem. Attól féltem, hogy ő csak a törvényesség szabályai szerint léphet, tehát nem hagyhatja ki a parlamentet, az ellenzéket, a köztársasági elnököt, a tévék és a rádiók körül pallossal röpködő arkangyalokat és az egész ügy elhúzódik és elalszik.

 

– Bízott tehát a rajtaütés sikerében?

– A szándék nemességében és történelmi szükségességében bíztam. És Antall József azonnal megértette még a „szabálytalan” kezdeményezés körülményeit is. És gyorsan cselekedett. Ma már elmondhatjuk, hogy a televíziózás történetében nem sok televízió indult el olyan gyorsan, mint a Duna. Az óhaj 1992 augusztus 21-én hangzott el és négy hónap múlva, 1992 december 24-én már elkezdett sugározni a Duna Televízió.

 

– A Duna Televízión kívül a népi kultúra újabb reneszánsza, a táncház mozgalom segítése, a magyar nemzeti kisebbségek sorsának közüggyé tétele, a Hitel folyóirat elindítása a Bethlen-alapítvány megszervezése – ezekhez, mindegyikhez köze volt Csoóri Sándornak. Egyszer majd érdemes lenne ezeket a valóságos cselekedeteket is leltározni, mivelhogy az életmű részei.

– Ajaj! Részei, részei, de az erőm legnagyobb részét ezek emésztették föl, nem az irodalom.

 

– Az eddig elmondottak alapján valamiféle ellentmondást érzek a szavaiban. Minden, amit eddig csinált, fontosat, azért csinálhatta, mert közéleti szereplő volt, mégis kedvetlenül beszél a közéletről.

– Igen, mert a mi közéletünk közege, természetrajza eléggé kiábrándító. Szegényes. Hiányzik mögüle a szellemi élet fűtöttsége. Németh László egy 1942-es írásában ezeket mondja az értelmiségiekről, ha nem is szó szerint, de a lényege szerint: Mi mögöttünk, értelmiségiek mögött az emberiség nagy tapasztalatai halmozódtak föl, az úgynevezett örök ideálok és mi azoknak tartozunk hűséggel. Éppen ezért értelmiségi embernek én nem azt nevezem, aki valamiféle diplomát szerzett, hanem akinek az, hogy Szókratész kiitta a méregpoharat és hogy Mozart a szegények névtelen sírjába került, olyan parancsoló esemény, mint az, amit ma látunk magunk körül a külvárosokban, a munkanélküliek és a nyomorgók körül. Hol vagyunk mi ettől? Az örök ideálok helyett kis ravasz taktikák sorvasztanak bennünket. Szókratész? Mozart? Tíz évre érvényes ideálok is elégségesek volnának nekünk, hiszen mi a „szabadságunk” gyakorlása közben minden négy évben szétesünk. Szétzilálódunk. S mire összeszedjük magunkat, jön az újabb széthullás. Tökéletesen hiányzik belőlünk az a kohéziós erő, amely magasabb szinten, a szellemi élet szintjén, összetartana minket. Történelmi tapasztalat: ha valamelyik országban nem volt erős központi hatalom, az az ország előbb-utóbb széthullott. Központi hatalom helyett ma a magyarságnak egy erőteljes központi akaratra volna szüksége. Olyanra, amely nemcsak a hazaiakat hangolja össze, de az erdélyi, a felvidéki magyarokat, a külön megpróbáltatást elszenvedő délvidékieket, a kárpátaljaiakat, a baranyai háromszögben és a Mura-vidéken élőket valamint a nyugati szórványba került magyarjainkat egyaránt. De egy ilyen központi akarat megteremtéséhez még a jelenlegi politikai kultúránknál jóval fejlettebb politikai kultúra is alkalmatlan lenne.

 

– Dehát a demokrácia…

– Bocsásson meg: egy mély lélegzetet kell vennem. A jól működő, érett demokráciákról rengeteg jó dolgot elmondhatunk, de a mi most érlelődő demokráciánk elsősorban és legérzékelhetőbben a pártok hatalmi harcában illetve a választások szeszélyes lezajlásában fejeződik ki s az embernek egyre gyakrabban az az érzése, hogy ebben a küzdelemben a nemzetnek, a hazának másodlagos, vagyis alárendelt szerepe van, holott az ésszerűség más sorrendet kíván, hisz csak egy önmagát megújított közösség tud alapvetően új értékrendet, stílust és társadalmi formát megteremteni. Érvényes ez a mi „vaddemokráciánkra” is. Csak egy példát idézek: vajon a jobbágyfölszabadítás megtörténhetett volna a reformkori eszmék elterjedése s lassú hatása nélkül? Soha. A változásoknak tehát először a fejben, a szívben, a reflexekben kell megtörténniük, hogy utána a társadalomban is megtörténjenek. Ezt a folyamatot segíti elő a kultúra.

 

– A jelenlegi állapotában is?

– Attól félek, hogy nem. Pedig Magyarországon ma, látszatra, sokszínű a szellemi élet. Sokszínű, de határtalan. Rengeteg a folyóirat, a „szellemi központ”, de a gondolatok, az érzelmek, a szenvedélyes fölcsattanások, kritikák nem ugyanabban az organikus térben mozognak, ütköznek és feszülnek egymásnak, hanem külön-külön kis mesterséges terekben, ahol sokféle valóság-részecske kering összevissza, többnyire lendületesen, de céltalanul. Ez így kissé elvont. Megpróbálom a gondolatot a mai életünk nyelvére lefordítani. Itt suhog fölöttünk, látható magasságban, a koszovói válság. Mint valami bibliai cséphadaró. Szerbiára pedig bombák, illetve rakéták zuhognak. Bárhonnan közeledjünk is ehhez a történethez, mindenütt abszurditásokba ütközünk. Olyan irracionalitásba, amely semmilyen eddig ismert világértelmezésbe nem fér bele. Milosevics – pontosabban, ahogyan egy temesvári szerb férfi fogalmazott: tíz millió megsértett és megbántott Milosevics – elűzi az albánokat Koszovóból. A hazájukat féltik tőlük: a szilárd pontot, ahol évszázados bizonytalanság után megvethetik végre a lábukat. De útban vannak az albánok, márpedig, ha útban vannak, el kell tüntetni őket, legyenek földönfutók, mert a földönfutó hazája a megsemmisülés. A NATO rakétái azt üzenik ridegen a szerbeknek, a valósággá vált nemzetközi jog nevében, hogy az albánok továbbra is léteznek, hiszen épp az ellenük elkövetett bűnök tartják őket leginkább életben. Az ördögi kör így zárul be s ebben a körben nincs jó megoldás. Csak katasztrófa van amelyet legfeljebb megelőzni lehetett volna, de elkerülni nem. Megelőzni? Hogyan? A kérdésre csupán utólagos és utópisztikus gondolatsorral válaszolhatok. Az 1956-os magyar forradalom, a ’68-as Prágai Tavasz, a ’81-es lengyel szolidaritási talpraállás egyértelműen bizonyított valamit. Azt, ha külső vagy belső hatalmi erők, diktatúrák a nemzet idegrendszerét kezdik ki, tépázzák meg, előbb-utóbb átszakad a türelem. Megismétlem a szót: a nemzet idegrendszerét. Ez a szimbolikus fogalom, tudom, sokakat ingerel, zavar. De én épp erről akarok beszélni. Emlékszem, a hatvanas években, kapcsolódva irodalmi és történelmi hagyományainkhoz, néhányan elkezdtük bolygatni ezeket a kérdéseket, persze, nagyon óvatosan. Azt, hogy a hatalmon lévő politikusok félresöpörték az ilyen problémákat, még érthető, de hogy a művelt és „tájékozott” értelmiségiek nagy része is elutasította, érthetetlen. Úgy beszéltek róluk, mint a lenyúzott macskáról. El kell temetni, és el kell felejteni őket. Ennyi idő után most aztán verhetjük a falba a fejünket, hogy Közép-Európa, Délkelet-Európa, Kelet-Európa megoldatlan kérdései közül, valamilyen ostoba előítélet miatt, épp a nemzeti kérdéseket hanyagoltuk el leginkább. Pedig több európai gondolkodó akadt, köztük a nagyszerű író, André Malraux, De Gaulle művelődésügyi minisztere, aki elég hangosan elismételte többször is, hogy a huszadik század második felének egyik legfontosabb kérdése: a nemzet primátusának a kérdése lesz. És ez egészen más, mint a jogosan kárhoztatott nacionalizmus. Nem felsőbbség, hanem sajátosság! Ha ebben a szellemben tíz-tizenöt évet rááldozunk ennek a súlyos kérdésnek a tisztázására és kezelésére, bizonyos vagyok abban, hogy nem úgy zuhan ránk a szerb-horvát vagy a boszniai háború és a koszovói válság sem, ahogy ránk zuhant. És ha már itt tartunk, hadd jegyezzem meg, hogy így járhatunk könnyen az autonómiák kérdésével is. Az idő elhozta közénk ennek a súlyos gondnak a megoldási esélyeit. Ha tapintatból, ha félelemből, ha butaságból elszalasztjuk őket is, a történelem soha többé nem kínál föl újabb lehetőséget a trianoni csapások enyhítésére.

 

– Most, hogy a megelőzés stratégiájáról beszél egy idetartozó, régi élményem elevenedik meg. 1977-ben ismerkedtünk össze Esztergomban, Szállási Laci bácsi esztergomi kertjében, ahol emlékezetem szerint ott volt Czine Mihály, Kiss Ferenc, Für Lajos, Tornai József, Orosz János, Pálfy G. István, Végvári János és még sokan mások is. Természetesen a máig emlékezetes birkapörkölt mellett politizáltunk is. Ön ezen az összejövetelen határozottan kifejtette, hogy a Szovjetunió belátható időn belül összeomlik. Bevallom, meglepődtem, mert akkoriban ilyesmiről nyíltan még baráti társaságban sem igen beszélgettek az emberek. Honnan volt ehhez bátorsága?

– Sose jutott eszembe, hogy ehhez bátorság kell. Különben is ekkor már Szolzsenyicin nemcsak a Gulág-könyveivel, ezekkel a hatalmas súlyú faltörő kosaival döngette a birodalmat, de nyílt kiállásaival is. Ha jól emlékszem 1974-ben írt egy levelet a Szovjetunió vezetőinek, amelyről Grigorij Csuhráj kiváló filmrendezőtől hallottam. Szolzsenyicin ebben a levelében azt fejtette ki, hogy a kommunista Szovjetuniót halálra ítélte a történelem, mert hamis és életellenes eszmékre építették föl. Sőt az író fölszólította Brezsnyevéket, hogy fogjanak össze és kerüljék el a közeledő nemzeti katasztrófát. Ekkor száműzték Szolzsenyicint. Mit érezhetett azokban az időkben az ember? Azt, hogy egy morális ember magatartása képes megingatni egy egész rendszert. De volt egy „külön bejáratú” érvem is a birodalom összeroppanásáról. Ez az érv Hruscsovhoz kapcsolódik és 1956-hoz. Sokan emlékeznek még rá, hogy a forradalom leverése után Hruscsov is ellátogatott Magyarországra. És egy fogadáson pohárköszöntőt mondott. Még most is beleborzongok, ha fölidézem. Azt fejtette ki, hogy 1849-ben I. Miklós segített leverni a mi szabadságharcunkat. Oroszország ezzel a cselekedetével bűnt követett el ellenünk. Segített tönkretenni bennünket. De 1956-ban a Szovjetunió végre helyrehozta Miklós cár bűnét s egyúttal az országét is, mivel kiragadott minket az ellenforradalmárok karmai közül. Te jó ég, ha egy birodalomnak ilyen eltorzult szellemű irányítói vannak, annak a birodalomnak befellegzett.

 

– Az irodalomról valójában nem is kérdeztem.

– Arra most ne is térjünk ki, mert a keserűségem, a haragom átszakítaná a gátakat. Főként a magam elleni harag. Mindig tudtam, hogy a kultúrát, a művészetet nem lehet abbahagyni, fölfüggeszteni, mint ahogy az alvást vagy a lélegzést sem lehet. S az utolsó kilenc évben én részben mégis fölfüggesztettem. Ez alól a bűnöm alól sokan föl akarnak oldozni. Nincs föloldozás. Ezt a drámát nekem kell megharcolni magammal. S ebben a küzdelemben mellékszereplő lesz a Világszövetség, mellékszereplő a múltam, a közélet, minden.

 

– Fél tőle?

– Várok rá. Rilke mondott egy irigyelni való mondatot: „Amikor alkotok, igaz vagyok.” Ezt mindenkinek a nevében mondta.