Megkettőzött kárhozatban

 

Megkettőzött kárhozatban

Kérdez: Stefka István

 

– Csoóri Sándor nem nagyon nyilatkozik az utóbbi időben, sőt a Magyarok Világszövetsége legutóbbi küldöttgyűlése óta egyáltalán nem. Sokakban meglepetést keltett, hogy az MVSZ nyugati régiója bizálmatlansági indítványt terjesztett elő Ön ellen. Ez összefüggésbe hozható azzal, hogy nem nyilatkozik?

– Annak, hogy ógva-mógva, nehezen vállalkoztam erre az interjúra, semmi köze a legutóbbi világszövetségi feszültségekhez. Az elmúlt kilenc évben cudarabb támadásokat is túléltem, sőt két-három olyan gondosan megtervezett merényletet, amelyből szinte égi csipeszével emelt ki Isten. Hozzájuk képest a nyugati magyarok egyik csoportjának a bizalmatlansági indítványa ellenem, inkább csak egy hisztérikus rohamra emlékeztetett, nem igazi küzdelemre. Meggyőződésem, hogy belátható időn belül kiderül: elsősorban nem is velem van bajuk, hanem önmagukkal. A nyugati emigráció nagyon fontos küldetést teljesített évtizedeken keresztül, 1990-ig. Nagyon sokat segítettek a hazai ellenzéknek, a célkitűzésünk azonos volt: menjenek ki az oroszok az országból, bukjék meg a Kádár-rendszer, legyen demokrácia. Mikor mindez bekövetkezett ott álltak, bizonyos értelemben összezavarodva. A rendszerváltó kormány pedig egészen mással volt elfoglalva, minthogy segítsen nekik abban, hogy most már tevékenyen bekapcsolódhassanak ők is a hazai közéletbe. Állandó segítséget várva nem lehet igazi önállóságot teremteni. 1990 után kicsit feladat nélkül maradt a nyugati emigráció, ezért érthető, hogy a külön-létük, a külön-igazságaik belülről feszítik őket.

 

– De ha nem a világszövetségi ügyek húzódnak meg a háttérben, akkor miért akart elzárkózni a megszólalástól?

– Egyszerűen azért, mert elegem van a közszereplésekből. Egy-két év híján fél évszázada tékozlom az életemet az „első vonalban”, ahol túl sok golyó röpköd és megfeszített figyelemmel moroghat csak az ember. Nincs olyan nap, hogy ne kelljen valahol „föllépnem”: előadást tartanom, tárgyalnom, döntenem, nyilatkoznom. Ha politikusnak születek, a nyilvánosság lett volna az életelemem. De én úgy lettem politikus, ahogy Mikes Kelemen – bujdosó kuruc. Elég korán ráébredtem arra, hogy korunk, a XX. század, a politika korszaka, ahogy a XVII. század például a felvilágosodásé volt. Ha pedig így van, akkor az irodalom se vonulhat el remetének valamilyen barlangba vagy a sivatagba, hanem ki kell fejlesztenie magában azt a képességet, hogy még a politikai tapasztalatokat is költői tapasztalattá érlelje. Erre törekedtem az ’50-es évek elejétől a ’90-es évek elejéig, amikor csapdába estem. A költői cselekvés mellett a valóságos cselekvés démonai is nyakon csíptek.

 

– Ekkor vállalta el a Magyarok Világszövetségének irányítását.

– Igen, ekkor.

 

– A kezdet „hőskorszaknak” is beillett. Az 54 éves kiesés után megrendezett Magyarok III. Világtalálkozóját Ön harcolta ki. És ezen a Világtalálkozón Ön kezdeményezte például a Duna Televízió létrehozását, amely ugyanolyan valóságos cselekedet, mint a két partot: Pestet és Budát összekötő Lánchíd építése.

– Erről a tényről már sokat beszéltünk, de arról keveset, hogy a bejelentés fölért egy vakmerő, „huszáros” cselekedettel. Ugyanis nekem ezt a világmagyarságot érintő gondolatot jónéhány államférfivel meg kellett volna beszélnem. A miniszterelnökkel, aki barátom is volt, mindenképpen. De én nem beszéltem meg vele sem. Attól féltem, hogy ő csak a törvényesség szabályai szerint léphet, tehát nem hagyhatja ki a parlamentet, az ellenzéket, a köztársasági elnököt, a tévék és a rádiók körül pallossal röpködő arkangyalokat és az egész ügy elhúzódik és elalszik.

 

– Bízott tehát a rajtaütés sikerében?

– A szándék nemességében és történelmi szükségességében bíztam. És Antall József azonnal megértette még a „szabálytalan” kezdeményezés körülményeit is. És gyorsan cselekedett. Ma már elmondhatjuk, hogy a televíziózás történetében nem sok televízió indult el olyan gyorsan, mint a Duna. Az óhaj 1992 augusztus 21-én hangzott el és négy hónap múlva, 1992 december 24-én már elkezdett sugározni a Duna Televízió.

 

– A Duna Televízión kívül a népi kultúra újabb reneszánsza, a táncház mozgalom segítése, a magyar nemzeti kisebbségek sorsának közüggyé tétele, a Hitel folyóirat elindítása a Bethlen-alapítvány megszervezése – ezekhez, mindegyikhez köze volt Csoóri Sándornak. Egyszer majd érdemes lenne ezeket a valóságos cselekedeteket is leltározni, mivelhogy az életmű részei.

– Ajaj! Részei, részei, de az erőm legnagyobb részét ezek emésztették föl, nem az irodalom.

 

– Az eddig elmondottak alapján valamiféle ellentmondást érzek a szavaiban. Minden, amit eddig csinált, fontosat, azért csinálhatta, mert közéleti szereplő volt, mégis kedvetlenül beszél a közéletről.

– Igen, mert a mi közéletünk közege, természetrajza eléggé kiábrándító. Szegényes. Hiányzik mögüle a szellemi élet fűtöttsége. Németh László egy 1942-es írásában ezeket mondja az értelmiségiekről, ha nem is szó szerint, de a lényege szerint: Mi mögöttünk, értelmiségiek mögött az emberiség nagy tapasztalatai halmozódtak föl, az úgynevezett örök ideálok és mi azoknak tartozunk hűséggel. Éppen ezért értelmiségi embernek én nem azt nevezem, aki valamiféle diplomát szerzett, hanem akinek az, hogy Szókratész kiitta a méregpoharat és hogy Mozart a szegények névtelen sírjába került, olyan parancsoló esemény, mint az, amit ma látunk magunk körül a külvárosokban, a munkanélküliek és a nyomorgók körül. Hol vagyunk mi ettől? Az örök ideálok helyett kis ravasz taktikák sorvasztanak bennünket. Szókratész? Mozart? Tíz évre érvényes ideálok is elégségesek volnának nekünk, hiszen mi a „szabadságunk” gyakorlása közben minden négy évben szétesünk. Szétzilálódunk. S mire összeszedjük magunkat, jön az újabb széthullás. Tökéletesen hiányzik belőlünk az a kohéziós erő, amely magasabb szinten, a szellemi élet szintjén, összetartana minket. Történelmi tapasztalat: ha valamelyik országban nem volt erős központi hatalom, az az ország előbb-utóbb széthullott. Központi hatalom helyett ma a magyarságnak egy erőteljes központi akaratra volna szüksége. Olyanra, amely nemcsak a hazaiakat hangolja össze, de az erdélyi, a felvidéki magyarokat, a külön megpróbáltatást elszenvedő délvidékieket, a kárpátaljaiakat, a baranyai háromszögben és a Mura-vidéken élőket valamint a nyugati szórványba került magyarjainkat egyaránt. De egy ilyen központi akarat megteremtéséhez még a jelenlegi politikai kultúránknál jóval fejlettebb politikai kultúra is alkalmatlan lenne.

 

– Dehát a demokrácia…

– Bocsásson meg: egy mély lélegzetet kell vennem. A jól működő, érett demokráciákról rengeteg jó dolgot elmondhatunk, de a mi most érlelődő demokráciánk elsősorban és legérzékelhetőbben a pártok hatalmi harcában illetve a választások szeszélyes lezajlásában fejeződik ki s az embernek egyre gyakrabban az az érzése, hogy ebben a küzdelemben a nemzetnek, a hazának másodlagos, vagyis alárendelt szerepe van, holott az ésszerűség más sorrendet kíván, hisz csak egy önmagát megújított közösség tud alapvetően új értékrendet, stílust és társadalmi formát megteremteni. Érvényes ez a mi „vaddemokráciánkra” is. Csak egy példát idézek: vajon a jobbágyfölszabadítás megtörténhetett volna a reformkori eszmék elterjedése s lassú hatása nélkül? Soha. A változásoknak tehát először a fejben, a szívben, a reflexekben kell megtörténniük, hogy utána a társadalomban is megtörténjenek. Ezt a folyamatot segíti elő a kultúra.

 

– A jelenlegi állapotában is?

– Attól félek, hogy nem. Pedig Magyarországon ma, látszatra, sokszínű a szellemi élet. Sokszínű, de határtalan. Rengeteg a folyóirat, a „szellemi központ”, de a gondolatok, az érzelmek, a szenvedélyes fölcsattanások, kritikák nem ugyanabban az organikus térben mozognak, ütköznek és feszülnek egymásnak, hanem külön-külön kis mesterséges terekben, ahol sokféle valóság-részecske kering összevissza, többnyire lendületesen, de céltalanul. Ez így kissé elvont. Megpróbálom a gondolatot a mai életünk nyelvére lefordítani. Itt suhog fölöttünk, látható magasságban, a koszovói válság. Mint valami bibliai cséphadaró. Szerbiára pedig bombák, illetve rakéták zuhognak. Bárhonnan közeledjünk is ehhez a történethez, mindenütt abszurditásokba ütközünk. Olyan irracionalitásba, amely semmilyen eddig ismert világértelmezésbe nem fér bele. Milosevics – pontosabban, ahogyan egy temesvári szerb férfi fogalmazott: tíz millió megsértett és megbántott Milosevics – elűzi az albánokat Koszovóból. A hazájukat féltik tőlük: a szilárd pontot, ahol évszázados bizonytalanság után megvethetik végre a lábukat. De útban vannak az albánok, márpedig, ha útban vannak, el kell tüntetni őket, legyenek földönfutók, mert a földönfutó hazája a megsemmisülés. A NATO rakétái azt üzenik ridegen a szerbeknek, a valósággá vált nemzetközi jog nevében, hogy az albánok továbbra is léteznek, hiszen épp az ellenük elkövetett bűnök tartják őket leginkább életben. Az ördögi kör így zárul be s ebben a körben nincs jó megoldás. Csak katasztrófa van amelyet legfeljebb megelőzni lehetett volna, de elkerülni nem. Megelőzni? Hogyan? A kérdésre csupán utólagos és utópisztikus gondolatsorral válaszolhatok. Az 1956-os magyar forradalom, a ’68-as Prágai Tavasz, a ’81-es lengyel szolidaritási talpraállás egyértelműen bizonyított valamit. Azt, ha külső vagy belső hatalmi erők, diktatúrák a nemzet idegrendszerét kezdik ki, tépázzák meg, előbb-utóbb átszakad a türelem. Megismétlem a szót: a nemzet idegrendszerét. Ez a szimbolikus fogalom, tudom, sokakat ingerel, zavar. De én épp erről akarok beszélni. Emlékszem, a hatvanas években, kapcsolódva irodalmi és történelmi hagyományainkhoz, néhányan elkezdtük bolygatni ezeket a kérdéseket, persze, nagyon óvatosan. Azt, hogy a hatalmon lévő politikusok félresöpörték az ilyen problémákat, még érthető, de hogy a művelt és „tájékozott” értelmiségiek nagy része is elutasította, érthetetlen. Úgy beszéltek róluk, mint a lenyúzott macskáról. El kell temetni, és el kell felejteni őket. Ennyi idő után most aztán verhetjük a falba a fejünket, hogy Közép-Európa, Délkelet-Európa, Kelet-Európa megoldatlan kérdései közül, valamilyen ostoba előítélet miatt, épp a nemzeti kérdéseket hanyagoltuk el leginkább. Pedig több európai gondolkodó akadt, köztük a nagyszerű író, André Malraux, De Gaulle művelődésügyi minisztere, aki elég hangosan elismételte többször is, hogy a huszadik század második felének egyik legfontosabb kérdése: a nemzet primátusának a kérdése lesz. És ez egészen más, mint a jogosan kárhoztatott nacionalizmus. Nem felsőbbség, hanem sajátosság! Ha ebben a szellemben tíz-tizenöt évet rááldozunk ennek a súlyos kérdésnek a tisztázására és kezelésére, bizonyos vagyok abban, hogy nem úgy zuhan ránk a szerb-horvát vagy a boszniai háború és a koszovói válság sem, ahogy ránk zuhant. És ha már itt tartunk, hadd jegyezzem meg, hogy így járhatunk könnyen az autonómiák kérdésével is. Az idő elhozta közénk ennek a súlyos gondnak a megoldási esélyeit. Ha tapintatból, ha félelemből, ha butaságból elszalasztjuk őket is, a történelem soha többé nem kínál föl újabb lehetőséget a trianoni csapások enyhítésére.

 

– Most, hogy a megelőzés stratégiájáról beszél egy idetartozó, régi élményem elevenedik meg. 1977-ben ismerkedtünk össze Esztergomban, Szállási Laci bácsi esztergomi kertjében, ahol emlékezetem szerint ott volt Czine Mihály, Kiss Ferenc, Für Lajos, Tornai József, Orosz János, Pálfy G. István, Végvári János és még sokan mások is. Természetesen a máig emlékezetes birkapörkölt mellett politizáltunk is. Ön ezen az összejövetelen határozottan kifejtette, hogy a Szovjetunió belátható időn belül összeomlik. Bevallom, meglepődtem, mert akkoriban ilyesmiről nyíltan még baráti társaságban sem igen beszélgettek az emberek. Honnan volt ehhez bátorsága?

– Sose jutott eszembe, hogy ehhez bátorság kell. Különben is ekkor már Szolzsenyicin nemcsak a Gulág-könyveivel, ezekkel a hatalmas súlyú faltörő kosaival döngette a birodalmat, de nyílt kiállásaival is. Ha jól emlékszem 1974-ben írt egy levelet a Szovjetunió vezetőinek, amelyről Grigorij Csuhráj kiváló filmrendezőtől hallottam. Szolzsenyicin ebben a levelében azt fejtette ki, hogy a kommunista Szovjetuniót halálra ítélte a történelem, mert hamis és életellenes eszmékre építették föl. Sőt az író fölszólította Brezsnyevéket, hogy fogjanak össze és kerüljék el a közeledő nemzeti katasztrófát. Ekkor száműzték Szolzsenyicint. Mit érezhetett azokban az időkben az ember? Azt, hogy egy morális ember magatartása képes megingatni egy egész rendszert. De volt egy „külön bejáratú” érvem is a birodalom összeroppanásáról. Ez az érv Hruscsovhoz kapcsolódik és 1956-hoz. Sokan emlékeznek még rá, hogy a forradalom leverése után Hruscsov is ellátogatott Magyarországra. És egy fogadáson pohárköszöntőt mondott. Még most is beleborzongok, ha fölidézem. Azt fejtette ki, hogy 1849-ben I. Miklós segített leverni a mi szabadságharcunkat. Oroszország ezzel a cselekedetével bűnt követett el ellenünk. Segített tönkretenni bennünket. De 1956-ban a Szovjetunió végre helyrehozta Miklós cár bűnét s egyúttal az országét is, mivel kiragadott minket az ellenforradalmárok karmai közül. Te jó ég, ha egy birodalomnak ilyen eltorzult szellemű irányítói vannak, annak a birodalomnak befellegzett.

 

– Az irodalomról valójában nem is kérdeztem.

– Arra most ne is térjünk ki, mert a keserűségem, a haragom átszakítaná a gátakat. Főként a magam elleni harag. Mindig tudtam, hogy a kultúrát, a művészetet nem lehet abbahagyni, fölfüggeszteni, mint ahogy az alvást vagy a lélegzést sem lehet. S az utolsó kilenc évben én részben mégis fölfüggesztettem. Ez alól a bűnöm alól sokan föl akarnak oldozni. Nincs föloldozás. Ezt a drámát nekem kell megharcolni magammal. S ebben a küzdelemben mellékszereplő lesz a Világszövetség, mellékszereplő a múltam, a közélet, minden.

 

– Fél tőle?

– Várok rá. Rilke mondott egy irigyelni való mondatot: „Amikor alkotok, igaz vagyok.” Ezt mindenkinek a nevében mondta.

Hétfejű sárkánynak szeretnék látni a költőt

Kérdez: Fazekas Valéria

 

Csoóri Sándor – akire Illyés Gyula, halála előtt ráhagyta a nemzet lelkiismeretének megtisztelő, de olykor roppant terhes szerepét – szemérmes hallgatásba burkolózik az utóbbi években. Verset és könyvet ír ugyan, ahogy az egy költőhöz illik, de a közélet porondjáról sikerült elűzniük a mások köpködésére „szakosodott” rosszat akaróknak.

Nekünk, akik eligazítást, biztató szavakat várunk tőle, rosszulesik a hallgatása. Követelőznénk, ahogy nemrég ő követelőzött, a költőtárs, Nagy László hallgatása okán: „Adysabb verekedőnek szerettem volna látni az irodalomban és a politikában is. Lázas, nyugtalanító cikkeket és gondolatokat vártam tőle.” Ám, ahogy ő is belátta, nekünk is meg kell értenünk, az utat mutató költőnek is joga van olykor a hallgatáshoz. Hisz úgyis megszólal, amikor muszáj.

 

– Kedves Csoóri Sándor! Négy esztendővel ezelőtt a Magyar Nemzet karácsonyi számában készítettek önnel egy interjút, amelyben „megjósolta”: hét szűk esztendő vár reánk, magyarokra. Gondolhatta ezt anyagi, szellemi, lelki értelemben is. Bizonyára nem örül annak, hogy beteljesedett az „írás”. Milyennek látja az ország jelen állapotát? Nem lesz-e több hétnél a szűk esztendő?

– Meglep, amit mond. Még hogy én jósoltam volna valamit négy esztendővel ezelőtt? Ráadásul Magyarország hét szűk esztendejéről? Úgy hat most rám ez a múltbeli hír, mintha azt erősítgetné valaki a jelenlétemben, hogy hallott engem énekelni a Milánói Scalában, méghozzá a Parasztbecsületben. Talán még tetszene is ez a kedvező híresztelés, de azért sietnék bevallani, hogy soha nem énekeltem az olasz operában. Mint ahogy sietve vallom be azt is, hogy szándékosan nem prófétáskodtam egyszer sem. Még szerencse, hogy itt Debrecenben hangzott el a kijelentés, mert ha valaki mondjuk Budapesten mond rólam ilyesmiket, már harapdálnának az újságírók, fölsorakoztatnák mögöttem a sámánokat, a váteszeket, felém gurítanák Kölcsey fél szemét, s gunyoros arccal lesnék: révületbe esek-e? A megrendezett jelenetektől émelyeghetnék megint napokig, hogy nem az lesz a mérvadó, a nyilvános igazság, amit én gondolok és mondok, hanem amit mások gondolnak rólam. Akik nálam sokkal, de sokkal bennfentesebben mozognak a sajtó világában. De azért térjünk vissza a „jövendöléshez”. Ha mondtam valamit a hét szűk esztendőről, inkább szorongva mondtam, mint a jóslás szándékával. A szorongásra pedig minden okunk megvan. Ady mondja, hogy harcunk mindig a magyar Pokollal van. Másik helyen pedig azt írja: „Sose tudott az igazsághoz / Igazunk minket eljuttatni.” Hát ez a legnagyobb bajunk most is. A lelki és az erkölcsi nyavalyáink. Mindenki a gazdasági élet mozgósításáról beszél, a modernizáció sürgető parancsáról és senkinek nem jut eszébe a legegyszerűbb törvény, hogy – a látszatok ellenére – még a termelés sem a gyárban kezdődik el soha, hanem előbb a fejben, a lélekben, az odaadás hevületében. Egy példát szeretnék erre mondani. A második világháborúban Németországot tönkreverték, a városait lebombázták, mégis szinte minden vesztes országot megelőzve Nyugat-Németország állt talpra legelőször. Miért? Azért, mert a tárgyi és anyagi világot el lehetett pusztítani, de a fejekben, a lélekben lévő „formákat” és tapasztalatokat nem. Egyszóval minden megújulást a magunk megújulásával kezdhetnénk csupán. Ez azonban most is késik, vagy ahol mocorog már, ott is csak nagyon lassan és ellentmondásosan. A magyar fejekből hiányzik valami, ami egy közösséget jókedvű próbákra és erőfeszítésekre tudna késztetni. 1956 volt az utolsó történelmi pillanatunk, amikor még a néma kérdésekre is tévedhetetlen ösztönnel feleltünk országosan. Azóta egy-egy véletlen labdarúgógyőzelem hangol csak össze bennünket fél óráig. Szétszóratás? Ez a köreinkben otthonosan hangzó fogalom nemcsak azt jelenti, hogy szétszóródva élünk a világon, legalább 52-53 országban körülbelül négymillióan, hanem azt is, hogy idehaza egymás között is így élünk. Így, szétszóródva, elkülönülve, fölbomlott életközösségek kisemmizett veszteseiként. Honnét buzogna föl így valamilyen egységes erő? Akár eszme, akár költészet, akár szolidaritás formájában? Hirtelen Martin Heidegger, a század nagy német filozófusa jut eszembe, aki azt írta, hogy a történelem folyamán minden lényeges és nagy dolog abból származott, hogy az embernek otthona volt és az élete hagyományban gyökerezett. Mink van ma nekünk? Semmi, amiből nagy dolgok fakadhatnának. Az irodalmunk egyre belterjesebbé válik, s ezáltal provinciálissá. Az egyik része színvonaltalanul, a másik színvonalasan válik azzá. Pedig ha csak egy kicsit is kinyitjuk a szemünket, azt tapasztalhatjuk, hogy a műveltebb népek gazdagok, a műveletlenebbek szegények. Természetes, hogy nem ennyire fekete-fehér igazság ez, de a jelenségen azért érdemes elgondolkodnunk.

 

– A gyermekkorában megtapasztalt szegénység miben hasonlított és miben különbözött a mostanitól?

– Erről csak egy vallomásos esszében lehetne szabadon, csapongva, figyelemre méltó dolgokat elmondani. Szegénység? Ez attól is függött, hogy hol volt az ember szegény. Pusztán volt-e, faluban, kisvárosban, netán Budapesten? De még tovább kell mennem: árnyalja a kérdést az is, hogy az ország melyik részében. A Dunántúlon? Szatmárban? A Viharsarokban? Az Ormányságban? A Debrecen mellyékén? A Sárközben? Érdemes összehasonlítani – már amennyire lehet – József Attila szegénységét és Illyés Gyuláét. Első nézésre azt állapíthatjuk meg, hogy szegénységük nagyjából ugyanabban a sávban helyezkedett el. Illyés mögött pusztai cselédek, zsellérek, napszámosok. József Attila mögött vasöntők, cementgyári munkások, szövőlányok, akik cukros ételekről álmodnak. Ez az azonosság csak látszat. Kettejük világát nagy árkok választották el egymástól. Illyés szegénysége mögött ott volt még a természet minden eredetisége és meglepetése, a pusztai szegények mindenféle bajokon túli nyájmelege. Az egyszerű élet mindennapi csodája, amely attól, hogy létezett, már csoda volt. Egyik könyvében Illyés ír is erről: „a szegények dicsérete, s nem a szegénységé.” József Attila szegénysége mögül ez a melegség már hiányzott. A cementgyárak, vasgyárak tövében nem lehetett úgy összebújni s bandázni, ahogy a kazlakéban. A gyártelepek közti térségben nem nyulak baktattak, hanem súrolókefe mászott, s romlott fényt hányt a kocsma szája. Pályaudvarok, szénkupacok, vagonsorok mesterséges világában a József Attilai szegénység az árvasággal folyhatott csupán össze. A nyájmeleg helyett a kozmikus idegenséggel. Azért merek erről beszélni, mert Zámolyon magam is a szegénység peremén éltem. Rögtön hozzáteszem, hogy a „tisztességes szegénység” peremén. Volt egy házunk, volt öt és fél hold földünk, hozzá egy ló, később két ökör, de tehenet tartanunk már csak a háború előtti években sikerült. Talán három évig, de az a tehén is a háború áldozata lett. Hozzánk képest már egy kétlovas paraszt is jómódúnak számított. De én semmiféle elégedetlenségre, irigységre nem emlékszem. Önfeledten voltam szegény. Ahogy az akácfa: akácfa, a tavaszi eső: tavaszi eső. És amit az imént a tisztességes szegénységgel jeleztem, az volt a legmeghatározóbb érték. Ha valaki a falunkban becsületes, tisztességtudó szegény volt, azt az egész falu becsülte. De lehetett valaki akármilyen gazdag is, ha csak egyetlen folt csúfoskodott a becsületén, már nem járhatott jó lelkiismerettel az utcán. Gyermekkoromban mindig azt hallottam, az ember legnagyobb kincse a becsülete és az egészsége. Ha ez a kettő megvan, jöhet a tatár, a csendőr, a főszolgabíró, az Atyaúristen! Mit tudtam én még akkor, hogy ez az erőteljes erkölcsi fölfogás a protestantizmusban gyökerezett! Persze ha tudom, akkor sem foglalkozom vele. Ez a belső rend egyszerűen üdített. Ebből az örökségből már csak itt-ott láthat valamicskét az ember. A mai szegénység mögül kiirtották a természetet, a vallást, a közösség egyensúlyt teremtő erejét. A mai szegénység, ahogy látom, kusza, magára hagyott, zűrzavaros, árva.

 

– Korunk küldetéses csapatáról, a magyar értelmiségről egyszer azt írta: nincsenek beszélő viszonyban az országgal, az ország gazdátlan lakóival.

– Sajnos ez az igazság. Kikerültünk a „fősodorból”. A század irodalma a Nyugat íróitól, költőitől kezdve a két háború közti írókig, azután az 1956-os előkészítőkig, majd pedig a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek íróival bezáróan, egyik főszereplője volt a kultúrának és a közéletnek egyaránt. Szinte minden új politikai gondolat előbb írói feszengésként, dacként, szenvedélyként jelentkezett, s csak később lett belőle politikai követelmény. A nemzet gazdasági, szellemi, lélektani, szociális, tudati nagy leltárát ebben a században kétszer is írók készítették el. A „Magyarország felfedezése” sorozat szociográfiai kötetei nélkül sokkal kevesebbet tudnánk magunkról. Gondoljunk csak a Puszták népére, az Alföld parasztságára, a Viharsarokra, a Néma forradalomra, az Ormányságra a két háború közti időből, aztán az én nemzedékem újabb nekigyürkőzésre a hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évekig. Csák Gyula, Bertha Bulcsu, Mocsár Gábor, Lázár István, Zám Tibor, Végh Antal könyvei, s talán hellyel-közzel az enyémek is „robbantó” művek voltak. Megjelenésük után általában hisztéria tört ki a pártközpontban, tépték a hajukat Szirmaiék, Aczélék, Knopp Andrásék. Ebből is kiderült, hogy hatott az irodalom. Ma elég egy újságcikk, egy szándékos félreértés és visszhangzik tőle a világűr. Jobban mondva a semmi. Még kimondani is szomorúság: az irodalom helyét az újságírás és az újságolvasás foglalta el. A tökéletesített felszínesség. Magyarország újabb fölfedezése? Ugyan kit érdekel? Pedig volna mit felfedeznünk! Az irodalom eddig – eredendő rokonszenvére figyelve – többnyire a szegényekről készített nagy szociográfiai beszámolókat. Szó se róla, megtehetné ezt ma is, de mennyivel izgalmasabbra vállalkozhatna a kortársirodalom, ha az új vagyonosokról, a bankemberekről, a pénzvilág szélhámosairól készítene korszerű látleletet. A puszták népe helyett a bankok népéről. De egyelőre semmi jele ennek. Nemhogy a bankokról, a hivatásos képviselők színes csapatáról nem beszélünk, vagy a Parlament alatti, illetve mögötti világ természetrajzáról, de még a hagyományos témákról sem. A magyar falu kísérteties agóniájáról. A „Kertmagyarország” valamikori látomását fölverte a gyom. A temetői gaz. Hol a nyoma ennek a mai irodalomban? S hol a nyoma a magyar munkásság széthullásának? Sehol. Mintha már ezek az „események” elavultak és érdektelenek volnának. Érdektelenek, mint a nyilvánvaló halál. Olyasmi ez, mintha a süllyedő Titanic nem érdekelte volna az utasokat, a hajó legénységét, a kapitányát, a főtiszteket. Elképesztő! A magyar nemesség romlásának, pusztulásának még volt irodalma, de a magyar parasztságénak és munkásságénak nem akad. Ha vannak is drámai történetei ezeknek a folyamatoknak, már hidegen hagyják az írókat. Éljen, győzött a posztmodern a hazai irodalomban is, de mit értünk vele? Valamit alakított a nyelven, a magatartáson, a képzeleten, az életérzésen, de ez alig több, mint ha mise közben berepül a templomba egy eltévedt papagáj. Színes is, érdekes is, izgalmas is, de másnapra csak az emléke marad. Sehol új regény- és novellahősök, sehol új vigasz, új akaraterő, új szellemiség. Régen én, diákkoromban, azt tanultam, hogy az irodalom megelőzi a korát. Később Illyéstől azt, hogy nem előzi meg, hanem a kor marad el tőle. Illyés után az én tapasztalatom kiábrándítóbb: ma az irodalom maradt el a korától.

 

– Ezek szerint azt várja pályatársaitól és önmagától, hogy ugyanazt a szerepet töltsék be a társadalomban, mint 1989 előtt?

– Ugyanazt nem várhatom. Túl sok volt a közéleti és politikai nehezékünk, és kevés volt az erőnk a mozarti csapongásokra. Ebből persze nem következik az, hogy mindennek fordítsunk hátat, ami társadalmi gond, és ami politika. Mert ezzel a valóságot utasítanánk el buta fölénnyel. Camus szerint az író mindig két szakadék között halad: az egyik a léhaság, a másik a propaganda. S azt teszi hozzá, hogy ezen a hegygerincen minden lépés óriási kockázattal járó kaland, de ebben a kockázatban rejlik a művészet szabadsága. A televízió, az újságkorszak, a fölgyorsult valóságelemzések idején kissé idejétmúlt véleménynek hangozhat Camus vallomása. Nekem nem úgy hangzik. Ma, a mindennapi élet porondján ugyanúgy van áldozat és oroszlán, ahogy a rómaiak Nagy Cirkuszában volt. Az író, a művész ma sem ülhet előkelően a lelátón.

 

– De akkor úgy járhat mint, ön. Összeharapdálják a porondon.

– Engem sajnos nem íróként, vagy legalábbis nem elsősorban íróként, hanem közéleti szereplőként szoktak összevérezni. Már csak azért is vissza kell húzódnom az irodalomba, ha még lesz hozzá erőm.

 

– Néhány éves kihagyás után az utolsó három évben három könyve is megjelent. Két verseskönyv és egy esszékötet. Ez már a visszatérés?

– Inkább csak edzés a visszatérésre.

 

– Közéleti szerepléseit pokoljárásnak nevezte.

– Semmi túlzás nem volt ebben. Semmi irodalmi háryjánoskodás. Legföljebb azt mondhatom, hogy hivatkozás helyett a pokoljárásom úti beszámolóját is meg kellett volna már írnom. Azt például, hogy hogyan váltam sokak szemében Szörnyeteggé. Hétfejű Sárkánnyá. Aztán bűnbakká. Magamban, belül tudtam, hogy volt néhány esemény, amelynek révén talán alakítottam valamit a honi történelmen is, a népi kultúra reneszánszától a Duna Televízió létrehozásáig, de ehelyett mindig azt éreztem, hogy nem alakítója, hanem elszenvedője voltam inkább a történelemnek.

 

Csak hallgattam a vádakat…

Kérdez: Pálfy G. István

 

– Nemrégiben búcsúztattad azt a zámolyi református lelkészt, aki értelmiségivé válásod útján elindított. A parasztcsalád fiát – szüleid beleegyezésével – ő „juttatta el” a pápai kollégiumba. Ebben az értelemben, tehát emberséged alakulásában mit köszönhetsz annak, hogy reformátusnak és vidékinek születtél?

– Bíró Ernőt sokan és méltón búcsúztatták. Mindenekelőtt a püspöke: Hegedűs Lóránt s vele együtt az egyházkerület jónéhány lelkipásztora és lelkipásztornője vagy ahogy ők nevezték magukat: a szolgatársai. Én csak hozzájuk társultam vagy inkább csapódtam a magam külön gyászával. Bevallhatom: a megrendüléstől, az élet megfellebbezhetetlen végzésétől máig nem tudok szabadulni. A koporsó ott volt a templomban, ahol annyiszor hallottam prédikálni. Mintha egy parasztot a maga által bevetett földön ravataloznának föl. Aztán később a téli temetődomb. Bíró Ernő megásott sírja a szüleim sírjától hatlépésnyire várta lakóját. Szomszédok lesznek a halálban is – jutott eszembe az első földöntúli mondat. Mint ahogy „szomszédok” voltak a sorsban is. Énáltalam mindenképpen. A Tehetségmentő Mozgalom vizsgájára ő szemelt ki Tóth Gyula rektor úrral együtt, s amikor az ingyenes Bicskei Állami Gimnázium és a Pápai Református Gimnázium között kellett választanunk, ő az utóbbit, a pápait fogadtatta el szüleimmel. A kockázatosabbat, a bizonytalanabbat, de amely mögött ott áll már négy évszázad történelme, hite, egyszóval: a magyar protestantizmus szellemi hegyvonulata.

Természetesen nem ezt mondta nekik, ezt csak gondolta. Meggyőzni azzal sikerült őket: ha én jó tanuló leszek Pápán, többféle segélyt, támogatást kaphatok a Gimnáziumtól, s ugyanúgy ingyenes lehetek, mintha az állam taníttatna Bicskén. Ha viszont nem ütöm meg a mércét, amelyet a Tehetségmentő Mozgalom elvár a kiszemeltjeitől, elbúcsúzhatok Bicskétől is.

 

– Olyan ez mintha a predestináció „lépett” volna működésbe.

– Nem gondoltam rá, de lehet. Annyi bizonyos, hogy az életemet, a sorsom alakulását ez a Bíró Ernő-i tanács döntötte el végleg. Kicsit az ő teremtménye is vagyok. Bármikor szóba jött közöttünk ez a sorsfordító történet, zavartan, szemérmesen annyit mondott csak: azt tettem, amit egy falusi református papnak tennie kellett. De amikor az életét összegző levelében arra kért: „Gyere el a temetésemre és egy göröngyöt te dobj a koporsómra”, ezzel az üzenetével azt fejezte ki, hogy sorsunk szétválaszthatatlanul összeforrott.

 

– Büszke volt rád?

– Ilyesmiről sose beszéltünk. Férfiatlan fecsegés lett volna. Azt azonban tudom, hogy minden soromat elolvasta. A verseimmel gyakran hadakozott; moderneknek, szürrealistáknak tartotta őket, de a prózámat, a szociográfiáimat, az esszéimet szinte a magáénak tartotta. A nyelv olyan erő és hatalom volt számára, mint a hit. Úgy is mondhatnám, hogy nemcsak istenhívő volt, de Károli Gáspár- és Szenci Molnár Albert-hívő is nyelvünk miatt. Somogy megyei létére gyökeret vert falunkban, de ebben talán ez a különös rejtély is segítette, hogy Zámolynak két író-szülöttje is volt: Csanádi Imre és én. Pontosabban az, hogy mindkettőnket az otthoni nyelv múzsája nevelt az ő szája íze szerint.

 

– Írói indulásod a nagy remények és sokszor vak hitek idejére esett. Mikor láttad meg és minek a hatására, hogy a politika vakvágányon halad, az ország katasztrófába rohan? Ellenfeleid, vagy a Te esetedben talán mondhatom azt is, ellenségeid szívesen ábrázolnak úgy, mintha kezdetben a vakremények oldalán álltál volna.

– Hát nagy követ hengerítettél elém. Egyszerre több kérdést is, több politikai és mélylélektani problémát. De kezdjük előbb az ellenségeimmel. Ifjú koromban mindig nagy átéléssel énekeltem a XXXV. Zsoltárt: „Perelj, Uram, perlőimmel, / Harcolj én ellenségeimmel.” Ez a koromtalan szenvedély valamiféle genetikai örökség lehetett bennem, kifinomult dac, végvári elődök hagyatéka, hiszen, ha utólag átgereblyézem a múltamat, nemigen akad benne ellenségem. Összekoccanások, öklök, veszekedések persze, hogy voltak, de csak úgy, ahogy vihar volt és jégeső. A Kádár-rendszerben valahogy sikerült kivívnom még a hatalmon lévők „tiszteletét” is. Büntettek keményen, de tisztelték bennem az áldozatot. Ellenségeim igazán tíz éve szaporodtak el. Attól a perctől, hogy a korábbi morális politizálásról – a választások után – át kellett térni a hatalmi politizálásra. A Nappali Hold néhány vitatásra érdemes mondata után én lettem a nemzeti Mefisztó. A gonosz. A fajgyűlölő. Csak hallgattam a vádakat. III. Richárdnak kellett volna lennem, hogy előző életemhez képest akkorát változzam, amekkorát a hirtelen támadt ellenségeim érzékeltek. Lehet, hogy inkább ők változtak meg? 186 nyílhegyet – újságcikket – lőttek belém. A támadásokra nem válaszoltam. Azt gondoltam, hogy minden gyűlölködő elsősorban önmagáról árulkodik. Figyeld csak meg: a gyűlölködők sose kérdeznek, mindig csak kijelentenek, pedig az élet tele van nagyobbnál nagyobb kérdésekkel, amelyekre válaszolnunk kéne.

Látod, én is mondom, mondom csak a magamét, s a kérdésed másik ágát meg se érintem. Azt mondod, hogy a tíz éve hadba vonult ellenségeim között többen akadnak olyanok, akik szívesen ábrázolnak úgy, mintha én az ötvenes évek elején a vakremények vagyis az úgynevezett szocializmus pártján álltam volna.

Van benne igazság. Tizenhét-tizennyolc éves diákként én komolyan hittem abban, hogy Magyarországon új rendet, új világot lehet teremteni. De ezt a hitet nem kizárólag Rákosiék eszméi növesztették föl bennem, eszmékre szomjas fiatalban, hanem háborús élményeim. 1944 decemberétől 1945 március végéig én a Székesfehérvár környékén megrekedt háború tűz-udvarába kerültem. Aki televízión végignézte a boszniai háborút vagy a mostani csecsen háború őrületét, az tudja csak elképzelni, hogy mit kellett azokban a hetekben átélnem. Minden áldott nap életveszély, bombák, aknazápor, menekülés egy kis batyuval a vakvilágba. A háború első rohamát Zámolyon éltem át, a későbbieket Pátkán, Pákozdon, Baracskán. Elég, ha egy könyvre való, megíratlan emlékem közül csak két tárgyilagos mondatot mondok: Zámoly két és fél hónapos frontidő alatt tizenhétszer cserélt gazdát és csak a határunkban négyszázötven kilőtt német és szovjet tankot számoltunk össze. Egy ilyen pokol élménye megtanítja az embert reménykedni. Még ha rövid ideig vakremény is lesz ez a remény… De mért ne várna az élettől csodát egy hiszékeny diák? A szocializmus eszméje nem egy zsenge kamaszt, de olyan európai szellemiségű embereket nyűgözött le, mint Jean Paul Sartre, André Malraux. És kicsit tovább, mint engem. Mert 1952 telén minden megvilágosodott előttem. Hosszú tüdőszanatóriumi kezelés után hazamentem a falumba s így szemtanúja, szenvedő átélője lettem az eszméimmel visszaélő politika pusztításának. Ez az idő a padláslesöprések és a magyar parasztság megroppantásának ideje.

 

– A Tudósítás a toronyból című könyvedben írsz erről.

– Igen, de az igazi történetek a léleknyúzások, a kerékbetörések máig elmondatlanok. Illyés, ugye, fölfedezte a nemzet számára a puszták népét, nekünk is föl kellene fedeznünk végre a tönkrevert, a letaposott, a történelmi helyéről durván kiszorított parasztságunkat. Ha jól emlékszem, Szabó Lőrinc mondja valamelyik kis esszéjében, hogy: „nagy csalódáshoz nagy hit kell.” A magam életében tapasztalhattam, hogy ez így van. A hittől elég gyorsan jutottam el a csalódásig, jóval 1956 előtt, sőt két esztendővel megelőzve még Nagy Imre kormányprogramját is.

 

– Életem egyik nagy szerencséjének tartom, hogy évtizedek óta közelről szemlélhetem a pályádat, közéleti szereplésedet. Így tudhatom, hogy valóságos intézménnyé formáltad magadat abban az időben, amikor a határokon túli magyarságról csak kevesen mertek nyilatkozni. Cselekedni érte még kevesebben.

– Sietve szögezem le: én minden akartam lenni, de intézmény semmiképpen. Ahogy Jónás se próféta. Csakhát mozogni kezdett bennem, alattam, körülöttem a föld. 1956-tól kezdve a ’60-as évek elejéig vörösmartys csönd, hó és halál feküdt a legjobbak szívében. A második Bach-korszak lidérce. Beszélni a tragédiáról? A forradalomról, a nemzetről, a magyarság ellehetetlenült helyzetéről, elképzelhetetlennek látszott. De ha beszélni nem lehet, el kell kezdeni cselekedni. Nyíltan vagy titokban, nagy szimbólumok sörényébe kapaszkodva, mintha lovakéba. Ilyen nagy jelkép volt a népi kultúra helyzete. A parasztságot a civilizáció és a politika két oldalról szíjostorral verte, érthető, hogy egyre-másra mindent kiejtett a kezéből. Így ejtette ki kultúráját, a hagyományait, stílusát. Kölcsey még azt mondta, hogy a nemzet eredete a népben fedezhető föl leginkább. Sajnos, a ’60-as évekre elévült ez a nagyszerű fölismerés. Ekkor villant – többek között belém is –, hogy ha a parasztság több évszázados hagyományáról lemond, az értelmiségnek kutyakötelessége átvenni tőle a hagyományt, hiszen az már nemcsak az övé, hanem az egész nemzeté. Ekkor kezdődtek el a népdal-találkozók, a bokály-gyűjtések, a cserge-vásárlások, a népi kultúra reneszánszát hangoztató tanácskozások s ebből az új élményből természetesen nőtt ki az a fölismerés, hogy az anyaország népi kultúrája csonka az erdélyi, a felvidéki, a vajdasági, a drávaszögi, a kárpátaljaiak kultúrája nélkül… Nem folytatom: a többit már mindenki tudja. Előbb az erdélyi és a nyitrai népdalok, utánuk rögtön a kisebbségben kínlódó magyarok helyzete. Az éneklés joga után az emberi jogok legteljesebb igénye.

Ennek a logikának a sodrásával jutottunk el az egész nemzet riasztó diagnózisának a leírásáig.

 

– Támadtak is érte eleget.

– Igen, de megint a vakság! Az értelmiségünk jó része is legyintett csak: rég lejárt lemez. Néhány év óta tudjuk, hogy mennyire nem az. A szerb-horvát háború, a boszniai, a koszovói tragédia mind azt bizonyítja, hogy a nemzet primátusa a továbbiakban is létkérdés. Ne felejtsük: minden nemzet külön személyiség. Külön egzisztencia.

 

– Mindig felszólaltál az irodalom szerepét leértékelő felfogások ellen, mondván, hogy a magyar irodalomnak a kezdetektől, de főképpen a reformáció elterjedésétől nemzeti küldetése van. Ebben és a határokon túli ügyekben ütköztél legtöbbet a szocialistának illetve a liberálisnak mondott kulturális politikával. Azóta sok minden megváltozott, de mintha épp azok a torz értékrendek élnének tovább. Mi lehet ennek az oka?

– Valamiféle tévhit. Vagy nagyon kifinomult életidegenség. Emlékszem: a ’77-es csehszlovákiai Charta egyik aláírója így sóhajtott föl: alig várom azt az időt, hogy az irodalmat ne kelljen folyton revolvernek tekintenünk. Nagyon egyet értettem vele, de ez nem jelenti azt, hogy az irodalmat a jövőben mutatványos szalonmesterségnek kereszteljük át. Ugyanis sokan ebből a fönti óhajból arra a kérdésre következtetnek, hogy politizáljon-e az író vagy se, illetve elszökjön-e a valóság elől vagy vesse-e alá magát a valóságnak? Eleve rossznak tartom ezt a logikát. Az irodalom csak olyan kényszernek engedelmeskedhet, amelyet szabadon el tud fogadni, minden mástól eltorzul. Ilyen vagy olyan álvita helyett én más kiindulást ajánlottam mindig. Azt, hogy az ember a saját nyomoráról, kétségeiről, nagyság iránti vágyáról valljon, nem a politikától függ, de ha a politika olyan, hogy még a lélegzésünket is befolyásolja, akkor a vallomásainkból azt se hagyhatjuk ki.

A magyar irodalom nagy korszakaiban ezek a kérdések fel se vetődtek. Az írók a veszély óráiban pontosan tudták, mi a dolguk s mit vár tőlük a nemzet. Ma hiába dörömböl, súg, karmol a veszély, az írók nagy részéből a veszély tudata kihalt. Hogy kik vagyunk, mik vagyunk, milyenek vagyunk mi, magyarok, most az évezred fordulóján – ki válaszolja meg, ha nem az itthoni, az Erdélyben, a Felvidéken, a Délvidéken élő magyar író? Ha ez a válasz elmarad, még a lángész is csak az égen köröző sasoknak beszél.

 

– Hetvenedik esztendődben döntésre kényszerülsz. Rengeteg méltatlan támadás után vállalod-e a magyarság ügyét a Magyarok Világszövetsége élén?

– Ha egy szóval igent vagy nemet mondanék, megfosztanám a lap olvasóit az igazságtól. Úgy gondolom, a méltó válasz egy másik beszélgetés témája lehetne.