Hajnali zenék

Agyonhajszolt s túlzsúfolt életemben nemrég már ötödször lázadtam föl a Magyar Rádió hajnaltól fél kilencig tartó zenei műsora ellen. Ötödször mondtam el nyilvánosan és dühösen, hogy olyan ez az egész, évtizedek óta zajló „szolgáltatás”, mint egy mesterien kigondolt és végrehajtott mérgezési terv. Újra és újra François Mauriac egyik regényére gondolok, amelynek asszony-főszereplője, látszatra, önfeláldozó hűséggel ápolja beteg férjét, csodálja is érte a környezete, miközben a szívgyógyszer tudatos túladagolásával, épp a halálát sietteti.

Valahogy a rádióval is így vagyunk. Az ember fölébred korán, körülnéz szürkületi szobájában, végigbotorkál a tekintete a könyvespolcokon, a festményeken, a bálványként feketedő, kis faszobrocskákon. Látja őket, de csak úgy félig-meddig, nem ért még semmit a világból, az árnyakból, magát sem érti, fogalma sincs: mi van az ablakon túl, mi van a sejtelmeken túl, kotorász valamit az éjjeli szekrényen, bekapcsolja a rádiót s ahelyett, hogy valami szalmaszálat, kapaszkodót találna, finom lebegő hattyútollat az arca fölött, vad éneket hall, elszabadult női éneket, fémes, agresszív hangszerkísérettel. A hang minden, csak nem szalmaszál, nem bársonyos komp, amely az ébredés partjára vinné az embert. Ellenkezőleg az a képzete támadhat, hogy már megint baj van, hogy az éneklő nő hisztérikusan rohangál valahol a világban, de nem a földön, nem valamelyik óriás város kihalt utcáján, hanem a levegőben, kigyulladt felhőkarcolók között, a hangszálai lebegnek, mint piros pántlikák a szélben. Sehol egy élőlény a közelében: ember se, madár se, de mégis, mintha rejtett kamera segítségével figyelné valaki eszeveszett rohangálását, éneklését és elégedetten bólogatna neki: „Jól van, husi, jól csinálod, őrjöngj csak, ahogy tudsz, a hangszálaid gyújtózsinórok, mutatvány kell az új évezrednek is!”

Az őrjöngő éneket nemcsak egy képzeletbeli alany hallhatja a Kárpát-medencében, de milliók hallják. Köztük én is. A többséghez hasonlóan, sajnos, az ének szövegéből nem érték semmit, elsősorban azért, mert nem tudok angolul. Persze, ha tudnék, akkor se értenék sokat, hiszen nem a szöveg, nem a „mondanivaló” fontos egy ilyen számban, hanem a tombolás.

Szörnyűséges és fölháborító, hogy az embernek, ha kíváncsi a hazai hírekre és a világéra, minden reggel nemzetközi ricsajban kell magához térnie. Nem készítettem eddig részletes statisztikát arról, hogy a három és fél óra alatt elhangzó dalokból mennyi a magyar szövegű dal s mennyi a magyarnak mondható zene, de ha valaki módszeresen ellenőrizné, számolná, húzná a rovátkákat ide és oda, az aránytalanságtól fönnakadhatna a szeme. Ha csupán a fele volna idegen, már attól is pirulhatna az arcunk, de a tapasztalatom szerint nem a fele, hanem a hetven-nyolcvan százaléka az! Főleg az amerikai szórakoztató ipar termékei riszálják magukat. Természetesen akad bőven dél-amerikai és európai is: angol, francia, olasz, cseh, spanyol és így tovább. Lassan már az UFO-együttesek is a magyar zenei szerkesztők listájára kerülnek.

Mit jelent ez közelebbről a gyakorlatban? Azt, hogy egy magyarul elhangzó, félperces hírért, beszámolóért, hírmagyarázatért, szakmai tájékoztatóért cserébe legalább másfél percnyi idegen szövegű, illetve idegen szellemiségű zenét kell végighallgatnunk. Mindegy, hogy milyet: érzelmeset, háborgót, pimaszt, vidámat, idegborzolót, netán olyat, amelyről azt gondolhatja az ember, hogy az énekes zsilettpengével gargalizált az imént. Otthonosság? Meghittség? Természetesség? A szerkesztők az efféle igényre ridegen legyintenének: na még csak az hiányzik! Az otthonosság! A bensőségesség! Ezektől egy lépésre van a magyar nóta, hogy aszongya: pacsirta szólt a fán, kettőre a népdal, a táncházas muzsika, ötre Bartók és Kodály, Lajtha, Szokolay és Orbán György, no meg a többiek, akik végigénekelnék az összes katonanótát, a lakodalmasokat, a szerelmeseket, a Virág ökröm kolompjától a Doberdói harctérig mindent. Nem, azért ezt mégse! Az űrrakéták és a géntérkép korában kissé furcsa lenne folyton az eke szarváról énekelni.

Ilyesmit, persze, senki se várna el a szerkesztőktől. Legfeljebb azt kérdeznék meg sokan, hogy mért idegenebb egy mezőségi szerelmes dal tőlünk, ma élőktől, mint egy angolul elhangzó ének a szelíd motorosokról, vagy a kallódó fiúkról, akiket robogva hurcolnak ide-oda földalatti vonatok, illetve a kábítószer földöntúli szerelvényei.

Ilyen fiúkról, sajnos, magyarul is lehetne énekelni. Ráadásul egyre hitelesebben. És másról is! A legtöbb nemzet a saját énekeire és zenéjére ébred. Ezektől törli ki az éjszakát a szeméből és gyorsítja föl vérkeringését ösztönösen.

Nekünk ez se sikerül. Este amerikai, brazil vagy mexikói filmek történeteivel távolodunk el magunktól, s a reggeli felébredéshez pedig előbb meg kell másznunk Amerika, Anglia, Franciaország óriás hegyeit, mocsarait, szakadékait. S ezt a mindennapos kitolást, külön terhelést már észre se vesszük. Hozzászoktunk, mint eszkimó gyerek a hóhoz, hiszen több mint ötven éve járatják velünk ezt a reggeli kálváriát. Emlékezzünk csak a Rákosi idők partizán dalaira, a bányászindulókra, a lelkesítő, forradalmi „slágerekre”. Az állampolgár félt, rettegett, arra figyelt, honnan érheti veszedelem, de a néprádióból boldog és vidám énekek ébresztették. S ’56 után pedig olyan zenék, amelyek messze maguk mögött hagyták az álforradalmakat, a kötelező lelkesedést, a politikát s helyettük egy új közérzetet kifejező dobogást kerestek: Beatles-rakoncátlankodást, kislányt a zongoránál, a nemzedék-teremtés dacos és érzelmes himnuszait, amelyek az individualizálást erősítették. Gondoljunk a sok divatos együttes között a legsikeresebbre, az Illés-együttesre. Az övé volt a vezérhang.

Dehát ez a korszak is megfakult, elmúlt. S ahogy fokról-fokra elerőtlenedett, úgy nyomult helyére az, ami ma van. A zenei globalizáció. Az eltömegesedett szórakoztató zene. A tizenkétfejű harsányság.

A Magyar Rádiót senki se kényszeríti arra, hogy szorgalmas propagandistája legyen ennek a zenének. Különösen reggel, amikor ocsúdozik az ország s a budapesti rádiót hallgatja a kárpát-medencei magyarok zöme. Nekünk nemcsak minden mondatra, gondolatra, de minden ütemre s hangra is ügyelnünk kell, hogy ami megérinti a hozzánk tartozókat, ne a meghasonlásokat mélyítse tovább, hanem összetartozásunk értelmét.

 

*

 

Háborgó mondataim a Rádió vezetőinek a fülébe is eljutottak. Megígérték, hogy átalakítják a hajnali-reggeli adások „programzenéjét”. Azaz: arányt változtatnak. Stílust. A külföldi szórakoztató és hangulat-zenének más napszakban keresnek teret.

Több mint egy éve várok erre a Rádión belüli, zenei államcsínyre, de hiába. Egyedül a szombati műsor szerkesztője, Kondor Katalin, elégelte meg az országot rontó zenei szerkesztők diktatúráját. Ő érezhetően stílust váltott. Neki nem az a fontosabb, ami idegen, ami jól szól, hanem ami anélkül próbál otthonosságot teremteni, hogy kihívó volna.

Remélem, lassan mások is követik majd, és a változás azelőtt megtörténik még, mielőtt végképp elveszíteném a hallásomat.